Kristálylény

Az ismeretlen a hegyen – Látni fogjátok a megnyílt eget – Kórházi éj – Láthatatlan, de valóságos – A szent és a profán határán – Ember, oroszlán, sas, bika – Mítosztalanítva – Numinózum – Reneszánsz visszaélés – A lyányok angyalok? – Félelmetes, gyönyörű és hatalmas – „Arcom a földhöz tapadt”

Az első világháború idején történt, 1916 tavaszán, a hadviselő Portugáliában.

Három gyerek vigyázott az állatokra a Cebeço hegyén. Hirtelen vakító fényt láttak keleti irányból a fák fölött. És ez a fény mintha valaki lett volna, egy emberalak, egy fiatal férfi alakja. Közeledett. Egy ifjú, áttetsző kristályból – de ez a kristály minden földi fényességnél csillogóbb volt. Ahogy egyre közelebb jött, a gyerekek mind tisztábban látták. Megdöbbenve, szótlanul szemlélték a tüneményt. A látogató egyszercsak ott volt előttük, és megszólalt:

– Ne féljetek, én a béke angyala vagyok!

A gyerekek elbűvölten álltak. A jelenség pedig hozzátette:

– Imádkozzatok velem együtt!

Azzal letérdelt, s leborulva homlokával érintette a földet. A gyerekek önkéntelenül utánozták. A titokzatos lény háromszor mondott el egy rövid imádságot, a gyerekek pedig ismételték. Látogatójuk elköszönt, és eltűnt szemük elől.

Megrendült, áhítatos, egészen sajátos atmoszféra maradt utána. A három gyerek sokáig ott maradt leborulva, és ismételte az ismeretlentől tanult imát. Mindenki más előtt ösztönösen hallgattak az egész látomásról.

Ez volt a híres fatimai jelenések bevezetése. A Szűzanya megjelenéseire egy évvel később került sor.

Mit gondoljunk erről a kristálylényről, aki angyalként mutatkozott be? Akik az angyalokat a tündérekkel helyezték egy kategóriába, szkeptikusan nézhetnek. Nem mesevilágba lépünk, ha efféle dolgokat komolyan veszünk?

Jézus mondja: „Látni fogjátok a megnyílt eget, s hogy az Isten angyalai föl- és leszállnak az Emberfia fölött” (Jn 1,51). Az angyalok nem testi lények, de valóságosak. Az Egyház vallja létezésüket, ünnepeket is szentel nekik. Egy-egy kivételes alkalommal látható alakban mutatkoznak, mint a fönti esetben is. Az idézett történet teljesen hiteles. A most következőt nem tudom hasonló módon garantálni, mert forrását ellenőrizni nincs módomban; de mint megtörténtet olvastam egy amerikai katolikus szerző könyvében, aki egy folyóiratból merítette.

Egy asszony leukémiás férjét ápolta a kórházban. Kimerültségében elaludt az ágy mellett ülve. Hajnali háromkor egy nővér azzal ébresztette föl, hogy Chris, a férje eltűnt.

Melissa nyomban fölugrott, és keresni kezdte Christ. A kórház kápolnájának üvegajtaján át két alakot látott. Benyitott. A férje volt az egyik.

– Itt vagy? Mindenütt kereslek. Hogy jöttél ide? Hogyhogy nem ébredtem föl, amikor kimásztál az ágyból, és araszolni kezdtél a járógépeddel? Hogy jöttél át a nővérpultok előtt? Egyikük se látott. Mi történt?

– Ó, én jól vagyok – mondta Chris mosolyogva.

A másik, aki a kápolnában állt, nem vett részt a társalgásban. Meghatározhatatlan korú, magas férfi volt, egyszerű, de nagyon csinos öltözékben. Nagyon világos bőre volt és átható világoskék szeme. Melissa úgy érezte: a férje nem akarja, hogy zavarja. Magára hagyta az idegennel.

Chris egy idő múlva visszatért a szobába. Már nem olyan volt, mint egy gyönge, reménytelen, kínlódó beteg. Arcán fény ragyogott, egész lénye reménységtől sugárzott.

– Ez az őrangyalom volt – mondta az asszonynak.

Melissa körüljárt a kórházban, és érdeklődött a titokzatos látogatóról. Senki se látta. A biztonsági őrök garantálták, hogy senki se jött be éjszaka a kórházba, és nem is távozott senki.

Chris békességben maradt, félelem és fájdalom nélkül. Fizikailag nem gyógyult meg. Imádkozva, bizalommal tért haza Istenhez két nap múlva. Az angyal látogatása erre készítette elő.

„Íme, elküldöm angyalomat, hogy előtted haladjon, őrizzen téged az úton, és bevigyen arra a helyre, amelyet neked szántam” (Kiv 23,20). Komolyan kell vennünk az Egyháznak azt a hitét, hogy láthatatlan, de valóságos szellemi lények kísérik földi életünket. A fenti történet, amennyiben hiteles, egy kivételes esetet örökít meg, amikor az angyal láthatóan megmutatkozott. Keresztény meggyőződésünket azonban nem a rendkívüli esetekre kell alapoznunk, hanem arra az alapelvre, hogy az érzékszerveinkkel befogadott világ csak egy része a teljes valóságnak, amelyben mozgunk. Isten és az ő angyalai láthatatlanok. Ugyanez áll a sötétség angyalaira is.

A Teremtés könyvében azt olvassuk, hogy miután az ember elveszítette eredeti ártatlanságát, el kellett hagynia az Éden kertjét, s azt most kerubok őrzik villogó lángpallossal (Ter 3,24). Nemrég a Halld Izrael (akkor még: Hagiosz) levelezőlistán egy testvérünk beszámolt szentföldi útjáról. Idegenvezetőjük meglehetősen visszaélt a zarándokok hiszékenységével, s többek között egész odáig ment, hogy az Édenkert helyét is megmutatta. Ez a naivságra való rájátszás, hiszen a paradicsom nem fizikai hely, hanem az emberiség bűnbeesés előtti állapota. Ha fizikai hely volna, az idegenvezetőnek a lángoló kardot tartó kerubokat is meg kellett volna mutatnia. Ilyen földrajzi hely természetesen nincs, és a kerubok sem láthatók. Mégis mély tartalma van a bibliai képnek: a keruboknak nevezett lények ott állnak a paradicsom és bukott világ, Isten szentsége és a profanizált teremtés határán. Ebben a funkcióban ismételten találkozunk velük. Jeruzsálemben, az ószövetségi templomban, a Szentek Szentjében két olajfából készült, aranyozott kerub őrzi az Örökkévaló szövetségének ládáját (1Kir 6,19-28). Az ószövetségi hit ugyan tudatosítja, hogy Isten mindenütt jelen van, a frigyláda mégis szimbóluma és záloga ennek a szent jelenlétnek, s a kerubok mintegy Isten megközelíthetetlen jelenlétének őrei. Innen az Istenhez intézett megszólítás, amivel a zsoltárokban találkozunk: „Aki a kerubok felett trónolsz” (Zsolt 80,2). Ami már a kerubokon is túl van, az végképp a szent, a más, a numinózus valóság, a transzcendencia. Erről van szó Aranyszájú Szent János liturgiájának gyönyörű Kerub-énekében, mely a profánból való kilépést fejezi ki: „Kik a kerubokat titkosan ábrázoljuk és az elevenítő Háromságnak háromszorszent éneket ajánlunk, tegyünk félre mostan minden földi gondot...” Ezért is kapja az angyalokról szóló munkám a Kerub címet. Kicsit belesünk az Édenkert kapuján, feltörjük a transzcendencia zárait, betekintünk az angyalok numinózus világába. Persze egy pillanatig se szabad megfeledkeznünk arról, hogy róluk szóló ismereteink mindig csak megközelítések, analógiák lesznek, de ezek az analóg ismeretek is lehetnek igazak és biztosak. És szükségünk is van rájuk, mert a paradicsom nem elkerített terület, de a pokol sem. A jó és rossz angyalok itt vannak körülöttünk.

Visszatérve a kerubokra, a zsidó Szentírás kerubjai alakjukban rokonságot mutatnak az asszír, babiloni, egyiptomi mitológia egyes figuráival, amelyekben az emberalakot oroszlán, sas, bika vonásai egészítik ki. Maga a héber „kerub” szó minden valószínűség szerint az akkád „karabu” (= áldani) ige igenévi származékával („karibu”) függ össze nyelvileg. Ezekiel próféta aprólékosan részletezett látomásaiban (1,4 kk.; 9,3; 10; 11,22) a keruboknak négy szárnya és azonkívül emberi keze, továbbá négy arca van (ember, oroszlán, bika, sas). Más látomásban, a templomfal faragványain, ahol minden kerub két pálma között áll, csak két arcuk van: ember- és oroszlánarc.

Minden kerubnak két arca volt:
emberi arca az egyik pálma felől,
és oroszlánarca a másik pálma felől.
(Ez 41,18-19)

Talán meglep bennünket, hogy mitológiai figurák, pogány kimérák jelennek meg az Ószövetségben. Elhamarkodott dolog volna azonban ebből azt a következtetést levonni, hogy az ószövetségi istenhit csak egyik az ókori kelet vallásai közül. Ellenkezőleg, az ószövetségi monoteizmus messze kiemelkedik a bálványimádó környezetből, a sok istenségben hívő pogányságból. Viszont örök emberi igyekezet a láthatatlan, következésképpen ábrázolhatatlan, képileg kifejezhetetlen valóságot valahogy mégiscsak kimondani, emberi eszközeinkkel látvánnyá fogalmazni, képbe, fába, kőbe, sőt aranyba foglalni. Az ószövetségben eredetileg minden ábrázolás tilos volt: „Ne készíts magadnak faragott képet, se hasonmást semmiről, ami fenn az égen vagy lenn a földön van, vagy a föld alatt, a vizekben lakik” (MTörv 5,8). Ám ez csak átmeneti előírás lehetett, pajzsul szolgált a bálványimádás közeli veszélye ellen; mint ahogy szárazság idején teljes tűzgyújtási tilalmat rendelnek el az erdőkben, még a tűzrakásra kijelölt helyeken is, mert közelről fenyeget az erdőtűz veszedelme. A tilalmat később föloldják. Maga a Szentírás is föloldja a teljes képalkotási tilalmat – a szent sátor elkészítésénél, a szentély kialakításának előírásaiban olvassuk:

Készíts két kerubot vert aranyból az engesztelőhely két szélére. Az egyik kerub az egyik oldalon legyen, a másik a másikon, úgyhogy az engesztelőhely mindkét oldalát befedjék, terjesszék ki szárnyukat, és borítsák be az engesztelőhelyet. Egymással szemben legyenek, és arcukkal az engesztelőhely felé forduljanak ... A bizonyság ládája felett levő két kerub közül szólok majd hozzád mindarról, amit általad Izrael fiainak parancsolok (Kiv 25,18-20.22).

Ezeknek a keruboknak csak egy arcuk van, kiterjesztett szárnyuk jelzi, hogy nem emberi lények. Mai templomainkban is gyakori az imádkozó angyalok ábrázolása a tabernákulum két oldalán, erre az ősi mintára. A kerubok funkciója itt is az, hogy mintegy őrt álljanak a Szentséges mellett, kiemeljék az Ő megjelenésének helyét az alacsonyabb rendű környezetből.

Az ábrázolás, a képi kifejezés, az érzékszervileg megragadható esztétikai megfogalmazás igénye magyarázza, hogy az ószövetségi szerzők fantáziájára hatottak a pogány ábrázolások. Egyetlen nép se hagyhatja teljesen figyelmen kívül kulturális környezetét. Az ószövetség azonban radikálisan mítosztalanítja a pogány kerub-ábrázolásokat. A pogány hitvilágban a kerub-figurák afféle alacsonyabbrendű istenségek, de a zsidóság minden kultuszt megtagad tőlük. A monoteizmusban kizárólag a transzcendens, teremtő Istent illeti meg imádás. A kerubok nem kapnak kultuszt, ellenkezőleg, arra szolgálnak, hogy az egyetlen igaz Isten kultuszát kiemeljék.

Az Újszövetségben a Jelenések könyve idézi fel Ezekiel négyarcú kerubjait, az Isten királyi széke körül álló négy élőlény formájában (Jel 4,6-8); ezeknek azonban nincs négy-négy arcuk, hanem egyenként van más és más arculatuk: egyikük oroszlánhoz, másikuk bikához, harmadikuk emberhez és a negyedik repülő sashoz hasonlít. Tudjuk, hogy a Szentírás alkalmazott értelmezésével ezeket a négy evangélium jelképének szoktuk tekinteni, de eredeti funkciójuk itt is az, hogy Isten megközelíthetetlen szentségét kiemeljék, elhatárolják a környezettől. A szöveg nem mondja őket keruboknak, sőt az a tény, hogy hat szárnyuk van, az Izajás prófétánál szereplő szeráfokkal rokonítja őket (Iz 6,2). Ezek a különbségek és átfedések azonban nem sokat számítanak. Meg kell értenünk, hogy az ábrázolhatatlan ábrázolásáról van szó, az emberi fantázia olyan csúcsteljesítményeiről, amelyek valamiképpen érzékeltetni akarják a szent és profán közötti különbséget. Nem a részletek fontosak; az angyaloknak nincs formájuk, mert nem testi lények. De sugározzák a numinózumot, a vallási értéket, Istennek és az ő szférájának felfoghatatlan másságát, és az emberi képzelet ezt a sugárzást próbálja megidézni, amikor dadogó szavakkal és botladozó képekkel kifejezi őket.

Az Ószövetség nem hívja a kerubokat angyaloknak, de ha „angyal” a gyűjtőneve az embernél magasabbrendű teremtményeknek, egyszerűen nem nevezhetjük őket másképp. Már a zsidó apologetika is így jár el, a kereszténységben pedig ez már magától értődőnek számít. A kerub és minden angyal szellemi lény, magasabbrendű az embernél, de nem középlény Isten és az ember között, hanem teremtmény, mint az ember. Igazán elképzelni az angyalt nem tudjuk, és ha fantáziánk mégis jogait követeli, valahogy ki kell fejeznünk magasabbrendűségét, Isten másságát tükröző numinózus jellegét. Ezt leggyakrabban úgy oldják meg, hogy emberalakot rajzolnak szárnyakkal. Nem kifogásolhatjuk ezt, hiszen már az ószövetségi szentély kerub-ábrázolásai is ezt az utat járják. De ügyelnünk kell, nehogy angyalaink összetéveszthetők legyenek a mesealakokkal, a tündérekkel.

Ebből a szempontból súlyosan kifogásolható az angyalok női alakban való ábrázolása. A képzőművészetben ez a reneszánsz festőművészet fejleménye, amely a művészet elvilágiasodását jelzi. A festők szép nőket akartak festeni, az egyházi megrendelésre készült képeken erre az angyalok adtak ürügyet nekik. Ezért írhatja Babits:

Sok barna ifjú angyalok
lázlángú szeme andalog
Botticellinél vágyparáznán...
(Pictor Ignotus)

Az angyalok női ábrázolása azonban biblikusan nem indokolt. A héber nyelvben a „malak” (küldött), a görögben az „angelosz” (hírnök) szó jelzi az angyalt; mindkettő hímnemű. A bibliai angyalnevek (Mikael, Gabriel, Rafael) férfinevek. Ugyancsak hímnemű a „kerub” szó is. Persze az angyaloknak, mint tisztán szellemi lényeknek, egyáltalán nincs nemük, következésképpen nem is férfiak. A hímnemű nyelvtani alak a Bibliában azért elkerülhetetlen, mert az angyalok szoros kapcsolatban állnak Istennel, Isten neve pedig hímnemű. Nem mintha a bibliai istenkép biológiai vonásokat tartalmazna! Hanem mert az erő és hatalom kifejezése a héberben a nyelvtani hímnemhez kötődik. Hatalmas, erős valóságok, mint akár maga Isten, akár pedig Isten küldöttei vagy trónállói, a héber nyelvben kizárólag hímneműek lehetnek.

Az angyalok elnőiesítése beviszi a szex-motívumot egy olyan területre, ahol a megrendült áhítatnak el kellene hallgattatnia minden testiséget. Ismeretes az operett-dal: „A lyányok, a lyányok, a lyányok angyalok, a férfiakkal csak komédiáznak...” Nos, a hiteles angyalok nem „lyányok”, és nem a komédiázás atmoszférája veszi körül őket. Már eltűnt, de sokáig látható volt a pesti aluljárókban egy plakát, amelynek felirata ez volt: „Angyali érintés”. Fogalmam sincs, mit is reklámozott. Az angyali érintés kifejezése mindenesetre fölöttébb kétes ízlésre vallott: a reklám egy karcsú hölgyet ábrázolt, amint bikiniben ül a felhők alatt. Ha tervezőjét csakugyan megérintette volna egy angyal, azt hiszem, olyasmit érzett volna, mint az áramütés, és nem bírt volna tovább dolgozni a képen.

Amikor a Bécsi úton laktam, ablakaimból láttam az elhaladó villamosokat, s karácsony közeledtével a rajtuk lévő reklámtáblákat, pufók, profán gyermekangyalokkal. Akkor írtam a „Nem ismerek az angyalokra” című verset.

Nem tudják, milyenek az angyalok!
Szárnyas bébiket, amoretteket,
csinibabákat rajzolnak. Az angyal
félelmetes, gyönyörű és hatalmas
tűzkristály-lénye messze túlesik
képzeletük határán. Azt a hangot
sem ismerik, mely halkan szól naponta
s határozottan: „Ezt tedd”, „Erre menj.”
Mit tudnak az eksztatikus szeráfok
rajongásáról, a Triszágion
küszöbrázó kiáltásáról, omló
lavinájáról, a túláradó
hömpölygésről, mely Istenbe temet?
A templomtornyok angyalát se sejtik,
sem a szentélyek trónállóit, ezret
meg ezret; vagy a fényt, amelyben úsznak!
(És őt se, ki e verset velem írva
lángol, mint a szépszégszomj krátere.)

Igen, lehetséges kapcsolat az angyalokkal; még bizalmas kapcsolat is. De ez nem játék. Nem jöhet létre megrendülés nélkül.

Dániel könyvében, amikor a próféta találkozik Gábriel angyallal, ezt olvassuk:

Felemeltem szememet, és íme, egy gyolcsruhába öltözött férfit láttam. A derekát színarany övezte, teste olyan volt, mint a krizolit, az arca mint a villám fénye, a szeme mint az égő tűz, a karja és a lábszára, mint a ragyogó érc, s a szavának hangja olyan, mint a sokaság hangja. ... Erő nem maradt bennem, az arcom elváltozott, elbágyadtam, és minden erőm odalett. Mikor pedig szavának hangját hallottam, ennek hallatára rémülten arcra estem, és arcom a földhöz tapadt (Dán 10,5-6.8-9).

Ez – igen. Ez – angyal.

Triszágion

A előző fejezet végén kényelmetlen helyzetben hagytuk Dániel prófétát: Gábriel angyal félelmetes színe előtt arcra esett, és arca a földhöz tapadt (Dán 10,9). Szeretném megnyugtatni olvasóimat, hogy azóta már fölállt. Ha tovább olvassuk a szöveget, látjuk, hogy Gábriel fölsegíti a prófétát. A jelenet annak kifejezésére szolgál, hogy az angyal numinózus lény, Isten lenyűgöző szentségét képviseli. Szó sincs azonban arról, hogy az angyalok valamiféle középlények volnának Isten és a teremtmény között. Ilyen középlény nem lehetséges, Isten és teremtményei között végtelen a különbség. A angyalok teremtmények és semmi mások, bár az emberhez képest magasabbrendű teremtmények. Tisztelettel kell tekintenünk rájuk, de nem szabad őket imádnunk. Amilyen hiba profanizálni az angyalokat, felhőkön ugráló bohócoknak vagy szárnyas szexbombáknak ábrázolni őket, ugyanolyan hiba az imádás szándékával leborulni előttük. Igaz, az Ószövetség legrégebbi szövegeiben az Úr angyalának megjelenése magának az Úrnak megnyilvánulását jelenti, mint pl. a csipkebokor-jelenetben (Kiv 3,1 kk). A későbbiekben azonban a teológiai gondolkodás fejlődése szabatosan megfogalmazza a különbséget az Úr személye és az Úr küldötte, angyala között. A Jelenések könyvében, amikor Isten angyala szól Jánoshoz, ő imádni akarja a hozzá beszélőt, de az tiltakozik:

Ekkor a lábához borultam, hogy imádjam őt, de ő így szólt hozzám: »Vigyázz, ne tedd ezt, mert a te szolgatársad vagyok, és testvéreidé, akiknél Jézus tanúságtétele van. Istent imádd« (Jel 19,10).

Egyedül Istent illeti imádás. Az angyalok nem imádás tárgyai, ellenkezőleg, az angyali seregek velünk és minden teremtménnyel együtt imádják Istent. Ez az imádás ugyanúgy megilleti az emberré lett Istent, Krisztust, az Isten Bárányát is.

Sok angyalt láttam, és hallottam szavukat a trón körül, s az élőlényekét és a vénekét, és számuk ezernyi ezer volt, akik hangosan azt kiáltották: »Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom és gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet , a dicsőség és az áldás!« Minden teremtményt, amely az égben van, a földön és a föld alatt, és amely a tengeren és a tengerben van, mindezeket hallottam, amint azt mondták: »A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom, örökkön-örökké!« (Jel 5,11-13).

A Bárány imádása rendkívül fontos. A megtestesülés révén ugyanis az angyalokénál alacsonyabbrendű emberi természet isteni személyként kap önálló valóságot, a Fiú személyében „szubszisztál”, ezért az angyalok fölé kerül és imádásban részesül tőlük. Ezt az imádást csak a bukott angyalok próbálják megtagadni Krisztustól, akikről később lesz szó, de ők is kénytelenek, ha kelletlenül is, elismerni a Bárány isteni méltóságát: „Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban” (Fil 2,10). Ez a Jézus Krisztusnak való alárendeltség lényeges eleme az újszövetség angyaltanának, és megkülönbözteti azt minden hamis angyalkultusztól.

Az előző fejezetben idéztem egy versemet, amely a következő részletet tartalmazta:

Mit tudnak az eksztatikus szeráfok
rajongásáról, a Triszágion
küszöbrázó kiáltásáról, omló
lavinájáról, a túláradó
hömpölygésről, mely Istenbe temet?

Ezek a sorok Izajás próféta könyvének arra a részletére vonatkoznak, amely a próféta meghívását tartalmazza, és egy teofániával, Isten-jelenéssel kezdődik:

Abban az esztendőben, amikor meghalt Uzija király, láttam az Urat, amint magas és kiemelkedő trónuson ült, és ruhájának uszálya betöltötte a templomot. Szeráfok álltak mellette; hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, és kettővel repültek. Az egyik így kiáltott a másiknak: »Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége!« Megrendültek a küszöbök alapjai a kiáltó hangjától, és a ház betelt füsttel (Iz 6,1-4).

Nagyon világos, hogy a szeráfok szerepe itt Isten imádása: a küszöbrázó kiáltáson kívül ezt fejezi ki az arc eltakarása is (ugyanígy takarja el arcát Isten színe előtt Mózes is a csipkebokor-jelenetben). A szeráf szó valószínűleg az „égni” igével kapcsolatos, és „tüzes”, „lángoló” jelentésű. Hangzása emlékeztet a „kígyó” szóra is, ezért egyesek fölül ember-, alul kígyótestű lényeket látnak bennük, de ennek nincs alapja, hiszen a szöveg szerint lábaik vannak. Sokkal jobban megfelel a bibliai hely tartalmának, ha Isten imádásában lángoló felsőbb lényeket látunk bennük, akik körülveszik Isten trónusát. Szeráf = lángoló. Ebben a funkciójukban a szeráfok idézve vannak a Jelenések könyvének négyféle arcú „élőlényeiben” is (Jel 4,6-8), akiknek szintén hat szárnya van, és szintén a háromszorszent imát zengik: „Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt és aki van és aki eljövendő!” (Jel 4,8). Nyilvánvaló, hogy a Jelenések szerzője keveri a kerubok és szeráfok vonásait. A középkori teológia hajlandó volt azt gondolni, hogy minden külön bibliai megnevezés külön angyalfajtára vonatkozik, ennek alapján beszéltek kilenc angyali karról; a kerubokat és szeráfokat két különböző angyali karnak vélték, méghozzá a legmagasabbrendűeknek. Nos, az angyalok minden bizonnyal sokfélék, de nem kell azt gondolnunk, hogy a Szentírás szabatos fogalmakkal ismerteti az angyali hierarchia részleteit. A kinyilatkoztatás soha nem foglalkozik önállóan az angyalokkal, hanem kizárólag Isten szolgálatával kapcsolatban; kíváncsiságunkat nem elégíti ki öncélú részletekkel. Az ábrázolást pedig, mint már mondottuk, nem szabad összetéveszteni a szellemi tartalommal, amelyet kifejez. Mind a kerub-ábrázolások, mind Izajás szeráfjai, mind pedig a kettő keverése a Jelenések könyvében magasrendű angyalokat jelentenek, akiknek titokzatos vonásairól keveset tudunk, de azt tudjuk, hogy lényük szinte feloldódik Isten határtalan szentségének imádásában, és egyúttal határt szab a profán teremtésnek, amely nem közelítheti meg Istent. A teológiai tartalmat jegyezzük meg, a részletek után kíváncsian ne kutassunk. Mindent, amit az angyalokról tudunk, Isten kedvéért tudjuk, nem öncélúan; ezen a mulandó világon senki sem tudja megírni az angyalfajok természetrajzát.

Visszatérve a Háromszorszent imára, görögül Triszágionra: a háromszori ismétlés fokozás, a teljesség kifejezése. A háromszor szent Isten végtelenül szent. „Szent, szent, szent a Seregek Ura” – ez a kiáltás Isten imádásának drámai összefoglalása. (Jegyezzük itt meg, hogy a keleti liturgiában a Triszágion megnevezés egy másik imádságra is gyakran vonatkozhat, amely szintén gyönyörű: „Szent Isten, szent Erős, szent Halhatatlan: irgalmazz nekünk.”) A „seregek” eredetileg Izrael harcoló csapatai, később azonban a mennyei seregek, olykor a csillagseregek, máskor az angyali seregek; a szó így összefoglaló jelentést nyer:

Minthogy a prófétáknál szembeötlően gyakori a kifejezés, feltehető, hogy a seregek egyetemes értelmű: az ég és a föld minden hatalmasságai és erői, amelyek engedelmességgel tartoznak Jahvénak.

Ezen az értelmezésen alapul a latin liturgia Sanctusának magyar szövege, amely a Seregek Urát így adja vissza: Mindenség Ura. A Római Misekönyv II. közös prefációja így imádkozik Istenhez:

Te jóságodban megalkottad az embert,
és ámbár igazságod szerint kárhozatot érdemelt,
irgalmadból mégis megváltottad Krisztus, a mi Urunk által.
A te fölségedet általa dicsérik az angyalok,
és imádják az uralkodó szellemek,
az égi hatalmak rettegik;
a mennyei seregek, az ég erői s a boldog szeráfkórusok
ujjongva együtt tisztelik.
Add, kérünk, hogy az ő szavukhoz társuljon szózatunk,
és alázatos megvallással mondjuk:
Szent vagy, szent vagy, szent vagy,
mindenség Ura, Istene,
dicsőséged betölti a mennyet és a földet...

A Prefáció, a Hálaadó ének a hit misztériumainak ünneplése, mely az imádás magaslataira emel. A csúcson már egy szintre kerül az angyalokkal, és mielőtt a Sanctust, a Triszágiont imákozni kezdené, mindig tudatosítja ezt a tényt, néha rövidebben, néha bővebben. A Sanctussal az imádkozó közösség már a mennyei liturgiában vesz részt a kerubokkal és szeráfokkal együtt. Az angyalok, mint Mt 18,10-ben olvassuk, szüntelenül látják a mennyei Atya arcát. Istent látni pedig annyi, mint birtokolni a hiánytalan Jót. Mint Nüsszai Szent Gergely mondja:

Aki tehát látja Istent, az ezzel a látással minden néven nevezhető jót is birtokol: a véget nem érő életet, az örök romolhatatlanságot, a halhatatlan boldogságot, a határok közé nem zárt országot, a meg nem szűnő örömet, az igaz világosságot, édes társalgást a Szentlélekkel, a fel nem fogható dicsőséget, a szüntelen boldog ujjongást; igen, minden jót.

A szent angyalok teljes és túlcsorduló gazdagságban fogadják be a határtalan szeretetet, ujjongó harmóniát, áradó gyönyörűséget. Eksztatikus boldogságban imádják Istent. Liturgiánk legszentebb pillanataiban összhangba kerülünk velük, a Triszágiont imádkozva egybeolvadunk a mennyei liturgiával, hódolattal fogadjuk a menny és a föld, a Teremtő és a teremtmény nászát.

De ezt mindig „Krisztus, a mi Urunk által” érjük el; „őáltala, ővele és őbenne”. A megtestesülés felfoghatatlan misztériuma, az evangélium áramütés-szerű felrázó ereje, a keresztrefeszítés borzalma, a föltámadás újjáteremtő eksztázisa mind szükséges volt ahhoz, hogy ez a mennyei szint megközelíthető legyen számunkra. Azért minden olyan angyalkultusz, amely Jézus Krisztustól és az ő húsvéti misztériumától független, gyökeresen hamis. Maguk az angyalok is a megtesült Igében imádják az Atyát. „A te fölségedet általa dicsérik az angyalok” – hallottuk a fent idézett prefáció-részletben. Ha Krisztust kihagyjuk, hamis angyaltisztelet áll elő. Már az Újszövetség keletkezésének korában előfordult ilyen. A Kolosszei levélben kritika tárgya „az olyan ember, aki tetszeleg magának az alázatoskodásban és az angyalok tiszteletében, aki látomásai miatt felfuvalkodik, alaptalanul elbizakodik érzékies lelkületében, és nem ragaszkodik a Főhöz” (Kol 2,18-19). A jelenkori New Age angyalkultusz pedig, amellyel elterjedtsége miatt majd még bővebben is kell foglalkoznunk, teljesen elszakítja az angyalokat Krisztustól. Nos, Krisztustól elszakadt angyalok léteznek ugyan, de azok nem a menny, hanem a pokol angyalai.

Ezek a tendenciák teszik érthetővé, hogy a Zsidó levél elején hosszú érvelést olvasunk, amely ószövetségi helyekkel bizonyítja, hogy a Fiú fölötte áll az angyaloknak. Egy részletét idézem.

(A Fiú) annyival kiválóbb az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk. Hiszen melyik angyalnak mondta valaha (Isten): »Fiam vagy te, én ma szültelek téged«? És ismét: »Én Atyja leszek, ő pedig a fiam lesz?« Amikor pedig újra bevezeti elsőszülöttjét a földkerekségre, így szól: »És imádja őt Isten minden angyala!« Az angyalokat illetőleg ugyanígy szól: »Aki angyalait szelekké teszi, és szolgáit tűznek lángjává«. Fiához pedig: »A te trónod, Isten, örökkön-örökké áll; országod jogara az igazság jogara« (Zsid 1,4 - 8).

Nincs kizárva, hogy már akkor megvoltak a csirái az elkheszaiták/elkhaszaiták szektájának, amelynek keletkezését a történelem a 2. század elejére teszi, s amely pogány, zsidó és keresztény gondolatokat kever. „Hittek az angyalhierarchiák és csillagok befolyásában, és Krisztust legfőbb angyalként tisztelték.” Krisztus besorolása az angyalok közé manapság Jehova tanúinak szektáját jellemzi.

Mindezektől el kell határolnunk magunkat. Kizárólag Jézus Krisztus, a megtestesült Fiúisten, emel bennünket a mennybe. Nincs rajta kívül más út, nincs más ajtó, nincs másnál kulcs az Istenhez. Ő az angyaloknak is feje; az angyalokkal való közösségünk őbenne mint egyedüli Főben áll fenn.

Ez a közösség azonban korántsem komor. Ha az előző fejezetben ezt a benyomást keltettem volna, nem volt szándékos; csak a profanizálástól akartam megóvni angyalképünket. De az angyalok boldogok, s a velük való közösség is örömteli, ha a megfeszített és föltámadt Jézusban áll fenn.

A 14. századnak egy misztikusa, Norwichi Juliána, akinek életéről nagyon keveset tudunk, leírta tizenhat látomását, amelyekben 1373-ban részesült. A negyedik látomásban Jézus megostorozott testét látta, amelyből bőven ömlött a vér, olyan bőven, hogy a pokol láncait megsemmisítette és a mennybe is fölhatolt az üdvözültek örömére. Az ötödik látomás a sátán vereségéről szólt. Istenben nincs harag, de a sátán gonosz hatalmát semmivé fokozta le.

Ezt látva nevetésben törtem ki, ezt tették a körülöttem lévők is; nevetésük nagy örömmel töltött el. Azt szerettem volna, hogy minden keresztény felebarátom lássa, amit én látok, hogy velem tudjanak nevetni. Megértettem: azért nevethetünk, hogy megvigasztalódjunk és szabad folyást adjunk Istenben való örömünknek, hiszen a gonosz lélek vereséget szenvedett.

Ez a nevetés, amely nem profanizálja a szentet, ellenkezőleg, az Istennel való diadalmas közösségből fakad, rokon az angyalok örömével. Igenis, létezik angyali humor, angyali vidámság, angyali játékosság, csak szentül kell elgondolni. Maga Isten is nevet a mennyben a 2. zsoltár szerint, miközben a népek háborgását, a történelem vérzivatarait, az emberi gonoszság fékevesztett tombolását szemléli. Ez a nevetés nem a közöny jele, hanem a jó fölénye a rosszal szemben; ez a nevetés Isten magaslata, amelyre Jézus húsvéti misztériuma fölemel bennünket. Aki ezt a misztériumot, a föltámadt Jézus győzelmét hittel magáévá tette, legyőzte a jó és rossz tragikus konfliktusát, nevethet és játszadozhat. Őrangyalomhoz írt versem, a Játszótárs, ezt fejezi ki.

farkast játszom
réteken űzlek
lángot játszom
térj ki a tűznek
rozmárt játszom
hallal etethetsz
tigrist játszom
légy te a ketrec
szentnek látszom
lesd csak a bűnöm
hősnek látszom
tedd ki a szűröm
bölcsnek látszom
jót nevess rajtam
prófétázom
égesd az ajkam
jeleid lássam
hívásod jöjjön
játszótársam
angyali őröm
ne hagyj magamra
kell ki segítsen
súgd az agyamba
milyen az Isten

A békeidőben, amikor a pengő még értékes volt, s József Attila arról panaszkodott, hogy havi kétszáz pengő neki sose jutott, volt egy szólás: „Havi kétszáz pengő fixszel / az ember könnyen viccel.” Én ezt a mondást egy kicsit újrafogalmazom. Az viccelhet, aki magában hordozza a titokzatos X-et, a húsvéti misztérium megváltó érintését. „Szívében a misztikus X-szel / az ember könnyen viccel.” Neki már szabad. Humora nem profán. Az angyalok értik a tréfáját.

Őrangyal

Fényes ifjú az oltár túlsó oldalán – Valaki dörömböl az ajtón – Ki tette helyre a ládákat? – Az őrangyal és a kamion – Menj csak a hosszabb úton – Írás, hagyomány, tanítóhivatal – Csodaszépségű mennyei lény – Játszom veled – Társaink az imában – Bizalmas kapcsolat

Boldog IX. Piusz pápa gyerekkorában naponta ministrált. Egy reggel, miközben az oltárlépcsőn térdelt, hirtelen erős félelmet érzett, nem tudta, mitől. Fölnézett, és az oltár túlsó oldalán egy fényes ifjú alakját pillantotta meg, aki kézmozdulattal hívta magához. Zavarában nem mert mozdulni, de ekkor a jelenés még határozottabb mozdulattal intett, hogy menjen át hozzá. Fölkelt hát és átsietett a túlsó oldalra. A látomás eltűnt, de a következő pillanatban lezuhant az oltárról egy súlyos szobor, éppen arra a helyre, ahol az imént még a fiú térdelt. A pápa gyakran mesélte el megmenekülésének történetét, s meg volt győződve arról, hogy őrangyalát látta.

A stigmatizált kapucinusnak, Szent Padre Piónak volt San Giovanni Rotondóban egy rendtársa, akinek fontos lett volna korán kelnie, mert rá volt bízva egy beteg ápolása. Megátalkodott reggeli alvó lévén azonban, rendszeresen elaludt; az ébresztőóra csöngött, de ő rá se hederített. Egyszer panaszkodott erről a nehézségéről Padre Piónak. Másnap arra ébredt, hogy valaki dörömböl az ajtaján. Kinézett – nem látott senkit. De az óra éppen akkor csörgött, így hát ezúttal nem késett el a fölkeléssel. A következő reggel megismétlődött a dörömbölés az ajtón, a szerzetes újból idejében ébredt. Aznap összefutott Pio atyával, aki jellegzetes huncut mosolyával megfenyegette: „Azt hiszed, mindennap elküldöm az őrangyalomat, hogy fölébresszen? Inkább vegyél egy új vekkert!”

Betlehemi Boldog Mirjam, az arab kármelita nővér, akinek életét gyermeki egyszerűség és rendkívüli misztikus jelenségek sorozata jellemezte, az angyalokat naivságában gyerekeknek nevezte. Nyilván nagyon fiatalon jelentek meg látomásaiban. Egyszer súlyos ládák voltak elhelyezve egy teremben, amelyeket csak két nővér bírt megemelni. Amikor a nővérek bementek, hogy rendbe rakják a ládákat, azok már a helyükön voltak, Mirjam pedig a termet söpörte és elragadtatásban volt. „Ki tette helyre a ládákat?” – riasztották föl az ámuló nővérek. „Egyik gyerek megfogta az egyik végét” – mutatott Mirjam egy nagy ládára – , „egy másik megfogta a másik végét, én pedig középen segítettem egy keveset.” Aztán hozzátette: „Amikor önök jöttek, ők elmentek.” Az evangélium jut eszünkbe: „Az angyalok szolgáltak neki” (Mk 1,13).

Ezekben a történetekben új szerepben látjuk az angyalokat: az embereknek segítenek. Igen, az angyalokkal nemcsak a Bibliában és a liturgiában találkozunk. A bennünket körülvevő valóság szellemi dimenziójához tartoznak. Hogy valakinek érzékszervi észleletben is megmutatkoznak, mint az említett három példában, az persze kivételes eset. Képesek rá, mert a szellem magasabbrendű valóság az anyagnál, következésképpen befolyásolni tudja az anyagot. Gondoljunk itt arra, hogy az emberi lélek is szellem, és irányítja a testet. Persze a test is visszahat a lélekre. Az angyalnak azonban saját teste nincs, ezért független az anyagtól, de ki tudja fejezni magát oly módon, hogy hat az anyagra, látomások esetében az emberi érzékelésre, de mint láttuk, a ládákra is tud hatni. Vannak kivételes természetfölötti adottságú személyek, akik rendszeresen látják az angyalokat, különösen őrangyalukat. Ez azonban kivétel, nem a rendes mód, ahogy megjelennek életünkben. Ahhoz, hogy kapcsolatba kerüljünk az angyalokkal, tudatosítanunk kell életünk realitásának szellemi oldalát. Hibás gondolkodás, ha csak a rendkívüli eseményekben vagyunk hajlandók elismerni az angyali tényezőt. Jézus mondja a gyermekekről: „Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet sem e kicsik közül. Mert mondom nektek: angyalaik a mennyben mindig látják Atyám arcát, aki a mennyekben van” (Mt 18,10). Az angyal számára nincs időbeli kötöttség. Mindig látja az Atya arcát, mindig jelen van életünkben, legföljebb mi nem mindig veszünk róla tudomást. Amikor szegedi spirituálisom, egy mélyen hívő pap, azt mondta egy elmélkedésben: „Revideáljuk kapcsolatunkat az őrangyallal”, akkor kezdődött életem angyal-tudatos szakasza. A történet, amit most elbeszélek, már ebből a szakaszból való.

Egy alkalommal, amikor a Vác melletti Kosdon voltam plébános, meglátogattam volt lelkiatyámat, aki Kazincbarcikán töltötte nyugdíjas éveit. Miközben beszélgettünk, megindult egy korai havazás. Elköszöntem, mert autóval voltam, és haza szerettem volna érni, mielőtt járhatatlanná válnak az utak.

Kocsimba ülve, elmondtam az őrangyal-imát:

Isten angyala, őrangyalom, világosíts meg, őrizz, irányíts és kormányozz engem, akit reád bízott az isteni jóság.

Vasárnap délután volt. A sűrűn hulló havat nem takarította senki. Alig találtam forgalmat Miskolc után, az akkori 3-as úton. (Akkor még csak Göngyösnél kezdődött az autópálya.) A friss havon húzódó gyér keréknyomban óvatosságból a szokottnál lassabban vezettem ugyan, de azért olyan sebesen, ahogy csak mertem, mert vágytam hazajutni, és falum messze volt. Vezetés közben imádkoztam.

Ritkán jött szembe jármű. De éppen akkor csúsztam meg, amikor egy hosszú kamion haladt mellettem a szemközti irányban.

Hallottam olyat, hogy ha megcsúszik a kocsi, nem ellentétes irányba kell fordítani a kormányt, hanem a csúszás irányába. Akár álmomból fölébresztve is emlékszem erre a tanácsra. De ha van helyzet, amikor biztosan nem jut eszembe, az az, amikor éppen nekimegyek egy kamionnak. Valószínűleg azt csináltam, amit váratlan veszélyben ösztönszerűen tesz az ember: ellenkező irányba rántottam a kormányt, és görcsösen beletapostam a fékbe. A kocsi azonban csak csúszott tovább, a kamion pedig nagyon hosszú volt. Az összeütközés elkerülhetetlennek látszott. Nem volt idő megijedni. Mindössze egy csodálkozó kíváncsiságra emlékszem: vajon milyen lesz?

Nem tudtam meg. A kamion elzakatolt, és én ott álltam a havon ellenkező irányba fordulva, teljesen sértetlen kocsival. Máig sem értem, hogy maradhatott el a karambol.

Hálát adtam, vettem némi mély lélegzetet, aztán megfordultam és indultam tovább. Az őrangyal – kormányzott? Elvégre ezt kértem tőle: „őrizz, irányíts és kormányozz”. Messzemenően nem azt állítom, hogy valami nem a fizika törvényei szerint folyt le. Hogy az angyal fölgyorsította a kamion elhaladását, vagy lelassította az én kocsim csúszását. Ilyesmit nem tudok és nem is akarok bizonyítani. Csak azt tudom, hogy a biztosnak látszó baleset ellenére megvalósult egy azzal ellentétes eszme, a „nem lesz semmi baj” eszméje. Ezt az eszmét tulajdonítom az őrangyalnak, akire oltalmamat bíztam, Jézus Krisztusban, mindkettőnk Urában. Nemcsak a rendkívüli eseményekben kell angyalt keresni. A leghétköznapibb esemény szellemi háttere is fönnáll a jó vagy a rossz angyalokban. Ugyanakkor azt se zárom ki, hogy az őrangyal rendkívüli módon avatkozott be: ha Isten akarja, az is lehetséges.

A kamionos eset Miskolc és Gyöngyös között történt velem. Gyöngyösnél választás elé kerültem. Hazamenjek a rövidebb úton, kisebb falvakon keresztül Kosdra, vagy kerüljek Pestre az M3-ason és utána a 2-es úton Vácra? Őrangyalomhoz fordultam, mutassa meg a helyes döntést. Igaz, az erdei utakon sok hóra számíthattam, de máshol se takarították a havat, az autópálya is hó alatt állt. Minthogy azt kértem az őrangyaltól, hogy világosítson meg és irányítson engem, most arra számítottam, hogy eligazít. Imádkoztam és befelé hallgatóztam. Bensőmben azt a választ éreztem, hogy menjek Pesten át, a hosszabb úton. Semmi kedvem nem volt hozzá, de engedelmeskedtem. És Pesttől Vácig tiszta, simára takarított út várt... Ki tudja, mi lett volna velem a hegyekben. Vác után, a meredek kapaszkodón, egymást segített föltolni az elakadt Ladák legénysége. Kis Marutim egyet rugaszkodott, és már fönt is volt.

Hazaérkeztünk. Én vezettem a Marutit, az őrangyalom engem.

Találkoztam már olyan véleménnyel, hogy az őrangyalok tana New Age hiedelem. Tény, hogy a New Age visszaél vele, mint ahogy bármilyen vallási fogalommal vissza lehet élni. Maga az őrangyalok létezésében való hit azonban teljességgel keresztény. Már az Ószövetségben is olvassuk:

Angyalainak parancsol felőled, hogy minden utadon őrizzenek (Zsolt 91,11).

Az Újszövetség szolgáló lelkeknek nevezi az angyalokat:

Ők ugye mindnyájan szolgáló lelkek, s azok szolgálatára küldték őket, akiknek az a hivatása, hogy örököljék az üdvösséget? (Zsid 1,14)

Az őskeresztények meg voltak győződve, hogy van személyes angyalunk. Amikor a börtönbe zárt Péter kiszabadul és zörget, a Márk anyjának jeruzsálemi házában összegyűlt hívők a szolgáló lelkendezésére azt válaszolják:

Az angyala az! (Csel 12,15).

Máté evangéliuma őrzi Jézus szavát, amelyre ez a meggyőződés alapozható:

Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet sem e kicsik közül. Mert mondom nektek: angyalaik a mennyben mindig látják Atyám arcát, aki a mennyekben van (Mt 18,10).

Minden emberi személyiség és életterv eszméje mögött angyal áll. Erről tanúskodik a Szenthagyomány is.

Szent Jeromos (4-5. sz.) írja:

A léleknek ritka nagy méltóságára mutat, hogy születésétől fogva mindegyiknek angyal van az őrizetére rendelve.

Nagy Szent Bazil (4. sz.) pedig ezt mondja:

Minden hívő mellett áll egy angyal, mint támogatója és pásztora, hogy vezesse őt életében.

Utóbbit a Katekizmus is idézi és magáévá teszi, hozzáfűzve:

A keresztény élet már itt – a hitben – részesedik az Istenben egyesült angyalok és emberek boldogító társaságából.

1608-ban V. Pál pápa engedélyezte, 1670-ben pedig X. Kelemen kötelezővé tette a Szent Őrzőangyalok liturgikus ünneplését, amelyet ma is tart a római naptár október 2-án. Az egyes emberek őrangyalának létezése eszerint, bár nem hittétel, az Egyház biztos tanításához tartozik.

A szentéletű Szeghy Ernő kármelita atya mondja:

Föltétlen igazság tehát, hogy körülöttünk angyalok szállongnak s közülük egyesek a mi különös őrizetünkre vannak rendelve. Az én oldalam mellett tehát itt van egy csodaszépségű mennyei lény, egy hatalmas szellem, aki immár hetvenkét esztendeje fáradozik azon, hogy a lelkemet minden bajtól megóvja és attól a sátán támadásait tőle telhetőleg visszaverje. Minden kísértéstől ugyan nem képes engem megszabadítani, mert ezekre az Úristen a rossz szellemnek bizonyos szabadságot ad, de azért a legvészesebbekből, tudom, kimentett, s mindig magam voltam az oka, ha ebbeli igyekezete nem sikerült.

Nincs ezen a földön hozzá fogható hűséges barátunk, s ez a körülmény kell hogy a mi részünkről is gyöngéd szeretetet váltson ki irányában. Az égiek nagyon érzékenyek a hálával és hálátlansággal szemben, amint ezt az édes Jézus is kimutatta a tíz bélpoklos esetében ... Ne legyünk tehát közömbösek őrangyalunk szívességeivel szemben, hanem vegyük azokat észre és viszonozzuk mindig forró hálával. Hogy mikor tesz nekünk ilyeneket?... Ugyan kérem, tartsuk nyitva szemünket a nap folyamán és számoljuk össze azokat az eseteket, amikor valamely veszedelmes kísértés, mint valami fáradt löveg pattan le rólunk vagy pedig szinte a fülünkkel halljuk a jó szellem sugalmait.

Látható, hogy Ernő atya se rendkívüli dolgokra gondol, hanem mindennapi életünk szellemi hátterére. Roppant kedves az a mozzanat, amit saját életéből elbeszél:

Hozzátartozik az őrangyal tiszteletéhez az is, ha megkérjük erre vagy arra. Részemről az iránt szoktam megkörnyékezni, hogy reggel a kellő időben keltsen fel, vagyis valamivel a többiek előtt, hogy totyakos öreg létemre is idejében el tudjak készülni. Mondhatom, a legritkább esetekben hagy cserben, s akkor is talán inkább azért, mert látva, hogy szükségem van rá, tovább akar az ágyban hagyni. De azért ilyenkor kissé duzzogni szoktam s egy ideig görbén nézek rá. Mert nagyon bizalmas lábon vagyunk ám, s ő az ilyeneket elnézi nekem.

Ez a gyermekien bizalmas viszony az, amit a múltkor idézett Játszótárs c. versemben próbáltam kifejezni. Töredelmesen be kell vallanom, hogy elkövettem még egy hasonló tartalmú költeményt, Játszom veled címmel. Ez így szól:

Játszom veled, játszol velem,
angyalom, zengő szellemem,
hegyvonulat vagy, lebukom
meredek sziklafaladon,

hegyipatak vagy, forgatag
vízesésed mélybe ragad,
de felbukkanok újra, vad,
szikrázó csillagok alatt,

te vagy a táguló tejút,
fülemben az űr csöndje zúg,
imádkozol, imádkozom,
szellemem, zengő angyalom.

A vers az imádságnál köt ki. Az egyházi hagyomány azt a komoly szerepet tulajdonítja őrangyalainknak, hogy velünk imádkoznak Istenhez, s istenközelségük külön értéket ad imáinknak, mintegy „Isten elé viszi” azokat. Ez korántsem jelenti, hogy az imában nem magával Jézus Krisztussal s őbenne a teljes Szentháromsággal vagyunk kapcsolatban, hanem azt, hogy ez az Istennel való közösségünk egyúttal szükségképpen angyalközösség is. Órigenészt idézem, a 3. sz. nagy teológusát:

Az Úr angyala védelmével körülveszi azokat, akik őt félik, és megvédi őket. Angyalunk szüntelenül szemléli a mennyei Atya arcát, szünet nélkül odaviszi imáinkat az egyetlen Főpap által a világmindenség Istenéhez, annak imájával egyesülve, aki az ő oltalma alatt áll.

Ebben újra megmutatkozik, hogy az angyalokkal nem öncélúan, hanem Isten kedvéért foglalkozunk. Aki nem imádkozik Istenhez, hiába próbál különböző mágikus trükkök segítségével őrangyalával kapcsolatba kerülni. A szent angyalok nem fognak jelentkezni. A szentségtelen angyalok inkább. De róluk majd később lesz szó.

Befejezésül Ernő atyához térek vissza. Ő tanít meg bennünket, milyen gyermeki egyszerűséggel fordulhatunk őrangyalunkhoz, s mennyire nem kell tartanunk attól, hogy nem figyel ránk.

Legyen a mi viszonyunk őrangyalunkhoz a lehető leggyöngédebb és legbizalmasabb barátság. A Szentírás lapjai olyanoknak mutatják be az égnek ezeket a fejedelmeit, mint akik ezt a szeretet tőlünk teljesen megérdemlik. A Jelenések könyvében Szent János apostol az angyal lábához akar borulni, de az nem engedi: „Vigyázz, ne tedd ezt – mondja neki – , szolgatársad vagyok én neked és testvéreidnek.” Szóval az ég főnemessége és a mennyei udvartartás nagy méltóságai nem kívánnak tőlünk hétrétgörbülést és hangzatos címeket, hanem magukat velünk egyenlőknek vallják. Nem kell előzőleg az iránt érdeklődnünk, hogy milyen megszólítás illeti meg őket. Nem kell megvárnunk, amíg ők ereszkednek le nagykegyesen hozzánk, hanem bármikor akár azzal kezdhetjük, hogy minden bevezetés nélkül a nyakukba borulunk. Egy föltekintés hozzájuk s megvan a telefonösszeköttetés, sőt azonnal itt vannak az oldalunk mellett s addig társalognak velünk, ameddig nekünk tetszik.

Barátom, fogadd meg a tanácsot, barátkozz őrangyaloddal. Hogy szlengben mondjam: „Jó fej.”

Hierarchia

Tízezerszer százezren – Alá- és fölérendeltségek – Mennyei „udvartartás” – Főangyal – Angyalnevek – Nagy Szent Gergely az arkangyalokról – Mihály, harcban a sárkánnyal – Gábriel és a Magasságbeli ereje – Ráfael, a deuterokanonikus – Vegyen be egy tabletta Metatront – A kilenc angyali kar kétséges hagyománya – Az angyal nem sokszorosítható – Bivalyvér a kócsagok földjén

Három fejezetben szóltunk eddig az angyalokról. Beszéltünk kerubokról, szeráfokról, őrangyalokról. Dán 7,10 szerint az angyalok száma igen nagy: „Ezerszer ezren szolgáltak neki, és tízezerszer százezren hódoltak neki.” Erre a helyre utal a Jelenések könyve is (5,11): „Sok angyalt láttam, és hallottam szavukat a trón körül, s az élőlényekét és a vénekét, és számuk ezernyi ezer volt.” Kétségtelen tehát, hogy nagyon sok angyal létezésével kell számolnunk, akik mind személyes lények, mindegyiknek saját tulajdonságai vannak, mindegyiknek saját hatóköre és működési területe van. Nem kérdéses tehát, hogy az angyalok világa rendkívül gazdag. Föltehetjük a kérdést: van-e az angyalok között hierarchia, alá- és fölérendeltség?

Minthogy az angyalok funkciói különböznek, de mindig Isten szándékait hajtják végre, amelyek egymással hiánytalan összhangban állnak, egészen biztosan érvényesül közöttük valamilyen rendszer. Rendszert pedig nem lehet elképzelni alá- és fölérendeltségek nélkül. Kisebb hatalmú angyalok alá vannak rendelve tevékenységükben a nagyobb hatalmú angyaloknak, anélkül, hogy ez korlátozást jelentene. Éppen azáltal érik el céljukat, bontják ki egyéniségüket, hogy működésüket harmóniába hozzák a hierarchiában fölöttük álló angyalokéval.

Ezt az elméleti megfontolást megerősíti a Szentírás is, amikor megenged magának olyan kijelentéseket, amelyek egyes angyalokat mások fölé helyeznek. Így például a Jelenések könyvében azt olvassuk: „Egy erős angyal követ vett föl, olyat, mint egy nagy malomkő” (Jel 18,21), éreztetve, hogy vannak kevésbé erős angyalok is. Tóbiás könyvében Ráfael angyal így mutatkozik be: „Én Ráfael vagyok, egy a hét szent angyal közül, akik készen állunk, hogy az Úr fönséges színe elé lépjünk” (Tób 12,15). Ez a szöveg királyi udvartartás képében ábrázolja a mennyet, ahol a legelőkelőbb udvari emberek bejáratosak a királyhoz. A hetes szám a szentséget fejezi ki, nem veendő okvetlenül aritmetikai értelemben. Mindenesetre az angyali hierarchia csúcsához van sorolva Ráfael. Hasonló Gábriel bemutatkozása a Lukács-evangéliumban: „Én Gábriel vagyok, aki az Isten színe előtt állok” (Lk 1,19). Annak a különbségnek, hogy Gábriel Isten színe előtt áll, Ráfael pedig csak készen áll arra, hogy belépjen az Úrhoz, nem kell jelentőséget tulajdonítani. Az angyalok mindig látják az Atya arcát (Mt 18,10), vagyis az üdvösség állapotában vannak. Ráfael és Gábriel személye azonban ki van emelve, emberi szavakkal, a királyi udvartartásból kölcsönzött képekkel; nem a kép, hanem ez a kiemelés a lényeg. Van továbbá két hely az Újszövetségben, ahol az arkangyal, magyarul főangyal kifejezéssel találkozunk. Így az első Tesszaloniki levélben Krisztus második eljöveteléről ezt olvassuk: „A parancsszóra, a főangyal hangjára és Isten harsonájának szavára az Úr maga leszáll az égből” (1Tessz 4,16). Júdás levele pedig, a „Mózes mennybemenetele” című apokrif (azaz: nem bibliai) könyvet idézve, meg is nevez egy arkangyalt: „Mihály főangyal, amikor az ördöggel vitatkozott és viaskodott Mózes teste miatt, nem mert káromló ítéletet kimondani ellene, hanem azt mondta: »Büntessen meg téged az Úr!«” (Júd 9). Ezzel a Szentírás is jóváhagyja az elméleti megfontolást, amely szerint az angyalok között vannak, emberi szóval, „rangok”, van alá- és fölérendeltség. Nagyon világosan ki kell azonban mondani, hogy ez nem „elnyomás, szolgasors”, mert az ilyesmi nem fér össze a szent angyalok üdvözült állapotával. Nincs lázongás, nincs zsarnokság, nincs lenézés vagy gőg, hanem csak örvendező szeretetben való együttműködés, gyönyörű harmónia. Minden angyal tökéletesen és túláradóan boldog, mert lényük teljesen megvalósult Isten szépségében és szeretetében. Csak éppen nem egyformák. De élvezik különbözőségüket, örömüket lelik abban, hogy azok lehetnek, akik.

Mielőtt az angyali hierarchiát tovább elemeznénk, mondjunk néhány szót az angyalok nevéről. Három angyalnevet ismertünk meg a fenti idézetekből: Ráfael, Gábriel és Mikael (Mihály) nevét. Ezt a három angyalt az Egyház arkangyalként tartja számon, és külön ünnepet szentel nekik szeptember 29-én (ami régebben csak Szent Mihály főangyal ünnepe volt). Kifejezetten csak Mihály van főangyalnak nevezve, de amint láttuk, Ráfael és Gábriel is ki van emelve a Szentírásban. Jó angyalokról több angyalnevet nem is ismerünk a Bibliából. Mit jelentenek ezek az angyali nevek, és egyáltalán mit gondoljunk az angyalok nevéről?

Az angyalok tiszta szellemek. Nem érzékelhető jelekből szerzik információikat, nem szavakkal társalognak. Egymás gondolataiba a tisztán szellemi, értelmi megismerés eszközével hatolnak be, kölcsönös kapcsolatuk révén. Értelmi fölismeréseiket nem kell szavakba foglalniuk. Nincs szükségük névre sem, abban az értelemben, hogy valamely hangcsoport jelzi a személyt. Névre csak akkor van szükség, ha az ember számára kívánjuk megjelölni őket. Ilyen értelemben a Szentírás nem „elárulja az angyalok nevét”, hanem sokkal inkább nevet ad az angyaloknak.

Mérvadóak Nagy Szent Gergely († 604) pápa eszmefuttatásai.

Tudnunk kell, hogy az „angyal” szó tisztséget jelent, és nem természetet. A mennyei hazának ezek a szellemi lényei ugyanis természetük szerint mindig szellemek, viszont egyáltalán nem mindig lehet angyaloknak nevezni őket. Valójában csak akkor „angyalok”, vagyis küldöttek, amikor valamilyen isteni üzenetnek közvetítői. Azokat, akik kisebb jelentőségű üzeneteket hoznak, nevezzük angyaloknak, azokat pedig, akik fontosabb üzeneteket adnak át, főangyaloknak.

Ezért van az, hogy a Boldogságos Szűz Máriához nem akármelyik angyalt, hanem Gábor főangyalt küldte Isten: úgy illett, hogy erre a szolgálatra főangyal jöjjön, hiszen a legfontosabb üzenetet hozta.

A főangyalokat az említett okból külön névvel is megjelöljük; a szavak jelentése ugyanis feltárja, hogy működésükben mire is van leginkább adottságuk. Abban a szent országban a mindenható Isten színelátása tökéletessé teszi a tudást; ott tehát ki-ki nem azért kap saját nevet, mintha név nélkül nem lenne ismeretes a személye, hanem azért, mert amikor valamilyen szolgálat ellátására hozzánk jönnek, ennek a küldetésnek megfelelő nevet viselnek. Ezért az egyikük neve Mihály, „Ki olyan, mint az Isten?”; a másiké Gábor, -„Isten ereje”, a harmadiké pedig Rafael, „Isten orvossága”.

