A Singh körüljár

„A pupillák sötét centrumában rejtőzik a létezés teljes titka. Fordulj befelé, és nézz keresztül ezen az éjfekete függönyön!” Nemrég kezembe adott szórólapról idézem ezt a szöveget. A lap „Sant” Rajinder Singhnek, a Spiritualitás Tudománya és a Vallások Világszövetsége elnökének 2007. novemberében Magyarországon és Szlovákiában tartott ingyenes előadásait hirdeti meg. „A Spirituális Tudományának Mesterei a benső átalakulás fontosságát hangsúlyozzák. A meditáció – a bensőbe fordulás folyamata. Figyelmünket a lélek székhelyére, a két szemöldök között és mögött elhelyezkedő 'harmadik szemünkbe' vonjuk vissza. Ekkor a Teremtőerővel, a szent Igével, az Isteni Fény és Hangáradattal kerülünk kapcsolatba” – olvasom.

A szórólap szerint Rajinder Singh „személyében tökéletesen olvad össze a modern tudomány és az ősrégi misztika”. Hogy mit szól a modern tudomány a homlok mögött rejtőző 'harmadik szemhez', annak megítélését nálam kompetensebb szakemberekre bízom; de az ősrégi misztikához volna egy-két szavam. A Spiritualitás Tudományának célja a Sant Mat (Surat Shabd Jóga) továbbadása. Tanulmányoztam a http://www.sos.org webhelyet. Sant Mat azt jelenti: „a szentek tanítása”. Ezek a „szentek” mindnyájan Singhek, az indiai félsziget „oroszlánjai”. (Singh oroszlánt jelent.) Mit hirdetnek nekünk?

A Sant Mat első alapelve: az egész teremtésnek egyetlen Istene van. Ezzel persze mi keresztények messzemenően egyetértünk, csakhogy ezt úgy fejtik ki, hogy „a világ nagy spirituális hagyományai megannyi ágai ugyanannak az isteni fának, amely az egy Istenségben gyökerezik”. Vagyis minden vallás jó. Ezzel viszont mi keresztények messzemenően nem értünk egyet. Éppen mert csak egyetlen Isten van, a hamis istenek nem istenek. Ha Ábrahám, Izsák és Jákob Istene valóban Isten, akkor Vishnu, Brahma és Shiva nem isten. A Sant Mat azzal hozza helyzetbe saját vallását, hogy minden vallásnak van külső és belső oldala, és a belső oldal, a miszticizmus, túltekint a szertartásokon, rituálékon, írástudáson, hogy az első kézből szerzett belső tapasztalatban álló spirituális önmegvalósítást keresse. Más szóval a tanítás igazsága és az imádás helyessége mellékes kérdés, csak szubjektív élményünk mérvadó. Ez az állítás borzasztóan népszerű és borzasztóan hamis. A Biblia Istene transzcendens valóság, aki bölcsességében és jóságában irányít bennünket. Nem helyezhetjük föléje belső megtapasztalásunkat. Ő rendelkezik velünk, nem mi ővele. Ha belső tapasztalatunk az abszolút mérce, akkor azonosak vagyunk az istenséggel (panteizmus). Ez pedig a Kígyó kísértése: „Olyanok lesztek, mint az Isten” (Ter 3,5). A keresztény nem fogadhatja el Isten egyetlenségének a Sant Mat alapelveiben kifejtett értelmezését.

A Sant Mat második alapelve: igazi énünk a lélek. Nem a test, nem az elme. Ez mindenekelőtt trichotomizmus, az ember háromrészűségének elmélete, ami manapság nagyon divatos, de a katolikus hittel nem egyeztethető össze. Továbbá: a test leértékelése nem biblikus. „Megalkotta az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett” (Ter 2,7). Az ember anyag és szellem egysége, a test elidegeníthetetlenül hozzá tartozik.

A harmadik alapelv: életünk igazi célja a lelkünkkel való kapcsolat visszaszerzése. Ezek szerint saját lelkünkben rejlik az üdvösség. A keresztény hit szerint ez elfogadhatatlan, az üdvösség Istenben rejlik. Vagy saját lelkünk és az istenség azonos? Újabb árulkodó jele a panteista gondolkodásnak... Hitünk szerint a lelket, ha nem talál Istenre, örök kárhozat várja.

A negyedik alapelv szerint a meditáció a spirituális növekedés legbiztosabb útja. A meditációs technika, amelyet a Sant Mat oktat, a fensőbb én fokozatos kibontakozásához vezet. Az utat a vallási hovatartozástól függetlenül lehet járni. Ez az alapelv végzetesen szembenáll a keresztény alapelvvel, amely szerint az üdvösség útja a Jézus Krisztusba vetett hit. Ez nem technika, hanem személyes odaadás egy konkrét személynek, aki halálával és feltámadásával szerezte számunkra az üdvösséget. A megváltás ajándékát önmanipulációval helyettesíteni mágikus technika és önmegváltás.

Az ötödik alapelv a kompetens tanító szerepe haladásunk gyorsításában. Krisztus, Buddha és sokan mások lelki mesterek voltak. A spiritualitás ugyanaz. (???) A múlt nagy mestereit tisztelni kell, de a Sant Mat hangsúlyozza az élő mester fontosságát. Értsd: múltnak igazán szép a kereszténység, buddhizmus stb., és nekünk aztán igazán mindegy, a fő az, hogy a jelenben Rajinder Singhre és az ő tanítványaira hallgass.

A hatodik alapelv: a spiritualitás életpárti. Ez elég pozitíven hangzik, de mögötte ez rejlik: „Amint belül előre haladunk és meglátjuk önmagunkban Isten Fényét, ugyanezt a fényt látjuk ragyogni másokban is.” Ez az alapja az életpártiságnak és az emberiség meghirdetett egységének. Csakhogy ez a gondolat azt jelenti, hogy nincs szükség megváltásra, az isteni fény eleve adottsága létünknek, csak meditálnunk kell, hogy észrevegyük. S ugyan mi ez a fény? Az isteni Jelenlét bennünk. Ismét a kifejezetten ki nem mondott panteizmus bújkál az ártatlanul hangzó elv mögött.

Hitünk szerint Isten transzcendens, „megközelíthetetlen világosságban lakik” (1Tim 6,16). Határtalan szeretetében mégis egyesülni akar velünk, de nem egy meditációs technika útján, hanem a Jézus Krisztusban való hit útján: „Senki sem jut az Atyához, csak általam” (Jn 14,6).

A Vallások Világszövetsége félrevezető fogalom. A nemkeresztény vallásokban vannak pozitív elemek, amelyeket mi is elismerünk, de vannak olyanok is, amelyeket radikálisan tagadnunk kell. „Amit a pogányok áldoznak, azt a démonoknak áldozzák és nem Istennek ... Nem ihatjátok az Úr kelyhét és a démonok kelyhét” (1Kor 10,20-21). A nemkeresztény vallásokkal párbeszéd lehetséges, egység nem. Egy minden vallás fölött álló világszövetség képtelenség.

A szórólap meghirdeti: Rajinder Singh az előadások után azokat, akik a feltételeknek megfelelnek, beavatja „az isteni Fény- és Hangáradatba”. A beavatás mintegy két óra hosszat tart. Világosan meg kell mondani, hogy ez a beavatás pogány vallási aktus. Aki ilyen beavatáson résztvesz, keresztény hitét megtagadja.

Jó volna, ha keresztény szervezetek nem adnának helyet ilyen programoknak. A Biblia mondja Cidkija király uralkodásának idejéről: „Még a papok valamennyi elöljárója meg a nép is hűtlenül a nemzetek valamennyi undokságát követte, s megszentségtelenítette az Úr házát” (2Krón 36,14). Mi ne tegyünk így.

Mint mondottam, Singh „oroszlánt” jelent. Péter első levelében azt olvassuk: „Ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el” (1Pt 5,8). Igen, a Singh körüljár. „Erős hittel álljatok neki ellen” (1Pt 5,9).

Srí a bérci fok közt

Minduntalan a Bor vitéz döbbenetes befejezése jár az eszemben:

Künn az erdő mély árnyat hány,
Bagoly sí a bérci fok közt.
Szép menyasszony színe halvány,
Halva lelték a romok közt.

Csak éppen énbennem torzul a szöveg, és így alakul: Bagoly Srí a bérci fok közt... Sri Chinmoyról van ugyanis szó napok óta. Ő ugyan már boldog nemlétre szenderült (vagy mire szenderülnek a guruk), de hívei ostrom alá vették a katolikus templomokat. És a plébánosok vannak olyan naivak, hogy beengedik őket „koncertet” tartani.

Nem olyan régen egy Szinghre hívtam föl a figyelmet, aki ordítva körüljár, és termet bérel katolikus iskolákban. Nem tudom pontosan, miben különbözik a Srí a Szinghtől, de egy biztos: a Srí ott srí a bérci fok közt, az esztergomi bérci fok közt, a pesti Rezső téri bérci fok közt. A plébános atyák nem vették a fáradságot, hogy elolvassák a Hittani Kongregáció dokumentumát a keresztény meditáció néhány szempontjáról, vagy a Szentszék New Age dokumentumát, sőt nem veszik figyelembe a Dominus Iesust sem. Chinmoy a bérci fok közt zavartalanul síhatja: „A kezdőnek mindig a személyes Isten lába előtt kell meditálnia. Ez azért van, mert ha Istent az Ő személytelen aspektusában akarja látni, akkor Önt megzavarja az Ő hatalmas nagysága. Kezdje tehát a személyes Istennel, és onnan majd Isten személytelen aspektusához tud haladni.” (Ezt egy barátom idézi Sri Chinmoy weblapjáról.)

A keresztény hitre ma halálos fenyegetés a monista istenkép, amelyet a keleti meditációk közvetítenek. Ennek acélkemény következetességgel ellen kell állni. Ez minden katolikus hívő (és még inkább minden katolikus pap) kötelessége. Itt nem vallásközi párbeszédről van szó, hanem keresztények „megtérítéséről” a személyes Istentől a személytelen istenséghez, aki azonos a mindenséggel és azonos velünk is. Magyarán: lélekgyilkosságról. A szép menyasszony színe ugyancsak halvány... Jó volna, ha életben maradna.

Gyilkos istenek

2002. november 26-án, a Magyar Szentek templomában tartott előadás

Egy szellemi lelemény bemutatása

A 18. század második felében az orvostudomány még nem sokat tudott a betegségek okairól. Amikor Samuel Hahnemann (1755-1843) a lipcsei, majd bécsi egyetemen az orvosi kart látogatta, világossá vált előtte, hogy a gyógyítás a tapogatózás állapotában van. 1799-ben tette le doktori vizsgáját Erlangenben, de már 1796-ban közzétett egy új elméletet a gyógyító anyagok hatásáról, amelynek lényege: similia similibus curantur, hasonló a hasonló által gyógyul. Ebből az alapgondolatból fejlődött ki a homeopátia, amelyet a hivatalos orvostudomány ugyan elutasított, mégis napjaink egyik divatos módszerévé lett, és számos támogatóra talál az orvosok körében is (RAU, Josef: A homeopátia alapjai. Édesvíz, Bp. 2000. 17-25.o.).

Hahnemann azt figyelte meg, hogy a malária gyógyszere, a kinin, ha egészséges ember veszi be, a maláriához hasonló tüneteket idéz elő. Ezt a megfigyelést általánosította azzal, hogy nem a betegség tüneteit enyhítő, hanem a betegség tüneteit előidéző anyagot kell használni a gyógyításhoz „Mivel a tünetek nem mások, mint a szervezet erőfeszítései a homeosztázis vagy egyensúly helyreállítására, logikus olyan anyagot keresni, amely túladagolás esetén a páciens által tapasztaltakhoz hasonló tüneteket okozna” – írja a homeopátia egy mai teoretikusa. (ULLMANN, Dana: Ten Most Frequently Asked Questions on Homeopathic Medicine. 1999. Hogy aztán valóban logikus-e mondjuk a hasmenést hashajtóval kezelni, annak megítélését az olvasó józan eszére bízom.)

Hahnemannak – amint az várható volt – nehézséget okozott, hogy gyógyszereitől a tünetek fölerősödtek, ami veszélyessé is válhatott. Megoldásként az erősen felhígított oldatok adagolását találta ki. A hígítás a homeopátiában fantasztikus méreteket ölt, olyanokat, amelyekben a hígított anyag gyakorlatilag elvész az oldószerben.

Nem szükséges tudományos képzettség, hogy világosan lássuk: az az anyag, amely gyakorlatilag nincs jelen az oldatban, nem hathat. Ezen a ponton a homeopatikus gondolkodás elszakad a tudományos gondolkodástól. Áltudományos magyarázatot bőven kapunk, az oldat „emlékezéséről”, az anyag struktúrájának, „mintájának” visszamaradásáról, a szervezet rezonanciaképességéről, elektromágneses rezgésekről, szubatomikus erőterekről, életerőről, test-lélek személyiségről stb., de ezek a magyarázatok, amellett, hogy érvelésükben a sarlatánság minden jegyét felmutatják, nem tudnak változtatni az alapvető tényen, hogy t.i. az állítólagos gyógyszerek ténylegesen nem vesznek részt a gyógyításban.

Másfajta gondolkodásmód

Hogyan született ez az elrugaszkodás a fizikai valóságtól? Olvassuk egy homeopata sorait:

Miközben ez az eljárás világossá teheti az olvasó számára, hogy homeopátiás oldat címén valószínűleg tiszta desztillált vizet kap a patikában, valami mást is megvilágít: a zseniális Hahnemann rejtett forrásból merítette a „potenciálás” ötletét. Itt érhetjük tetten azt a pillanatot, amikor a gondolkodás elhagyja a tudományosság talaját, és egy más gondolkodásforma jelenik meg. 100-szor hozzáütögetni a kémcsövet egy kemény, de elasztikus tárgyhoz... nem tudjuk, miért, de elfogadjuk... Az eljárást ezzel fölruháztuk a mágikus rituálé jellegével. Rejtett (latinul: okkult) forrásból származó információ szerint, az odaütögetés potenciálja az oldatot. Itt egy szimpla mechanikai műveletről tételezünk föl olyan tulajdonságokat, amelyek fizikailag nincsenek meg benne: hogy t.i. gyógyító erőt képes ajándékozni. Egy fizikai tényt, kvázi-vallásos módon, úgy kezelünk, mintha természetfölötti tulajdonságokkal rendelkezne. Ez a numinizáció (numen = istenség, numinózum = az istenséggel kapcsolatos). Mihelyt egy jelenséget numinizálunk, átléptünk a tudomány területéről a vallásos vagy kvázi-vallásos (okkult-mágikus) gondolkodás területére. A „similia similibus curantur” elve az okkultista Paracelsustól* (1493-1541) származik. (VEUM, Swen: Homeopathy and Spiritual Power. 2002.)

Vannak homeopaták, akik ezt nyíltan meg is vallják:

Hahnemann szabadkőműves volt, a kereszténységet elvetette, keleti vallások bölcsességeit tanulmányozta. „Ellenállt Jézusnak, a názáreti álmodozónak, aki nem vezette a választottakat a bölcsesség igaz útján. Ki is jelentette Jézusról, hogy «e világ sötétségét hordozta és botránkoztatta az éteri bölcsesség barátait»” (VEUM i.m.)

Ha valaki még kételkedik a homeopátia okkult-mágikus mivoltában, álljon itt egy levelezőtársam leírása egy filmről, amit a Pax-tévében látott nem olyan régen:

A homeopátia itt úgy mutatkozik be, mint titokzatos energiákkal való manipulálás, akár a reiki. Csak a technikája más, de ugyanazon a szellemi síkon fekszik.

„De a homeopátia valóban gyógyít!” – fogják mondani sokan. Nos, ennek klinikai bizonyítékai vajmi kétségesek. Két orvosi véleményt idézek:

Szemközt a mágiával

Hagyjuk azonban ezt a vitát az orvosokra, és tételezzük föl, hogy a homeopátia valóban képes gyógyítani. Ez semmit nem változtat azon, hogy a homeopátia lényegileg mágikus eljárás. A mágia kritériuma nem a hatástalanság, hanem a numinizáció. Igen, a mágia hatékony is lehet. A Szentírás nem azt mondja, hogy a mágia nem eredményes, hanem azt, hogy tilos:

Ne képzeljük, hogy ez csak valami ószövetségi rituális törvény, amely az újszövetségben érvényét veszítette. Olvassuk el Csel 19,18-19-et, amely szerint Efezusban, a mágia ókori fővárosában ötvenezer ezüst értékű mágikus irodalmat égetnek el a keresztény hívők. Ha pedig valaki azt gondolná, hogy ez csupán a „fekete” mágiára vonatkozik, keresse ki Csel 16,16-19-et, ahol egy rabszolganőből azért űzi ki Pál apostol a jós lelket, mert azt kiabálja utánuk: „Ezek az emberek a magasságbeli Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek” (16,17). Ez már csak nem „fekete” kijelentés; de a szellemnek távoznia kell, mert Pál tudja, hogy minden jóslás Isten tetszése ellen van. A mágia általános tilalmáról a katolikus Egyházban lásd: KEK 2111. 2115-2117.

A mágia hatékonyságára Emilien Tardif beszélt el egy példát. Egy szerzetes elöljáró mesélte, hogy tud egy formulát, amellyel a vérzést el lehet állítani. Tardif kérte, hogy mondja el, de az illető vonakodott, mert a formula titkos, senkinek nem árulható el. Unszolásra mégis előadta. Francia szójáték volt, ezzel a szöveggel: „Júdás, Júdás, Júdás, fogd meg ezt a vérzést, ahogy Jézust megfogtad.” „Miért nem Jézushoz imádkozol inkább?” – kérdezte Tardif megdöbbenve. „Úgy nem működik!” – felelte a másik. A mágia bezzeg működött. (TARDIF, Emiliano: In Jesus ist Heil. Veritas, Linz, 1990. 59-60. o.)

Azt már láttuk, mi a különbség a mágikus és a természettudományos gondolkozás között: a mágikus gondolkodás nem a fizikai objektumokra, hanem valamilyen (rejtett vagy kevésbé rejtett) numinózumra irányul, eszköze nem a logika, hanem valamilyen irracionálisan hitelesnek minősített forrásból merített technika, eljárás, rituálé. Most elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol világossá tehető, mi a különbség a mágikus gondolkodás és a keresztény hit között. A mágus kézben tart vagy kézben próbál tartani egy numinózus erőt, szellemi hatalmat, abból a célból, hogy tudást vagy uralmat gyakorolhasson. A keresztény hit viszont nem működik olyan módon, hogy Jézus Krisztust „kézben próbáljuk tartani”. Nem elég a nevét mondogatni, mint Júdásét a vérzéscsillapító formulában. Ő szuverén módon cselekszik; a hit, amellyel kiszolgáltatjuk magunkat neki, szuverén beavatkozására ad módot életünkben. Nem mi tartjuk kézben őt, ő tart kézben minket.