Tudomásunk szerint valahányszor csodálatos hatalmat kell kifejteni, Mihály kap küldetést, hogy tevékenységéből és nevéből egyaránt kitűnjék: senki sem tehet olyan nagyszerű dolgokat, mint amilyeneket Isten megtehet. Éppen ezért van megírva, hogy az ősi ellenség Mihály főangyallal fogja végső csatáját megvívni. Ezt Szent János révén tudjuk: Akkor nagy harc támadt Mihály főangyallal (vö. Jel 12, 7), tudniillik amikor a világ végén a maga erejére hagyja Isten a bukott angyalt, és letaszítja végleges kárhozatába. Ő az az ősi ellenség, aki gőgjében hasonló akart lenni Istenhez, mondván: Én az égbe megyek föl, az Isten csillagai fölé állítom trónomat, hasonló leszek a Fölségeshez (Iz 14, 13).

Ugyanígy, azért küldte Isten Szűz Máriához Gábort, mert az ő neve: „Isten ereje”. Krisztust jött ugyanis hírül adni; aki a láthatatlan világ gonosz hatalmasságainak a letörésére kegyes volt nyomorúságos külsőnkben megjelenni; ugyanakkor erős Istenként és győztes harcosként is jött e földre, és ezért jelentette be az „Isten erejé”-nek nevezett angyal.

Végül, Rafael nevének jelentése: „Isten orvossága”. Ennek az a magyarázata, hogy amikor gyógyító beavatkozással megérintette Tóbiás szemét, megszüntette a vak emberre borult sötétséget. Természetes tehát, hogy akit Isten gyógyítás céljából küld, az méltán viseli az „Isten orvossága” nevet.

Mihály arkangyal neve (Mikaél, „Ki olyan, mint az Isten?”) szorosan összefonódik a lázadó angyalok ellen vívott harccal: azok vezére, a sátán, gőgjében Isten helyébe akarja tenni magát, s ezt a gőgöt cáfolja, mintegy csatakiáltásként, a Mikaél név. A sátánnal és a lázadó angyalokkal később részletesen foglalkozunk. Most csak annyit kell még megjegyezni, hogy a három megnevezett főangyal közül Mihály szerepel legtöbbször a Bibliában. Dániel 10,13-ban úgy jelenik meg, mint a „legfőbb fejedelmek egyike”, Dán 10,21-ben pedig mint „a ti fejedelmetek”, vagyis Izrael angyala, küzdő angyal a pogány démonok ellen. Mivel az Egyház Izrael gyökerén nőtt fa, meggyőződésünk szerint az Egyház védőangyala is. A legfontosabb hely, amely Mihály nevét tartalmazza, újszövetségi: „Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal” (Jel 12,7), vagyis az ördöggel. Ennek alapján szoktuk Szent Mihály főangyalt a mennyei seregek vezérének tekinteni és segítségül hívni a gonosz lelkek elleni szellemi harcban. Ábrázolásai is gyakran a sárkánnyal való küzdelem közben mutatják be. Még egy, már idézett újszövetségi hely említi Szent Mihályt: Júdás levelének 9. verse, amely egy apokrif írás nyomán úgy ábrázolja Mihályt, mint aki Mózes holttestéért viaskodik és vitatkozik a sátánnal. Az idézetnek inkább pedagógiai értéke van, mégis fontos a hely, mert egyedül ez nevezi Mihályt arkangyalnak; ez a kifejezés a másik két megnevezett angyallal kapcsolatban nem fordul elő. Zsidó apokrifek gyakran mutatják be Mihályt úgy, mint aki a meghaltak lelkét Istenhez vezeti, így Ádám és Ábrahám lelkét, de gondoskodik az elhúnyt igazak testéről is, többek között Ádám és Mózes testéről. Ez a hagyomány Júdás levele nyomán tovább élt az Egyházban, abban a formában, hogy a megholtakat Szent Mihály vezetésével ragadják ki az angyalok a gonosz lelkek kezéből, és viszik a mennybe. Ezért gyakran Szent Mihály a temetők védőszentje, és a halottvivők hordozható koporsóállványát a nép „Szent Mihály lovának” nevezte el. Tegyük még hozzá: Jehova tanúi azt tanítják, hogy a názáreti Jézus nem más, mint Mihály arkangyal megtestülése. Jézus, a megtestesült Isten, legyen irgalmas bírájuk.

Gábor arkangyal neve, Gábriel, „Isten erőse”, „Isten erős” vagy „Isten ereje” jelentésű; a keresztény hagyomány, mint Szent Gergelynél az imént láttuk, a nevet a legutóbbi formában adja vissza. Gábriel szerepet játszik az ószövetségi apokrif irodalomban; a Bibliában ő jelenik meg félelmes látomásként Dániel prófétának (Dán 8,15-19; 9,20-23; 10,4-12,23), bár a harmadik jelenetben nincs néven nevezve. Ez a harmadik jelenet nemcsak üzenethozóként mutatja be, hanem harcos angyalként is, akit Mihály támogat küzdelmeiben. Legfontosabb azonban újszövetségi szereplése: ő hozza hírül Keresztelő János születését apjának, Zakariás papnak (Lk 1,11-20), és ő hozza meg Szűz Máriának a hírt, hogy Isten Fiának anyjává lesz (Lk 1,26-38). Itt különös jelentősége van Gábriel nevének, hiszen Máriát a Magasságbeli ereje árnyékozza meg (Lk 1,25), és így következik be a szűzi foganás csodája. Az angyali üdvözlet jelenetét gyakran bájos idillként mutatják be az ábrázolások; az Úr szolgálóleányát azonban félelmetes erő ragadja meg, gyöngéden és boldogítóan, egyúttal azonban minden nukleáris robbanást meghaladó energiával, hiszen ami történik, az szétfeszíti a teremtett természet határait. Ezt az aspektusát próbáltam megragadni a jelenetnek Gyümölcsoltó c. versemben, ami persze csak bátortalan dadogás ahhoz a szívet remegtető misztikumhoz képest, amit a megtestesülés jelent.

tonnányi sűrű levegő
mit szólsz a kalapács alatt
karod eleven derekad
mit szólsz törékeny
egyetlen arc ez remegő
önkívületben semmi más
egyetlen éj-nőtt kalapács
egyetlen tépő lobbanás
egyetlen téren-túli nász
merülő csillag

A harmadik főangyal, Ráfael, kizárólag Tóbiás könyvében szerepel, amelyről jó tudni, hogy úgynevezett deuterokanonikus könyv, zsidó testvéreink és protestáns testvéreink apokrifnak, Szentíráson kívülinek tartják. A könyvben elbeszélt történet tanmese: Ráfael angyal emberi alakban elkíséri útjára az ifjú Tóbiást, feleségét megszabadítja a démontól, apját pedig kigyógyítja vakságából. A mesének azonban súlyos teológiai mondanivalója van: leírja az angyalok segítségének különböző aspektusait. Ráfael neve („Isten gyógyít”, „Isten orvossága”) határozottan azt mutatja, hogy kiemelkedő szerepet játszik a gyógyulás eszméjének megvalósulásában. Zsidó apokrifokban is szerepel. A keresztény hagyomány, Tóbiás könyvében játszott szerepe miatt, az utasok védőszentjének is tekinti Ráfaelt.

Mivel Tóbiás könyve hét angyalt említ, aki készen állanak, hogy az Úr színe elé lépjenek, az apokrif irodalomban természetesen támadt a gondolat, hogy hét főangyalról beszéljenek. Jómagam úgy vélem, hogy a hetes szám a szentség kifejezése és nem okvetlenül matematikai érték. A zsidó és nyomában a keleti othodox hagyomány még a nevét is tudni véli a hét főangyalnak: Mikael, Gabriel, Rafael (eddig tart a bibliai anyag), Uriel, Szelafiel, Jegudiel, Barakiel. Sok egyéb név is szerepel, főképp a Kabbalában. Nincs okunk azonban, hogy a Biblián kívüli angyalnevekkel törődjünk. Mikor egyszer Metatron (!) angyalról kérdeztek, azt hittem, vicc. De nem addig van, Metatron nem valami gyógyszergyári termék. A Kabbalában Metatron valóban szerepel, méghozzá igen fontos angyalként. A Kabbala azonban nem kinyilatkoztatás, ellenkezőleg, annak okkult eltorzítása. A New Age persze boldogan felkarolja, de mi maradjunk a Bibliánál.

A Bibliát se értelmezzük önkényesen, ötletszerűen. Létezik egy teológiai hagyomány, amely Jeruzsálemi Szent Cirillre († 386) és Szent Ambrusra († 397) vezethető vissza, s később Pseudo-Dionysius (5-6. sz.) és Nagy Szent Gergely († 604) írásainak tekintélye nyomán terjedt el, és a középkorban általános elfogadottságnak örvendett. Ez kilenc angyali kart sorol fel. A legalsó karon kezdve ezek a következők volnának: angyalok, arkangyalok, fejedelemségek, erősségek, hatalmasságok, uralmak, trónusok, kerubok, szeráfok. A szokatlanabb elnevezések a páli levelekből származnak (Ef 1,21; Kol 1,16). Ezek minden bizonnyal valóságokra vonatkoznak, de egyáltalán nem bizonyítható, hogy minden különböző elnevezés egy külön angyali kart jelöl. Láttuk, hogy a Jelenések könyve összevonja a kerubok és szeráfok vonásait; láttuk, hogy Mihály nem csupán főangyalnak, hanem fejedelemnek is van nevezve; semmi bizonyíték nincs arra nézve, hogy egy erősség ne lehetne egyúttal hatalmasság is, vagy egy trónusnak nevezett angyal ne volna esetleg főangyal vagy szeráf. És így tovább. Mint Előd István Dogmatikája mondja:

A középkorban sokat foglalkoztak az angyalok számával, neveivel és „hierarchiájával”. Ezekről a kinyilatkoztatás hallgat, legfeljebb annyit jelez, hogy nagy számban vannak (vö. Jel 5,11). Egyéb idevágó következtetések (pl. az angyalok kilenc kara) bizonyos bibliai helyek félreértéséből adódnak.

Magam úgy vélem, a Szentírásból annyit tudhatunk, hogy az angyaloknak van hierarchiája, a főangyal elnevezés használata mindenképpen erre utal. Ennek a hierarchiának részletezését azonban nem nyújtja a kinyilatkoztatás. A kilenc karról szóló tanításnak nincs dogmatikailag kötelező ereje, sőt – mondjuk ki nyíltan – nincs semmi komoly alapja sem. A Katolikus Egyház Katekizmusa meg sem említi. Hagyománytisztelő írásokban mindmáig felbukkan, valamiképpen az Egyház bevett nyelvezetéhez tartozik, de fogalmi értéke nincs. Annyit sejtet velünk, hogy az angyalok világa minden képzeletet felülmúlóan gazdag. Annak is kell lennie, hiszen minden angyal más és más; ők nem lehetnek egy faj egyedei, mert nincs bennük mennyiségileg sokszorosítható anyag; minden angyal külön faj, úgy különböznek egymástól, mint – bocsánat – az amőba a saskeselyűtől, az elefánt a kengurutól. Az angyalféleségek mérhetetlenül változatosak, Isten dicsőségére. Pontosabbat nem tudunk.

Ennyit az okoskodásból. És most még egy vers következik, egy arkangyal-vers, a címe: Szent Mihály tánca. Kicsit balladás, talán nem érthető, de azt remélem: érezhető, sejthető.

Selyemburjánzás, foszfor-örvény,
kócsagvér a bivalyok földjén,
valami láz, valami nász,
sötétkék tavon sötétzöld fény,
belémtalálsz.

Boldog lángod velőmet rágná,
de az ember nem lehet lánggá,
mert teste van, mert este van,
mert tizenkét bivaly vigyáz rá
halálosan.

Nem maradok a mocsár foglya,
döngő mezőn ropog a kopja,
forradalom, riadalom,
Mihály győzelmi táncát ropja
fiatalon.

Foszfor-burjánzás, selyemörvény,
bivalyvér a kócsagok földjén,
tündéri láz, tündéri nász,
tündéri tavon sebből dőlt fény,
hazatalálsz.

Szellemi valóság

Szent Mihály kardja és a hackerek – A racionalizmus babonája – Az angyalok az univerzum eszmei vázát hordozzák – A tigris beszél – Kínai fodrásznő, ollóját csattogtatva – Babonás spanyolok? – Szellemi alany: személyes lény – Minden testi dolgot az angyalok irányítanak – Angyal-mitológia – Az angyalok Istenről szólnak

A Vatikán weblapja egyike a Világháló leglátogatottabb helyeinek. A vatikáni internetes szerver az Apostoli Palotában helyezkedik el, négy emelettel a pápa lakosztálya alatt. A három fő szervergép közül az egyik Szent Mihály, a másik Szent Gábriel, a harmadik Szent Ráfael arkangyal nevét viseli. A Szent Mihály számítógép a hozzáféréseket szabályozza, ez védi a rendszert a hackerekkel szemben. Gábriel főangyal annak a komputernek adta a nevét, amelyik a külvilággal kommunikál. A Ráfaelról elnevezett gép a Vatikáni Múzeumhoz kapcsolódó szövegeket és grafikákat tárolja, továbbá klippeket a Vatikáni Rádió műsorából.

A Vatikán Internet-irodájának technikai igazgatója, Judith Zoebelein nővér, 2004 karácsonyán így nyilatkozott:

„Nagy szükségünk van az arkangyalok nyújtotta különleges védelemre. A Vatikán weboldalát ma már naponta 10 millió érdeklődő keresi fel. De számítógépes rendszerünkbe eddig egyetlen vírusnak sem sikerült betörnie.”

Nem tudom, azóta is fennáll-e ez a boldog állapot, de a nyilatkozat nyomán feltehető egy kérdés. Lehet-e köze a számítógépek – alapjaiban fizikailag determinált – működéséhez az angyalok befolyásának? Vajon a sárkánnyal küzdő Szent Mihály kardja csakugyan lesújthat a hackerekre is? Természetesen senki sem gondolja azt, hogy az arkangyalok pártfogása fölöslegessé teszi az emberi törődést, a víruspajzsok és tűzfalak használatát. Judith nővér és munkatársai bizonyára jól végzik munkájukat. A kérdés azonban az: védelmezhetik és irányíthatják-e a szent angyalok magukat a gépeket? Vagy voltaképpen csak a géppel foglalkozó embert védelmezik és irányítják, és így csak közvetve férnek hozzá a géphez, a dolgok fizikai oldalához?

Racionalista korunk az utóbbi válaszra hajlamos. Az anyagot a maga törvényeivel zárt világnak fogja föl, s még akinek világnézete megengedi is, hogy higgyen az angyalok létezésében, ráadásnak tekinti őket az anyagi univerzumhoz képest, és a fizikai törvényeket tőlük függetlennek gondolja el. Ez a szemlélet azonban megalapozatlan és korlátolt. Szeretnék nagyon világosan beszélni. A racionalizmus babona, önkényes elképzelés. A most következőkben az obligát racionalista világszemlélettől radikálisan különböző képet vázolok föl az angyalok szerepéről. Az angyalok hordozzák a fizikai világ alapjait, szellemi vázát. Mint Aquinói Szent Tamás, az angyali doktor mondja: „Omnia materialia in ipsis angelis praeexistunt”: minden anyagi dolog már előbb létezett magukban az angyalokban. Nemcsak az ember, hanem az embertől függetlenül létező anyagi univerzum is eszmehordozó, a benne érvényesülő eszméket az ember csak fölismeri és tanulja, de nem önmagából meríti. Az embertől független eszmei valóság hordozó alanyai az angyalok.

A racionalista megveti a primitív embert a maga mágikus világképével. A mágiát, hamis numinózumaival, a hívőnek is el kell vetnie, ez tény. Az is tény, hogy hálásnak kell lennünk Isten ajándékáért, a rációért, s nagyra kell értékelnünk az emberi értelem vívmányait. Ugyanakkor azonban a primitív kultúrák intuitív értékeit sem szabad lebecsülnünk. A primitív embernek olyan szellemi élményei vannak, amelyek nehezen fogalmazhatók át a mi nyelvünkre, mégis hitelesek lehetnek. Amikor természeti népek magától értődően beszélnek jó és rossz szellemekről, amelyek valóságát nem kikövetkeztetik, de érzékelik, ez nem egyszerűen azért van, mert nem ismerik a jelenségek tudományos magyarázatát. Amit Aquinói Szent Tamás filozofikus nyelven megfogalmazott, azt ők talán mitologikus nyelven, de nem alap nélkül adják elő: a természetnek szellemi dimenziója van.

Nagy élvezettel olvastam Bruce Olson „Bruchko” c. könyvét, amelyben a szerző azt beszéli el, hogyan ment el fiatal keresztényként egy olyan dél-amerikai indián törzshöz, amely mindaddig elzárkózott a civilizáció elől. Ebben a könyvben fordul elő a meglepő esemény, amikor egy fiatal indián azzal tér haza a dzsungelből, hogy a tigris beszélt. Ezen két okból is elcsodálkoztam, egyrészt mert a tigrisek nem tudnak beszélni (hacsak nem a Micimackó Tigriséről van szó), másrészt, mert Amerikában nincs tigris. Tigrisek kizárólag Ázsiában élnek. Az utóbbi rejtély hamarabb megoldódott: utána néztem a szótárban, az amerikaiak a jaguárt hívják tigrisnek. A másik rejtély, hogy milyen módon kommunikáltak az indiánok a jaguárral, a szerző számára sem vált világossá. Magam úgy tudom értelmezni, hogy a vadállat a szokásostól lényegesen eltérő hangokat adott ki, és ez a benszülöttek tapasztalatában rosszat jelentett. A könyvben a törzsfőnök kimegy a dzsungelbe, „beszél a tigrissel”, és azzal tér haza, hogy a jól értesült ragadozó szerint a szellemek aznap éjjel kijönnek a sziklából, megtámadják a falut, és mindenkit megölnek. Az indiánok éjszaka nem tudnak aludni, függőágyukban fekve hangosan kántálnak, hogy elűzzék a gonosz szellemeket. Van azonban már köztük egy megtért indián, aki Jézusról kántál. Jézus megvédi a falut, a szellemek nem tudnak ártani senkinek. Az esemény nagy benyomást tesz a törzsre, az indiánok tömegesen térnek meg Jézushoz.

A racionalista minderre azt mondja, hogy a benszülöttek babonásak, a jaguár „beszéde” nem jelentett semmit, a félelmek alaptalanok voltak, és akkor se történt volna semmi baj, ha nincs olyan az indiánok között, aki Jézusról énekel. Csakhogy itt a racionalista az, aki babonás előítéleteknek hódol, és nem az indiánok. A törzsnek tapasztalata van arról, hogy amikor „a szellemek előjönnek a sziklákból”, egy vagy több embert másnap reggel holtan találnak függőágyában. Megtörtént esetekre hivatkoznak; két hónapja egy másik faluban heten haltak meg így. Ezt teljesen komolyan mondják, s nincs más választásunk, mint hazugnak bélyegezni a szerzőt vagy az indiánokat (amihez véleményem szerint semmi jogunk nincs), vagy pedig elfogadni, hogy bármi módon is, de tényleg fenyegette őket veszély, amit a jaguár megérzett, s amitől Jézus megóvta őket. A veszély természetére nézve nem kockáztatok meg feltevéseket, de ha úgy képzeljük, hogy a démonok nem tudnak ölni, gondoljunk Tóbiás könyvére, ahol egy Azmódeus nevű gonosz szellem sorra megöli Sára hét férjét a nászéjszakán (Tób 3,7-8). A Tóbiás-könyv nem szigorúan történeti jellegű, de a benne foglalt tanítást komolyan kell vennünk. A gonosz lelkek által okozott fizikai ártalmakról még részletesen kell beszélnünk később.

Ha félretesszük a racionalista gőgöt és komolyan vesszük a mienktől eltérő kultúrák üzenetét, nem tagadhatjuk, hogy talán mitológiával keverve, de egy tényleges intuitív ismeret működik náluk a szellemi valóságra nézve. Emlékszem Agnes Sanford egy könyvére, amelyben egy kis kínai fodrásznő, ollóját csattogtatva, azt mondja neki: „Mi, keletiek, látjuk a szellemeket!” A keresztény hagyomány is tud olyanokról, akik látták az angyalokat, az pedig egyáltalán nem ritka, hogy valamilyen intuitív érzékelés föltárja a szellemi jelenlétet, nyomasztó súlyként vagy éppen bűzként az ártó szellemekét, könnyűségként és jó illatként a jó angyalokét. Úgy gondolom, nincs mit botránkoznunk azon, hogy Bruchko indiánjai a jaguár „beszédéből” érvényes szellemi üzenetet olvastak ki.
Olvastam ezt a tréfát a spanyolokról:

„Nem hiszek szellemekben – mondják a felvilágosult spanyolok – , de létezni léteznek.”

A poén nyilván az, hogy milyen babonásak a spanyolok. Hogy ez így van-e, nem tudom; a vicc jó. De miért babona szellemi lényekben hinni? Azt az emberi közmeggyőződést, hogy az univerzumban és az emberi életben jó és rossz szellemek működnek, csak a racionalizmus babonája halványította el. Az ember állandóan találkozik olyan nem-anyagi, nem-matematizálható valóságokkal, amelyeknek nem ő maga a forrása, csak felfedezi őket. Aki tagadja a szellemek valóságát, igazában csak más nevet ad nekik. A 19. század, az ateizmus virágkora, „felvilágosodás”, „haladás”, „szabadság”, „racionalitás” néven hódolt olyan szellemi tényezők előtt, amelyek akkor eluralkodtak az emberi gondolkodáson, hogy aztán egy évszázaddal később átadják helyüket másfajta, irracionális tényezőknek, a „proletárdiktatúra”, a „faj”, majd a „New Age”, az „ufológia”, a „tudat lehetőségeinek kiterjesztése” és más címszavak alatt futó szellemi tartalmaknak. Az ilyen eszmék nem maradnak elvontak; igen konkrétan végigsöpörnek az emberiségen, és halottakat hagynak maguk után. Tagadhatatlan a tény, hogy mihelyt az ember kétségbe vonja a jó és rossz szellemek létezését, mindjárt elkezd hinni olyan szellemi valóságokban, amelyeket saját vívmányainak, ősi bölcsességnek vagy éppen más bolygókról érkezett információknak képzel, de valójában bálványként kezel. A primitív ember őszintébb, amikor azt mondja: „Ott, a sziklában laknak a szellemek.” Nem állítom, hogy a primitív ember sosem babonás; de állítom, hogy a racionalista mindig babonás. Mítoszt csinál az emberi értelemből.

Babona? Mi az voltaképpen? A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint „a babona a vallás torz eltúlzása”. Babonás az, aki olyan vallási értéket tulajdonít valaminek, amivel a dolog a valóságban nem rendelkezik. Más szóval: a babona a numinózum önkényes kiterjesztése.

A numen latin főnév istenséget, isteni jellegű valóságot jelent. Ebből képzett melléknévvel numinózus az, ami az istenséggel kapcsolatos, amiben isteni erő vagy jelleg észlelhető. A melléknévből visszaképzett főnévvel numinózum az a valóság, amiben a sajátos vallási jelleg megvan, ami az istenivel kapcsolatos. A numinózum félelmetesen, titokzatosan más, elütő a hétköznapi profán valóságtól, fölötte áll annak, ugyanakkor megszólítja és vonzza azt.

Mármost: ha valaki szent borzongással olvassa a minden alapot nélkülöző, szégyenletesen légbőlkapott ufó-históriákat, babonás, éppúgy, mint a nagy francia forradalom volt, amikor az Ész istennőjét a Notre Dame oltárára állította, megszemélyesítve egy kétes erkölcsű színésznőben – mindkettő a numinózum önkényes kiterjesztése. Ha viszont valaki azt mondja, hogy az univerzumot angyalok irányítják, nem mond ki többet, mint azt az egyszerű tényt, hogy a természetben és a történelemben eszmék valósulnak meg, és ezek, mint minden eszme, szellemi alanyokhoz tartoznak. Amennyiben ezek a szellemi alanyok közelebb állnak a teremtés titkához, mint az ember, akkor a végső Numinózumra, Istenre utaló jellegük van. Létezésüket vallani nem önkényes kiterjesztése a numinózumnak, hanem felfedezése ott, ahol valóban jelen van. Szellemekben hinni nem babona.

Értsük meg jól a dolgot. Az eszmék szellemi természetűek. Ahol az általunk érzékelt létező valóságban eszméket fedezünk föl, ott egyszerre van dolgunk érzékelhető tényekkel és szellemi tényekkel. Az érzékelhető tények alanya (amit jellemeznek, amiben fennállnak) valamilyen anyagi alany, a szellemi tények alanya valamilyen szellemi alany. Anyagi alany kizárólag anyagi adottságokat hordozhat. A szellem több az anyagnál, anyagi alany nem hordozhat szellemi járulékot, elégtelen hozzá. Ha egy jellemvonás, egy járulék szellemi természetű, az őt hordozó alany (szubsztancia) is szükségképpen szellemi természetű.

Ez a szellemi alany vagy egységet alkot az anyaggal, és ilyenkor embernek nevezzük, vagy pedig nem alkot egységet vele, anyagtól független szellem, és akkor jogunk van angyalnak nevezni. Mármost ami az embert illeti, eszméit az érzékelésből absztrakcióval alkotja meg; ezek az eszmék csak kibontják az érzékelhető valóságból, ami már benne volt. Az ember ezeket az eszméket nem létrehozza, csak fölfedezi, mint Arkhimédész a súlycsökkenés elvét, vagy Maxwell az elektromosságtan egyenleteit. Ezek az eszmék az emberben csak másodlagosan jelennek meg; elsődleges alanyuk nem lehet az ember, hanem az anyaggal egységet nem alkotó szellemi alany, amelyet angyalnak neveztünk.

Vagyis: pusztán az a tény, hogy a bennünket körülvevő valóságnak nemcsak érzékelhető, hanem eszmei oldala is van, igazolja az angyalok létezését. Vigyázzunk, nem az eszmék az angyalok; az angyalok az eszméket hordozó szellemi alanyok. Mivel pedig a szellemi alanyt egyetlen szóval személynek nevezzük, ebből az is következik, hogy az angyalok (akár jók, akár rosszak) személyes lények.

Ez a bizonyítás elfogadható vagy elutasítható a katolikus hit határain belül. Amennyiben azonban valaki belátja érvényességét, az angyalok és a fizikai világ kapcsolatának új szemléletére jut. Az angyalok nemcsak itt-ott avatkoznak be kivételesen a fizikai világba, hanem állandóan képviselik annak eszmei dimenzióját. Az egyházi íróknál ismert gondolat ez, amely csak az újkorban került háttérbe. Athénagorasz (2. sz.) szerint „Isten, Igéjének közvetítésével, besorolja és elrendezi az angyalokat, hogy elfoglalják az elemeket, az eget, a világot és azt, ami benne van”. Órigenész (3. sz.) azt mondja, hogy az angyalok „a négy elem élén állnak”, a csillagvilágot, a meteorokat, a növényeket és az állatokat irányítják. Aquinói Szent Tamás (13. sz.) szerint „omnia corporalia reguntur per angelos”, vagyis: „Minden testi dolgot az angyalok irányítanak”. És hozzáteszi: „Ezt nem csupán a szent tanítók állítják, hanem minden filozófus is, aki elismeri a nem-testi valóságok létezését”. Elsősorban nyilvánvalóan Arisztotelészre gondol, aki nagy szerepet tulajdonít az univerzumot kormányzó intelligenciáknak. De a jó és rossz szellemek létezése és szerepe egész az újkorig zavartalan közmeggyőződés minden népnél, és számunkra is meggyőzően föltárul, ha vesszük a bátorságot, és megszabadulunk a technika korának szemléleti egyoldalúságaitól.

Én ezt a gondolatmenetet, bár merőben filozófiai jellegű és önmagában nem kötelező a katolikus hívőre nézve, rendkívül fontosnak tartom. Szemben az elterjedt felfogással, amely szerint az angyalok létezése csak a kinyilatkoztatásból igazolható, jómagam a másik teológiai véleményt vallom és védem: a tiszta szellemi teremtmények létezése a tapasztalati valóságból a természetes emberi ész világánál egzakt módon bizonyítható. Ez ugyan kisebbségi álláspont, de igen jó társaságban vagyok vele, Karl Rahner, Jean Danielou, Aquinói Szent Tamás társaságában. Ennek a gondolatmenetnek fényében meg fogjuk látni az angyalok szerepét a hétköznapi életben, nem csupán azokban az eseményekben, amelyeknek a fizikai vagy pszichikai világban nincs elégséges létesítő oka (vagyis amelyek csodás természetűek), hanem a természet működéseiben, a történelem eseményeiben és áramlataiban, életünk hétköznapi alakulásában is. Meg fogjuk érteni, hogy a Vatikán szervergépeinek működését igenis irányíthatják a szent arkangyalok, nem csupán az őket kezelő embereken keresztül, hanem fizikai működésükben is. Ez nem változtat a determinisztikus adottságokon, hanem azok szellemi dimenzióját jelenti. A képletek mögött nem személytelen üresség ásít, hanem személyes szabadság ragyog.

Itt el kell határolnunk magunkat két tévedéstől. Az egyik szerint az angyalok nem külön személyek, hanem csak az emberi történelem szellemi tendenciái. A következő fejezetben látni fogjuk, hogy ez a gondolat ellenkezik a hittel. A jó és rossz angyalok nem egyszerűen szellemi tendenciák, hanem e tendenciák hordozó alanyai, márpedig a szellemi alany személy. Nem ugyanazon a módon személy, persze, mint az ember. A mitologikus elképzelésektől el kell szakadnunk. De vissza kell utasítanunk az angyalok racionalista lefokozását is.

A másik tévedés a divatos angyal-mitológia. A New Age források mindent tudni vélnek az angyalokról, és állítólagos tudásukat bárminemű bizonyítás nélkül tálalják. Ez olyan öncélú angyal-kultuszhoz vezet, ami teljes mértékben ellentétes a kinyilatkoztatással. A Biblia angyalai állandóan rajongva imádják Istent, el vannak telve Teremtőjük lényének nagyszerűségétől, egész valójukkal őrá irányulnak. Ezt próbálja kifejezni Angyalok éneke c. versem.

Tulajdonképpen nem az angyalokról szól. Istenről szól.

Az angyalok Istenről szólnak.

Íme a vers:

Az Ámulatosnak, a Rabulejtően-Szépnek,
a Váratlanul-Többnek, a Tömjénvarázsnak, a Lángzuhatagnak,
a Mindenfelől-Forrásnak, a Túlemelkedőnek, a Kitártnak,
a Gyönyörűség-Viharnak, a Toronytajték-Táncnak, a Szívszaggatóan-Egyetlennek,
az Örvendetesnek, a Vakítónak, a Nevetőnek, a Szentnek,
a Robbanás-Tömörnek, az Életnek, a Süvítő Sasnak, a Csillagörvény-Óceánnak,
a Világválasznak, a Kráternásznak, a Bőségszimfóniának,
a Túláradóan-Tavaszodónak, a Ragyogásban-Érkezőnek, a Valószínűtlenül-Jónak,
a Lebegően-Kedvesnek, az Édességben-Szédítőnek, a Száguldásban-Megnyugvónak,
az Ékesen-Játszónak, a Drágakő-Véráramnak, a Fénylő Éjszakának,
a Holdudvar-Árnyékolónak, a Csönd-Kiáltónak, a Feneketlen Kútnak,
az Abszolútnak, a Tűzbe-Merítőnek, az Elviselhetetlenül Szabadnak,
a Boldognak, a Találkozásnak, a Nagy Szimmetria Meghaladójának,
a Bölcsesség-Lobogásnak, a Sziromélénknek, a Zuhanás-Virrasztónak,
az Egyszerűnek, a Másnak, az Alfának, az Ómegának
dicsőség, áldás, magasztalás és hódolat mindörökké,
imádás, himnusz, rajongás és extatikus tánc mindörökké,
mert Ő AZ.

Hitigazság

Hisz-e az Egyház az angyalokban? – Angyalok a Szentírás minden lapján – Szenthagyomány és hitéleti tapasztalat – Archaikus szimbólumok – Gyanús hermeneutika – Racionalista előítélet a dogmatikai kézikönyvben – A IV. Lateráni Zsinat dogmája – Az írástudók árulása – A Katekizmus nem alkuszik

Az első négy fejezet inkább leírása volt az angyaloknak, mintegy fenomenológiája, az angyal-jelenség bemutatása, némi hitéleti buzdítással; de mindeddig nem néztünk szemébe alaposabban a kérdésnek, hogy hitünk szerint csakugyan biztosan léteznek-e angyalok. Pontosabban szólva, az őrangyalok létezésének kérdésére sort kerítettünk, de ezzel az emeleten kezdtük építeni a házat, hiszen őrizetünkre rendelt angyalok csak akkor létezhetnek, ha egyáltalán vannak angyalnak nevezhető lények. Nem hanyagságból jártam el így, hanem azért, hogy a hallgató számára képet adjak arról, mit is akarunk igazolni, amikor az angyalok létezését bizonyítjuk. Az a tétel, hogy „valóban léteznek angyalok”, csak akkor mond valamit, ha az „angyal” szóhoz már fűződik valamilyen tartalom. Pedagógiailag se lett volna szerencsés elvont fejtegetésekkel indulni. Az előző fejezetben már sor került az angyalok létezésének igazolására; remélhetően sikerült az absztrakt érveket kellően fűszerezni szemléletes példákkal, az arkangyalokról elnevezett számítógépekkel, a beszélő tigrissel és hasonlókkal. Ez a bizonyítás azonban filozófiai jellegű volt, nem a hitet vette alapul, hanem a józan ész belátásaiból érvelt. Továbbá, mi tagadás, nehéz, metafizikai fogékonyságot kívánó gondolatmenet volt, jóllehet lényegét tekintve nagyon egyszerű. Most tegyük föl a kérdést: hisz-e az Egyház valóban az angyalokban? Függetlenül a filozófiától, el kell-e fogadnunk az angyalok létezését, egyszerűen mert hívő katolikusok vagyunk?

Hogy a Szentírás nagyon sokat beszél az angyalokról, az nem vitás. Valaki azt mondta: ha kivágnánk a Szentírásból az összes olyan helyet, ahol angyalokkal foglalkozik, lyukasabb volna, mint az ementáli sajt. Valóban, kerubok őrzik az elveszett paradicsomot (Ter 3,24); Isten két angyal kíséretében jelenik meg Ábrahámnak Mamre tölgyesében (vagy síkságán) (Ter 18,1-19,1); angyal szól Ábrahámhoz, amikor Izsákot föl akarja áldozni (Ter 22,11-15). Angyalok mentik meg Lótot és övéit a Szodomára és Gomorrára hulló kén- és tűzesőtől (Ter 19,1-24). Angyal jelenik meg Hágárnak a pusztában (Ter 16,7-13; 21,17-19). Jákob otthonából menekülve bételi álmában föl-alá szálló angyalok seregét látja (Ter 28,11-12), angyal közli vele hazatérésének idejét is (Ter 31,11-16). Jákob, amikor fiait megáldja, angyalról beszél, aki megszabadította őt minden bajtól (Ter 48,16). Mózesnek Isten angyala jelenik meg az égő csipkebokorban (Kiv 3,2); a felhőoszlopban Isten angyala jár az izraeliták előtt (Kiv 14,19); mint Mózes mondja: „Angyalt küldött, aki kihozott minket Egyiptomból” (Szám 20,16). Az Úr angyala tartóztatja föl útján Bálám prófétát (Szám 22,21-35); a Kánaánt elfoglalt Izrael második nemzedékéhez az Úr angyala beszél Bókímban (Bír 2,1-4); Bárák az Úr angyalától várja a katonai sikert Sziszera hadai ellen (Bír 4,8), s Debora és Bárák győzelmi éneke is az Úr angyalára hivatkozik (Bír 5,23); Gedeon az Úr angyalától kap megbízást a mádiániták elleni felszabadító harcra (Bír 6,11-26); Mánuénak és feleségének az Úr angyala jelenti be Sámson születését és nazíri hivatását (Bír 13,2-23). Az Úr angyala sújtja pestissel Izraelt Dávid uralkodásának idején (2Sám 24,16-17; 1Krón 21,12-18); a Jezabel elől menekülő menekülő Illés prófétát kimerültségében angyal táplálja és indítja útnak (1Kir 19,5-7); az Úr angyala indítja Illést arra, hogy bejelentse Ahaszja király halálát, amiért Beelzebubhoz, Akkaron istenéhez fordult (2Kir 1,2-15); az Úr angyala sújt le a Jeruzsálemet ostromló Szanherib asszír király táborára, megöl száznyolcvanötezer embert, mire Szanherib visszavonul (2Kir 19,35-36; vö. Sir 48,21; Iz 37,36); Ráfael, Isten angyala jár Tóbiással (Tób 5,4), ő kötözi meg Azmódeus démont (Tób 8,3) és ő tanítja meg Tóbiást, hogyan gyógyítsa meg apja vakságát (Tób 11,7-8). Tóbiás apja, Tóbit, hálaadásában így imádkozik: „Áldott legyen az Isten és legyen áldott az ő nagy neve, és áldottak az ő szent angyalai örökkön-örökké” (Tób11,14). Jób könyvében Eliú azt mondja a beteg emberről: „Közbenjár érte egy angyal, csak egy az ezer közül” (Jób 33,23). A 34. zsoltár szerint „az Úr angyala az őt félőket körülsáncolja, és kiragadja őket” (Zsolt 34,8). Dávid király azért imádkozik, hogy az Úr angyala „űzze” és „kergesse” támadóit (Zsolt 35,5-6), s az angyalok színe előtt magasztalja Istent (Zsolt 138,1). Izajás próféta meghívási víziójában szeráfokat lát az Úr trónja mellett (Iz 6,2), és a szeráfok egyike az oltár tüzéről vett parázzsal tisztítja meg a próféta ajkát (Iz 6,6-7). Ezekiel próféta látomásában az Úr trónját kerubok veszik körül (Ez 10,1-22; vö. Sir 49,8). Dániel próféta Gábriel angyaltól kapja Isten üzenetét (Dán 8,15-19; 9,20-23; 10,4-12,23). Nebukadnezár király tüzes kemencéjét az Úr angyala teszi hűssé a három hitvalló zsidó ifjú számára (Dán 3,49-50.92.95), s a három ifjú énekében ott van a sor: „Áldjátok az Urat, az Úr angyalai!” (Dán 3,58). A Zsuzsanna ellen hamisan tanúskodó vénekre Isten angyala sújt le (Dán 13,55.59). Az Úr angyala viszi el Habakukot Babilonba, az oroszlánok vermébe vetett Dánielhez, hogy enni adjon neki (Dán 14,34-39). Zakariás prófétához az Úr angyala beszél (Zak 1,12-14), ugyancsak Józsue főpaphoz is Zakariás látomásában (Zak 3,1-7).

Az Újszövetségben Gábriel angyal adja hírül Zakariás papnak Keresztelő János születését (Lk 1,8-20), ugyancsak ő jelenti be Szűz Máriának, hogy Isten Fiának anyjává lesz a Szentlélek erejéből (Lk 1,26-38). Az Úr angyala értesíti Józsefet arról, hogy Mária a Szentlélektől fogant (Mt 1,20-25). Angyal közli a pásztorokkal a Messiás születését, s ugyanakkor angyalok serege dicsőíti Istent (Lk 2,9-15). Az Úr angyala figyelmezteti Józsefet, hogy meneküljön Egyiptomba Heródes elől (Mt 2,13); ugyancsak az Úr angyala jelenti be a veszedelem megszűnését (Mt 2,19-20). A Márk-evangélium szerint Jézusnak angyalok szolgálnak pusztai tartózkodása idején (Mk 1,13).

Jézus arról beszél, hogy „az Emberfia eljön angyalaival Atyja dicsőségében” (Mt 16,27); „az Emberfia eljön dicsőségében, és vele együtt az angyalok mindnyájan” (Mt 25,31). A feltámadottak „olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben” (Mt 22,30). Az ítélet napjának időpontját még az ég angyalai sem ismerik (Mk 13,32; Mt 24,36). Lukácsnál Jézus így beszél: „Aki megvall engem az emberek előtt, azt az Emberfia is megvallja majd Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt ő is megtagadja majd Isten angyalai előtt” (Lk 12,8-9). Isten angyalai örülnek a megtérő bűnösnek (Lk 15,10). Jánosnál Jézusnak ezt a kijelentését olvassuk: „Látni fogjátok a megnyílt eget, s hogy az Isten angyalai föl- és leszállnak az Emberfia fölött” (Jn 1,51).

Jézust angyal erősíti meg halálos agóniájában a Getszemáni kertben (Lk 22,43). Jézus sírjától angyal hengeríti el a követ (Mt 28,2), s egy vagy több angyal adja tudtul az asszonyoknak Jézus föltámadását (Mt 28,5; Lk 24,23). A János-evangéliumban Mária Magdolna két fehér ruhába öltözött angyalt lát ülni Jézus sírjában, mielőtt a föltámadt Jézus megjelenik neki (Jn 20,12).

Angyal jelenti be Cezáreában Kornéliusz századosnak Péter látogatását (Csel 10,1-7); angyal szabadítja ki Pétert börtönéből, ahol négyes őrségtől őrizve, kettős lánccal megbilincselve raboskodik (Csel 12,7-10); az Úr angyala irányítja Fülöpöt a gázai útra, ahol az etióp kincstárosnak hirdeti az evangéliumot (Csel 8,26); az Úr angyala sújt le az istenkáromló Heródes Antipászra, úgyhogy meghal (Csel 12,23); a tengeri viharban Isten angyala jelenti be álmában Pálnak, hogy a hajó utasai meg fognak menekülni (Csel 27,23-24)

A Zsidóknak írt levél, amikor azt bizonyítja, hogy Jézus több az angyaloknál, egyúttal tanítást ad az angyalokról is: az angyalok magasabbrendű lények az embernél, de Jézus az angyalok fölött áll (Zsid 1,5-2,9). Ugyancsak a Zsidó levél szerint a hívők „az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, sokezernyi angyal seregéhez” járultak (Zsid 12,22), vagyis már a földön az angyalok társaságában imádják Istent. A Kolosszei levél szintén tanítást ad az angyalokról, amikor azt mondja, hogy Krisztus „minden fejedelemségnek és hatalmasságnak a feje” (Kol 2,10), és visszautasítja az öncélú angyalkultuszt (Kol 2,9-19).

A Jelenések könyve valósággal tobzódik az angyalokban; végigfutva a szövegen, ötvenkét alkalmat számoltam meg, ahol angyalokról beszél. Az angyalok közlik az emberekkel Isten szándékait, végrehajtják Isten tervét a történelemben, és hatalmas sokaságuk imádja Istent a mennyben.

A bukott angyalokról még nem is beszéltünk, de az eddigi bemutató is impozáns, holott korántsem teljes. Igazat kell tehát adnunk Nagy Szent Gergelynek, aki így ír: „Hogy angyalok vannak, a Szentírásnak majdnem minden lapja tanúsítja.” A Szenthagyomány tanúi soha nem kételkedtek az angyalok valóságos létezésében. Megerősíti ezt a misztikusok tapasztalata, valamint a hívők hétköznapi tapasztalata, amelyről az őrzőangyalokkal kapcsolatban korábban szó volt.

Fölmerül azonban két hermeneutikai (értelmezéstani) probléma. Az első: archaikus bibliai szövegekben számos olyan helyet találunk, amelyben az Úr angyala nem látszik külön lénynek, hanem csak az Úr szimbólumának. Olvassuk el például Gedeon meghívásának történetét a Bírák könyvében (Bír 6,11-26). Aki Gedeonnal beszél, az hol az Úr angyala (malak Jahve), hol pedig egyszerűen az Úr (Jahve). Ha ez a váltogatás lehetséges, nem kell-e azt mondanunk, hogy az angyal nem külön teremtmény, hanem csak archaikus szimbóluma az Úrnak magának, amikor beavatkozik az emberi történelem eseményeibe?

Válaszul először is azt szögezzük le, hogy ilyen archaikus szimbólum viszonylag kevés van, a későbbi szövegek már világos különbséget tesznek Isten és angyalai között, amit az angyalok többeszáma is egyértelműen jelez. Másodszor pedig azt fontoljuk meg, hogy az angyal numinózus lény, megjelenése és cselekvése tükrözi és jelzi Isten megjelenését és cselekvését. Az angyal nem nyelvileg, hanem lényével szimbóluma Istennek: ahol az ember számára megnyilvánul, rajta keresztül Isten nyilvánul meg. Nem kell azt mondanunk, hogy Mózesnek az Úr maga jelent meg, Szűz Máriának pedig „csak” Gábriel angyal. Mindkét esetben Isten szólt az emberhez, és mindkét esetben jelen volt az isteni eszmét a teremtésben hordozó angyal is. Legföljebb a szövegek irodalmi formája különbözik.

A másik hermeneutikai probléma súlyosabb, sőt egyik nyitott sebe a mai teológiának. A Szentírás, mint tudjuk, nem közöl az emberrel olyan dolgokat, amelyekre saját értelmével kell rájönnie: nem tanít természettudományt, csillagászatot, földrajzot, profán történelmet. Mondanivalója üdvtörténet, hitvallás, teológia; s ez be van csomagolva annak a kornak emberi ismeretanyagába, amelyben a szerző élt, akkor is, ha ebben az emberi ismeretben tévedések is voltak (pl. az ókori világmodell a teremtéstörténetben). Nem kell-e azt mondanunk, hogy az angyalokban való hit is csak ilyen csomagolása az Istenről szóló üzenetnek? Az angyalokról, mint láttuk, mindig csak másodlagosan beszél a Szentírás. Nem az-e a helyes hermeneutika, ha a jó és rossz angyalokat csupán szellemi tendenciák megszemélyesítésének tekintjük, és a róluk szóló bibliai részeket csak ilyen átvitt értelemben fogjuk föl igaznak?

A Theodor Schneider által szerkesztett Dogmatika kézikönyve ilyen húrokat penget. Legkiélezettebb mondata:

A nehézségek elkerülhetőek ... , ha az angyalok és a démonok „személyességéről” szóló tanítást úgy fogjuk fel, mint arról való meggyőződést, hogy hatékonyságukat az ember személyes-egzisztenciális síkon tapasztalhatja meg.

Más szóval: az angyaloknak és a démonoknak az embertől független személyessége nincs. A bibliai angyalok a szerző szerint csak megszemélyesítései és nem személyes hordozói a szellemi tartalmaknak.

Ezzel a hermeneutikával kapcsolatban az a szerény észrevételem van, hogy ugyanezzel a módszerrel magának Istennek önálló, személyes létezését is ki lehet muzsikálni a Szentírásból. Mondhatjuk, hogy a Biblia a zsidó nép és Jézus történetéről szól, s minthogy istenhívő korokban keletkezett, kifejezésmódjában tükrözi az emberi szerzők fölfogását, de ránknézve az istenhit nem kötelező, az csak a „csomagoláshoz” tartozik. Istennek ténylegesen nincs más személyessége, mint az, hogy a benne megszemélyesített eszmék bennünk, emberi személyekben tükröződnek. Ilyet már mondtak valamikor, „Isten halála teológiának” nevezték, de nem volt hosszú életű, mert tökéletesen üres. Egy „angyalok halála teológia” hasonló betegségben szenved. Az angyalokról szóló kijelentéseknek pontosan ugyanaz a hermeneutikai struktúrája, mint az Istenről szóló kijelentéseknek; ha az egyiket ki lehet harmonikázni – akarom mondani: hermeneutikázni – a Bibliából, akkor a másikat is ki lehet; de ha az egyiket nem lehet, akkor a másikat se. A hitetlenség és racionalizmus, amely a Bibliából mítoszt csinál, nem nevezheti magát teológiának.

A tévedésre az vet fényt, hogy az angyalokról szóló üzenet a numinózumhoz, a mennyei dolgokban való hithez tartozik, tehát nem kezelhető úgy, mint a bibliai ember profán ismeretanyaga. Utóbbi lehet csupán csomagolás: egy elbeszélés nélkülözheti a szigorú történetiséget, állattani megfigyelések (pl. a vedlő sas vagy a kérődző nyúl) hibásak lehetnek, de amikor az angyalokról van szó, egyúttal Istenről van szó. Az angyal numinózum, lénye Istent tükrözi. Ahogy korábban fogalmaztam: az angyalok Istenről szólnak. Ha elhagyjuk őket a hitből, az Istenről való beszédből hagytunk el valamit, és nem a „göngyölegből”. Az a hermeneutika, amely az angyalokat meg akarja fosztani személyes valóságuktól, nem a Biblia megértésének vágyából fakad, hanem racionalista előítéletből. Lényegénél fogva hibás hermeneutika, mert az embert meghaladó valóságról szóló isteni üzenet fölé mércéül állítja emberi korlátait.

A döntő szót természetesen az Egyház Tanítóhivatalának kell kimondania. Ki is mondta, éspedig már elég régen, 1215-ben, a IV. Lateráni Zsinaton. A zsinat hitvallásában olvassuk:

Egy igaz Isten van, aki ... a mindenség egyetlen kezdeti elve, minden láthatónak és láthatatlannak, szelleminek és testinek a teremtője, aki mindenható erejével az idő kezdetétől egyaránt a semmiből teremtette mindkét alkotását: a szellemit és a testit, vagyis az angyalit és evilágit; végül pedig az embert, aki szellemből és testből mintegy közösen van megalkotva. Az ördögöt ugyanis és a többi démont Isten természetüknél fogva jónak teremtette, de aztán önmaguktól rosszakká lettek. Az ember pedig az ördög sugallatára vétkezett.

Korunk angyaltagadó teológusai ezt a hitvallást is meghermeneutikázzák. Azt mondják, ez nem az angyalok létezését állítja, hanem csak a teremtés dualizmusát tagadja. Vagyis a manicheus fölfogás ellen szól, amely azt állította, hogy a Gonosz valamilyen, Istennel egyenrangú ősprincípium. Ezért az angyaltant meghamisító teológusok szerint ez a hitvallás a kérdésben csupán annyit állít, hogy a teljes valóság a jó Istentől származik, az angyalokkal és démonokkal pedig csak indirekte, oldallagosan foglalkozik. Következésképpen – mondják – az angyalok és démonok önálló, személyes létezése tagadható a katolikus hit megkérdőjelezése nélkül. Ez az állítás azonban, ha elfogulatlanul olvassuk a hitvallás szövegét, tarthatatlannak bizonyul. A zsinat kifejezetten, a hitvallás szintjén kimondja, hogy Isten a szellemi, angyali teremtményeket, köztük az (eredetileg jó, de később önmagától rosszá lett) ördögöt és többi démont megteremtette. Márpedig, amit Isten megteremt, az létre is jön. S még az is benne van, hogy az ördög és a démonok, miután mint jó angyalok létrejöttek, maguktól rosszakká lettek. Ezek szerint az angyaloknak döntésre való képességük, szabad akaratuk van. Más szóval: személyes lények. Az angyalok önálló, személyes létezése az Egyház hitéhez tartozik. Azok a dogmatika-tankönyvek, beleértve Schneiderét, amelyek az angyalok személyességét olymódon értelmezik át, hogy az semmi másban nem áll, mint az ember személyességében, az Egyház hitét rombolják. Ez a jelenség – az írástudók árulása – elterjedt, de igen szomorú vonása korunk Egyházának. A Tanítóhivatal azonban ebben a kérdésben nem enged. A Katolikus Egyház Katekizmusa (amely biztos és kötelező mécéje hitünknek) a következőkben foglalja össze az Egyháznak az angyalokra vonatkozó hitét:

Hitigazság, hogy szellemi, test nélküli lények, akiket a Szentírás általában angyaloknak nevez, léteznek. Ezt a Szentírás éppoly világosan bizonyítja, mint az egybehangzó Szenthagyomány.

Mint tisztán szellemi teremtményeknek, értelmük és akaratuk van; személyes és halhatatlan teremtmények. Tökéletességük fölülmúlja minden látható teremtményét. Ennek bizonysága dicsőségük ragyogása.

Az Egyház egész élete az angyalok titokzatos és hatalmas segítségét élvezi.

Az emberi életet kezdetétől a halálig körülveszi őrségük és közbenjárásuk.

Mindent összefoglalva: az Egyház hisz az angyalokban, mint tisztán szellemi, az embertől függetlenül létező, az embernél magasabbrendű teremtményekben. Akik az előző fejezetet, mely az angyalok létezését filozófiailag bizonyította, megértették, azoknak ez a hit talán nem is esik olyan nehezére. Részemről igen jól érzem magam a szent angyalok társaságában.

Bukott angyalok

A fiú sikoltva kiszalad – Perverz szellemi lények – Démonok, ördög, sátán – Istennek nincs egyenrangú ellenpólusa – A rossz forrása a teremtett szabadság – Manicheizmus – Az Egyház álláspontja – Madách dialektikus Lucifere – A sátán dicsérete – Az angyalok próbatétele – Az ördög azt mondja, hogy ő nincsen

Egy újzélandi ügyvéd tengerparti víkendházába ment ki családjával. Este, amikor kilenc éves fiuk benyitott hálószobájába, még mielőtt villanyt gyújtott volna, nagyot sikoltott, leszaladt a lépcsőn, és sírva kirohant az éjszakába. Egy óra múlva találták meg. Zokogott, ismeretlen félelem gyötörte. Személyisége ettől kezdve mintha átalakult volna. A kedves Paulból vad lázadó lett. Az iskolában csodálkoztak rajta, hogy annyira más, mint testvérei. Ő maga is gyanakodott, hogy talán nem is igazi gyermeke szüleinek. Attól kellett tartani, hogy igen korán börtönbe kerül. Amikor Paul tizennyolc éves volt, a család résztvett egy keresztény programon. Hallotta, amint apja nyilvánosan kijelenti, hogy elfogadja Jézust megváltójának és élete Urának. A fiú követte a példát, a család többi tagjával együtt. Mindnyájan megtapasztalták a Szentlélek kiáradását. Paul ezután gyorsan és előnyére változott. Élete rendeződött. Agresszivitása eltűnt. Kapcsolata szüleivel újból szerető és meleg lett. Megházasodott és boldog családi életet élt.

Mi történt vele? A víkendházban, amelyet apja gyakran kölcsönzött barátainak, akik aztán talán mágikus célokra is használták, egy démon támadta meg. Kilenc éven keresztül ennek a démonnak befolyása alatt állt. Amikor Jézus Krisztus uralomra jutott életében, a Szentlélek ereje megsemmisítette a démon befolyását.

A démonok bukott angyalok, perverz szellemi lények, akik gyűlölnek és támadnak bennünket, befolyásuk alá próbálnak vonni, vesztünket akarják. Jézus segítségével lehetünk győztesek felettük.

Sokan nem démonokról, hanem ördögökről szeretnek beszélni. A görög daimón szó eredetileg emberfölötti hatalmat, numinózumot jelent, alacsonyabbrendűt az isteneknél, magasabbrendűt a héroszoknál. Az ebből származtatott daimonion géniuszt, szellemi lényt jelent. Ez nem szükségképpen gonosz. Szókratész a benne lakó jó daimón (őrangyal?) sugalmazására hivatkozott. Az Újszövetség mind a daimón, mind pedig – még gyakrabban – a daimonion kifejezést a gonosz szellemekre (lelkekre) alkalmazza, akiket tisztátalan lelkeknek (szellemeknek) is nevez. Az ördög (görög: diabolosz) szó viszont a Szentírásban mindig egyes számú, és a sátánra vonatkozik.

Sátán héberül: szembeszegülő, vádló, ellenség. A görög diabolosz ennek lefordítása. A sátán szó mindig egyes számban áll, egyetlen Istennel ellenséges szellemre utal, aki az embereknek is vesztét akarja. A gonosz lelkek úgy jelennek meg, mint a sátán angyalai (Mt 25,41; Jel 12,9). Következésképpen a sátánt úgy kell tekintenünk, mint a démonok fejedelmét, a legmagasabbrendű démont. Az angol nyelv a sátán szót tulajdonnévként kezeli, névelő nélkül használja és nagy kezdőbetűvel írja. Csak ritkán és profán nyelvezetben fordul elő a sátán szó többes számú használata. Verlaine egyik versében „ifjú sátánokról” olvasunk történetet; a költőnek ez szabad, de ha teológus volna, démonokat kellene mondania.

A magyar ördög szó nyelvileg ismeretlen eredetű; egy feltevés szerint összefügg a forgást jelentő örvény, őröl szavak családjával (az „ördöngösök”, sámánok forogtak?). Egyrészt (egyes számban) az „ördög” jelenti „a” diabolust, a sátánt; másrészt, minthogy az egyházi latinság olykor többes számban is alkalmazza a diabolus szót a gonosz szellemekre (diaboli), többes számban a démonokat jelenti. Az „ördög” szó használata némileg kétértelmű, mert nem mindig teszi eléggé világossá, hogy egy alárendelt démonról vagy a Nagy Főnökről van szó. Saját teológiai szóhasználatomban a sátán szó egyes számú és mindig a démonok fejedelmére vonatkozik, a démon szó pedig, akár egyes számú, akár többes számú, a többi démonokat vagy azok valamelyikét jelenti. Ha minden gonosz szellemet össze akarok foglalni, így mondom: a sátán és a démonok, a sátán és angyalai, a bukott angyalok stb. Teljes nyelvi következetesség azonban nem lehetséges, hiszen a nyelvnek hagyományai is vannak, amelyeket tiszteletben kell tartani. „Ördög bújjék az uradba” – ezt a Petőfi-sort nem lehet így átírni: „Démon bújjék az uradba”. „Ördögöd van, hogy kitaláltad” helyett se igen fogjuk azt mondani: „Démonod van, hogy kitaláltad”. A nyelvi tényeket nem lehet erőszakosan változtatni, a köznyelvi „ördög” szót nem viszi el az ördög. Néha egyszerűen stiláris igényem késztet arra, hogy sátán vagy démon helyett „ördögöt” mondjak.

A sátán a legmagasabbrendű a démoni lények között. Nem Isten ellenpólusa, nem anti-isten. Ő maga is csak teremtmény. Istennel egyenrangú rossz nincs; a lét alapvetően jó, a rossz csak a teremtett szabadság perverziójával lépett a világba.

A Biblia legelső fejezetének üzenete az, hogy a teljes valóság Istenből vezethető le, és alapvetően jó. A hatnapos teremtéstörténet Izrael Istenét, a Sabbath és a Tóra Istenét nyilvánítja az egész univerzum teremtőjének, könyörtelenül mítosztalanítva a pogányok nap-, hold-, csillag-, tenger- és egyéb istenségeit. És nem mulasztja el hozzátenni: „Látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt” (Ter 1,31). Isten jó, és eredetileg minden műve jó; márpedig semmi más nem létezik, mint az egyetlen Isten és teremtményei. Mivel „az eget”, a valóság numinózus dimenzióját is ő alkotta, ez a megállapítás az angyalokra is vonatkozik. Őket is Isten teremtette, és pedig kivétel nélkül jónak.

Ezután foglalkozik a Teremtés könyve a rossz eredetével, és azt a teremtett szabadságban jelöli meg. Ez a szabadság képes az értékek fölcserélésére, az értékrend visszájára fordítására (latinul: perversio). Sokan a „perverzió” szót csak szexuális összefüggésben ismerik, holott az általánosságban megfordítást, fölcserélést jelent. Ahol az eszköz és a cél fölcserélődik a szabad cselekvésben, az értékek perverziója van jelen, és ezt nevezzük bűnnek. Amikor az ember kinyújtja kezét „a jó és a gonosz tudása” (Ter 2,17), az erkölcsi értékek meghatározása felé, „olyan akar lenni, mint az Isten” (vö. Ter 3,4), fölcserélve a teremtményt a Teremtővel, az eszközt a céllal. Ez az értékperverzió a bűn lényege.

A bűn sugalmazója a kígyó (Ter 3,1), akit más bibliai helyek egyértelműen a sátánnal azonosítanak (vö. Bölcs 2,24; Jel 12,9). A sátán numinózus lény; mint Jób 1,6 és Jób 2,1 mondja, „Isten fiai” közé tartozik (vagyis az angyalok közé – „Isten fiai”: az embernél magasabbrendű lények). Hogyan vált gonosszá? Isten jó, és Isten minden teremtménye jó, itt nincs kivétel. A sátán tehát, akárcsak az ember, eredetileg jó volt, és szabad elhatározással fordult szembe Istennel. A Szentírásban konkrétan olvasunk bukásáról: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy zuhant le az égből” (Lk 10,18). A sátán bukott angyal, az Isten ellen fordult angyalok fejedelme. Az angyalok szabad teremtmények, tehát képesek arra az értékperverzióra, amit bűnnek nevezünk.

Vagyis a bibliai teremtéshit a lét alapvető jóságát vallja. Még egyszer, nagyon világosan szögezzük le: nincs Istennel egyenrangú ős-rossz; a sátán nem anti-isten, hanem csak perverz angyal, lázadó teremtmény.

Az iráni dualizmusból eredő manicheizmus (alapítója Mani, †276) szerint két ősprincípium van: a Világosság és a Sötétség, Ormuzd és Arimán. A világosság istene szellemi és szent, a sötétségé anyagi és gonosz. A gyermeknemzés bűn. Fiatal korában Szent Ágoston (354-430) is a manicheizmus híve volt, de édesanyja imái és saját igazságkeresésének hatalmas szellemi erőfeszítései megszabadították ettől a tévedéstől. Felismerte, hogy a rossz nem önálló valóság (szubsztancia), hanem hiány a jóban.

Ami csak van: jó, – a rossz pedig, minek eredetét kerestem, nem lehet szubsztancia, mivel ha szubsztancia volna, jó volna. Mert vagy romolhatatlan szubsztancia volna, azaz valami felsőbbrendű Jó; vagy romlásnak alávetett szubsztancia volna, melynek jónak kell lennie, hiszen enélkül nem lehetne a romlásnak alávetve.

A középkori bogumilok (Bulgária, Bosznia; a muszlimmá lett bosnyákok a bogumilok utódai), katharok (Németország, Észak-Itália) vagy albigensek (Dél-Franciaország) szektája a manicheus dualizmust folytatja. A „tökéletesek” lemondanak a házasságról, vagyonról, szeszes italról és húsételről, míg a „közönségesek” vétkezhetnek, ők csak majd a halálos ágyukon fölvett „szellemi keresztségben” részesülnek.

Az Egyház álláspontját a manicheus dualizmussal szemben a XII. egyetemes (4. lateráni) zsinat fogalmazta meg 1215-ben (az előző fejezetben már idéztem, de fontossága miatt most megismétlem):

Egy igaz Isten van, aki ... a mindenség egyetlen kezdeti elve, minden láthatónak és láthatatlannak, szelleminek és testinek a teremtője, aki mindenható erejével az idő kezdetétől egyaránt a semmiből teremtette mindkét alkotását: a szellemit és a testit, vagyis az angyalit és evilágit; végül pedig az embert, aki szellemből és testből mintegy közösen van megalkotva. Az ördögöt ugyanis és a többi démont Isten természetüknél fogva jónak teremtette, de aztán önmaguktól rosszakká lettek. Az ember pedig az ördög sugallatára vétkezett.

Az újkori gondolkodásban is kísért, hogy a valóság két őspólusra vezethető vissza, egy pozitívra és egy negatívra.

Nem érzéd-e eszméid közt az űrt,
Mely minden létnek gátjaul vala,
S teremtni kényszerültél általa?
Lucifer volt e gátnak a neve,
Ki a tagadás ősi szelleme.
(Madách)

Madách dialektikus Lucifere, Jung „árnyékszemélyisége” a kétpólusú gondolkodásban nélkülözhetetlen elemei a teljességnek. Bizonyos szabadkőműves irányzatok Lucifert dicsőítik (Carducci: Himnusz a Sátánhoz). Graham Greene Isten világos és sötét oldaláról beszél (A tiszteletbeli konzul), amelyek egymással küzdelemben állnak. Mindezekkel a gondolatokkal szemben a kereszténység alapvető létoptimizmust képvisel: a lét jó, és minden teremtmény létezésénél fogva részesedik Isten jóságában. A rossz másodlagos, nem egyenrangú a jóval.

Jókai Mór Ördögsánc c. elbeszélése az 1877-es bolgár-orosz-török háborúban játszódik. Ezt a háborút a Balkánon fellépő keresztény-muszlim konfliktusok váltották ki, többek között egy olyan esettel kapcsolatos zavargások, amikor egy keresztény lány fölvette az Iszlám hitet és hárembe került. Az orosz győzelmet követő berlini kongresszus eredményeként lett Románia, Szerbia és Montenegró független állam, Bulgária pedig hűbéres királyság; ugyanez a kongresszus hatalmazta fel az osztrák-magyar monarchiát Bosznia okkupációjára. Az Ördögsánc szövegéből való a következő idézet:

A kerek föld mindenféle papjai: a püspökök, archimandriták, az imámok, boncok, lámák és nambetti-levik azt szépen ki tudták csinálni, hogy ahányféle nemzet, népfaj, emberszín van, annyiféle isten legyen; hanem az ördög megmaradt egynek: ez közös.

Az is igen szép gondolat, hogy a különféle »istenségek«: Jehovah, Allah, Brahma, Kolin, Hitzliputzli, Dál, mind azt kívánják az ő híveiktől, hogy a másik isten híveit menjenek ölni, gyilkolni, a föld színéről kiirtani; ezt kívánják ők, a teremtő, a jóltevő, a szaporító, az idvezítő eszme személyesítői; az egy és oszthatatlan ördög pedig: a rombolás, a pusztítás, a kárhozat fejedelme, azt kívánja, hogy az emberek tartsanak össze, kössenek frigyet, értsenek egyet és szövetkezzenek.

Ha egy mohamedán legény és egy keresztyén leány elmennek a pópához, hogy áldja meg a szerelmüket: az botot fog rájuk, s ha aztán elmennek az imámhoz, hogy adja össze őket, az a szemük közé dobja az olvasóját; hanem ha elmennek a nagy bükkfához s előhívják az ördögöt, az megengedi nekik, hogy szeressék egymást.

Miért zeng dicshimnuszt a sátánról a „nagy idealista”? Jókairól a Bangha-féle Katolikus Lexikon azt állítja, hogy szabadkőműves volt. Még nem találtam más forrást, amely ezt megerősítette volna, de tény, hogy az érett Jókai legjobb barátjának vallotta a szabadkőműves Tisza Kálmánt, és az is tény, hogy késői művei egyértelműen tükrözik a szabadkőműves gondolatvilágot. Ebbe az eszmerendszerbe nyújt betekintést ez a novella is. A valláskülönbségek megosztják az emberiséget, tehát föl kell lázadni ellenük. A Nagy Lázadó, a sátán, az emberiség egységének princípiuma.

Jókai nem sokat törődik a ténnyel, hogy a kinyilatkoztatott vallás és a papi hatalom ellen föllázadó Nagy Francia Forradalom véresebben és indokolatlanabbul gyilkolt, mint minden inkvizíció. Szomorú dolog, ha a sátán sikerrel izgatja gyűlölködésre a szeretet Istenének híveit, meghamisítva ezzel Isten irgalmas arcát; de még szomorúbb, ha valaki – mint Jókai, református presbiter létére, aki minden este imádkozik – képes azt hirdetni, hogy a gyűlölet és a hazugság fejedelme egységet akar vagy tud létrehozni az emberek között. A „minden megengedett” elve az Isten elleni lázadás elve, és átmenetileg sokakat egyesíthet; de mivel ki-ki a maga külön istenévé kíván lenni („Olyanok lesztek, mint az Isten!”), a lázadó hamar szembefordul fegyvertársaival. Desmoulin, Danton, Robespierre feje sorra legördül a forradalom guillotine-ja alatt... Az egység numinózus elve a Szentlélek, nem a sátán.

A bukott angyalok sokan vannak. „A nagy sárkányt, az őskígyót, akit ördögnek és sátánnak hívnak”, angyalaival együtt taszítják le az égből (Jel 12,9). Az örök tűz „az ördögnek és az ő angyalainak” készült (Mt 25,41). Mária Magdolnából Jézus hét démont űzött ki (Mk 16,9). Jézus szerint a tisztátalan lélek, ha kiment az emberből, „magához vesz hét más lelket, magánál gonoszabbakat” (Mt 12,45). A hetes szám szimbolikus, beteljesült számot, „nagyon sokat” jelent, de van még hozzá képest is fokozás: a gerazai megszállottat egy légió démon tarja hatalmában (Mk 5,9).

Egyes szerzők azt is tudni vélik, hogy az angyalok egyharmada bukott el. Ezt a nézetüket arra az apokaliptikus képre építik, mely szerint a sátánt jelképező sárkány „farka lesöpörte az ég csillagainak harmadrészét, és a földre sodorta őket” (Jel 12,4). Úgy gondolom azonban, nem indokolt a képes beszédet matematikailag értelmezni. Dániel könyvében, ahonnan a kép származik (Dán 8,9-10), a csillagok földre vetése Antiókhosz Epifánész gőgös, istenkáromló hatalmát fejezi ki, és a Jelenések könyvében ugyanezt mondja a sátánról. A fundamentalista bibliamagyarázat egyik veszélye, hogy adatokat vél fölfedezni ott, ahol elveket kellene látnia. Az egyharmadról szóló felfogás az egyházatyáknál is elterjedt volt, de sose vált az Egyház kötelező tanításává. Ugyanakkor nincs okunk föltenni, hogy az angyalok többsége bukott el. A Szentírás, mikor a szent angyalok nagy számáról beszél (Dán 7,10; Jel 5,11), azt sugallja (nem állítja), hogy ők vannak többségben. Biztos az is, hogy a bukott angyalok nem mind egyformák. Kiemelkedik közülük a sátán, de a többiek is különböznek: „Ez a fajzat (genosz) nem megy ki másképpen, mint imádság és böjtölés által” (Mk 9,29). Mint korábban levezettük, az angyalok nem is lehetnek egyformák. Minden bukott angyal megtartotta saját jellegét, helyét az angyali hierarchiában.

A bukás azt jelzi, hogy az angyalok megteremtésük után döntés elé kerültek. Egyesek megállták a próbát, és ezek most látják Isten arcát (Mt 18,10), mások viszont vétkeztek és elkárhoztak. „Isten még a vétkező angyaloknak sem kegyelmezett, hanem a pokol bilincseibe zárva a mélységbe taszította őket” (2Pt 2,4). A próbatétel tartalmáról annyit állíthatunk, hogy az angyaloknak nincs testi kísértésük, tehát bűnük lényege a szellemi lázadás Isten ellen. Mint a Katekizmus mondja: „A »bukás« a szellemi teremtmények szabad választásában áll, mely radikálisan és visszavonhatatlanul elutasította Istent és az ő országát. E lázadás visszhangját halljuk a kísértő ősszüleinknek mondott szavaiban: »Olyanok lesztek, mint az Isten« (Ter 3,5)”. Végső fokon Isten imádása és az önimádás áll szemben egymással. Ezt jelzi a sátán ellen küzdő angyalok vezérének neve is (Jel 12,7): Mi-ka-él, „Ki olyan, mint az Isten?”

Az Istent imádó angyalok természetesen imádják Jézust, a megtestesült Fiúistent. Mint Órigenész elképzeli az angyalok beszélgetését: „Ha Ő megtestesült, ha halandó testet vett fel, akkor mi maradjunk tétlenül? Rajta, angyalok, szálljunk le valamennyien az égből! Ezért magasztalta és dicsőítette az Istent a mennyei seregek sokasága, mikor Krisztus megszületett. Minden telve volt angyallal.” Lehetséges, hogy a bukott angyalok azt utasították vissza, hogy Jézus személyében egy embert kelljen imádniuk, vagy hogy az Isten képére teremtett embert, aki mégiscsak alacsonyabbrendű teremtmény az angyaloknál, szolgálniuk kelljen. Egy Ádám és Éva élete című ókeresztény írásban a sátán azt mondja: „Nem hódolok annak, aki alacsonyabbrendű nálam és utánam következik.” Mindez azonban teológiailag pusztán feltevés, pontos információnk nincs az angyalok bukásának részleteiről.

A Katekizmus kiáll a sátán és a démonok valósága mellett (391-395; 413-414; 550; 1237).

A Sátán, más néven az ördög és a többi démonok bukott angyalok, mert szabadon visszautasították Isten és az ő tervének szolgálatát. Istennel szembeni állásfoglalásuk végleges. Arra törekszenek, hogy az embert társukká tegyék az Isten elleni lázadásban.

Ragaszkodjunk az Egyház hitéhez, és ne hallgassunk az ördögre, amikor azt állítja, hogy ő nincsen.

Démonparádé

Remete Szent Antal – Kísértések vihara – Bukfenc, sátán – Gyönyörű nő és fekete gyerek – Provokáció – Félig agyonverve – „Itt vagyok én, Antal!” – Támadó vadállatok – „Antal, itt voltam” – Realista víziók –„Engedjétek őket játszadozni!” – Egyiptom orvosa – Az anyag szellemi háttere

Az Egyház szent remetéi közül, akik magányba vonultak, hogy életüket teljesen Istennek szenteljék, Remete Szent Antal a leghíresebb (kb. 250-355). Életrajzát Szent Atanáz (†373) írta meg; ez a mű fontos összegezése a démoni működés megtapasztalásának. Atanáz, a híres egyházatya, az igaz hit védelmezője az ariánusokkal szemben, személyesen ismerte Antalt, és száműzetése idején egy darabig maga is a pusztai remeték életét élte. Ezért az, amit Antalról írt, bár nem mentes a didaktikus célból beillesztett részletektől, fő adataiban és spirituális tanításában feltétlenül hiteles.

Az életrajz elmondja, hogy amikor Antal, vagyonáról lemondva, aszketikus életet kezdett faluján kívül, a sátán „bevetette ellene mindazt, amit művelni szokott”. Először felidézte Antal elméjében a vagyont, a húgáról való gondoskodást, a családi kapcsolatokat, a birtoklásvágyat, a dicsőségszomjat, az evés gyönyörűségeit, az élet mindenféle kellemességét, az erény kemény nehézségeit, a rá váró hosszantartó erőfeszítést, a test betegségeit. „A gondolatok nagy viharát támasztotta elméjében, amivel el akarta vonni helyes elhatározásától”. Azonban „Antal hitével felbukfenceztette és állandó imájával elbuktatta”.

Ekkor a Kísértő „bizalmát a köldök körüli dolgokba vetette”. Ostrom alá vette az ifjút. Éjszaka is támadta, de nappal is annyira állandóan zaklatta, hogy akik Antalt látták, érzékelték a folyamatban lévő szellemi párbajt. Antal elméjében rajzottak a szexuális képzetek, ő viszont addig imádkozott, amíg alább nem hagytak. Miközben új és új vágyak és késztetések jelentek meg lelkivilágában, Antal „hittel és böjttel bástyázta körül testét”.

Akkor a démon még azt is megtette, hogy gyönyörű nő alakját vette föl éjszaka, és úgy próbálta elcsábítani Antalt. A fiatalember „Krisztusra gondolt szívében és az iránta kötelező nemességre, és a lélek szellemi jellegét mérlegelve, kioltotta azon másik megtévesztésének zsarátnokát”. Amikor az élvezet édessége jelent meg tudatában, ő felidézte képzeletében a „tüzet és férget” (Jud 16,17), amely „a bűnös testének fenyítéke” (Sir 7,19), valamint hogy „férgük nem pusztul el, és tüzük nem alszik ki” (Iz 66,24; vö. Mk 9,48). Mindebben „együttműködött vele az Úr, aki testet vett magára értünk, és megadta a testnek a győzelmet a sátán fölött, hogy mindenki, aki így áll ki a küzdelemre, mondhassa: Nem én, hanem Isten kegyelme velem (1Kor 15,10)”. Az életrajz nem nyilatkozik arról, egyszer vagy többször történt az, hogy Antalnak ilyen csábító látomást kellett visszautasítania.

Miután azonban a remete minden kísértésben kitartott, egyszer egy fekete gyereket látott, aki hallható szóval mondta: „Már sok embert rászedtem, és a legtöbbet leterítettem! Most viszont vereséget szenvedtem.” Antal megkérdezte: „Ki vagy te, aki így beszélsz hozzám?” A látomás válaszolt: „Én a paráznaság barátja vagyok. Az ifjakkal szemben én foglalom el ezeket a lesállásokat, és megszállom őket, ezért a paráznaság szellemének hívnak (vö. Oz 4,12). Hányat tévesztettem meg, akik megtartóztatók akartak lenni! Hányat tettem képmutatóvá izgatásommal! Én vagyok az, aki annyiszor zaklattalak, és te mindannyiszor eltaszítottál magadtól.” Antal, szívében hálát adva az Úrnak, felbátorodott, és így beszélt a démonhoz: „Valóban nagyon megvetendő vagy. És mert fekete szellem vagy, és gyönge vagy mint egy gyermek, már nem törődöm veled. Mert az Úr az én segítőm, s én lenézhetem ellenségeimet (Zsolt 118,7)”. A fekete fickó megfutott, és nem merte többet zaklatni Antalt.

Nem minden kísértésünk származik közvetlenül démoni forrásból. Testünk magában hordja a kéjvágy rendetlen hajlamát, a kívánság öncélú kielégítésének kísértését. Gondolnunk kell azonban arra, hogy az eszméket, amelyeket nem mi alkotunk, így a szexuális vágy öncélú kielégítésének, vagyis a paráznaságnak eszméjét is, angyalok hordozzák, éspedig, minthogy bűnről van szó, bukott angyalok, démonok. Ha tehát nem is közvetlenül, közvetve mindenképpen szellemi kísértő áll a rosszra való csábítások között. Remete Szent Antal a hit, az imádság és a böjt fegyverével sikerrel küzdött a paráznaság szelleme ellen; saját testét fékezte meg, de ezzel a démont győzte le. Mint Atanáz mondja, ez nem annyira Antal győzelme volt, mint az Üdvözítő győzelme Antalban, mert Jézus „elkárhoztatta a bűnt a testben, hogy a törvény rendelése beteljesedjék mibennünk, akik nem élünk test szerint, hanem Lélek szerint” (Róm 8,3-4).

Antal a győzelem után sem lazított aszkézisén, de az Ellenség sem hagyott fel megrontására irányuló terveivel, hiszen ő „mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el” (1Pt 5,8). A remete mindent megtett, hogy „felöltse Isten fegyverzetét”, és „megállhasson az ördög cselvetéseivel szemben” (Ef 6,11). Egész éjszakákat virrasztott át imádságban, nem egyszer többet is egymás után; napjában legföljebb egyszer evett, de sokszor csak másnaponként, sőt negyednaponként, és mindig csak kenyeret és sót; egy gyékényen, de gyakrabban a puszta földön aludt.

Megerősödve az imádságban és önmegtagadásban, korábbi tartózkodási helyéről egy temetőbe költözött, távolabb a falutól. Bement egy sírboltba, és magára zárta az ajtót. Emlékeznünk kell arra, hogy a gerazai megszállott „a sírboltokban lakott” (Mk 5,3); a sírok az ókori képzeletvilágban úgy élnek, mint a démonok lakóhelyei; aligha teljesen alaptalanul, hiszen a halál és a Gonosz hatalma között mély összefüggés van: „A halál pedig a sátán irigységéből jött a világba” (Bölcs 2,24). A sírboltba költöző Antal mintegy saját lakóhelyén kereste föl és párbajra hívta ki az Ellenséget.

A sátán válaszolt a kihívásra. „Egyik éjszaka – írja Atanáz – démonok hadával ment hozzá, és úgy megverte őt, hogy kínoktól hangtalanul terült el a földön. Biztosított róla: fájdalmai oly hevesek voltak, hogy ilyen kínokat emberi verés soha nem képes okozni.”

Amikor eljött az az ismerőse, akit Antal megkért, hogy a sírboltban való tartózkodása idején lássa el őt kenyérrel, ott látta őt halottként feküdni a földön. Fölnyalábolta Antal élettelen testét, bevitte a faluba, és kiterítette a templomban, mint halottat. A rokonok és falubeliek köréje gyűltek és siratták.

Éjfélre a virrasztókat elnyomta az álom. Antal szeme viszont kinyílott, mert nem halt bele a kínzásba, csak halálosan kimerült. Körültekintve azt látta, hogy barátja, akire élelmezését bízta, ébren van. Intett neki, és amikor az hozzá ment, arra kérte, vigye vissza a sírboltba, óvatosan, hogy az alvók föl ne ébredjenek.

A párbaj még nem ért véget. Antal győzni akart.

Megint egyedül maradt a sírban, magára zárva az ajtót. Gyönge volt a lábára állni, a földön ülve imádkozott. Azután felkiáltott: „Itt vagyok én, Antal! Nem félek verésetektől! Még ha sokkal jobban meg is vertek, semmi nem választ el engem Krisztus szeretetétől (vö. Róm 8,35)!”

Azzal énekelni kezdte a zsoltárt:

Ha táborok kelnek is ellenem,
nem ijed meg szívem;
ha harc támad is ellenem,
akkor is reménykedem.
(Zsolt 27,3)

Jézus szava: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36). Isten megengedte, hogy a démonok megkínozzák Antalt; de nem engedte meg, hogy Antal megrémüljön tőlük. És ez a győzelem titka. Szeghy Ernő atya írja valahol, hogy démoni jelenésekkel szemben „az egyetlen igazán célszerű eljárás a hideg, megvető, semmibevevő magatartás”.

Minthogy az elszenvedett fizikai bántalmazás nem tudta elbátortalanítani Antalt, a szellemi ellenség új fegyverhez nyúlt.

A sötétség hatalmai azon az éjszakán akkora zajt keltettek, hogy szinte beleremegett az egész hely. Mintha a falak megrepedtek volna, úgy tűnt, hogy rajtuk keresztül alakok jelennek meg. A remete behatoló vadállatokat látott. A kis helyiség tele lett oroszlánokkal, leopárdokkal, bikákkal, viperákkal és egyéb mérges kígyókkal, skorpiókkal, farkasokkal. Ezek hangot adtak és mozogtak. Az oroszlán üvöltött és támadóan közeledett; a bika öklelni készült; a kígyó a remete felé kúszott; a farkas feléje ugrott. Tajtékoztak féktelen dühükben, és borzalmas bőgés, sziszegés, ordítás töltötte be a levegőt. De a vadállatok nem érték el Antalt. Az aszkéta a földön feküdt, körülötte az iszonyú látomás, és közben testében még erősebb fájdalmakat érzett, mint amikor a démonok ütlegelték. Fizikailag nem volt ereje, de lélekben kitartott, és azt mondta a szemlélt alakoknak: „Ha valami erőtök volna, közületek egynek is elég volna idejönnie. Mivel azonban az Úr megfosztott titeket erőtöktől, ezért próbáltok engem sokaságotokkal megijeszteni. Gyöngeségetek nyilvánul meg abban, hogy állatok alakját utánozzátok.” Látva, hogy a fenevadak nem férnek hozzá, kijelentette: „Ha képesek volnátok rá, ha volna hatalmatok fölöttem, nemcsak próbálkoznátok, hanem meg is támadnátok engem. De ha képtelenek vagytok rá, minek lármáztok itt hiába? A mi számunkra biztos fal és lepecsételt zár az Úrba vetett hit.” A szörnyalakok dühöngtek, és tehetetlen próbálkozásaik közepette fogukat vicsorították.

Az imádkozó férfi tekintete fektében fölfelé irányult. Egyszerre mintha megnyílt volna a mennyezet. Fény hatolt a helyiségbe. A démonok eltűntek. Testi fájdalmai egy pillanat alatt abbamaradtak. A falak ismét sértetlenül álltak helyükön. A remete a Szentséges jelenlétét érezte. „Hol voltál?” – kérdezte. – „Miért nem jelentél meg már az elején, hogy megszűntek volna kínjaim?” És válaszolt egy hang: „Antal, itt voltam, csak arra vártam, hogy lássam küzdelmedet.”

Antal imádkozott, ereje lassan visszatért. Ezt a csatát is megnyerte. Másnap elhagyta a sírboltot. Új harcok várták.

Aki mindezt legendaként olvassa, téved. Vannak remete-életrajzok, amelyek valóban legendás jellegű „szent novellák”. Az Atanáz-féle életrajzról azonban ma már kétségtelen, hogy valóban Szent Atanáz alexandriai pátriárka műve, nem csupán „neki tulajdonították”. Márpedig ő kortársa és személyes ismerőse volt Szent Antalnak. A művelt teológus a maga módján adja elő az írástudatlan kopt remete történetét, pedagógiai célkitűzése kiolvasható a szövegből, de nincs kétség arról, hogy hűséges krónikásként megtörtént eseményeket beszél el. Azt is láthatjuk, hogy Antal látomásai realisták. A későbbi ábrázolások, így Hieronymus Bosch festménye, sok szürrealista elemet tettek a félelmetes víziókhoz, amelyek Antalt gyötörték. Ténylegesen neki nem olyan fantasztikus rémalakok jelentek meg, amilyeneket Bosch fantáziája (egyesek szerint hallucinogén drogok hatására) elővarázsolt, hanem a természetben föllelhető vadállatok. Nem mintha ezek nem volnának elég félelmetesek – én legalábbis kissé ideges volnék, ha szobámban egy oroszlán vagy farkas ugrálna felém – , de hangsúlyozni kell, hogy a jelenség normális. Hogy Bosch használt-e boszorkány-pomádét, azt én nem tudom megmondani, de Antal egész biztosan nem pszichedelikus szerektől szenvedett. Több igazság lehet abban a gondolatban, hogy a vadállat-alakok egyiptomi istenségeknek feleltek meg, a remete a pogányság démonaival vette fel a küzdelmet.

Harcának újabb fejezete következett: a gonosz lelkekkel vívott győzelmes csata után a Pispir hegy felé vette útját, amely a Nílus keleti partján, Memphistől mintegy 75 kilométernyire van. Talált egy elhagyott erődöt, amelyben hüllők tanyáztak. Ott telepedett le. Mikor beköltözött, „a kígyók, mintha valaki elüldözte volna őket, azonnal elhúzódtak onnan”. (Jelképes mozzanat; gondoljunk arra, hogy a kísértő a Teremtés könyvében kígyóként szerepel.) Antal eltorlaszolta a bejáratot; kenyérkészlete hat hónapra elég volt (a thébaisziak akár egy évig is romlás nélkül el tudták tartani a kenyeret a száraz klíma révén); forrás pedig volt odabenn. Hosszú ideig úgy élt itt a remete, hogy csak évente kétszer érintkezett (a tetőnyíláson keresztül) emberekkel, akik kenyeret hoztak neki. Ekkor már híres volt, és gyakran jöttek hozzá látogatók, de nem eresztette be őket az erőd belsejébe. Odakint kellett táborozniuk.

Antal egyedül volt bent, olykor mégis mintha nagy tömeg morajlása hallatszott volna ki. A látogatók recsegést, zörgést, viaskodás zaját, nyöszörgést hallottak. Időnként érthető kiáltásokat is: „Menj el tőlünk!” „Mi közöd neked a pusztához?” „Úgyse bírsz velünk!” Először arra gondoltak, hogy a tetőnyíláson át létrán jutottak be emberek Antalhoz. De amint egy résen bekukucskáltak és Antalt egyedül látták, föl kellett ismerniük, hogy démonok lármáznak. Megijedtek, Antalhoz kiáltottak. A remete nyugodtan közeledett a réshez, mint akinek semmi gondja a világon. „Csak menjetek nyugodtan” – biztatta a halálra rémült kíváncsiskodókat. – „A démonok kizárólag azokat tudják megijeszteni, akik hagyják magukat. Vessetek keresztet, és menjetek bátran. Engedjétek őket egymás közt játszadozni!” Ő maga ott maradt egyedül, és kitűnően szórakozott a sötétség hatalmainak tehetetlenségén, akik rajokban jöttek ellene, de nem tudtak ártani neki. Amikor ismerősei visszatértek, számítottak arra, hogy csak a holttestét találják meg, de az eltorlaszolt bejáraton át kihallatszott a zsoltárének:

Fölkel az Isten, és szétszóródnak ellenségei,
színe elől gyűlölői szertefutnak.
Úgy szórod szét őket, amint a füst szertefoszlik;
miként elolvad a tűztől a viasz,
az Isten színe elől úgy pusztulnak el a gonoszok.
(Zsolt 68,2-3)

Antal majdnem húsz évet töltött ebben a magányban. Amikor az őt felkereső tömeg követelésére végül előjött, olyannak látszott, „mint aki valamiféle szentélyből lép ki beavatottan és Istentől ihletetten”. Se le nem fogyott a böjtöléstől, se el nem hízott a mozgás hiányától; alakja olyan volt, mint remeteélete kezdetén. De valami nagy tisztaság és békesség áradt belőle. Fensőbbséges derűjét se olcsó vidámság, se bármiféle szomorúság nem zavarta meg. Nem élvezte népszerűségét, de nem is jött zavarba az őt keresők sokasága miatt. Imádkozott a betegek fölött, és sokan meggyógyultak. Imádkozott a démontól zaklatottakért, és azok megszabadultak. Szavai megvigasztalták a bánkódókat, kibékítették a haragosokat, és arra biztattak mindenkit, hogy Krisztus szeretetét minden egyéb fölé helyezze. Antalt „Egyiptom orvosának” nevezték el. Sokan követték életformáját is; a sivatag, a démonok egykori lakóhelye (vö. Mt 12,43), „a remeték városa” lett Antal hódító hadjárata nyomán. „A remeték atyja” egy alkalommal látogatóba ment távolabb élő testvéreihez, s többedmagával át kellett kelnie a Níluson az ariszinoéi gázlónál, ahol csak úgy hemzsegtek a krokodilok. Antal röviden imádkozott, aztán sértetlenül átkelt, mindazokkal együtt, akik vele voltak. A krokodilok nem támadtak. Valaha a démonok úgy törtek Antalra, mint a vadállatok, és most a vadállatok úgy viselkedtek, mint az angyalok. Valami a paradicsom békéjéből! Mint Jézus pusztai megkísértése után, amikor „a vadállatokkal volt, és az angyalok szolgáltak neki” (Mk 1,13).

A történeten elgondolkodhatunk. Ha azt olvassuk, hogy a démonok megverik Remete Szent Antalt, ez furcsán hat racionalizmuson edződött tudatunkra. Nem mitológiával van dolgunk? Vagy, legjobb esetben, pszichikai hatások képi ábrázolásával?

Határozottan és világosan ki kell jelenteni, hogy a démonok (vagy általánosabban: az angyalok, akár jók, akár rosszak) tudnak hatni az anyagra. A misztikusok életében egyáltalán nem ismeretlenek az ilyen jelenségek. A démonok Sienai Szent Katalint is ütlegelték, Kölni Boldog Krisztinát sokféle módon kínozták, Avilai Szent Terézt is gyötörték, Vianney Szent Jánost zajokkal zaklatták és egyszer ágyastul kirángatták a szoba közepére, Szent Padre Piót pedig élő kortársak tanúsága szerint úgy összeverték, hogy az arca tele volt véraláfutásokkal.

Az angyalok nem mindenhatók. Az anyag nem engedelmeskedik nekik korlátlanul. Másrészt azonban: az angyaloknak szellemi ereje, eszmei hatósugara van. Ezzel nem csupán egymásra vagy az emberi pszichére tudnak hatni, eszméket, gondolatokat sugallva, hanem az értelmetlen anyagra is. Az anyagnak is van szellemi háttere; ezért lehet eszmékkel megközelíteni az anyagi valóságot, ezért lehetséges egyáltalán természettudomány; mi több, van a fizikának olyan területe, ahol az emberi képzelet felmondja a szolgálatot, kizárólag a képletekben kifejezett eszmék írják le a valóságot. „Az anyag eltűnt, megmaradt az egyenlet.” A materiális teremtmény – így az emberi test is – a benne működő eszmék révén különböző szellemi teremtmények, jó és rossz angyalok „eszmei hatósugarába” eshet, benne az illető szellemi lények fizikai tevékenységet fejthetnek ki. Ez a hatás csak ritkán rendkívüli. Antalnál rendkívüli volt; de nem azért ismertettem élményeit, hogy hasonlókat várjunk; hanem azért, hogy lássuk a hétköznapi dolgok szellemi hátterét. Megnyugtatásul mondom: a démon nem tehet ellenünk semmit a mindenható Isten engedélye nélkül, ő pedig nem tesz ki bennünket nagyobb próbáknak, mint amilyeneket bölcsessége és szeretete jónak lát. „Isten hűséges, és nem engedi meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést” (1Kor 10,13).

Mítosztalanítás

Dilettáns teológia és telivér mitológia – Az angyal numinózus természete – Magasabbrendű az embernél – Szellemi, test nélküli lények – Mítosz vagy szemléltetés? – Sivatag és temető – Ha rádtelepszik egy sötét alak – Angyali jelenések

Aki angyalokról és démonokról beszél, kényes területen jár: állandóan a mítosz és a racionalizmus szirtjei között hajózik. Ha nagyon igyekszik elkerülni az egyiket, könnyen hajótörést szenvedhet a másikon. Részemről mindkettőt el szeretném kerülni, de olvasóimat is szeretettel kérem, hogy ne vonjanak le szélsőséges következtetéseket, hanem keressék az egyensúlyt, és olvasgassák a Katolikus Egyház Katekizmusát. Mint már mondottam, rossz úton jár az a teológia, amely az angyali lény önálló, személyes valóságát egyszerűen ki akarja küszöbölni, hogy a mitológiába tévedést elkerülje. A tisztán szellemi, saját értelemmel és akarattal rendelkező teremtmények objektív, tőlünk független létezése hitünkhöz tartozik. Ugyanakkor azonban számtalanszor találkoztam az angyalokkal foglalkozó keresztény irodalomban olyan megállapításokkal is, amelyek a szellemi valóságról úgy beszélnek, mintha anyag volna. Ez jelenthet annyit, hogy egyszerűen képekbe öltöztetik a szellemi mondanivalót, amit a Biblia is gyakran megtesz; de jelentheti azt is, hogy hamis, anyagi fogalmat alkottak a szellemi valóságról, vagyis mítoszba tévedtek. Például találkoztam olyan megállapításokkal, hogy a démonoknak testük van; vagy hogy a démonoknak nincs testük, de szeretnének egyet maguknak, ezért szállnak meg embereket vagy állatokat; az angyaloknak viszont van testük, hiszen Dániel könyve is mondja, hogy Gábriel angyal „repült” (Dán 9,21), márpedig a repüléshez szárny kell, ami testet föltételez. Ez dilettáns teológia és telivér mitológia. Nem veszi tudomásul a szellem és anyag közötti radikális különbséget. Gábriel „repülése” éppúgy szemléltető kép, mint az angyalábrázolásokon a szárnyak. Kifejezi azt, hogy az angyal nem szorul rá a helyváltoztatás földi módjaira, de korántsem jelenti azt, hogy az angyal madarak módjára repül. A térhez való viszonya szellemi viszony: tud hatni a tér egyes részeire, de azok nem határolják körül.

Hogy az angyalok tisztán szellemi lények, az egyértelműen következik abból, hogy természetük szerint magasabbrendűek az embernél. Mint láttuk, az angyalok a Bibliában numinózus lények, Isten felsőbbrendű világát képviselik. Sőt, mint szintén láttuk már, az angyal az archaikus szimbólumok nyelvén maga a teofánia (Isten tapasztalható jelenléte), az angyal szava Isten szava (ilyen pl. Ter 16,6-14; Kiv 3,1-6; Bír 2,1-4; 6,11-24). Még az Újszövetségben is kísértésbe esik az ember, hogy az angyalt imádja (Jel 19,10). Bár az angyal nem azonos Istennel, mégis, ahol megjelenik, ott valami megnyilvánul Isten szentségéből. Numinózus természetét a bukott angyal se veszti el, mint látjuk például Jób könyvében: „Amikor eljöttek az Isten fiai, hogy az Úrnál jelentkezzenek, a sátán is közöttük volt” (Jób 1,6). „Isten fiai” itt egyszerűen numinózus lényeket jelent, még ha pervertálódott is ez a numinózum.

Mindezek szerint az angyal magasabbrendű lény, mint az ember. A zsoltáros kifejezetten is kimondja ezt, amikor az emberről így énekel:

Kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál.
(Zsolt 8,6; ezt idézi Zsid 2,7 is.)

A teremtés hierarchiájában az ember az egész anyagi univerzum, az élettelen világ, a növények és állatok fölött áll; az angyal viszont fölötte áll az embernek is, bár, mint a zsoltár mondja, csak „kevéssel”, hiszen az ember szintén értelemmel és akarattal rendelkező, szabad személy.

Márpedig bármilyen, a földi embertől különböző lény, amely anyag és szellem egyesüléséből áll, egyenrangú volna az emberrel, és nem állna az ember fölött. Semmiféle űr-lény, marslakó, „ufó” (amennyiben létezne ilyen) nem volna magasabbrendű, mint az ember. Biológiailag tartozhatna külön fajhoz; lehetne erősebb, okosabb vagy ügyesebb; de nem állna elvileg közelebb Istenhez. Akár gyarmatosíthatná is az embert, mint ahogy az európai ember meghódította az afrikai vagy amerikai őslakosságot, de ettől még nem volna nála magasabbrendű lény, mint ahogy az európai ember egy pillanatra sem volt magasabbrendű lény az afrikaiaknál vagy az indiánoknál. Minden anyagból és szellemből összetett lény egzisztenciális rangja pontosan egyenlő volna a földi emberével a teremtett valóság hierarchiájában. Metafizikailag ugyanazon fajhoz tartoznánk. Az angyal viszont, legyen szent angyal vagy bukott angyal, természeténél fogva magasabbrendű az embernél, ez pedig csakis úgy lehetséges, ha nincs szellemből és anyagból összetéve, hanem tisztán szellemi valóság. Ez nem pusztán teológiai vélemény, hanem az Egyház biztos tanítása. Talán nem lesz fölösleges még egyszer idéznünk a Katolikus Egyház Katekizmusának már idézett helyét:

Hitigazság, hogy szellemi, test nélküli lények, akiket a Szentírás általában angyaloknak nevez, léteznek. Ezt a Szentírás éppoly világosan bizonyítja, mint az egybehangzó Szenthagyomány.

Akik a Bibliából mást vélnek kiolvasni, a fundamentalista, szószerinti bibliamagyarázat hibájába esnek. Azonban, ha az angyalok mivoltát fizikai testként akarnánk értelmezni, kitennénk magunkat a materialista érvnek, hogy nincsenek angyalok, mert a radarok nem érzékelik őket. Mint ahogy komolyan elhangzott az állítás, hogy nincs Isten, hiszen az űrhajósok nem találkoztak vele. Igen, a hit ellen felhozott érvek gyakran megállják helyüket a mitológia ellen; olyan istent tagadnak, akiben mi se hiszünk, és olyan angyalokat cáfolnak, akiket mi is tagadunk. Ezért fontos, hogy hitünket mitológiától mentesen őrizzük meg. A mítosz és a racionalizmus Scyllája és Charybdise között elhajózva, vagy inkább föléjük emelkedve, képviseljünk hiteles természetfölöttiséget, amely nem irracionális, de nem is racionalista.

Hogy a szellemi valóságról szóló beszéd során olyan könnyű mitológiába tévednünk, azért az ember összetett, szellemi-anyagi mivolta felelős. Értelmünk használja érzékelésünket, fogalmainkat nem tisztán szellemi intuícióval nyerjük, hanem az érzékelésből absztrahálva. A conversio ad phantasmata, a képzetekhez való odafordulás egyik alaptétele Aquinói Szent Tamás megismerés-elméletének, éspedig teljes joggal. Az érzékelhető képekkel dolgozó képzelet állandóan működik az emberi gondolkodás folyamán, modellként szerepel az elvont logika számára, amely enélkül a modell nélkül egy lépést se bírna tenni. Ez nem is baj, amíg tudatában vagyunk annak, hogy az érzékelésből absztrahált gondolat a szellemi valóságnak mindig csak analóg és nem sajátos fogalmait képes megteremteni. Amelyik pillanatban azonban ezt szem elől tévesztjük, a fantázia önállósítja magát, és előáll a mitológia.

A legutóbbi fejezetben részletesen ismertettem Remete Szent Antal harcát a démonokkal. Ilyen aprólékos beszámolónk magában a Bibliában sincs. Fölmerülhet a kérdés: csakugyan realitásként kezelhetjük-e az olyan mozzanatokat, hogy a démonok a sírboltban vagy a pusztában tanyáznak, továbbá hogy fekete gyerek, csodaszép nő vagy acsarkodó vadállatok alakjában jelennek meg, s a pusztai erődben hangos kiáltásokkal zaklatják a remetét? Valóban autentikus hittapasztalattal van dolgunk, nem tévedtünk mitológiába?

Válaszul megismétlem, hogy Szent Atanáz magának Antalnak személyes beszámolói alapján írta meg a remete életrajzát, ezért azt lényegében hitelesnek kell tekintenünk. Megismétlem továbbá, hogy feltehetőleg vannak benne didaktikus mozzanatok is, amelyek hitbeli realitások szemléltetését szolgálják. Hogy hol van a pontos határ Antal konkrét tapasztalatai és az egyházatya tanító szemléltetései között, azt nagyon nehéz volna megmondani. A Szentírásnak is akadnak olyan részletei, amelyekről tudjuk, hogy nem mindenestül történeti beszámolók, de azt is tudjuk, hogy lényegükben hitelesek – s nem mindig tudjuk teljesen elválasztani a szigorúan történeti részleteket a szemléltető részletektől. Ezek a bizonytalanságok azonban csak részletkérdéseket érinthetnek, sohasem a hitigazság lényegét. Mindez korántsem jelent mitológiát. A mítoszban az emberi fantázia a hit helyébe lép. A szemléltető kép azonban nem mítosz – még akkor sem, ha történetesen mitológiából van merítve – , mert a hitigazságot fejezi ki. Amíg a hit a mérce, az elbeszélés hiteles marad. A racionalista szemében természetesen semmi különbség nincs a hit és a mítosz között, szerinte mindkettő csak az emberi fantázia terméke. Ahol azonban Isten határtalan szentsége valóban áttöri az emberi tapasztalat határait, ott hiteles természetfölöttivel állunk szemben, még akkor is, ha ez szuverén módon fölhasználja az emberi fantáziából származó képeket igazságának szemléltetésére. Hogy Isten titokzatos neve, a YHWH, csakugyan egy égő, de el nem égő csipkebokorból hangzott-e el először, ez a részletkérdés tökéletesen mellékes az igazsághoz képest, amit az önmagából táplálkozó tűz szemléltet: a szuverén és abszolút isteni VAGYOK igazságához képest. Hasonló módon az Antalt támadó, mégis tehetetlen vadállatok erőteljesen kifejezik a bukott angyalok attitüdjét az Istennek adott emberrel szemben, akkor is, ha feltesszük, hogy az esemény ebben a formában nem történt meg.

Megmondom azonban határozottan, hogy csak nagyon mérsékelten, jelentéktelen részletek esetében vagyok híve a Szent Antal-életrajz ilyen jelképes értelmezésének. Úgy gondolom, Szent Atanáz írása szabad, de hiteles elbeszélés. Ami Antallal történt, az bizonnyal szélsőséges eset, de szélsőséges az az emberi szituáció is, amelyben föllépett: a remeteség és az abból kinőtt szerzetesi életforma születéséről van szó, ami meghatározó elemévé vált az Egyház életének. Ami pedig az életrajz egyes elemeit illeti, teológiailag nem szól ellenük semmi.

A sírbolt és a sivatag mint a démonok lakóhelye jelenik meg. „A halál a sátán irigységéből jött a világba” (Bölcs 2,24), ezért a halál birodalma közvetlen vonatkozásban van a sátán birodalmával. A gerazai megszállott, akin egy légiónyi tisztátalan lélek uralkodott, „a sírboltokban lakott” (Mk 5,3). A Győztes Féreg, aki Poe költeményében az „Ember” című dráma hőse, jó szimbóluma a gonosz gyilkos uralmának. Ezt a szimbolikus összefüggést csak Jézus Krisztus keresztje töri meg. A keresztekkel vagy más keresztény szimbólumokkal jelzett sírok nincsenek átengedve a démonoknak, hanem, mint a gyönyörű bizánci temetési rítus megfogalmazza, a föltámadás napjára vannak lepecsételve. Hogy aztán a temetőkkel kapcsolatos babonás félelmek és kísértet-mítoszok is belejátszanak a temető mint démonizált hely képzetébe, azt oktalanság volna tagadni; ám, mint mondottuk, a mitikus képanyag is szolgálhat hitigazság kifejezésére.

A sivatag a maga ürességével szintén alkalmas szimbóluma a démoni egzisztencia ürességének. A Máté-evangélium Jézus ajkára adja a kijelentést: „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken jár és megnyugvást keres, de nem talál” (Mt 12,43). A Tórában elő van írva, hogy az engesztelés napján egy kecskebakra kézrátétellel jelképesen rá kell helyezni Izrael minden bűnét, aztán a bakot ki kell vinni a pusztába, martalékul Azazelnek, a sivatagi démonnak (Lev 16,5-26). Innen származik a „bűnbak” kifejezés. A szokás talán mitológiai eredetre megy vissza, itt azonban az igaz Isten kultuszának részét képezi, mint jelképes tisztulási szertartás. Amikor Izajás próféta Babilon pusztulásáról jövendöl, a város pusztasággá válását így írja le:

Pusztai vadak tanyáznak ott,
a házaik megtelnek baglyokkal;
struccmadarak laknak majd ott,
és démonok kísértenek.
(Iz 13,21)

Edom pusztulásáról, ugyancsak Izajásnál, a következőket olvassuk:

Sakálok lakóhelye lesz,
és struccmadarak tanyája.
Vadmacskák találkoznak ott hiénákkal,
és démon kiált a társának.
(Iz 34,13-14)

A Tóbiás könyvében szereplő Azmódeus démon is Felső-Egyiptomba menekül, ahol később a remeték telepei kialakultak, Ráfael angyal ott kötözi meg (Tób 8,3). Látjuk tehát, hogy a puszta, mint a démonok lakóhelye, polgárjogot kap a Bibliában.

Föl lehet tenni azonban a kérdést: erőteljes szimbólumról van szó csupán, vagy arról, hogy egyes helyeken csakugyan „ott tartózkodnak” a bukott angyalok? Próbáljunk szabatosan beszélni. Angyal – ha szent, ha bukott – semmiképpen nem „tartózkodhat” egy helyen úgy, hogy az körülhatárolja őt. A geometriai körülírtság ugyanis a testek tulajdonsága, és az angyal nem test. Ha egy angyal jelen van a térnek bizonyos részében, ez csak egyféleképpen érthető: hatást fejt ki, működik, tevékenykedik azon a helyen. Az angyalok eszmehordozók, az anyagra úgy gyakorolnak hatást, hogy kifejezésre juttatják benne az általuk képviselt eszméket. Így a sírokban a halál eszméjét, a sivatagban a sivár üresség eszméjét. Ebben és csak ebben az értelemben a temető és a sivatag valósággal a démonok lakóhelyének tekinthető.

De nem csupán a sivatag és a temető. Pogány kultuszhelyek, mágikus célra használt helyek, sátánista rítusok helyei, káromkodástól, részegeskedéstől megfertőzött helyek mind démonok tanyájává válhatnak. Az egyes területek szellemi befolyásoltságáról még részletesebben is kell beszélnünk. Már említettem egy esetet, amikor egy kilencéves fiút támadott meg egy démon egy tengerparti víkendházban. Ismerek egy hívő keresztény hölgyet, aki élete során egyszer olyan lakásba került, amely a benne lakó részeges idős férfi halála folytán üresedett meg. Egy éjjel a hölgy arra ébredt, hogy sötét alak áll az ágya mellett, majd leül rá. Jézus nevét kiáltotta, bár olyan nyomás nehezedett rá, hogy csak nehezen tudta kimondani. Jézus nevére a betolakodó eltűnt. A lakásban kétségtelenül démonok voltak, házszentelést és szabadító imát kellett végezni benne. Tárgyakhoz ugyanúgy tapadhat a démoni jelenlét, mint helyekhez; ezt a témát csak megpendítettük, de később részletesen ki kell fejtenünk.

Remete Szent Antal életrajzában ennél is feltűnőbb két dolog: a démonok látható megjelenése és a fizikai bántalmazás. Utóbbiról már röviden említettem, hogy az anyagban kifejezésre jutó eszméken keresztül valóságosan és minden mitológia nélkül megtörténhet, és bőséges helye van a misztikus tapasztalatban. Később még részletesebben kell tárgyalnunk a démoni ártalmak formáit, akkor erről is többet beszélünk. Most azonban foglalkozzunk a démonok (vagy inkább általánosságban az angyalok) megjelenéseivel.

Tóbiás könyvében Ráfael angyal szabályszerűen emberi alakot és emberi nevet vesz fel, és egy hosszú utazást tesz meg Tóbiás társaságában, aminek során, ha föltételezzük a történet valóságát, minden emberi életfunkciót szabályosan végez. Régebben a teológusok ezt az elbeszélést szorosan történetinek tartották, s ezzel kapcsolatban elméletet kellett alkotniuk arról, hogyan ölthetnek emberi testet az angyalok. Az elmélet az volt, hogy ilyenkor ruhaként használnak egy külön számukra teremtett emberi testet. Csakhogy a test magasabb fokon szervezett, mint a ruha; ha az angyal oly módon szervezi meg az anyag számára kiutalt részét, hogy az emberi testként funkcionál, akkor bajosan látható, mi a különbség az anyagot emberi testként működtető angyal és az anyagot emberi testté szervező emberi lélek között. Ha az angyalok ily módon bármikor megtestesülhetnek, az emberiség egy része bármely pillanatban tetszés szerint angyalokból állhat, talán bukott angyalokból is. Sohasem tudnám, melyikkel beszélek éppen. Márpedig az Egyház azt tanítja az emberiségről, hogy egységes, és minden tagja Krisztus vérén van megváltva. Részemről azt vallom, hogy az anyag emberi testté szervezése az emberi lélek specialitása, és még a megtestesült Ige esetében is csupán azért volt lehetséges, mert ő teljes emberségünket magára vette, és így valóságos emberi lelke volt. Az Istentől teremtett mű-test elmélete számomra mitologikusan cseng.

Ma már nem gondoljuk, hogy Tóbiás könyvét szigorúan történeti értelemben kellene venni; inkább tanító elbeszélés az, lelki tanulságai érvényesek, de a történet maga a szerző fantáziájának műve. Tóbiás könyvén kívül is bőségesen találkozunk azonban angyali jelenésekkel, mind a Bibliában, mind pedig a misztika történetében. Hogyan magyarázzuk ezeket? Nos, az angyal képes hatni az anyagra, képes hatni az emberi testre és az emberi idegrendszerre is. Előd István a következő mechanizmust vázolja föl:

Amikor Isten azt akarja, hogy egy angyal által közvetített kegyelmet jelenés formájában ismerjen föl valaki, akkor úgy hat az illető fantáziájára, hogy az illető a maga vizuális vagy auditív képességeinek vagy ezek együttesének megfelelő formában kivetíti, objektiválja a hatást.

Ebben a teóriában az nem tetszik nekem, hogy Isten az, aki a befogadó fantáziájára közvetlenül hat, az angyal maga pedig passzív marad. Ha az angyal történetesen bukott angyal, ördögi mondanivalóját Isten közvetíti az embernek? Eddigi megfontolásaink más irányba mutatnak. Az angyal, teremtett mivoltánál fogva, képes hatni mind a külső anyagra, mind az emberi érzékekre, köztük a belső érzékekre, így a fantáziára is. A látott és hallott tünemény tehát az angyal műve, de nem az élettelen anyagban végrehajott műve, hanem olyan működés, amelyet az angyal az emberen gyakorol. A szent angyal Isten küldetésében járva, a szentségtelen angyal pedig Isten elleni dühöngésében. A Remete Szent Antaltól látott csábító szép nő vagy a támadó vadállatok ebben az értelemben lehettek reálisak. Démonok voltak, de nem saját alakjukban. Többek között azért, mert nincsen saját alakjuk.

Ördög és pokol

Légió a nevem – Miért a sertésekbe? – A „mélység” értelmezése – A démonok a pokolban vannak – Gonosz földi hatalma az utolsó ítéletig tart – Lucifer kijön a pokolból? – Te hajnalcsillag – Ördögnevek – A Mester, a Főnök

Lukács evangéliumában olvassuk a következő szöveget:

Kikötöttek (t.i. Jézus és tanítványai) a gerázaiak földjén, amely Galileával átellenben van. Amint (Jézus) kilépett a partra, egy férfi jött eléje a városból, akiben ördög volt (szószerint: ekhón daimonia, „démoni lényeket birtokló”), és már régóta nem vett magára ruhát, sem házban nem lakott, hanem a sírboltokban. Amikor meglátta Jézust, leborult előtte, és hangosan fölkiáltott: »Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságbeli Isten Fia? Kérlek, ne gyötörj engem!« Mert parancsolt a tisztátalan léleknek, hogy menjen ki az emberből. Ugyanis már jó ideje elragadta őt, láncokkal volt megkötözve, és bilincsekben őrizték, de elszaggatta a kötelékeket, s az ördög (daimonion, démoni lény) a pusztába űzte. Jézus ekkor megkérdezte: »Mi a neved?« Azt felelte: »Légió«, mert sok ördög (daimonia polla) szállta meg. Arra kérték, ne azt parancsolja, hogy a mélységbe menjenek. Volt ott egy nagy disznócsorda, a hegyen legelészett. Kérték őt, engedje meg, hogy azokba menjenek. Megengedte nekik. Az ördögök (ta daimonia) erre kimentek, megszállták a disznókat, mire a csorda lerohant a meredeken a tóba, és belefúlt. (Lk 8,26-34)

Mint látjuk, a magyar fordítás az „ördög” szót itt nem a diabolosz visszaadására használja, ami mindig egyesszámban áll és a sátánnal egyenértékű, hanem a daimonion visszaadására, ami a daimón, démon szó származéka, és démoni lényt jelent. Szabatosabb, bár szokatlanabb volna a „démon” fordítás. Szerepel a szövegben a másik kifejezés is, amit a daimonionnal együtt az evangéliumok leggyakrabban alkalmaznak a bukott angyalokra: pneuma to akatharton, tisztátalan lélek.

A szöveget azonban nem a nyelvi tanulság kedvéért idéztem elsősorban, hanem a démonoknak a helyhez való viszonya miatt, amiről az előző fejezetben is beszéltünk. Előbb azonban fölmerülhet bennünk az a kérdés: egyáltalán miért engedi meg Jézus a démonoknak, hogy a sertésekbe menjenek? Nem lévén biblikus szakember, a részletek tisztázására nem merek vállalkozni, de egy alapvető dolgot világosan kell látnunk: Isten a történelem végéig lehetővé tette a sátánnak és angyalainak, hogy ártó hatalmukat, bár korlátozottan, de gyakorolják a földön. Urunk második eljövetele és az utolsó ítélet alkalmából szabadulunk meg végleg tőlük (Jel 20,10). Addig Jézus egyszerűen nem teheti meg, hogy teljesen felszámolja a démonok hatalmát, mert ez ellentétes volna Isten üdvtörténeti tervével, amely a történelem végéig a próbatétel idejét irányozza elő az ember számára. Egy borzalmas megszállottságot felszámol, azt a szerencsétlen embert megszabadítja, de olyan helyre nem küldheti a démonokat, ahol egyáltalán nem képesek ártani.

A démonok kérése így hangzik: ne azt parancsolja, hogy a mélységbe (eisz tén abüsszon) menjenek (Lk 8,31). Ez a kérés ilyen formában nem szerepel a párhuzamos helyeken, bár ugyanez az epizód mind Máté, mind Márk evangéliumában előfordul (Mt 8,28-34; Mk 5,1-20). Máténál a démonok egyszerűen azt kérik, hogy Jézus a disznókba küldje őket, Márknál pedig azt, hogy ne űzze ki őket arról a vidékről, hanem inkább küldje a disznókba. Azért választottam a lukácsi változatot, mert itt szerepel a „mélységbe küldés” kifejezés, és igen hasznos lesz tisztázni ennek értelmét.

Sokan valószínűleg arra fognak gondolni, hogy a mélység a pokol. Dante a 14. században pontosan tudja már, hogy a Föld gömbölyű, de még az ő világképe szerint is a föld alatt van a pokol, a föld fölötti magasságokban a menny, a kettő között a földfelszín. Ez a szemlélet önkéntelen és annyira kézenfekvő, hogy szemléletességével teológiailag képzett szerzők gondolkodását is befolyásolja. Ha nem is gondolják úgy, hogy a pokol a mélyebb geológiai rétegekbe van beágyazva, mégis kísérti őket az a képzet, hogy a gonosz lélek mintegy „följön a pokolból”, amikor az emberek között tevékenykedik. Jól tájékozott és általam is nagyrabecsült, igazhitű szerző Don Gabriele Amorth római exorcista; nézeteivel ugyan olykor egyben-másban vitába szállok, gazdag tapasztalatait azonban feltétlenül megbízhatónak tartom. Ő írja:

Velem is előfordult már nem egyszer, hogy az ördög kijelentette nekem: az exorcizmus alatt jobban szenved, mint a pokolban. Ha pedig megkérdeztem tőle: „Hát akkor miért nem mész a pokolba?”, ezt válaszolta: „Mert nekem csak az számít, hogy szenvedést okozzak ennek az embernek.”

A megszállásról és az exorcizmusról későbbi alkalommal részletesebben kell szólnunk. Itt az a szemlélet érdekel bennünket, mely szerint a démon, amíg egy embert megszállva tart, úgymond „nincs a pokolban”; holott, amennyiben „jobban szenved, mint a pokolban”, kárhozatának kínjai jelenleg is tartanak, nem szűntek meg. Már volt alkalmunk belátni, hogy a szellemi lények számára a hely, ahol „tartózkodnak”, nem térbeli körülhatároltságot jelent, hanem azt, hogy a tér valamelyik részén kifejtik tevékenységüket. A kárhozat állapota a sátán és angyalai esetében azóta tart, amióta Isten ellen döntöttek, s ennek következtében kizárták magukat az üdvösségből. Ezzel saját végső céljuk elérésében frusztrálódtak, lényük pervertálódott, végérvényes istengyűlöletbe zárkóztak és Istennel együtt mindent gyűlölnek, önmagukat is. Ez a frusztrált, pervertált, gyűlöletbe zárkózott állapot mérhetetlen szellemi kín számukra, és ezt a kínt viszik magukkal, bárhol tevékenykednek. A „pokol” tehát számukra elsődlegesen nem hely, hanem állapot, amely bukásuk óta tart. Az utolsó ítéleten ez nyilvánosságra fog kerülni mindnyájunk előtt, de nem a történelem végével kezdődik, hanem a sátánnak és angyalainak Isten elleni döntésével. Más dolog, hogy amikor a kárhozott emberek is feltámadnak „az ítélet feltámadására” (Jn 5,29), ezzel a pokol hellyé is válik, mert a feltámadt test teret tölt be a kárhozat állapotában is – persze ez a hely nem felel meg a jelen világegyetem valamely részének. Maguknak a bukott angyaloknak azonban nincs szükségük térbeli helyre ahhoz, hogy a pokolban legyenek.