Példa lehet egy nyomorék gyógyulása Oriol Szent József (1650-1702) imájára. Ez a barcelonai spanyol világi pap rendszeresen gyakorolta a gyógyítás adományát. Sok beteg jött hozzá, köztük nyomorékok, vakok, némák, akik gyógyultan távoztak, miután megáldotta őket. A templom közelében, ahol szolgált, gyakran kéregetett egy városszerte jól ismert nyomorék koldus. Köztudott volt, hogy a férfi gerinctörést szenvedett a keresztcsontja közelében. Emiatt nem tudott felegyenesedni, és lábai annyira elkorcsosultak, hogy egyáltalán nem tudta őket használni: két mankóra támaszkodva vonszolta magát a templomon keresztül. A mankók egyike sem volt hosszabb három arasznyinál. Ezekre támaszkodott a karjaival és a fejét magasra tartotta, hogy ne érjen a földhöz. Lábai helyett filccel bepólyált térdein járt, alsó lábszárait magasra felhúzva. Ilymódon csak nagy nehézségek árán tudott haladni. Egyik reggel a templomban kéregetett, miközben a kórus a zsolozsmát imádkozta. A templomhajóban állt meg, a lépcső közelében, amely a plébániatemplom főoltára alatti Szent Tövis keresztkápolnához vezetett. Itt akart Dr José Oriol leereszkedni a kápolnába, hogy bemutassa szentmiseáldozatát. Így szólt a nyomorékhoz: „Látod, milyen sok beteg jön hozzám mindennap, hogy meggyógyítsam őket, te pedig, aki minden nap látsz engem, még sose kérted ezt tőlem.” Mire a béna nevetve így felelt: „Már elmúltam 30 éves, és ha most meggyógyulnék, vajon milyen foglalkozást tudnék még kitanulni, amellyel a kenyeremet kereshetném?” A papnak nevetnie kellett ezen a furcsa válaszon. Lement a kápolnába, bemutatta miséjét, hálát adott, majd visszaindult a kórushoz. A lépcső tetején újra meglátta a nyomorékot, és ezt mondta neki: „Hát te még mindig itt vagy! Még ha te nem is szeretnéd, én meg akarlak téged gyógyítani!” Ezzel szemeit az égre emelte, elváltozott az arca, és úgy tűnt, sugarak jönnek ki a testéből. Jobb kezét a nyomorék testére tette és így szólt: „Super ægros manus imponent...” („A betegekre teszik kezüket... ” Folytatása: „... és azok meggyógyulnak” – Mk 16,18), majd a kereszt jelét rajzolta a homlokára és megáldotta. Aztán ezt mondta neki: „Kelj fel, fogd a létrát és akaszd ezeket a mankókat az örömmel teljes Miasszonyunk képe mellé.” Ez a kép pedig akkortájt a főoltár mögött volt, sokkal magasabban mint ma, miután az oltár új díszítést kapott. A tanú, aki mindezeket elmondja, látta, hogy a béna azonnal kiegyenesedett, leoldott egy kötést a térdéről, és összekötözte vele a mankóit. Ezalatt a pap visszament a kórushoz, a meggyógyult pedig a sekrestyeajtóhoz lépett, ahol egy létra volt a falnak támasztva. Fogta a létrát, amit egy embernek igencsak megerőltető volt megemelnie, és a Szűzanya képe mellé állította, felmászott rá, és mankóit a kép melletti szögre akasztotta. A beteg olyannyira egészséges lett, hogy később kisegítő sírásóként dolgozott ugyanazon a plébánián. Az esetet több tanú egybehangzó vallomása igazolja a „Positio super introductione causæ (Romæ 1767, p.114-118)” c. iratban. Lásd: SCHAMONI, Wilhelm: Wunder sind Tatsachen, Würzburg 1976, Johann Wilhelm Naumann-Verlag, p.55-58.

Itt látjuk a keresztény hit hatékonyságának igazi struktúráját. José Oriol nap mint nap látta ezt a nyomorékot koldulni, de csak ezen a napon kapott határozott indítást arra, hogy gyógyulásáért imádkozzék. Nem ő indította Istent, Isten indította őt. Ugyanakkor az egyiptomi varázsformulák még az istenek ellenére is hatalmat adnak a varázslónak, aki „rituális cselekmények segítségével – a mágia világképe szerint – az egész mindenség urává válhat, az isteneket is szolgálatába kényszerítheti” (KÁKOSY László: Varázslás az ókori Egyiptomban. Akadémiai Kiadó, Bp. 1978. 32. o.). Jézus Krisztus természetfölötti hatalma puszta formulákkal nem érhető el (lásd Csel 19,13-16). Ő egész életünk odaadását követeli: „Aki közületek nem mond le mindenről, amije van, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,33). E radikális követeléshez Istennek és egyedül Istennek van joga.

Egyedül Istennek! Most helyeztük ujjunkat a döntő különbségre. Numinózumra irányul a mágikus gondolkodás és numinózumra irányul a keresztény hit is. Csakhogy más és más numinózum, más és más szellemi valóság szerepel a mágiában és a keresztény hitben. A keresztény hit Ábrahám, Izsák és Jákob Istenére irányul, arra az Istenre, aki az eget és a földet teremtette, az egyetlen, személyes és transzcendens Abszolútumra. A mágikus gondolkodás korlátozott és befolyásolható numinózumra irányul, amely nem felel meg a bibliai istenfogalomnak, megfelel azonban a pogány mítoszok korlátozott és befolyásolható istenfogalmának. Igaz, a pogány istenek nem léteznek; „tudjuk, hogy nincs bálvány a világon” (1Kor 8,4). Csakhogy aki, tudatosan vagy öntudatlanul, egy ismeretlen szellemi tényező felé fordul, megnyitja tudatát a leselkedő démoni hatalmak előtt; ezért mondja a Szentírás, hogy „amit a pogányok áldoznak, azt a démonoknak áldozzák és nem Istennek” (1Kor 10,20). Semmit se javít a dolgon, ha ezt a szellemi tényezőt életerőnek nevezzük, mint Hahnemann, energiának, mint a reiki, vagy megvilágosodásnak, mint a zen-mesterek. Nem ártatlan világban élünk, ahol nyugodtan bolyonghatunk az ismeretlenben, hanem, ahogy a Szentírás mondja, „fejedelemségek, hatalmasságok, a sötétség világának kormányzói, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei” (Ef 6,12) közepette. „A világ fejedelme” (Jn 14,30), „a levegőben uralkodó fejedelem” (Ef 2,2), „ennek a világnak az istene” (2Kor 4,4) a sátán. Amikor az ember elbukott, magáévá téve a Kísértő alapeszméjét, hogy önnön istenévé legyen (Ter 3,5), nemcsak ő maga került a démonok fejedelmének hatalmába, hanem az univerzum is, amely az emberért van teremtve:

Igen, kiűzettünk a paradicsomból! Végzetes tévedésben van, aki azt gondolja, hogy a természet ártatlan (mint Rousseau, vagy mint Thor Heyerdahl, aki fiatalon megkísértette, hogy feleségével vademberként éljen egy óceáni sziget paradicsomában – de egy életveszélyes fertőzés gyógykezelésére, amely az asszony lábát érte, kénytelen volt visszatérni az ártatlan természetből a romlott civilizációba). A természet, jelen állapotában, tud ártani, és árt is; diszharmóniát és halált hord a méhében. A természetgyógyászat kísérlete, hogy mesterséges készítmények helyett a természetben rejlő kiaknázatlan gyógyító erők segítségével mentse meg az embert a betegségtől, ezért elhibázott. Egy keresztény természetgyógyász nagy lelkesedéssel hirdette tanait, és nem akart hitelt adni a figyelmeztetésnek, hogy mágiába tévedt. Egy szép napon aztán kénköves bűzt kezdett érezni saját leheletében. Isten sietett segítségére a lelkek megkülönböztetésének adományával, amely – ebben az esetben – érzékszervi formában jelentkezett. Igen, ha rejtett (okkult) gyógyító erőket keresünk a természetben, a sátán angyalainak, a démonoknak befolyása alá kerülünk. A természetben rejlő gyógyító erők fölfedezése és használata a természettudományos gondolkodáson alapuló, racionálisan kontrollált gyógyászat feladata.

Hit és tudomány

A keresztény hit nem ellenkezik a természettudományos gondolkodással. Ellenkezőleg, a modern természettudomány a keresztény világkép alapján született meg. A pogány politeizmus (a mágikus-okkult gondolkodás szellemi talaja) az univerzumot irracionális erők veszedelmes dzsungelének érzékeli, amelyben okkult tudás és mágikus rituálék segítségével boldogulhatunk. A zsidó-keresztény monoteizmus szerint az univerzum a végtelenül bölcs Isten alkotása, következésképpen racionális. A krisztusi hit szerint az isteni Bölcsesség, az Ige, a Logosz működik a teremtésben: ezért a teremtében logosz, értelmes rend van; a teremtés logikus. A természettudományos gondolkodás ebből a szellemi talajból nőtt ki. A középkor a szerzetesi, plébániai, káptalani iskolák után, virágkorába jutva, létrehozta a tudományegyetemet (universitas scientiarum), amely a logikus gondolkodás iskolája volt. Ezeken az egyetemeken az ismereteket racionálisan feldolgozó, újabb és újabb kérdéseket feltevő gondolkodásmód alakult ki; tipikus példája ennek Albertus Magnus a 13. században, aki nemcsak filozófiát és teológiát művelt, hanem a természeti jelenségek megértésének igényével is fellépett, enciklopedikus ismeretei miatt elnyerve az utókortól a doctor universalis címet. Az ő vizsgálódó szellemében folytatták a természet megismerését azok a gondolkodók, akik fölfedezték a kísérleti kutatás lehetőségét. A kísérlet nyelvén a természethez kérdés intézhető, amelyre logikus választ várhatunk, hiszen a természet logikus (a teremtő Logosz műve). Ezért született meg a kísérleti tudomány éppen a keresztény kultúra területén és nem a pogány világban. A kísérleti tudomány racionális alapokon nyugvó eredményeit bizalommal alkalmazhatja a hívő is: ami logikus, az a Logosztól való. Igaz, történtek kísérletek a természettudomány kijátszására a hit ellen, valamint a hit kijátszására is a természettudomány ellen, ezek azonban az illetékességi területek összekeveréséből fakadtak, és nem képviseltek valódi ellentmondást. Igazság igazságnak nem mondhat ellen. A racionalizmust, amely az emberi értelmet numinizálja, mi, keresztény hívők, elutasítjuk; a rációt, amely a természetes értelem természetes logikáját alkalmazza a jelenségekre, értékeljük és fölhasználjuk, mint Isten ajándékát.

A 19. század után, mely a racionalizmus virágkora volt, a 20. század második felében az irracionalizmus áramlata öntötte el az euro-amerikai kultúrát. Új asztrológiai korszakot hirdető jövendölések, „ősi bölcsességek”, keverékvallások, panteista elméletek, kísérleti tudományos alapokat nélkülöző terápiák, keleti meditációk, ezoterikus tanok, űrlényekről, ufókról szóló képzelgések, reinkarnációs teóriák, túlvilági kapcsolatteremtések, ősmagyar táltosgyakorlatok, mágikus praktikák zúdultak ránk, nem egyszer nagy írói tehetséggel bemutatva, gyakran áltudományos mezbe öltöztetve, és ugyancsak gyakran azzal a jelszóval, hogy mindez összefér a kereszténységgel, sőt, hogy ez az igazi kereszténység. Ezt a szellemi légkört egyes történettudományi sarlatánok, nacionalista-antiszemita motivációtól hajtva, arra használják fel, hogy még Jézus Krisztus zsidó származását is kétségbevonják, és a zsidó nép helyett a magyart jelöljék meg Isten választott népének – ami a náció, a nemzet numinizációja. (Ez egyszer már megtörtént Németországban, és gyilkos ideológiának bizonyult.) Lásd Jelenits István kritikáját Badiny Jós Ferenc „Jézus király – a pártus herceg” c. könyvéről az Új Ember 2000. augusztus 20-27-i, szeptember 3-i és szeptember 10-i számaiban.

A kereszténység ilyen meghamisítására a Biblia szava érvényes: „Ha valaki jön, és más Krisztust hirdet, mint akit mi hirdettünk, vagy más lelket fogadtok be, mint amit kaptatok, vagy más evangéliumot, mint amit elfogadtatok, azt igen jól eltűritek” (2Kor 11,4).

Én nem szándékozom tűrni. Isten nevében vészt kiáltok.

Riadó! Gyilkosok!

Ül a diák a padban, és a fekete mágiáról szóló könyvet tanulmányozza. Elkezdi alkalmazni a fojtogatás varázslatát tanárnőjére, akinél nem kíván felelni. A tanárnő rosszul lesz.

Valaki agykontrollozni kezd. Egyszercsak otthon, szobájában, azt tapasztalja, hogy láthatatlan kezek fojtogatják.

Vigyázat, a mágikus-okkult tereken szereplő szellemi hatalmak nemcsak hamis istenek, hanem gyilkos istenek is! A sátán nemcsak a hazugság atyja (Jn 8,44), hanem gyilkos is, kezdettől fogva (uo.). Az euro-amerikai kultúrát tisztátalan szellemek, gyilkos istenek inváziója fenyegeti.

Vigyázat, értelmiségiek! Mentsétek meg az emberi szellem tisztaságát az irracionalizmussal való bemocskolástól!

Vigyázat, orvosok! Oltalmazzátok meg a gyógyítás tiszteletreméltó tudományát a prostitúciótól, a sarlatánsággal és mágikus technikákkal való megfertőztetéstől!

Vigyázat, keresztény hívők! Tanuljátok megkülönböztetni a tiszta evangéliumot a gnosztikus agyrémektől! „Még ha mi, vagy akár az égből egy angyal hirdetne is nektek más evangéliumot, mint amit hirdettünk nektek, átkozott legyen!” (Gal 1,8)

Az evangéliumi hit egyszerű. Hiszünk Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, a zsidó Messiásban, az egész emberiség Megváltójában, aki kereszthalálával és föltámadásával örök üdvösséget szerzett a benne hívőknek. Őbenne az egyetlen Isten nyilatkoztatja ki önmagát nekünk, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, akin kívül más isten nincsen. Az Ő Lelkét vettük, az Atya és a Fiú Szentlelkét, az Igazság Lelkét. Nincs több megváltó, nincs több isten, nincs szükségünk további lelkekre. Az evangélium nem változik és nem szorul kiegészítésre. Ez a hit elegendő minden démoni támadás visszaveréséhez, minden sátáni megtévesztés visszautasításához. Ez a hit az isteni természet részeseivé tesz bennünket (2Pt 1,4), örök életet ad (Jn 6,47), biztos menedékünk lesz halálunk óráján, amikor a varázslat és az okkult ismeretek bizonyosan cserbenhagyják az embert. Jézus neve áll minden név fölött, és erre a névre meg kell hajolnia minden térdnek a mennyben, a földön és az alvilágban (Fil 2,10).

Jézus nevében ellene tudunk állni a mágikus-okkult világkép gyilkos isteneinek.

* Paracelsust az előadásban, megjelölt forrásomat követve, mágusnak neveztem; ez ellen a minősítés ellen egy kritikusom tiltakozott. Álljon itt a tárgyilagos információ. A Paracelsus nevet Theophrastus Bombastus von Hohenheim (1493-1541) svájci orvos használta. Fontos felfedezéseket tett a gyógyászat és a kémia terén. Amellett kidolgozott egy neoplatonikus alapú misztikus teozófiát; szerinte éppúgy, ahogy a természetet csak annyiban ismerjük, amennyiben magunk is természet vagyunk, Istent is csak annyiban ismerjük, amennyiben Isten vagyunk. (The Concise Oxford Dictionary of the Christian Church, Oxford University Press, 1987. p. 379.) Ez okkult tan, amint az akkori alkimiában is keveredett az okkultizmus a később elkülönült természettudománnyal. Úgy gondolom tehát, az óvatosabb „okkultista” kifejezést joggal használhatom.

A táltos és a próféta

– Magyarság a krisztusi hit fényében –

2003. április 22-én a Magyar Szentek templomában elhangzott előadás
«Ezekből a kövekből is képes az Isten gyermekeket támasztani Ábrahámnak» (Mt 3,9).

A szakadékba lebukó lovas

Klapka emlékirataiban olvasom, hogy amikor a magyar seregek 1849. áprilisában az isaszegi és váci győzelmek után Komárom felé vonultak, a tábornokká frissen kinevezett Klapkát majdnem végzetes baleset érte.

Számomra jelkép ez a szakadékba bukás, a magyar sors jelképe. Nagy lelkesedéssel, kivont karddal, éljenek között vágtatunk, nem nézve magunk elé, belerohanunk a tragédiába, alábukunk a szakadékba, de a Gondviseléstől őrizve mégis megmaradunk, folytatjuk történelmi utunkat. Miért? Mivégre maradt fenn ez a maroknyi, rokontalan nép, Kelet és Nyugat határán? Miben áll a magyar titok?

Vérszerződés

Történelmünk hányattatásai közepette, a kilátástalannak tetsző kommunista diktatúra idején, sok magyar szív, főképpen az emigrációban, a régmúlt felé fordult, és a magyarság eredetében vélte megtalálni nemzetünk sajátos értékének forrását. Így született az «előkelő» sumér eredet mítosza. A tárgyilagos tudomány kritikáját ez a nacionalista indíttatású teória nem állja ki. (Lásd Bertényi Iván professzor indoklását: Bertényi–Gyapay: Magyarország rövid története. Mæcenas Könyvkiadó, Bp. 1993. 19-20. o.) Nem vagyok szakember a történelemben, de az elemi becsületesség követelményének tartom, hogy nemzetünk múltját a történelmi igazság és ne az ábrándok világánál szemléljük.

A magyarság mint etnikum eredetéről még lesznek viták, az állásfoglalást bízzuk a szakemberekre; de mindenképpen téved, aki a magyar titok mibenlétét az etnikum felől akarja megfejteni. Biztos adat, hogy a honfoglaláskor a magyar törzsekkel szövetségben vonult be a Kárpát-medencébe egy (három törzsből egyesült) kabar törzs is (Csorba i.m. 49-50. o.); a kabarok a kazárok lázadói voltak, a «kabar» szó lázadót jelent. A kabarok később beolvadtak a magyarságba.

Van olyan adat, hogy Árpád csapataihoz varégek is csatlakoztak. (Bozsóky Pál Gerő: Magyarok útja a pogányságtól a kereszténységig. Agapé, Szeged, 1999. 89.o.) Történelmünk folyamán további etnikumok olvadtak a magyarságba: szlávokat (s talán avar maradványokat is) hódítottunk meg, kunokat, jászokat, besenyőket fogadtunk be, szomszédnépekkel keveredtünk, a török kiűzése után az elnéptelenedett területekre nagyarányú német és szlovák betelepedés történt, jelentős zsidó etnikumunk van még a Holokauszt pusztítása után is, növekszik arányszáma a roma lakosságnak, és megkezdődött (régebben oly lehetetlennek látszó) beolvadásuk is, amely visszahat a magyarságra. Itt vannak az új bevándorlók is: nemrég tizenhárom év körüli kínai iskoláslányt hallottam csevegni magyar osztálytársával; ugyanazt a magyar nyelvet beszélték, teljesen azonos kiejtéssel, hanghordozással. Ezt a magyar valóságot egyetlen etnikai adottságból levezetni lehetetlen. Hunyadi János valószínűleg román származású volt (Bertényi i.m. 141. o.), Petőfi Sándor szlovák, Damjanich János szerb, a nagy apostol, Prohászka Ottokár cseh-német, a dogmatika-professzor Schütz Antal német, a piarista költő, Sík Sándor zsidó származású... Nélkülük próbáljuk megfogalmazni a magyarságot? A bencés Olofsson Placid atya mondta nekem egyszer, svéd ősére célozva: «Egy csepp magyar vér sincs bennem (nem tudom, ezt szó szerint kell-e venni), de csak merje valaki kétségbe vonni, hogy magyar vagyok!» Nem az etnikum tesz magyarrá.

Bozsóky Pál Gerő szerint a (feltehetően 890-91 táján történt) vérszerződés tekinthető a magyar nemzet születésnapjának (i.m. 86. o.). Ennek a pogány rítusnak, amely ismert volt a szkítáknál és a mongoloknál is, szerinte éppen az a jellemzője, hogy nem rokonok között kötötték, hanem, vérüket egyesítve és az elkevert vérből egy részt lenyelve, mintegy ezáltal váltak rokonná, «egy vérből valóvá». A történeti részletekről lehet vitatkozni, de a lényeg biztosan igaz. A magyarság döntés. Különféle etnikumok léphetnek be ebbe a döntésbe, «egy vérből valóvá» válva velünk; a szellemi kötelék, a nemzetalapító döntés, visszavonhatatlanul érvényes.