Más szavakkal: a földön tevékenykedő démonok most is „a pokolban vannak”, mert a kárhozat állapotában vannak. Ha a megszállott emberből beszélő démon azt mondta Amorth atyának, hogy az exorcizmus alatt jobban szenved, mint a pokolban, ezt csakis úgy érthetjük, hogy az exorcizmus fokozza kárhozatának kínjait. A transzcendens dolgokról való beszéd alkalmazkodik az emberi szemlélethez és beszédmódhoz. Ha azonban túlzottan szószerint vesszük, hogy a démonok „följönnek a pokolból”, amikor a földön fejtik ki hatalmukat, mitológiába esünk. A sötétség szellemei képesek érvényesíteni a káosz, a perverzió, a pusztulás, a gyűlölet, a reménytelenség, a céljavesztettség eszméit a kozmoszban, a földön, az élőlényekben, az ember testében és lelkében, abban a mértékben, ahogy ezt Isten átmenetileg eltűri tőlük, és ez jelenti azt, hogy „jelen vannak” a tér különböző pontjain, t. i. ahol működnek; egyáltalán nem jelenti azonban azt, hogy megszűntek „a pokolban”, vagyis a kárhozat állapotában lenni.

Ha pedig ez így van, egyszerűen nincs értelme a démonok Jézushoz intézett kérésének, hogy „ne küldje őket a mélységbe”, amennyiben a mélység a kárhozatot jelenti. A kárhozat jelen van ott, ahol a démon jelen van; a szellemi lények pokla hordozható. Biblikus szótáram szerint az abüsszosz, „mélység” szónak kétféle jelentése van. Jelentheti a poklot, de jelentheti a holtak országát is általában. A mondottak értelmében világos, hogy itt nem a kárhozatot jelenti, hanem az alvilágot, a holtak birodalmát, amelyet héberül seólnak, görögül hádésznak neveznek. Ez szerepel az Apostoli Hitvallásban is, amikor Jézusról azt mondjuk, hogy „alászállt a poklokra”. Nem azt akarjuk mondani, hogy Urunk elkárhozott, ami képtelenség és istenkáromlás volna; hanem azt, hogy halálával eljutott arra a téren és időn túli pontra, ahova minden meghalt ember lelke eljut, a teljes egzisztenciális kiüresedés pontjára, és így kommunikációra jutott az egész emberiséggel, fölajánlva nekünk isteni életét, amelyet emberi halálával sem veszített el. Ebből a pontból nő ki a föltámadás.

Visszatérve a démonok témájára: ha Jézus a lukácsi fogalmazás szerint a „mélységbe”, vagyis a holtak országába küldi őket, az azt jelenti, hogy elveszítik kapcsolatukat az élők világával, nem árthatnak többet az embernek és az univerzumnak. Ez az, amitől (a lukácsi változatban) tartanak; ám ez csak az utolsó ítéleten fog bekövetkezni. És ezért teljesíti Jézus a démonok kérését. Jelen állapotukban is végleges a kárhozatuk, de a történelem végéig az Istentől megengedett mértékben kifejthetik destruktív tevékenységüket a teremtésben.

Ebből láthatjuk, hogy amikor a Jelenések könyvében a sátán letaszításáról olvasunk, az, szemben Nagy Szent Gergely értelmezésével, még nem az utolsó ítélet.

Nagy harc támadt az égben: Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal. A sárkány és angyalai harcoltak, de nem diadalmaskodtak, sem helyük nem volt többé az égben. Ekkor letaszították a nagy sárkányt, az őskígyót, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki elcsábítja az egész világot. Letaszították a földre, és vele együtt angyalait is. Ekkor nagy hangot hallottam az égben, amely így szólt: »Most lett a mi Istenünké az üdvösség, az erő és a királyság, a hatalom pedig az ő Krisztusáé, mert letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádat emelt ellenük Istenünk előtt. Ők pedig legyőzték őt a Bárány vére és a tanúságtétel igéje által, s nem kímélték saját életüket mindhalálig. Örvendezzetek tehát, egek és akik bennük laktok! Jaj a földnek és a tengernek, mert hozzátok szállt le az ördög nagy haraggal, s tudja, hogy kevés ideje van!« (Jel 12,7-12)

Amiről itt olvasunk, az az angyalok bukása, továbbá Krisztusnak és az ő vértanúinak a bukott angyalok fölötti győzelme, de még nem a végítélet, hiszen az ördögnek még van hátra ideje a földön. Hatalmas erejű prófétai kép, de nem elméletileg kidolgozott teológia; ennek alapján tarthatná valaki azt az elméletet is, hogy a sátán és angyalai egyelőre a földön élnek, és majd csak a végső ítélet alkalmával kerülnek a „kénköves tüzes tóba”. Ez azonban hibás teológia volna, mert a démonok nem helyhezkötött lények. Hogy a földön vannak, ez azt jelenti, hogy az utolsó ítéletig kifejthetik hatalmukat a földön, gyötörve és bűnre csábítva az embert, nem pedig azt, hogy a föld mint térbeli hely körülírja őket. Ezt mindig szem előtt kell tartanunk, mert az emberi beszédmód, a már említett képzetekhez fordulás (conversio ad phantasmata) miatt, gyakran használ – sőt kénytelen használni – olyan képeket, amelyek mitológiává válnak, ha túlzottan szószerint értjük őket.

Baouardi Boldog Mirjam arab kármelita nővér (19. sz.) életrajzában például szerepel egy mozzanat, mikor a nővért megszálló démonok elmondják: „A mi fejedelmünk úgyszólván sohasem jön ki a pokolból.” Majd így kiált a démon: „Távozzatok tőle! Lucifer jön. Ha közel maradtok az arabhoz, mindnyájan porrá égtek!” Az angyalian tiszta és ártatlan fiatal nővér démoni megszállása minden tekintetben izgalmas történet, amelyet a maga idején szeretnék részletesebben ismertetni. Itt azonban figyeljünk fel a beszédmódra, mert ezért idéztem most ezt a helyet. A démonok fejedelme, amikor Mirjamot megszállja, „kijön a pokolból”. Ez azt a szemléletet erősíti, hogy a sátán helyhez kötött lény: hogy elfoglalja „B” helyet, el kell hagynia „A” helyet. Nyomatékkal ki kell jelentenünk, hogy ez csak emberi beszédmód. Egyetlen démoni szellemnek se kell elhagynia a poklot, hogy megszálljon egy embert, sőt nem is tudja elhagyni a poklot, mert az elsődlegesen nem hely, hanem a saját végleges szellemi állapota. Másodlagosan, mint mondottam, a kárhozott emberek testi valósága teszi hellyé a poklot, a föltámadás után. Itt arról van szó, hogy a sátán legtöbbször alárendelt démonokkal végezteti el a feladatokat.

Foglalkozzunk a névvel is, amelyet ez az epizód, melyről megbízható följegyzés tanúskodik, a sátánnak ad. A démonok fejedelmét Lucifernek nevezi. Ez az elnevezés meglehetősen elterjedt, ezt használja Madách is az Ember tragédiájában. Van azonban olyan állítás is, hogy a Lucifer nevű démon nem azonos a sátánnal. Érdekes, amit Gabriele Amorth atya ír erről.

Az a szokásunk ... , hogy két ujjunkat könnyedén a beteg szemére helyezzük és az ima bizonyos pillanataiban felnyitjuk velük a szemhéját. Ha fennáll az ördögtől való megszállottság, a szemek ilyenkor majdnem mindig csak a fehérjéjüket mutatják, a pupillák csak alig látszanak fent vagy lent ... A pupillák helyzete jelentős az ördögök és a problémák fajtáját illetően. A sok-sok kérdés nyomán az ördögöket fel lehet osztani a Jelenések könyvének 9. fejezete alapján: ha a pupillák felfelé néznek, skorpiókkal, ha lefelé, kígyókkal van dolgunk. A skorpiók vezére Lucifer (e név talán nem bibliai, de erősen meggyökeresedett a hagyományban), a kígyóké a sátán, aki Lucifernek is parancsol (ám az is lehet, hogy ugyanarról az ördögről van szó), csakúgy, mint minden más ördögnek is ... Másik neve Belzebub. Sokak szerint Lucifer is a sátán szinonímája. Ebbe a kérdésbe most nem kívánok belemerülni; az én tapasztalatom azt mutatja, hogy két különböző ördögről van szó.

Amorth atya tapasztalatai minden bizonnyal érvényesek, a kétféle megszálló démon Jelenések könyvén alapuló elnevezése fantáziadús és szellemes (természetesen korántsem a Biblia szószerinti értelméről van szó, hanem alkalmazott értelemről). A Lucifer név pedig igenis bibliai eredetű, csak nem a Biblia eredeti szövegén, hanem a latin fordításon alapszik. Lucifer, „fényhordozó” ugyanis a hajnalcsillag latin neve. A szöveg, ahonnét az elnevezés származik, a következő:

Hogyan hullottál le az égből,
te hajnalcsillag, a hajnalpírnak fia?
Lebuktál a földre, nemzetek legyőzője!
Te azt mondtad magadban:
„Az égbe szállok fel,
Isten csillagai fölé emelem trónomat,
leülök a gyülekezet hegyén, a messzi északon.
Felmegyek a magas felhők fölé,
hasonló leszek a Magasságbelihez.”
De az alvilágba szállsz alá,
a verem legmélyére!
(Iz 14,12-15)

A bevezető kérdés latinul így hangzik: „Quomodo cecidisti de caelo, lucifer, fili aurorae?” (Is 14,12). Magától értődő, hogy könnyű volt a lucifer szót tulajdonnévnek olvasni, és így az egész szöveg pompásan ráillett a sátánra, önistenítő gőgjére és csúfos bukására. Mindez azonban csak alkalmazott értelme a Bibliának. A szöveg szószerinti értelme egész más: Izajás 14,4 szerint ez egyértelműen gúnydal Babilon királyáról, az ő birodalmának bukását jövendöli meg. A „Lucifer” szó tehát a szöveg eredeti tartalma szerint nem ördögnév, hanem csillagnév, és nem a sátánra, hanem egy földi uralkodóra vonatkozik. Egy pillanatnyilag se tagadom, hogy a spirituális értelemnek is van létjogosultsága. De értelmetlennek tartom azt a kérdést, hogy Lucifer valóban a sátán neve-e. Már mondottam, hogy a tiszta szellemi lényeknek önmagukban nincs nevük, hiszen nem szavakkal kommunikálnak. A név csak egy kapaszkodó fogantyú az ember számára, amellyel a tiszta szellemeket beszédével eléri. Amikor ördögűzés közben az exorcista a démonok nevét tudakolja és azok válaszolnak neki, az imádság erejétől kényszerítve ilyen fogantyúkat adnak az ember kezébe, amelyek révén ismereteket és hatalmat nyer fölöttük, s ezek megkönnyítik kiűzésüket. Ha tehát a Boldog Mirjamot megszálló démon Lucifernek hívta fejedelmét, vagy Amorth atya ördögűző praxisa közben olyan démonnal találkozott, aki önmagát vagy főnökét Luciferként nevezte meg, ez egy emberileg jogosan használható név kimondása volt, de távolabbi következtetéseket, úgy gondolom, nem szabad belőle levonni.

Amorth a sátán neveként említi a Belzebub szót is. A filiszteus istenség nevét, Baal-Zebult (Úr-Fejedelem), torzította a zsidó szóhasználat Beelzebubbá (a legyek ura), s így vált a sátán szinonímájává: „Belzebub szállta meg, és az ördögök fejedelme által űzi ki az ördögöket” (Mk 3,22). Amire Jézus azzal válaszol: „Hogyan űzheti ki a sátán a sátánt?” Tehát Belzebub és a sátán azonosak. Itt is hangoztatni kell azonban, hogy az emberi elnevezés csak a mi „fogantyúnk” a szellemi valósághoz, az angyaloknak önmagukban nincs nevük, csak az ember számára.

A Beliál szó igen nagyfokú gonoszságot jelent, elsősorban elvontan, de van olyan értelmezés is, amely szerint személyesen a sátánra vonatkozik.

Jel 9,11 azt mondja a skorpiófarkú sáskák képében ábrázolt pusztító démonokról: „A mélység angyala volt a királyuk, akinek a neve héberül Abaddón, görögül Apollión”. A mélység (abüsszosz) szó itt valóban a pokolra vonatkozik. A héber és a görög név jelentése: „Pusztító”.

Vianney Szent János (19. sz.) egyszer ördögöt űzött, s amikor megkérdezte a démontól, kicsoda, az latin nyelven így válaszolt a megszállottból: „Magister. Caput.” A Mester. A Főnök. Az őskígyó, a sötétség fejedelme nevezte meg így magát.

Emberi szavainkkal, sebezhető fantáziánkkal egy félelmetes szellemi valóságot tapogatunk körül, amely nagyobb nálunk. Szilárdan meg kell kapaszkodunk a tényben: a mi Mesterünk, a mi Főnökünk, Jézus Krisztus, még nála is végtelenül hatalmasabb. „Nagyobb az, aki bennetek van, mint aki a világban van” (1Jn 4,4). Mi a győztes oldalon állunk!

Értelmezések

Az angyalok és az idő viszonya – A sötétség órája – Hogyan harcolnak az angyalok? – Az angyali tartam: az ævum – Szent Mihály és a sátán – Isten fiai óriásokat nemzenek? – Mondai anyag és üdvtörténeti üzenet – Démonok szexuális támadásai – A sámán szellemfelesége – Jézus szabadulást ad

Internetes levelezőlistám egyik tagjától kaptam egy kérdést. Szószerint idézem a levelet.

Van egy gondolatom, ami foglalkoztat már régóta és most a démonokról szóló írásaid kapcsán szeretném megkérdezni Tőled, hogy a Sátánnak idejét órákban szabad-e értelmezni. Jézus elfogásakor kijelenti, hogy „de ez a ti órátok és a sötétségnek hatalma”. Kapcsolható-e az éjszaka a gonoszhoz, mint ahogy sok népi hiedelem is az éjszakai órákat, de legfőképp az éjfélt jelöli meg a gonoszkodás idejének?

Fejtegetéseink során eljutottunk arra a pontra, ahol már logikus választ lehet adni erre a kérdésre. A jó és rossz angyalok az időben is úgy vannak jelen, mint a térben: ha a térnek vagy az időnek egy-egy pontján működnek, mondhatjuk, hogy ott jelen vannak; de sem a tér, sem az idő nem határolja be őket, mert ők tiszta szellemek, akiket önmagukban nem jellemez az anyagi dolgokat meghatározó kiterjedtség és egymásután. Ha tapasztalom, hogy zaklat a démon, akkor mondhatom, hogy most zaklat, de ez a „most” engem határoz meg, hozzám tartozik, nem a démonhoz. Őt csak annyiban jellemzi, amennyiben relációba lépett velem. Nem szabad tehát azt képzelni, hogy a démonok előhúzzák zsebórájukat és azt mondják: „Na, fiúk, mindjárt éjfél lesz, indulunk kísérteni.” Kísértenek ők bennünket nappal is, ha tudnak.

Ezzel elhárítottuk a mitikus értelmezést. Úgy ám, barátaim, angyalokról és démonokról beszélni szerfölött kockázatos dolog. A legutóbbi két fejezet során nagy erőfeszítéseket tettünk, hogy elkerüljük a bibliai beszédmód mitologikus félreértését, de úgy kerüljük el, hogy a kijelentések tartalmát ne próbáljuk racionalista módon kiüresíteni. Jelen fejezetben a sötétség órájával és utána még két további témával kell ugyanazt tennünk. Amikor tehát Jézus kijelenti a letartóztatására érkezett csapatnak: „Ez a ti órátok, és a sötétség hatalmáé” (Lk 22,53), nem azt akarja mondani, hogy a sötétség hatalma (vagyis a sátán és angyalai) a mi időnkbe beleágyazott valóságok. De nem is pusztán érzelmi tartalmú kijelentést tesz. A sötétség idején az ember fogékonyabb a szellemi zűrzavarra, a kételyre, a bizonytalanságra és a bűnre, tehát könnyebben kísérthető. A bűnnek mint szellemi tényezőnek rendkívül jó szimbóluma a fizikai sötétség. Ugyanakkor Istennek és a tőle származó dolgoknak a világosság a szimbóluma: „Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség” (1Jn 1,5). Jézus nem ok nélkül mondja, hogy amikor a jeruzsálemi főtanács éjszakai sötétségben küldi embereit az ő elfogására, cselekedetükre a sötétség jellemző: alattomosság, gyanakvás, gyűlölet, tévelygés, szellemi elvakultság vezérli őket, ezek eszméi pedig a Gonosztól jönnek. Vagy gondoljunk a János-evangéliumnak arra a jelenetére, amelyben Júdás eltávozik az utolsó vacsoráról. „Amikor a kenyérdarabot elvette, mindjárt belészállt a sátán. ... Amint elvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt.” (Jn 13,27.30) Az éjszaka itt nem csupán a napszak meghatározása, hanem erőteljes szimbólum annak kifejezésére, hogy az áruló szívében a sátán uralkodott. Ebben az értelemben a sötétség órája valóban a sátán órája.

Még két további témát kell ebben a fejezetben feldolgoznunk. Első az angyalok harcának kérdése. Már foglalkoztunk a Jelenések könyvének következő részletével:

Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal. A sárkány és angyalai harcoltak, de nem diadalmaskodtak, sem helyük nem volt többé az égben. Ekkor letaszították a nagy sárkányt, az őskígyót, akit ördögnek és sátánnak hívnak, aki elcsábítja az egész világot. Letaszították a földre, és vele együtt angyalait is. (Jel 12,7-9)

Vajon valóban harcolnak az angyalok? Ütnek, vágnak, lőnek, szuronyrohamra mennek? Vagy hagyjuk ki a Szentírás ilyen kifejezéseit gondolkodásunkból? Nos, nem hagyhatjuk ki, mert az Írás bennünket is buzdít, hogy készüljön föl a gonosz lelkek elleni harcra:

Öltsétek fel Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög cselvetéseivel szemben! Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen. (Ef 6,11-12)

A fegyverek, amelyeket az efezusi levél figyelmünkbe ajánl, ilyenek: igazság, megigazulás, készség az evangélium hirdetésére, hit, üdvösség, Isten igéje. Nyilvánvaló, hogy fizikai eszközökkel nem lehet hatni egy tisztán szellemi lényre. A földi fegyverzetet Pál apostol csak szemléltetésképpen használja, mint metaforát. Szellemi harchoz szellemi eszközök kellenek. Nem szabad tehát a gonoszság szellemi erői elleni harcot az emberi harc mintájára elképzelni. De lemondani se szabad róla, hiszen fontos dologról van szó. Péter első levele is buzdít bennünket, hogy erős hittel álljunk ellen ellenségünknek, az ördögnek (1Pt 5,9). Hasonló felszólítást olvasunk Szent Jakab levelében: „Az ördögnek pedig álljatok ellen, és futni fog tőletek” (Jak 4,7). Remete Szent Antal életrajzában is azt olvastuk, hogy „Antal hitével felbukfenceztette és állandó imájával elbuktatta” a kísértőt. Bármilyen szórakoztatónak találnánk is egy bukfencező démon látványát, tudomásul kell vennünk, hogy a fizikai erőszak eszközei nem hatnak a szellemi lényre, csak szemléltető képként szolgálnak, amikor a szellemi harcról van szó. Tóbiás könyve ugyan beszél arról, hogy a kifogott hal szíve és mája, ha elégetik, elűzi a démont (Tób 6,8; 8,2-3); ez azonban semmiképpen sem történeti mozzanat, csak szimbóluma annak, hogy a démont legyőző erő Isten ajándéka; másképp mágiába tévednénk, amit maga a Biblia tilt nagy határozottsággal. Szimbólumok a szentelmények is (például a szentelt víz), amelyeket az Egyház Isten áldásának kiesdésére és az ártó szellemi befolyások távoltartására használ. Hatékony szimbólumok, amelyek az Egyház imájának erejét nemcsak ábrázolják, hanem meg is jelenítik; de hatásukat nem fizikai mivoltuknál fogva, hanem szimbólum-értéküknél fogva gyakorolják. A szellemi harc fegyverei mindig szellemiek.

Ha ez így van akkor, amikor az ember küzd az ártó szellemekkel, még inkább így van az angyalok egymás elleni harcában. Ha Mihály és angyalai harcolnak a sátánnal és angyalaival, nem vetnek be tankokat, gépfegyvereket és rakétákat. Mint test nélküli lények, az angyalok fizikailag sebezhetetlenek és halhatatlanok, a bukott angyalok éppúgy, mint a szent angyalok. Ez természetükből következik. Angyalok között tehát nem lehet szó fizikai erőszak alkalmazásáról. Hogy mi történik, ha angyal küzd angyallal, azt akkor értjük meg, ha megfontoljuk, hogy az angyalok eszmehordozók. Márpedig eszmével szembe lehet helyezni egy ellentétes eszmét. Igaz és téves, jóindulatú és rosszindulatú eszmék ütközhetnek a szellem világában. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy az angyalok vívódnak és spekulálnak, mint az ember. Az angyal szellemi természetéből következik, hogy az angyali megismerés nem diszkurzív, nem halad lépésről lépésre, mint az emberé, aki az érzékelés adataiból absztrahál, az agy bonyolult műszerét használja, és állandóan a képzetekhez fordul, amikor gondolkozik. Az anyag összetett, a szellem egyszerű. Az angyal szellemi tekintettel, egyetlen aktussal, érzékelésre nem szoruló intuícióval alkotja meg eszméit. Állásfoglalásai egyszeriek és véglegesek. Nem Isten örökkévalóságában él, mert az kizárólag Isten sajátja, de nem él az ember mérhető egymásutánjában sem, amit időnek nevezünk, s amelyben ingadozás és visszakozás lehetséges. Az angyal eszméinek és elhatározásainak van sorrendje, ám ez nem mérhető folyamat, hanem logikai rend. Az angyali létezés tartamát a skolasztikus teológia ævumnak nevezte el. Szellemesen azt lehetne mondani, hogy az ævum az isteni örökkévalósághoz képest idő, az emberi időhöz képest örökkévalóság. Ævumában az angyal eszméket alkot és döntéseket hoz. Gondoljuk el most, hogy a sátán már meghozta döntését, hogy szembeszegül Istennel. Megalkotta az önistenítő gőg eszméjét, amelyet jól kifejez a már idézett izajási rész, habár erről jól tudjuk, hogy szószerinti értelme Babilon királyára vonatkozik. Nincs akadálya azonban, hogy lelki értelemben a sátánra alkalmazzuk. A sátán tehát azt mondja magában:

Az égbe szállok fel,
Isten csillagai fölé emelem trónomat...
Felmegyek a magas felhők fölé,
hasonló leszek a Magasságbelihez.
(Iz 14,13-14)

E szavak jól kifejezik a lázadó gőgöt, amely az angyalok bukását okozta. Mihály arkangyal azonban, Isten imádására beállított lényével, éppen ellentétes eszmét képvisel: Mi-Ká-Él, „Ki olyan, mint az Isten?” Az imádás angyala ő, a monoteizmus angyala. Miközben a sátán Istennel egyenlővé teszi magát, Mihály eszméiben ugyanakkor kétségbeesetten látja, hogy ez nem lehetséges. Saját perverz eszméje frusztrálja őt. Nem bírja elviselni Mihály monoteizmusát, reménytelen kényszergörcsben megszakítja vele a közösséget, a Jelenések szavaival: „nincs többé helye az égben”, „letaszítják”. Nem kell ezt úgy képzelnünk, ahogy a szentképeken látjuk, hogy Mihály karddal és pajzzsal fölfegyverkezve lelöki a mélységbe a denevérszárnyú Ellenséget; ez szimbolikus szemléltetés. De igenis mítoszmentes és érvényes megállapítás: a sátánt és angyalait Mihály és angyalai „taszítják le az égből”. Az igazság tiszta ragyogása, amely a szent angyalok eszméit jellemzi, elviselhetetlen a perverz eszméket tápláló angyalok számára. Csak az embernél van még esélyük a bukott angyaloknak, az embert még meg lehet téveszteni, az ember eszméi nem olyan tiszták és nem véglegesek. A következő fázis tehát a démonseregek küzdelme az ember elcsábítására. A szent angyalok, miután megállták a próbát és végérvényesen Isten mellett döntöttek, Isten színről színre látására jutottak, míg a bukott angyalok megalkották saját poklukat.

A szent angyalok az üdvösség útjára próbálják vonzani az embert, az üdvösség eszméit közvetítik neki. A démonok, éppen ellenkezőleg, saját kárhozott eszméiket próbálják érvényesíteni az emberek között. Jézus azt mondja a sátánról, hogy „gyilkos volt kezdet óta”, továbbá hogy „hazug, és a hazugság atyja” (Jn 8,44). Mióta a Kígyó megszólalt a paradicsomban, a sátán irigységéből világba jött a halál (Bölcs 2,24), a paradicsomi harmónia helyét pedig elfoglalta a hiábavalóságnak alávetett, sóhajtozó és vajúdó teremtés (Róm 8,19-22). A két ellentétes eszmevilág összecsap az emberben és az univerzumban. A szent angyalok és a bukott angyalok nem egymást próbálják meggyőzni, egymással már véglegesen szakítottak; az embert és életterét próbálják hatókörükbe vonni, eszméiket ezekben kifejezni. Hogy az ember melyiket engedi inkább hatni, az tőle függ, s látni fogjuk, hogy az anyagi teremtmény is fölszabadítható a démoni szolgaság alól. Miközben a jó és rossz angyalok harcolnak az emberért, saját eszméiket próbálva kifejezni az emberi pszichében, az ember szabadon választhat; ha a jót választja, számíthat a szent angyalok támogatására, ha a rosszat választja, szabadsága korlátozódik, ő maga mindinkább a sátán rabszolgája lesz. Ennek a szellemi harcnak eszközeit és törvényeit minden kereszténynek meg kell ismernie. A győzelem kulcsa Jézus Krisztus kereszthalálának és föltámadásának húsvéti misztériuma.

Harmadik témánk e fejezetben a Genezisnek, a Teremtés könyvének egy érdekes részlete, a 6. fejezetből.

Amikor azután az emberek sokasodni kezdtek a földön, és leányokat nemzettek, látták az Isten fiai, hogy az emberek leányai szépek, és feleségül vették közülük mindazokat, akiket kiszemeltek. Óriások voltak a földön azokban a napokban – azután, hogy az Isten fiai bementek az emberek leányaihoz, és azok szültek –, ezek az ősidők erős, híres férfiai. (Ter 6,1-2.4)

Miközben az óriásokat máshol is emlegeti a Szentírás, ez a hely azért kivételes, mert azt mondja, hogy az óriások „Isten fiainak” az emberek leányaival kötött házasságából születtek. Már máskor is láttuk, Jób könyvével kapcsolatban, az „Isten fiai” kifejezés az angyalokra vonatkozik, numinózus lényket jelent, méghozzá válogatás nélkül, jó és rossz angyalokat vegyest. Vagyis a szöveg angyalok és embernők házasságáról és ilyen házasságokból született gyermekekről beszél. Ez alkalmas arra, hogy megdöbbentse az embert, különösen abban az esetben, ha gondosan törekszik arra, hogy az angyalokról szóló bibliai kijelentéseket ne értelmezze mitologikusan. Angyalok szemelnek ki maguknak lányokat, és gyermekeket nemzenek velük – vajon ez mi, ha nem mítosz? Vagy el kell hinnünk a Szentírásnak, hiszen a Biblia Isten szava?

A régebbi teológia megtehette, hogy minden további nélkül szószerint vegye ezt a történetet, ugyanis, mint mondtam, az angyalok megjelenéseit úgy magyarázta, hogy Istentől külön erre a célra teremtett valóságos testet vettek magukra. Ez az elmélet azonban az emberi lélek képességeit tulajdonítja az angyaloknak, mintha az angyal nem volna egyéb test nélküli embernél. Ezt nem tartom elfogadhatónak. Az angyal tud hatni az anyagra, ki tudja fejezni benne eszméit, ezért tud hatni az emberi testre, idegrendszerre, fantáziára is. Látható test benyomását tudja kelteni, anélkül, hogy ténylegesen teste volna. Az emberi lélek helyét azonban nem foglalhatja el egy emberi testben. Az emberi testet animáló szellemi valóság definíciószerűen az emberi lélek, nem pedig az angyal. Ezért az újkori teológia kezdett úgy kitérni a probléma elől, hogy „Isten fiai” itt nem az angyalok, hanem a jámbor emberek, nevezetesen a szetiták. Ez a magyarázat azonban teljesen önkényes, a szöveg elfogulatlan olvasója világosan látja, hogy a született generáció azért óriás, mert numinózus lényektől származik. S mivel ez roppant valószínűtlen, önkéntelenül úgy érezzük, hogy a történet egy ókori monda és nem megtörtént valóság.

Nos, nem kell védekeznünk ez ellen az érzés ellen. Az óriások eredetét elbeszélő bibliai történet eredetileg valóban monda és mítosz. A Szentírás maga ettől még nem válik mítosszá. Máshol is, így a teremtés és a bűnbeesés történetében, fölhasznál az emberi szerző pogány eredetű mítoszokat, s azokat átalakítva saját hitének kifejezésére, a Szentlélek segítségével mély teológiai tanítást öltöztet beléjük. Kellően megértve, ezek a helyek teljesen szabatosak és mítoszmentesek. Kifejezik, hogy Izrael Istene a teljes univerzum teremtője; kifejezik, hogy mindaz, amit Isten alkotott, jó; és elmondják, hogy a rossz gyökere a teremtett szabadságban van. Ezt tartalmazza a Teremtés könyvének első három fejezete. Később, a tizenegyedik fejezetben, az elbeszélés átmegy a pátriárka-történetekbe, Izrael törzseinek eredetéről számol be a rendelkezésére álló ősmondák anyaga alapján. Ez a szakasz nem a mai történelem precizitásával van megírva, meglehetős szabadsággal alkalmaz mondai elemeket; célja, hogy összekösse Izrael történeti létét az ősmondákban élő múlttal. A negyedik fejezettől a tizenegyedik fejezet kilencedik verséig azonban olyan történeteket találunk, amelyek a pátriárkák és az első emberek között vernek hidat. Ez a teológiai mondanivaló: a mózesi szövetség előzménye nem csupán Ábrahám, Izsák és Jákob élete, hanem az egész emberi történelem, sőt maga a világ és az ember teremtése is. E mondanivaló szempontjából teljességgel közömbös, hogy az előadott történetek megütik-e a mai értelemben vett történetírás mércéjét. Nem ütik meg. Történeti alappal születtek ezek a mondák, mint a vízözön-monda, vagy a bábeli nyelvzavar mondája; de szigorúan vett történelmet keresni bennük hiba volna. Teológiai funkciót töltenek be. A Szentlélek, sugalmazó tevékenységével, nem tölti ki az emberi tudás hézagait. Isten nem dolgozik az ember helyett. A Szentírás sugalmazott mű, feltétel nélkül igazat mond, de mondanivalója itt az, hogy Izrael üdvtörténetének gyökerei a világ teremtéséig nyúlnak vissza. A kor műveltségének anyagát csak tükrözi, de nem tanítja. Ez vonatkozik az emberek leányaival gyermeket nemző angyalokra is. A Szentlélek meg tudta tenni, hogy Mária gyermeket foganjon szűzi méhében, mert a Szentlélek Isten. Az angyalok nem tudnak hasonlót tenni, mert nem mindenhatók.

Ezzel mítosztalanítottuk az óriások történetét. De most jön a meglepetés. Évekkel ezelőtt nagy örömmel olvastam az Interneten egy ír katolikus lány, Edith Dullagan 1995-ben elhangzott tanúságtételét, aki alkoholtól, kábítószertől, szextől és démoni praktikáktól sebzetten, teljes letörtségben a halálra készült, amikor Jézus belépett az életébe és újjáteremtette őt. Ha valaki ismerős a démonok természetrajzával, ő az. Idézem tőle a következő, meglepő szakaszt:

A sátánhoz kezdtem imádkozni - és hirtelen elkezdtek megvalósulni a dolgok, amelyeket kívántam. Mindig meg kellett fizetni az árat, és fölfedeztem az ijesztő tényt, hogy a démonok (gonosz lelkek, amelyekről most már tudtam, hogy léteznek) szexuális kapcsolatra akarnak lépni velem. Ez talán különösen hangzik, de sokan szenvednek ilyen támadásokat, akik okkult gyakorlatokkal foglalkoznak.

Mégis lehetséges volna a démonok és emberek közötti szexuális kapcsolat? Régebben gátlástalanul írtak inkubusokról és szukkubusokról, démon-szeretőkről. Egy megtért testvér tanúságtételét nem utasíthatjuk vissza. A dolog, úgy látszik, mégis valóságos. De tegyünk különbséget. A démon tud hatni a testre, végrehajthatja rajta mindazokat az érintéseket és mozgásokat, amelyek a közösülés során történnek, eljuttathatja szerencsétlen partnerét az orgazmusig. De egyet nem tudhat: embert nemzeni. Mint mondtam, teremteni az angyalok nem képesek. Ilyesmit Edith Dullagan nem is állított.

Megerősíti a jelenség hitelét a sámánok szellem-szeretőiről szóló beszámoló.

„A férfisámán kiválasztó szelleme mindig nő, a nősámáné pedig férfi” – mondja egy nanaj sámán. – „Éppen olyanok, mint a férj meg a feleség. Némelyik sámán együtt hál valamennyi segítő-szellemével. Volt egy nagy nősámán, aki férj nélkül élt. Sok segítő szelleme volt és valamennyivel együtt hált.” ... A sámán az ilyen jellegű átélést a paroxizmusig képes fokozni. Ha a sámán más magatartást erőltet magára, vagy elfordul szellemeitől, a szellemek bosszút állnak rajta. Ha abbahagyja a sámánkodást, pusztulás vár rá. A csukcsok szerint a szellem és a sámán közti legkisebb ellentét is a sámán halálát okozhatja.

Edith Dullagan tanúságtétele után nyugodtan tekinthetjük e sámáni jelenségek magyarázatának a démoni megszállottságot. Ám e kissé szenzációhajhásznak ható részlet-téma után hadd idézzek még egy részletet Edith-től. Ez megtéréséről beszél.

Találkoztam Jézus szeretetével, amely reményt adott nekem, hogy normális életet élhetek, hogy nem kell meghalnom, hogy szabad élnem, és megismerhetem őt - és neki van elegendő ereje ahhoz, hogy elszakítsa bármilyen szövetség kötelékét a sátán között és énközöttem. Látomásban láttam Jézust, és ő azt mondta nekem: „Átveszlek úgy, ahogy vagy, ha hajlandó vagy velem jönni. Magamhoz ölellek mocskosságodban és tisztátalanságodban. Szeretni foglak úgy, ahogy vagy.”

Ez a feltétel nélküli szeretet törte át Edith ellenállásának falát. A változás megtörtént, és a lány megtisztult minden démoni befolyástól. A sötétség és világosság angyalainak harcában Jézus a győztes. Nekünk csak be kell fogadnunk a megváltást, amit vérével szerzett nekünk.

Győzelem

Egy begina kísértései – Démoni üldözés – A Keresztrefeszített győzött – Miért kell harcolnunk? – A rossz születése – A sátán diktatúrája és Jézus Krisztus forradalma – Hadiállapot két ország között – Jézushoz tartozni – Jó dolog a győzelem

Kölni Boldog Krisztina (1242-1312) egy ideig az ú.n. beginák testvérületéhez tartozott; ezek Istennek szentelt szüzek voltak, de szerzetesi fogadalom nélkül (férfiban: begárdok; mindkettő Lambert le Begh alapítása Németalföldön, a 12. sz.-ban). Jézus látomásban hívta el mint serdülő lányt; tizenhárom éves korában ment a kölni begina-telepre, s ott böjtölve és puszta deszkán vagy kövön hálva, Jézus kínszenvedéséről elmélkedve élt. Misztikus elragadtatásai miatt egyesek epilepsziásnak, mások bolondnak tartották. Lelki életét egy Péter nevű dominikánus teológiai tanár megfigyeléseiből alaposan ismerjük. Krisztina kiegyensúlyozott, szerény, barátságos, vidám, a társalgásba készséggel bekapcsolódó személyiség volt, de elég volt egy lelki himnusz, hogy órákig tartó elragadtatásba ejtse.

Két éve volt begina, amikor nagy kísértései kezdődtek. Éjszakai imádsága közben látszólag Szent Bertalan apostol jelent meg neki, és közölte, hogy csak akkor jut a mennybe, ha megöli magát. Féléven keresztül kínozta állandóan az öngyilkosság gondolata. Ha kút mellett haladt el, úgy érezte, bele kell ugrania. Éjjel hangok figyelmeztették, hogy ha nem végez magával, elkárhozik. Amikor az önpusztítás démona elhagyta, elemi erejű hitkételyek ragadták meg. Kételkedett Jézus szentségi jelenlétében. Nem bírt imádkozni, képtelen volt gyónni. Ez az állapot tizennyolc hónapig tartott, egy látomás vetett véget neki. Ekkor új démoni ostrom kezdődött. Krisztina nem bírt enni, mert minden ennivalón (még a szent Eucharisztián is) undort keltő látványok tűntek szemébe: varangyok, pókok, kígyók. Italában, úgy látta, férgek nyüzsögtek, s minden pohár mintha odakiáltotta volna neki: „Ha belőlem iszol, ördögöt iszol.” Éhes volt, és nem bírt enni; a szentáldozás kínszenvedés volt számára. Félévig tartott ez a kísértés, aztán végetért, de addigra mindenki idegbetegként kezelte Krisztinát a begina-telepen. Nem tűrték meg tovább, haza kellett térnie szülőfalujába, a Kölnhöz közeli Stommeln községbe.

Szülei házában folytatódtak a démoni támadások. Éjjel sokszor átélte, hogy démonok hurcolják el, kínozzák, darabokra vágják. Máskor úgy kellett kihúzni egy ciszternából, ahova láthatatlan erő vetette; félig megfulladt az iszapban. Ismét más alkalommal nagy zajjal kivonszolta valami a szobából, ahol két barátnőjével hált; fáklyákkal kellett keresni, félholtan találták meg a ház előtt. Volt, hogy ismeretlen kezek sárral, kövekkel dobálták meg; nem képzelődés volt, másokat is el-eltalált a titokzatos támadó. Megtörtént, hogy hajánál fogva hurcolta a szobában egy láthatatlan kéz, a levegőbe hajította és megsebezte. Volt eset, hogy fűzfavesszőkkel egy fára fölkötözve találtak rá, gyötrelmes helyzetben. Máskor kard jelent meg szobájában, amely többeket megsebesített.

A legtragikusabb eset egy ismert bűnöző (vagy, amennyiben elfogadjuk a krónikás állítását: a gonosztevő alakjában egy kísértő lélek) támadása volt, aki szerelmet vallott Krisztinának, és magával akarta hurcolni. Mikor hízelgése nem használt, tőrrel fenyegette. A szűz erre sem engedett, mire a gyilkos a család kiirtásával fenyegetőzött. Apja könyörgött a lánynak, hogy engedjen, de Krisztina nem volt hajlandó elhagyni Istent. A dühöngő szörny erre megölte apját. Krisztinának sikerült kikapni kezéből a tőrt és azzal sebet ejteni önmagán, hogy ostromlója megundorodjék tőle, amiért később vádolta a lelkiismeret (az önsebzés valóban nem fogadható el erkölcsileg, bár ő akkor aligha volt a tárgyilagos mérlegelés állapotában). A támadó erre eltűnt; a tőrt megtalálták. Krisztina majdnem elvérzett. Jézus egy látomásban megjelent neki, és meggyógyította.

Negyvenhat éves volt, amikor a démoni támadások végetértek. Krisztina megharcolta a maga harcát, és győzött; szabatosabban, a Keresztrefeszített győzött benne. (Hosszú ideig vért verejtékezett, a keresztrefeszítés stigmái gyakran megjelentek testén, és illatot árasztottak.) Még huszonnégy évet élt békességben, bensőséges egyesülésben az Úrral. Nem rendkívüli karizmái jelentik számunkra a példát, hanem kitartása és alázata. Mindkettő nélkülözhetetlen a szellemi harcban.

De miért van szükség erre a harcra? Miért olyan nagy a sötétség fejedelmének hatalma? A Szentírás igen erős kifejezéseket használ: a sátán „a világ fejedelme” (Jn 14,30), „ennek a világnak a fejedelme” (Jn 16,11), „a levegőben uralkodó fejedelem” (Ef 2,2), sőt „ennek a világnak az istene” (2Kor 4,4). Szerepel olyan gondolat a hagyományban, hogy bukása előtt is a sátán lehetett az a magas rangú angyal, akire az univerzum kormányzása bízva volt. Ez azért nem tűnik valószínűnek, mert ebben az esetben az univerzum a sátán bukásával került volna a gonosz hatalma alá, míg a Szentírás az univerzum megromlását az ember bukásával hozza kapcsolatba (kiűzetés a paradicsomból). „Minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mindaddig” (Róm 8,22), amíg „a teremtett világ is felszabadul majd a romlottság szolgaságából” (Róm 8,21), azért „sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak” (Róm 8,19). Az univerzum sorsa az emberével van összekötve.

Mint a Katekizmus tanítja:

Az első ember nemcsak jónak teremtetett, hanem barátságban volt Teremtőjével, és összhangban önmagával és az őt körülvevő, egész rábízott teremtéssel. Ezt a harmóniát csak a Krisztusban megvalósuló új teremtés dicsősége képes fölülmúlni.

Az eredeti szentség és igazság állapotában az ember nemcsak belsőleg részesült az isteni életben, hanem életének minden dimenziójában.

Ameddig az ember szoros kapcsolatban maradt Istennel, nem kellett sem meghalnia, sem szenvednie.

Megfellebbezhetetlen tény, hogy az eredeti szentség és igazság állapotát elveszítettük.

A bűnbeesés története (Ter 3) képes beszédet használ, de egy őseseményt ír le, mely az ember történelmének kezdetén játszódott le. A kinyilatkoztatás megadja nekünk a hitbeli bizonyosságot, hogy az emberiség egész történelmére rányomja bélyegét az eredeti bűn, melyet ősszüleink szabad akarattal követtek el.

Még egy lépéssel visszafelé haladva az okkeresésben, megjelenik az Ősi Kígyó:

Ősszüleink engedetlen döntése mögött egy istenellenes, kísértő hang áll, mely irigységből taszította őket a halálba. A Szentírás és az Egyház hagyománya ebben a lényben egy bukott angyalt lát, aki sátánnak vagy ördögnek nevez. Az Egyház tanítja, hogy kezdetben Istentől teremtett jó angyal volt. „Az ördögöt és a többi démont Isten természetük szerint jónak teremtette, de önmaguktól rosszak lettek.”

Ezzel, visszafelé fejtve a szálat, eljutottunk a rossz születéséhez. Az univerzumot az ember bűne rontotta meg. Az embert a sátán kísértette bűnre. A sátán és angyalai eredetileg jók voltak, önmaguktól lettek rosszak. Isten nem alkotott rosszat. Mindent jónak teremtett.

Itt van a mély teológiai jelentősége a Biblia legelső fejezetének, a hatnapos teremtéstörténetnek. Isten jó, és csak jót teremt. „És látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt” (Ter 1,31). Istennel egyenrangú ős-rossz nincsen. A rossz a teremtett szabadság perverziójából születik. Előbb az erkölcsi rossz következik be, az angyalok, majd az emberek bukása, és ennek következménye a fizikai rossz, a szenvedés és a halál, az univerzum harmóniájának megtörése, bibliai nyelven: a kiűzetés a paradicsomból. Az ember, ha a bűnnel önként nem helyezi magát a sátán hatalma alá, élhetett volna olyan univerzumban, vagy az univerzumnak olyan vetületében, amelyet kizárólag a jó angyalok eszméi határoznak meg. Természetesen ott is át kellett volna élnie korlátait, és mindenképpen lett volna egy átmenet a paradicsomi állapotból, a szentség és igazság állapotából a mennyei állapotba, Isten boldogító színelátására. De a korlátok nem jelentettek volna katasztrófát, az átmenet pedig nem jelentett volna pusztulást, halált. A munka nem jelentett volna frusztrációt, a szexualitás nem járt volna gyötrelemmel. Odáig nem mehetünk el, hogy fizikailag meghatározzuk a különbséget a harmonikus világegyetem (paradicsom) és a frusztrált, sóhajtozó-vajúdó világegyetem között. A jelen állapotból csak a sóhajtozó-vajúdó világegyetem fizikai sajátságait tudjuk extrapolálni az ember előtti időkre. Ám a fizikából jól tudjuk, hogy minden mérési eredményünk az ember és az élettelen valóság kölcsönhatásának eredménye. Ha más volna az ember, más volna a mért paraméter, az észlelt fizikai valóság is; nem tudhatjuk, miképpen és mennyire más. Nem írhatjuk meg a paradicsom fizikáját, kémiáját, biológiáját. Maradjunk meg a paradicsom teológiájánál: az eredeti szentség és igazság állapotánál, amit a bűnnel elveszítettünk. Ez a megállapítás hitünk alapjaihoz tartozik.

És itt kezdődik a bukott angyalok hatalma az ember fölött. A sátán és a démonok, Isten elleni gyűlöletükben, azon munkálkodnak, hogy az embert Isten ellen fordítsák és a kárhozatba döntsék. Van hozzá hatalmuk: „Jaj a földnek és a tengernek, mert hozzátok szállt le az ördög nagy haraggal” (Jel 12,12). Isten megengedi, hogy próbára tegyék az embert. Ahogy Remete Szent Antalnak mondja az Úr: „Antal, itt voltam, csak arra vártam, hogy lássam küzdelmedet.” Nekünk is meg kell vívnunk a jó harcot. Meddő a panaszkodás, hogy Isten miért nem hárít el tőlünk minden rosszat. Ő itt van velünk, csak arra vár, hogy lássa küzdelmünket.

De hogyan szabadul meg az ember a sátán uralmától? Jel 12,11 meghatározza a győztes fegyvert: „Legyőzték őt a Bárány vére és a tanúságtétel igéje által.” Jézus, az élő Isten Fia, győztes forradalmat hajtott végre a sátán diktatúrája ellen. „Azért jelent meg Isten Fia, hogy az ördög műveit lerontsa” (1Jn 3,8). Ő a Messiás, a Fölkent, aki a Szentlélek kenetét vette: „Tudjátok, ... miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel a Názáretből való Jézust, aki körüljárt, jót tett, és meggyógyította mindazokat, akiket az ördög a hatalmába kerített” (Csel 10,38). Kereszthalála előtt pedig így beszél: „Ítélet van most e világ felett, most fogják kivetni ennek a világnak a fejedelmét” (Jn 12,31). „A Bárány vére”, Jézus megváltó kereszthalála, alapjaiban rendíti meg a sátán diktátori hatalmát. Isten Fölkentje új országot alapított, amely engesztelhetetlen harcban áll a sátán birodalmával. Akik az ő hitét vallják, részesülnek a Bárány győzelmében. Nem a maguk erejéből kell győzniük. „A békesség Istene tiporja össze hamarosan lábatok alatt a sátánt” (Róm 16,20).

Harcba kell szállnunk a Bárány oldalán. „Nem a vér és a test (= ember) ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen” (Ef 6,12). Ebben a harcban nincs alku, nincs semleges zóna, nincs békekötés és nincs fegyverszünet.

„Aki nincs velem, ellenem van, s aki nem gyűjt velem, az szétszór” (Lk 11,23).

„Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem kardot” (Mt 10,34).

„Akinek pedig nincsen, adja el a felső ruháját, és vegyen kardot” (Lk 22,36).

Hogyan csatlakozhatunk Jézus Krisztushoz, aki harcra szólít minket?

A sátán országának fő vonzereje az ígéret: „Olyanok lesztek, mint az Isten” (Ter 3,5). Az ember a jó és rossz mércéjévé akar válni, vágyai kielégítését nem vetni alá semmiféle nála magasabb hatalomnak. Ez az óriás többségnek kedves. „Széles a kapu és tágas az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan vannak, akik bemennek rajta” (Mt 7,13). Ahogy haladnak az úton, egyre inkább észreveszik, hogy vágyaik nem elégültek ki igazán, keserűségben, a szív fojtogató magányában és halálfélelemben élnek. Ilyenkor Istent vádolják. „Káromolták az ég Istenét fájdalmaik és sebeik miatt; de nem tartottak bűnbánatot tetteik miatt” (Jel 16,11). A sátán elhiteti velük, hogy Isten gyűlöletre méltó zsarnok, le kell rázni igáját, vagy másik, jobb indulatú istenséggel helyettesíteni; közben nem veszik észre, hogy a „hazugság atyjának” (Jn 8,44) rabszolgái lettek.

Jézus szent forradalmának programja: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). Valami bekövetkezett, ami nem tőlünk függött; valami történt, amit mi nem tudtunk volna megvalósítani; kívülről és fölülről érkezik Isten királysága, olyan mércékkel, amelyeket nem mi alkottunk, olyan programmal, amelyet nem mi fogalmaztunk meg. Ráadásul, igen kellemetlen és megalázó módon, el kell ismernünk, hogy bűnösök vagyunk, méltatlanok és alkalmatlanok az Országra; mi több, semmiféle erőfeszítéssel nem is tudtunk volna méltóvá válni rá, mert az bennünket felülmúló, ingyen jóindulatból adott ajándék. Tehetetlenségünket, rászorulásunkat elismerve, kegyelemként kell fogadnunk. „Aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda” (Mk 10,15). Csoda, hogy ezt kevesen teszik meg? Csakhogy akik megteszik, azokat valami hihetetlen meglepetés éri: a tékozló fiú meglepetése, aki még el se kezdte vádolni magát, máris átölelték, megcsókolták, a legdrágább ruhát adták rá, gyűrűt húztak az ujjára, sarut a lábára, levágták a hizlalt borjút és lakomát rendeztek számára (Lk 15,20-24). A tékozló Fiú tékozló Atyára talált, föltárult Isten igazi arca, aki úgy szerette a bűnös világot, hogy egyszülött Fiát adta érte (Jn 3,16) – micsoda isteni pazarlás! Jézus szerette Isten országát lakodalomhoz hasonlítani, ahol bor folyik és vigadoznak. Isten lényege saját gazdagságának és boldogságának tékozlása: „Szeretet az Isten” (1Jn 4,16). A sátán hamisítása lelepleződött; az ember a forrásnál van, ahol minden szomjúsága kielégül; a szív nem magányos többé, boldog ölelésben él; a halál fullánkja ki van tépve, az ember az örök életet kezdte meg a földön.

Mindez szorosan Jézus személyéhez kötődik. Nem elég vádolni magunkat a bűnről (ezt Júdás is megtette, aztán elment és felakasztotta magát); szükséges, hogy elfogadjuk Isten irgalmát, amely Jézus kereszthalálában és föltámadásában tárul fel előttünk, és sehol máshol. „Nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell” (Csel 4,12). Hittel el kell fogadnunk az ő húsvéti misztériumát, és meg kell vallanunk őt életünk egyetlen Urának. „Ha tehát a száddal vallod, hogy »Jézus az Úr!«, és a szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, üdvözülsz” (Róm 10,9).

„Üdvözülsz” = „megszabadulsz”, „megmenekülsz”, „meggyógyulsz”. Kikerülsz a sátán hatalma alól. Minden ember vagy Jézus Krisztus hatalma alá tartozik, vagy a sátán hatalma alá, a kettő nem fér össze, és harmadik eset nincs. Az egész emberiség minden tagja egy adott pillanatban vagy az egyik birodalomhoz tartozik, vagy a másikhoz, még átmenetileg sem lehet semleges helyzetben. Ha aztán Jézus Krisztus uralma véglegesül bennünk, az a mennyei boldogság; ha pedig a sátán uralma véglegesül bennünk, az a pokoli kárhozat.

Akarsz a Győzteshez tartozni? Mert ami itt elhangzik, nem merő elmélet, hanem a beteljesült élet titka. A sátán diktatúrájától megnyomorított élet helyett mindnyájan élhetünk győzelmes életet. De ehhez részesülnünk kell a keresztrefeszített és föltámadt Jézus húsvéti misztériumában. Akarod-e, barátom? Mert ha megelégelted a destruktív hatalmak uralmát, most itt a pillanat, hogy megszabadulj tőlük. Elég az elméletből, ütött a cselekvés órája. Megmondhatod Jézusnak, hogy az ő oldalára akarsz állni, és kérheted, hogy avatkozzék be a téged fogva tartó démoni hatalmak ellen a te javadra. Mondhatod neki például azt az imát, amit most elimádkozom. Helyezkedj tiszteletteljes testtartásba, és mondd velem – magadban is mondhatod, de ha egyedül vagy, javaslom, hogy imádkozd hangosan – , ha akarod:

Uram, Jézus Krisztus! Bűnösnek vallom magam. Rád szorulok, mert egyedül te tudsz rajtam segíteni. Köszönöm, hogy meghaltál értem a kereszten. Ellene mondok a sátánnak és a bűnnek. Kérlek, jöjj életembe, szent véred megváltó erejével semmisítsd meg a gonosznak minden kötelékét, amellyel eddig fogva tartott engem, és vezess át a sötétség hatalmából föltámadásod dicsőséges életére. Elfogadlak téged Megváltómnak és életem egyedüli Urának. Végy birtokodba, és teremts újjá mindenható szereteteddel. Hálát adok neked, mert Te ezt valóban megteszed. Amen.

Ha ezt komolyan elimádkoztad, a Győzteshez tartozol. Lesznek még tennivalóid, le kell vonnod a konzekvenciákat; meg kell tanulnod rendszeresen beszélgetni Jézussal; meg kell bocsátanod az ellened vétkezőknek; fel kell venned a kapcsolatot az Egyházzal is, ha ez eddig nem történt meg; ha még nem vagy otthon a hit alapjaiban, meg kell ismerned azokat; amennyiben nem vagy megkeresztelve, meg kell keresztelkedned; be kell kapcsolódnod egy hitvalló közösség életébe; ha katolikus vagy, kellő előkészület után szentgyónáshoz és a Szent Eucharisztiához kell járulnod, rendszeresen és sűrűn; növekedned kell a testvéri szeretetben; küzdened kell gyöngeségeid ellen; újra és újra ellene kell mondanod a sátánnak és angyalainak; meg kell vívnod egy harcot. De nem a saját erődből, mert ettől a pillanattól fogva Jézus él benned, ő rendelkezik veled, és ő harcolja harcaidat.

Talán máris észleled a Szentlélek gyümölcseit: a szeretetet, örömöt, békességet. De ha egyelőre nem érzel semmit, akkor is a győztes oldalon állsz már. Jézus a szívedben van. Szabad vagy az ártó szellemek terrorjától. Tedd meg a szabadságod érvényesítéséhez szükséges további lépéseket is. Jó dolog a győzelem! Futni fognak tőled a démonok, és élvezni fogod Isten közelségét.

Ívfény

Lehetett volna másképp is – Az élve megégett kisfiú – Jób szájára teszi a kezét –
Jézus kérdése a kereszten – Isten válasza: a föltámadás – A sátán csak eszköz – A Szentháromság gyönyörű dialektikája – Maga Jézus a megoldás – Angyalok fölött fogunk ítélkezni – A hatalom titka: a Szentlélek kenete – Megkapjátok a Szentlélek ajándékát – Tandara bú

Az eddigiek során eljutottunk odáig, hogy láthatjuk: a sátán hatalma, melyet az ember és az univerzum fölött gyakorol, az ember bűnéből ered. Azt is láthatjuk, hogy Jézus Krisztus győztes forradalmat hajtott végre a sátán diktatúrája ellen, a szeretet forradalmát, amikor a kereszten kínhalált halt, hogy tökéletes engedelmességgel hódoljon a mennyei Atyának, és az istenszeretet elveszített életébe újból belevonja a halálra ítélt emberiséget. Mi magunk pedig, ha hittel befogadjuk a megfeszített és föltámadt Jézus húsvéti misztériumát, kiszabadulhatunk a sátán diktatúrája alól, és átmehetünk Isten dicsőséges országába.

Még mindig hátramarad azonban a kínzó kérdés: ha lehetett volna másképp is, miért engedte a mindenható Isten, hogy a sötétség hatalma ennyi szenvedést okozzon, éspedig nemcsak a bűnösöknek, hanem az ártatlanoknak is? Miért engedte, hogy azok is szenvedjenek, akiket csak „Ádám bűne” sújtott, személyes bűnt soha nem követtek el? Teszem azt: a kisgyerekek. Persze sokan felelik erre, hogy a rossz szükségszerű ellenpólusa a jónak; „nincsen rózsa tövis nélkül”, ha a jó létezik, a rossznak is léteznie kell. Mi azonban már láttuk, hogy ezt a dualista világszemléletet a Biblia elutasítja, és bátor létoptimizmust vall, amely ki meri mondani, hogy a jó az elsődleges és abszolút, a rossz pedig csak másodlagos és alárendelt szerepet játszik. A rosszra nincs szükség. Nem igaz, hogy a rossz nélkül ízetlen volna a lét. A menny, ahol nincs rossz, nem üres és nem unalmas, ellenkezőleg, boldog izgalom járja át. Mint Nemes Nagy Ágnes kis verse mondja:

Hogy a csak-jó se hal, se hús?
Én nem vagyok manicheus.
Az örök üdvösséget én
nem unnám.

Ám ha ez így van, a bibliai felfogásnak válaszolnia kell arra a kérdésre, hogy ha egyszer a rossznak nincs szükségszerű szerepe, miért nem ajándékozott meg bennünket Isten egy zavartalanul harmonikus világgal?

Első szinten már kifejtettük a választ. Isten jó; a teremtés eredetileg jó; a rossz nem létező, hanem hiány. Isten pedig igenis fölajánlott nekünk egy zavartalanul harmonikus létformát, az eredeti szentség és igazság állapotát, és csak szabadságunk perverziója, a bűn eredményezte a harmónia elveszítését, a kiűzetést a paradicsomból. Ez a válasz tökéletesen helyes és igaz, ugyanakkor mégsem teljesen elégséges és megnyugtató. A Szahalin szigeti földrengés alkalmából elszakadtak a gázvezetékek, és az összeomlott házak tűzvész martalékai lettek. Egy kisfiút élve fogvatartott a leszakadt tetőszerkezet, miközben elérte a láng. „Apu, égek! Jaj, apu, szabadíts ki! Emeld le rólam a tetőt, hiszen te erős vagy!” Az apa ott volt, de nem tudott segíteni. Simogatta és csókolgatta a kisfiú kilátszó fejét: „Ne félj, kisfiam, nem fáj már sokáig”; és tehetetlenül végignézte a gyermek kínhalálát. Utána maga elé bámulva, hosszú ideig félőrülten ismételgette: „Ugye kisfiam, nem fáj már...” Meg lehet-e nyugtatni ezt az apát azzal, hogy gyermekének azért kellett ártatlanul szenvednie, mert az ősszülők ettek a jó és rossz tudásának fájáról? Ugye érezzük, hogy itt még további magyarázat szükséges?

Az Ószövetségben Jób könyve kérdez mélyebb válasz után. Jóbnak mindenki azt bizonygatja, hogy bűne miatt kell szenvednie, Jób azonban – persze csak a tanmese kedvéért – teljesen igaz életű, nem követett el semmiféle bűnt, és ki is tart amellett, hogy ártatlanul szenved. Isten Jóbnak ad igazat: valóban ártatlanul kellett szenvednie. Hogy miért, az a kifürkészhetetlen Isten titka. Jób megnyugszik Isten felfoghatatlan misztériumában, megsemmisül Teremtője előtt, elhallgat, szájára teszi a kezét. Ám az üdvtörténet folyamán akadt Valaki, aki nem hallgatott el a kérdéssel: „Éli, Éli, lamma?” „Istenem, Istenem, miért?” Jézus az emberiség képviseletében magára vette az ártatlanul szenvedő Jób kérdését, nem hallgatott el vele a kereszten – ő az egyetlen, akinek joga volt ehhez!

És kapott választ.

Isten válasza: a föltámadás. Ezért.

A húsvéti misztériumban derül ki, hogy mi volt valójában a sátán szerepe az üdvtörténetben. Alárendelt szerep az. A sátán nem egyenrangú ellenfél, hanem eszköz. Annak eszköze, hogy Isten a Szentháromság dialektikáját az ellentétek játékában, a bűn és a kegyelem dialektikájában nyilvánítsa ki az ember számára. Nem szükségszerűen, mintha tartozott volna vele nekünk, vagy akár tartozott volna vele önmagának, hanem kizárólag szabad tetszéséből. Isten a teremtésben remekművet alkotott, és amikor engedte megtörténni az angyalok és az emberek bűnét, remekművét a paradoxon művészi eszközével, a feloldott diszharmóniák hullámverésével fokozta még sokkal szebbé, mint amilyen enélkül lett volna.

A dualizmusnak nincs igaza, a negatív pólus nem szükségszerű eleme a létnek. Szó sincs arról, hogy a sátán vinne fantáziát a létezésbe. A Teremtő, mint minden művét, jónak alkotta meg a sátánt is, és ő megtehette volna, hogy Isten dicsőséges angyalaként szolgálja az isteni fantázia gazdagságának és termékenységének kinyilvánítását a teremtésben. Ehelyett ő a lázadás sivár és fantáziátlan útját választotta – ezzel azonban mégse tette szegényebbé a létet, mert így döbbenetes módon nyilvánulhat meg Isten alázata és dicsősége, a Fiú különbözése az Atyától és mégis-egysége az Atyával, az új teremtés erőinek dübörgése a pokolraszállás mélységeiben: ott, ahol a tűzhalált szenvedett Szahalin szigeti kisfiú találkozott a föltámadt Jézussal, belépett a Szentháromság gyönyörű dialektikájába, és azt mondta: „Most már mindent értek, és mindenért boldogan hálát adok!” Isten egyszerűen eszközül használta ebben a Gonoszt. Mert a teremtés nagy sakkjátszmájában a sötét bábokkal is Isten játszik, és egyedül Ő lehet a Győztes.

Ez az isteni mű a szeretet remekműve. „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). A paradicsomban, ahol nem lett volna halál, egyszerűen nem lett volna lehetséges a szeretetnek ez a fokozhatatlan megvalósulása: Jézus keresztáldozata. Isten szeretete nem lett volna kisebb, hiszen az végtelen; de nem tudott volna úgy megnyilvánulni, mint ahogy az történt a bűn és a sátán által megrontott világban. A diszharmónia feloldása pedig a feltámadás. A szeretet győz, a szeretet újjáalkotja az embert, a történelem végén pedig a szeretet új eget és új földet teremt.

De még egy lépéssel tovább kell mennünk. A föltámadás elvont fogalma kevés. A fájó kérdéseit kiáltó emberi szív számára nem csupán Jézus föltámadásának eseménye a válasz, hanem a föltámadt Jézus személye. Maga a második isteni személy az az isteni „igen”, amely megsemmisíti a sátáni tagadás erejét. „Az «igen» valósult meg benne. Mert ahány ígérete van Istennek, mind «igen» lett őbenne” (2Kor 1,19-20). A föltámadt Jézus testén viseli a keresztrefeszítés sebeit (Jn 20,27); a Bárány „mintegy megölve” áll Isten trónja előtt (Jel 5,6). Jézus személye magában hordja a sátán hatalmának megnyilvánulását, az elszenvedett halált, a „nem” törvényét, de föloldja azt az „igen” hatalmasabb törvényében, a föltámadás dicsőségében. Ezért ő maga a megoldás. Ő maga Isten válasza számunkra. Ő maga a sátán fölött aratott győzelem. Őt magát kell befogadnunk, hogy ne reménytelenül álljunk szemben a gonoszság titkával, a bűnnel, a halállal és a szenvedéssel. Hogy győztesek lehessünk.

Győzelmünkről nagy dolgokat mond a Szentírás. „Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett – az ő kegyelméből üdvözültetek – , vele együtt feltámasztott, és az égiek közé helyezett el Jézus Krisztus által” (Ef 2,4-6). Vagyis már földi életünkben részesülünk a föltámadt Krisztus dicsőségében! Nem csoda, hogy hatalmunk van a sátán és angyalai fölött. „Íme, hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon, és semmi sem fog ártani nektek” (Lk 10,19). Sőt az idők végén, mint 1Kor 6,3 mondja, „angyalok fölött fogunk ítélkezni”, és a lelkek megkülönböztetésével, amiről 1Kor 12,10 beszél, már a földön gyakoroljuk ezt a feladatot. Erről szól Diakriszisz c. versem (a cím jelentése: „megkülönböztetés”, „ítélet”).

Ha megmozdul a szél,
ha a lombok borzongva borzolódnak,
csak várakozz, ne félj.
Ne is szavalj. Más sora van a szónak.

Ha meghallod a távolt
s bizarr színekben játszanak a felhők,
figyelmed mélyre tájold,
belülről lesd a közeledő erdőt.

Az álmos szörnyeteg
megrázza magát, fújva készülődik.
Te foglyul ejtheted.
Sziklát rakhatsz rá, mind a végidőkig.

Hajnalon, alkonyon,
te uralkodsz a földgolyó futásán.
Mert tank vagy és torony,
és látásodra megbillen a sátán.

Mondanivalóm lényege itt az, hogy van képességünk felismerni a démon közelségét, és van hatalmunk ellenállni neki. Egy pillanatra azonban olvasóim engedelmével tudathasadásba megyek át: a teológus korrigálja a költőt. Ez a sor: „Sziklát rakhatsz rá, mind a végidőkig”, erős lírai túlzást tartalmaz. Már láttuk, hogy Isten terve szerint a Gonosznak van hatalma az utolsó ítéletig, vagyis teljesen és végleg nem tudunk megbénítani egyetlen démont sem; viszont el tudjuk űzni egy adott területről. (Tudathasadás lezárva.) Ezzel a figyelmeztetéssel a vers használható. Isten nem bizonytalan, szorongó, sopánkodó keresztényeket akar, hanem olyanokat, akik képesek „knockoutolni” a sátánt.

Elbizakodnunk nem kell, a mi erőnk nem a magunké. Az erő Jézusé. „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön” (Mt 28,18). Már nyilvános fellépése kezdetén is feltűnt hallgatóinak, hogy „úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók” (Mk 1,22). Ez a hatalom egész sajátosan megnyilvánult a démonok kiűzésében: „Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki” (Mk 1,27).

Jézus ezt a karizmatikus hatalmat attól kezdve gyakorolta, hogy a Jordán folyónál a Szentlélek kenetét vette.

Isten Szentlélekkel és erővel kente föl Jézust. A démonok kiűzésének hatalma a Szentléleknek tulajdonítható.

Jézus tehát azért tudott hatalmat adni tanítványainak a démonokkal szemben, mert a Szentlélek kenetét birtokolta. Halála és föltámadása után ugyanezt a kenetet továbbadta egész Egyházának.

Pünkösdkor ez az ígéret beteljesedett: „Mindnyájan beteltek Szentlélekkel” (Csel 2,4). Ez olyan privilégium, amely az újszövetségben mindenkinek kijár: férfiaknak és nőknek, fiataloknak és öregeknek, szabadoknak és rabszolgáknak egyaránt (Csel 2,17-18). Péter mindenkinek fölajánlja pünkösdi beszédében:

Az ember nagy kérdésére, a szenvedés miértjére adott válasz, mint láttuk, végeredményben nem elméleti, hanem egzisztenciális: nem valamilyen elvont tanítás a föltámadásról, hanem maga a föltámadt Jézus. Hogy ezt a választ hasznosítani, átélni, megtört szívű embertársainknak továbbítani tudjuk, Jézusnak egzisztenciális tapasztalattá kell lennie bennünk. Ezt a természetfölötti megtapasztalást mi magunk nem tudjuk produkálni; a Szentlélek ajándékozza nekünk. Ahhoz, hogy eredményesen szembeszálljunk a sátán hatalmával, szükségünk van a Szentlélek kenetére.

Barátom, akarod ismerni a választ a nagy miértre – nemcsak fogalmilag, hanem egész lényeddel, és mások számára is továbbadhatóan? Akkor kérd az Urat, hogy töltsön el Szentlelkével.

A keresztség és bérmálás szentségére, amennyiben még nem kaptad meg ezeket, föl kell készülnöd. Ez időt igényel. De már most is kérheted a Szentlelket, hiszen Kornéliuszra és társaira is kiáradt már a szentségek felvétele előtt (Csel 10,44). Ha pedig már megkaptad a szentségeket, „szítsd fel magadban Isten kegyelmét” (2Tim 1,6).

Erre a célra is fogalmaztam egy imát. Alkalmas azok számára is, akik az előző fejezetben nem imádkoztak velem, de most Jézus mellett döntöttek. Ezt az imát most mindjárt elimádkozhatod velem együtt, ha akarod. Készülj föl, lélekben állj Isten elé, és ha óhajtod a Szentlélek kiáradását, mondd velem a következőt.

Ha így vagy hasonló módon imádkoztál, fenntartás nélkül hiheted, hogy Jézus meghallgatott, és valóban elnyerted a Szentlelket, hiszen ő megígérte, hogy az ilyen ima meghallgatásra talál (Lk 11,13). Nem biztos, hogy ezt azonnal tapasztalod is, de előbb-utóbb kétségtelenül tapasztalattá is lesz a Lélek működése benned. Szeretetté, örömmé, békességgé. Leginkább azzal segítheted ezt elő, hogy a Lélek hívása után folytatod Isten dicsőítését, ha lehet, hangosan. Kis, boldog dal c. versemet azután írtam, hogy a Szentlélek ereje átütött rajtam, mint az ívfény.

Füstként úszom utánad,
mondlak a fűnek, a fának,
mondlak a földnek, az égnek,
nyelvemen énekek égnek:
tandara bú, tandara bú,
tandara barabara bú!

Lelkem tördeli láncát,
új ez az égi vidámság,
szent vihar, áldjon az ajkam,
csordul a szív a viharban:
tandara bú, tandara bú,
tandara barabara bú!

Meghalt lényem, a régi,
jó nekem érted elégni,
szép tüzed arcomon átég,
jó ez az isteni játék:
tandara bú, tandara bú,
tandara barabara bú!

Gyermek lettem a tűzben,
jó Uram, ördögöt űztem,
már magamat sose féltem,
szállok a reggeli szélben:
tandara bú, tandara bú,
tandara barabara bú!

Naiv vers, de szeretem, mert a megváltás megtapasztalásáról tanúskodik. A Jó Hír igaz. A nyavalygó keresztény nem keresztény. A hívő szíve már a mennyben van otthon, ahol nincs többé hatalma a Rossznak.

Irodalmi ördögök

Dosztojevszkij, Bernanos és Thomas Mann – Elegáns gentleman piszkos ruhában – Találkozás egy lócsiszárral – Németország démonai – A démoni elem teremtő erő? – A teremtés mérgezett elemei – Pneumatikus értékrend – A Faust agnosztikus mű – Goethe pogány anyakultusza – Üresség és szomorúság a Faustban

Fiatal koromban még hallgathattam Sík Sándor konferenciabeszédeit. Egy alkalommal arról beszélt, hogy az ördög mint téma divattá lett az újkori irodalomban. Dosztojevszkij, Bernanos és Thomas Mann nevét említette. A művekből, amelyekre célzott, akkor egyet sem ismertem. Azóta elolvastam mindegyiket: A Karamazov-testvéreket Dosztojevszkijtől, A sátán árnyékában-t Bernanostól és a Doktor Faustust Thomas Manntól. A sátán szépirodalmi karrierje segít bennünket abban, hogy az európai kultúra róla alkotott képét elemezzük.

Dosztojevszkij, ez a félelmetes művész, zseniálisan eredetit nyújt A Karamazov-testvérekben. Ilyen regényt csak egyet lehet írni. Az író meghalt, mielőtt a tervezett folytatást, amelynek az angyali Aljosa lett volna a hőse, megalkothatta volna. Talán jobb is, hogy nem írta meg, mert ki tudja, mennyire lett volna hiteles, szláv messianizmusával.

Az ördögöt Dosztojevszkij a regény csúcspontján lépteti föl, amikor az olvasó már tudja, hogy ki követte el a cselekmény fő mozzanatát képező gyilkosságot, de még feszülten várja a bíróság ítéletét. Az ördög elegáns gentleman képében jelenik meg, de ruhája piszkos, szövege pedig groteszk, racionalista iróniát tartalmaz. Dosztojevszkij olvasójának hozzá kell szoknia, hogy az írónak szinte minden hőse meglepőeket mond ugyan, de közben állandóan cáfolja önmagát, és magát az ördögöt sem lehet egészen komolyan venni.

Valóságos-e Dosztojevszkij ördöge? A regény cselekménye szerint: nem. Világosan olvassuk, hogy Ivan Karamazov delíriumáról van szó. Rajta kívül senki nem látja éjszakai látogatóját. Ivan az ördöggel való beszélgetése közben nedves törülközőt teker lázas fejére, majd indulatában hozzávágja az ördöghöz teáspoharát. Amikor öccse, Aljosa beállít, az ördög nincs sehol, a törülköző száraz, a pohár épségben áll előtte, benne a teával. Másnap Ivanon kitör az elmebaj. Dosztojevszkij azonban keresztény, még ha belülről nézi is a racionalista kételyeket; és az olvasó nem tud szabadulni a benyomástól, hogy a lázálomban megjelenő ördög végeredményben mégis valóság. A szerző Ördögök c. regényében már szerepelt hasonló mozzanat, Sztavrogin, mielőtt öngyilkos lesz, látja szobájában az ördögöt, bár ilyen kidolgozott jelenetet nem játszik el vele; és Sztavrogin határozottan nem elmebeteg. A Karamazov-regényben sem tudunk elzárkózni a gondolat elől, hogy Ivan Isten elleni lázadásának és erkölcsi nihilizmusának, a regényben ábrázolt züllöttségnek és tragikumnak igazi arca, legmélyebb forrása tárul föl az ördög személyében. Lényeges az is, hogy Ivan éjszakai vendégének menekülnie kell Aljosa ártatlansága elől... Dosztojevszkij ördöge, mélyebb szinten, igenis valóság.

A Bernanos-regényben nincs ilyen probléma. Kétségtelen, hogy Bernanos, bár a nagy francia írók között tartjuk számon, irodalmilag nem ér föl a két titánnal, Dosztojevszkijjel és Thomas Mannal. A sátán árnyékában c. regényben azonban meghökkentően eredetit alkotott. A sátán megjelenése ebben a könyvben nem egyszerű Dosztojevszkij-utánérzés. Bernanos számára nem csupán a nagy orosz jelent előzményt, hanem az arsi plébános, Vianney Szent János aszketikus, sátántól meggyötört és diadalmas élete is. A könyv hőse, a szentéletű pap, útján eltévedve egy lócsiszár alakjában találkozik a Gonosszal, imájával elűzi, és ezután a nagy kísértés és győzelem után kapja meg Istentől a lélekbelátás adományát. Bernanos győzelmet hirdet a sötétség hatalma fölött, tragikus mélységekben megvívott harcok után.

A sátán valósága itt egyáltalán nem kétséges. A vihar-tépázta keresztény Dosztojevszkij és a racionalista Thomas Mann mellett Bernanos a feltétlen, dogmahű katolikus hitet képviseli. De korántsem jámbor sekrestye-irodalmat művel, hanem drámai erővel tárja föl a szenvedély és a kegyelem félelmetes szakadékait. Az sem kétséges, hogy akit regényében szerepeltet, az maga a sátán, és nem valami alsóbbrendű démon. Dosztojevszkijnél ez nem ennyire egyértelmű. Az ő ördöge néha kissé egy ördögnek, néha az ördögnek látszik; csak egy Ivan Karamazov elmeállapotával foglalkozó orvos használja a sátán kifejezést. (Thomas Mannál viszont föl sem merül, hogy különbség lehet az ördög és egy ördög, a Sötétség Fejedelme és annak egy alárendelt angyala között.) Bernanosnál, bár éppolyan nehéz olvasmány, mint a másik kettő, mindvégig tudjuk, mi az igazság; egyedül ő nem él az ironikus sejtetés eszközével.

Ami Bernanosnál fájdalmasan hiányzik, az a győzelem öröme. Hősének harca annyira tragikus, hogy az legyőzöttnek érzi magát a Gonosszal szemben. Az olvasó tudja, hogy a szent pap a győztes, de nem érzi a diadal levegőjét a regényben. Nem olvastam Bernanos életrajzát, de mintha nem ismerte volna élő tapasztalatból a Szentlelket és gyümölcseit. Az igazság az, hogy éppen a lelki sötétség és elkeseredés a sátán legerősebb aduja, és az Istentől jövő öröm űzi el legbiztosabban és fölényesebben a démoni erőket. Bernanos szent hőse győz, de nem vonz. Ez a regény legnyomasztóbb hiányossága.

Thomas Mann félelmetes és csodálatos regényében, a Doktor Faustusban a regény hősének, Adrian Leverkühn (képzelt) zeneszerzőnek találkozása az ördöggel annyira Dosztojevszkijből merített jelenet, hogy egy tanulmányban szó szerint „idézetről” olvastam vele kapcsolatban. Nem emlékszem, hogy A Doktor Faustus keletkezése c. önéletrajzi munkájában Mann kifejezetten állítaná, hogy „idézni” akarta Dosztojevszkijt, de említi, hogy nagy érdeklődéssel olvasta újra Ivan Karamazov lázálmát regényének írása közben. Tény, hogy a Doktor Faustus ördög-jelenete nem eredeti. Az író ötlete, hogy az ördögöt háromféle alakban, egy strici, egy zenetanár és egy teológus alakjában szerepelteti, csak bonyolultabbá, de nem élőbbé teszi elbeszélését. Az ő ördöge a leghalványabb, nyilván mert – Bernanossal és Dosztojevszkijjel ellentétben – ő egyáltalán nem hitt a személyes Gonosz létezésében. Ördöge nem valóságos, Leverkühn csak furcsát álmodik, az agyára húzódott szifilisz-fertőzés hatására. (Pl. amikor föleszmél, nincs rajta a pokróc, amelyet az ördögből feléje sugárzó hideg ellen magára terített.) „A betegséged tesz képessé, hogy láss” – mondja neki az „ördög”.

De ez a furcsa álom mégis a valóság mélydimenzióját testesíti meg. Mann számára az ördög (nem „egy” ördög, hanem „az” ördög) az emberi egzisztencia sötét, démoni elemének megtestesülése, és mint ilyen félelmetesen reális. Realitása megnyilvánul a párhuzamban, amely hősének sorsa és Németország sorsa között fennáll. E párhuzam a regény lényegéhez tartozik. Leverkühn történetét a regényben barátja, egy nyugdíjas német tanár beszéli el, s visszaemlékezései közben „mellékesen” beszámol a második világháború alakulásáról, az orosz fronton elszenvedett német vereségekről, a nyugati szövetségesek normandiai partraszállásáról, a német nagyvárosok porig bombázásáról... Ez a német humanista, aki szeretettel és rettegéssel követi végig a zseniális-démoni Leverkühn pályáját, a szerző képmása, aki úgy veti papírra a komponista összeomlását, hogy közben az emigrációból átéli szeretve-gyűlölt, a nácizmus démonától megszállott nemzetének összeomlását is. Mire Leverkühn, Doktor Faustusként „panaszolkodva”, aláhull az őrület szakadékába (Nietzsche sorsa), Németországot is „démonok rántják alá a mélybe”, bekövetkezik a vezetők öngyilkossága és a feltétel nélküli fegyverletétel... A Faust-legenda gyötrelmes modernizálása teszi Thomas Mann könyvét sajátosan németté, a goethei hagyomány örökösévé, és minden irodalmi játékossága ellenére (pl. szószerinti Shakespeare-idézeteket ad szereplői szájába tényleges párbeszédként) egyedülállóan eredetivé.

Ugyanakkor Thomas Mannál az emberi egzisztencia démoni eleme valami módon alkotó erő is. Leverkühnt éppen a végzetes betegsége által túlizgatott agyvelő teszi képessé megdöbbentő műveinek megalkotására. (Egyik zseniális kompozíciójával olyan rövid idő alatt készül el, hogy az másnak alig volna elég a kottaírás fizikai munkájára.) A Doktor Faustus azt sugallja, hogy az emberi faj csúcsteljesítményei szükségképpen az embertelenség magaslatára visznek. (Ez egyébként Mann Goethe-regényének, a Lotte Weimarban-nak konklúziója is.) A démoni elem teremtő erő. Dosztojevszkij ördöge is valami hasonlót állít: játszott már a megtérés gondolatával, de letett róla, másképp mitől haladna előre a világ? Csakhogy Dosztojevszkij ezt a nézetet nem vallja magáénak, nála az ártatlan Aljosáé és az általa befolyásolt lelkes gyermekcsapaté a végső szó. Mann ördög-regénye azonban eredendően manicheus, nála a Gonosz a humánum mélységeinek szerves eleme.

Hadd valljam meg mégis, hogy ez a – katolikus hitemtől legtávolabb eső – regény számomra mégis legkedvesebb a három „nagy” közül. Dosztojevszkij lázálomszerű eredetisége valami szentimentális irracionalizmussal párosul; Bernanos komorsága előttem idegennek tűnik az evangélium szívétől, Jézus húsvéti győzelmétől és a pünkösd szent mámorától; Thomas Mann komplikált iróniája, a művészi nonkonformizmus tragikumának mesteri ábrázolása és a világháború vesztes népeinek fájdalmas panasza viszont közelről érint. Dosztojevszkij szláv messianizmusa rossz viccnek hat a Gulag-szigetcsoport árnyékában, Bernanos véres és ijesztő, mint egy spanyol feszület, de Thomas Mann kérdést tesz föl és választ követel.

„Együtt teremténk: osztályrészemet követelem!” – jelenti ki Madách Lucifere Isten trónja előtt. A manicheus felfogás szerint a sátánnak valóban van osztályrésze a teremtésben; Madáchnál ő a tagadás dialektikája, amely előre viszi a fejlődést; ezt a nézetet vallja Dosztojevszkij ördöge is, bár maga Dosztojevszkij más megoldás felé fordul; mint láttuk, Thomas Mann szerint a démoni és a zseniális együtt jár; a perzsa dualizmus óta annyira állandó és erős az a felfogás, amely szerint a rossz szükségszerű ellentétpárja a jónak, hogy, mint már kifejtettem, a bibliai létoptimizmust forradalmian bátornak kell tekintenünk. Azt is láttuk már, hogy a húsvéti misztériumban derül ki, hogy mi volt valójában „Lucifer osztályrésze” a teremtésben. Lázadásával a nagyobb szeretetnek és gazdagabb isteni művészetnek csinált helyet. Ha ezt megértettük, azt is világosan fogjuk látni, hogy e paradicsomot-vesztett világ szépsége nemcsak Isten szépségének tükre, hanem valahol magában hordja a Kígyó mérgét, csábítását is. Az a mód, ahogy Isten saját kifejezhetetlen szépségét a teremtett valóság nyelvén közli velünk, a húsvéti misztérium felől nézve szent és tökéletes, de húsvét világossága nélkül hamis és megtévesztő is tud lenni.

A gyerek, aki bömböl, mert szülei nem engedik meg neki az izgalmas tévéfilm nézését, magától értődőnek érzi, hogy az a film jó. A kamaszfiú, aki szex-képekkel rajzszögezi tele szekrénye belsejét, magától értődőnek érzi, hogy e képek és az általuk benne ébresztett kellemes izgalmak jók. Az üzletember, aki minden eszközt megengedhetőnek tart vagyona növelésére, magától értődőnek érzi, hogy üzleti trükkjei jók, hiszen őt pénzhez juttatják, bármennyit ártanak is másoknak. Ezek a maguktól értődő érzések a bukott emberi természet velejárói, de a megtéréssel és a keresztséggel nem tűnnek el belőlünk automatikusan. Át kell állítanunk belső szenzorainkat, meg kell tanulnunk a föltámadt Jézus világosságában látni.

Ez aszkézist követel, az elszakadás gyakorlását. Meg kell ízlelnünk a teremtményről való lemondást a Teremtő kedvéért. Nem csupán a bűnös dolgokról van szó, hanem azokról is, amelyeket bűn nélkül élvezhetünk. Ételről, italról, alvásról, hitvesi ölelésről, élvezeti és kultúrcikkekről való önkéntes lemondáson át vezet az út az új világosság meglátásához, a föltámadt Jézus fényében való tájékozódáshoz. Ha ezekből semmit nem vállalunk, érvényben maradnak bennünk a bukott ember magátólértődőségei. Ez a magyarázata annak, hogy a fogyasztói társadalom Mercedesen járó katolikusai szinte képtelennek mutatkoznak a Tanítóhivatalnak való engedelmességre. Üldözés idején, amikor felragyog a szent kereszt, felragyog a húsvéti értékrend is. A nagy aszkéták, mint Vianney Szent János, egyúttal nagy megkülönböztetők is.

A Szentírásban ezt olvassuk:

Az érzéki (pszükhikosz) ember nem fogja fel, ami az Isten Lelkéé, mert oktalanság az számára, és nem tudja megérteni, hiszen lelki módon kell azt megítélni. A lelki (pneumatikosz) ember pedig mindent megítél (1Kor 2,14-15).

A pszichikai és pneumatikus elem e szembeállítása nem azt tételezi fel, amit sokan tévesen gondolnak, hogy az ember nem két komponensből, testből és lélekből van összetéve, hanem háromból, testből, lélekből (pszükhé, anima, Seele, soul) és szellemből (pneuma, spiritus, Geist, Spirit); a trichotomizmus elmélete, az ember háromrészűségének tana, mint később részletesebben is kimutatjuk, mind filozófiailag, mind teológiailag kizárható. A pszükhé és a pneuma csak két funkcionális területe ugyanannak az emberi léleknek: előbbi az, ami benne a testtől függ, utóbbi az, ami Isten Lelkétől függ. Mármost: a pszichikai terület nyilvánvalóan sokféle, alkatunk és élményanyagunk sokféle befolyása szerint; a pneumatikus területen azonban maga Isten érvényesül, aki egyetlen, és mindenkinek ugyanazt az igazságot nyilvánítja ki. Az aszkézis arra szolgál, hogy a pszichikai terület jogosulatlan igényeit, öncélú vágyait engedelmességre kényszerítsük és a pneuma igájába fogjuk. Az aszkézis során megtisztult lélekben aztán Isten Lelke kifejtheti hatását, megmutathatja a föltámadt Jézus ragyogását. „Bennünk Krisztus gondolatai vannak” (1Kor 2,16). Ennek az az ára, hogy habozás nélkül megsemmisítsük életünkben azokat a teremtett értékeket, amelyek útjába állnak a teremtetlen Jónak. „Senki sem jó, csak az Isten” – mondja Jézus (Lk 18,19).

Ezzel a válogató, megkülönböztető, aszketikus keresztény valóságképpel szemben áll a valóság gátlástalan, pogány élvezése, amit az ördöggel kötött szövetség német mítoszának, a Faust-legendának első nagy irodalmi feldolgozója, Goethe (1749-1832) képvisel. Vessünk egy pillantást az ő ördögábrázolására is, amely megkerülhetetlen előzménye minden más irodalmi ördögábrázolásnak.

A Faust egyik mesteri iróniával megírt jelenetében a „keresztény” ördög elveszetten bolyong a „klasszikus Walpurgis-éj” őneki ismeretlen szörnyetegei között. A germán Walpurgis-éjben tökéletesen otthonosan mozgott, de a hellén mitológia idegen számára, mert „a pogányoknak külön pokluk van”. Semmi sem jellemezheti jobban Goethe felvilágosult relativizmusát. A kereszténység nála csak egyik arca a sokarcú emberi kultúrának. A Faust agnosztikus mű. Isten szerepeltetése a mennyei prológban ironikus díszlet csupán. Mephistopheles afféle pajkos kópé Isten számára, akire szüksége van, hogy serkentse az embert, s aki Istenről per „az öreg” nyilatkozik. Az olvasó rokonszenve mindvégig az ördöggel szövetkező Fausté, aki akár a mai természetgyógyászok védőszentje lehet azzal, amit a mágia védelmében mond:

... Nagyok a hegységnek erői;
A természet még szabad ott s merész,
Mit bűbájul szid a szűk papi ész.
(II. rész, 4. felvonás)

Az érsekről, aki föllép a mágia ellen, kiderül, hogy csak a császár pénzét akarja, s az olvasó méginkább Faustnak drukkol. Szűk papi eszemmel a leghatározottabban tiltakozom a Faust keresztény értelmezése ellen. A Goethe-fordító Kozma Andor megkísérli ezt, mondván, hogy Mephistopheles azért veszíti el Faust lelkét, mert nem számolt az Úr szeretetével és kegyelmével. Csakhogy a műben nem ez áll. Mephistophelestől az angyalok csellel ragadják el Faust lelkét, miután szépségükkel érzéki vágyat keltettek benne, és ezzel elaltatták éberségét. Nem Isten kegyelme diadalmaskodik, hanem az Örök Női, amelyet a Mater Gloriosa személyesít meg.

Johann Wolfgang von Goethe, Károly Ágost nagyherceg udvari tanácsosa, aki mellesleg az „informátor” mesterségét is hatásosan űzte, szemmel tartva a jénai egyetem túlságosan felvilágosult köreit, éppen eléggé híve volt a fennálló rendnek ahhoz, hogy a weimari fejedelemségben mégiscsak illendő keresztény mázat ne tagadja meg művétől. Amilyen fölényes művészettel át tud lépni a germán mitológiából a hellén mitológia világába, ugyanúgy fel tud építeni keresztény kulisszákat is, a legcsekélyebb megerőltetés nélkül, de a legcsekélyebb meggyőződés nélkül is. Goethe pogány.

Ebben a pogányságban a végső mélységet az Anyák Országa alkotja, s a végső magasságban a Mater Gloriosa trónol - nem a názáreti Szolgálóleány, hanem a nőiségnek mint a valóság végső princípiumának megtestesülése. Ez az anyakultusz a hinduizmusra emlékeztet, vagy az efezusiak Artemiszére, erre a sokemlőjű, szörnyeteg termékenység-istennőre. A mai feminizmus és a pogányságnak az Anyát imádó új formája joggal hivatkozhat Goethére. Faustot nem Jézus vére menti meg, hanem az, hogy az Örök Női életteljes vonzása hatalmasabbnak bizonyul Mephistopheles férfilogikájánál.

Ebben a világban a sátán szerepe serkentő, előrevivő, az ördöggel kötött szövetség pedig csak az ember örök szomjúságának megnyilvánulása, és nem jár visszavonhatatlan következményekkel. Amikor a kutató, mindig újra vágyó, kielégíthetetlen embert fausti embernek, a nyugati kultúrát fausti kultúrának nevezzük, kár megfeledkeznünk arról, hogy minden embernek, minden kultúrának szerves jellemzője a bukás ténye, a kiűzetés a paradicsomból. Amikor a Faustot olvasom, ürességet és szomorúságot érzek, és igen jól vissza tudok emlékezni, hogy amikor először olvastam, egészen zsenge ifjúságomban, pontosan ugyanezt éreztem. Az igazi sátán nem Faust Mephistophelese, hanem az, akiből ez az üresség és szomorúság árad. A lelkek megkülönböztetése gyakran jelentkezik ebben a formában.

A mű alapján nem tudok bízni Faust üdvözülésében. Le kell tennem Goethe remekművét, és elő kell vennem a Római levelet.

Ördögspirál

Madách művi optimizmusa – Sátáni burleszk Bulgakov tollából – Manicheizmus és relativizmus – Egy kalandregény buta sátánja – A pneumatikus dimenzió regénybeli ábrázolása Perrettinél – Az ördög és Prym kisasszony – Az egyenes az ördögspirál tengelyében

Előző alkalommal a világirodalom négy nagy alkotásában szemléltük az ördög ábrázolását. Tanulságos lesz néhány további művet is feldolgozni ebből a szempontból. Első közülük Madách nagy drámai költeménye, amely a magyar olvasónak sokkal ismerősebb a Faustnál, és tegyük hozzá, sokkal izgalmasabb is, legalábbis én mindig nagy érdeklődéssel faltam és falom, míg – bár Goethe kivételes irodalmi rangját messzemenően elismerem – a Faustot inkább illendőségből olvastam el.

Az Ember Tragédiájáról azonban azt is el kell mondanom, hogy éppúgy nem illik hozzá a keresztény keret, mint nagy német mintaképéhez. Madách számára a kereszténység csak egy világtörténeti fejezet a sok közül, amelyből a történelmet végigálmodó Ádám éppúgy kiábrándul, mint az egymást sorra felváltó egyéb eszmékből. Megkülönböztetett helyet csak a párizsi szín foglal el a Tragédiában: utána visszatérünk Prágába, az álmából ébredő Keplerhez, aki borzalmassága ellenére is elismerő szavakat mond a megálmodott forradalomról. Ez rávilágít arra, hogy a szerző, minden illúzióvesztése mellett, mégiscsak a liberalizmus eszmevilágában érzi otthon magát. Ez azonban nem teszi optimistává. A történelem végzetes kereke tovább pereg, az elállatiasodott ember fölött lassan kihuny a Nap az eszkimó-jelenetben, s a világűr nem ad otthont. Az immanens történelemszemlélet reménytelenségéből az emberiség őse levonná a konklúziót: végezni akar magával, meggátolva a történelmet.

Ekkor lép közbe Éva: „Anyának érzem, oh Ádám, magam.” Ádám erre elismeri, hogy legyőzték, nem csatázik tovább Istennel. (A bestiális megoldás, hogy Évát is, magzatát is magával vigye a halálba, úgy látszik, nem ötlik eszébe – ó, a lovagias 19. század!) Az Örök Női győz itt is, mint a Faustban – ugyanaz, amelyet glóriával láttunk túllépni a halálon a londoni szín haláltánc-jelenetének végén. Ami ezután következik, az Úrtól jövő biztatás, nem meggyőző. Ha a cél a küzdés maga, akkor nincs miért küzdeni. A „bízva bízzál” úgy hangzik a Tragédia utolsó sorában, mint egy gyönge vicc. Madách optimizmusa Eddy Rancing találmányára emlékeztet a Szőke ciklonban, amelynek t.i. éppen csak a lényege hiányzik.

Lucifer a forgatókönyv szerint le van győzve, de az olvasónak az az érzése, hogy a szerző itt „viselkedik”. Mégse illik kijelenteni, hogy a sátán a győztes. Azonban az igazi konklúzió ez volna. A harcaiban szüntelenül elbukó sátán a történelem igazi motorja, a forradalmár, a jövendő kovásza. Az ember tragédiája 1861-ben jelent meg, és Carducci 1865-ben írta meg sátán-himnuszát.

Madách sátánképe azért hamis, mert az istenképe is hamis. Ez a gőgösen trónoló mennyei nagyúr nem tud vigasztalást adni az embernek, nem tud értelmet adni az életének. Szüksége van kiegészítő ellentétpárjára, a tagadás szellemére, hogy a teremtés megtörténjen, hogy a történelem haladjon. Az az Isten, akinek nincs szüksége semmire, de szeretetében mégis önmagát, boldogságának túlcsordulását osztja meg az emberrel, ismeretlen a költő számára. A keresztény hívő ki tud lépni az immanencia reménytelenségéből. Céllal küzd, Isten a célja, és mint láttuk, fegyvert kap a kezébe, amellyel valóban legyőzi a Gonoszt. „A békesség Istene tiporja össze hamarosan lábatok alatt a sátánt” (Róm 16,20).

Lépjünk most új történelmi fejlemények felé, a 20. századba. Mihail Bulgakov „A Mester és Margarita” c. regénye a Szovjetunióban játszódik. A szerző Sztálin uralmának korai szakaszában írta, de a könyv csak évtizedek múltán jelenhetett meg. Moszkvában külföldi professzor képében megjelenik a sátán, kíséretével műsort ad a varieté-színházban, beavatkozik egy sereg ember életébe, és alapos felfordulást produkál. Burleszk jelenetek tömege kavarog a megzavarodott olvasó szeme előtt, bevallom, alig tudtam megkülönböztetni egymástól a sok Hogyishívják Hogyishívjákovicsot, akik változatos módon esnek áldozatul a sátáni trükköknek. Villamoson pénzért jegyet váltó nagy fekete kandúr, a mennyezet felől záporozó bankjegyeső, konferanszié, akinek leszedik a fejét, de később visszateszik, seprűn lovagoló valódi boszorkány – ilyen és hasonló elemek forgataga a regény, amely kitűnő alkalom a szerzőnek arra, hogy bemutassa a szovjet kulturális elit züllöttségét és fantáziátlanságát, és diszkréten véleményt nyilvánítson a politikai rendszerről. A sátán legtöbb áldozatának a regény végére rendeződik a helyzete, de kettőt cimboráival valóban megöl – s e kettő közül egyik egy rendőrségi besúgó, a másik az Írószövetség elnöke. Miért, miért nem, az író ezeket óhajtotta halva látni.

Ha a regény csak ennyi volna, nem tartozna témakörünkhöz. De a sátán szerepeltetése több, mint fantasztikus írói ötlet. A regény hőse, a Mester, regényt ír Poncius Pilátusról, ezért vallási propaganda címén megtámadják, és az elmegyógyintézetben köt ki. Mindebben Bulgakov saját sorsát mondja el. A Pilátus-regény tartalma pedig, meglepő módon, valóságos cselekményként megjelenik a könyvben, maga Jézus is szerepel benne, és Pilátus a regény végén – a sátán, illetve az általa kiszabadított Mester hathatós közreműködésével – megváltásban részesül. Jézus a sátánt kéri meg, hogy részesítse nyugalomban a Mestert, amit az, örök Faustként, meg is kap, az őt meghatóan szerető Margaritájával együtt, aki mellesleg más férfi felesége, de mint boszorkány is meglehetős karriert csinál.

Ezek a mozzanatok jelzik a regény filozófiáját. A könyv mottója a Faustból való: „Kicsoda vagy tehát? – Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jó művel.” A rosszra törő és végeredményben jót művelő sátán ugyanazt a manicheus gondolatot képviseli, amellyel már foglalkoztunk: a valóság nem volna teljes a Gonosz nélkül. Rossz és jó összekavarodik itt. Hogy a női szemérem vagy a házastársi hűség érték volna, föl se merül a regényben, az olvasó jókat derül a sátán kíséretének szemfényvesztésein, melyek embereket fosztanak meg vagyonuktól, szabadságuktól, életüktől. Önkénytelenül a sátán bandájának drukkolunk, és nem az őket letartóztatni próbáló szovjet rendőrségnek. A szovjet rendőrségnek nem lehet drukkolni. Bulgakov sátánja gonosz, de a bolsevista állam értékrendjéhez képest ez a gonoszság vérpezsdítő, felszabadító. A Kádár-rezsim idején a regény magyar olvasói reménységként élték meg, hogy a sztálini terror idején is akadtak a szovjet értelmiségben olyanok, akik önállóan mertek gondolkodni. Igaz, hogy elmegyógyintézetbe csukták őket.

A regény végeredményben azt sugallja, hogy jó és rossz nincs is olyan távol egymástól. Jézus megnyugtatja Pilátust, hogy az ő kivégzése nem történt meg. Az ember azt gondolná, hogy a manicheizmus állítja föl a legnagyobb különbséget a jó és rossz között, de nem így van; a manicheizmus éppenséggel relativizálja ezt a különbséget. Ha mindkét pólus kölcsönösen rászorul a másikra, akkor voltaképpen egymás kiegészítő oldalai, és egyformán hasznosak. A Rossz abszolutizálása végső soron a Rossz tagadásához, erkölcsi relativizmushoz vezet.

A bibliai világkép más. Az erkölcsi jó és rossz között áthidalhatatlan szakadék tátong. Megváltásunk éppen abban áll, hogy Jézus borzalmas kivégzése igenis megtörtént: Ave crux, spes unica – Üdvözlégy, kereszt, egyetlen reménység! Örök nyugodalmat pedig a sátán nem tud adni; nincs más örök nyugalom, mint a föltámadás világossága.

Már Bulgakov is bőven élt a sátán szerepeltetésének látványos lehetőségeivel, és ezek – nagyon természetesen – a szórakoztató ipar figyelmét is felkeltették. Itt most Robert Black: „The Satanists” c. regényéről lesz szó. amelyhez egy antikváriumban jutottam, anélkül, hogy a szerzőről bármit is tudnék. A könyv a jó kalandregény összes követelményét kielégíti, sőt adataiból kitűnik, hogy először film formájában létezett. Nem tudok róla, hogy megjelent volna magyar fordításban, de az ellenkezőjét se merem állítani.

Ami a keresztény olvasónak először feltűnhet, az, hogy a regényt a hit szempontjai szerint igyekeztek megírni. Egy anglikán teológus küzd meg a könyvben egy sátánista csoporttal, és az író mindenestül jóváhagyja hősének hitét. Isten valóságos a regényben, a sátán és a démonok is valóságosak, a keresztény imádságnak ereje van, az exorcizmus hatékony.

Bizonyos jelek azonban arra mutatnak, hogy a szerző mégse nézi igazán belülről a keresztény értékrendet. Egy falusi plébános például úgy védekezik (méghozzá némi eredménnyel) a sátánisták által ráküldött destruktív hatalmakkal szemben, hogy krétával mágikus pentagramot rajzol ágya köré a padlón. Ez a Faustból ismert mozzanat, ám élő hitű keresztény tudná, hogy minden mágia démonizmus, és a démonok ellen csak Jézus nevében lehet hatékonyan védekezni. Ugyancsak furcsa, amikor a regény egy mondata arra enged következtetni, hogy a szerző nem ismeri pontosan a különbséget a démonok és a kárhozottak között. Végül pedig nagyon árulkodó az előszó egyik kijelentése: „Akár létezik Isten és Ördög, akár nem, kétségen kívül léteznek mindkettőjük imádói.” Ha úgy vesszük, leírhatná ezt a mondatot egy hívő is, aki számol olvasói hitetlenségével, de talán valószínűbb, hogy egy nem-hívő írta le, aki megrendelésre írt „keresztény” regényt.

A regény mélyebb megértése tovább vezet bennünket a lelkek megkülönböztetésében. A démoni jelenségek nagyon valóságosak a regényben: sátáni liturgia undok orgiával és emberáldozattal, egy gyanútlan utazó keresztrefeszítése, a sátán képének megjelenése a templomi üvegablakon, egy démon kiűzése a megszállt templomból villámlás és röpködő tárgyak közepette, járkáló holttest, a főhős leányának bájos arcán váratlanul megjelenő borzalmas kiütések, és így tovább. Mindez azonban túlságosan is látványos, túlságosan is a külső szférában játszódik. Aki ténylegesen találkozott démoni jelenségekkel, jól tudja, hogy elsősorban az emberi pszichében válnak foghatóvá, és csak másodsorban a fizikai világban. Persze, megértéssel kell lennünk a műfaj iránt, a könyvnek eladhatónak kell lennie. De az olvasó nem tudja elfojtani azt az érzést, hogy a rémjelenetekben való mértéktelen tobzódás a valóságélmény elveszítéséhez vezet.

Ez különösen a regény zárófejezetére áll. A teológus és leánya védtelenül kerültek a sátánisták hatalmába, akik mindkettőjük megölésére készülnek. A teológus azonban imájával ellenáll a sátánnak, és a sátán erre haragjában a vezető sátánistákat pusztítja el, majd tűzvészt támaszt, amelyben senki sem marad életben a sátánista gyülekezetből, kivéve – természetesen – a pozitív hősöket.

Eléggé buta sátán, ez az olvasó érzése. Egy átlagos maffiavezér bölcsebben járna el: nem tenné el láb alól legjobb munkatársait csak azért, mert valamiben sikertelenek voltak.

Igaz, Vianney Szent János is mondott ilyet: „A Fickó meglehetősen ostoba.” T.i. előző éjszakai zaklatásaival maga a Gonosz adta tudtára, hogy másnap „nagy hal kerül horogra”, nagy bűnös fog megtérni a gyóntatószékben. Ez azonban inkább a nagy aszkéta humorát jellemzi, maga a Kísértő meglehetősen racionálisan járt el: az éjszakai pihenés akadályozásával kimeríteni, elcsigázni törekedett Isten harcosát, éppen a nagy ütközetek előtt. Magam is tapasztaltam, hogy nagy gyóntatások vagy közös imaösszejövetelek előtt álmatlanság és kísértések látogatnak meg. A regényben viszont a sátán kiirtja fegyvertársait és megszabadítja ellenségeit. „Hogyan űzheti ki a sátán a sátánt?” (Mk 3,23). Minden bizonnyal jellemző a bukott angyalok fejedelmére az öncélú gyűlölet, amely a bűnösökre és a démonokra is kiterjed, de, mint tiszta szellemre, nem jellemző rá az állati dühöngés, ami az embernek olykor elveszi a józan eszét. És itt érhető tetten a regény alapvető szemléleti tévedése. Ez az esztelen haragjában önmagának ártó sátán pszichikai és nem pneumatikus lény. Emberek mintájára van formázva. A valóságos sátán szellemi lény, perverz, de magasrendű intelligencia, torzan cselekszik, de nem ostobán. A regény sátánja nem valódi. Egy rémregény kelléke csupán.

Thomas Mann nem hisz a sátánban, de drámai hitellel ír az emberi sorsban megjelenő démoni elemről. Robert Black hisz a sátánban, vagy talán inkább úgy tesz, mintha hinne, de regényének nincs hitele. Nem valóságot közöl, hanem a hátborzongatás irodalmi kliséit vonultatja fel. Ez itt a lelkek megkülönböztetésének szabatos eredménye. Ettől a sátántól nem kell félni. Kizárólag a pénztárcánkra pályázik.

Most lássunk egy másik kalandregényt, amelyet valóban hívő keresztény írt. Frank Perretti „Ez élet sötétsége” c. regénye, kitűnő ötlettel, színre viszi az emberi történet hátterében játszódó láthatatlan történetet, az angyalok és démonok harcát egy egyetemi város fölötti uralomért, amelyet a hívők imádsága dönt el az angyalok javára. Maga a sátán itt nem szerepel, Mihály arkangyal sem, alárendelt angyalok és démonok küzdenek egymással. Ez a könyv hitelesen keresztény, ugyanakkor jól megírt kalandregény, izgalmas olvasmány. Később a szerző még egy bőrt akart lenyúzni ugyanarról a rókáról: újabb regényt írt ugyanebből az ötletből („Áttörés a sötétségen” címmel), de ez már inkább csak annak érdekes, aki az elsőt nem olvasta.

Az angyalok és démonok szemléletes ábrázolása természetesen nem szabad, hogy megtévessze az olvasót. Ez csak írói eszköz a láthatatlan szellemi lények természetének kifejezésére, a lelki valóság ábrázolása anyagi eszközökkel. A valóságos démonoknak nincs szárnyuk, és nem szállnak az emberek feje fölött. Az angyaloknak sincs fénylő kardjuk, amellyel fölnyársalják a démonokat. Harcuk szellemi síkon zajlik, olyan módon, hogy az általuk képviselt eszmékkel megpróbálják áthatni a látható valóság egy részét. A vereséget szenvedő szellem nem sebet kap, hanem kiszorul hatásterületének egy részéről.

Téves Perretti ábrázolásában az, hogy az angyalokat nem ábrázolja üdvözültnek (egymástól kérdezősködnek, megfigyelésekből informálódnak, nem látják Isten arcát), a démonokat pedig nem ábrázolja kárhozottnak. Fundamentalista tévedés, hogy a démonok, amíg a földön járnak, nincsenek a „pokolban”. Természetüknél fogva helyhez-nem-kötött lények, az örök kárhozat állapotában, de a történelem végéig hatást gyakorolva a mi tér-idő világunkra is. Mint már kifejtettem, jelenlétük formája a hatás, nem pedig az, hogy a tér körülírja őket, mint egy anyagi testet. Tehát a mélységbe küldésük sem annyit jelent a Bibliában, hogy egyik helyről a másikra, a földről a pokolba mennek. Annyit jelent, hogy elvesztik befolyásukat az univerzumra. Ám Isten a történelem végéig megengedi, hogy a démonok hatást gyakoroljanak a mindenségre. Ez „Lucifer osztályrésze”, és a mi gyönyörű harcaink alkalma.

Ha némi bosszúsággal is, el kell viselnünk, hogy a protestáns Perretti egyetlenegy katolikus családot szerepeltet a regényben, és az történetesen egy babonás család. Természetesen léteznek babonás katolikusok; ha egy szerző éppen ilyeneket lát jónak ábrázolni, az jellemezheti a katolikusokról alkotott képét; ezt fájlalhatjuk, de nem ok arra, hogy nehezteljünk érte.

A fő szellemi ellenség a New Age, amelyet a regényben az Egyetemes Tudat Társaság képvisel. A szerző ezt valóságos bűnszövetkezetnek mutatja be. A könyv ettől nagyon izgalmas lesz, de azért tartozunk a tárgyilagosságnak azzal a megállapítással, hogy a New Age képviselői nem szükségképpen bűnözők. Vannak köztük szélhámosok, mint ahogy a középkor ereklye-árusai között is voltak, és általában mindig is lesznek olyanok, akik lelkiismeretlenül felhasználják az emberek vallási hiszékenységét; de azért túlzás volna a szellemi ellenfélről minden további nélkül aljasságot, köztörvényes bűnözést feltételezni. Annyi bizonyos, hogy a teozófia (amelyet ma New Age-nek hívnak) óriási szellemi szélhámosság, és a szerző nagyon jól teszi, ha lerántja róla a leplet. Ám a New Age követői, hívei többségükben épp olyan tisztességes emberek, mint bármelyikünk – legföljebb hiszékenyebbek, és még nem találkoztak az élő Istennel.

Perretti könyvét csak ajánlani tudom. A fenti figyelmeztetésekkel minden katolikus veszély nélkül olvashatja. Lélegzetállító képet fog kapni egy körülöttünk örvénylő valóságos világról, egy értünk folyó valóságos harcról, valamint imáink jelentőségéről ebben a harcban. A katolikus olvasót nem kell megzavarnia annak, hogy a könyv magyar kiadója a Hit Gyülekezete. Bármilyen antikatolikus megnyilvánulásoknak lehettünk tanúi e szabadegyház részéről, a jót az ő kezükből is örömmel el kell fogadnunk. Perretti könyveinek kiadásával egyértelműen szolgálatot tettek minden keresztény hívőnek, a katolikusoknak is.

Ismét a magasabb irodalom felé tájékozódunk, amikor Paulo Coelho brazil író „Az ördög és Prym kisasszony” c. regényét vesszük szemügyre. A könyv 2000-ben, „az ördög századának” legvégén jelent meg. A cselekmény alapötlete, mint a regény is céloz rá, Dürrenmatt Öreg hölgyének átültetése egy brazil faluba, ahol az öreg hölgy szerepét egy középkorú férfi játssza. A gyilkosságra való felbújtás célja azonban egészen más: az emberi jóság vagy gonoszság kérdésének kísérleti eldöntése. Már az előszóban megkapjuk a perzsa dualista teremtésmítoszt, mint a probléma indítását. A cselekményben azonban az ördög veszít, és a kísérletező rádöbben arra, amit az egészséges lelkű ember minden kísérlet nélkül is tud: hogy a jó és rossz között szabadon választunk. Maga a metafizikai háttér csak annyiban érdekes, hogy láthatjuk, hogyan vetítik rá a legkülönbözőbb személyek a teremtmények gonoszságát Istenre. Elhangzik az elmélet, amely szerint Istennek is megvan a saját pokla. De a csattanó mégis a szabad döntés, ami összhangban áll a biblikus hittel: a rossz a teremtett szabadság választásából születik.

Összefoglalva mindazt, amit az ördög irodalmi szerepeltetéséről áttekintettünk, azt kell megállapítanunk, hogy a sötétség hatalmát két irányban ábrázolják hibásan. Az egyik irány a bagatellizálás. Goethe Faustjában, Bulgakovnál és Robert Blacknél a sátán szerepeltetése irodalmi ötlet, szenzáció, de nem tényleges veszélyt fejez ki. A másik elhibázott irány a manicheizmus. A sátán komolyan van véve, de nem mint ellenség, hanem mint szükségszerű ellenpólusa a jónak és a történelem nagy eredményeinek motorja – ezt a felfogást találjuk Madáchnál és Thomas Mannál, de ott kísért Dosztojevszkijnél és Coelhónál is. A világirodalom folyamatában az ördögregények mintegy spirálban haladnak, amely hol az egyik, hol a másik irányba csavarodik. A bagatellizálás és a manicheizmus nem is olyan idegen egymástól, összefüggésüket Bulgakovval kapcsolatban elemeztük. Coelhónál a végső kérdések inkább csak emlegetve vannak, mint megválaszolva, mintha a szerző maga se volna egészen biztos a dolgában, bár a teremtményi szabadság hangsúlyozása a keresztény megoldás felé billenti a mérleget. Az egyértelműen és elkötelezetten keresztény alkotások azonban – a nagy irodalomban, amit Bernanos képvisel, és a kalandirodalomban, amit Perretti reprezentál, sőt a vergődő, de mégis keresztény Dosztojevszkij döbbenetes szellemi pályaívének végkifejletében is – betekintést adnak a krisztusi hit megközelítésébe. A sátán gyilkos veszedelem, halálosan komolyan kell venni, és mégis le van győzve a kereszt misztériumában. Ez olyan megoldás, mint mikor Nagy Sándor kardja elvágja a gordiumi csomót, vagy Kolumbusz feltörve állítja fel a tojást. Ez az egyenes az ördögspirál tengelyében.

Mindezekben áttekinthető kultúránk viszonya a sátánhoz. Egyrészt lekicsinyli – tagadja vagy eljátszadozik vele – , másrészt elismeri és értékeli. Előbbinek szélsőséges képviselője a keresztény teológus, aki nem hisz a sátán és a démonok létezésében, utóbbinak szélsőséges képviselője a sátánista, aki imádja a Gonoszt. Mi haladjunk a spirál tengelyében, vegyük kezünkbe az evangéliumot, és mondjuk Jézussal a győzelem szavát: „Most fogják kivetni ennek a világnak a fejedelmét” (Jn 12,31).

Ez a „most” ma is érvényes. Benne vagyunk, közreműködünk benne.

Démoni befolyás

A kafarnaumi ördögűzés – A démoni befolyás nyelvi kifejezése – Támadás, behatolás, megszállás – A remegő ház és a remegő bognár – Az arsi plébános megnyeri a csatát – Bruder Klaus démonkalandjai – A kigyulladt autó esete – Öldöklő angyalok – Franciska szigorú őrangyala

Jézus első nyilvános kafarnaumi fellépéséhez nevezetes esemény fűződik: egy démonizált félbeszakítja.

Volt a zsinagógájukban egy ember a tisztátalan lélek hatalmában. Ez így kiáltott fel: »Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus! Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje!« Jézus megparancsolta neki: »Némulj el, és menj ki belőle.« A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta őt, majd hangosan kiáltva kiment belőle (Mk 1,23-26).

Azon túl, hogy itt szemlélhetjük Jézus prófétai fellépésének egyik lényeges elemét, a gonosz lelkek kiűzését, két nyelvi megjegyzést szeretnék fűzni ehhez a bibliai szöveghez.

Először: az „ember a tisztátalan lélek hatalmában” a görög szövegben anthróposz en pneumati akathartó, „ember tisztátalan lélekben”. Vagyis: az ember van a démonban.

Másodszor: a „menj ki belőle” viszont a görögben is ekszelthe eksz autu, azaz „menj ki belőle”. Vagyis: a démon van az emberben.

Ezek szerint a bibliai nyelv nem egészen következetes annak a viszonynak a megfogalmazásában, amely az ember és a tisztátalan lélek között van. Hol kívülre képzeli a démont és belülre az embert, hol pedig belülre a démont és kívülre az embert. Ez azért fontos, mert világossá teszi, hogy nem térbeli viszonyról van szó. A szellem és az anyag érintkezése nem érzékelhető, nem helyezhető el a tér koordinátáiban. Nem arról van szó, mintha a démont ugyanúgy tartalmazná az ember teste, mint mondjuk egy lenyelt tablettát vagy a beszívott dohányfüstöt. A szellemi lény, sajátos mivolta szerint, nem térbeli, nem helyhezkötött. Ha azt állítjuk róla, hogy „valahol van”, ez mindig csupán azt jelentheti, hogy a tér bizonyos részén tevékenységet fejt ki. A szerencsétlen ember tehát alá van vetve a démoni szellem tevékenységének, működik benne a démon.

Legyünk ezért óvatosak a magyar nyelvnek azzal a kifejezésével, hogy „valakiben démon van”. Nem arról van szó, hogy rossz a kifejezés, hiszen a szellemről mindig csak az anyagi világból merített analógiákkal tudunk beszélni. De az ember fantáziáját ez nem kívánatos képekkel terhelheti, és ijedezést válthat ki, különösen, ha szabadjára engedjük képzelőerőnket és így beszélünk: „Démonok vannak benned, és most a szájadon keresztül ki fognak jönni belőled.” Van benne realitás is; tapasztalati tény, hogy a démonok eltávozását gyakran kíséri csuklás, öklendezés, hányás; de fölösleges a fantáziát megterhelni olyan képekkel, amelyek a démont mint valami óriási denevérszárnyú galandférget ábrázolják, amely ott van az ember belsejében. Talán szerencsésebb azt mondani valakiről: „démoni befolyás alatt áll”. Az exorcizmus egyházi szertartáskönyve gyakran nevezi így a démontól megszállottat: vexatus, „a háborgatott személy”. Ez igen szerencsés, óvatos, tapintatos kifejezés. Nem rajongok az „ördöngös” szóért sem, amit Amorth atya könyvének fordítója előszeretettel alkalmaz; jobb a „démonizált” kifejezés.

A démoni befolyás természetesen különböző fokú lehet, és egyáltalán nem mindegy, milyen fokozatról van szó, mennyire tartja hatalmában a gonosz lélek a megtámadott személyt. Jézus hatalma azonban bármelyik szinten győztesen tud beavatkozni. A démonok kiűzésének elbeszélése annak a győztes szabadságharcnak bemutatásához tartozik, amelyet Isten országa a sátán rémuralma ellen vív.

A gonosz lelkek befolyásának ilyen megszüntetését magyarul ördögűzésnek, latinul exorcizmusnak nevezzük. A katolikus Egyházban az exorcizmus szentelmény, amelynek végzése külön püspöki engedéllyel rendelkező áldozópapoknak van fenntartva. Ezért, a félreértések elkerülésére, amikor egyszerű imádságot végzünk a háborgatott személy szabadulásáért, nem exorcizmusról, hanem szabadító imáról szoktunk beszélni. Ilyen van az Úr imájában is: „Szabadíts meg a gonosztól.”

A lélek mélye, ahol a szabad elhatározások születnek, nem megközelíthető a démonok számára; csupán a test és lélek határterületén, a pszichén keresztül próbálhatják befolyásolni. Egyedül a halálos bűn helyezi az emberi személyt mindenestül a sátán hatalma alá. Legfőbb célja ezért az, hogy halálos bűnbe vigyen bennünket, amely Isten elveszítéséhez, örök kárhozathoz vezet. De igyekszik egyéb módokon is ártani; ott támad, ahol csak tud.

A bűnön kívül a sátán és a démonok minden egyéb befolyása kizárólag a testre vagy/és a pszichére terjedhet ki.

Fokozata szerint hármas lehet:

1.) a démonnak nincs hatalma az ember fölött, de megpróbálja megszerezni: ez a démoni támadás (circumsessio);

2.) a démon már valamilyen hatalmat gyakorol az ember fölött, de az ember személyisége még nem szorul háttérbe: ez a démoni behatolás (obreptio);

3.) a démon olyan erős hatalmat gyakorol az ember fölött, hogy az ember személyisége háttérbe szorul a démoni személyiség mögött: ez a démoni megszállás (obsessio).