Nem akarok fantaszta, valóságtól elrugaszkodott idealista lenni. Az etnikum, a genetikai anyag tényleges szerepet játszik a magyar valóság meghatározásában, ezt nevetséges volna tagadni. Csak annyit kívántam bizonyítani, hogy ez a szerep nem kizárólagos és abszolút. Az anyag szerepe ez, amelyet a szellem formál. Emlékezzünk Keresztelő Szent János szavára: «Ezekből a kövekből is képes az Isten gyermekeket támasztani Ábrahámnak» (Mt 3,9).

A honfoglaló magyarságot létrehozó szövetség folytatása, nemzetünk további meghatározója az a döntés (Géza fejedelem és Szent István döntése), amely a Kelet és Nyugat határán megtelepült magyarságot a Nyugat részévé tette. A magyarság megkeresztelkedése az ország keleti részében, a gyula és Ajtony területén, bizánci irányból kezdődött meg. Egyházszakadás még nem volt; az az elhatározás, amellyel Géza nyugatról kért hittérítőket, nem hitbeli, hanem politikai választás volt. A magyar nép, amely korábban, a kalandozások idején, «Európa bérgyilkosa», első számú közellensége volt (jó zsákmány fejében bárkivel szövetkezett bárki ellen, és könyörtelenül pusztított), most belépett az akkori «európai unióba», amit nyugati kereszténységnek hívunk. Ebből a döntésből született az európai magyar államiság, amelyet a címerünkben most is, köztársasági korunkban is ott lévő korona szimbolizál. Ez a történelem visszafordíthatatlanul meghatároz bennünket. A magyarság Nyugat; évszázadai folyamán nem egyszer meghasonlott Nyugat, két részre osztott ország, polgárháborúk színtere; mégis Nyugat, ha fájó nosztalgiával is ázsiai múltja felé, mint Ady Endre megírta Ond vezér unokája című versében:

A démonikus szuperhatalom, amely négy évtizeden át tankjai erejével próbált bennünket Kelethez kényszeríteni, látványos történelmi kudarcot vallott, fölbomlott. Nyugat vagyunk, kitárva karjainkat Kelet felé: ez sorsunk és hivatásunk.

Csodaszarvas

Az eddig mondottakat kétféleképpen lehet értelmezni; a szellem, amely a forrongó és alakuló magyar anyagot formálja, kétféle lehet. Hadd iktassam ide Csodaszarvas c. versemet, melyben a titkot üldöző Hunor és Magor e kétféle magyarság-interpretáció szimbólumaként jelenik meg.

A megölt és föltámadt csodaszarvas által jelképezett titok természetesen Jézus Krisztusra utal; a kétféle interpretáció az önmagában és a természetben bízó pogányság és a kegyelemre hagyatkozó kereszténység – mondjuk így: a táltos és a próféta interpretációja.

Mit mond a táltos?

Vajúdó nemzeti identitás-tudatunk hajlamos a pogány múlt felé fordulni, és annak vallási fölértékelésében keresni megerősítést. Még a ferences történész, Bozsóky Pál Gerő is beleesik ebbe a hibába, amikor a magyar ősvallást leírja. (Bozsóky i. m. 100-101. o.) Tévedés azt hinni, hogy az ég istenének pogány tisztelete azonos a zsidókeresztény kinyilatkoztatás abszolút és szuverén egy Istenének imádásával. A pogány égisten «Legfőbb Lény» ugyan, de csak fokozatban előz meg olyan kisebb istenségeket, mint pl. a Nap, a Hold, a tűz. Sőt a történelmi fejlődés során az égisten kultusza általában mindinkább elhalványul, és átadja helyét alacsonyabbrendű istenségek «praktikusabb» kultuszának (Eliade, Mircea: A samanizmus. Osiris, Budapest, 2002. 24., 459. o.). Az az állítás, hogy az ősmagyarok egyedül az égistent «imádták», a természet titkait csak «tisztelték», egy kereszténységen belül keletkezett megkülönböztetés jogosulatlan átvitele egy olyan kultúrára, amely ilyen distinkciókat nem ismert. Az égitestek mítosztalanítása a Szentírás első fejezetében álló, igen fontos tétele a monoteizmusnak. Bármilyen numinizálásuk (beleértve a divatos asztrológiát) élesen ellentétes az egyistenhittel, amely az ószövetségi kinyilatkoztatás ajándéka az emberiségnek.

Más szerzőknek az a kísérlete, hogy a kereszténységet, magának Jézusnak személyét is beleértve, «zsidótlanítsák», teljesen irreális. Rádióinterjúban hallottam olyan úgynevezett «keleti kereszténységről», amelyet állítólag az ősmagyarság vallott, s amely így vetett volna keresztet: «Az Apa és Anya Szent Lelke nevében». Történetileg ezzel kapcsolatban, minthogy nem vagyok szakember, csak egy kevéssé szakszerű megjegyzésem van: «Uraim, ébredjenek fel!» Mint teológus azonban szeretnék megállapítani egy-két dolgot. Apa-anya párosok léteznek a pogány vallásokban, az égistennek is van felesége és vannak gyermekei, de a bibliai monoteizmus Istene fölül áll a nemi jellegen. A keresztény Szentháromság-hit semmit nem változtat az istenség szellemiségén és egyetlenségén. A teljes zsidó kinyilatkoztatás szerves része a krisztusi hitnek, valamint az is, hogy Jézus Krisztus embersége szerint zsidó, Dávid Fia, Júda törzsének Oroszlánja, a zsidó prófétáktól megígért Messiás. Aki nem ezt a Jézust vallja, az nem a keresztények Istenét imádja. Nemzeti önértékelésünknek nincs szüksége képzelődésekre és hazugságokra, az antiszemitizmus pedig alapvetően antikrisztianizmus is: ellentétes a krisztusi hittel.

A New Age hullám keretében, mint a mágia minden formája, a sámánizmus is divatba jött. A magyar nacionalistáknak ez jó alkalom a magyar sámánizmus, a táltosság fölélesztésére, egybekötve a hasznosat a kellemessel. Táltosiskola működik, létezik az Ősmagyar Táltos Egyház. E nyílt pogányságra keresztény részről két figyelmeztetés a válaszunk.

a) A sámánizmus önmegváltás. Meggyőződése szerint a sámán birtokában van azoknak az eszközöknek, amelyekkel össze tudja kötni az eget a földdel; meg tudja mászni a «világfát». Túlvilági utazásai során a sámán megkeresi és visszahozza az eltévedt lelkeket. A modern sámánság/táltoság még teljességre törekvő New Age anyagot tesz az eredeti pogány hiedelmekhez, valami mást formálva így az eredeti táltosságból. Ott a táltos általában nem szívesen, csak a szellemek kényszerítésére vállalta feladatát (Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága, Akadémiai Kiadó, 1978. 29. o.), míg a «táltos iskolában» fokozatosan arbissá, barussá, bacsává, harsánnyá, hét eredményes év után pedig táltossá képzik a hallgatót, esetleg a bacsó vagy a baksa címet adományozzák neki. A keresztény hit éles ellentétben áll a sámánizmus vagy táltosság minden formájával: Isten transzcendenciáját vallja, és Jézus Krisztust mint egyetlen közvetítőt Isten és ember között.

b) A sámánizmus mágia. Rendelkezik az elváltozott tudatállapot előidézésének technikájával. (Eksztatikus zene és tánc, drogok stb.) A «Haj, regö rejtem» formula jelentése: «Haj, révüléssel révülök» (Diószegi i. m. 127. o.). A sámánok eksztatikus állapotukban érzéketlenek a parázs érintésére, mezítláb járnak vörösre izzított vason, borotvaéles késükkel többször belevágnak arcukba anélkül, hogy bármiféle látható nyom keletkeznék, tárgyak lebegését idézik elő, megremeg a sátor, kövek és fadarabok záporoznak... E jelenségeket, legalábbis azok egy részét, európai utazók hiteles megfigyelése igazolja. (Eliade, Mircea: A samanizmus. Osiris, Budapest, 2002. Különösen: 235-236.o.) Kétségtelen az is, hogy a sámánok nyelveken szólnak (A világ legnagyobb sámánjai. 2010 Alapítvány, Bp. 1999. 68. o.). Mindezeket a jelenségeket, amennyiben valódiak és nem bűvésztrükkök, a keresztény hit démoni eredetűnek vallja. Isten csodái tartalmilag mások. Nem technika, hanem szuverén isteni beavatkozás eredményeképpen jönnek létre, Istennek nemcsak hatalmát, hanem bölcsességét és szentségét is kifejezik. (Bővebben lásd: Gyilkos istenek, Sai Baba és a negyven rabló; a tudatállapot mesterséges elváltoztatásáról: Imádság és értelem.)

Nem kétséges, hogy «a táltosság üzenete», akár nacionalista, akár New Age alapokon (vagy mindkettőn) nyugszik, alapvető ellentétben áll a keresztény hittel.

Mit mond a próféta?

Ezzel szemben «a próféta üzenete» az, hogy a magyar titok nem az őspogányságban, hanem Jézus Krisztusban bontható ki, olyan lehetőségekkel, amelyeket még messze nem használtunk ki; Krisztusban választhatunk magunknak olyan jövőt, amely messze gazdagabb múltunknál.

A «magyar titok» igazából nem mondható ki szavakkal. Idézem a Jelenések könyvét:

A fehér kövön álló új név, a Krisztusban megújult személyiség titka, közölhetetlen misztérium. Ugyanez áll a Krisztusban megújult nemzeti jellegre is. Valósággal létezik egy – alakulóban lévő etnikai anyagból történelmi hatásokra kiformálódott – nemzeti jellegünk; de szavakban ezt nagyon nehéz még körülírni is; nemcsak azért, mert minden szabály alól lesz bőséges kivétel, hanem azért is, mert a lényege kimondhatatlan. Legközelebb a költészet eszközeivel jutunk hozzá. Péterhidi Gyula Hazám c. versét idézem (Péterhidi Gyula: Biztató, kedvesemnek. Versek. Kalász, Bp. 1943. 22. o.):

Ez a vers kétségkívül megragad valamit a magyar nemzeti jellegből. Hogy a prózát is megkíséreljem – tudva jól, hogy a kifejezhetetlent próbálom kifejezni – , hadd soroljak föl három vonást, amelyet a «magyar titok» részének érzek.

1.) A puszta

A magyar magányos ember, akit horizontális határtalanság vesz körül. Mint Petőfi A puszta, télen c. versének záró képében látjuk:

Ez a magányos lovas a mérhetetlen rónaságban, háta mögött üldözőivel, feje fölött a halállal, a magyarság sorsszimbóluma; később Ady Endre Az eltévedt lovas c. versében használ hasonló képet. A magyar nem vertikálisan kutató metafizikai elme, de kilovagol egyszálmagában az ismeretlenbe, örökké magányra éhes lelkével, különös, komoly, hideg homlokával, és mohón issza a végtelen kalandját. Ilyenek voltak a honfoglalás után kalandozó őseink; ilyen a népmesék legkisebb fiúja, aki magányosan indul a nagyvilágba, s valahol egy égigérő fával vagy kacsalábon forgó kastéllyal találkozik; ezek a világfa mítoszának maradványai. Mert a puszta nem üresség, hanem tágasság, s legközepén a világfa áll, amely összeköti az eget a földdel.

A próféta azt mondja: a világfa létezik. Krisztus keresztje az.

Jézus Krisztusban, a megfeszítettben és föltámadottban, a magyar magányosság feloldódik, a magyar titok megdicsőül, a magyar identitás megkapja kulcsát. A jellegzetesen magyar szent, Árpád-házi Szent Margit, Nyulak-szigeti magányából kalandozik horizontálisan szerteszéjjel – imájának és vezeklésének erejével – , gyógyítja a magyar föld sebeit, és királyokat békít ki egymással. A magyar magányosság tragikuma a jellegzetes magyar depresszió; beteljesedése viszont az istenközösség a mérhetetlen puszta közepén.

2.) «Eb ura fakó»

«Lobbanó szívünk, lobbanó dacunk...» A magyar «rebellis náció». Maga akar dönteni; minden döntés ellenpártot generál; «két magyar három párt». A pogány magyarok, még ha nem is tértek meg, sose mészárolták le a hittérítőket; miután azonban Géza fejedelem, nem éppen kesztyűs kézzel, a kereszténység felvételére kötelezte népét, Szent István pedig egy feudális uralkodó kötelességérzetével folytatta apja munkáját, megszületett a lázongás a keresztények Istene ellen, megszületett magyar földön a vértanúság, és megszületett az iszonyú magyar bűn: az istenkáromlás.

Nem szabad azt gondolni, hogy a pogánylázadók a pluralizmus, a lelkiismereti szabadság bajnokai voltak; ez újkori fogalom. A jámbor óhajtás, amit a lázongók 1061-ben I.Béla király elé terjesztettek, így hangzott:

Mára azonban ütött a pluralizmus órája. A próféta azt mondja: eljött az ideje a személyes döntésen alapuló kereszténységnek.

A magyar önmagára talál, ha elkiáltja az «Eb ura fakó»-t az újpogány közszellemnek, a New Age divatnak, a külsődleges szokáskereszténységnek és az istenkáromlás démonának. A fehér kövön új név áll, nemzeti jellegünk természetfölötti beteljesedése Krisztusban. Amit megintcsak Szent Margitban szemlélhetünk. Ő Imádottja bűvöletében bátran mondott nemet a királyi és szülői parancsra, amely férjhez akarta kényszeríteni...

3.) «Így mulat egy magyar úr»

A magyar tékozol. Tékozlása az önpusztításig fajul, mint Móricz Zsigmond megírta az Úri muri-ban. A magányos, depresszióra hajlamos lélek nagy kísértése az öngyilkosság.

A próféta azt mondja: a magyar tékozlás a hősies odaadás, az életszentség formáját öltheti.

Belon Gellért írta Szent Margitról, hogy fantasztikus vezeklései a tékozló magyar jellem megnyilvánulásai. Jellemünknél fogva hivatásunk van a nagylelkűségre, a fogyasztói társadalom kicsinyességei közepette a pazarló szeretet életformájára.

Magyar csoda

Nem hiszem, hogy e három jellemvonásban sikerült a magyar titkot megfogalmaznom; de hiszem és vallom, hogy a magyar titok értelmezhető és beteljesíthető Jézus Krisztus halálában és föltámadásában. Nem hiszem, hogy a magyar «a» választott nép; de hiszem és vallom, hogy a magyar valamire választott nép, és ezt a valamit, sajátos hivatását, mint minden más nép is, akkor teljesíti, ha a zsidó Jézusban, aki Isten történelmi önkinyilvánítása és Teremtő Logosza, ráébred valódi önmagára. Hiszem és vallom, hogy Isten pazarló szeretete keresi a pazarló magyart, és nem kell politikai fordulatra vagy bármilyen más előfeltételre várnunk ahhoz, hogy személyesen találkozzunk ezzel a Szeretettel. Hiszem és vallom, hogy a teremtő Szeretet itt és most jelen van, és benne megtaláljuk magyarságunk és egész egzisztenciánk teljes és boldog értelmét. A magyar titok bármelyikünkben magyar csodává lehet, mint ahogy azzá lett Szent Margitban, Boldog Apor Vilmosban vagy Boldog Batthyány-Strattmann Lászlóban. De, mivel Isten nem ismétli önmagát, a 21. század magyar csodája nem egyszerűen az ő utánzásuk, hanem valami lélegzetállítóan új; valami, amit a világ még nem látott; valami, amit a Szentlélektől ihletett szív is csak sejdíteni tud.

Magyar barátaim, a próféta, mielőtt elhallgatna, megpróbálja versben elmondani a puszta lovasának találkozását a pazarló Szeretettel. Táltos c. versemmel fejezem be.

Szélfútt őszi határban
csodaszarvast találtam,
szikrázott a patája,
táltos lovam, utána!
Regő-rejtem, rejtelem-álom,
vágta a pusztán, ingoványon,
regő-regő rejtem.

Estig tartó futásban
csodaszarvast vadásztam,
hegyre szaladt, magasra,
napot hordott agancsa.
Regő-rejtem, rejtelem-álom,
vágta a lejtőn, hét határon,
regő-regő rejtem.

Vágta, vágta utána,
szikrát szór a patája,
napot hordó agancsa
égig érő narancsfa,
ágboga zendül, kinnom-kánom,
regő-rejtem, rejtelem-álom,
táltos lovammal táncom járom,
lángol a vérem, lángol a várrom,
égi madár jön harminchárom,
táncol a szarvas, bámulom-állom,
nyilam elejtem, lándzsám elejtem,
táncol a szarvas, táncol a lelkem,
regő-regő rejtem.

Sai Baba és a negyven rabló

– A mágia hatékonyságának teológiai problémája –

2003. február 13-án az Apáczai Csere János Gimnáziumban tartott előadás

Sai Baba csodái

Idősebb német házaspár ül az első sorban a híres csodatevő indiai guru, Satya Sai Baba összejövetelén. Először vannak a Mesternél. Sai Baba, a sorok között járva, elhalad mellettük, aztán hirtelen visszafordul, és így szól hozzájuk: «A lányotokat és vejeteket majdnem elgázolta egy teherautó egy németországi úton. De én megmentettem őket.» A házaspár hazatelefonál, lányuk megerősíti a történtetet: kis híján ütköztek egy teherautóval, hajszál híján menekültek meg. Sai Baba csodálatosan és meggyőzően beavatkozott!

Számos ilyen történet kering Sai Babáról. Betegeket gyógyít, órákat, nyakláncokat, fotókat, gyümölcsöt és szent hamut teremt elő az üres levegőből. Tanítása az egyetemes szeretetről szól. Ki ez az ember, akit mindenhonnét milliók keresnek föl, s mozgalmának harmicezer központja van a világ minden táján, többek között Budapesten is?

Két Sai Baba – sőt három

Mindenekelőtt: sokáig magam se tudtam, hogy korábban már élt egy előző Sai Baba: a Shirdi-beli Sai Baba, egy nagy tiszteletben álló «Baba» (fakír, bölcs, guru), aki 1918-ban halt meg. (Egyébiránt «Baba» apát, «Sai» anyát jelent.) Mindmáig kultuszban részesül, sőt az istenség megtestesülésének tartják. Ilyeneket olvasunk róla: ő «mindennek az énje», ő az «Univerzális Élet», ő a «bennünk lakozó kozmikus Lélek», ő a «küszöbön álló Halhatatlan Realitás», ő az «Önmagában Létező, Önmagát Megvilágító Igazság», ő a «Maradandó Valóság», ő a «mozgatóerő a Teremtés mögött», ő a «Legfőbb Vezető», ő a «Cél», ő «a Minden, a számtalan formában játszadozó Egész a részben». Egyszóval: a panteisztikus hindu istenhit modorában történő bálványimádással állunk szemben.

A Shidri-beli Sai Baba állítólag bejelentette, hogy halála után nyolc évvel újra meg fog születni. Ebben az időpontban, 1926-ban született a mai Sai Baba, Puttaparthiban, Andra Pradesh indiai államban, földműves szülőktől. Eredeti neve Satyanarayan Raju. Még nem volt tizennégy éves, amikor egy sor különös élményen ment keresztül, amelyeket szülei és mások démoni megszállásnak tartottak. Nem sokkal ezek után bejelentette, hogy a Shirdi-beli Sai Baba szelleme költözött bele, és mostantól fogva ő Sai Baba, Shiva és Sakti istenek megtestesülése. Viselkedésével engem kísértetiesen emlékeztet Rejtő Jenő hősére, a Csodálatos Nalayára, aki egy szép napon azzal a hírrel állít be egy csapat benszülötthöz, hogy ő a királyuk. Csak az a tragikus, hogy míg Rejtő ezt viccnek szánta, hősünk – új nevén Satya Sai Baba – teljes komolysággal az istenséget választotta életpályának. (Satya = Igazság.) Önmagát az istenség megtestesülésének vallja, míg Buddha, Krisztus és Mohammed szerinte nem voltak «avatarok», megtestesülések. «Némi isteni erejük volt ... Az én erőm végtelen.»

Ezekután nyilvánvaló, hogy csodákat is kell tennie. Mivel ezek nem mindig sikerülnek jól, már életében föllépett a trónkövetelő, a keralai születésű Bala Sai Baba, aki a Satyából kiábrándultakat gyűjti maga köré az Andhra Prades állambeli Kurnool kerületben, azzal, hogy ő a valódi «avatar». Sai Babának lenni, úgy látszik, igen kifizetődő mesterség.

A csodák értéke

Mit szóljunk azonban Satya Sai Baba csodatételeihez, amelyeknek számos tanúja van?

Sok beszámoló szól arról, hogy Sai Baba egész egyszerűen csal, bűvészkedik. A hyderabadi Deccan Chronicle 1992. november 23-i száma címlapján közölt egy videofelvételből készített képsort, amely akkor készült, amikor Satya Sai Baba az indiai miniszterelnök, Narashimha Rao jelenlétében arany nyakláncot «materiarizált». A felvétel egyértelműen megmutatta, hogy a láncot Radhakrishna Menon, Sai Baba asszisztense adta át titokban főnökének, aki aztán egy elegáns kézmozdulattal előteremtette azt. Piet Vroon holland riporter munkatársával tisztán megfigyelte, hogy Sai Baba gyűrűket és órákat húz elő virágvázák mögül vagy székének párnái közül, a golyóvá gyúrt «szent hamut» pedig olykor a szájából veszi elő.

A fentebb leírt esetnek is, amelyben Sai Baba «megmentett» egy Németországban autózó házaspárt, állítólag igen egyszerű magyarázata van. Lányuk fölhívta őket a hotelben, és üzenetet hagyott a szerencsés kimenetelű kalandról. Az üzenetet rábízták valakire, aki szintén Sai Babához igyekezett, de nem jutott be; továbbadta tehát egy másik személynek, aki először Sai Babát értesítette az eseményről. A guru azt mondta rá: «Tudom» – és mosolygott. Aztán a tömeg közé ment, ott elhaladt az idős pár mellett, de fölhívták rájuk a figyelmét, ekkor visszafordult és úgy közölte a hírt, mintha isteni mindentudása és mindenhatósága révén volna tudomása róla. Azok, telefonon ellenőrizve az eseményt, megrendültek a «nyilvánvaló» csodától.

Ilyen leleplezés igen sok van forgalomban. Rosszabb dolgokról is olvasunk. Egész webhely volt «Satya Sai áldozatainak» szentelve (2005 elején már nem található a régi helyén; bizonyítéknak semmi esetre sem tekinthető, a webre bármit föl lehet tenni). Fiatalemberek, akiket személyes beszélgetésen fogadott, arról számolnak be, hogy felszólította őket: vegyék le a nadrágjukat, majd bekente nemi részeiket és végbéltájukat olajjal vagy más anyaggal, «hogy életerejüket növelje». Egyeseket, a beszámolók szerint, kifejezetten orális kielégítésre provokált. Egy ellenállást mutató ifjúnak azt a kijelentést tette: «Másokkal nem OK, Sai Babával OK». Egyéb tisztázatlan ügyekről szóló beszámolók is akadnak, amelyek Sai Baba sok odaadó hívét eltántorították. A fent említett Radhakrishna Menont például Sai Baba hálószobájában egy társával együtt meggyilkolták, a feltételezett tettesek pedig rendőrgolyók áldozatai lettek, holott csak kés volt náluk. A többi néma csend. Bizonyítékul nem szolgálhatnak a webre föltett (és később levett) anyagok, figyelmeztetésül talán mégis.

De ha mégis?

Tárgyilagosan szemlélve azonban a dolgot, mégse zárhatjuk ki eleve és teljesen azt a lehetőséget, hogy a csodabeszámolóknak van valamilyen realitása. Ha ugyanis kezdettől kizárólag azoknak a forrásoknak adunk hitelt, amelyek tagadják Sai Baba csodáit, akkor állásfoglalásunk nem annyira a tanúvallomásokon alapul, hanem egy világnézeti előítéleten. Ilyen alapon tagadják sokan Jézus csodáit is, akár az evangéliumban, akár a későbbi történelemben. A sajtóban vagy a Hálón közölt információk hitelességének nehéz volna utánajárni; előfordul az is, hogy a leleplező adatok nem mutatnak egyezést a különböző forrásokban. A vádak és gyanúk pedig nincsenek bíróság előtt bizonyítva.

Az amerikai Ron Cohen sokáig volt mágus és Sai Baba tanítványa. Később kiábrándult mesteréből, de ez nem indította arra, hogy kétségbevonja csodáinak tényét. Beszámolója szerint Sai Baba egyszer éjszaka megjelent az ágya mellett New Yorkban, és Indiába hívta. Cohen ott rendkívüliségek tanúja volt, amelyek valóságát a szakítás után sem tagadja.

Ott vannak azután a rajongók elragadtatott beszámolói. Kénytelenek vagyunk föltenni a kérdést: hogyan viszonyuljunk ezekhez és hasonló rendkívüli jelenségekhez, ha esetleg mégis valóságosak, vagy legalábbis egy részük valóságos?

Mit mond a Biblia?

Amikor Mózes és Áron csodatételekkel igazolja isteni küldetését a fáraó előtt, az egyiptomi varázslók «bűbájosságuk által hasonlóképpen cselekszenek» (vö. Kiv 7,11. 22); varázserejük a szúnyogok felidézésénel merül ki (Kiv 8,14). A Biblia tehát nem tagadja, hogy mágikus úton lehet valóságos eredményeket elérni. Bizonyos rendkívüli jelenségek magyarázata lehet Isten ereje, másoké pedig mágikus erő.

Hivatkozhatunk persze arra, hogy a varázslók praktikái is lehettek csalások. Valóban, a Biblia ezen a helyen nem dönt teljes világossággal a varázserő és a bűvészi ügyesség között. Ez a döntés pedig lényeges, mert akik Isten csodatevő erejében nem kételkednek, azok számára az a kérdés, hogy azokat a rendkívüli jelenségeket, amelyek nem Isten szentségét és igazságát tükrözik, pusztán természetes okokra kell visszavezetniük, vagy pedig számolniuk kell ellenséges szellemi erők, démoni hatalmak beavatkozásával.

Menjünk tehát tovább, és olvassuk el a következő újszövetségi helyet:

Vajon milyen erővel viszik végbe jeleiket és csodáikat a hamis krisztusok és hamis próféták? Istentől kapott karizmatikus erővel biztosan nem, mert Isten nem támogatja a hamisságot. Pusztán bűvésztrükkökről volna szó? Ezek miért volnának bibliai értelemben «jelek és csodák»? A kifejezésnek numinózus jellege van. Numinózumnak kell mögötte állnia. (Numen = istenség, nominosum = az istenséggel kapcsolatos.) Ha nem Istennek vagy jó angyalainak, akkor a bukott angyaloknak. Vannak nálunk magasabbrendű, «Istennel kapcsolatos», szellemi természetű lények, az Ószövetség szavával «Isten fiai», akik elbuktak és Isten ellen fordultak. Megtartották szellemi hatalmukat, képesek numinózus erő kifejtésére, de azt nem Isten szíve szerint használják. A hamis krisztusok és hamis próféták jeleit és csodáit nekik kell tulajdonítanunk. Léteznek démoni eredetű rendkívüli jelenségek.

A második fenevad hatalma

Aki még kételkedne ebben, fontolja meg Jelenések 13,11-14a prófétai képét:

E képrendszerben az első fenevad az egyházüldöző római birodalom, s benne típusként jelezve minden istenellenes politikai hatalom; ezek erejüket a «sárkánytól», azaz a sátántól nyerték (lásd: Jel 13,4). A második fenevad, amely Jel 19,20-ban álprófétának is van nevezve, a szellemi hatalom, amely az istenellenes erőket támogatja, végkifejletben az Antikrisztus. De nemcsak a történelem-végi Antikrisztusra kell itt gondolni, hanem mindazokra a hamis prófétákra és hamis krisztusokra, akik a történelem végéig fellépnek: «Amint hallottátok, hogy jön az Antikrisztus, támadt is már sok antikrisztus» (1Jn 2,18). Mindnyájan azt a hatalmat gyakorolják, amit az első fenevad is kapott, az pedig kimondottan a sátántól származik.

Ezzel zárult a bizonyítás köre. A Biblia szerint létezik olyan szellemi erő, amely a sátántól származik, s amely alkalmas «nagy jelek» végrehajtására; még Illés próféta jelét is képes utánozni, vagyis tüzet lehozni az égből. Ahol csak hamis prófétákkal találkozunk (akiket, némi ezeregyéjszakai szeszélyességgel, «Sai baba és a negyven rabló» címmel foglaltam össze jelen előadás címében), számolnunk kell a második fenevadnak adott démoni erőkkel is. A csalás is a sátántól, a hazugság atyjától van, de jöhetnek tőle rendkívüli jelenségek is, amelyek «a választottak megtévesztésére» szolgálnak.

Szellemi perverzió

Ezzel adva van a mágia hatékonyságának lehetősége. A teremtés jó; ám föllépett benne a szellemi perverzió, amit bűnnek nevezünk, s ez eltorzítani törekszik a teremtett erőket. Az univerzumban érvényesülő eszmei tartalmak, melyek alanyait angyaloknak nevezzük, a bűn révén sebesültek, torzultak. Nem élünk olyan világban, amelyben mindenestül a jó angyalok uralma érvényesül, hanem olyanban, amely részben a bukott angyalok hatalma alatt áll.

Ahol perverz szellemi hatalmak működnek, ott lehetséges a numinózum manipulációja, amit mágiának hívunk. A hamis próféták és hamis krisztusok hatalma mágikus hatalom.

Vigyázat, csalo(ó)k!

Az okkult területen igen sok a csalás. Magyarországon a két világháború közötti években egy László László (sic!) nevű médium orránál fogva vezetett egy egész, művelt és tisztességes emberekből álló, spiritiszta jelenségeket kutató társaságot. A leggondosabban ellenőrizték: a szeánszok előtt levetkőztették, megfürdették, testnyílásait megvizsgálták, és más (a régi férfi fürdőruhára emlékeztető) ruhát adtak rá. A szeánsz alatt, minthogy László ragaszkodott a sötétséghez (szerinte a szellemek csak így hajlandók működni – «fényérzékeny» szellemek!), két ember ült mellette és fogta a kezét, hogy ne végezhessen trükköket. És mégis: nemcsak hangok hallatszottak, hanem kő hullott a semmiből, és az alig derengő világításban fehér, fényképezhető «ektoplazmák» jelentek meg; ezek később nyomtalanul eltűntek, míg a kő ottmaradt – sajátos állaga mutatta, hogy «valóban a túlvilágról jött». Szenzációs volt! Az okkultisták izgalomba jöttek. Német szakember érkezett és megerősítette a jelenségek hitelét.

Pedig közönséges csalás volt. Duplalászló még felöltözve bevitte a szobába a kellékeket, a padlóra ejtette egy nem feltűnő ponton, és amikor már a fürdőruhában volt, lábujjaival fölvette azokat. Amikor trükkre készült, köhögési rohamot produkált, ilyenkor elengedték a kezét. Így tette fejére a fura kavicsot, és amikor már újból fogták a kezét, befejelte a szoba közepére. Az ektoplazmához libazsírral átitatott gézt használt, amit a szájából fújt ki, mialatt mindkét kezét fogták. Előbb-utóbb a kutató társaság mégis gyanút fogott, felkészültek leleplezésére, és egyik trükkje közepén rágyújtották a villanyt. Utána igen-igen szomorúak voltak... Duplalászló viszont szégyentelenül arra hivatkozott, hogy a tudományt akarta szolgálni a spiritizmus megcsúfolásával. (Az adatokat emlékezetből közlöm Tábori Kornél Pesti spiritiszták c. könyve nyomán, mely pillanatnyilag nincs kezemnél.)

A gyógyítás is ősi területe a sarlatánságnak; a gyógyulni akarók jó fizetők. A Hagiosz levelezőlistán éppen most tárgyalták a «fülgyertya» esetét, amely állítólag kiszívja a fülzsírt, sőt a fájdalmat is. Egy szkeptikus fiatalember, «aki nem hisz az ilyesmikben, tett egy kísérletet, egy fémdoboz alatt égette a gyertyát, és ugyanolyan és annyi fülzsírszerű anyag képződött a dobozon. Nos, a doboz biztosan nem beteg.» Az anyag a gyertyából származott, nem a fülből.

Negyven rabló (sőt több)

Túl a csalásokon azonban, létezik működő mágia is. Mircea Eliada A samanizmus c. könyve (Osiris, Budapest, 2002.) tanúsítja, hogy a sámánok eksztatikus állapotukban érzéketlenek a parázs érintésére, mezítláb járnak vörösre izzított vason, borotvaéles késükkel többször belevágnak arcukba anélkül, hogy bármiféle látható nyom keletkeznék, tárgyak lebegését idézik elő, megremeg a sátor, kövek és fadarabok záporoznak... E jelenségeket, legalábbis azok egy részét, európai utazók hiteles megfigyelése igazolja. (Lásd pl. 235-236.o.) Ugyancsak hitelesnek látszanak az átkok is (akikre az ausztrál orvosságos ember «rászegezi a csontot», vagy akit a cigányok megátkoznak). Gabriele Amorth római exorcista alapvető tapasztalatként beszél a rontás valóságáról (Egy ördögűző tapasztalatai, Ecclesia, Bp. 1994. 152 o. kk.).

Mit gondoljunk a pozitív hatású, ú.n. «fehér mágiáról»? Semmi kétség, hogy a mágiának átmenetileg lehet pozitív hatása is; pl. betegek testi gyógyulását eredményezheti. Ámde a fehér mágia is minden esetben démoni. Miért? Mert a tiszta numinózum sohasem manipulálható. Isten, szuverén és mindenható lévén, nem manipulálható, az Istennel közösségben lévő szellemi hatalmak (jó angyalok) pedig, akik «látják az Atya arcát» (vö. Mt 18,10), kizárólag az Ő hatalmának vannak alávetve; tehát szintén nem manipulálhatók. Csak az manipulálható, aki vétkezik, következésképpen nem igazán szabad: az ember és a démonok.

A mágia, mint mondottuk, a numinózum manipulációja. Ha tehát mágiát kísérlünk meg, eleve a manipulálható numinózumhoz, vagyis a démoni erőkhöz folyamodunk. A mágia soha nem fehér igazán. Ez független a pillanatnyi hatástól, ami lehet jó is; független a manipuláló szándékától, ami lehet jó is; független a kortárs kultúra véleményétől, ami lehet kedvező is; sőt független a manipuláló személy véleményétől is (lehet, hogy nem hisz a mágikus hatásban, de ennek ellenére megnyitja magát a démoni erők előtt). Végső soron a mágia a mágus tönkretételére vezet.

Ez vonatkozik mind a negyven rablóra, bármilyen ártatlan külsejük legyen is, vagy bármilyen előkelő pártfogóik legyenek. Vonatkozik az agykontrollra, az ingázásra, az asztrológiára, a keleti meditációkra, a reikire, a fényadásra és minden természettudományos alapok nélküli, ú.n. «alternatív» gyógymódra. «Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshol oson be, az tolvaj és rabló» (Jn 10,1). Istenhez csak egy ajtó vezet: a megfeszített és föltámadt Jézus. Ő pedig nem manipulálható, csak alázatos, önátadó hittel lehet közelíteni hozzá.

A különbség

Mikor Jézust kiemeljük, mint a numinózus tapasztalat egyetlen hiteles útját, egyúttal kitesszük magunkat a kérdésnek: miért éppen Jézus? Sai Babának nem hittük el, hogy ő az istenség megtestesülése. Miért hisszük el ugyanezt Jézusról?

A kérdés nagyon fontos, a kereszténység alapjait érinti. Szeretnék nagyon világosan válaszolni.

A keresztény hit és a mágikus hit között a különbség a zsidókeresztény monoteizmus abszolút, transzcendens, egyetlen és szuverén Istene és a pogányság relatív, teremtményekkel keveredő, sokszorozható és manipulálható istene közötti különbség.

Mi nem egy hindu «avatarban» hiszünk, amikor Jézust megtestesült Istennek valljuk. Az isteni önközlés misztériumában hiszünk: Isten annyira szabad önmagában, hogy képes teremteni, és képes közölni magát teremtményeivel. Jézus a fokozhatatlan, maradéktalanul megvalósult isteni önközlés, a testté lett Ige. Éppen mert az ő személyében a szuverén Isten maradéktalanul közli önmagát, teljesen lehetetlen még egy megtestesülés. A hindu avatar viszont ismételhető, sőt, őszintén szólva, még nem is találkoztam olyan jelentősebb guruval, akit követői ne tartottak volna az istenség megtestesülésének. Egyesek nyíltan mondják, hogy mindnyájan azok vagyunk. Ez bálványimádás, míg mi az egyetlen és transzcendens Isten imádói vagyunk. Ez ég és föld, sőt menny és pokol különbség.

Az Antikrisztus tud tüzet lehozni az égből, mint Illés; képes numinózus lángokat gyújtani a földön. De nem képes olyan lángot gyújtani, amely maga Isten. A Szentlélek lángját, aki Isten, egyedül Jézus tudja a földre bocsátani.

Ez adja a keresztény hit fölényét a mágiával szemben. Többre vagyunk képesek alázatos hitünkkel, mint a mágusok praktikáikkal.

Olvassuk Csel 13,8-12-t. Ciprus szigetén, Szergiusz Paulusz prokonzul előtt, két zsidó férfi csap össze: Barjézus, a varázsló (Elimász), és Pál, az apostol.

A mágia a 21. század elejére a kereszténység elleni legnagyobb kihívássá lett. De nagyobb erő van velünk, mint ellenünk. Akik Jézusban hisznek, a győztes oldalon állnak.

Varázslót ne hagyj életben

– A mágia halálos bűne –

2003. március 13-án az Apáczai Csere János Gimnáziumban tartott előadás
«Varázslót ne hagyj életben» (Kiv 22,17)

Gyilkolásból fölmentve

Nem a mágusok lemészárlására buzdítok. A katolikus Egyház ma bocsánatot kér az inkvizícióért, szellemi harcát szellemi fegyverekkel akarja megvívni. A drasztikus ószövetségi idézetet azért választottam előadásom címéül, hogy kifejezésre juttassam: élet-halál kérdésről van szó.

Az ószövetségi Törvény viszonylag gyakran ír elő halálbüntetést. Amire föl kell figyelnünk, az, hogy a varázslás, jóslás, halottidézés, egyszóval a mágia és okkultizmus minden formája félreérthetetlenül és nagyon határozottan e legsúlyosabb büntetést érdemlő bűnök között van. Ma már nem a halálbüntetés végrehajtása a kérdés (tudjuk, hogy a szelíd Jézus hogyan oldotta meg ezt a problémát a házasságtörő asszony esetében: Jn 8,1-11), hanem a mágia és okkultizmus erkölcsteológiai megítélése.

«Van halált okozó bűn is» (1Jn 5,16). Van bűn, amely kioltja Isten életét bennünk, és az embert szellemileg halottá, tehetetlenné teszi. A mágia ilyen.

Ószövetségi lelőhelyek a mágiáról

Két dologra máris figyeljünk föl. Az egyik, hogy a szövegek semmiféle különbséget nem tesznek fekete (rontó) és fehér (segítő) mágia között. Aki tehát azt gondolja, hogy mágikus tevékenységével Istent szolgálja, ellentétbe kerül a bibliai gondolkodásmóddal. Innen érthető, miért űzi ki Pál apostol a jós lelket Filippiben, holott az csupa szépet és jót mond (Csel 16,16-18).