Mindhárom fokozatnak két változata van:

1.) A démoni támadás lehet

a) fizikai, amely a zaklatástól a bántalmazásig terjedhet;

b) pszichikai, ami lehet kísértés a rosszra, vagy ellenállás a jónak.

2.) A démoni behatolás lehet

a) fizikai: a démon fáradtságot, tüneteket, betegséget idézhet elő a testben;

b) pszichikai: a démon a psziché valamely területén olyan erős kísértést/ellenállást okoz, amely a befolyásolt személy ellenállóképességét/teljesítőképességét korlátozza, de csak annyira, hogy annak saját személyisége még érvényesül.

3.) A démoni megszállás mindig pszichikai jellegű, és a pszichén keresztül befolyásolja a testet is. Lehet

a) elnyomás (oppressio), amelyben a megszállott személy és a megszálló démon személyisége felváltva érvényesül (rohamok);

b) birtokbavétel (possessio), amikor az eredeti személyiség állandó jelleggel háttérbe szorul a démoni személyiség mögött.

Világosan meg kell mondani, hogy sem általánosan elfogadott, sem teljesen egyértelmű terminológia nincsen. A fentitől eltérő szóhasználatok is forgalomban vannak, és ugyanaz a kifejezés néha különböző jelentéseket hordoz. Nem is lehetséges teljesen következetes és szabatos terminológiát alkotni, hiszen a különböző típusú démoni befolyások bizonyos fokig átfedhetik egymást. Feltűnhet továbbá az olvasónak, hogy nem használom a felosztásban a démoni kötelék, megkötözöttség kifejezést, amely Lk 13,16-ból származik, és sokszor szerepel az irodalomban. Ez igen erőteljes és alkalmas szó, de a behatolás és a megszállás valamennyi formájára erőltetés nélkül alkalmazható, ezért önkényesség volna egyetlen típusra lefoglalni. (Egyedül a puszta támadás az, ami még nem nevezhető köteléknek.)

Amikor a démonnak nincs hatalma az ember fölött, de megpróbál hatalomhoz jutni fölötte, démoni támadásról (circumsessio, „ostrom”) beszélünk. Ez lehet 1./ fizikai, 2./ pszichikai. A démoni támadás fizikai formája ismét lehet a/ zaklatás, amellyel a démon bosszantja és fenyegeti az embert, de nem okoz neki tényleges ártalmat, b/ bántalmazás, amellyel a démon fizikai ártalmat okoz az embernek.

A démoni zaklatásra jó példa az arsi plébános teljesen hiteles élménye. Vianney Szent János (1786-1859) 1824-ben éjszaka úgy hallotta, hogy ágya függönyeit szaggatják. Rágcsálókra gyanakodva, vasvillát állított ágya mellé, de nem tudta se megpillantani, se elijeszteni a zörejek okozóját. Újra meg újra ismétlődött a zavaró zaj, heteken keresztül, ugyanakkor a függönyök épek maradtak. Aztán egy éjszaka az udvarról hallott zajt, mintha az ajtaját vernék és csapatban lármáznának. Tolvajok? Vianney bátran kiment, de nem látott senkit. Megkérte a fiatal bognármestert, André Verchére-t, hogy a következő éjszaka aludjék a plébánián. Verchére töltött puskával érkezett. Éjjel egy óra tájban úgy hallotta, mintha az udvarra nyíló ajtót erősen rázni kezdené valaki. Hatalmas csattanás hangzott az ajtón. Bent, a plébánián belül pedig félelmetes lárma kezdődött, olyan, mint a mennydörgés. Verchére puskával a kézben kinézett az ablakon. Senki sem járt ott. A ház remegni kezdett. A bognár is. (Később elmondta, hogy még egy hétig érezte a remegést a lábában.) Vianney gyertyával a kezében jött át Verchére-hez.

– Hallotta?

– Azért keltem föl. Itt a puskám...

A mennydörgő zaj folytatódott. A ház megingott, mint a földrengésben.

– Fél? – kérdezte a plébános.

– Nem félek. De a lábam fölmondja a szolgálatot... És mintha ránk dőlne a ház...

Később Vianney nevetve mesélte: „Az én szegény Verchére-em puskával a kezében reszketett, mint a nyárfalevél. Azt sem tudta, hogy puska van a kezében.”

– Mit gondol, mi ez? – kérdezte a bognárt.

– Azt hiszem, az ördög...

Másnap, mikor Vianney hasonló szolgálatra hívta, Verchére kereken kijelentette:

– Plébános úr, nekem ebből elegem volt.

Vianney új testőröket hívott, de rá kellett ébrednie, hogy azok nem hallják a zajt. Az első éjszaka Isten megengedte, hogy a puskás vendég is hallja, s így később tanúskodjék róla. Lassan a plébános belátta, hogy semmit sem segítenek rajta a fegyveres vigyázók, és lemondott róluk. Megbizonyosodott róla, hogy a Kísértővel áll szemben, és a szellemi harc fegyvereihez folyamodott. „Istenhez fordulok, keresztet vetek, a sátánt pedig nyíltan megvetem” – mondta gyóntatója érdeklődésére. Később már örült is, ha a „Fickó” lármázott, mert ez többnyire olyankor történt, amikor másnap nagy bűnös tért meg Vianney gyóntatószékében. „Haragszik? Annál jobb! Holnap nagy halat fogunk!” A csatát megnyerte. 1855-ig tartottak a démoni zaklatások Vianney Szent Jánosnál. Élete utolsó négy évében békében hagyta őt a Gonosz.

A démoni zaklatás, ha nem ijedünk meg tőle, voltaképpen egyáltalán nem veszélyes. Az ijedezés és fantáziálás sokkal ártalmasabb. Maga az arsi plébános gazdag érzelemvilágú, de teljesen hűvös ítéletű és egészséges idegrendszerű, fegyelmezett ember volt, paraszti szülők fizikai munkán felnőtt gyermeke, akitől távol állott a beteges képzelődés. Ügyelnünk kell azonban arra, hogy más, kevésbé józan személyek könnyen lehetnek démonhisztéria áldozatává, ezért hasonló beszámolóikat kellő fenntartással kell fogadnunk. Ha egy házban titokzatos módon tárgyak repülnek, bútorok dőlnek, csillárok lengenek, ez származhat démoni erőktől, magam is ismerek ilyen esetet; de azért érdemes megvizsgálnunk a szobát, nincsenek-e ott a berendezési tárgyakon a rájuk kötött és idejében levágott vékony, átlátszó fonalak végződései, és megvizsgálnunk a családot, hogy nem feltételezhető-e valamelyik személyről a manipuláció. Ha a rejtelmes „Poltergeist” alkalmilag levelet ír a nagymamának: „Ma ne engedd el a Ferit az iskolába!”, nem is olyan nehéz megtalálnunk a tettest. Olvastam riportot ilyen esetről, és kicsit csodálkoztam a nagymama naivságán.

A démoni támadás másik fizikai formája a bántalmazás. Ilyenkor a démon nem csupán bosszantja és fenyegeti az embert, hanem tényleges fizikai ártalmat okoz neki.

Mindenkit óva intek az e tárgykörbe vágó képzelődéstől. Ha baleset ér bennünket, valahol természetesen ott van mögötte az emberiség Megrontója, de ez nem azt jelenti, hogy közvetlen démoni behatásról van szó. A démonok által okozott betegségekről máshol szólunk. Nem tartozik ide a megszállottak erőszakoskodása sem; ilyenkor sem közvetlenül a démon, hanem a megszállott ember verekszik, bár a démon kényszeríti rá. Kivételes kegyelmekkel kitüntetett misztikusok esetében azonban Isten próbatételként nem egyszer megengedi, hogy a gonosz lelkek is kivételes eszközökkel gyötörjék választottait; ilyenkor előfordulhat, hogy fizikailag is kínozzák. A svájci Flüe-i Szent Miklós (1417-1487), mielőtt még remete lett, egy alkalommal a Bergmattban lévő Melch-völgyben dolgozott egyik fiával. A fiú az állatokat látta el, apja ezalatt a tövisbokrokat akarta kiirtani a réten. Ekkor démon jelent meg, aki Miklóst egy nagy tövisbozóton át mély árokba taszította, ahol eszméletlenül hevert; a véletlen lezuhanás ki volt zárva, mert az árok mintegy harminc lépésnyire volt a helytől, ahol Miklós dolgozott. A fiú fölcipelte eszméletlen apját hegyi szállásuk tüze mellé, és ott Miklós idővel magához tért. Nem volt elkeseredve, bár nagyon összetörte magát. „Jól van hát, Isten nevében – mondotta. – De csúnyán elbánt velem az ördög! Hanem úgy látszik, Isten akarta ezt megengedni”.

Később, remete korában, megtörtént „Bruder Klaus”-szal, hogy démoni erők rázták és szinte összedöntötték házikóját; máskor iszonyú alakban jelent meg neki egy démon, és hajánál fogva vonszolta ki a házból. Klaus bizalma és aszkétai elszántsága e megpróbáltatások közepette rendíthetetlen maradt. Az alvilág rendkívüli rohamai azonban az ő személyében rendkívüli kegyelmekkel elhalmozott férfit értek. Ő az egyetlen, akiről azt olvastam, hogy már anyja méhében látomása volt, és egyike azoknak, akik teljes böjtben éltek, a szó szoros értelmében minden táplálkozás nélkül, kivéve a szent Eucharisztiát.

Már foglalkoztunk Remete Szent Antal és Kölni Boldog Krisztina élményeivel. Sienai Szent Katalin és Xavéri Szent Ferenc szenttéavatási pörében is olvasunk a démonok részéről történt fizikai bántalmazásokról; Avilai Szent Teréz részletesen tárgyalja ezeket önéletrajzában. Videofilmen láttam interjút olyan kapucinus szerzetessel, aki egy kolostorban élt Szent Padre Pióval, és beszámolt róla, milyen csúnyán összevert állapotban látta őt a démonok éjszakai támadása után. Ezeknek az eseteknek a hitelességéhez a legcsekélyebb kétség sem fér, jóllehet hangsúlyozni kell rendkívüli és ritka voltukat. Szintén a ritka esetek közé tartozik, amikor a démon nem az ember testét, hanem tulajdonát támadja meg fizikailag. Egyszer egy olasz pap segédkezett egy exorcizmusban, ahol a démonizált személy ruhái váratlanul kigyulladtak, anélkül, hogy őt magát súlyosabb sérülés érte volna. Néhány nap múltán, Nápolyból Rómába indulva, ez a pap különös fényeket látott kocsija körül. Kiállt egy parkolóba, s akkor hirtelen kigyulladt az autó. A pap kivette a kulcsot, kiugrott és elfutott. Néhány ember gyűlt az égő kocsi köré, akik így kiáltottak: „Valaki van a kocsiban!” „De hiszen egyedül voltam benne” – bizonygatta a pap. Egyszercsak beindult az égő autó motorja. A kocsi, mint egy mozgó máglya, megindult a benzinkút felé, és erős kénszag terjengett a levegőben. A pap már ismerte ezt a szagot az exorcizmusból. Imádkozni kezdett. A kocsi megállt, és egyhelyben lángolt tovább, amíg teljesen ki nem égett. Don Gabriele Amorth római exorcista hangsúlyozza, hogy ez is egészen kivételes eset volt.

Okozhatnak-e fizikai ártalmat a szent angyalok is? Frank Perretti egyik regényében (Áttörés a sötétségen) Isten angyalai úgy oltalmaznak meg valakit, hogy merénylőjét megölik. Humanista beidegződéseink ellenére meg kell állapítanunk, hogy ez teljességgel a bibliai gondolkodás vonalába esik. „Eljött az Úr angyala s megölt az asszírok táborában száznyolcvanötezer embert” (2Kir 19,35). Isten angyalának tulajdonítja a Szentírás a Dávid király idején pusztító pestist (2Sám 24,16-17), majd az Újszövetségben Heródes Antipász halálát is (Csel 12,23). Isten a fizikai rosszat nem akarja önmagáért, de valamilyen jó érdekében gyakran akarja, és akaratának végrehajtásában közreműködnek a szent angyalok, másodlagos okként rendszeresen, kivételes esetekben pedig közvetlen okként is. Az angyalok nem mamlasz mesefigurák, hanem a fizikai valóság eszmei meghatározói, Isten félelmetes igazságának szellemi képviselői a teremtésben.

Humoros megnyilvánulása ennek Római Szent Franciska (1384-1440) kapcsolata őrangyalával, amely rendkívül bensőséges volt. Az angyal a keresztény tökéletesség felé irányította Franciskát tanácsaival, figyelmeztette, és ha engedetlen talált lenni, többször meg is verte. A jelenlevők nem láttak senkit, de hallották az ütések suhintását. A rendkívüli jelenség mögött, az isteni kegyelem szuverén formagazdagságán kívül, valószínűleg olyan személyiségfejlődés áll, amelyben fontos és respektált szerepet játszott a szülői pálca. Saját őrangyalom nem verekedős, és még senki se panaszolta nekem, hogy őrangyala bántalmazná. A férjekkel gyakrabban van baj.

A pimasz szellem

Pszichikai támadás – A kísértő a pusztában – Ötödik hadoszlop – Akadozó imaösszejövetelek – A megtévesztés lelkének leleplezése – Démonok a hétköznapokban – Repülő kövek, mozgó tárgyak, maguktól bekapcsoló készülékek – A szenteltvíz ereje – Bornemisza Péter és a „hagyigálkodó” lélek

Démoni támadásról, mint mondtuk, olyankor beszélünk, amikor a gonosz léleknek nincs hatalma az ember fölött, akit befolyása alá próbál vonni. Az előző fejezetben a démoni támadás fizikai formáit, a zaklatást és bántalmazást taglaltuk. Most a démoni támadás pszichikai formáira kerül sor. Ezek – szemben a fizikai támadással – rendkívül gyakoriak, mondhatni, mindennaposak a keresztény életben. Nem behatolásról, csak támadásról van szó, tehát a démon nem jutott hatalomhoz az ember fölött, de igyekszik úgy hatni az emberi pszichére, hogy az ember a/ valami rosszat tegyen (kísértés), vagy b/ ne hajtson végre valami jót (ellenállás). Természetesen joggal mondhatja valaki, hogy az ellenállás is kísértés, csak a passzív irányban; mégis célszerű ezt az egyszerű terminológiát használni, melyet Scanlan és Cirner „Szabadítás a gonosz lelkektől” című könyvének magyar kiadása már népszerűsített. Amikor tehát most a kísértést tárgyaljuk, olyan démoni kísérletre gondolunk, amely valami rossz megcselekvésére akarja rávenni az embert.

Erre klasszikus példánk van: „A Lélek elvezette Jézust a pusztába, hogy megkísértse az ördög” (Mt 4,1). A pszichikai támadás az egyetlen démoni „befolyás”, amely az emberré lett Istenre is kiterjedt. Jézus feltétlen hatalommal parancsolt a gonosz lelkeknek, így neki nem volt része (közvetlen) démoni zaklatásban vagy bántalmazásban, emberi lényének szentsége pedig kizárta a démoni behatolást vagy éppen megszállást. De emberi pszichéje, amely a rendetlen hajlamokat kivéve olyan, mint a mienk, éppúgy tudott szemügyre venni bármilyen képzetet, mint a mienk. A pimasz szellem tehát megkísérelhette, hogy olyan képeket állítson Jézus elé, amelyek gondolkodását helytelen irányban próbálják befolyásolni.

Nem törekszem arra, hogy választ adjak a megkísértés történetével kapcsolatos egzegetikai és teológiai kérdéskomplexumra. Egyetlen egyet teszek: a mátéi beszámoló alapján megpróbálom nyomon követni a kísértés és a kísértés elleni védekezés logikáját.

Jézus, mint ember, mentes a perverz, illogikus gondolatoktól; fantáziájában nincsenek beteges képek, érzelmei kiegyensúlyozottak. Nem kísérthető úgy, mint mi, gyöngeségeinken keresztül. Csak logikus gondolatokkal és tiszta képekkel áll szóba. Ugyanakkor, mint ember, nem mindentudó. Éppúgy zajlik benne a gondolkodási folyamat, mint bennünk. Tudata legvégső mélyén, mint fehéren izzó bizonyosság, ott van az Atya állandó jelenléte. Amely gondolat ebből a mélységből bukik fel, azon isteni pecsét van. De amely gondolat az emberi, pszichológiai folyamatok útját járja, az fokozatosan világosodik meg, és a végső mélységig nem egy pillanat alatt jut el. Útközben sokminden történhet vele.

„Miután negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett” (Mt 4,2). Ez nem rendetlen vágy, hanem egészen természetes, normális emberi jelenség. Az is természetes, hogy az éhes ember előtt megjelenik a kenyér képe. Kövek vannak előtte a pusztában, és ő kenyérre vágyik. Tudatában van a János keresztségekor rászállott karizmatikus hatalomnak. Nem tehetné meg, hogy a kövek kenyérré változzanak?

A sátánnak nincs semmiféle hatalma Jézus tudata fölött. Egyetlen egészségtelen, torz gondolatot sem hozhat létre benne. De most ez a gondolat egészen a logika szabályai szerint született meg. Jézus később ismételten él karizmatikus hatalmával, hogy kenyeret adjon az éhező tömegnek. Most fölhasználhatná ugyanezt a hatalmat, hogy saját éhségét kielégítse. Semmi rosszat nem tenne vele. De vajon akarja-e az Atya?

A gondolat megindul a mélység felé, ahol az Atya világossága ragyog.

Ismétlem, nem próbálom visszaadni az események sorrendjét. A sorrend annyira másodrendű kérdés, hogy Máténál és Lukácsnál a kísértések más-más sorrendjét találjuk. De a karizmatikus hatalom fölhasználása egészséges képzet, amely logikusan hívja elő a másikat: Jézus a templom ormán látja magát, ahonnan a tömeg elragadtatott ujjongása közepette sértetlenül száll alá a mélységbe. Elvégre ő a Fölkent, a karizmatikus Uralkodó! Ebben sincs semmi rossz. De vajon így akarja-e az Atya?

A tömegek rajongásától kísért karizmatikus Messiás eszméje tovább halad az Atya világossága felé.

Fölötte állni mindennek. Uralkodni a nemzeteken. Dicsőséges birodalom dicsőséges királyává lenni. A qumráni Messiás-eszme, amit Jézus igen jól ismer, kibontakozik képzeletvilágában, egész csábító gazdagságában...

De az Atya világossága fölragyog, mint a reflektor. Isten Fölkentje szolgáljon, ne uralkodjék. Ne használja karizmatikus erejét saját vágyainak kielégítésére, jogos vágyainak kielégítésére sem. Ne használja csodatevő hatalmát saját személyének kiemelésére, jogos kiemelésére sem. Az Atya eleven szeretete úgy árad Jézus szívében, mint az emésztő tűz. Isten alázatos Messiást küldött. Ki akarja, hogy Jézusból saját vágyait kielégítő, saját személyét kiemelő, uralkodó Messiás legyen? Az, aki a szolgálat eszméjét gyűlöli: az Ellenség, a Kísértő. Ha Jézus ezt az eszmét valósítja meg, a sátánt teszi Isten helyébe.

„Távozz, Sátán! Mert írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj.” (Mt 4,10). A pimasz szellem elhordja az irháját. „Az ördög elhagyta őt egy időre” (Lk 4,13).

Később visszatért, a jóhiszemű Péter szájába adva gondolatait, aki megpróbálta eltéríteni Jézust az alázatos Messiás eszméjétől. Jézusban akkor villámszerűen működött a megkülönböztetés:
„Távozz előlem, Sátán! Botrány vagy nekem, mert nem Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével!” (Mt 16,23)

Péter behúzta a nyakát, nem egészen értve, hogyan lett Sátán őbelőle, aki az előbb még Szikla volt (Mt 16,18). De Jézus ráismert a pusztai kísértő hangjára.

A Kísértő megint visszatért, amikor Jézus vérrel verítékezve vonta le az alázatos Messiás eszméjének végső konzekvenciáit. Gondolataiban ismét megjelent: elképzelhető másképp is... „Vedd el tőlem ezt a kelyhet!” (Mk 14,36). Ám győzött az Atya világossága: „Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te” (uo.).

„Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban” (Fil 2,8-10).

Ebben áll a Kísértő végleges veresége.

A mi megkísértésünk abban különbözik Jézusétól, hogy rendetlen hajlamaink révén mi magunkban hordunk egy „ötödik hadoszlopot”, egy belső árulást, amely az ellenség kezére akarja adni a várat. Minálunk minden pszichikai támadás magában foglal egy árnyalatnyi behatolást is. Viszont van kire támaszkodnunk. Nem nekünk kell győznünk: Jézus már győzött. Csak hittel hozzá kell fordulnunk, hogy ossza meg győzelmét velünk.

A kísértés után most a pszichikai támadás másik fajtáját, az ellenállást tárgyaljuk. Az ellenállás a pszichikai támadásnak az a formája, amellyel a démon közvetlenül szembeszegül valami jóval, amit meg akarunk valósítani. Ezt persze akadályozhatja közvetett módon is, zavaró körülményeken át. Pál apostol például azt írja a tesszalonikiaknak, hogy már többször el akart menni hozzájuk, de a sátán megakadályozta benne (1Tessz 2,18). Ez az akadályozás nyilvánvalóan a körülményeken, azaz másodlagos okokon keresztül történt. Tudnak azonban a sátáni hatalmak közvetlenül is akadályozni, és most erről beszélünk. Ilyenkor az emberi pszichére nehezedik olyan démoni nyomás, amely akadályozza a helyes cselekvést.

Néhány éve történt: közösségem nyilvános imaösszejövetelein huzamosan úgy éreztük, hogy Isten dicsőítésének valami akadálya van. A dicsőítő ima nem ment úgy, ahogy kellett volna. A nyelvek dicsőítettek, a karok a levegőbe emelkedtek, és mégis valami nyomás ült a termen. A dicsőítő ima felszabadító erejét csak rövid időre tapasztaltuk, pedig ez hatalmasan végig tud söpörni az imádkozó közösségen. Hétről hétre megtartottuk az összejövetelt, és hétről hétre ránknehezedett ez a sajátos akadályoztatás. Többször vezettem közös bűnbánati imát, hogy megszabaduljunk minden szokássá vált vagy megtűrt bűntől. Többször imádkoztam a démoni hatalmaktól való szabadulásért, Jézus vérének oltalmáért. Sohasem teljes sikerrel. A különös nyomás mindig újból megjelent. Körülbelül azt is éreztem, a teremnek melyik részéről jön. Egyik testvérem pontosan megjelölte azt a személyt is, akiből leginkább áradt ez a sajátos, sötét nyomás. Ez a hölgy – nevezzük fiktív néven Diánának – egyébként buzgón imádkozott, lelkesen, fölemelt karral, átszellemült arccal dicsőített. Többször egyénileg is imádkoztunk érte, amit mindig boldogan fogadott. De nem változott semmi. Beláttuk, hogy ez nem mehet így tovább, mert összejöveteleink elsorvadnak. Imaösszejövetelünket ismerkedő estté alakítottuk át. Sorra bemutatkoztunk egymásnak. Diána is beszámolt élményeiről. Ezekben, erősen a Szűzanyára koncentrált jámborság mellett, intenzív érdeklődés szerepelt a látomások és magánkinyilatkoztatások iránt. Fény derült arra, hogy részt vett olyan kétes látnokok összejövetelein, akik információkat adtak halottainak túlvilági sorsáról.

Azon az estén fizikailag rosszul voltam, és nem volt erőm kézbevenni a helyzetet. A következő alkalommal azonban, jól átgondolva a hallottakat, előadást tartottam a Mária-tisztelet helyes módjáról, a magánkinyilatkoztatásokkal szemben szükséges óvatosságról, valamint a keresztény címszó alatt fellépő okkultizmus veszélyéről. Diána látszólag elfogadta, amit hallott, de a következő alkalommal fölhagyott addigi jámbor, tiszteletteljes viselkedésével, és magából kikelve követelte, hogy „tanúságot tehessen”, mert „itt nem tisztelik a Szűzanyát”. Agresszív fellépése ellenére nem engedtem nyilvánosan beszélni, de megkértem, hogy jöjjön el hozzám, és mondja el, amit akart. Hosszú felolvasást tartott Grignon Szent Lajosból, amitől nem lettem okosabb, mert a Grignon-féle Mária-tisztelet ellen semmi kifogásom nincs, az általa javasolt fölajánlást a Szent Szűznek magam is megtettem. Megengedhetetlen viselkedése miatt mindenesetre arra kellett kérnem Diánát, hogy a jövőben ne látogassa összejöveteleinket. Már távozóban volt, amikor, mint a villámcsapás, hirtelen megértettem a helyzetet.

A kulcs Diánának ez a mondata volt: „Az atya – mondta nekem – besorolta a Szűzanyát a szentek közé.” Először azt hittem, hogy ez csak nyelvezeti probléma az ő számára, de most váratlanul megvilágosodott előttem, hogy itt mondta ki fenntartásai teológiai lényegét. Számára a dicsőséges Istenanya nem egyike a szenteknek – ha a legkiválóbb is, minden szentek és angyalok királynője – , hanem valami magasabbrendű lény, „istennő” vagy „félistennő”. Azt a teológiai kijelentést, hogy a Szent Szűz „felvételt nyert a Szentháromság életközösségébe” (ami helyesen értve tökéletesen igaz, és Isten minden gyermekére áll), ő úgy értelmezi, hogy Mária már nem mondható teremtménynek. Márpedig ez végzetes tévedés. A katolikus hit szerint Mária teremtmény, semmi más, mint teremtmény; nincs félúton a teremtmény és a Teremtő között; egyedülálló, kivételes kapcsolatban áll a Teremtővel, de ő maga nem több teremtménynél, és csak ez az egyedülálló kapcsolat emeli minden más teremtmény fölé. Diána Mária-kultusza burkolt bálványimádás, kiegészítve keresztény misztikának álcázott, burkolt okkultizmussal. Szerencsétlen, félrevezetett lélek, aki az „igazi” Mária-tisztelet bajnokának álmodja magát, akinek egész tábora van buzgó (vagy mondjam így: egzaltált?) személyekből, és aki mindenhova magával viszi az őt megtévesztő démonokat. Ezek a pimasz szellemek a világosság angyalainak álcázták magukat. Ők akadályozták az imát összejöveteleinken.

Amikor Diána, híveivel együtt, elmaradt estjeinkről, a dicsőítés visszanyerte erejét és fényességét. A démoni ellenállás forrását, sok kínlódás árán, de sokat is tanulva azokból, sikerült eltávolítani.

Két kiemelkedő esetet írtam le, de démoni kísértéssel és ellenállással úgyszólván naponta találkozunk. A pimasz szellem itt jár körülöttünk. Mint Baudelaire mondja, Ady fordításában:

Örökkön hajt a Démon, űz, kisérget,
Halk levegőként úszkálgat körültem...
(Három Baudelaire-szonett)

Az ilyen támadások hétköznapi formái mindennaposak. Michael Scanlan atya írja:

A gonosz lelkek szeretnek belevegyülni az élet apró-cseprő dolgaiba, hogy innen aztán nagyobb támadásba lendülhessenek. Apró idegeskedések komoly méreggé és dühöngéssé torzulhatnak. A csalódás irigységhez és önsajnálathoz vezethet. Ezeknek a bűnöknek a gyökere gyakran démoni eredetű. Így a gonosz lelkek kibillenthetik a keresztényeket egyensúlyukból, megbolygathatják kapcsolataikat és további bűnökbe sodorhatják őket.

Most elbeszélek egy összetett esetet, ahol fizikai támadás lépett föl, de egyúttal erős kísértéssel a félelemre és csüggedésre. Egy fiatalember, nevezzük Gézának, biztonsági őr volt egy vállalat telephelyén. Másodmagával töltötte az éjszakákat egy lakókonténerben. Egy éjjel kopogásokra figyeltek föl: valaki kövekkel hajigálta a konténert. Géza kiment, a kocsija össze volt hajigálva, sőt őt is el-eltalálta egy kődarab. Később mutatta a lábán a sebet, amit az egyik kő ejtett. A tettest nem találták. Minthogy a jelenség ismétlődött, rendőrt hívtak, de a rendőr se talált senkit, dolgavégezetlenül távozott. Ezután a konténeren belül is furcsa tünemények léptek föl. Egy csavarhúzó fölemelkedett és elkezdte kicsavarni az ajtó egyik csavarját. Egy gyufaskatulya mászni kezdett. Géza nem találta a kulcscsomóját, de amikor kiment a mellékhelyiségre, a kulcsok a mennyezet felől lezuhantak és beleestek a szennygödörbe, úgy kellett azokat megtisztogatni. Társa különös állapotba került és furcsa dolgokat mondott. Géza mobiltelefonja megszólalt, társa telefonszámát mutatta, pedig az nem telefonált. Máskor ismeretlen telefonszámról jött hívás. A megdöbbentő az volt, hogy miután később Géza társa meglátogatta őket, Gézát és feleségét lakásukon is gyötörni kezdte a láthatatlan agresszor. Kialudt a világítás, később magától visszatért. Elektronikus játékok maguktól működni kezdtek. A telefonon idegen hang jelentkezett és a sátánként mutatkozott be. Géza felesége első gyermeküket várta, a pimasz szellem bejelentette, hogy a gyermeket akarja. A házaspárt félelem kerítette hatalmába. Nem voltak istentagadók, de nem voltak gyakorló keresztények sem. Gézának volt egy keresztény barátja, őt hívta fel, hogy megkérdezze, mit lehet ilyenkor tenni. A férfi (hétköznapi keresztény, minden rendkívüli karizma nélkül), azt felelte, hogy eljön és hoz magával szenteltvizet. Jó messziről kellett jönnie, de már sokkal előbb, mint megérkezhetett volna, dörömböltek a lakásajtón és kintről egy hang bejelentette, hogy itt van Vilmos a szenteltvízzel. Persze nem nyitottak ajtót, de félelemben várták a valódi Vilmost. Amikor befutott, meghintette a lakást szenteltvízzel. Később, értesülve az esetről, magam is meglátogattam őket, és megáldottam a lakást. De igazából már nem volt szükséges. Vilmos a szenteltvízzel megszüntette a támadást. Géza és felesége több megbízható ismerősöm szerint teljesen szavahihető, komoly emberek. Beszámolójukban az egzaltáltság legcsekélyebb jelét se találtam.

A dolog magyarázata valahol ott lehetett, hogy vízvezetékszerelés közben föltártak és megbolygattak egy démonizált területet a vállalatnál, amely talán sátánista vagy okkult rítusok helyszíne volt korábban. Géza kilépett munkahelyéről. Felesége baj nélkül megszülte gyermekét, nem tudott ártani nekik a gonosz lélek. Reflektálva a történetre, azt kell megállapítanunk: az eset ugyan rendkívül látványos, de voltaképpen nem volt szó súlyos démoni támadásról. Kis, hősködő Münchhausen-démon produkálta magát. Az igazi veszélyt a félelemre való kísértés jelentette. Sikerült beszélnem Gézáéknak Jézus győzelméről, s miután tapasztalták is a szabadító erőt, a pimasz szellem voltaképpen önmagának ártott.

Akik haboznak elhinni a dolgot, azoknak hadd idézzem Bornemisza Péter 16. századbeli protestáns prédikátort:

Híttak vala engem Babindali házához, Nyitra vármegyébe: és ott hagyigálkodtak az gonosz lelkek. Estve vacsora felött, ül vala mellettem egy szolgabíró, ki hozzám képest jütt volt oda: azt úgy hagyítá, hogy ottan betörik az feje, egyebeket is hagyigált, énmellettem is ütötte az falt, de csak ruhámot sem illette: míg ott voltam szép dicséreteket és könyörgőseket mondottam, és írva náluk hagytam az könyörgő imádságot, hogy az szerint segítségül hívják az Urat, és életjeket megjobbítsák, azután rövid nap eltávozott.

„Rövid nap eltávozott.” Ez a lényeg. A hívő távozásra tudja bírni a pimasz szellemeket.

Belső diszharmóniák

A démon és a női ciklus – Süketség lelke – A betegség és a démoni behatolás viszonya – Szabadulás az önkielégítéstől – Démonok és pszichés zavarok – A megszállott férfi megáldott öltönye – Egy tanítómő Arsban – Birtokbavétel és szabadulás

Az eddigiekben szóltunk a démonok támadásáról; most azokkal az esetekkel fogunk foglalkozni, amikor be is jutnak az ostromlott emberbe, t.i. a behatolással és a megszállással. Démoni behatolásról (obreptio) akkor beszélünk, ha a gonosz lélek bizonyos hatalmat nyert az ember fölött, de ez még nem olyan erős, hogy az ember személyiségét háttérbe szorítja. A démoni hatalom érvényesülhet a/ fizikai, b/ pszichikai téren. Először arról szólunk, amikor a behatolás fizikai, testi téren érvényesül.

Egy huszonnyolc éves lánynak hosszú időn keresztül elmaradt a menstruációja. Többször is orvoshoz fordult, de nem tudtak rajta segíteni. Nem állapították meg ugyan hivatalosan a meddőséget, de nem is ígérték, hogy lehet gyermeke. Szeretett volna férjhez menni és gyermeket szülni, de nem tudta, hogyan tehetné, amikor nyolc éve nem menstruált.

Egy lelki tanácsadóval együtt imádkozva, az a Szentlélek vezetése alatt felismerte problémáját, és amikor a lány elmondta a részleteket, Lélekben kijelentette, hogy a problémának démoni gyökere van. Közösen ellene mondtak a démonnak, és imádkoztak szabadulásért. Néhány héttel később a lány, nyolc év óta először, menstruálni kezdett. Periódusai havonta teljes szabályossággal visszatértek, pontosabban, mint a probléma kezdete előtt. Hamarosan férjhez ment, és egészséges gyermekeket hozott világra.

Vannak, akik minden betegséget démoni befolyásnak tulajdonítanak. Tágabb értelemben igazuk is van. A betegség annak következménye, hogy a bűn révén a sátán hatalma alá kerültünk. Csel 10,38 azt mondja Jézusról: „Meggyógyította mindazokat, akiket az ördög a hatalmába kerített”, nem téve különbséget betegség és démoni befolyás között. „Az ördög” itt a sátánt jelenti, aki a betegségen és a démoni behatoláson keresztül egyaránt kifejti uralmát. Mégis különbséget kell tennünk olyan betegség között, amely csak távolabbi értelemben, közvetve jelent démoni uralmat, és olyan között, amely közvetlenül démoni behatolás eredménye.

Jézus Mk 9,25-ben így beszél: „Süket és néma lélek! Parancsolom neked, menj ki belőle!” Mk 7,34-ben viszont Jézus a süketnéma fülébe dugva ujját, egyszerűen azt mondja: „Effeta!”, azaz „Nyílj meg!” Ott a démonhoz beszélt, itt a fülhöz. Meglehetősen logikusnak tűnik ebből arra következtetni, hogy az előbbi esetben démoni hatalom kiűzéséről van szó, ami gyógyuláshoz vezet, az utóbbiban egyszerű gyógyításról. Előbbi esetben közvetlen démoni behatolással álltunk szemben, az utóbbiban csak a démoni rombolás közvetett uralmával.

A. A. Allen evangelizátor beszéli el egy asszony esetét, aki sok éve nem hallott egyik fülére. Allen a süket fülbe dugta az ujját, és szabadító imájára a nő örömében tapsolva felkiáltott: „Hallok! Hallok!” Az imádkozó tömeg ujjongott. Az asszony arcán azonban hirtelen fájdalmas vonás jelent meg. Előbb még jó fülére mutatva így kiáltott: „Most erre süketültem meg!” Allen kijelentette a démonnak, hogy onnan is távoznia kell, és megtiltotta, hogy visszatérjen. Az asszony boldog volt, mindkét fülére hallott. Ekkor azonban fölugrott egy másik nő, rémülten a prédikátorhoz futott, és mindkét oldalon fülébe dugva ujját, így sikoltott: „Megsüketültem!” Újabb imára a démon végképp eltávozott, mindkét asszony hallása hiánytalan lett. Egészen nyilvánvaló, hogy a hirtelen megsüketüléseket démoni behatolás okozta, fiziológiai ok nélkül.

Összefoglalóan azt kell tehát mondanunk, hogy egy betegség oka lehet a) tisztán fiziológiai, b) tisztán démoni, és nyilvánvalóan a harmadik eset is, c) démoni és fiziológiai együtt. Tartós démoni behatolás esetén előbb-utóbb bizonyára kifejlődnek fiziológiai elváltozások is, és a „tisztán fiziológiai” ok esetén is számolnunk kell a démoni tényezővel mint távolabbi okkal.

Most áttérünk a pszichikai behatolás esetére. A démonok „bekúszása” az ember belső, pszichikai világába sokkal gyakoribb, mint a legtöbb hívő gondolná. Keresztény életünk küzdelmei elsősorban ezen a téren folynak. Értsük meg, egyelőre nem a megszállottságról beszélünk, amikor többé-kevésbé háttérbe szorul az ember személyisége, és előtűnik az embert hatalmában tartó démoni lény. Most az ember olyan problémáiról, gyengeségeiről beszélünk, amelyek minden további nélkül kifejezhetők az emberi személyiség keretein belül, pusztán pszichológiai fogalmakkal is, és mégis a sötétségnek egy szelleme áll mögöttük.

Egy huszonhárom éves, mélyen hívő fiatalember, Carl, állandóan visszaesik az önkielégítésbe. Már ott tart, hogy naponta elköveti. Akaraterejének megfeszítésével, a figyelem másra terelésével nem képes ellenállni a kísértésnek. Önvád és szégyenérzet marcangolja, és mégis tovább vétkezik. Tanácsadója, Randy Cirner, démoni hátteret lát a probléma mögött, és szabadulásért imádkozik Carllal. Azt tanácsolja neki, hogy a kísértés megjelenésekor parancsoljon távozást a gonosznak, utána pedig kérje az Úr erejét a sikeres ellenálláshoz. Carl életében drámai változás következik be. Már csak ritkán esik vissza, és ahogy folytatja az ellenállást, a kísértés is mind ritkábbá válik, míg végül Carl teljesen szabaddá lesz az önkielégítéstől.

Cirner a Szabadítás a gonosz lelkektől c. könyvben a démoni kísértésre hozza fel példaként az esetet. Nem kétséges azonban, hogy itt nem csupán kísértésről, támadásról van szó, hanem arról is, hogy a démon már behatolt az ember pszichéjébe és ott egy bizonyos területet hatalmában tart. (A szóbanforgó könyv nem alkalmazza a behatolás fogalmát mint külön kategóriát.) Ez még nem megszállottság. Carl viselkedése pszichológiai fogalmakkal is értelmezhető: akaratgyengeség, beidegzett viselkedés, kényszeres ismétlés. Ezzel egyidőben azonban fennáll a szellemi diagnózis is, amelyet teljesen igazol a bekövetkezett szabadulás. Akár a testi betegségnél, a pszichikai rendellenességeknél is egyszerre állhat fönn a természetes és a szellemi ok. Lehet egy probléma kizárólag pszichikai (bár a háttérben, közvetve, távolabbi okként ilyenkor is ott áll a gonosz, hiszen a pszichikai diszharmónia is az áteredő bűn következménye); lehet egy probléma kizárólag szellemi, amikor egy egyébként pszichikailag normális embert valamiképpen hatalmába kerített az ártó szellem (bár előbb-utóbb ennek a következményei is pszichikailag rögzülni fognak); de a legtöbbször a probléma vegyes, pszichikai is, szellemi (spirituális, pneumatikus) is.

Úgy két évtizeddel ezelőtt még tréfálkoztam azon a – karizmatikus körökben nem ritka – megközelítésen, amikor szinte minden pszichikai probléma mögött démoni erők szerepét tételezik föl. Azóta erről jóval árnyaltabban gondolkodom. Erre egyrészt saját lelki tapasztalataim, a Szentlélektől kapott vezetések adtak okot, másrészt az angyalok tevékenységéről fokozatosan kialakított teológiai szemléletem, amely az angyalok és a teremtést vezérlő eszmék közötti szükségszerű összefüggés világos meglátására jutott, arra, amit Szent Tamás így fogalmaz: omnia corporalia reguntur per angelos, „minden testi dolgot az angyalok irányítanak” . Ha egy teremtmény zavart, kusza, elhibázott, hamis módon viselkedik, valahol perverz angyal, démon áll a háttérben. Lehet, hogy a démoni befolyás nem közvetlen, ám aki számol vele, jó helyre célozza imáját. Szent Tamásnak az angyalok és az univerzum kapcsolatáról adott tanítása nyomán az ilyen eljárás teljesen reálisnak tűnik.

Mindazonáltal ma is hangsúlyozni szeretném, hogy a pszichikai területnek megvan a relatív önállósága, amely megfelelő szakértelmet igényel. Egyrészt nem szabad a szimpla hisztériában megszállottságot látni (amit maguk a hiszterikus személyek gyakran követelnek), másrészt nem szabad a szabadító imával befejezettnek tekinteni az ügyet. A személyiségben mélyen gyökerező zavarok nem gyógyíthatók a démonok egyszeri elűzésével. Ha el is távozott a gonosz lélek, Jézus szava szerint készen áll arra, hogy „hetedmagával visszajöjjön” (Mt 12,43-45), s ha a pszichén repedések vannak, azokon keresztül bizony beletalál a lélekbe. Ilyenkor állandóan kell imádkozni Jézus drága vérének oltalmáért, s közben a sérült személyt olyan közösségben kell elhelyezni, amely szeretettel befogadja és elviseli tökéletlenségeit, anélkül, hogy súlyosabb elvárásokkal megterhelné. Ilyen lehet egy-egy megfelelő korosztályú plébániai hittancsoport; a lelkiségi társulásoknak azonban óvatosnak kell lenniük, mert ha terápiára rendezkednek be, elveszíthetik sajátos hivatásukat. Egy-egy beteg lélek megmérgezheti egy közösség életét. Tanulságosak e téren Avilai Szent Teréz megjegyzései a kármelita közösséggel kapcsolatban.

Mint korábban is jeleztem: a pszichikai behatolás és a megszállottság között nincs éles határ. Az egyszer behatolt démon fokozatosan nyer nagyobb és nagyobb hatalmat a psziché fölött, mindaddig, amíg el nem jön Az, aki erősebb nála, le nem fegyverzi és meg nem fosztja zsákmányától (Lk 11,27). A pszichikai behatolás állandó téma, a gyóntatószékben is rendszeresen kell kezelni, bár diszkréten, anélkül, hogy a démoni hátteret túlhangsúlyoznánk.

Most áttérünk a legsúlyosabb esetre, a megszállottság esetére. Amennyiben az emberi pszichébe behatoló démon olyan hatalmat nyer, hogy képes az ember személyiségét háttérbe szorítani és saját démoni személyiségét kifejezni az ember beszédében és viselkedésében, már a szó szoros értelmében vett megszállásról (obsessio) van szó. Ennek enyhébb és gyakoribb formája az, amit jobb kifejezés híján elnyomásnak (oppressio) hívunk, hogy megkülönböztessük az igen ritkán előforduló teljes megszállottságtól (birtoklás, possessio).

A démoni megszállás ezen enyhébb eseteiben a démoni személyiség nem nyilvánul meg állandóan, hanem csak egyes periódusokban, rohamokban. Ilyen rohamot gyakran az imádság vagy valami szent dolog (feszület, szenteltvíz) közelsége vált ki. A názáreti zsinagógában Jézus közelsége provokálta a démont, akinek hatalmában volt az egyik jelenlevő (Mk 1,23-24). Egyébként azonban a megszállott nem adja jelét a démoni jelenlétnek, és teljesen normálisan is viselkedhet. Előfordulhat, hogy a megszállott egyben elmebeteg is, de ez nem szükségszerűen van így.

Don Amorth beszéli, hogy egy asszony rendkívül aggódott fiáért, aki egyrészt rendesen végezte munkáját, másrészt időnként dühbe gurult, ordított és undorítóan káromkodott. Később aztán megnyugodott, és nem tudott visszaemlékezni a rohamra. Sohasem imádkozott, a papoktól távol tartotta magát. Egy napon anyja, a fiú tudta nélkül, megáldatta annak ruháját, mialatt a fiú munkaruhában dolgozott. Munkájából hazatérve a fiatalember átöltözött, de csak néhány perc telt el, és – anélkül, hogy bármit szólt volna – valósággal tépni kezdte magáról a ruhát, levetette, és soha nem volt hajlandó fölvenni többet. Elkülönítve tartotta szekrényében. Ez világos jele a megszállottságnak, az exorcizmus szükségességének. A szenteltvíztől nem a fiatalember, hanem a démon rettegett. Ugyanakkor a fiú nem számított elmebetegnek, képes volt rendesen helytállni munkahelyén.

1857-ben egy pap és egy szerzetesnő Arsba kísért egy fiatal tanítónőt, akin a megszállottság jeleit vélték felfedezni; az avignoni érsek tanácsolta, hogy forduljanak Vianney Szent Jánoshoz. A lányt akkor vezették be a sekrestyébe, amikor Vianney éppen miséhez öltözködött. Ahogy meglátta a szent papot, a tanítónő az ajtót kezdte keresni, ezzel a kiáltással: „Nagyon sokan vannak itt!” A plébános, akinek állandó engedélye volt exorcizmus végzésére, nyomban kapcsolt. „Sokan vannak? Menjenek ki!” A jelenlévők négyszemközt hagyták a hölggyel. Kintről is hallani lehetett egy előbb bizonytalan, majd mindinkább fölerősödő párbeszédet. Az Avignonból jött pap, aki közel volt az ajtóhoz, megértett egy-két szót.

– Egyszóval kimégy? – kérdezte Vianney.

– Igen, mert olyan emberrel állok szemben, akit nem szeretek.

– Szóval nem kedvelsz engem.

– Nem! – csattant fel a démoni hang a lányból.

Nem tartott sokáig. Nyílt az ajtó, és jött kifelé a fiatal hölgy, megváltozott arckifejezéssel, örömkönnyek közepette. Egy pillanatra visszafordult:

– Félek, hogy visszatér.

– Nem, gyermekem – mondta Vianney. – Egyhamar nem jön az vissza.

Sohasem tért vissza. A tanítónő zavartalanul folytatta munkáját.

A démoni elnyomás és a pszichikai behatolás között nincs éles határ. A különbség fokozati jellegű. Mégis célszerű megkülönböztetni a kettőt, mert például az imént említett, önkielégítéssel küzdő keresztény fiatalember esete egészen más, mint a most említett démonizált káromkodóé. Az előbbi esetben a démon egyetlen szűk területet tartott hatalmában, az utóbbiban viszont már képes volt elnyomni az eredeti személyiséget, és időnként úgy átvette az uralmat, hogy az ember nem is emlékezett vissza ezekre a periódusokra.

A megszállottság súlyosabb formája, a legteljesebb démoni befolyás, ami az emberi pszichét érheti, a démoni birtokbavétel (possessio). A birtokbavett emberből nemcsak egyes rohamok tartama alatt, hanem állandóan a démoni jelenlét nyilvánul meg, saját személyisége nem jut szóhoz. Ilyen szerencsétlennel találkozik Jézus Geraza földjén.

Amint kilépett a bárkából, mindjárt elébe ment egy ember a sírok közül, aki a tisztátalan lélek hatalmában volt, és sírboltokban lakott. Már láncokkal sem tudták megkötözni. Sokszor béklyóba és láncra verték, de elszakította a láncokat, összetörte a bilincseket, és senki sem tudta őt megfékezni. Éjjel-nappal mindig a sírboltokban és a hegyekben tanyázott, kiáltozott és kövekkel roncsolta magát (Mk 5,2-5).

A boldogtalan férfit egy légió démon tartja hatalmában. Az ilyen fokú megszállottság, Istennek hála, meglehetősen ritka. Föltehető a kérdés, hogy a birtokbavétel minden esetben párosul-e az elmebaj diagnózisával. Valószínű, hogy igen, hiszen a logikus gondolkodás képessége azt jelentené, hogy a saját személyiség mégiscsak szóhoz jut, de itt éppen ezt zártuk ki.

Smith Wigglesworth-től (1859-1946), a pünkösd-mozgalom nagy alakjától származik a következő beszámoló.

Táviratokban és levelekben kértek ismételten arra, hogy menjek el Londonba, egy bizonyos nőért imádkozni. Nem fejtették ki részletesen az okot, csupán az volt ismeretes előttem, hogy a hölgy súlyos bajban van. Amikor megérkeztem a lakásba, a beteg apja és anyja fogadott. Megfogták a kezemet jobbról és balról, és közben sírtak. Aztán a szoba franciaablakához vezettek, és otthagytak. Beléptem az ajtón, és olyat láttam, amit még soha. Egy szép fiatal nőt négy erős férfi tartott és szorított le a padlóra. Ruhája cafatokban lógott, láthatók voltak az erőszakos birkózás jelei.

A szobába lépve a szemébe néztem, a férfiak pedig elengedték. Ez a lány képtelen volt arra, hogy ő maga beszéljen. Olyan volt, mint az az ember, aki a sírboltokban lakott, s amikor Jézust meglátta, odafutott hozzá, és a démon beszélt belőle. A démoni hatalom, amely ebben a fiatal lányban lakozott, most is megszólalt, és azt mondta:

– Ismerlek téged. De nem tudsz kiűzni bennünket, mert sokan vagyunk.

– Nos – mondtam – , tudom, hogy sokan vagytok, de az én Uram, Jézus, mindannyiatokat ki fog űzni.

Csodálatos pillanat volt. Olyan pillanat, amikor egyedül Ő képes arra, hogy győztes maradjon a szituáción. A sátán ereje olyan nagy volt ebben a szép lányban, hogy megfordulva egy másodperc leforgása alatt kitört a négy erős férfi közül. De az Úr Lelke csodálatosan rajtam volt. Odaléptem hozzá, és az arcába néztem. Láttam rajta a gonosz hatalmát. Két szeme démoni tűzben égett.

– Akármilyen sokan vagytok – kiáltottam – , parancsolom, hogy ebben a pillanatban távozzatok, Jézus nevében!

A lány azon nyomban elkezdett hányni. A következő órában harminchét gonosz lelket hányt ki, mindegyiket nevén nevezve, miközben távozott. Azon a napon teljesen egészséges lett. Másnap délelőtt tíz órakor vele együtt ültem az úrvacsorai asztalnál.

Az evangélium ma is érvényes. „Akik hisznek” – mondja Jézus – , „nevemben ördögöket űznek ki” (Mk 16,17). „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi majd végbe, amelyeket én teszek, sőt nagyobbakat is tesz majd azoknál, mert én az Atyához megyek” (Jn 14,12).

Kérdezünk

Elmebaj és megszállottság – Démonok a neurózisban – Három esetleírás –
Miért nem folytatok szabadító szolgálatot? – Szabadítás a gyóntatószékben –
Mit tudnak az angyalok? – Gyilkos tinédzserek – A megszállottság és a halálos bűn

Áttekintettük az emberi testre és pszichére gyakorolt démoni befolyás fokozatait. Tegyük föl most a kérdést: milyen kapcsolat van az emberi psziché megbetegedései és a démoni befolyás között?

Világosan kell látni, hogy az idegrendszer, a központi idegrendszer is, testi szerv, amely éppúgy meghibásodhat funkcióiban vagy állományában, mint a tüdő vagy a vese. Az agy zavarai zavart idézhetnek elő a gondolkodásban, beszédben, viselkedésben, anélkül, hogy ez szükségszerűen közvetlen démoni befolyást jelentene. Másrészt azonban a pszichiátriai jellegű megbetegedés nem is zárja ki a démoni jelenlétet. Járhat a kettő együtt. Sőt, valamilyen kapcsolat, megfelelés is megállapítható a kettő között. Az idegrendszeri problémák utat készíthetnek a démoni behatoláshoz, a démoni befolyás okozta zavarok pedig pszichiátriai formában rögzülhetnek.

Elvileg tehát lehetséges a) megszállottság elmebaj nélkül, b) elmebaj megszállottság nélkül, c) megszállottsággal párosuló elmebaj. A teljes megszállottság (birtokbavétel, possessio) valószínűleg szükségképpen magával hozza az elmebaj diagnózisát is, hiszen az eredeti személyiség ilyenkor annyira háttérbe szorul, hogy a logikus gondolkodás ki van zárva. Az időszakosan megnyilvánuló megszállottság (elnyomás, oppressio) azonban meghagyhatja a normális agyfunkciók képességét.

Mindig mérlegelni kell, nem pusztán elmebajjal van-e dolgunk. Az exorcizmus szertartáskönyve fölhívja az exorcista figyelmét, hogy „ne egykönnyen véljen démontól megszállottnak valakit, aki valamilyen betegségben, különösen pszichikai jellegűben, szenved” (Prænotanda 14.). Indokolt esetben lehetőség szerint igénybe kell venni a lelki dolgok iránt érzékkel bíró orvos vagy pszichiáter segítségét is (uo. 17.).

Hasonló a helyzet az enyhébb démoni behatolás és a neurotikus megbetegedés viszonyával. A múltkor említett, Carlnak nevezett fiatalember önkielégítési kényszere pszichiátriailag leírható kényszerneurózisként is. Az a tény, hogy a szabadulás csak fokozatosan következett be, arra utal, hogy a démon már kiépítette támaszpontját a pszichében, vagyis a kényszerneurózis kialakulóban volt. Ugyanakkor, mivel a szabadulás mégis viszonylag hamar megtörtént, állíthatjuk, hogy súlyos kényszerneurózisról valószínűleg nem volt szó, mert az sokkal makacsabbul viselkedett volna.

Gyakori az ilyen kapcsolat az aggályos lelkiismeretűeknél. Magas igényszintű, szorongásra hajlamos személyiségeknél igen könnyen kialakulnak olyan indokolatlan félelmek, hogy ártatlan dolgokkal halálos bűnt követtek el, nem jól gyóntak, el fognak kárhozni. Ezek mögött – közelebbről vagy távolabbról – ott szerepel a pszichés gyöngeséget kihasználó démoni hatalom, a félelem és az elvetettség lelke. Az aggályosnak szüksége van a démont távol tartó természetfölötti eszközökre (imádságra, szentgyónásra, szentáldozásra – nem exorcizmusra), de szüksége van a pszichés funkciókat helyes mederbe terelő, világos, határozott és tekintéllyel történő tanácsadásra is, amire alkalmas gyóntató a legilletékesebb személy. A kényszerneurózis súlyosabb eseteiben elkerülhetetlen lehet az orvosi beavatkozás is.

A pszichikai és szellemi ártalmak viszonyának szemléltetésére három esetet írok le személyes tapasztalatomból. Mindháromnak szereplője 20 és 30 év közötti, itt fiktív néven említett személy.

Tányát azzal hozták el hozzám, hogy imádkozzam szabadulásért, mert démoni támadások áldozata. Színesen leírta nekem, hogyan támadják meg a démonok, milyen ívben röpülnek, hogy néznek ki. Mivel nem vagyok szakember, nem mondhattam ki diagnózist, de az volt a benyomásom, hogy skizofrén kényszerképzetekkel van dolgom. Nem vállaltam az imádkozást, hanem felszólítottam a hozzátartozókat, hogy forduljanak pszichiáterhez. Egyáltalán nem tartottam kizártnak a démoni befolyást, de felelőtlenség lett volna tisztán lelki szinten kezelni egy nyilvánvalóan orvosi problémát. Azt a rendkívüli karizmát pedig, amely egy elmebetegséget imával képes meggyógyítani, még soha nem tapasztaltam magamon, és igazán elbizakodottság lett volna feltételezni, hogy most hirtelen fel fog lépni. „Senki se gondoljon magáról kelleténél többet; hanem józanul gondolkodjék, mindenki a hit mértéke szerint, amelyet Isten juttatott neki” (Róm 12,3).

Tivadar múltja sötét volt, tekintete szintén. Ő is leírta, hogyan marcangolják a démonok, egyik a beleit, másik a szívét. De ez valahogy hitelesen hangzott. Tivadar nem látszott elmebetegnek. Imádság közben, miután hajlandó volt ellene mondani a sátánnak és Jézus Krisztust befogadni életébe, a démonok elhagyták, a bántalmazás megszűnt, a fiú megkönnyebbült, arca felderült. Keresztény életet kezdett.

Tamara is kínzó képzetekkel bajlódott. Gondolkodása tiszta volt, mégis szemmel láthatóak voltak rajta a pszichopátia jelei. Mivel azonban az orvosi kezelést nem utasította vissza, helyesen vagy helytelenül hajlandó voltam kérésére imádkozni vele. Úgy ítéltem meg, hogy problémái részben démoni eredetűek, és így az imádság – ha nem is egy csapásra, de fokozatosan, lépésről lépésre – elő fogja segíteni állapotának javulását. Mivel két alkalom után elmaradt és nem jött többet, beavatkozásom valószínűleg nem járt eredménnyel.

Ez a tapasztalat megerősített abban, hogy öndiagnosztizáló szabadulás-kérőkkel a gyóntatószéken kívül ne foglalkozzam; ezek egyszerűen képtelenek megfogadni a tanácsokat, és imádkozóról imádkozóra vándorolnak, lelki szenzációt keresve. Márpedig állandó lelkivezető nélkül még az egészséges ember se boldogul a lelki életben. Az ilyen labilis lelkek számára, mint korábban is említettem, a szentgyónáson és az orvosi segítségen kívül egy laza, kevés követelményt támasztó keresztény közösség a megoldás, amely szeretettel elfogadja és imádsággal veszi körül őket. Személyemre nézve itt szeretném ismételten hangsúlyozni, hogy semmiféle, gyóntatástól független, lelkigondozói vagy szabadító praxist nem folytatok. Ha valaki lelki életet él, gyakran kell gyónnia; ez alkalom arra is, hogy ellene mondjon az őt esetleg befolyásuk alatt tartó ártó szellemi hatalmaknak, a gyóntató számára pedig arra alkalom, hogy a feloldozás szavaiban békét kérjen a gyónó számára a gonosz lelkektől is. („Isten, a mi irgalmas Atyánk ... bocsásson meg neked és adja meg a békét.”) Amennyiben indokoltnak érzem, és nem tartok attól, hogy a gyónót fölöslegesen megrémítem, rövid külön szabadító imát is szoktam mondani a feloldozás előtt, saját szavaimmal. Akik mindenáron exorcizmust szeretnének, azoknak ez persze nem elég, de a szenzációhajhászokat nem vagyok hajlandó kiszolgálni. Az exorcizmus szentelményére nincs felhatalmazásom, szabadító imát pedig minden hívő végezhet önmagáért.

Ez a tartózkodó magatartásom kritikát válthat ki: mintha nem volnék hajlandó segíteni olyan testvéreken, akik valóban komolyan szenvednek. A helyzet azonban nem az, hogy nem vagyok rá hajlandó, hanem az, hogy nem vagyok rá képes. Tisztelettel nézek Vianney Szent János vagy Smith Wigglesworth teljesítményeire, de nem mindenkinek adja ugyanazokat a karizmákat az Úr. A démonoktól nem félek, de a beteg psziché gyógyításához szükséges karizmatikus erővel nem rendelkezem. Ezért ajánlom a laza követelményű közösségek szeretteljes befolyását a terápia közegeként. Így nem egycsapásra, de fokozatosan bekövetkezhet mind a gyógyulás, mind pedig (ha a gyakori gyónás megvalósul) a szabadulás. „A gyónás sokkalta hatásosabb az ördögűzésnél” – írja Don Amorth. Azt végzetes hibának tartanám, ha a pszichés szintű problémákat összekeverném a pneumatikus szintűekkel, és egy pszichiátriai problémát szabadító imával akarnék meggyógyítani. Továbbá: mindenkinek ismernie kell határait, és azt, hogy Isten mire küldte. Emlékszem Agnes Sanford egy mondására: „Minden lehetséges Istennek, de nem minden lehetséges Ágnesnek.” Emlékszem arra az esetre is, amit Don Amorth beszél el: Szent Padre Pio üzent mesterének, Candido Amandini exorcistának, hogy egy bizonyos fiatalember exorcizálásával nem érdemes tovább foglalkoznia, mert úgysem fog eredményt elérni. Úgy is lett. A valóság összetett. A Jézusban kapott megváltás minden problémát megold, de nem okvetlenül a földi életben.