A másik, amire föl kell figyelnünk, hogy az idézetek közül három a Leviták könyvéből, az ú.n. «szentség törvényéből» való. A mágia Isten szentségével ellenkezik.

Újszövetség

Ebből következik, hogy a mágia tilalma nem veszíti érvényét az újszövetségben. Pál efezusi működése során sok pogány lett hívő, aki mágiával foglalkozott. Először összeegyeztethetőnek vélték a krisztusi hitet az okkult praktikákkal; a drámai eset után azonban, amikor híre ment, hogy a mágikus démonűzők pórul jártak Jézus nevével, ugyanazzal a Névvel, amelynek Pál ajkán akkora hatalma van, megvallották tévelygésüket és ötvenezer ezüst értékű okkult irodalmat égettek el (Csel 19,11-20). (Milyen szép máglyákat lehetne gyújtani mai könyvesboltjaink ezoterikus irodalom alatt roskadozó polcainak anyagából...)

A Katolikus Egyház Katekizmusa 2115-2117. pontjaiban foglalkozik a mágiával, egyértelműen elutasítva azt. (Fordítási hiba: «jövendőmondás» vagy «jóslás» helyett a «jövendölés» szó áll a magyar fordításban.) Nem fölösleges megemlíteni: a 2117. pontban a Katekizmus tudatosítja, hogy a «hagyományos gyógymódokat» fölhasználják a hiszékenység kihasználására és a gonosz hatalmak segítségül hívására. Ez komoly segítséget jelent a divatos alternatív gyógyászat megítélésében.

Doktor úr, a maga szíve...

Jónéhány éve, amikor még nem volt teljesen kiforrott véleményem az akupunktúráról, egy antikváriumban kutatva leltem rá egy magyar akupunktúrás orvos vaskos könyvére ezen ősi kínai gyógyító eljárásról. Sajnos, akkor még nem is sejtettem, hogy valamikor írni fogok a témáról, és a könyvet se meg nem vettem (gazdasági okokból: ára valahol az ötvenezer ezüst körül járt, legalábbis nekem mint szegény legénynek úgy tűnt), se pedig szerzőjét és címét föl nem jegyeztem; így hát személyes szavahihetőségemen kívül más dokumentáció nem áll rendelkezésre. De jó alaposan belelapoztam a könyvbe, mert arra voltam égetően kíváncsi: mi késztet egy mai orvost arra, hogy egy természettudomány előtti korból származó gyógymódot felfrissítsen. Egy orvosi képzettségű, tudományos gondolkodású szerzőben, úgy gondoltam, magától értődően fölmerül ez a kérdés, és ad rá valamilyen választ.

Űrt találtam, hallgatást. Akudoktor úr semmiféle magyarázatot nem adott. Megdöbbentő volt. Egyszerűen kijelentette, hogy az akupunktúrás gyógyítás értelmezéséhez nem a természettudományt, hanem az ősi kínai bölcsességet kell segítségül hívnunk, és telerajzolta könyvét az emberi test meridián-ábráival, amelyek a régi kínai asztrológusok antropológiai föltevéseiből származnak, minden kísérleti bizonyíték nélkül. (Saját korábbi tévedésemmel és sokak elterjedt tévedésével szemben: az akupunktúrás pontok és a gyógyítani kívánt szervek között nem futnak idegpályák.)

Hasonló fölfedezést tettem később, amikor a homeopátia keletkezéséről olvastam. Van egy pillanat, ahol az ész megáll, és valami irracionális tényező lép be. Vakon elfogadnak valamit, ami nincs igazolva. Ez nem tudomány – ez hit.

Hit, de miben?

Akudoktor úr, a maga szíve sose fáj az elárult tudomány után?

A numinizált teremtmény

Hit, a szó bibliai értelmében, egyedül Istennek jár ki. Ha kvázi-vallásos hittel fordulunk akár egy ősi bölcsességhez, akár egy gyógyítási eljáráshoz, akár egy guruhoz vagy szerzőhöz, akár egy nyíltan vagy burkoltan mágikus technikához, akár az univerzumhoz, akár saját tudalattinkhoz (és még folytathatnám a sort), teremtményt ruházunk föl a «numen», az «istenség» tulajdonságaival. Numinózummá, «istenséggel kapcsolatossá» avatunk valamit, ami valójában nem az. Ez pedig nem más, mint a bálványimádás bűne.

Itt válik érthetővé, miért tekinti az Ószövetség olyan súlyos bűnnek a mágiát. Az ószövetségi kinyilatkoztatás legfőbb tartalma a monoteizmus; a legsúlyosabb bűn, amit az Ószövetség ismer, a bálványimádás. (Dávid király házasságot tör és gyilkol, mégis jó királyként van számontartva, mert az egyetlen Isten imádásában következetes.) Azt is megérthetjük, miért nevezi Lev 20,6 a mágiát paráználkodásnak. Isten az ő népének vőlegénye, más istenhez fordulni paráznaság. Az Ószövetség egyszerűen egyenlőségjelet tesz mágia és bálványimádás között. Minden mágikus eljárás tartalmazza egy teremtmény irreális numinizációját, vagyis a hamis istenhez való fordulást. Ez pedig lényegénél fogva halálos bűn.

Az irreális numinizáció nem egyszerűen ürességre irányul. Mint volt alkalmam rámutatni, a mágia működhet. Az irreális numinizáció szellemi tartalma a numinózus irrealitás, a bukott angyalok világa. «Amit a pogányok áldoznak, azt a démonoknak áldozzák és nem Istennek» (1Kor 10,20). Megfigyelhető, hogy akik valamely nyíltan vagy burkoltan mágikus eljárás követői, milyen ingerülten és mennyire komoly megfontolás nélkül utasítanak el minden kritikát, amely bálványukat éri. Ez már szellemi rabság. Démonok uralkodnak rajtuk.

Ha egy hívő jóhiszemű tévedésből, teljesen gyanútlanul magáévá tett egy mágikus módszert, ezzel még nem vétkezett, föltéve, hogy azt kész elvetni, mihelyt a hittel való összeférhetetlenségét belátta. Ez azonban korántsem jelenti, hogy a dolog semmit sem ártott neki. A démonok befolyása ártalmas, mint ahogy a méreg is árt, ha nem is tudunk róla, hogy mérget nyelünk. Szabadulásra van szükség. Még a nagyon rejtetten mágikus módszerek is, mint pl. az alternatív gyógyászat módszerei, látható nyomot hagynak maguk után, amennyiben az ilyenek művelői könnyebben tesznek magukévá más New Age elemeket is.

A New Age dokumentum

A «New Age»-nek nevezett szellemi irányzat, amely a teozófián alapul, és a Vízöntő korát hirdetve vallási szinkretizmussal és mágikus gondolkodással akarja fölváltani a kereszténységet, annyira nyilvánvaló támadás a bibliai világkép ellen, hogy sokan csodálkozva kérdezték, miért nem foglal állást az Egyház a New Age praktikákkal és azoknak az egyházi körökben való terjesztése ellen. Egyes püspökök és püspöki karok nyilatkozata után most megszületett a szentszéki dokumentum is. A Kultúra Pápai Tanácsa és A Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa adta ki, Jézus Krisztus, az Élő Víz hordozója (Keresztény reflexió a „New Age”-ről) címmel. Ez a dokumentum, bár nem a véglegesség igényével íródott, nagyon részletes és eligazító. (Valóságos New Age szótárat ad; rendkívül alapos munka.) Félreérthetetlenül megállapítja és részletesen kimutatja a New Age és a kereszténység alapvető összeférhetetlenségét. Ehhez pedig hozzáteszi:

Ezt a kijelentést roppant fontosnak tartom, mert világossá teszi a kontextus jelentőségét. Egyes elemek szellemi tartalmát nem önmagukban kell vizsgálni, hanem abban a szellemi összefüggésben, amelyben megjelennek.

Kétségtelenül kimarad a dokumentumból a démoni dimenzió látása és érzékeltetése; ez hiány, bár a pillanatnyi szellemi erőviszonyok között érthető. (Viták és ellentmondások özönét váltaná ki, ha a dokumentum «ördöggel riogatna».) Ne felejtsük, hogy a dokumentum szándéka «a reflexió pillanatnyi állásának» tükrözése. Ugyanakkor rendkívül jelentős a bátor rámutatás arra, hogy korunkban a keresztény lelkiség műhelyei jelentős mértékben New Age szellemiségűek lettek. (Magam is szót emeltem a Zen-meditáció keresztény címkézése ellen.)

Alapvető ellentétek

A dokumentum 4. fejezete világosan fölsorolja a New Age világkép alapvető ellentéteit a keresztény hittel. (A következő idézetek mind a 4. fejezetből valók.)

(1) Az istenkép

Ez a legfontosabb, és mostani megfontolásaink számára döntő ellentét. A New Age istene hamis isten. A valóságos Isten nem manipulálható, hanem szuverén módon rendelkezik a teljes valóság fölött. A keresztény ima, amely meghallgatást remél, nem Istent használja eszközül, hanem az imádkozót teszi Isten eszközévé. A mágia, a numinózum manipulációja, belső lényegénél fogva bálványimádás, az istenkép benne foglalt meghamisítása miatt.

(2) A Krisztus-kép

A New Age számára a történeti Jézus csak egyike a nagy vallási tanítóknak, esetleg «avataroknak». Az evangéliumokat kiegészítik, sőt korrigálják apokrif forrásokkal. A New Age «Krisztus» nem a történeti Jézussal azonos, hanem egyetemes és személytelen valóság, amely számtalan történeti személyben megjelenhet; sok «Krisztus» van.

(3) Az emberkép

A New Age az embert isteni potenciállal ellátott lénynek tartja. Az elkülönült egyén csak egyik megnyilvánulása egy nagy Énnek, amely maga az istenség, vagy legalábbis isteni szikra bennünk. Könnyű itt fölismerni a Kísértő szavát: «Olyanok lesztek, mint az Isten» (Ter 3,5). A keresztény «megistenülés» nem szünteti meg a teremtmény és a Teremtő közötti végtelen különbséget, hanem csak részesedés az isteni természetből (vö. 2Pt 1,4).

(4) A megváltás

A keresztény hit szerint a megváltás ajándék, részesedés Jézus kereszthalálának és föltámadásának húsvéti misztériumából, amelyet hittel fogadunk be. Ezzel szemben a New Age ömegváltó technikákat hirdet.

(5) Az igazság

A keresztény hit abszolút igazságot vall, amely Jézus Krisztusban testesül meg. A New Age relatív igazságot hirdet: kinek-kinek megvan a maga igazsága, ezek egyenértékűek.

(6) Az imádság

(7) A bűn

A New Age-ben nincs bűn, csak tökéletlen tudatállapot vagy hiányos harmónia az univerzummal. Objektív mérce vagy személyes számonkérés nem létezik. A kereszténységben a bűn az egyetlen igazi tragédia, Isten irgalma pedig reménységünk forrása.

(8) Szenvedés és halál

A keresztény hit számol az emberi tragikummal és beépíti azt az Istentől remélt boldogság befogadásának útjába. Helyettesíthetetlen személyek vagyunk, egyetlen életünk van, halálunk véglegességbe vezet.

(9) Társadalmi elkötelezettség

(10) A jövő

A New Age a «csillagokban megírt» eljövendő kor, amely meghaladja a kereszténységet a maga «globális vallásával», és új világrendet hoz létre. Ezzel szemben áll a krisztusi hit, amely szerint Jézusban a történelem eljutott teljességéhez, és minden az ő mércéjén méretik meg dicsőséges eljövetelekor; más új kort mi nem várunk.

Legyen szabad hozzátenni: a New Age félreérthetetlenül az Antikrisztus eljövetelét készíti elő a globális vallás és új világrend hirdetésével. A dokumentum, mint említettem, óvatosan kerüli a démoni tényező megnevezését, de itt eléggé «kilátszik a lóláb» ahhoz, hogy ezt, a dokumentum megállapításait meghaladva, kimondjuk.

Tisztátalan szellemi kontextus

Még egy idézetet olvassunk el a 4. fejezetből.

A dokumentum itt a szellemi kontextus fontos kritériumát alkalmazza. Önmagukban ártatlan dolgok, mint pl. számos természetgyógyász módszer, nem önmagukban ítélendők meg, hanem e világméretű kontextusban, amely alapvetően tisztátalan. A teozófia, antropozófia stb. világa mélységesen tisztátalan világ. A gondolkodás becsületességének feladása (lásd az akupunktúrás orvos könyvét), valótlan dolgok felelőtlen keverése a valósággal, a logika elemi kritériumainak mellőzése szellemi szélhámosságot jelentenek.

Egyetlen történetet mesélek el. Helena Blavatsky, a teozófia alapítója, állítólag csodálatos dolgokat művelt: jóslatai beváltak, elveszett tárgyakat megtalált, eltört csészéket összeforrasztott, szellemek sugallatára írt könyveket. Mi volt csodái mögött? A hölgy közönséges csaló volt.

A jeles alapítónak nem ez volt az egyetlen csalása: a «szellemek válaszait» egy nyitható hátú szekrénybe csempészte, szellemektől diktált könyve ollózás, tibeti tartókodásáról adott leírásai nem illenek rá az országra stb. A teozófia szélhámosság. Az egész New Age ebből a szellemi talajból nőtt ki – tisztelet a jóhiszemű követőknek, de a Hazugság Atyja áll mögötte. Ezt előmozdítani, ezzel közösséget vállalni: bűn.

Nincs is rá szükségünk. Jézus Krisztusban Isten egész gazdagsága lehet a mienk. «Aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk?» (Róm 8,34) Gazdagabbak vagyunk a világ akármelyik mágusánál.

Rézkígyó-tenyészet

– Vallási szokások és Isten ereje –

2003. április 10-én az Apáczai Csere János Gimnáziumban tartott előadás
«Azt cselekedte, ami igaz az Úr előtt... Összezúzta a rézkígyót, amelyet Mózes csinált.» (2Kir 18,3-4)

A rézkígyó szerepe: pozitív vagy negatív?

A Számok könyvében (Móz 4) Isten «tüzes kígyók» marásával bünteti a zúgolódó Izraelt a pusztában (Szám 21,6). Mikor azonban a nép bűnbánatot tart, Isten egy rézkígyó készítésére utasítja Mózest.

Semmi kétség, a rézkígyó itt pozitív szerepet játszik: Isten eszköze a gyógyításra. Az Újszövetségben a rézkígyó a kereszten történő megváltás jelképe lesz:

Annál nagyobb meglepetéssel olvassuk a Királyok 2. könyvében Hiszkija júdai király (Kr.e. 728-699) érdemei között:

Ha Isten parancsolta a rézkígyó készítését, miért kellett megsemmisíteni?

Kétféle kontextus

Világosabbá válik a dolog, ha megnézzük a buzgó Hiszkija cselekvésének kontextusát. A rézkígyóról közvetlenül ezután azt olvassuk:

Vagyis a kígyó, amely Mózes kezében még Isten eszköze volt, más kontextusba került: a bálványimádás kontextusába. Ez a magyarázata a kétféle értelmezésnek. Ami jó volt mint kultikus eszköz, rosszá válik, mint abszolutizált kultusztárgy.

Ha az ószövetségi törvény betűjét tekintjük, a rézkígyó készítése törvényellenes, hiszen semmiféle élőlényről nem szabad képmást alkotni.

Kis gondolkodással belátható, hogy ez a törvény a bálványimádás elkerülésére szolgál, nem annak megakadályozására, hogy a művészet is szolgálja Isten imádását. Példa erre a szentélyben Isten utasítására helyet foglaló két kerub is (Kiv 25,18). Hamis kontextusban bármi bálvánnyá válhat, helyes kontextusban bármi szolgálhatja az igaz Isten imádását.

Képtisztelet

Az Egyházban is volt ikonoklaszta (képromboló) mozgalom, főképpen az Iszlám képtilalmának hatására. III. Leó bizánci császár 730-ban rendeletet adott ki a szentképek ellen. Az ellenzék szellemi feje Damaszkuszi Szent János († 753) lett. Az ikonokkal kapcsolatban János két dolgot hangsúlyoz. Az első a képtisztelet relativitása: az nem a képmásra, hanem az ábrázolt személyre vonatkozik. A másik: az ikonok tiszteletének végső alapja az a viszony, amely az Atya és a Fiú között fönnáll, az Őskép és a Képmás viszonya. Krisztus «a láthatatlan Isten képmása» (Kol 1,15), aki őt látta, az Atyát látta (vö. Jn 14,9). Az Ige megtestesülésében Isten maga oldja fel a képtilalmat.

Mint a Katekizmus mondja: «Isten már az Ószövetségben is megparancsolta vagy engedélyezte olyan képek használatát, melyek jelképesen az üdvösséghez vezetnek a megtestesült Ige által: ilyen a rézkígyó (vö. Szám 21,4-9; Bölcs 16,5-15), a frigyláda és a kerubok (vö. Kiv 25,10-22; 1Kir 6,23-26)» (KEK 2130). Az ószövetségi képtilalom pedagógiai eszköz volt a bálványimádás ellen, de a megtestesülés mélyen megfelel a test-lélek ember természetének, és a «képek új üdvrendjét» alapozza meg.

787. október 23-án a 2. nikaiai (VII. egyetemes) zsinat kimondja: «Mi elfogadjuk, hogy a képeket tisztelni kell. Mi azokat, akik nem így vélekednek, kiközösítéssel sújtjuk» (DS 605). A zsinat világos különbséget tett tisztelet (proszkünészisz) és imádás (latreia) között, és nyomatékkal hangsúlyozta a képtisztelet relatív jellegét: a tisztelet a képmásról áthárul az eredetire. A zsinatot I. Hadrianus pápa nyugaton is támogatta Nagy Károly császárral és udvari teológusaival szemben.

A reformáció után ezen a téren különbség áll fönn a reformáció egyházai között egyfelől, az orthodox és katolikus egyházak között másfelől. A fenti gondolatmenet alapján visszautasítjuk a vádat (melyet hazánkban különös élességgel hangoztat a Hit Gyülekezete), hogy pusztán azért, mert szentképeket és szobrokat használunk hitélményünk esztétikai megfogalmazására, bálványimádók volnánk.

Ámde...

Háttal a Legszentebbnek

Tegyük föl becsületesen a kérdést: nem történhet meg a mi szentképeinkkel is, ami a rézkígyóval? Nem fenyeget a veszély, hogy abszolutizálódnak? Hogy átkerülnek az "Isten eszköze" kontextusból a bálványimádás kontextusába?

Mi, katolikusok, hiszünk abban, hogy a megtestesült Isten, Jézus Krisztus, testi valóságában jelen van az Eucharisztiában. Következésképpen indokolt, sőt kötelező, hogy imádással forduljunk a szentmisében átlényegült szent színek (kenyér és bor) felé. Ennek a következményeit is levonjuk: térdet hajtunk, letérdelünk. Aki nem veszi szószerint Jézus Eucharisztia-alapító szavait, természetesen ezt is bálványimádásnak tarthatja, de még akkor is be kell látnia, hogy aki szó szerint veszi, annak részéről ez a következetes magatartás. Amikor, hitünk szerint, az oltáron az átváltozás lejátszódik, minden katolikus hívő számára az Eucharisztia, a testi valóságában jelenlévő Jézus kell hogy legyen a középpont.

Csakhogy én láttam katolikusokat, akik szentmise közben, átváltozás után, a templom másik végén elhelyezett lourdes-i szobornál imádkoztak térdenállva, háttal a Legszentebbnek! Háttal egyúttal a miséző papnak, az oltárnak, a szentmise egész cselekményének!

Sohase mondtam, és nem is mondom, hogy a Szeplőtelen Szűz és Szent Bernadett lourdes-i szobra bálvány. Az se zavar, ha valaki e szobrok előtt térdenállva imádkozik, bár én magam nem igen érzem ennek szükségét. Kérem a Boldogságos Szűz és Lourdes-i Szent Bernadett közbenjárását, de ehhez nincs szükségem a szobrok elé térdelni, gyakori giccsességük inkább zavar, mint segít.

Hanem az már egészen más dolog, ha valaki, aki szentmisén vesz részt, elfordul a miséző paptól, el az oltártól, el a testi valóságában jelenlévő Jézus Krisztustól, hogy a szobrok előtt imádkozzék! Itt a kontextus megzavarodott. Ami eszköz volt, öncéllá lett. Itt baj van. Rézkígyót kiáltok!

Hit vagy babona?

Szeretnék nagyon egyértelmű lenni. Vallom a teljes katolikus hitet, benne a szentek, a szentképek és az ereklyék tiszteletét. Vallom a Boldogságos Szűzről szóló összes dogmákat. Vallom a szentségek és szentelmények tárgyi hatékonyságát.

Ámde...

A Katekizmust, ugye, lehet idézni az eretnekség vádja nélkül? A babonáról szóló pontban ezt olvassuk:

Mármost: megvan-e a «belső irányultság» (azaz: krisztusi hit) azokban, akik hátat fordítanak Jézus Krisztusnak, és úgy imádkoznak?

Megvan-e azokban, akik nagyobb ünnepek alkalmából elvégeznek egy szentgyónást és szentáldozást, anélkül, hogy eszükbe jutna bűneiket ténylegesen elhagyni?

Megvan-e azokban, akik betegükhöz csak akkor hívnak papot, amikor már elveszítette eszméletét, és ha magához ér, el akarják küldeni a papot, nehogy a beteget megijessze?

Megvan-e azokban, akik rózsafüzért érintenek a fatimai vándorszoborhoz, de az Oltáriszentség imádására nem jönnek el a templomba?

Megvan-e azokban, akik nagyon szeretnek közösségekbe járni és a hit dolgairól vitatkozni, de eszük ágában sincs, hogy az evangéliumi erkölcsöt kövessék?

Vallási szokások nem üdvözítenek. «Higgy az Úr Jézusban és üdvözülni fogsz» (Csel 16,31). Isten ereje ott működik, ahol hit van.

Katolikus hitéletünket szemlélve, valóságos rézkígyó-tenyészetet látok magam előtt. Gyakorlatokat, amelyek jók és helyesek ugyan, de «belső irányultság» híján elégtelenek, sőt mágiává torzulnak. A mágia pedig, mint legutóbbi előadásomban kimutattam, mindig irreális numinizációt, vagyis bálványimádást hord méhében. Törjük össze (nem az ikonokat és a szent szobrokat, hanem) a rézkígyókat!

Radikális fordulat felé

A mondottakból két következtetést kívánok levonni.

Az első: íme, szemmel látjuk a magyarázatát, miért lesz sok katolikus olyan könnyűszerrel New Age hívő. Nem a hitből lépnek át a mágiába; eddig is mágikus gondolkodásban éltek.

A második: nem fokozati különbségről van szó. Nem egy «gyöngébb minőségű» keresztény hit áll szemben egy «jobb minőségűvel». Mágia áll szemben a hittel, ami kibékíthetetlen ellentét.

Ezen pedig csak radikális fordulat segíthet. «Térjetek meg és higgyetek», mondja Jézus (vö. Mk 1,15). A hittel jár Isten ereje.

Értsük meg jól: eszem ágában sincs bármit is kidobni az ablakon a katolikus hitélet kincsei közül. Radikális fordulaton nem ezt értem, hanem a hit és megtérés fordulatát. Zenekarok és rendezvények nem változtatnak a dolog lényegén. Szónoklatok és teóriák nem változtatnak a dolog lényegén. «Nem beszédből áll az Isten országa, hanem erőből» (1Kor 4,20). A hit odaadására Isten ereje a válasz.

A válasz

A 2. vatikáni zsinat befejezése után fiatal világi katolikusok, a Szentlélek Atyák rendje által fönntartott pittsburghi (Pennsylvania, USA) Duquesne (ejtsd angolosan: duken) katolikus egyetem oktatói, azt keresték, hogyan válhatna az Egyházban vállalt tevékenységük jobban «felülről jövővé», Szentlélektől vezetetté. Így jutottak két könyvhöz: az egyik volt Wilkerson-Sherryll A kereszt és a rugóskés, a másik John Sherryll Más nyelveken szólnak c. könyve. Mindkettő a pünkösd-mozgalomra irányította figyelmüket. A pünkösdi felekezetektől kicsit tartottak, ezért egy ismerős episzkopális lelkészhez fordultak segítségért. Az ő parókiáján működött egy neopentekosztalista csoport, különböző felekezetekből. A katolikus tanárok 1967. januárjában elmentek oda, és ott őértük is imádkoztak, hogy megkeresztelkedjenek a Szentlélekben. Megkapták a nyelvek adományát, és az addiginál nagyobb erővel tapasztalták Isten jelenlétét. Úgy határoztak, hogy megváltoztatják a hallgatók számára tervezett hétvégi lelkigyakorlat témáját. A nyolc boldogság helyett a Csel 1-4 lett a téma, és ajánlották a készülethez A kereszt és a rugóskés elolvasását.

A másodéves francia szakos hallgató, Patti Gallagher elolvasta a könyvet, de nem a nyelveken szólás ragadta meg benne, hanem az, hogy a főszereplő, Dave Wilkerson milyen világos vezetést kap Istentől. Letérdelt a szobájában, és azért imádkozott, hogy ő is ilyen világosan ismerhesse Isten akaratát. Ugyanakkor félt is, mert hátha Isten azt akarja, hogy apáca legyen, ami neki nem tetszett. Amikor február 17-én, pénteken elfoglalta helyét a városon kívüli Bárka és Galamb lelkigyakorlatos házban, ijedten fedezte föl, hogy otthon felejtette kozmetikai szereit. «Aztán emlékeztettem magam, hogy Istent jöttem keresni, nem új fiút» – írja. A lelkigyakorlaton mind nagyobb lett a várakozás. «Készen vagy-e mindarra, amit Isten adni akar neked?» – szegezte nekik egyik előadó a kérdést. «Isten meg tudja újítani bennünk a bérmálás kegyelmét» – gondolták egyesek. Patti Gallagher és a fizika-szakos David Mangan mindenképpen meg akarta kérni a jelenlevő papot, hogy vasárnap, a befejezéskor, végezzen velük bérmálás-megújítást. Patti cédulát függesztett ki a hirdetőtáblára: «Csodát akarok!»

Ekkor elakadt a vízszolgáltatás. A szivattyú elromlott. Szombat délután szerelőt kapni nem könnyű dolog. Víz nélkül viszont nem maradhattak éjszakára – mintegy harminc fő volt kinn. «Imádkozzunk!» – mondta az egyik tanár. David Mangan azok közé tartozott, akik a kápolnába mentek imádkozni, hogy legyen vizük, és ne kelljen hazamenniük. Azt vette észre, hogy imádkozás közben mindjárt hálát is ad a kérés teljesüléséért; azelőtt soha nem imádkozott így. Meghallgatták a soronlevő előadást, utána David azt gondolta: lemegyek, megnézem, mi van a vízzel. Lement és megcsavarta a csapot. Vastag sugárban ömlött a víz!

Nem történt csoda; időközben a házat működtető nővérek mégis találtak szerelőt. De David úgy gondolta, illik megköszönnie az imameghallgatást. Fölment a kápolnába. Nem tudta, hogy két hallgató, egy jegyespár, időközben megkérte egyik tanárt, hogy imádkozzék velük a Szentlélek-keresztségért, és mindketten megkapták a Lélek örömét és a nyelvek adományát. Csak azt vette észre a kápolnába lépve, hogy Isten jelenlétének tömény atmoszférája fogadja. A következő pillanatban ismeretlen erő kerítette hatalmába, és csodálkozva tapasztalta, hogy arccal a földre borulva fekszik. Föltápászkodott; különös módon betöltötte Isten jelenléte; támolyogva tapogatózott kifelé, és a lépcsőházban azt mondta magának: «Ilyesmi nincs. Képzelődöm. Bebeszélem magamnak.»

Kísérleti tudományt, fizikát tanult; a kísérleti ellenőrzés mellett döntött. Visszament a kápolnába. Belépett. Zsupsz! Bumm! Megint arccal a földön feküdt. Az erő ott volt.

A falat tapogatva kitántorgott. «Nem létezik» – gondolta ismét. – «Még egyszer ellenőrzöm.» Megint bement a kápolnába... Zsupsz! Bumm! Az isteni jelenlét ereje megint a földre terítette.

«Ez most már biztos» – gondolta magában. – «De miért csak velem történik ez?» Abban a pillanatban jött föl a lépcsőn Patti Gallagher, és David ugyanazt a kicsit kábult, boldog mosolyt látta a lány arcán, amit a saját arcáról sem bírt letörölni. «Te is?» – kérdezte David. «Én is!» – felelte Patti. Mindketten látták egymáson, hogy ugyanazt tapasztalják: Isten jelenlétét, erejét és örömét.

Pattivel az történt, hogy az estére tervezett születésnapi partira akarta összehívni a társaságot, és azért ment a kápolnába. Egy pillanatra azért letérdelt az Oltáriszentség elé... És a következő pillanatban elöntötte Isten jelenlétének tudata, s vele az imádság intenzív vágya. «Eleget imádkoztunk» – gondolta magában – , «Isten ott vár a többiekben, le kell menni»; de ugyanakkor egyáltalán nem akart lemenni, lényének minden sejtjével imádkozni vágyott. A végtelen, a szentséges, a kimondhatatlan Isten ott van a tabernákulumban, egy karnyújtásnyira... A következő pillanatban Patti arcraborulva feküdt a földön, és nem tudta, hogyan került ebbe a helyzetbe; a cipője lejött. Ekkor történt, ahogy Patti fenntartás nélkül átadta magát Istennek. «Istenem, feltétel nélkül tied akarok lenni. Mindent akarok, amit akarsz. Ha ez szenvedést jelent, hát legyen szenvedés. Én téged választalak.» Abban a pillanatban feje búbjától a lábujja hegyéig áramütés-szerű bizsergéssel járta át Isten szeretete. Megrendítette ennek a szeretetnek ingyenessége. «Szinte őrült ez a szeretet – fogalmazott később – , hiszen mi olyan hálátlanok vagyunk, és ő mégis bőven adja kegyelmét.» Fölszabadult öröm hatotta át, és hangosan imádkozni kezdett, hogy mások is tapasztalják meg ugyanazt, ami ő... Most már a kápolnába igyekezett gyűjteni mindenkit. A fiatalok hajnalig imádkoztak Isten szeretetének boldog mámorában, hajnali kettőkor sikerült a nővéreknek ágyba könyörögniük őket.

Másnap telefonok küldték szerte a hírt, az élő Istennel való találkozás hírét... Isten ereje megjelent.

Megjegyzem még: Isten nem kívánta Pattitől, hogy apáca legyen. Négy szép gyermek édesanyja lett.

Mágusmesék

Gondolatok a meséről, a mágiáról és Harry Potterről

– Hálás köszönet a Halld Izrael levelezőlista tagjainak, akik nélkül ez az írás sohasem jött volna létre –

Joanne Kathleen Rowling világszerte népszerű meseregény-sorozatával kapcsolatban, melynek hőse az ifjú varázsló, Harry Potter, keresztény körökben két ellentétes vélemény alakult ki. Az egyik szerint ezek ártatlan mesék. A másik nézet szerint e könyvek mágikus tartalmúak, ezért elutasítandók.

Az ártatlanságot védelmezők arra a kétségtelen tényre hivatkoznak, hogy minden kor meséiben voltak mágikus elemek, mint Csipkerózsika bűvös álma, vagy Aladdin csodalámpája. Csakhogy ezeket sose vettük komolyan. A gyerek, akinek meséltek, tudta jól, hogy a valóságban nincsenek „terülj-terülj” asztalkák vagy palackból előbújó szellemek. A mese elemei gyanánt elfogadta őket, de nem ösztönözték arra, hogy maga is varázsolni próbáljon. A mese nem próbál valóság lenni, magától értődően az irrealitás közegében mozog. Éppen ez teszi mesévé: a tudatosan vállalt képtelenség. A mesét nem lehet összetéveszteni a valósággal.

A regény vagy novella nem mese, mert ha tudjuk is, hogy cselekménye nem történt meg, az események jellege megmarad a lehetőségek határai között, vagyis az elbeszélés tartalma megtörténhetett volna. Esetleg akadnak benne irreális-fantasztikus elemek, amelyek közel viszik a meséhez (ami meglehetősen gyakori: gondoljunk csak az „éneklő dabózákra” Jókai Három márványfej c. regényében, vagy Edgar Allan Poe A piros halál maszkja c. novellájának ismeretlen vendégére, aki a „piros halál” maga – vagy a tudományos-fantasztikus regények műfajára, kezdve Jules Verne művein), mégis, alapjában abból a fikcióból indul ki, hogy cselekménye valóban megtörtént. A mese ugyanakkor elhárítja ezt a fikciót, gyakran kifejezett távolságteremtő formulákkal is: „Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl... Ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.” Ha tehát a mesében egy királyfit békává változtatnak, az egészen természetes, mert eleve egy fantázia-valóság irreális síkján mozgunk; míg ha Franz Kafka hőse arra ébred, hogy óriási páncélos ízeltlábúvá változott, ez egy rémálomszerű lét abszurditását szuggerálja – nem találjuk az esemény helyét a valóságban, holott ösztönösen ott keressük, mert a valóságot imitáló műfaj keretein belül tartózkodunk.

Rowling Potter-könyveinek kétségtelenül van egy mese-dimenziója. Amikor a brit miniszterelnök kandallójának zöldre változott lángjai közül kilép a mágiaügyi miniszter, az esemény irrealitása világosan jelzi, hogy a mesében járunk. Az ifjú olvasó aligha képzeli azt, hogy a King's Cross pályaudvar kilenc és háromnegyedik vágányáról valóban el lehet jutni a Hogwarts (a magyar változatban: Roxfort) varázslóiskolába. Mese van a kezünkben, ráadásul jól megírt mese. J. K. Rowling istenadta írói tehetségét, gazdag fantáziáját, hallatlan meseszövő készségét, eredeti ötleteit csak megcsodálni tudom. (A cselekményben olykor akadnak következetlenségek, de ezek a fiatal olvasónak aligha tűnnek fel, s még ha tudatosodnak, se válnak zavaróvá.) Ha valaki itt megáll, nyugodtan kijelentheti, hogy a történet mágikus elemei mesés elemek, a valóságban nem kell foglalkozni velük. Mint hívő keresztény elutasíthatja a varázslást, és ugyanakkor kedvére élvezheti Harry Potter mágiával terhes kalandjait, hiszen azokat nem kell komolyan venni.

Így fogalmaztam: „Ha valaki itt megáll”. Csakhogy – meg szabad-e állni ezen a ponton? Lehet-e félvállról venni ezen ifjúsági bestsellerek mágikus tartalmát, amikor olyan korban élünk, amely hátborzongatóan komolyan veszi, terjeszti és vallja a mágiát? Amikor az olvasó, ugyanabban a könyvesboltban, ahol Jo Rowling meséit megvette, mágia-tankönyvek sorozatát is megvásárolhatja, Varázslatok könyve, Boszorkánykönyv és hasonló címekkel? Nem egy nemlétező, mesebeli boltba kellene mennie a varázslóiskola tankönyveiért: itt állnak a valóságos könyvespolcokon! Ebben a kontextusban mindenestül mesének lehet-e tekinteni a Potter-szága szemléletét, amelyben a társadalom két világra oszlik: a varázsvilágra és a muglik (varázstalanok) világára? Állítani lehet-e, hogy minden aggodalom nélkül adhatjuk Harry Pottert gyermekeink kezébe? Biztos-e, hogy Rowling leleményes varázsvilágának gazdagon feldíszített épülete mindenestül az irrealitás talaján áll?

A racionalista magabiztosan állítja, hogy ez teljesen biztos, hiszen a mágia képtelenség. A racionalizmus azonban napjainkban visszaszorul, terjed az irracionalizmus, mint azt láthatjuk a könyvesboltok „ezoterikától” roskadozó polcaiból: a varázslás ma jó üzlet, mert népszerű. A valóság mágikus megközelítésébe vetett hit óriási méreteket ölt. Tudományosan nem kontrollált állítások tömege jelenik meg a gyógyászatban, a történelemben, a lelkiélet, a misztika világában. Tömegek fogadják el bizonyíték nélkül a jó svádával és áltudományos terminológiával előadott irracionális tételeket. Gyerekek próbálják ki a mágia-tankönyvben leírtakat tanáraikon. Feltűnt a teozófusok által beharangozott új kor, a New Age, amely visszaszorítja a logikát és helyébe a mágiát teszi.

A mágia a valóság mélyén rejlő misztérium manipulatív megközelítése. Egy mágikus formula vagy eljárás nem logikai vagy természettudományos alapon működik, hanem valamilyen nem-ellenőrzött, rejtett (latinul: okkult), mégis eleve (apriori) érvényesnek feltételezett princípium alapján. Ez az okkult apriori külsőre hasonlít a keresztény hithez, ám lényegét tekintve élesen különbözik attól. A keresztény hit elismeri ugyan, hogy a valóság mélyén rejtőző misztérium túlnő az értelmi belátás határain, de a misztériummal való találkozásig megtett útja az értelem eszközeivel ellenőrizhető, s miután felismerte, hogy e misztériumban egy határtalan személyesség, egy abszolút Másik szólítja őt, bizalmat szavaz neki, mert az Abszolútum elégséges és cáfolhatatlan. Isten, lényege szerint, egyáltalán nem „okkult”, ellenkezőleg, ő határtalan világosság – csak a mi látásunk korlátozott. Ezzel szemben a mágia egy sötét világba vezet, ahonnét rejtett erők szabadulnak föl, melyek a megfelelő varázstechnika alkalmazásával mozgásba hozhatók. A keresztény hívő nem manipulálni próbálja Istent, hanem teljesen rábízza magát, kezébe adja a kontrollt, kiszolgáltatja magát neki.

A hívő elutasítja a mágiát, de nem ugyanabból az okból, mint a racionalista. A varázslás lehet puszta fikció vagy jövedelmező csalás, ám az a lehetőség sincs kizárva, hogy a mögötte rejlő „okkult apriori” tényleges szellemi hatalmat képvisel. Csakhogy ez nem lehet Isten, sem az ő szent angyalai: ők ugyanis nem manipulálhatók. Aki hitben átadta magát Istennek, azt kíséri az ő angyalainak segítsége, ennek alapja azonban sohasem valamilyen manipulációs technika, hanem az Istenre való ráhagyatkozás, az alázatos bizalom, a feltétel nélküli meghódolás, az imádás attitüdje. A mágus, beavatva a kellő technikába, manipulálni akar, és így kívül helyezi magát az imádás körén. Uralkodni próbál, ebben pedig nem a szent angyalok segítik, hanem a szentségtelen angyalok. „Azon a napon, amelyen arról a fáról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten” (vö. Ter 3,5) – ez a valóság mágikus megközelítésének ősmodellje. A Kígyó hazugságával ellentétben ettől senki sem lesz olyan, mint az Isten. Elérhet átmeneti sikereket (itt különbözik a keresztény felfogás a racionalistától), de nem isteni erővel (mert az manipulatív úton mozgásba nem hozható), hanem kizárólag a Kígyó erejével. Akár fehér (segítő), akár fekete (ártó) mágiát űz valaki, amennyiben mágiája tényleg működik, a sátán és a démonok segítségével működik. Ezt a segítséget pedig drágán fizeti meg a varázslatot gyakorló, mert végül nem ő fog manipulálni, ellenkezőleg, szánalmasan kiszolgáltatja magát a démoni manipulációnak. Olyan lesz, mint a sátán: sötét és reménytelen. A mágia csapda. Nem csoda, hogy a kereszténység egyértelműen elvet minden varázslást, okkultizmust. Alapvető szövegek ebben a kérdésben: az Ószövetségben MTörv 18,9-12, az Újszövetségben Csel 19,18-19, a Katekizmusban KEK 2111. 2115-2117. Lásd saját mágia-ellenes írásaimat is: Gyilkos istenek, Sai Baba és a negyven rabló, «Varázslót ne hagyj életben», Rézkígyó-tenyészet, Kerub.