Ez azonban messzemenően nem azt jelenti, hogy félnünk kell. Ha Jézushoz tartozunk, nem szabad attól tartanunk, hogy úton-útfélen démonok ugranak a nyakunkba, vagy hogy, mint egyesek megélik, kutató tekintetük állandóan átröntgenez bennünket. Egy keresztény közösségben fölmerült az a kérdés, ismerik-e a démonok gondolatainkat. A teológusok, meglehetősen egyhangúlag, nemlegesen válaszolnak. De ha pontosabban meg akarjuk érteni a dolgot, nem kerülhetünk el egy némileg elvont eszmefuttatást. Az alább mondottak Aquinói Szent Tamás tanításának újragondolt és lehetőleg mai nyelven történő megfogalmazásai.

Az angyal, tiszta szellem lévén, szellemileg fogadja be azt, amit megismer. Így szükségképpen ismeri önmagát, hiszen önmagában szükségképpen jelen van, éspedig szellemileg, hiszen szellem. (Ez egészen más önismeret, mind az emberi szellemé, amely reflexióval történik.) A többi angyalokat eszmei jellegükben (rationes) ismeri meg, amely relációban áll saját lényével (minden eszme minden eszmével összefügg valamiképpen), és így a teremtés tényénél fogva jelen van benne; mint Szent Tamás mondja, „Isten Igéje minden szellemi teremtménybe belevéste minden dolog valamennyi eszméjét, mind a testiekét, mind a szellemiekét.”

Istent ismeri az angyal, természetes képességénél fogva, saját teremtett angyali lényegén keresztül, mint annak teremtőjét és ősmintáját; a szent angyal pedig, aki a próbát megállta és most látja az Atya arcát, Isten természetfölötti ajándékánál fogva ismeri Istent közvetlenül és önmagában is, „színről színre”.

Az anyagi dolgokat az angyal ismét eszmei mivoltukban ismeri. Saját lényege, mint mondtuk, relációban áll minden teremtett dolog eszméjével. „Omnia materialia in ipsis angelis praeexistunt”: minden anyagi dolog már előbb létezett magukban az angyalokban, nem anyagi mivoltában, hanem eszméjében. (Emlékezzünk a gondolatmenetre, amely a teremtésben talált eszmékből következtetett az angyalok létezésére!) Ez az eszmei ismeret azonban nemcsak elvont és általános, hanem kiterjed a dolgok konkrét valóságára, mert úgy ismeri azokat, amint a Teremtőt tükrözik, tehát egyedi voltukban, egyúttal azonban tisztán szellemi és nem érzéki módon. (Nem absztrakcióval, nem diszkurzíve, nem következtetve.)

Mindebből következik, hogy az angyalok ugyanezen a módon ismernek bennünket, embereket is, sajátosan összetett, testi-szellemi mivoltunkban. „Ismerni” és „kimerítően ismerni” azonban nem ugyanaz. Kimerítően csak Isten ismer mindent, akinek „semmiféle teremtmény nem láthatatlan a színe előtt, sőt, minden mezítelen és nyitott annak a szeme előtt, akinek elszámolással tartozunk” (Zsid 4,13). Amit az angyal sem ismerhet meg az emberből, az „a szív gondolatainak”, az emberi szellemnek sajátos területe, a szabadság birodalma. Ez nincs készen adva az ember eszmei mivoltával, hanem kreatív önmeghatározás, amelyet kívülálló teremtmény csak következményeiből lehet képes fölismerni. „Ki ismeri az emberek közül az ember benső dolgait, ha nem az ember lelke, amely benne van?” (1Kor 2,11). Nagyon is ismerheti azonban az angyal az emberi szellem és test határterületét, a pszichikai világot, amelyben az embert befolyásoló képzetek és motivációk mozognak, és ebből felismerheti az ember döntéseinek várható irányát. Sem az angyalok, sem a démonok nem tudnak rólunk mindent, lényünk legmélye nem fedetlen előttük; de azért jóval többet tudhatnak rólunk, mint a legrátermettebb pszichológus tudna, ha álló nap tanulmányozna bennünket. „Látványossága lettünk a világnak, az angyaloknak is” (1Kor 4,9).

Egyfelől tehát nyugodtak lehetünk, a démonok kíváncsi tekintete nem röntgenez át bennünket bensőnk legmélyéig. Másfelől nem szabad beleesnünk abba a naiv hibába, hogy az angyalokat és a démonokat úgy kezeljük, mintha testi lények volnának, és pusztán az érzékelésből merítenék adataikat. Ez Frank Perretti „Ez élet sötétsége” c., egyébként kitűnő könyvének egyik szemléleti tévedése.

Hozzá kell még tennünk, hogy amit az angyal elvben ismerhet, azt sem mind szemléli egyszerre ténylegesen. Az angyalok sem egyformák, szellemi teljesítőképességük más és más, és ettől függően tudnak több vagy kevesebb eszmét együtt szemlélni (szellemi értelemben), átfogóbb és mélyebb, vagy korlátozottabb és felületesebb módon. De intellektuális teljesítményüket mindenképpen messze az emberé fölé kell helyeznünk.

A szent angyalok, akik Istent színről színre látják, természetfölötti módon további ismereteket kaphatnak Istentől, amelyek természetes megismerőképességüket meghaladják: pl. Gábriel hírül adja Máriának a megtestesülés misztériumát, amelyet Isten nyilatkoztatott ki. Az ilyen közlések teljesen Isten szabad tetszésétől függenek.

Ennyit az angyali megismerésről. Most tegyünk föl egy további kérdést, éspedig azt, mi a kapcsolat a megszállottság és a bűn között. 1998-ban történt Budapesten az a szomorú bűnügyi eset, amikor két tizenéves lány szexuális ajánlattal elhagyott helyre csalt egy fiatal taxisofőrt, majd egyikük hátulról leütötte egy vízzel töltött üveggel, és a földön fekvő férfit bakancsukkal halálra rugdalták. Az áldozat az életéért könyörgött, de a gyerekkort alig meghaladott gyilkosok, akik a kocsit akarták megszerezni, nem kegyelmeztek. A haldoklót az avarral eltakarták, és elhajtottak az autóval. Rövidesen igazoltatták őket, rendőrkézre kerültek, és megtalálták az időközben kiszenvedett áldozatot is. Amikor a bíróság elmarasztalta a fiatalkorú tetteseket, az egyik elítélt anyja állítólag kijelentette a szerencsétlen áldozatról: „Csak azt kapta, amit megérdemelt.”

„Nagyon megdöbbentett az eset” – írja az üggyel kapcsolatosan egy keresztény közösségvezető. – „Gondolom, nem túlzok, ha kijelentem, hogy mind az elkövetők, mind a nyilatkozat szerint a családjuk is az ördög befolyása alatt vannak. Kérdésem, hogy lehet-e ezt megszállottságnak nevezni? Vagy az csak akkor indokolt, ha pszichés zavar vagy bizarr jelenségek is társulnak hozzá? Más szóval, lehet-e pszichésen teljesen normális a megszállott? A fent leírt eset nekem azt sugallja, hogy igen.”

Két kérdést kell megkülönböztetni. Az egyik: lehet-e démontól megszállott az, aki pszichésen teljesen normális? Erre határozottan igenlő választ kell adnunk. Tartós démoni megszállás minden bizonnyal előidéz előbb-utóbb pszichikai elváltozásokat is (aligha lehet ép ésszel sokáig kibírni!), de a démoni megszállás és a pszichikai megbetegedés két különböző dolog, amely elválasztható egymástól. Fennállhat egyik a másik nélkül, vagy a kettő együtt.

A másik kérdés: a két boldogtalan lány és a torz személyiségfejlődésükért felelős családok nyilvánvalóan a sátán hatalma alatt vannak – de lehet-e ezt a fajta sátáni uralmat démoni megszállottságnak nevezni?

Ahogy megkülönböztettük a megszállottságot a pszichiátriai megbetegedéstől, ugyanúgy meg kell különböztetnünk a megszállottságot a bűntől is. A megfontolt gyilkosság halálos bűn, és a gyilkosság helyeslése vagy védelmezése is az. De a halálos bűn, bár a sátán uralmának éppen a lényegét képezi, nem jelenti azt, hogy az ember pszichéje közvetlen démoni elnyomás alatt áll. Azt jelenti, hogy az emberi lélek legmélye, a „pneuma”, „szellem”, ahol az emberi szabadság fészkel, ellene mondott Istennek, és ezzel a személy a sátán birodalmába lépett át. Ez nem mindig történik közvetlen démoni ösztönzésre, bár a távolabbi démoni ösztönzés nem kétséges. Még kevésbé szükséges hozzá, hogy a démon behatoljon a pszichébe. Az ember önmagától képes arra az értékperverzióra, ami a bűn lényegét alkotja, azzal, hogy egy véges értéket tesz a Végtelen helyébe, egy teremtményt Isten helyébe.

Azt kell tehát mondanunk, hogy a halálos bűn, a démoni megszállottság és az elmebetegség a sátán hatalmának három különböző formája. Van köztük összefüggés, de nem szükségképpen járnak együtt. Fennállhat a három közül az egyik önmagában, fennállhat bármelyik kettő együtt, és fennállhat együtt mind a három is. Sokan abban a tévhitben élnek, hogy a megszállottak okvetlenül gonoszok, jellemükben is ördögiek. Ezt a tévhitet sutba kell dobni, tisztalelkű, ártatlan emberek is kerülhetnek démoni megszállás alá.

Ugyanakkor biztos az is, hogy a bűn, a megszállottság és az elmebetegség között könnyen kialakul kapcsolat. Nehezen képzelhető el például, hogy egy tinédzser lány, aki bakanccsal szétrugdalta egy ember koponyáját, démoni befolyás nélkül maradjon. A gyilkosság lelke behatol pszichéjébe. Ha a folyamatot meg nem akasztja valami, ez a behatolás könnyen megszállottsággá fejlődhet, ez pedig előbb-utóbb elméje épségét is megronthatja. Mindezzel természetesen semmit sem állítok a tényleges tettesekről, akiket nem ismerek.

A bocsánatos bűn is, főképpen ha ugyanazon a területen gyakran ismétlődik, könnyen kaput nyithat a démoni behatolásnak. De nem azonos vele. A bűn a szabadság területén van, a behatolás és megszállás pedig a testre, vagy a lélek és a test érintkezési felületére, a pszichére vonatkozik. A szabadság az ember pneumatikus vonása, benne az ember a határtalanra nyílik meg, minden fizikai és pszichikai korlátja ellenére. Ha az emberi szellem kiszabadul a bűn fogságából, akkor nyitott a határtalanra, nyitott Istenre, nyitott a végtelen szeretetre. A bűnbánat szentsége fontosabb az ördögűzés szentelményénél.

Psziché és pneuma

Három részből áll-e az ember? – A trichotomizmus eretneksége – A Katekizmus tanítása – Kétféle életelv – Az emberi lélek: anyaggal egyesült szellem – A föld agyaga és az élet lehelete – Egy „harmadik” csak angyal lehet – Funkciós megkülönböztetés – A magyar terminológia korlátai – Pneumatikus és pszichikus szint

A lelkek megkülönböztetésében nagy fontossággal bír a pszichikus („lelki”) és pneumatikus („szellemi”) indítások és tapasztalatok közötti különbség. Az eddigiekben ismételten hivatkoztam is erre a különbségre. Ideje kifejteni, mit jelent ez tulajdonképpen. Előbb azonban szükséges világosan kimondani, hogy mi az, amit nem jelent, amit semmiképpen nem jelenthet.

A katolikus karizmatikus megújulásban (a Szentírás egyfajta protestáns értelmezésének kritikátlan átvételével) rendkívül elterjedt az az állítás, hogy „az ember három részből áll, testből, lélekből és szellemből”. Ha figyelmeztetjük a hívőket, hogy ez nem egyeztethető össze a katolikus tanítással, ezt egész egyszerűen okvetetlenkedésnek tekintik. Tekintélyes lelki írók is tévednek ebben a kérdésben. Ennek egyik oka a hiányos dogmatörténeti tudás, másik a Szentírás fundamentalista értelmezése. Lássuk elsőnek a dogmatörténeti szempontot.

A trichotomizmus (háromrészűség) elmélete nem újkeletű. Már az ókori gnosztikusok (a 2. századtól) pneumára (szellem), pszükhére (lélek) és szómára (test) osztották föl az embert. Az iráni eredetű manicheizmus (3. századtól) testről, jó lélekről és rossz lélekről beszél. Apollinaris († kb. 390) szerint az embert szarksz (hús, test), pszükhé (lélek) és nusz (értelem, értelmes lélek) alkotja; Krisztusban szerinte az emberi értelmes lelket az örök Ige helyettesíti. (Eszerint Krisztus embersége csonka volna.)

E tanításokban az a közös, hogy az emberben a testen kívül két „lelket”, azaz két nem-testi alkotórészt különböztetnek meg. Az Egyház mint eretnekségekkel szállt szembe ezekkel a felfogásokkal. Legvilágosabb a 4. konstantinápolyi zsinat definíciója 870-ben, amely dogmaként szögezi le, hogy az embernek nincs két lelke. E dogma érvénye alól nem lehet kibújni azzal, hogy az egyik „lelket” átnevezzük szellemnek vagy értelemnek.

A vienne-i zsinat 1312-ben külön dogmában mondta ki, hogy az értelmes lélek önmagánál fogva és lényegileg formája a testnek, vagyis meghatározó eleme. Itt a zsinat az arisztotelészi filozófiából merített kifejezést használ, de ezzel nem a pogány filozófus anyag-forma elméletét teszi dogmává, hanem egyszerűen az akkori teológiában jól ismert nyelven jelenti ki, hogy az a tényező, amely az anyag egy darabját élő emberi testté teszi (ezt a tényezőt érti formán), egyúttal az ember legmagasabbrendű szellemi tényezője (ezt érti értelmes lelken). Harmadik tényezőnek itt helye nincs. Ezt a definíciót az 5. lateráni zsinat 1513-ban kelt dogmája megerősíti, hozzátéve, hogy az értelmes lélek halhatatlan és minden emberben különálló. Utóbbi állítás az averroizmussal (a cordobai muszlim filozófus, Ibn Rushd/Averroes, †1198 tanításával) szemben született, amely szerint az „értelmes lélek” minden emberben közös. Ez már veszedelmesen hasonlít a hindu filozófia és a modern szinkretisták (pl. Müller Péter) állításához, amely szerint csak az emberek „kis énje” egyedi, a „Nagy Én” közös. Egyáltalán, itt mindvégig olyan antropológiai kérdésekről van szó, amelyek a keleti vallások és a reinkarnáció-tan beözönlése miatt ma égetően időszerűek.

A Katolikus Egyház Katekizmusa kitér arra, hogy a szellem és lélek megkülönböztetése, pl. 1Tessz 5,23-ban, „nem jelent kettősséget a lelket illetően”, és hivatkozik a 4. konstantinápolyi zsinat fent említett dogmájára . „A »szellem« azt jelzi – mondja –, hogy az ember teremtésétől fogva a természetfölötti cél elérésére rendeltetett, és lelkének megvan az a képessége, hogy Isten egyenesen fölemelje a vele való közösségre”. Vagyis a „szellem” nem más, mint a lélek a maga Istenre nyitottságában. Ugyanaz a valóság, más szempontból tekintve.
Mielőtt teológiai elemzésünket folytatnánk, vegyük elő józan paraszti eszünket, és lássuk, mi állapítható meg a testről és lélekről pusztán a természetes értelem világánál. A következő megállapítások tehát filozófiai jellegűek, de a teológia használni tudja ezt a filozófiát.

Hogy mit hívunk testnek, azt nagyjából tudjuk. Egy élőlényt a maga fogható, térben körülhatárolható, súlyra mérhető, matematizálható, azaz „anyagi” valóságában. Hogy mit értünk lelken, azt is megpróbáljuk meghatározni: azt, ami ezt az élőlényt élővé, elevenné teszi. (Amitől lélegzik, azaz „lélek-zik”.) Azt, ami az élő testben megvan, és a holttestből hiányzik. Az életelvet.

Mármost: vajon biztos, hogy a test és az életelv két különböző dolog? Értelmünk megkülönbözteti őket – de bizonyos-e, hogy a valóságban is különböznek? Nem lehetséges az, hogy az életelv a testnek alkotóeleme, valami anyagi tulajdonsága, amely az élő testben megvan, és a holttestből hiányzik? Már hogyne volna lehetséges! Nem kell, nem is szabad ezt a lehetőséget kizárnunk. Azt kell mondanunk: két eset lehetséges. Az életelv (= a lélek) vagy valósággal különbözik a testtől, vagy nem. Ha az életelv nem különbözik valóságosan a testtől, akkor a halállal egyszerűen megsemmisül. A test elveszti azt a tulajdonságát, amely élővé tette, és a „lélek” nem létezik többé. Az élő egyed helyét élettelen anyag foglalja el. Ha viszont az életelv valóságosan különbözik a testtől, akkor nem anyag. (Ha anyag volna, a testhez tartozna, hiszen a testet úgy határoztuk meg, mint az élőlény anyagi valóságát.) A nem-anyagi valóságot nevezzük el szellemnek. Most nem kell kutatnunk, hogy a Szentírás ilyen értelemben használja-e a szellem szót, mert pillanatnyilag a természetes ész birodalmában mozgunk, és nem foglalkozunk a kinyilatkoztatással. Ez filozófiai szóhasználat, nem teológiai.

Elvben tehát azt kell mondanunk: kétféle élőlény lehetséges. Egyfelől olyan, amelyben az életelv (a „lélek”) az anyaghoz tartozik, másfelől olyan, amelyben a lélek meghaladja az anyagot, azaz szellem. Hogyan különböztethetjük meg ezt a kétféle élőlényt? Tevékenységükből. Ha egy élőlény tevékenysége nem megy túl az anyagi lehetőségek határán, nincs benne anyagot meghaladó életelv. Ahol matematikai formulákba foglalható determináció uralkodik (legyen az fizikai, kémiai, biológiai vagy pszichikai szinten), ott a „lélek” az anyag határain belül esik. Ahol azonban egy élőlény tevékenységével túllép azon, ami matematikailag meghatározható: különbséget tesz igaz és hamis, helyes és helytelen között, szabadon választ különböző célok között, ellene tud mondani heves ösztönkésztetéseknek, sőt Istenre kérdezni és Istent imádni képes, ott biztosan van benne anyagot meghaladó életelv. Anyagot meghaladó, azaz szellemi; életelv, azaz lélek. Ha egy élőlény szellemi tevékenységet folytat, annak szellemi lelke van.

Az előbbi típusú élőlényben ráismerünk a növényre és állatra, az utóbbiban az emberre. Természetesen lehetséges egy harmadik eset is: olyan lény, amely mindenestül szellemi. Ilyenek az angyalok. Hatnak az anyagra, de nem szorulnak rá. (Hozzátesszük: analóg, kiemelkedő, végtelenül megkülönböztetett értelemben szellem az Abszolútum, maga Isten is.) Az angyali szellem nem „lélek” a szó fenti értelmében, nem életelve egy testi lénynek.

Az emberi lélek azonban, miközben szellem, szükségszerű kapcsolatban áll az anyaggal is. Nemcsak befolyásolja azt, hanem vele együtt alkot egy élőlényt. Ha az ember meghal, a lélek elhagyja a testet, és az életelv nélkül maradt test holttestté válik. De a test nélkül maradt lélek is hiányos, hiszen a lélek a testen keresztül fejtette ki szellemi tevékenységét is. A halállal tehát az emberi lélek, bár továbbra is létezik a szellem időtlen birodalmában, nem képes új tevékenységre, változásra. (Ügyeljünk rá, hogy ez paraszti ész, filozófia. A természetfölötti lehetőségekkel most nem számolunk.) A lélek halhatatlan ugyan, de a halállal az ember szellemi valósága véglegesül.

Most pedig lépjünk tovább a paraszti ész birodalmából, és a józan ész világánál való vizsgálódás után kérdezzük meg: vajon a Biblia emberképe megfelel-e az imént felvázolt filozófiai emberképnek?

A teremtésről szólva, a Szentírás hangoztatja, hogy az ember fölötte áll az állatoknak (Ter 1,28; 2,20). Sőt odáig megy, hogy Isten a maga képére teremtette az embert (Ter 1,26-27). Nem hagy kétséget arról, hogy az ember nem csupán magasabb szervezettségű állat, hanem valamilyen minőségi többletet tartalmaz az állatvilághoz képest. Ezt a minőségi többletet részletesebben kifejti az ember teremtésének leírása Ter 2,7-ben: „Megalkotta tehát az embert az Úr Isten a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett”. Isten tehát két tényezőből alkotja az embert: a föld agyagából, vagyis az univerzum anyagi állományának egy részéből, és „az élet leheletéből”, amit nem az univerzum anyagából merít, hanem ő maga „lehel bele”, vagyis közvetlenül teremt. Ez pontosan megfelel az imént nyújtott filozófiai képnek: az ember olyan élőlény, amely két tényező, egy anyagi elem és egy nem-anyagi elem egysége.

Ha a valóságot két részre osztjuk, anyagra és szellemre, tökéletesen szabatosan járunk el: anyagnak nevezzük, ami matematikailag leírható, szellemnek azt, ami nem írható le matematikailag. Ez precíz és kimerítő felosztás, harmadik eset nincs. Az ember olyan lény, amely egyszerre anyag és szellem. Benne a létezés két síkja átfedi egymást. Ami benne anyag, azt emberi testnek nevezzük, ami benne szellem, azt emberi léleknek. Ez két valósággal különböző tényező, mert az anyag és a szellem ellentmondó tulajdonságokkal rendelkezik (matematizálható - nem matematizálható), ugyanakkor két egymásra utalt tényező is, egyik sem teljes a másik nélkül. Az ember olyan önálló valóság (szubsztancia), amely két részvalóság (nem-teljes szubsztancia) egysége.

Van-e helye itt harmadik tényezőnek? Világosan látható, hogy nincs. Próbáljuk feltételezni az ellenkezőjét: képzeljük el, hogy az anyag és az anyagra utalt szellem (lélek) mellett van az emberben egy harmadik elem is, egy anyagra nem utalt szellem. Ebben az esetben azonban ez a harmadik elem, mivel nincs az anyagra utalva, csak esetleges kapcsolatban van az emberi testtel. Mi hát ez a harmadik? Egy angyal. (Emlékezzünk: az anyagra nem utalt szellemet az imént angyalnak neveztük el.) Vagyis a feltételezett esetben nem az ember áll három részből, hanem arról van szó, hogy az emberrel szoros kapcsolatba lépett egy angyal is. Erről nem állítjuk, hogy nem lehetséges (például a megszállottság esetében éppen ilyen jelenségről tárgyalunk), de ez nem azt jelenti, hogy az ember három elemből áll, hanem azt, hogy egy ember és egy angyal között szoros kapcsolat létesült. A trichotomizmus feltevése tehát elméletileg sem vihető keresztül. Az ember test és lélek, anyag és szellem egysége. Az emberi test anyag, az emberi lélek szellem.

Ezek után olvassuk el (ismételten, hiszen már kétszer olvastuk) a 4. lateráni zsinat 1215-ben született hitvallásának egy részletét: „Erősen hisszük és egyszerűen valljuk, hogy ... Isten ... teremtője minden láthatónak és láthatatlannak, szelleminek és anyaginak: mert mindenható erejével az idő kezdetétől egyaránt a semmiből alkotta mindkét teremtményt, a szellemit és az anyagit, tudniillik az angyalit és az evilágit: valamint az emberit is, amely összetett, szellemből és anyagból van megalkotva.”

Helyben vagyunk. A Biblia, a józan ész és a tanítóhivatal ugyanazt az antropológiát támogatja.

Minden olyan szentírási kijelentést, amely különbséget tesz az ember „pneumatikus” és „pszichikus” valósága között, a fentiekkel összhangban kell értelmeznünk. Szem előtt tartva tehát az eddig tárgyaltakat, tegyük fel becsületesen a kérdést: mit fejez ki a Szentírás a „pneuma” és a „pszükhé” megkülönböztetésével? A magyar nyelv nincs túl kedvező helyzetben a különbség visszaadásához, de amikor mellérendelt felsorolásban szerepelnek, a pneumát (héber „ruach”, latin „spiritus”, angol „spirit”, német „Geist”) szellemnek, a pszükhét (héber „nefes”, latin „anima”, angol „soul” vagy „mind”, német „Seele”) léleknek fordítjuk. Mit kezdjünk tehát olyan helyekkel, mint például 1Tessz 5,23 vagy Zsid 4,12?

Mindenekelőtt azt kell szem előtt tartani, hogy a Szentírás nem használja a szavakat tudományos következetességgel. Ugyanaz a szó többfélét jelenthet, máskor egyazon dolgot több szó is kifejezhet. Pl. a héber „nefes” gyakran nem „léleknek”, hanem „élőlénynek” fordítandó (ezért, amikor a „nefes” haláláról esik szó, ez nem a lélek halhatatlanságának tagadása, mint Jehova tanúi gondolják). Van eset, amikor a görög „pszükhét” is kénytelenek vagyunk életnek fordítani és nem léleknek.

Másodszor pedig arra kell gondolnunk, hogy az ókori zsidó szemlélet nem annyira analitikus, mint azt a mi mindent ízekre szedő technikai kultúránkban föltételeznénk. Inkább dinamikus; nem annyira alkotóelemekben, mint funkciókban gondolkodik. Márpedig az emberi személy pneumatikus és pszichikus funkciói valóban reálisan különböznek. Előbbiekben az ember önmagán túllépve, Isten felé nyílik meg, utóbbiakban saját észlelő-érző-racionális-intuitív világát építi ki. Ezek megkülönböztethetők anélkül, hogy két különböző alkotóelemre kellene őket visszavezetnünk. Ugyanaz az emberi életelv mint pszükhé meghatározza a testet, mint pneuma meghaladja azt.

Érdemes itt Schütz Antalt idéznünk:

Ha a Szentírás olykor látszólag trichotomizmust tanít, ez néha csak költői parallelizmus, úgyhogy szellem = lélek, spiritus = anima. Legtöbbször azonban a Szentírásnak gyakorlatias szemlélet- és kifejezésmódja szellemében egyszerűen konkrét (nem bölcselő) kifejezése a lelki élet különböző, valláserkölcsileg jelentős, sokszor ellentétes területeinek. Nevezetesen Szent Pálnál az embernek felsőbb, Isten felé fordított vagy természetfölötti arculata: a szellemi ember; az alsóbb érzékies, rendetlenül a teremtményekhez húzó, merőben természeti oldala: a természeti vagy testi vagy földi ember.

Ez tartalmilag ugyanaz, mint amit a Katolikus Egyház Katekizmusából már idéztünk.

Most pedig, miután – a tőlünk telhető legnagyobb világossággal – elhatároltuk magunkat a trichotomizmus eretnekségétől és föltártuk a „lélek” és „szellem” bibliai szembeállításának valódi értelmét, szenteljünk figyelmet magának a szembeállításnak, a psziché és a pneuma közti különbségnek, immár a durva félreértés veszélye nélkül.

Először azt kell megjegyeznünk, hogy a „lélek” és „szellem” magyar szavak nem tehetők teljes következetességgel a „pszükhé” és „pneuma” helyébe. A „szellem” ugyanis nyelvújítási szó, Kazinczy csinálta a 19. században. Akkorra már a „pszükhé” (spiritus) számtalan helyen léleknek volt fordítva és így gyökeresedett meg. Ezt a megszilárdult nyelvhasználatot nem lehet mindenestül felforgatni. Nem beszélhetünk lelkigyakorlat helyett szellemi gyakorlatról, szellemi munkás helyett lelki munkásról, lelkiatya helyett szellemi atyáról, szellemóriás helyett lélekóriásról stb. anélkül, hogy kerékbetörnénk a magyar nyelvet. A szabadegyházaknak az a fáradozása, hogy a „pneuma” helyébe mindig „szellemet” tegyenek („szellemi ember”, „Szent Szellem”), menthetetlenül egy körülhatárolt szubkultúra zsargonjára korlátozódik. Mint mondani szoktam: szellemes ugyan, de nem vagyok lelkes híve. Sok évszázados nyelvi tényeket nem lehet tetszés szerint átalakítani. A katolikus Egyház továbbra is „az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében” fog keresztelni, föloldozni, áldani, nem „az Atya és a Fiú és a Szent Szellem nevében”. A magam részéről, ha el akarom kerülni a félreértést, egyszerűen a görög szavak magyaros alakját használom: psziché, pszichikus, pneuma, pneumatikus.

Ezek után pedig igenis vegyük komolyan tudomásul, hogy pneumatikus és pszichikus két különböző minőséget jelent. Pl.: „Érzéki (pszichikus) testet vetnek el, lelki (pneumatikus) test támad fel” (1Kor 15,44). Vagy: „Az érzéki (pszichikus) ember nem fogja fel, ami az Isten Lelkéé, mert oktalanság az számára, és nem tudja megérteni, hiszen lelki (pneumatikus) módon kell azt megítélni. A lelki (pneumatikus) ember pedig mindent megítél” (1Kor 2,14-15). A földi emberben a psziché dominál, amelyet a bukás révén átjár az öncélúság, s így halálra van ítélve; de aki meghalt és új életre támadt Krisztussal, abban fokozatosan uralomra jut az Isten Lelkére (Pneuma!) nyitott emberi pneuma, amely a föltámadás után teljes uralmat gyakorol majd az ember testén is. A pneumatikus bibliai fogalma tehát nem azonos a filozófia szellemiség-fogalmával, hanem többet jelent annál: Isten Lelkére való nyitottságot, vele való átjártságot, őrá való fogékonyságot. A filozófia csak a természetest tudja elemezni, a szentírási pneumatikus viszont természetfölöttit jelent.

A megkülönböztetés funkciója, amelyre a lelki életben annyira szükségünk van, egyértelműen pneumatikus, természetfölötti funkció. Ezért tartozik a természetfölötti adományok, karizmák közé (1Kor 12,10).

Exorcizmus

Az „exorcizmus” jelentése – A Katekizmus az exorcizmusról – Ünnepélyes és egyszerű exorcizmus – Az új szertartáskönyv szövege hatástalan? – A kánonjog előírásai – Lehetséges-e magán-exorcizmus? – Démonarcok egy osztrák hölgy szobájában – Szemébe nevetni a sátánnak – Merre kell hinteni a szenteltvizet? – Parancsolni a démonnak – XIII. Leó kis exorcizmusa – A Szent Mihály-ima – A Hittani Kongregáció levele – Kérő formában bármikor imádkozhatunk

A latin exorcismus szó a görög exorkizó ige származéka, amely azt jelenti: „ünnepélyesen felszólít”, „Isten nevében kényszerít”. (Korábban publikált szófejtésem, amely a latin szóalakot az „ex-“ és az „Orcus” szavakból származtatta, sajnos téves volt.) Ezt a kifejezést a démonok kiűzésére foglalta le az egyházi gyakorlat. A Rituale Romanumnak az exorcizmust tartalmazó, újonnan átdolgozva 1998-as évszámmal külön könyvként megjelent része ezt a címet viseli: De Exorcismis et Supplicationibus Quibusdam, „Az exorcizmusok és némely könyörgések”. A „némely könyörgések” a démoni hatalmak elleni oltalom kérésére szolgáló, bármely világi hívő által végezhető imádságokat jelentenek, míg az „exorcizmusok” a megyéspüspök engedélyével rendelkező áldozópapnak vannak fenntartva.

A Katekizmus 1673. pontja így tanít az exorcizmusról:

Amikor az Egyház nyilvánosan és hatalma teljével Jézus Krisztus nevében kéri, hogy egy személy vagy egy tárgy védelmet élvezzen a Gonosz erőivel szemben, és hatása alól mentesüljön, akkor exorcizmusról van szó. Jézus ezt gyakorolta (vö. Mk 1,25 köv.), az Egyház az exorcizálás feladatát és erre a hatalmat tőle, Jézus Krisztustól kapta (vö. Mk 3,15; 6,7.13; 16,17). Az exorcizmus egyszerű formában jelen van a keresztelés szertartásában. Az ünnepélyes, más néven „nagy” exorcizmust csak a püspök különleges engedélyével rendelkező pap végezheti. Óvatosan kell eljárni, valamennyi, az Egyház által fölállított szabályt szigorúan megtartva. Az exorcizmus a démonok kiűzését, vagyis a démoni befolyástól való szabadítást célozza, és ezt Jézus lelki hatalmával teszi, amit ő az Egyházra ruházott. Más a helyzet a betegségek, főként a pszichikai betegségek esetében, amikor is a gyógyítás az orvostudományra tartozik. Fontos tehát az exorcizmus végzése előtt megbizonyosodni arról, hogy valóban a Gonosz jelenléte áll fönn és nem egy betegségé (vö. CIC, 1172. kánon).

Az ünnepélyes („nagy”) exorcizmus tehát az, amit a Ritualéban találunk a De Exorcismis stb. cím alatt. Az egyszerű („kis”) exorcizmus, mint a Katekizmus-idézet említi, szerepel a keresztelési szertartásban, éspedig a keresztelés előtt; de szerepel már a katekumenátusban is, sőt több további szentelmény elemeként is előfordul (vízszentelés, sószentelés). Mind az ünnepélyes, mind az egyszerű exorcizmus szentelmény, vagyis az Egyház „nyilvános” (= hivatalos) imádsága. Az exorcisták egyházi rendje, amelyet VI. Pál pápa eltörölt, valamikor a keresztelendők előkészítésében végzett szolgálatot, de már nagyon régóta nem volt önálló funkciója.

Meg kell jegyezni, hogy az ünnepélyes exorcizmus 1998-ban megjelent új kiadását Don Gabriele Amorth római exorcista hatástalannak tartja. „Olyan fegyvert adtak a kezünkbe, amely nincs megtöltve” – nyilatkozta. Minthogy én magam nem vagyok exorcista, tapasztalat hiányában csak óvatosan tudok hozzászólni, de azt képtelenségnek tartom, hogy az Egyház hivatalos imája, amelyet Jézus Krisztus nevében illetékes személy végez, teljesen hatástalan legyen; ez nem fér össze hitemmel. Mint Medina bíboros, az Istentiszteleti Kongregáció akkori prefektusa mondja:

Az új szöveg a régi továbbfejlesztése. Nincs semmiféle lényeges változás vagy törés a korábbi szöveghez képest. Változások a nyelvezetben vannak: az új szöveg józanabb és kevesebb jelzőt alkalmaz. Azonkívül a papnak, aki használja, nagyobb szabadságot enged – nagyobb rugalmasságot az imádságok megválasztásában. Egyszóval: új stílus van, korunknak megfelelőbb nyelv, de a tartalom ugyanaz.

Mindazonáltal el kell fogadnunk Amorth atyától, mint gyakorló szakembertől, hogy az új szöveg kevésbé hatékony, mint a régi. Hiba volt, hogy a rítus átdolgozása során nem vették figyelembe az exorcisták tapasztalatait. Don Amorth, aki kritikával szemléli a II. Vatikáni Zsinatot követő liturgikus változásokat, emiatt szerfölött elégedetlen volt, érthető tehát, ha bizalmatlanul kezelte az új változatot. Ez könnyen hozzájárulhatott ahhoz, hogy számára az új imádságok egyáltalán nem tűntek hatékonynak: nem hitt bennük, így hát nem is használtak. Remélhetőleg az egész kérdés nyugvópontra fog jutni XVI. Benedek pápa intézkedései nyomán, aki jelenleg (2006. november) gondosan készíti elő a liturgikus szövegek felülvizsgálatát, „a reform reformját” a római liturgiában. Valami gyorsan ez aligha fog megszületni, addig is nyerhető azonban engedély a régi formula használatára, így Amorth atya is folytathatja hatékony ördögűzéseit.

Most lássuk az idevágó egyházi előírásokat. Az Egyházi Törvénykönyv 1172-es kánonja a szorosan vett („nagy”) exorcizmussal kapcsolatban a következőket mondja ki:

1.§. Senki sem végezhet törvényesen ördögűzést megszállottakon, ha a helyi ordináriustól külön és kifejezett engedélyt nem kapott.

2.§. Ezt az engedélyt a helyi ordinárius csak jámbor, tudós, józan és kifogástalan életű áldozópapnak adja meg.

A szertartáskönyv ehhez még hozzáteszi, hogy a helyi ordináriusnak rendes körülmények között a megyéspüspöknek kell lennie.

Mindezek után tegyük fel a kérdést: lehetséges-e exorcizmus magánima keretében is? Ha egy hívő közgazdász vagy bőrdíszműves démoni támadást tapasztal, megmondhatja-e Jézus nevében az ördögnek, hogy hagyja békén, vagy előbb el kell mennie a plébániára, hogy a pap folyamodjék a megyéspüspök engedélyéért? Ha egy gyóntató démoni befolyást észlel gyónóján, segíthet-e rajta azonnal, vagy előbb kérvényt kell írnia az ordináriusnak? Kérdéseim fogalmazása sejteti a választ. De ez a válasz nem problémamentes. A magán-exorcizmussal (amit célszerűbb szabadító imának nevezni) részletesebben kell foglalkoznunk.

Egy osztrák hölgy azzal a panasszal fordult Szeghy Ernő atyához, hogy folytonos démoni jelenések gyötrik. Éjjel, de teljesen ébren, néha egy, máskor egész csapat félelmetes lényt lát szobájában.

A legfantasztikusabb emberi és állati torzalakok vonulnak el ilyenkor előtte, vérbenforgó, dühös, fenyegető szemekkel, vagy pedig gúnyos arckifejezéssel, mintha csak azt mondanák: »A miénk vagy! Nem szabadulsz ki karmaink közül!« Ilyenkor kénytelen a lámpát felgyújtani, mire ezek az alakok lassan széjjelfoszladoznak, de mihelyt újra eloltja, megint megjelennek. Így kínozzák és zavarják az álmát néha egy fél-, néha egy egész óra hosszat.

Ernő atya tanácsa az volt, hogy cseppet se féljen, mert a sátán nem tud neki ártani. Nevessen a szemébe bátran. Ne szerezzük meg azt az örömet az Ellenségnek, hogy idegbajt kapunk tőle. Az ilyen tünetek, ha nem is gyakoriak, másoknál is előfordulnak, és inkább jót jelentenek. Sokkal jobb, ha a sátán haragszik rád, mintha meg volna veled elégedve.

Szent Terézia anyánk ilyen esetekben a szenteltvizet ajánlja, de megjegyzi, hogy a jelenés irányában vagy szükség esetén köröskörül kell hinteni. Hát ez nem mindig lehetséges, mert hiszen ha a jelenés minden oldalról közeledik, nagyon sok szenteltvízre volna szükség. Nem mondom tehát, hogy ne használja az ember, de én úgy tudom, hogy az egyetlen igazán célszerű eljárás a hideg, megvető, semmibevevő magatartás. Néha az is használ, hogy az ember az édes Jézus nevében erélyesen ráparancsol az ördögre, hogy takarodjék.

Akinél a dolog nem elmebajon alapul, annál az egésznek nincs több jelentősége, mint nyári éjjelen a szobába bejutott szúnyogok zümmögésének, melyek zavarják az alvást. Sőt még annyi sem, mert hiszen az ördög mégcsak csípni sem tud.

Tudjuk, és Ernő atya is nagyon jól tudta, hogy a démonok voltaképpen tudnak „csípni”, azaz fizikailag bántalmazni. Mivel azonban ezt Isten a legtöbb ember esetében nem engedi meg, fölöslegesnek tartotta olvasóit ezzel a lehetőséggel ijesztgetni. Figyelemre méltó továbbá ez a kitétel: „de én úgy tudom”. Nem mondja, honnan tudja, de majdnem biztosra vehetjük, hogy az „én úgy tudom” kifejezés helyett ez is állhatna: „saját személyes tapasztalatom szerint”. Szerénységből, a szenzáció kerüléséből táplálkozik az óvatosabb fogalmazás.

Szeghy Ernő atya tehát a démonok megvetését ajánlja. Emlékezzünk rá, hogy ugyanez volt Vianney Szent János eljárása is a démoni zaklatással szemben. Szent Atanáz pedig (Remete Szent Antal életrajzában) így ír:

Mindent elkövetnek (beszélnek, zavarognak, színlelnek, nyüzsögnek) az egyszerűek megtévesztésére. Zajt csapnak, tapsolnak, esztelenül nevetnek, sziszegnek. De ha valaki rájuk se hederít, már sírnak és panaszkodnak mint vesztesek.

A „rájuk sem hederítés” természetesen nem zárja ki, hogy a zaklatás közben zsoltárokat vagy más oltalomkérő imákat mondjunk; utóbbira a De Exorcismis is bőven hoz példát. A két további lehetőség: a szenteltvíz hintése és a Jézus nevében való parancsolás a démonnak. Előbbi azt jelenti, hogy azt az exorcizmust, amely az Egyház imájában a vízszenteléskor elhangzott, alkalmazzuk a jelenlevő démonokra. Ettől nagyon félnek. Érdekes Avilai Szent Teréznek a szenteltvízhintés irányára vonatkozó kikötése. Az angyalok és démonok, mint láttuk, működésükben kapcsolatban állnak a térrel.

A démonnak saját szavainkkal való parancsolás, ha azt olyankor tesszük, amikor egymagunkban vagyunk, magánima, sőt egyéni ima. (Akkor is, ha mások jelenlétében ugyan, de teljesen hangtalanul, magunkban végezzük.) Nem azonos az exorcizmus szentelményével, az exorcizmusra vonatkozó jogi korlátozások nem érintik. (Általános erkölcsi elv, hogy a megszorító törvényeket szűken kell értelmezni: odiosa restringuntur.) Nyugodtan élhetünk ezzel az eszközzel, magam is bőségesen használom. Ez ugyan csak magánvéleményem, amelyet készséggel vetek alá az Egyház megítélésének vagy további rendelkezéseinek, de hasonlóan vélekedik például Noldin klasszikus erkölcstana is. Tartsuk azonban szemünk előtt Ernő atya figyelmeztetését, hogy a démonnak való parancsolás csak „néha” használ. Más esetekben Isten azt akarja, hogy türelmesen elviseljük a zaklatást. Gondoljunk Vianney Szent Jánosra vagy Remete Szent Antalra.

Hivatalos exorcizmus-szöveget ne használjunk magánimaként. XIII. Leó pápa 1890-ben kiadott „kis exorcizmusát” minden hívőnek joga volt alkalmazni. Ezt az engedélyt azonban voltaképpen már az 1917-es kánonjogi kódex burkoltan visszavonta, a Hittani Kongregáció pedig 1985-ben kifejezetten kimondta, hogy a világi hívek már nem használhatják, sem egészben, sem részben. A korlátozások okait később még elemeznünk kell, de a fontos az, hogy az Egyház intézkedéseit feltétlen engedelmességgel fogadjuk. Emlékszem Don Amorth egy cikkére, amelyben úgy vélekedik, hogy a „kis exorcizmus” egyedül való végzése szorosan véve még nem volna a rendelkezés megszegése, de azt ajánlja, mégse tegyük, nehogy az engedetlenség látszatába kerüljünk. Ez a helyes, katolikus szellem, nem a kiskapuk keresése. Fontos azonban tudni, hogy a Leó-féle „kis exorcizmus” nem azonos a korábban a szentmisékhez csatolt ú. n. Leó-imákkal. Azok minden további nélkül végezhetők bárki által ma is. Ezek közé tartozik a következő ima:

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: „Parancsoljon neki az Isten!” Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére! Amen.

Ezt az imádságot az Egyház nemcsak hogy nem tiltja, hanem kifejezetten ajánlja a világi hívek számára felsorolt könyörgések között.

Ha azonban mások füle hallatára olyan imát végzünk, amely parancsol a démonoknak, fönnáll az exorcizmus végzésének jogi szituációja. Pusztán azzal, hogy saját szavainkkal imádkozunk, ezt a szituációt nem szüntethetjük meg. Itt figyelnünk kell a jogi megkötésekre, de attól nem kell tartanunk, hogy a katolikus Egyház kiveszi a hívők kezéből a szellemi harc fegyvereit. Csak azokat a fegyvereket őrzi biztonsági zár alatt, amelyek veszélyes láncreakciókat indíthatnak el, mint az atomhatalmak nukleáris eszközei. Látni fogjuk ennek indokait. De látni fogjuk azt is, hogy elegendő fegyver van a kezünkben azonnali használatra, ha a sötétség hatalmai támadnak. Egyik ezek közül éppen az egyházi elöljáróinknak való készséges engedelmesség.

A pünkösd-mozgalomban az exorcizmus gyakorlata intenzíven feléledt. Magam is több példát idéztem, amikor protestáns testvérek eredményesen űztek démonokat. Ők természetesen nem tartják magukat a katolikus előírásokhoz. Ez a magatartásuk teljesen tiszta és jóhiszemű, nincs mit botránkoznunk rajta, és nem szabad csodálkoznunk azon, hogy Isten Lelke hatalommal működik hitükön és szabadító imáikon keresztül. Éppen ezért az idevágó beszámolók hitelességét általánosságban vélelmezni lehet, ahogy azt cselekszem is. A katolikus karizmatikus megújulásban sokan átvették a démonűzés protestáns gyakorlatát, anélkül, hogy eszükbe jutott volna föltenni a kérdést: vajon nem ütközik-e ez egyházi tilalomba. Úgy vélték, pusztán azzal, hogy nem a Ritualéban előírt exorcizáló formulákat használjuk, feljogosítva érezhetjük magunkat, hogy ugyanazt tegyük engedély nélkül. Egy darabig magam is elfogadtam ezt a teóriát, de amikor olvastam a Hittani Kongregációnak 1985. szeptember 29-i dátummal a megyéspüspökökhöz írt levelét, be kellett látnom, hogy nem tartható. A levél a karizmatikus csoportok szabadító imádságainak elterjedésére, az ezekkel kapcsolatos kérdésekre való hivatalos egyházi reakció. A következőket mondja:

Néhány év óta egyre több imaösszejövetelt szerveznek egyházi csoportok azzal a céllal, hogy elérjék egyes személyek megszabadulását a gonosz szellem befolyásától, bár ezek nem nevezhetők tényleges exorcizmusoknak. Az összejöveteleket világi hívek vezetik, olykor papok is jelen vannak rajtuk. Mivel a Hittani Kongregációtól többen megkérdezték, hogy mit gondoljanak ezekről a dolgokról, valamennyi megyéspüspökhöz eljuttatjuk válaszainkat:

1.) Az Egyházi Törvénykönyv 1172. kánonja megállapítja, hogy senki sem végezhet törvényesen exorcizmust megszállott személyeken, ha nem kapott erre külön és kifejezett megbízatást a helyi püspöktől (1. bekezdés), és azt is kijelenti, hogy ezt a megbízatást a megyéspüspök kizárólag olyan papnak adhatja, aki jámbor, elővigyázatos és becsületes életvitelű (2. bekezdés). Ezért a püspököket nyomatékosan felszólítjuk ezeknek az előírásoknak a szigorú megtartására.

2.) Ezekből az előírásokból az is következik, hogy a világi hívek nem használhatják sem részben, sem teljes egészében azt a sátán és a lázadó angyalok elleni ördögűző imádságot, amely XIII. Leó pápa rendelkezéséből általános használatú lett. A püspökök gondoskodjanak arról, hogy a hívek megismerjék ezt a rendelkezést, ha ez szükséges.

3.) Végezetül ugyanezen okból kérjük a püspököket, őrködjenek azon, hogy – nemcsak a tényleges megszállottság esetében, hanem minden olyan esetben is, amikor démoni befolyás látszik megnyilvánulni – ne vezethessenek összejöveteleket olyan személyek, akiknek nincsen erre szabályos felhatalmazásuk, ha ezek során valakinek a megszabadulásáért imádkoznak közvetlenül a démonokhoz fordulva és nevüket tudakolva.

Ezeknek az útmutatásoknak a felidézése ugyanakkor ne riassza el a híveket attól, hogy imádkozzanak úgy, ahogy Jézus tanított minket, azért, hogy megszabaduljunk a kísértéstől (vö. Mt 6,13). A lelkipásztorok felhasználhatják ezt az alkalmat arra is, hogy hirdessék, mi az Egyház hagyományos tanítása a szentségekkel, a Szűzanya, a szentek és az angyalok közbenjárásával kapcsolatban azon a lelki küzdelmen belül is, amelyet a keresztények a gonosz szellemek ellen folytatnak.

A harmadik pont jelenti témánkban a lényeget. Kellő meghatalmazás nélkül azok a közösségi imák tilosak, amelyekben valakinek a megszabadulásáért imádkoznak közvetlenül a démonokhoz fordulva, nem egyszer éppenséggel nevüket tudakolva. Ezzel meg van határozva, mikor vonatkozik az exorcizmust illető jogi korlátozás a karizmatikus szabadító imára. Akkor, ha a szabadító ima a) személy megszabadításáért folyik, b) nem csupán Istenhez intézett kérő ima, hanem magukat a démonokat szólítja meg. Tilos tehát – meghatalmazás nélkül – így imádkozni Félixért: „Gonosz lélek, Jézus nevében távozz el Félixtől.” Szabad viszont, minden meghatalmazás nélkül, így imádkozni Félixért: „Istenem, Jézus nevében távozzon el a gonosz lélek Félixtől.” Márpedig ez ugyanolyan hatékony. A szabadító erő nem az igeragozás függvénye.

Ez a fegyver mindig keze ügyében van minden hívőnek.

Szabadító ima

A Kongregáció kettős nyomás alatt – Halállal végződött exorcizmusok – A direkt ördögűzés kockázatai – A kérő ima is parancs – Az érvényes egyházfegyelem összefoglalása – Hogyan imádkozom a gyóntatószékben? – Tolerancia

Az exorcizmusról szólva láttuk, hogy a Hittani Kongregáció csak a parancsoló formában végzett szabadító imát kötötte meghatalmazáshoz, a kérő formában végzettet nem. Fölmerül a kérdés, mire jó ez a korlátozás. Nem mindegy a Kongregációnak, hogyan imádkozunk, ha a lényeg ugyanaz?

Mindenekelőtt azt kell tisztán látnunk, hogy a Kongregáció kettős nyomás alatt áll. A racionalista hullám az Egyházban, amely a démonoknak még a létezését is kétségbevonja, azt szeretné, ha egyáltalán nem volna exorcizmus. A karizmatikus megújulás viszont, amely fölfedezte Jézus Vérének szabadító erejét, azt kívánja, hogy szabad kezet kapjon a démonok elleni harcban. A Kongregációnak egyrészt az a feladata, hogy ébren tartsa az Egyház hitét, amely szerint felhatalmazást kapott Urától a démonok kiűzésére, másrészt pedig az, hogy megóvja ezt a hitet a babonás értelmezésektől és a visszaélésektől.

A démonokkal való konfrontáció ugyanis veszélyes terület. Az emberi fantázia torzulásain keresztül olyan irányt vehet, amelyet maguk a démonok diktálnak.

Talán a múlt század hatvanas éveiben történt, hogy egy svájci szekta vezetői, akik úgy vélték, hogy a démont veréssel kell kiűzni, egy tizenhat éves lányt, aki kínzói kezében beismerést tett a sátánnal való „egybekeléséről”, vesszővel és ostorral halálra vertek. A bíróság elítélte őket, de a kislányt a szektától félrevezetett szülei adták, teljesen önként, a szadista vezetők hatalmába. (Persze nem sejtették, hogy ez lesz a dolog vége.) A démonhisztéria tehát akár gyilkolni is tud. Bár a karizmatikus megújulásban efféle visszaélések nincsenek, nem csoda, ha az Egyház kontroll alatt akarja tartani az exorcizáló tevékenységet.

Híres lett Anneliese Michel esete Klingenbergben (Németország), aki szintén exorcizmus közben halt meg 1976 nyarán, bár nem az exorcizmus következtében. Szabályosan, püspöki felhatalmazással, több ülésben végzett, hosszantartó katolikus exorcizmus volt, melynek során a huszonnégy éves egyetemi hallgató egyre rosszabb és rosszabb állapotba került, egész odáig, hogy már képtelen volt táplálkozni. Szülei elmulasztottak orvost hívni, így a lány szervezete végül felmondta a szolgálatot. A bíróság a szülőket marasztalta el, az exorcizmust végző papokat csak figyelmeztette. Az ilyen eset azonban nemcsak tragikus, hanem rendkívüli módon diszkreditálja is az Egyházat és a hitet. A szabadgondolkodó sajtó telis-tele kürtölte a világot azzal, hogy a hallatlan középkori egyházi babona megint egy fiatal életet követelt. Nem ok nélkül mondja tehát a Katekizmus: „Óvatosan kell eljárni, valamennyi, az Egyház által fölállított szabályt szigorúan megtartva”, és az 1172. kánon 2. bekezdése se ok nélkül követeli meg, hogy az exorcizmussal megbízott pap józan személy legyen. Ha mindenki gátlástalanul exorcizálhat mindenfelé, az előbb-utóbb súlyosan visszaüt.

A közelmúltban a skizofrénként diagnosztizált Irina Cornici tragikus halála váltott ki felháborodást, akit egy moldvai orthodox kolostorban (Tanacu) mint megszállottat napokig megkötözve tartottak, majd egy feszülethez láncoltak, hogy exorcizálják. Később kiderült, hogy a mentőkocsiban beadott adrenalin túladagolása okozta a novicia halálát. Ez persze nem teszi elfogadhatóvá a kegyetlenkedést és az orvosi segítségnyújtás elmulasztását.

De milyen különbséget jelent a démont megszólító és a démonról harmadik személyben szóló fogalmazás a veszélyesség szempontjából? Nos, fontoljuk meg, hogy amennyiben a démon válaszol a hozzá intézett szavakra, a megszállott emberen keresztül teszi. Ha csakugyan megszállottságról van szó és maga a démon szólal meg, akkor a megnyílt pokollal állunk szemben, amely helyzet kényes voltát talán nem kell bizonygatni. De fönnáll a másik – talán még veszélyesebb – lehetőség, hogy a megszállottságot csak belelátják és beleszuggerálják az emberbe, akinek problémái talán csak pszichológiai szinten helyezkednek el. Ilyenkor a szerencsétlen saját hangját a démon hangjának fogja hinni, saját személyiségének egyes részeit démonokként fogja űzni és utálni, és olyan manipuláció tárgya lesz, amely lelki függésbe és súlyosabb pszichés betegségbe taszítja. A harmadik személyű fogalmazás is tartalmaz ilyen veszélyt, de jóval enyhébb fokban, mert nem szabadítja el olyan mértékben a képzeletet. Nem csoda tehát, ha a Hittani Kongregáció itt látta jónak megvonni a határt.

Olyan karizmatikus közösségekben, amelyek a démonűzést nem tartják józan kontroll alatt, a manipuláció olykor rendkívül erős lehet. Karizmatikus szabadegyházakban ismert jelenség, hogy szúrós tekintetű, szuggesztív exorcisták súlyos függésbe hoznak gyöngébb egyéniségeket. Érdemes olvasni Bartus László „Fesz van” című leleplező könyvét a Hit Gyülekezetéről: hogyan űzik a démonokat mindenkiből, aki a „fölkent” vezetővel nem ért egyet, hogyan torzulnak el a személyiségek és betegszenek meg az emberek ebben a karizmatikus diktatúrában. Mint azt személyes beszámolóból hallottam, mindez nem csupán egy sértődött ember vádaskodása, valóságalapja van.

Hálásak lehetünk azért, hogy a Katolikus Egyház nem enged kontroll nélküli ördögűzőket ránk szabadítani.

Most a következő kérdést tegyük föl: vajon ha nem parancsoló, hanem kérő formában űzzük a démonokat, nem veszít-e ezáltal erejéből az ima? Állíthatjuk-e valóban, hogy a kérő fogalmazás azonos hatékonyságú a parancsoló fogalmazással?

Ha hittel kérünk: igen.

Sok keresztény nem ismeri a kérő ima igazi természetét. A hívő kérő imája nem jámbor óhaj. Isten gyermekeinek imája teremtő erő.

A szinoptikus evangéliumok úgy fogalmazzák az ehhez szükséges követelményt, hogy hittel kell kérnünk. „Mindazt, amit hittel, imádságban kértek, megkapjátok” (Mt 21,22).

A János-evangélium fogalmazása szerint Jézus nevében kell kérnünk. „Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek” (Jn 16,23).

Az apostoli levelekben azt a követelményt találjuk, hogy a Szentlélekben kell imádkoznunk. „Mindenkor esedezzetek a Lélekben, minden imádságban és könyörgésben, s őbenne virrasszatok teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentért” (Ef 6,18).

Ez a három feltétel egy és ugyanaz. Hittel imádkozni annyit jelent, hogy nem egyszerűen emberi vágyainkat mondjuk ki az imában, hanem azt, amire a hit karizmájában (1Kor 12,9) maga Isten indít; ugyanis itt nem a Gondviselésben való általános hitről van szó, hanem arról a konkrét hitről, hogy ez a meghatározott dolog, amit most kérünk, valósággal meg fog történni; ám ez a meggyőződés csakis akkor jogosult, ha Istentől származik. Jézus nevében imádkozni annyi, mint Jézus személyébe helyezkedve kérni (a „név” a személyt jelenti a bibliai gondolkodásban), vagyis azt kérni, amit Jézus maga kér az Atyától. A Szentlélekben imádkozni ismét annyit jelent, hogy maga a Lélek indít a kérésre. Vagyis mindhárom feltétel azt fejezi ki, hogy az olyan imádság hatékony, amelyet maga Isten végez bennünk, amint azt Róm 8,26-27 ki is fejti.

Ha egyelőre nem mindig vagyunk képesek ilyen imára, akkor növekednünk kell a Lélek indításaival való azonosulásban, a Jézus „nevébe” (személyébe) való belehelyezkedésben, és ez nem történhet meg kitartó ima nélkül. Ezért buzdít bennünket az Úr az állhatatos kérésre (Lk 18,1-8). Imánk első eredménye így saját lelki fejlődésünk, Isten szándékaival való fokozatos azonosulásunk lesz, és ennek következményeként nyernek kéréseink egyre gyakrabban meghallgatást. Mint a Katekizmus tanít: „Kérésünk első meghallgatása abban áll, hogy az imádkozó szív átalakul”. A karizmatikus megújulásban általában ezt az utat járjuk. Nem érthetünk egyet a Word of Faith mozgalommal, amely szerint elég egyetlen egyszer kérnünk valamit, és attól a perctől kezdve bizonyossággal kell megvallanunk, hogy már meg is történt. Imádságunk pneumatikus ereje fejlődésnek van alávetve. De a fejlődés iránya: a mi kéréseink azonosulása Isten teremtő erejű szavával.

Amikor és amennyiben ez az azonosulás megtörtént, Istenhez intézett kérésünk a teremtéshez intézett parancs lesz. Ha pedig nem történt meg, hiába parancsolgatunk a teremtményeknek (a démonoknak is), nem fognak engedelmeskedni. Vagyis: imádságunk eredményessége nem attól függ, milyen nyelvi formában fejeződik ki, hanem a benne működő pneumatikus erőtől. „Nem beszédből áll az Isten országa, hanem erőből” (1Kor 4,20).

Megerősíti a kérő imának ezt a szemléletét Szent Ágoston felfogása:

Maga az Úr mondta, hogy ahhoz imádkozzunk, aki mielőtt kérnénk, már tudja, hogy mire van szükségünk ... Urunk és Istenünk nem a mi akaratunkat szeretné ezzel megtudni, mintha előbb még nem ismerné, hanem éppen azt akarja, hogy imádságunkban tartósan foglalkozzunk kérésünkkel, hogy ezáltal majd be tudjuk fogadni, amit úgyis adni készül.