Most már világosabban meg tudjuk fogalmazni, mi a különbség a mese és a mágia között. A mese varázslataiban nem tételezünk föl okkult apriorit. Ha a mágikus asztal a „terülj-terülj asztalkám” varázsigére a mesében megterül, nem kérdezzük ennek okát, mert tudjuk, hogy valójában ez egyáltalán nem történik meg; az esemény csak a fantáziában igaz. Az ok nem létezik, mert az esemény sem létezik. A mágiában egészen más a helyzet: nem tudjuk ugyan, miért működik a varázslat, de bizonyos borzongással, kvázi-vallásos áhítattal övezzük azt a tényezőt, amely működővé teszi, vagyis az okkult apriorinak numinózus (istenség-szerű, istenséggel kapcsolatos) jelleget tulajdonítunk. Az „áhítat” abban nyilvánul meg, hogy intellektuális kontroll nélkül (apriori) elfogadjuk. Ez az okkult aprioritás a keresztény hit démoni utánzata.

Hogy a Potter-könyvek merő mesék legyenek, ahhoz a mondottak értelmében az volna szükséges, hogy ne juthasson eszünkbe a bennük szereplő mágikus elem értékelése, hanem azt minden további nélkül csupán a mese műfaji kellékének lássuk. Ámde aki elolvasta a sorozatnak csak a legelső darabját is (Harry Potter és a Bölcsek Köve), jól tudja, hogy a könyvben nagy vita folyik a mágia értékeléséről. A Harryt nevelő mugli család gyűlöli és megveti a mágiát, elnyomja a szegény fiút, az olvasó pedig ösztönösen az ártatlan Harry oldalára áll. Annak a Harrynek oldalára, akiről kiderül, hogy varázsló, s aki csak a varázslóiskolában érzi jól magát. Ezzel szimpatikussá válik az olvasó számára a mágia, s ellenszenvessé válnak azok, akik hallani sem akarnak a mágiáról.

Tudjuk, hogy a meseműfajban mozgunk. Tudjuk, hogy az elbeszélt dolgok nem valóságosak, pontosabban szólva: csupán fantázia-valóságok. Ámde a fantázia-valóság is értékelhető, különösen, ha annyira beékelődik a való világba, mint Rowling könyveiben. Ha egy mesében vita folyna a zsebtolvajlásról, és az elbeszélő a zsebtolvajok oldalára akarná állítani az olvasót, vagy vita folyna a zsidók kiirtásáról, és az elbeszélő az antiszemiták oldalára próbálná állítani az olvasót, őket mutatva be irigylendőnek és követendőnek: gyermekeink kezébe adnánk-e az ilyen mesét? Értékrendje a mesének is van. A Potter-mesékben a mágia pozitív érték. A jobb érzelmű varázslók óvják a muglikat és szimpatizálnak velük, de afelől nincs semmi kétség, hogy a varázsvilág magasabbrendű. Ha leejtettem a csészémet, a varázsvilágban csak elő kell rántanom a pálcámat és annyit mondanom: Reparo! – s a csésze újból összeáll. Milyen könnyű volna az autószerelés vagy a mosógépjavítás egy ilyen világban! Tudjuk, hogy a Potter-könyvek világa nem valóság, de értékrendjük szerint a mágia kívánatos.

Különösen kívánatos annak, aki valamiért menekül a realitástól. Az olvasó egy spontán lélektani mechanizmus folytán azonosul a történetek hősével, Harryvel, aki a mágia révén talál elégtételt a muglik világában őt sújtó mellőzésért és megvetésért. Hány gyermekben – és hány felnőttben? – élnek kompenzációs vágyálmok a való élet frusztrációi nyomán, hányan kívánják ösztönösen Harry magasabbrendűségét, amit a varázserő teremt meg? S vajon hányan fogják képzeletben előrántani varázspálcájukat és az őket terrorizálókra szegezni azt a Crucio! varázsigével, amely szörnyű kínokat okoz? A sorozat ötödik darabjában (Harry Potter és a Főnix Rendje) a jó és gonosz varázslók úgy lövöldözik egymásra az átkokat a nagy összecsapás során, mint vadnyugati cowboyok a revolvergolyókat. A hatodik kötetben (Harry Potter and the Half-Blood Prince) a menekülő Snape (a magyarban: Piton) úgy veri vissza a rá irányzott átkokat varázspálcájának egy-egy ügyes mozdulatával, mint valami vívóbajnok. Az ifjú olvasó, aki a múlt században Sólyomszem hosszú puskáját irigyelte, ebben a New Age-es évszázadban Potter varázspálcáját fogja irigyelni.

Rowling – szemben Lord Voldemorttal, meséi főgonoszával – elismeri a szeretet értékét, sőt éppen Harry édesanyjának önfeláldozó szeretetéről pattan vissza a Sötét Nagyúr gyilkos átka. Ám ez csupán a természetes emberi szeretet, nem az agapé, az evangéliumi, isteni szeretet. Nincs megbocsátás, nincs a rosszat jóval viszonzó irgalom. Harry a hatodik kötet végén szakít barátnőjével, hogy ne legyen zsarolható, és kiválasztottsága tudatában elindul, hogy betöltse misszióját: likvidálja Voldemortot. Jelenleg (2005. augusztus) a hírneves Jo már a hetedik kötetet is megírta, csak az utolsó simítások vannak hátra, s visszafojtott lélegzettel leshetjük, sikerül-e a mágusvadászat. Nehéz dolog lesz, mert a Dark Lord hét részre osztott lelkéből még öt rész megvan. Gonosz varázslatok kerültek előtérbe, fekete misztikában mozgunk. Istenről nem esik szó ezekben a könyvekben, a mágiára nincs semmi magyarázat, a jövendölések forrására nem derül fény, az okkult apriori sötéten izzik. A sorozat elején még sok volt az emberközeli elem: az iskola légköre, a sport (még ha seprűn repülve űzik is a kviddicset), továbbá a diákszerelmek leírása érdekes és többnyire derűs. Rowlingnak kitűnő humora van. A mágikus elemek roppant szórakoztatóak is tudnak lenni (kelta tündérmanók, morzsás szarvú szapirtyók és egyebek), ezenkívül megvan a könyvekben a jó kalandregények, sőt detektívregények izgalma is. De a negyedik kötet (Harry Potter és a Tűz Serlege) végén hirtelen kegyetlenül sötétre vált a hangulat. Az ötödik kötet már ebben a komor atmoszférában kezdődik, mindenki veszekszik mindenkivel, Harryt kínozzák, s ha kapunk is némi derűsebb anyagot a diákregények modorában, ez a kötet már nyomasztó. Voldemort manipulálja Harry tudatát, a fiú önmagában tapasztalja a fekete főmágus érzéseit, sőt a befejező vadnyugati jelenetben a Sötét Nagyúr egyenesen Harrybe menekül, őt szállja meg, hogy ne érhesse bántalom. Ha egy gyerek bensőleg azonosult Harryvel, mit élhet át, amikor ezt olvassa? Hogy a Gonosznak szabad belépése van a lelkébe? Hogy olyan lehet, mint a rokonszenves Lupin professzor, aki sajnálja, de vérfarkas?

Elnézem Jo Rowlingot – nem csinibabává retusált sztárfényképét a Világhálón, hanem azt a felvételt, amely a Harry Potter and the Half-Blood Prince borítóján látható. Ziláltságot, diszharmóniát látok a különben csinos, intelligens arcon. Nem tudom elfojtani az érzést, hogy ennek a rendkívüli tehetségű írónőnek életére sötét árnyat vet az okkultizmus. Még akkor is, ha csak irodalmilag foglalkozik vele. Fogalmam sincs, ő maga mit nyilatkozik erről, vagy miben hisz. De elmondom saját élményemet.

Mielőtt előadnám, először előzményére, a Fleetwood-nyilatkozatra kell utalnom. Peter Fleetwood, a Kultúra Pápai Tanácsának New Age–szakértője, a Vatikáni Rádiónak 2005. július 14-én adott interjújában ártalmatlannak nyilvánította a Potter-mítoszt. A magyar katolikus sajtó ezt mint „vatikáni nyilatkozatot” ismertette, holott ez csupán Fleetwood magánvéleménye és semmi több. Rokonszenves sajtónk triumfált az „önjelölt prófétákkal” szemben, akik a Potter-könyveket ártalmasnak tartják. Ugyanakkor nem szellőztette egy magasabb beosztású szakértő, egy csöppet sem önjelölt próféta, Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció korábbi prefektusa, a jelenlegi XVI. Benedek pápa levélben kifejezett véleményét. Eszerint a Harry Potter–könyvekben finom megtévesztés van, s ez megrontja a keresztény hitet a fiatalokban, mielőtt az még valóban kifejlődött volna. Ezen vélemény publikálására a bíboros egy második levélben írásbeli engedélyt adott. Fleetwood erről nagyvonalúan azt mondta, hogy a negatív ítéletet gyanúja szerint Ratzinger bíborosnak egy munkatársa fogalmazta – jóllehet későbbi Szentatyánk nem titkára véleményének publikálására adott engedélyt, hanem a sajátjáéra, s különben is föl lehet tételezni róla, hogy amit aláírt, azt előzőleg el is olvasta.

Hogy ezzel kapcsolatban minden kétséget eloszlassak, itt idézem a két Ratzinger-levél szövegét. Ezek Gabriele Kubynak, a német konvertita katolikus írónőnek szólnak, aki megküldte a Potter-jelenségről írt kritikus könyvét (Harry Potter – gut oder böse) Ratzingernek, a Hittani Kongregáció akkori bíboros prefektusának. Az első levél 2003. március 7-én kelt, eredeti szövege a következő:

Sehr geehrte, liebe Frau Kuby!

Vielen Dank für Ihren freundlichen Brief vom 20. Februar und für das lehrreiche Buch, das Sie beigelegt haben. Es ist gut, dass Sie in Sachen Harry Potter aufklären, denn dies sind subtile Verführungen, die unmerklich und gerade dadurch tief wirken und das Christentum in der Seele zersetzen, ehe es überhaupt recht wachsen konnte.

Ich möchte Ihnen vorschlagen, Herrn Peter Fleetwood (Pontificio Consiglio per la Cultura, Piazza S. Calisto 16, I-00153 Roma) direkt zu schreiben und ihm Ihr Buch zuzusenden.

Herzliche Grüße und Segenswünsche
Ihr

† Joseph Kardinal Ratzinger

Magyarul:

Mélyen tisztelt, kedves Frau Kuby!

Hálás köszönet február 20-án kelt kedves leveléért és a tanulságos könyvért, amelyet mellékelt. Jó az, hogy a Harry Potter dolgokra fényt derít, mert azok kifinomult csábítások, amelyek észrevétlenül és éppen ezért mélyen hatnak, és lerombolják a lélekben a kereszténységet, mielőtt egyáltalán kellően felnövekedhetett volna.

Azt szeretném javasolni Önnek, írjon közvetlenül Peter Fleetwood úrnak (Kultúra Pápai Tanácsa, Piazza S. Calisto 16, I-00153 Roma), és küldje meg neki könyvét.

Szívélyes üdvözlettel és áldással

† Joseph Ratzinger bíboros

A második levél 2003. május 27-én kelt, és a következőképpen hangzik:

Sehr geehrte, liebe Frau Kuby!

Irgendwie ist ihr Brief in der Masse der Namenstags-, Geburtstags- und Osterpost untergegangen. Endlich ist dieser Stapel abgetragen, so daß ich Ihnen gern gestatten kann, sich auf mein Urteil über Harry Potter zu berufen.

Herzliche Grüße und Segenswünsche
Ihr

† Joseph Kardinal Ratzinger

Magyarul:

Mélyen tisztelt, kedves Frau Kuby!

Levele valahogy alámerült a névnapi, születésnapi és húsvéti posta tömegében. Végre sikerült ezt a halmazt eltávolítani, s így készséggel hozzájárulhatok, hogy Ön hivatkozzék a Harry Potterről alkotott ítéletemre.

Szívélyes üdvözlettel és áldással

† Joseph Ratzinger bíboros

Ehhez járul még, hogy 2003. karácsonyára Gabriele Kuby üdvözlőkártyát kapott a bíborostól, melyre Ratzinger saját kezével írta a következő mondatot:

Herzlichen Dank für Ihren mutigen Einsatz gegen Okkultismus und Magie.

Magyarul:

Szívélyes köszönet az Ön bátor kiállásáért az okkultizmussal és mágiával szemben.

Ezek után aligha lehet kérdéses, mi Joseph Ratzinger valódi véleménye. Két magánvélemény áll szemben egymással – az egyik Peter Fleetwoodé, a másik a jelenlegi pápáé. Egyik se kötelező, de talán nem kétséges, melyik nyom többet a latban. A Ratzinger-levelek másolata .pdf formátumban letölthető a http://www.lifesite.net/ldn/2005/jul/05071301.html oldal alján. Az már túl messzire vezetne, ha Kuby Fleetwoodhoz írott leveleit is idézni akarnánk.

Most pedig már beszélhetek személyes tapasztalatomról. A Fleetwood-nyilatkozat és a Ratzinger-levelek erős érdeklődést váltottak ki a Halld Izrael (akkor még Hagiosz) levelezőlistán, s ezzel kezdődött saját beavatásom a Potter-mítoszba. Korábban nem igen foglalkoztatott, de most hátránynak kezdtem érezni, hogy nem olvastam a könyveket. Úgy döntöttem tehát, elolvasom a Potter-meséket, hogy ne csak másoktól nyert információk alapján tudjak állást foglalni. Öt kötetet kaptam meg magyarul, a hatodikat angolul. Kb. három hétig tartott az olvasás. Kezdetben érdekelt a mese, később már inkább fárasztónak találtam. A harmadik hét elejére emésztési zavarok és álmatlanság kezdtek gyötörni. Mikor már az egymást követő harmadik éjszakán nem voltam képes elaludni (ami nálam hallatlanul ritka eset), ráadásul már nem találtam a fiókomban altatót, egyszercsak eszembe jutott, hogy az alvászavar összefüggésben lehet a könyv tartalmával, amit olvasok. Letettem hát, és elmondva egy imát a könyvből áradó démoni hatás elűzésére, Jókait kezdtem olvasni. Tíz perc múlva aludtam. Bizony, barátaim. Ezekben a könyvekben rontás lakik. Vitézül végigolvastam azért valamennyit, most már kellő imádságos oltalommal fölszerelve. De még mindig küzdök a Potter-meseregények nyugtalanító, diszharmóniás utóhatásaival. Lapjaikon Dementorok laknak, akik elszívják az életörömöt.

Kerub c. művemben példákkal igazolom, hogy helyek és tárgyak démoni befolyás alatt állhatnak. (Lásd a 0078-0080. sz. cikkeket.) Ugyanez áll szövegekre is. Rowling iszonyú Dementorai ugyan kitalált lények, de a bukott angyalok, a démonok, nagyon is valóságosak. A mágia szellemi kontextusa a démoni jelenlét. Mi túl könnyen túltesszük magunkat a szellemi kontextuson, mondván: „Hiszen ez nem valóság, csak mese.” Ám egyáltalán nem mindegy, mit viszünk be a fantáziánkba. Ami „csak” a fantáziában létezik, az is létezik valami módon. Az emberi fantázia is valóság, agyműködés, tudattartalom. Sőt, ha nem sikerül nagyon leszigetelni (mint az a korábban kifejtett módon a „csak-mese” mesékben történik), szellemi háttere révén a fantázia-valóság át is léphet az operatív valóságba: ha egy filmben hallott jelszó („Velünk az Erő!”) alapján egyesek megalakíthatták az Erő Egyházát, a Potter-könyvekből is kiléphet Hogwarts/Roxfort. (Klagenfurtban, mint olvasom, már működik boszorkányiskola, Budapesten táltosiskola – nemrég tudtam meg, hogy Szlovákiában alakult egy Dementor zenekar is!) Nem is kell elmenned a kilenc és háromnegyedik vágányig, elég, ha befogadod a Potter-mesevilágot – Aragog, az óriáspók, félálmod erdőtisztásán vár, Voldemort, a Sötét Nagyúr, tudattalanod láthatatlan kamrájában szövi pusztító terveit, Greyback, a vérszomjas farkasember, ott settenkedik agytekervényeidben. Fantázia-lények, igen, de démoni kontextusuk valóság. Egy barátom nyelvórán fedezte föl tanítványában az iszonyú félelmet, amit egy rém-video szörnyei ültettek el benne. Szabadulásért, oltalomért tanította imádkozni, és a fiú megnyugodott. Valóságos harc ez, valóságos szellemi hatalmak ellen, akiket kizárólag Jézus megváltó vérének erejével tehetünk ártalmatlanná. Ne tévesszen meg senkit, hogy nem mindenkinél jelentkeznek ugyanolyan negatív tünetek. Ha én nem tudtam kártékony mellékhatások nélkül elolvasni Jo Rowling könyveit, föltehető, hogy mások se tudják. A gonosz lelkek mindenkit gyönge pontjain támadnak, ezek pedig személyenként különbözők. Ám sajnálattal ki kell jelentenem, hogy Harry Potter valami módon mindenkire nézve veszélyes – akár elhiszi, akár nem.

A hívő szülőknek tudniuk kell, hogy gyermekeik alighanem menthetetlenül elolvassák a Potter-eposz köteteit, még ha tiltják is nekik. Persze ne vegyék meg a könyveket a gyerekeknek, de ha más forrásból hozzájutnak azokhoz, nem biztos, hogy kielégítő megoldás a tilalom. A varázspálcás Harry meséje közkézen forog, hittantáborokba is ezeket a könyveket viszik magukkal a gyerekek, oktatóik pedig – követve jólértesült katolikus sajtónk bölcs útmutatását – ártalmatlannak ítélik őket. Nos, a sajtó téved, a nevelők tévednek, a könyvek rontást hordoznak. Egy barátom a Hagiosz (most Halld Izrael) listán ezt írja: „Mély benyomást tett rám 10 éves unokaöcsém, aki a 3. kötetet már csak nappali világosságban, két felnőtt jelenlétében merte kézbe venni, mert rettegett a sok sötét varázslattól, ami a könyvben előfordul, a többi kötetet pedig nem is olvasta már el.” De ha nem is lépnek föl éppen ezek a szimptómák, ebből még nem következik, hogy nincs veszély. Sokszor talán az lesz a megoldás, hogy a szülők maguk is olvassanak némi Pottert, és magyarázzák meg gyermekeiknek, mi ezekben a mesékben az elfogadható, mi az ártalmas, és hogyan kell védekezni a káros hatások ellen. Olyan túladagolásban, mint én tettem, ne engedjék olvasni. Két kötet között lehetőleg legyen más olvasmány is. Egy jó szentéletrajz hősével is lehet azonosulni.

Ami a felnőtteket illeti: akik, gyermekeik érdekében vagy egyéb okból, a veszély ellenére kénytelenek belemerülni a Potter-óceánba (én se saját szórakozásomra tettem), azoknak imádságban kell Jézus vérének szabadító és oltalmazó erejét segítségül hívniuk minden démoni befolyás ellen, amelyet a könyvek kiválthatnak. Ha ezt elmulasztják, rosszabb dolgok is érhetik őket, mint néhány napos álmatlanság. A Potter-könyvek mérgezettek.

***

Fenti megállapításaimat két évvel ezelőtt fogalmaztam meg. Most, 2007. augusztus végén - szeptember elején, amikor elolvastam a Potter-sorozat hetedik, befejező kötetét is, három megjegyzést kívánok az eddigiekhez fűzni.

Az első, hogy bár a könyv brilliánsan van megírva, korábbi álláspontomon semmit nem változtat.

A második, hogy az izgalmas epizódok mellett a kötet uralkodó témája a múlt-idézés. Hogyan történt, miért alakult így, hogyan lehet megidézni a halott szereplőket. Rowling világnézetében a múlt egyre nő és a jövő egyre fogy.

A harmadik, hogy az a komor, nyomasztó hangulat, amely a negyedik rész végétől megjelenik a Potter-könyvekben, ebben a kötetben – a mesterien kimódolt happy (?) ending ellenére – erősen uralkodik. A hetedik kötet úgy hat rám, mintha megcsókolt volna egy Dementor.

Egy barátom észrevétele az utóbbival kapcsolatban:

Írod, hogy a negyedik kötet végétől „sötétedik” el igazán a hangulat. („Komor”, „nyomasztó” – szó szerint így írod.) Ezzel teljesen egyetértek, sőt, az ötödik kötetben (legalábbis nálam) még a cselekményesség, fordulatosság izgalmát is elfedte ez a „rossz hangulat”. Nem tartod lehetségesnek, hogy az igazi fordulópont ez a rész volt? (Negyedik kötet vége.) Itt jelenik elõször a halál, ráadásul durván. Mintha Rowling asszonyt itt szippantotta volna be az, amit talán akaratlanul, még inkább: tudatlanul hívott elő. Addig-addig kalandozott a mágia világában, míg végül nem tudott visszajönni. Vagy csak én érzek itt éles váltást? A harmadik rész, de a negyedik eleje is helyenként könnyed, humoros, innentől ezt mintha elvágták volna. Mit gondolsz?

Imádság és értelem

2002. november 30-án, a Hittudományi Kar Levelező Tagozatán végzett hallgatók találkozóján tartott előadás

Add meg nekik a bölcsesség és az értelem Lelkét, a jótanács és az erősség Lelkét, az isteni tudomány és a jámborság Lelkét, és töltsd el őket az istenfélelem Lelkével...
(A latin rítus bérmálási imájából)

Intellektuális ajándékok

A Szentlélek hét ajándéka közül, amelyeket Iz 11,2-3a görög szövege alapján sorol föl a keresztény hagyomány, nem kevesebb, mint négy intellektuális jellegű: bölcsesség, értelem, jótanács, tudomány. Bár a szeretet a Lélek gyümölcse (Gal 5,22), a Szentírás sehol nem nevezi a Szentlelket a szeretet Lelkének, viszont két alkalommal is az igazság Lelkének mondja (Jn 15,26; 16,13): to pneuma tész alétheiasz. Mindez arra utal, hogy a Szentlélek működése és az emberi értelem használata között kapcsolat van. Amikor a Szentírás negatívan mutatja be az emberi bölcsességet (1Kor 1,20-21; Jak 3,13-16), az intellektuális gőg ellen foglal állást, viszont az Istennek való engedelmesség megkívánja a helyes megértést.

Amikor Pál apostol világosan megköveteli, hogy a nyelvek adományának túlburjánzása helyett az értelem használata uralkodjék a korintusi gyülekezetben, a konkrét helyzetre vonatkozó fegyelmi utasításokon túl elvi normává teszi, hogy a keresztény imádság intellektuális kontroll alatt álljon.

Világos ebből, hogy az apostol nemcsak hogy nem lát semmilyen ellentétet a Szentlélek működése és az emberi értelem működése között, hanem egyenesen veszélyeztetve látja a Szentlélek művét, ha az ember a racionális kontrollt kikapcsolja. A kereszténység nem fér össze az irracionalizmussal.

A misztika Lelke

Másrészt viszont nem fér össze a kereszténység a racionalizmussal sem, amely mindent tagad, ami az értelmünk által teremtett kategóriákban nem fér el. Nemrég adtak kezembe egy füzetet, amely a taizéi lelkiség evangéliumi protestáns szemléletű kritikáját tartalmazza. (Ifj. ALFÖLDY-BORUSS Dezső: Taizé a Biblia mérlegén. Budapest-Pasaréti Református Egyházközség, Bp. 2001.) Bírálja, többek között, Taizé sajátos énekes meditációját, amely rövid, könnyű dallamokra alkalmazott szövegek ismételgetésére épül, továbbá azt az imaformát, amely Jézus nevének ismételt szólítgatásából áll. Nem fogad el semmi más imát „biblikusnak”, mint a diszkurzív közlésformát, logikus beszédet. Minden más imádságról úgy tartja, hogy nem a rajtunk kívül álló Istenre, hanem saját tudattalanunkra irányul, mint a keleti mantrák. A szerző szerint a meditáció nem imádság, és Jézus nevének egyszerű ismételgetése „varázsformula”.

E túlzó kritikában tettenérhetjük, hogyan válik a racionalitás helyes és indokolt követelménye racionalizmussá. Való igaz, hogy a Szentlélek műve bennünk nem irracionális. Ugyanakkor az is áll, hogy fölötte áll értelmünknek: szupra-racionális. Az irracionalitás elutasítása nem jelentheti azt, hogy Isten misztériumát maradéktalanul be akarjuk szorítani a diszkurzív logika keretei közé. Isten felfoghatatlan és kimondhatatlan. Az a tény, hogy az ember határolt szabadsága találkozhat Isten határtalan szabadságával (Hittani Kongregáció: A keresztény elmélkedés néhány szempontja. 3. Szent István Társulat, Bp. 1991. 9.o.), mindig ajándék (KEK 2559-2561), a Lét titkának alétheiája, „elrejtetlensége”, igazsága, amely a megfeszített és föltámadt Jézusban jelent meg, s amelyet az igazság Lelke tesz jelenvalóvá bennünk. Ezért „maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal” (Róm 8,26). Nem volna igazi találkozás köztünk és Isten között, ha nem a Lélek kiáltaná bennünk: „Abba, Atya!” (Gal 4,6; Róm 8,15).

Amikor megpróbáljuk szavakba foglalni a Lélek szavakba nem foglalható sóhajtásait, előre tudhatjuk, hogy csak dadogni fogunk. Végzetes gőg volna, ha azt képzelnénk, hogy képesek vagyunk adekvát beszédre az Istennel való kapcsolatunk megfogalmazásában. Fogalmaink elégtelenek, beszédünk töredék. Isten misztériuma jelen van ugyan dadogásunkban, de végtelenül meg is haladja azt. E transzcendenciának tudatában lenni, szavaink tehetetlenségét átélni lényeges eleme Isten imádásának. Aki a nyelvek adományával élve pneumati lalei müsztéria, a Lélek által misztériumokat mond (1Kor 14,2), éppen ezt az átélést fejezi ki. Pál apostol nem is mondja, hogy a nyelvek adománya rossz dolog, hanem csak azt, hogy a közösség építésére elégtelen (1Kor 14,4-12); a nyelveken szóló azonban építi önmagát (1Kor 14,4). Ez önmagában elegendő annak cáfolatára, hogy kizárólag a diszkurzív logika jellemezheti a keresztény imádságot. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből (Mk 12,30): az imádság lényege az emberi szív teljességének, az emberi értelem, akarat, psziché, sőt test őseredeti egységének hitben adott válasza Isten önközlésére. Ennek nélkülözhetetlen, fontos eszköze a logikus beszéd, de éppúgy elégtelen eszköze, mint ahogy minden más eszköz is elégtelen. Az imádság – mint maga a keresztény hit is – misztikus valóság. Nem ellenkezik a logikával, de nem is foglalható maradéktalanul logikába. Nem irracionális, hanem szupra-racionális.

Nem-diszkurzív imaformák

Már az Ószövetség sem csupán a gondolatról gondolatra haladó diszkurzív imádságot ismerte, hanem az ismétlésben megnyilvánuló imádságot is.

Ugyanezt az imádságot említi 2Krón 7,3; 2Krón 7,21; 1Makk 4,24; használja a 106., 107., 118., 136. zsoltár, valamint Dán 3. (89-90.) (görög szöveg). Nyilvánvaló, hogy az ószövetségi liturgia lényeges eleme volt ez az ismétléses ima. Az ismétlés jól ismert eleme az irodalomnak, a költészetnek; miért éppen az imádságból kellene kizárni?

Elizeus próféta számára a puszta hangszeres zene is a Szentlélekkel való kommunikáció eszköze (2Kir 3,15). A szent zene, mint szavak nélküli imádság, a történelem során mindig visszaférkőzött az Egyház imaéletébe, megküzdve a puritán tendenciákkal, amelyek csak a szöveges éneklést akarták megtűrni. Ugyanakkor hangszer és szavak nélkül is lehetséges állandó imába merülni, Isten jelenlétének folytonos tudatosításával (az összeszedettség imája).

Ezt szolgálhatják különböző szövegismétlések is. Ami Jézus nevének puszta ismétlését illeti: hit nélkül valóban nem volna más, mint mágikus formula (lásd: Csel 19,13-16). Ha azonban hittel hívjuk őt, Isten hatalommal teljes Igéjét szólítjuk, akiben az Atya teljesen kimondta önmagát: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül” (Csel 2,21; Róm 10,13). Miért vesztené értelmét, pusztán mert ismételten tesszük? A Jézus-ima, amely a keleti hitélet ölén fejlődött ki, némileg bővített formában, teljes mondatban alkalmazza a Szent Nevet, és meggyőző tanúságunk van arra, hogy hatékony (SJÖGREN, Per-Olof: A Jézus-ima. Nexus-Verdes, Bp. 1991). Arra való, hogy még lélegzetvételünk, sőt szívverésünk is állandó imádsággá váljék. A zarándok elbeszélései c. anonim mű, melyről ma már tudjuk, hogy Mihail Kozlov atya munkája, igazi mivolta szerint evangéliumi szellemű, alapos felkészültséggel írt tanulmány az imádságról, a Jézus-ima népszerűsítésére (A zarándok elbeszélései, Bencés Kiadó, Pannonhalma 1994.) A nemismerés felhője c. 14. századi angol misztikus munka arról tanúskodik, hogy egyetlen szócska (pl. God, Isten) ismételgetésével is mély imába lehet merülni (A Megnemismert felhője. Vigilia, Bp. 1987.; A tudatlanság felhője. Erasmus, 1994.). Hasonló, bár hosszabb szöveget alkalmazó imaforma a rózsafüzér is, ez a mélyen biblikus imamód. Mindezek az ismétlésen alapuló imaformák, bár nem (vagy nem elsősorban) a diszkurzív logika útján haladnak, nem is ellentétesek a logikával. Bennük az értelem, ha nem is ugrál egyik tárgyról a másikra, nem homályosodik el: tartós figyelemmel Istenre irányul, vagy legalábbis erre törekszünk. Megfelelő körülmények között mindezek a formák alkalmas eszközei lehetnek a Szentléleknek.

Ugyanakkor, akármilyen imát végez is valaki, a Szentlélek, Isten szuverén szélvészeként, bármikor magával ragadhatja a szupraracionális mélységekbe. A belénk öntött szemlélődés, amelyben Isten a cselekvő fél és az ember passzív szerepet játszik, Isten szabad tetszése szerint jelenik meg az imaéletben. Ennek legfeltűnőbb formája a Szentírásban is említett elragadtatás (pl. Csel 10,10). Isten ezekben a misztikus imaformákban nem logika útján, hanem racionális formába önthető előzmények nélkül önt tartalmakat az értelembe. Mint Avilai Szent Teréz egyháztanító meggyőző leírásaiból láthatjuk, nincs ebben semmi észellenes, bár a jelenség kétségtelenül meghaladja az értelem teljesítőképességét.

Le szabad-e állítani a gondolkodást?

Ami ellen viszont Avilai Szent Teréz folytonosan tiltakozik, az az, hogy imádság közben mi magunk próbáljuk leállítani a gondolkodást, vagyis önmagunkat próbáljuk a belénk öntött szemlélődés állapotába helyezni (Önéletrajz 12. és 22. fejezet; Belső várkastély 4. lakás, 3. fejezet). Maróti Lajos A kolostor című regényében leírja saját kettétört szerzetesi hivatásának azt az élményét, amikor imádság közben szemét mereven egy pontra függesztve, sajátos, kellemes kábulat vett erőt rajta; kiábrándultan fedezte föl, hogy ez nem misztikus szemlélődés, hanem autohipnózis, amit merő technikával bármikor képes előidézni. Ilyen tévedésbe könnyen beleeshetnek az imádkozók, főképpen ha nem annyira Istent, mint az imaélményt tűzik ki célul. Teréz nem győzi hangoztatni, hogy az értelem működését egyedül Istennek van joga felfüggeszteni; ha mi magunk tesszük, veszélyes útra lépünk.

Leírja egyes nővérek állapotát, akik, főképp legyengült állapotban, hosszan ilyen kábulatba merültek, és azt összetévesztették az elragadtatással (Alapítások könyve 6. fejezet; Belső várkastély 4. lakás, 3. fejezet). „Én részemről inkább elhülyülésnek tartom” – nyilatkozik Teréz (Belső várkastély 4. lakás, 3. fejezet).

A 20. században olyan kísérlet történt, amely, ellentétben Teréz tanításával, megpróbálta bevezetni a kereszténységbe a Zen-meditációt. Ennek lényegi célja éppen az értelem racionális működésének felfüggesztése és a valóságnak logikán-túli intuícióval történő megragadása (szatori, megvilágosodás).

Ennek elérése érdekében a Zen részletesen kidolgozott technikát alkalmaz, meghatározott testhelyzettel és egy pontra függesztett tekintettel.

Ezek nyilvánvalóan autohipnotikus technikák. Hozzájuk járul még az értelmetlen koanok meditálása. Például, a mester, miután két tenyerét összecsattantotta, arra a kérdésre kér választ: hogyan csattan egy tenyér. Mindnyájan, akik nem adtuk föl józan eszünket, tudjuk a választ erre a kérdésre: egy tenyér nem csattan. A Zen-tanítvány azonban elmegy, meditál a koanon, válaszokat agyal ki, amelyeket nem fogadnak el, és végül, hihetetlen erőfeszítések után, túl a kétségbeesésen, egy előre ki nem számítható pillanatban, váratlanul új szellemi állapotba kerül.

Ez a szatori. Hugo Enomiya-Lassalle jezsuita atya, a „keresztény Zen” atyja szerint ez természetes érték, amely előkészíthet bennünket a mélyebb imádkozásra, Istennel való találkozásra. Nos, én nem szeretnék olyan szellemi állapotba kerülni, amelyben elhiszem, hogy egy tenyér, akárhogyan is, csattan. Avilai Szent Terézhez csatlakozva, ezt „én részemről inkább elhülyülésnek tartom”. A logika törvényei nem sérthetők meg büntetlenül. De azt sem teheti meg büntetlenül az ember, hogy mesterségesen elváltozott tudatállapotba helyezze magát. Istennek joga van hozzá, az embernek nincs. Az erkölcstan súlyos bűnnek nyilvánítja, ha valaki mértéktelen alkoholfogyasztással vagy egyéb drogokkal olyan állapotba hozza magát, hogy értelmi kontrollját elveszíti. Ugyanilyen súlyos bűnnek tartom, ha valaki ezt autohipnotikus technikákkal idézi elő. Lassalle atya itt jogosulatlanul hivatkozik a keresztény misztika hagyományaira, Avilai Szent Teréz tekintélyével szemben.

Előadásom után odajött hozzám egy szúrós, sötét tekintetű úr, és fölajánlotta, hogy megismertet az igazi Zennel, amelyben nincs koan. Ő már hat éve foglalkozik vele. Köszönettel elhárítottam, magamnak tartva a megjegyzést: nem akarom, hogy olyan tekintetem legyen, mint neki. Túlságosan emlékeztetett Bodhidarmának, a Zen alapítójának vadállati tekintetére egy 19. századi japán elefántcsont szobrocskán. A Zennek természetesen számos irányzata és árnyalata, óriási irodalma van, az itteni rövid betekintés csak a Zen alapvető jellegének megismeréséhez elég.

Megjegyzek itt egy másik szempontot is: a Zen-út második fokán, tehát még a megvilágosodás előtt, mint Enomiya-Lassalle röviden leírja, a tudattalan elszabadul, a meditáló szellemeket érzékel és mágikus cselekedetekre válik képessé. Ez a makijó, a szellemek világa. Ugyanez az állapot beáll a jógázóknál is. (ENOMIYA-LASSALLE i.m. 23-28. o.) Különösnek tartom, hogy Lassalle még itt se éri tetten a kiáltó tényt, hogy a Zen-meditáció nem Isten útja. A mágia és a keresztény hit között éles ellentét van.

Egy másik, ma divatos autohipnotikus technika, az agykontroll, fenntartás nélkül kihasználja az elváltozott tudatállapotban rejlő mágikus lehetőségeket. Itt alfa-állapotnak nevezik a tudat elváltozását, amely a következő eljárással jön létre:

Ezután mágikus eljárások, szellemidéző manipulációk, parapszichológiai gyakorlatok következnek, majd egy Magasabb Intelligenciáról szóló, zavaros filozófia. Justin Belitz amerikai ferences atya és hazánkban Dr Domján László mindezt azzal terjesztik, hogy összeegyeztethető a katolikus hittel, és voltaképpen nem más, mint a hatékony imádkozás, sőt a nemhívők evangelizálásának módja. Szerény véleményem szerint egészen nyilvánvalóan mágiával állunk szemben. Pusztán azzal, hogy keresztény fogalomkörbe ültetjük át, a lényege nem változik meg, mert az nem a szavakon múlik. Ha a pirosat zöldnek nevezem és úgy hajtok bele a piros jelzésbe, attól még karambolt csinálok. Az ilyen „imádkozókra” messzemenően áll, amit A nemismerés felhőjé-nek szerzője sokkal enyhébb esetekre fogalmazott meg:

Konklúzió

Összefoglalásul azt mondhatjuk: a Szentlélek műve az emberben egyrészt felülmúlja az emberi értelmet (tehát nem szorítható bele az egyoldalú intellektualizmus vagy éppenséggel racionalizmus szűk kereteibe), másfelől azonban fölhasználja az emberi értelmet és összhangban van vele (tehát ellenkezik minden irracionalizmussal). Ma az irracionalizmus hulláma öntötte el kultúránkat. Keresztények, védelmezzétek meg az emberi értelem méltóságát, mert az része istenképiségünknek, és a gyalázat, amely a rációt éri, a Teremtőt magát éri! A Szentlélek az Igazság Lelke; az Egyszülött Fiút, az isteni Igazságot, az Igét, a Logoszt teszi jelenvalóvá bennünk, akitől minden logika az értelmét nyeri. Megszabadulni az önáltatástól, az intellektuális gőgtől, a hatékony módszerek és technikák birtoklásának gőgjétől, és kizárólag Jézust tekinteni mércének: ez a hiteles keresztény út. Az igazság gyakran kényelmetlen; gyakran kerülőkön át érjük el az igazságot; de – az igazság szabaddá tesz (Jn 8,32). „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság!” (2Kor 3,17)

Miért nem fogadjuk el a természetgyógyászatot ?

Ha betegek vagyunk, kettőt kell tennünk. Észszerű mértékben használnunk kell az orvostudomány által igazolt gyógyító eljárásokat, továbbá imádkoznunk kell. Az imában Jézussal kerülünk kapcsolatba,a kiből erő árad, és mindenkit meggyógyít. Ha gyógyulásunk pontos idejét nem is tudjuk, a hívő számára a betegség csak átmeneti állapot. Bennünket eszkatologikus gyógyulás vár, a föltámadt test Lélektől sugárzó épsége.