Ágoston tanítása szerint tehát a kérő imával Isten akaratának hullámhosszára állunk be, hogy rajtunk keresztül megvalósulhasson az ő – kérésünket megelőző – elhatározása. Csatornáivá válunk erejének, amelyet imánkon keresztül áraszt ki. A világot mozgató Akarat szabad eszközeiként imádságunkkal befolyásoljuk a teremtést. Figyeljük meg azt is, hogy Jézus semmi különbséget nem tesz a kérő és parancsoló formában elmondott ima között, feltéve, hogy van benne hit.

Bizony, mondom nektek: ha valaki azt mondja ennek a hegynek: »Emelkedj fel és vesd magad a tengerbe!«, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy megtörténik, amit mond, akkor az meg is fog történni. Azért mondom nektek: Higgyétek, hogy mindazt, amit imádkozva kértek, elnyeritek, és meglesz nektek (Mk 11,23-24).

Amikor tehát a Hittani Kongregáció az imádság kérő és parancsoló formája között vonja meg a határt a szabadító imában, két egyenértékű, egyenlő erejű forma közül küszöböl ki egyet, de a másikat sértetlenül a kezünkben hagyja. Mint említettem, a Kongregáció kettős nyomás alatt kereste a középutat: egyrészt nem akarta engedni, hogy az önjelölt exorcisták és velük a botrányok diszkreditálják az Egyház hitét, másrészt nem akarta a kelleténél jobban korlátozni a karizmatikus csoportok értékes tevékenységét. Valahol meg kellett szabni egy határvonalat, és nekem úgy tűnik, ez igen bölcsen, mértéktartóan történt. Ha erőben és hatékonyságban nem is különbözik a kétfajta ima, a démonokhoz intézett direkt parancs külsőleg sokkal drámaibb, és ezzel a szenzációhajhászás és a manipuláció több lehetőségét hordja magában; érthető tehát a nagyobb óvatosság ezen a kényesebb területen.

Összegezzük az eddigiek alapján, hogy a Katolikus Egyház jelenleg (2006) érvényes fegyelme szerint milyen szabadító imákat végezhetünk a démoni befolyás megszüntetésére.

1.) A megyéspüspök indokolt esetben végezheti az ünnepélyes exorcizmus szentelményét („nagy exorcizmus”) saját joghatósági területén, azaz a/ saját egyházmegyéjén belül, vagy b/ saját egyházmegyéjének hívein annak területén kívül is.

2.) Egy áldozópap kizárólag akkor végezheti az ünnepélyes exorcizmus szentelményét, ha arra a területileg illetékes megyéspüspöktől kifejezett (tehát nem hallgatólagos vagy feltételezett) és speciális (erre a konkrét esetre szóló) engedélyt kapott. A megyéspüspök helyett megadhatja ezt az engedélyt bizonyos, a jogtól meghatározott esetekben a helynök is, illetve az, aki egyházjogilag ordináriusnak számít, de ennek nem szabad a megyéspüspök megkerülését jelentenie.

3.) A régi Rituale tartalmazott egy olyan exorcizmus-szöveget, amelyet a püspökök (áldozópapok már nem!) szabadon végezhettek saját joghatósági területükön kívül is. A De Exorcismis ilyet már nem tartalmaz; következésképpen most már, ha egy püspök saját joghatósági területén kívül akar exorcizmust végezni, éppenúgy felhatalmazást kell kérnie az illetékes megyéspüspöktől, mint bármely áldozópapnak. (Ez a változás összefügg a püspöki joghatóság nagyobb hangsúlyozásával a 2. vatikáni zsinat után.)

4.) Az egyszerű exorcizmus szentelményét („kis exorcizmus”) az végezheti, aki fel van hatalmazva annak a szentségnek vagy szentelménynek a kiszolgáltatására, amelynek szövege az egyszerű exorcizmust tartalmazza. Ez legtöbbször bármely áldozópap; a keresztség esetében bármely diakónus is. Kivételes esetben világi hívek is kaphatnak felhatalmazást pl. a keresztelésre, és ilyenkor természetesen a benne foglalt exorcizmust is jogosan végezhetik. A szentelmények használata, amennyiben egyházi előírás nem korlátozza, mindenkit megillet: pl. bárki meghinthet egy személyt vagy tárgyat szenteltvízzel, ami a vízszenteléskor végzett exorcizmus erejének alkalmazását is jelenti. (Megjegyzés: ne tévesszük össze a keresztvizet az egyszerű szenteltvízzel. Az utóbbi az, amit bárki használhat.)

5.) A személyek fölött végzett szabadító ima, amennyiben abban magukhoz a démonokhoz szólunk, a Hittani Kongregáció korábban idézett állásfoglalása szerint közös megítélés alá esik az ünnepélyes exorcizmussal, vagyis nem szabad végezni az ott megkívánt meghatalmazás nélkül. (Ugyanez vonatkozik a XIII. Leó-féle „kis exorcizmusra” is, amely nem tévesztendő össze a fent említett „kis exorcizmusokkal”.)

6.) Amennyiben azonban a személyek fölött végzett szabadító ima nem tartalmazza a gonosz lélek direkt megszólítását, hanem csak Istenhez könyörög a démoni hatalmaktól való szabadulásért, akkor az nem egyéb, mint a „Szabadíts meg a gonosztól!” kérés egyik formája, amit bármely hívő szabadon végezhet minden külön meghatalmazás nélkül. A Hittani Kongregáció idézett leveléből teljesen világos, hogy a megszorítás a szabadító imának erre a változatára nem terjed ki. Tehát végezhető csoportosan is, csak kellő körültekintéssel, az illetékes egyházi szervek figyelmeztetéseire nyitottan történjék, ami minden karizmatikus tevékenységnél kötelező. Ez nem hivatalos exorcizmus, hanem magánima, amit a félreértések elkerülésére szerencsésebb magán-exorcizmus helyett egyszerűen szabadulásért való imádkozásnak, szabadító imának nevezni, amint az el is terjedt a karizmatikus megújulásban.

7.) Ha csak önmagunk szabadulásáért imádkozunk, ez történhet parancsoló formában is, föltéve, hogy a/ vagy egyedül vagyunk, b/ vagy csak magunkban imádkozunk, anélkül hogy más is hallaná. Ez ugyanis szigorúan egyéni ima, a közös imára vonatkozó megszorítások nem érinthetik.

8.) Ha más személy szabadulásáért imádkozunk, de csak magunkban (egyedül vagy mások számára nem hallhatóan) és mások, főképpen az illető személy tudta nélkül, ez is csak egyéni ima, és a Hittani Kongregáció korlátozásai szigorúan véve nem érintik. Ilyenkor se használjuk azonban soha az Egyház hivatalos exorcizmus-szövegeit, hacsak nincs ehhez felhatalmazásunk. Elvileg imádkozhatunk parancsoló formában is, de mivel, mint Don Amorth bölcsen mondja, az engedetlenség látszatát is kerülnünk kell (gondoljunk a tanúságtételekre, tapasztalatok megbeszélésére!), arra szeretném buzdítani testvéreimet a karizmatikus megújulásban, hogy a parancsoló formát lehetőleg ilyenkor is mellőzzék. A kérő formában mondott szabadító ima ugyanolyan hatékony.

9.) Ha nem személyeket, hanem tárgyakat vagy helyeket akarunk megszabadítani a démoni befolyástól, a Hittani Kongregáció levelében foglalt korlátozás erre az imára nem terjed ki, akkor se, ha közösségben folyik. Az Egyház hivatalos exorcizmus-szövegeit azonban ilyenkor se végezhetjük engedély nélkül. Elvben valószínűleg használhatnánk a parancsoló formát is, de én nagyon kérem a karizmatikus megújulásban aktív testvéreimet, hogy ezt ne tegyék, hanem maradjanak meg a kérő formánál. Menthetetlenül beleesnénk ugyanis az engedetlenség látszatába, hiszen az itt előadott finom megkülönböztetésekkel úgyszólván senki sincs tisztában. Ne kényszerítsük a Hittani Kongregációt újabb korlátozásokra! Higgyünk a szabadító imádság erejében, nem feledve, hogy a hívők Istenhez intézett kérése parancs a teremtmények számára, beleértve a démonokat is.

A mondottak lényege számunkra a 6.) pont. Ez hatékony fegyvert ad a kezünkbe. Gyóntatás közben nem egyszer ismerem föl a gonosz lélek behatolását vagy támadásait keresztény testvéreim életében. Ilyenkor mindig kérő formában szoktam imádkozni értük, nyugodt, magátólértődő modorban, mellőzve minden „most jön a nagy ördögűzés” stílust, de egyúttal magabiztosan, mindjárt hálát is adva a biztos meghallgatásért. Ám nincs is szükség okvetlenül külön imára. A feloldozási formulának azt a részét: „(Isten) bocsásson meg neked és adja meg a békét”, Istennel való hallgatólagos megállapodással úgy értelmezem, hogy az egy nem-formális exorcizmust is magában foglal, hiszen a „béke” szükségképpen a démoni befolyástól való mentességet is jelenti. Káromkodó gondolatok, depresszió, öngyilkossági késztetések esetében az ilyen egyszerű szabadító imát nagyon hatékonynak tapasztalom. Ha viszont valaki azzal jön hozzám, hogy ördögűzést kíván, ki szoktam jelenteni, hogy erre nincs felhatalmazásom, de szívesen látom az illetőt a gyóntatószékben. Don Amorth szerint a szentgyónás ereje nagyobb, mint az exorcizmusé.

A fentebb előadottakkal sokan nincsenek tisztában. Amikor FIRE evangelizáció volt hazánkban, amerikai testvéreink parancsoló formában kergették a démonokat, hogy csak úgy füstölt. Nem láttam időszerűnek, hogy teljesen jóhiszemű (és roppant eredményes!) eljárásukat tört angolságommal kritikai bonckés alá vegyem. Saját hatáskörünkben azonban tartsuk magunkat az Egyház előírásaihoz, és igyekezzünk azokat megismertetni a karizmatikus közösségekben.

Megkülönböztetés

Egy püspök, rangrejtve – Jóindulatú mítosz – Háromféle hatalom – Mi miért nem tudtuk kiűzni? – Az „új pünkösd” rendeltetése és kockázatai – Az engedelmesség a leghatékonyabb fegyver – A lelkek megkülönböztetése: pneumatikus ajándék – Fel vagytok kenve a Szent által

Németországban történt egy imaösszejövetelen, talán már két évtizede. A résztvevők között volt az Istenben boldogult Marosi Izidor, akkori váci segédpüspök, később váci megyéspüspök atya is, de rangrejtve, nem püspöki öltözetben. Az összejövetel vezetői úgy ítélték meg, hogy egy olyan személynek, akiért imádkoztak, „nagy exorcizmusra” van szüksége. Vagyis: ünnepélyes exorcizmusra. Valaki azt az ismeretet kapta a Szentlélektől, hogy a teremben jelen van egy püspök, és neki kell az exorcizmust végrehajtania. Miután ezt kihirdették, a püspök atya nagy szabadkozva előállott: ő valóban püspök, de igazán nem tudja, hogyan kellene egy ilyen imádságot végezni. Azt mondták neki: nem baj, majd előre mondják a szabadító imádságot, ő csak mondja utánuk. Megtörtént. Az illető, akiért imádkoztak (ha jól tudom, egy török hölgy) valóban megszabadult a démoni befolyástól.

„Most láttam – mondta állítólag a püspök atya az esetről – , hogy milyen nagy dolog püspöknek lenni.”

Az esetből (vagy talán a jogi normák félreértéséből?) egy jóindulatú mítosz keletkezett egyes magyar katolikus körökben: az a hiedelem, hogy a püspöknek nagyobb lelki hatalma van az exorcizmusban, mint az egyszerű áldozópapnak.

Ebből annyi természetesen igaz, hogy a megyéspüspök a saját joghatósági területén nem szorul engedélyre az exorcizmus elvégzéséhez, míg az áldozópap engedélyre szorul. Marosi püspök atya ugyan akkor még nem volt megyéspüspök, és nem is saját egyházmegyéjében tartózkodott, de a régi szertartáskönyv, amely akkor még teljes érvényben volt, minden püspöknek megadta a jogot, hogy külön engedély nélkül exorcizmust végezzen, és tartalmazott erre a célra egy külön formulát is. Az elbeszélt esetben ugyan a püspök atya nem ezt a formulát mondta el, de ez csak annyit jelentett, hogy szertartáskönyv híján nem végezte szószerint az előírt szöveget, tartalmát azonban igenis elmondta, vagyis ténylegesen ünnepélyes exorcizmust végzett, ha nem is liturgikus öltözetben és nem is a szabályos szöveggel. Az ünnepélyes exorcizmus pedig több az egyszerű exorcizmusnál. Az adott körülmények között semmiféle más lehetőség nem lett volna ünnepélyes exorcizmusra. Isten talán valóban azt is meg akarta mutatni, hogy mennyire komolyan kell venni az Egyházban a püspök lelki hatalmát. Azt is nagyon valószínűnek tartom, hogy a démonok is respektálják ezt a hatalmat, vagyis az apostol-utód személyét, s ez hozzájárulhat ahhoz, hogy könnyebben engedelmeskedjenek.

De ez csak egy tényező a sok közül. Az nem áll, hogy a püspök által végzett exorcizmus szentelményként eleve magasabbrendű, mint amit egyszerű áldozópap végez. A kenyér és a bor a püspök miséjén sem változik át „jobban” az Úr testévé és vérévé, mint az egyszerű áldozópap miséjén. Az érvényes feloldozás sem szabadít meg „jobban” a bűntől, ha püspök adja, mint ha egyszerű áldozópap adja. Ugyanígy áll a dolog, ha a püspök és az áldozópap nem ugyanazt a szentséget, hanem ugyanazt a szentelményt szolgáltatja ki.

A püspöknek háromféle lelki hatalmáról beszélhetünk.

a) Joghatósági hatalom. Ez a hatalma, különösen ha megyéspüspökről van szó, lényegesen kiterjedtebb, mint az áldozópapé. Az exorcizmus terén ez ott mutatkozik meg, hogy az áldozópapnak a püspöktől kell engedélyt kérnie rá.

b) Szakramentális (szentségi/szentelményi) hatalom. A püspöknek ez a hatalma szükségképpen kiterjedtebb, mint az áldozópapé: pl. az egyházi rend szentségét csak ő szolgáltathatja ki érvényesen. Amit azonban áldozópap is kiszolgáltathat, az nem „érvényesebb” attól, hogy püspök szolgáltatja ki. Például, ha egyszerű áldozópap felhatalmazást kap a bérmálásra, bérmálása éppolyan érvényű, mint a püspöké. A püspöktől megáldott szenteltvíz sem lesz magasabb rendű szenteltvíz, mint amit csak áldozópap áldott meg. Így van az exorcizmussal is.

c) Karizmatikus hatalom. Ez az ajándékait szabadon osztogató Szentlélek tetszésétől függ, az egyházi rendtől viszont teljesen független. Egy áldozópap, egy világi katolikus vagy akár egy világi protestáns testvér karizmatikus hatalma felülmúlhatja a püspökét. Ugyanez érvényes az exorcizmus terén is.

A püspököt, aki egyházmegyéjében Jézus Krisztust képviseli, hivatalánál fogva különleges tisztelet és készséges engedelmesség illeti meg. Ez azonban a Jézustól alapított Egyház hierarchikus struktúrájában gyökerezik, és nem szorul arra, hogy mítoszokkal tápláljuk. Volt olyan szent, aki áhítatában úgy vélte, hogy a víz, amelyben pap mosakodott, gyógyító hatású. Ki tudja, számára talán az is volt; de semmiesetre sem valami különleges papi karizma miatt, hanem az ő nagy tisztelete miatt a Jézustól származó lelki hatalom iránt, amit Isten nem hagy jutalom nélkül. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy a démonokban is van egy külön tisztelet a püspök lelki hatalma iránt, ha kelletlen és remegő tisztelet is, és emiatt a démonok a püspöktől jobban félnek; bár ez, mint mondtam, csupán egy tényező a sok közül. Ha Amorth atya őszinte helyzetképét tekintetbe vesszük, elég sok olyan püspök is lehet, akitől a démonok nem igen tartanak. „Mi miért nem tudtuk kiűzni?” – kérdezik az apostolok Jézustól egy sikertelen exorcizmus után. Jézus azt válaszolja: „A kishitűségetek miatt” (Mt 17,20). A karizmatikus megújulás „új pünkösdje” részben éppen azt célozza, hogy a gonosz lelkektől való szabadulásba vetett elemi keresztény hit helyreálljon az Egyházban.

A katolikus karizmatikus megújulás azonban sajátos feladatot jelent. Sok résztvevője protestáns testvérektől tanult meg számos karizmatikus gyakorlatot, nem egyszer a szabadító imát is. Sokan, bár ragaszkodnak a katolikus Egyházhoz, ugyanakkor nem rendelkeznek kellő teológiai tudással vagy megkülönböztető érzékkel, hogy a nemkatolikus elemeket kiszűrjék vagy katolikussá alakítsák.

„Én a szabadító imát egy szabadegyházban tanultam” – mondta egyszer egy karizmatikus vezető. – „Nem tudom, a katolikus Egyházban hogy van ez.” De közben csinálni csinálta.

Az ilyen túlságosan permisszív beállítottságot a katolikus karizmatikus megújulásnak ki kell nőnie. Először talán sokkol bennünket, hogy olyan előírásokba és tilalmakba ütközünk, amelyek protestáns testvéreinknél hiányoznak. Úgy érezzük, béklyókba vagyunk verve. Sokan fel is lázadnak, és semmibe veszik az előírásokat.

Mike Evans protestáns evangelizátor egy kurzusán valaki méltatlankodva tette fel a kérdést: mi a véleménye arról, hogy a katolikusoknál az exorcizmus püspöki engedélyhez van kötve? Evans tárgyilagosan azt felelte, hogy minden keresztény közösségnek megvan a maga belső fegyelme. Ez valóban testvéri, ökumenikus válasz volt.

A szomszéd pázsit szépnek látszik, és a mi szemszögünkből talán föl sem tűnik, mennyi kárt okoznak a szabadegyházakban az önjelölt exorcisták. Volt szerencsém amerikai protestáns nővér panaszát olvasni, hogy befolyásolható barátnője egy exorcista-házaspár hatása alá került, és most teljesen elszakadt a valóságtól, mindenhol démonokat lát és mindenkiből démonokat űz, számos könyvét elégette, köztük valamennyi nem King James fordítású Bibliáját is... A Biblia-égetésnek valaki bizonyára nagyon örült, de az nem Isten volt.

Számunkra gyakran terhes az engedelmesség, de megóv a szélsőségektől. Azt is láttuk, hogy az Egyház előírásai, bár korlátozzák a szabadító ima megengedett formáit, semmilyen helyzetben nem veszik ki kezünkből ezt a fegyvert, és nem is gyöngítik.

Döntő érvünk pedig az, hogy éppen az engedelmesség a leghatékonyabb fegyver a sátán hatalma ellen. E hatalom lényegi tartalma az Isten elleni lázadás. Jézus Krisztus a kereszten tanúsított tökéletes engedelmességével vetette ki hatalmából a sátánt. „Megalázta magát, és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban” (Fil 2,8-10). Jézus engedelmességében állt helyre az ember élő kapcsolata Istennel, a Jézus engedelmességéhez való csatlakozással léphetünk ki a sátán birodalmából és találhatunk haza Isten országába.

Ez lényege szerint Istennek való engedelmesség. Sokan állítják, hogy ők valóban készek engedelmeskedni Istennek, ám nem hajlandók embereknek engedelmeskedni, különösen, ha úgy gondolják, hogy tájékozottabbak Isten dolgaiban azoknál, akik nekik parancsolni próbálnak. „Sehol sem olvastam a Bibliában, hogy embereknek kellene engedelmeskedni” – jelentette ki egy, a Bokor-mozgalomhoz tartozó pap.

Kár, hogy nem ismerte kicsit jobban a Szentírást. „Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, és vessétek magatokat alá nekik, hiszen úgy őrködnek ők fölöttetek, mint akik számot fognak adni lelketekért” (Zsid 13,17) – hogy egy frappánsat idézzünk. A „Legeltesd juhaimat!” (Jn 21,16-17) nem üres buzdítás, hanem tényleges joghatóság ünnepélyes átadása. Ha nem engedelmeskedünk embereknek, az Istennek való engedelmesség aligha lesz több életünkben, mint egy kiüresedett formula. Éppen úgy van ezzel is, mint a szeretettel: „Aki nem szereti testvérét, akit lát, hogyan szeretheti Istent, akit nem lát?” (1Jn 4,20). Aki nem tud engedelmes lenni embertársának, akit lát, az Istennek való engedelmesség helyett saját, a Bibliába beleolvasott gondolatainak kezd engedelmeskedni – amire igen jó példa az a fundamentalista, aki jelképként kezeli az Eucharisztiát és megáldja az elváltak házasságát, de ragaszkodik ahhoz, hogy az asszonyok takarják be fejüket a gyülekezetben. Az említett paptestvér, aki sose olvasott a Szentírásban az emberek iránti engedelmességről, egy idő múlva már Jézus föltámadását is mellőzhetőnek ítélte a keresztény tanításban (arról se olvasott a Bibliában?), és ma már el van tiltva az egyházi szolgálattól. A gyermeki engedelmesség megóvta volna a hit démoni meghamisításától.

Igen, az engedelmesség radikálisan ellentétes a sátán országának alaptörvényével, ezért sok területen hatékonyan távoltartja a démonokat.

Ökumenikus szituációban természetesen számolnunk kell azzal, hogy protestáns testvéreink, akik teljesen jóhiszeműen az engedelmességnek egészen más koncepciójából indulnak ki, mint mi, nem kötődnek a katolikus normákhoz, tehát magától értődően tenni fogják azt is, amit mi kellő felhatalmazás híján nem tehetünk. Ezt nem lehet tőlük rossz néven venni vagy rajtuk számon kérni. Még katolikus testvéreinkkel is, akik nem ismerik vagy nem ismerik el az egyházi előírásokat, együttműködhetünk bizonyos helyzetekben, ha bajba került embertársunk megmentése ezt követeli. „Nem oldja-e el mindegyiktek szombaton az ökrét vagy a szamarát a jászoltól, és nem viszi-e itatni? Ábrahámnak ezt a leányát pedig, akit immár tizennyolc éve megkötözve tart a sátán, nem kellett-e szombaton föloldani ettől a köteléktől?” (Lk 13,15-16). Legyünk engedelmesek; de ne farizeusok, akiknek a betű fontosabb, mint az emberélet.

Miután foglalkoztunk az exorcizmus és szabadító ima fogalmával, magától értődően merül föl a kérdés, hogy milyen esetekben kell ezeket alkalmazni. Vagyis: mi jelzi számunkra, hogy adott esetben démoni befolyással állunk szemben?

Szögezzük le általános elvként, hogy minden rossz valamilyen módon a sátán birodalmához tartozik, ezért a démoni erők ellen folytatott szellemi harc a keresztény életnek nem egyszerűen egyik része, hanem állandóan jelenlevő dimenziója. „Imádkozz, hogy többet ne legyen bajom a sátánnal” – kérte egyszer valaki Kenneth Hagint. „Azért imádkozzam, hogy meghalj?” – kérdezett vissza a prédikátor. – „Amíg a földön élsz, lesz bajod a sátánnal.”

Itt azonban nem a Gonosznak erről az általános uralmáról lesz szó, hanem konkrét befolyásának fölismeréséről. Más dolog tudni, hogy minden betegség az áteredő bűn hatása és a sátán uralmának része, és megint más dolog fölismerni, hogy egy konkrét személy asztmás tünetei démoni befolyás következményei. Előbbi esetben közvetett, utóbbi esetben közvetlen démoni befolyásról kell beszélnünk.

A kérdés tehát: hogyan különbözhető meg egy konkrét démoni tevékenység közvetlen következményeként létrejövő jelenség más hasonló jelenségektől? Mondjuk, egy démoni behatolás eredményeképpen született asztma egy tisztán fizikai okok által kiváltott asztmától? Vagy egy Istentől származó prófétai üzenet egy démoni hamisítványtól? Vagy egy idegbajos egy megszállottól?

Ezt a megkülönböztetést szolgálja az 1Kor 12,10-ben említett karizma, a lelkek megkülönböztetése (diakriszeisz pneumatón, latinul discretio spirituum). Ez nem egyszerűen racionális belátás, hanem a Szentlélek természetfölötti működése az emberben, amely pneumatikus szinten érzékeli a különbséget a különböző szellemi valóságok között.

„Jules, álljon meg!” – fogadta egyízben tiltó mozdulattal Vianney Szent János a fiatal Maubou grófot, aki örömmel sietett szeretett lelkiatyja felé. – „Tegnap este társalkodott a sátánnal. Most jöjjön, gyónja meg a bűnét.” A fiatal grófnak eszébe jutott, hogy előző este nem tudott kitérni az unszolás elől, amellyel spiritiszta ülésre biztatták. Szépen szótfogadott, meggyónt, és a következő alkalommal kőkeményen ellenállt a szeanszra való hívogatásnak. „Ma este nem működik” – mondták a többiek. A Jules grófban jelenlévő Szentlélek megbénította a démoni hatalmakat. Mindebben az az érdekes, hogy Vianney Szent Jánosnak nem volt emberi tudomása arról, mivel töltötte az ifjú gróf az estéjét, tehát az ismeret szavának karizmája működött benne; de az is, hogy akkor még az Egyház nem emelte föl tiltó szavát a spiritiszta szeanszok ellen, vagyis Vianney nem a tankönyvekből, hanem a Szentlélek belső vezetéséből merítette bizonyosságát, mely szerint a szeánszon gonosz lelkek működnek. Ez a belső vezetés a lelkek megkülönböztetésének karizmája.

Ez az adomány, bár nincs meg mindenkiben ugyanolyan erős fokban, valamilyen szinten minden hívőben működik, hiszen aki hisz, az már végrehajtott egy szellemi megkülönböztetést: megkülönböztette Isten szavát a pusztán emberi vélekedésektől vagy démoni félrevezetésektől. Meg kell értenünk, hogy egy vallási tradíció követése még nem hit, mint ahogy nem hit a filozófiai meggyőződés sem. Mindkettő megreked az emberi vélekedés szintjén. A hit azt jelenti, hogy Isten igazsága sajátosan isteni mivoltában mutatkozott meg számunkra, megérintve lelkünk legbelső rejtekét, a végtelenre való nyitottság dimenzióját lényünkben, amit az ember pneumájának neveztünk. A lelkek megkülönböztetése pedig a hitnek a Szentlélektől végrehajtott konkrétizálása bensőnkben, tehát karizma, isteni kegyadomány, pneumatikus ajándék. Sokan ezt úgy értik, hogy nem racionális. A lelkek megkülönböztetését mint teológiai műveletet szembeállítják a lelkek megkülönböztetésének karizmájával. Kenneth Hagin például kizárólag az intuitív megkülönböztetést tekinti a „szellem” működésének.

Ez a szembeállítás nem szerencsés. Egyrészt: a teológiának is karizmatikusnak kell lennie. Ha pusztán racionális műveletekből áll, nem is teológia, mert minden olyan ismeret, amelynek Isten maga az elsődleges tárgya, a Szentlélektől való. (A teremtményekből Istent csak mint hátteret, mint másodlagos tárgyat ismerhetjük meg.) Másrészt: akármilyen elemi erővel jelentkezik is a megkülönböztetés karizmája, nem nélkülözheti az összevetést a krisztusi hit tartalmával, ez pedig racionális teológiai művelet.

Mohamednek állítólag Gábriel angyal diktálta a Koránt, benne a jézusi kinyilatkoztatás relativizálásával és a Szentháromság tagadásával. A keresztény hívő, aki Isten országát már megismerte a jézusi tanítás és a Szentlélek világosságában, nem szorul külön lelki megvilágításra, hogy az Iszlámot elvesse: egyszerűen összeveti krisztusi hitével, és mert ezt elfogadja, elutasítja azt. A karizmatikus elem itt az evangélium befogadásában áll, a többi egyszerű logikai művelet: a kettő nem lehet egyszerre igaz. Mohamed karizmatikus élménye hatalmas erejű volt ugyan, de, legalábbis tévedéseiben, nem származhatott jó angyaltól. Tehát, legalább részlegesen, a sötétség hatalmaitól származott. Ez a megkülönböztetés egyfelől teológiai gondolatmenet, másfelől valódi karizmatikus ajándék, mert az evangélium igazságának Szentlélektől ajándékozott felismerésén alapul.

A megkülönböztetés leglényegében nem racionális folyamat, amint maga a hit sem az. Ez nem jelenti azt, hogy a ráció működését kizárja vagy mellőzheti; hanem azt jelenti, hogy túl a ráció teljesítőképességének határain, valami megkülönbözteti bennünk az istenit a nem-istenitől. Ez a „valami”, ahogy nem egyszerűen a ráció működése, nem is egyszerűen az ösztön, a fantázia, az érzékek, a tudattalan, az érzelmek vagy az intuitív képesség működése. Valami, ami több bennünk az emberinél; a Szentlélek megnyilvánulása, „kenete” bennünk. „Fel vagytok kenve a Szent által, és mindent tudtok” (1Jn 2,20). „A lelki ember ... mindent megítél” (1Kor 2,15).

Ez a kenet csak úgy válhat aktívvá bennünk, ha fölhasználja emberi képességeinket: a rációt, az ösztönt, a fantáziát, az érzékeket, a tudattalant, az érzelmeket vagy az intuitív képességet. Egész emberi mivoltunkat be kell vetnünk Isten igazságának emésztő tüzébe. Ebből azonban olyan valami születik, ami lényege szerint több és más, mint emberi lényünk. A lelkek megkülönböztetése ajándék, a végtelenül szent Isten bennünk működő kenete. „Az ő kenete megtanít titeket mindenre” (1Jn 2,27). „Mindent tudtok”, „mindent megítél”, „megtanít mindenre” – ez a totalitás Istent jellemzi.

Tárgyilagosság

Tévedhetetlenek volnánk? – A hierarchia szerepe – A sevillai Kármel – Karizmatikus tárgyilagosság – Vizsgáljátok meg a lelkeket –Leég a Zöld Bungaló– Démonok a szentmisén – Hétköznapi megkülönböztetés – Kis latin nyelvtan – Megszállott vagy orvosi eset? – Gyümölcsök

Merész megállapításokat tettünk. Kijelentettük, hogy a lelkek megkülönböztetését maga a Szentlélek végzi bennünk. Márpedig a Szentlélek Isten, aki nem tévedhet. Levonhatjuk-e ebből azt a következtetést, hogy a karizmatikus megkülönböztetés tévedhetetlen?

Nos – igen és nem.

Igen, mert Jézus megígérte Egyházának: „Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra” (Jn 16,13). A hiánytalan igazság kizárja a tévedést.

Nem, mert a Szentlélek a földi életben nem cselekszik bennünk teljes közvetlenséggel, hanem saját emberi képességeinken keresztül, amelyek mindig működhetnek hibásan is. Loyolai Szent Ignác külön figyelmeztet bennünket arra, hogy a Szentlélektől lángra gyújtott képességek hajlamosak saját konstrukcióikat összetéveszteni az isteni igazság lényegi magvával.

Hogyan lehet ezt az „igent” és „nemet” összeegyeztetni?

Itt kap szerepet az Egyház hierarchikus struktúrája. Protestáns testvéreink ennek szerepét fölöslegesnek, önkényesnek tartják, pedig – mindazon szégyenletes emberi visszaélés ellenére, amely a történelem során a hierarchikus hatalommal történt, az inkvizíciótól a fizetett búcsúcédulákig – egyedül ez a struktúra nyújt garanciát az annyi kárt okozó karizmatikus szubjektivitással szemben, amelyben mindenki önkényesen a saját véleményét azonosítja a Szentlélek vezetésével.

Három elvet kell megfogalmaznunk:

1.) Amit a hatalma teljességével élő hierarchia (a pápa vagy a pápával egységben lévő püspöki testület) visszavonhatatlanul az Egyház hitének jelent ki, az tévedésmentes igazság.

2.) A hierarchiának joga van lelkiismeretben kötelezni a hívőket akkor is, amikor nem tévedésmentesen tanít. Létezik ugyanis olyan gyakorlati bizonyosság is, amely nem abszolút és nem visszavonhatatlan, de a cselekvéshez elegendő: nem zárja ki a tévedés lehetőségét, de kizárja a tévedéstől való indokolt félelmet.

3.) Amit akár egy egyén, akár egy csoport a Szentlélek vezetésének minősít, az – bármilyen bizonyosnak látszik is – nem tévedhetetlen, hanem alá van vetve a hierarchia ítéletének.

Minderről bővebben a 2. vatikáni zsinat Lumen Gentium konstitúciójának 25. pontjában olvashatunk, amit fontos összevetni a 12. ponttal.

Egyéni vagy csoportos megkülönböztetésünk tehát nem ad tévedhetetlen bizonyosságot. Elegendő gyakorlati bizonyosságot adhat azonban a határozott cselekvéshez, hiszen cselekvésünk a hétköznapi életben sem tévedhetetlen bizonyosságokon alapul. Hogy nincs megmérgezve az ebédem, vagy hogy a gyóntatóatyám érvényesen pappá van szentelve, azt csak gyakorlati bizonyossággal tudom, de ez a cselekvéshez tökéletesen elégséges. Viszont amikor egyházi elöljáróim felülbírálják gyakorlati bizonyosságaimat, nekik kell engedelmeskednem.

Avilai Szent Teréz gyakori vízióiban rendszeresen látta Jézust. Elöljárója, Hieronimo Grácián egy alkalommal fölszólította: kérdezze meg az Urat, Madridban vagy Sevillában létesítsenek-e új sarutlan Kármelt. Jézus azt mondta Teréznek: Madridban. Teréz közölte ezt Gráciánnal. Grácián viszont megparancsolta, hogy az új ház Sevillában létesüljön. Teréz minden vita vagy habozás nélkül engedelmeskedett. Amikor Grácián azt kérdezte tőle, miért vetette alá magát az ő parancsának Jézuséval szemben, azt válaszolta: „Abban mindig tévedhetek, hogy valóban az Urat láttam-e. Abban viszont, hogy helyes az elöljárónak engedelmeskedni, nem tévedhetek.”

Ez a karizmatikus tárgyilagosság.

Grácián atya viszont jobban tette volna, ha hallgat a karizmatikus megkülönböztetésre. Különben nem volt rossz szándékú ember, de egyéni elgondolásai elragadták. Bizony a sevillai házban a sátán rengeteget ártott a nővéreknek, kimondhatatlanul sokat szenvedtek. A madridi ház viszont nagyon jól jött volna a sarutlan Kármelt sújtó üldözés idején, könnyebben védhették volna magukat az udvarnál és a nunciusnál. Az eset tipikus példája annak, amikor valaki önkényesen és a Szentlélek ellenére él a hierarchikus hatalommal. A karizmatikus személy helyesen teszi, ha engedelmeskedik a hierarchiának; de a hierarchia is bölcsen teszi, ha odafigyel a pneumatikus üzenetekre, és saját karizmáját gyakorolva, figyelmes, gondos megkülönböztetésnek veti alá őket. Ehhez természetesen idő szükséges, nem szabad türelmetlenkednünk.

Látnunk kell tehát, hogy mind az egyszerű hívő, mind pedig az Egyház hierarchiája állandóan a megkülönböztetés feladata előtt áll, amit a Szentírás így fogalmaz meg: „Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e” (1Jn 4,1). Működnek körülöttünk és bennünk Isten angyalai, de tevékenykednek a sátán angyalai is. Meg kell tanulnunk a ráismerést, a Szentlélektől ajándékozott bizonyosság befogadását. Ez olykor rendkívüli formában történik, máskor köznapibb módon.

Egy protestáns lelkipásztornak nehézségei voltak a prédikálásban. Emberileg nem látta ennek okát. Gyülekezetével jó kapcsolata volt, az emberek szerették. Megkapta tőlük a szükséges anyagi támogatást is. És mégis, ahányszor a szónoki pulpitushoz lépett, valami fojtogató gátlást érzett. Nem tudott fölszabadultan beszélni. Mintha a pulpitus megbénította volna. Nem értette a dolgot, nem tudott belenyugodni. Az Úrhoz fordult; imádkozni és böjtölni kezdett, hogy kapjon világosságot. Hét napon keresztül folytatta. A hetedik napon a gyülekezeti terem emelvényén imádkozott, ott térdelt nem messze a pulpitustól. Négyszemközt volt az Úrral. Egyszer, amint fölemelte a tekintetét, úgy tűnt neki, hogy meghasadt a mennyezet. A tetőgerendán, pontosan a pulpitus fölött, mintha egy embernagyságú majom csimpasz-ko-dott volna. Megértette, hogy amit lát, nem anyagi, hanem szellemi valóság. A pulpitust egy démon tartotta kötelékben. Jézus nevében távozást parancsolt a tisztátalan léleknek. A nagy majom vonakodva engedelmeskedett, kiment a kapun, átfutott az utca másik oldalára, és eltűnt a Zöld Bungaló nevű mulatóban. Ennek nem várt folytatása lett: a mulató a következő nap estéjén leégett. Ám ettől a naptól kezdve könnyű volt prédikálni annál a pulpitusnál. Érezte ezt a lelkész, de érezték a hívek is, sőt amikor vendég prédikátor járt a gyülekezetben, ő is ugyanezt tapasztalta. A démoni befolyás ebben az esetben nem személyre, hanem helyre vonatkozott. A hét napon át imádkozó és böjtölő prédikátornak Isten a szellemek megkülönböztetésének rendkívüli karizmáját adta, amely látomásban nyilvánult meg. Ez kivételes, de előforduló eset. Az egyszerűbb formák jóval gyakoribbak.

Avilai Szent Teréz (1515-82) írja Önéletrajzában (38. fejezet):

Egy alkalommal, midőn a szentáldozáshoz járultam, lelki szemeimmel láttam – de tisztábban, mint ahogy a testiekkel észlelhettem volna – , két démont, rendkívül utálatos alakban, akik, úgy vettem észre, a szarvaikkal fogták körül annak a szerencsétlen papnak a torkát. Ugyanakkor láttam az én jó Uramat, abban az ő felséges alakjában, amelyről beszéltem, az ostya színében, amelyet azok a bűnös kezek nyújtottak felém; mert hiszen világos, hogy azok voltak; s én megértettem, hogy az a lélek a halálos bűn állapotában van. Milyen rettenetes dolog volt az, én jó Uram, látni ezt a Te szépségedet olyan utálatos alakok környezetében! Remegve és félve álltak ezek a démonok a színed előtt, s úgy láttam, hogy szívesen elmenekültek volna, ha Te elengeded őket. Annyira meg voltam zavarodva, hogy most sem tudom, miképpen tudtam megáldozni. Nagy félelem szállt meg, s úgy gondolkoztam, ez a látomás aligha van Istentől, mert Ő Szent Felsége mégsem engedhetné meg, hogy én lássam annak a léleknek szomorú állapotát. Azonban az Úr maga mondta nekem, hogy imádkozzam az illetőért, s hogy azért engedte meg nekem ezt a betekintést, mert azt akarta, hadd lássam, mekkora az ereje a konszekráló szavaknak; s hogy akármilyen elvetemült legyen is a pap, aki azokat kimondja, az Úr mégis lejön a színek alá; s hadd lássam az ő végtelen jóságát abban, hogy ellenségének kezeibe adja magát; szóval, hogy mindezt üdvös dolog tudni nekem is, meg másoknak is. Azt is megértettem belőle, mennyivel inkább kötelesek a papok jók lenni, mint akárki más; s hogy mily rettenetes dolog az, ha valaki ezt a legméltóságosabb Oltáriszentséget méltatlanul veszi magához; s hogy mennyire rabszolgája az ördögnek az a lélek, amely halálos bűn állapotában van. Mindez nagy lelki hasznomra volt, s alaposan megérttette velem azt, hogy mivel tartozom Istennek. Áldott legyen érte mindörökké!

Ez a sok szempontból tanulságos történet – melyben a démonok hatalma az ember fölött a halálos bűnben nyilvánul meg, nagyon valószínűen pszichikai behatolással egybekötve – a megkülönböztetésnek ugyanazt a rendkívüli, látomásban érvényesülő formáját mutatja, mint a protestáns prédikátor korábban elbeszélt története. Avilai Teréznek gyakran voltak ilyen látomásai, amelyekben Isten a képi fantáziát használta föl természetfölötti mondanivalójának közlésére. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a megkülönböztetés legtöbbször nem ezen a rendkívüli módon történik, hanem sokkal prózaibb, egyszerűbb eszközökkel. Arra is érdemes fölfigyelni, hogy a látomásban Isten mennyire használja a fantáziában már jelenlevő képeket: Teréz víziójában a démonoknak szarvaik vannak, ami egybeesik a hagyományos ördögábrázolással.

A megkülönböztetés egyszerűbb formáiban gyakran nyílt alkalmam gyönyörködni elektronikus levelezőlistámon, látva, ahogy a Szentléleknek ez az ajándéka hívő testvéreimben működik.

Egy mélyen hívő mérnök metsző világossággal feltárja egy apokaliptikus fenyegetés logikai inkorrektségét, hozzátéve: „Mindezeket elégségesnek tartom a megkülönböztetéshez”. Valóban, tökéletesen eleget mondott. A Szentlélek működik a hívő értelmen keresztül.

Egy egyetemista lány ugyanerről a prófétai figyelmeztetésről világosan érzékeli, hogy hiányzik belőle az isteni szeretet tényezője, csak félelmet ébreszt. Ez a nővérünk így mutatkozott be a listán: „Nem vagyok karizmatikus.” Valójában, anélkül, hogy gondolt volna erre, a lelkek megkülönböztetésének karizmáját gyakorolta, tiszta és meggyőző módon.

Egy igen szerény karizmatikus közösségvezető a többiek véleményét kéri egy, a bibliai hitet torz módon tálaló megnyilvánulásról, ezzel a megjegyzéssel: „Bennem furcsa érzéseket ébresztett. Valahogy az egész megközelítése sántít.” Ezek a furcsa érzések, a sántítás érzékelése a megkülönböztetés adományának intuitív jelentkezései. A torz eszmék démoni eredetűek.

Személyes tapasztalatom szerint a megkülönböztetés sokszor jelentkezik nagyon halvány, távolinak, gyöngének tűnő intuíció formájában. Így érzékeltem egy imaösszejövetelen a megtévesztés lelkének jelenlétét. Csak körülbelül egy hónap múlva derült ki teljes bizonyossággal, hogy valóban súlyos tévtanok voltak jelen a rendszeres résztvevők egy csoportjában (bővebben szóltam az esetről a démoni ellenállással kapcsolatban).

Az ilyen halvány intuíciókat óvatosan kell követni, mert lehetnek az emberi fantázia művei is, de mégis érdemes figyelembe venni őket, főképpen az egyéni imádságban, amivel nem okozunk zavart. Emlékszem egy imaösszejövetelre, amikor úgy tűnt nekem, hat tisztátalan lélek van jelen. Homályos alakokként jelentek meg fantáziámban. Magamban imádkozni kezdtem, hogy Jézus ereje semmisítse meg befolyásukat a jelenlevőkre. Képzeletemben sorra kidőltek, mint a kuglibábuk; egymás után öten. A hatodik állva maradt. Ismételten imádkoztam, hogy az Úr semmisítse meg a hatodik démon befolyását is, de mindvégig azt éreztem, hogy ezt az egyet nem tudom „kilőni”. Talán valaki a résztvevők közül olyan súlyosan egy téveszme vagy rossz szokás rabságában volt, hogy ez meghiúsította a szabadító imát. (Senkit se lehet szabaddá tenni akarata ellenére.) Az összejövetel ennek megfelelően alakult: a Szentlélek erőteljesen működött, de hiányzott az elemi átütő erő. Mindamellett a mai napig élek a gyanúval, hogy az egész csak az én képzelőerőm játéka volt. Ezzel a lehetőséggel mindig számolni kell, mert a Szentlélek működése az egyénben nem tévedhetetlen.

Elmondok még egy esetet. Boldog ember vagyok, Isten tenyerén hordoz. Ha fájdalmak, keserűségek érnek, általában huszonnégy órán belül fel tudom dolgozni azokat. Valamikor azonban ez nem volt így, és a szorongások, feszültségek, amelyek négy évtizeden át hatalmukban tartottak, még itt lapulnak tudattalanomban, s nem egyszer feltörnek. Néhány évvel ezelőtt egy este meglehetősen keserves lelkiállapotba kerültem. Másnap, fokozatosan evickélve kifelé az álom ködéből, e latin szavakkal ébredtem:

ORIGO ASCENDENTIBUS

Az egész úgy hatott rám, mint egy matematikai kifejezés. Origónak, kezdetnek hívják a koordináta-rendszer nullapontját; ascendens emelkedőt jelent, s számomra valami függvénytani vagy vektoralgebrai kifejezésnek tűnt; összefüggésükben nézve a szavakat, az origo alanyesetben van, az ascendentibus többes szám részesesetben, s az egész annyit jelent: kezdet emelkedőknek. Nem volt értelme. Elkönyveltem a félálom játékaként.

Azonban, míg más álmait lassan elfelejti az ember, ez a kifejezés vissza-visszatért fantáziámba, egészen addig, amíg lassan föl nem ismertem, hogy másképpen is le lehet fordítani. Az origo nemcsak főnév lehet, hanem ige is, méghozzá egyes szám első személy; az ascendentibus nemcsak részes eset lehet, hanem elöljárószó nélküli „-tól, -től” eset is (ablativus); így értelmezve a mondat ezt jelenti: „Felmenőktől származom.” És így már volt értelme.

Lehet, hogy Isten azt akarja tudatni velem: érzelmi problémám eredete valahol felmenőim, őseim életében van?

Csekély pszichológiai műveltségemmel úgy tudom, érzelmi sebeit saját személyes múltjában szerzi az ember, a magzatkortól kezdődően. Ha a probléma öröklött, aligha a génjeimmel érkezett; sokkal valószínűbb, hogy egy több nemzedéken át fönnálló démoni befolyást örököltem. A karizmatikus szerzők ezt lehetségesnek mondják. Az irodalomban szerepel olyan eset, amikor egy szabadkőműves nagyapától örökölt démon problémát okozott egy csecsemő táplálkozásában.

Attól kezdve nemcsak önmagamért imádkoztam, hogy belső konfliktusaimtól szabaduljak, hanem őseimért is, nevezetesen azért, akinek a problémát köszönhetem; megbocsátottam neki, és számára is bocsánatot kértem az Úrtól; miséztem is érte; közben pedig Jézus nevében parancsoltam a feszültséget okozó démonnak, hogy távozzék el tőlem.

Eltávozott? Szívesen olvasok drámai szabadulásokról szóló történeteket, és legszívesebben magam is ilyenről számolnék be, de hirtelen változást nem tapasztaltam. Az érzelmi probléma fokozatosan enyhül, olyan módon, hogy amikor felbukkan, mind kevésbé és kevésbé veszem a szívemre. Ma sem tudom bizonyossággal, valóban a megkülönböztetés adományát kaptam-e aznap reggel, vagy a fantáziám játszott velem, esetleg éppenséggel a démon tévesztett meg. De ha felmenőim valamelyike imáim és miséim révén hamarabb szabadul a tisztítótűztől, az mégiscsak jó dolog, és aligha lehet démoni befolyás gyümölcse.

Továbbadtam ezt a történetet, mert érdekes, és mert akármi is volt a helyzet az én esetemben, ez is lehet a megkülönböztetés egyik formája: Isten szavakat helyez a fantáziába. Nagyon határozottan kell azonban hozzátennem, hogy a képzelődésből származó álkinyilatkoztatásoknak és az ilyeneken éldelgő hisztérikusoknak se szeri, se száma. Szívesebben elfogadom, hogy magam is egy vagyok ezek közül, mint hogy végeérhetetlen nyavalygásaikat szent komolysággal hallgassam, és ezzel önámításukban bűnrészes legyek.

Mindebből látható, hogy a lelkek megkülönböztetése igen komoly feladat, amelyben sok bizonytalanságot kell legyőzni. Személy szerint általában érzékelem a hamis irányokat és a gonosz lélek jelenlétét, egy intuitív élményben, amely olyan, mintha valami eltorlaszolná Isten felé vivő utamat. De mindmáig nehézséget okoz számomra a démoni megszállottság és a pszichiátriai betegség elkülönítése. Nem igen láttam még megszállottsággal gyanúsítható személyt, aki ne hatott volna ideg- vagy elmebetegnek. Egy alkalommal egy fiatal férfi kérte segítségemet, aki erősen belebonyolódott a sátáni praktikákba, és olvasva az Interneten az exorcizmusról szóló írásaimat, föltételezte, hogy amiről írni tudok, azt meg is tudom csinálni. (Még szerencse, hogy nem a kör négyszögesítéséről írtam.) Ellenálltam, de olyan makacsul kitartott, hogy végül hajlandó voltam találkozni vele. A szerencsétlen teljesen elmebetegnek látszott, ám – amennyire egy laikusnak ki szabad mondania ezt az orvosi diagnózist – ténylegesen nem volt az. Kínnal beszélt, de amit mondott, az koherens és logikus volt. Nyilvánvalóan szörnyen szenvedett, így hát imádkoztam vele szabadulásért, azonban, bár némileg megkönnyebbült, éreztem, hogy ezzel nincs a dolognak vége. Nem is volt. Még sokáig zaklatott telefonhívásaival, csakhogy nem tudtam mélyebben belemenni az ügybe, mert nem volt képes tartani a megbeszélt időpontot, és ezzel lehetetlen helyzetbe hozott. Plébánosához utasítottam, aki ismerős volt a karizmatikus megújulással. A továbbiakról nincs tudomásom, így nem tudom, mennyire sikerült visszatérnie a normális életmenethez. Annyi bizonyos, hogy bár nem ítéltem pszichiátriai esetnek, megjelenése és viselkedése ennek gyanúját keltette. Más, hasonló esetekben még erősebb volt ez a benyomásom, és nem is álltam kötélnek, hogy szabadító imára vállalkozzam. MacNutt nem ajánlja a szabadító szolgálatot azoknak, akik nem tudják megkülönböztetni, hogy szabadításra vagy belső gyógyulásra van szükség. Gyóntatói szolgálatom keretében jómagam szívesen imádkozom mindkettőért, de egy ezen túlmenő szabadító szolgálat, úgy gondolom, nem hivatásom. Megcsodálom Smith Wigglesworth vagy Szent Padre Pio rendkívüli ajándékait, de én magam csak azon a területen mozgok biztosan, ahol az embereknek nemcsak a gondolkodása, hanem a viselkedése is tűrhetően koherens és logikus. „Mindenkinek saját ajándéka van Istentől” (1Kor 7,7). Tudok imádkozni a gonosz lelkek távozásáért, ahogy bármely keresztény tud, de ebből következik, hogy bármely keresztény is tud úgy imádkozni a gonosz lelkek távozásáért, ahogy én tudok. Démonűző „üléseket” nem vállalok.

Könyvemmel nem a démonhisztériát akarom táplálni, hanem igazi szabadságra segíteni testvéreimet. Mit is mond Urunk a hamis prófétákról? „A gyümölcseikről ismeritek fel őket ... A jó fa nem teremhet rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt” (Mt 7,16.18). Aligha volna jó gyümölcs, ha szaporítanánk a lelkibetegek számát azzal, hogy minden bolondból ördögöt űzünk. Olyan hiszteriko-karizmatikus szubkultúra kialakulását segítenénk ezzel elő, ahol Isten imádásának tiszta világossága helyett zavaros, démonjárta félhomály uralkodik. Ezt a szolgálatot ne tegyük meg az ördögnek.

Kritériumok

A gyümölcs-kritérium – Félelem és kedvesség – Vegyes gyümölcsök – Kilátszik a lóláb – Démoni sivárság – Mágia, lila ködben – Okkult apriori és démoni behatolás – Ki kapta meg a megkülönböztetés karizmáját? – Kilenc pont – A pneuma a pszichén keresztül működik

A lelkek megkülönböztetésével foglalkozunk. Milyen kritériumokat alkalmazzunk? Már az előző fejezet végén idéztem a legismertebb megkülönböztetési módszert: a gyümölcsök mérlegelését. Jézus mondja a hamis prófétákról: „A gyümölcseikről ismeritek fel őket ... A jó fa nem teremhet rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt” (Mt 7,16.18). Ezt a kritériumot alkalmazza, amikor azzal vádolják, hogy Belzebub működik benne: „Hogyan űzheti ki a sátán a sátánt?” (Mk 3,23) A gyümölcs jó (a gonosz kiűzése), tehát Jézusban a sátánnál hatalmasabb jó lélek, a Szentlélek működik, akit nem szabad káromolni (Mk 3,27-30).

Vianney Szent Jánost egy alkalommal püspöke kérdezgette a Gonosz éjszakai zavargásairól. A szent plébános leírt egy esetet, amikor az udvarról emberi beszédre emlékeztető hang hallatszott, amelyet azonban nem lehetett érteni. Mintha egész csapat fecsegett volna odakint. Vianney kinyitotta az ajtót és szétnézett, de a hóborította udvaron egyetlen lábnyomot sem látott. „Azt hiszem, maga a sátán volt, mert nagyon féltem” – mondta a püspöknek. – „A jó Isten nem kelt félelmet.” A szent a hatásból következtetett a hatóokra. A félelem a sátánhoz tartozik. Az Isten jelenléte által kiváltott szent félelem egészen más, mint a vak, állati rettegés: egy alapjában pozitív, vonzó élményt színező megrendülés, amely azonban nem annyira menekülésre késztet, mint inkább arra, hogy szent csöndben figyeljünk, vagy a földre boruljunk, vagy megvalljuk saját méltatlanságunkat. De az istenélményben okvetlenül van valami kedvesség, mert az mindig a Szeretet érintése. Itt nem erről volt szó, hanem a közönséges félelemről, amilyet például egy veszett kutya közeledése váltana ki az emberből.

Másfelől arra is ügyelnünk kell, hogy a pusztán érzéki kedvesség nem vall Istenre. Ha megnézzük a Krisna-irodalom illusztrációit, egy szemet gyönyörködtető érzéki szépséget találunk bennük; Krisna jelenete a pásztorlányokkal igazi hárem-kép benyomását kelti. A Szent sajátos, hódolatot kiváltó érintése hiányzik. Az istenség ilyen elképzelése is a Gonosz műve.

A gyümölcs-kritérium alkalmazásának legkomolyabb nehézsége az, hogy lényegét tekintve hosszútávú: a gyümölcsök többnyire nem jelennek meg azonnal. Ha viszont most kell határoznunk egy jelenség vagy sugallat értékeléséről, nem tudjuk kivárni a gyümölcsök érlelődésének folyamatát. Ilyenkor segíthet Loyolai Szent Ignác javaslata: imádságban képzeljük magunkat halálos ágyunkra vagy Isten ítélőszéke elé, és próbáljuk így mérlegelni, melyik döntésre emlékeznénk vissza akkor szívesebben.

Nagyon óvatosnak kell lennünk a vegyes gyümölcsök esetében. Avilai Szent Terézt sokáig gyötörték jóakarói azzal, hogy látomásai nem származhatnak Istentől, mert hiszen még vannak szembetűnő emberi hibái. Akkor még valóban voltak; de Isten annak ad látomásokat, akinek csak akar, akár egy rablógyilkosnak is; Teréznél a látomások Isten Lelkétől származtak, a gyarlóságok az emberi pszichéből. Hasonló megkülönböztetést kell alkalmazni a karizmatikus megújulás vagy a Toronto Blessing esetében is. A különböző hatások különböző forrásból fakadnak.

Ez azonban nem mindig van így. A vegyes gyümölcsök forrása közös is lehet. Ideiglenes jó jöhet rossz szellemtől is, a megtévesztés szándékával. Például a gonosz lelkek is előidézhetnek testi gyógyulást, hogy könnyebben birtokukba vegyék a lelket. „A sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14). Egy hamis kultusz, egy okkult eljárás meggyógyíthat egy fizikai betegséget, közben azonban egy téves isteneszme rabjává tesz. Ilyenkor a vegyes gyümölcsök (a testi gyógyulás, ami jó, és a bálványimádás, ami rossz) közös forrásból származnak, a gonosztól. A megkülönböztetés fő szempontja ilyenkor az, hogy a vegyes gyümölcsök közül melyik a lényegi és melyik a mellékhatás. Ehhez szilárd erkölcsi alapállás szükséges. Ha valaki például arra hivatkozik, hogy kénytelen önkielégítést végezni, mert másképp feszültséget és fejfájást tapasztal, a fizikai komfortérzést többre becsüli az erkölcsi törvénynél, ami hamis értékrendet jelent. Ilyenkor a Szentlélek azt sugallja, hogy álljunk helyt erkölcsileg, és vállaljuk a fizikai kellemetlenséget, a fájdalmat vagy a halált is (vértanúság). Ez is vegyes gyümölcs, de itt a lényegi hatás az üdvösség, a fizikai rossz csak mellékhatás. Vegyes gyümölcsök esetében tehát az első feladat annak eldöntése, hogy ugyanattól a lélektől származnak-e. Ha igen, akkor a lényegi hatás árulja el a forrás jellegét.

Vizsgáljunk további kritériumokat. Ismert mondás: „Az ördög az Isten majma.” A sátán arra törekszik, hogy őt imádják (Mt 4,9), ezért utánozni igyekszik Isten tulajdonságait, de ez csak eltorzítva sikerülhet neki, mint ahogy a majom is csak torzképét tudja nyújtani az embernek. Egzisztenciájának alapvető perverziója bélyeget nyom a tőle származó jelenségekre: van bennük valami perverz, torz vonás. Vianney Szent Jánosnak ezer más zavaró tevékenység mellett nem egyszer énekelt is a gonosz lélek, s ő nem mulasztotta el megjegyezni: „A Fickónak undorító hangja van.” Ez az alapja annak a (tényszerűen aligha helytálló) hiedelemnek, hogy a gonosz lelkek, ha megjelennek, nem képesek teljes emberi alakot fölvenni, „mindig kilóg a lóláb”. Ahol ez a torzulás, ez a bizarr, diszharmonikus jelleg megmutatkozik, komoly jelzést szolgáltat a lelkek megkülönböztetése számára. Nem állíthatjuk, hogy mindig látszik; Remete Szent Antalnak szépséges hölgy képében mutatkozott meg a démon, Flüe-i Szent Miklósnak előkelő nemes lovag alakjában. A torzulás abban rejlett, amire a szent remetéket rá próbálták venni. Állíthatjuk azonban, hogy ahol ez a torz elem megmutatkozik, gyanúval kell élnünk a démoni működést illetően. A megkülönböztetés ajándékának egyik formájaként létezik egy természetfölötti stílusérzék.

Ez meglehetősen ismert dolog; amiről azonban ezután szólok, arra nézve Bernanos egy rövid megjegyzésén kívül, mely szerint a sátán az üres fecsegésben is jelen van, semmit nem olvastam, saját tapasztalatomból merítem. A démoni eredetű jelenségeket gyakran sivárságuk árulja el. Már volt szó arról, hogy Máté evangéliuma szerint „amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken jár” (Mt 12,43), vagyis a sivatagban; mélyebb értelemben véve azt mondhatjuk, hogy az Istennel meghasonlott démoni egzisztencia belső sivársága miatt a gonosz lelkek magukban hordják a sivatagot, és sivatagot teremtenek ott, ahol hatalmat nyernek az emberi lélek fölött. Ha például a depresszió ólmos köde borít egy lelket, ez a démoni sivárság közvetlen vagy közvetett uralmának tudható be. A kommunizmus idején gyakran éreztem nyomasztó sivárságot, amikor olyan helyiségekbe léptem be, ahol kifejezetten a kommunista párt uralkodott; ugyanezt éreztem áradni a párttagokból. Akkor még nem tudtam, hogy ez a lelkek megkülönböztetése volt, amely nem egyes kivételes karizmatikusok, hanem minden keresztény adománya. Nem félelmet éreztem, és nem is zűrzavart, diszharmóniát, hanem ürességet, kietlenséget.

Hasonló élményt ad a szabadkőműves liberalizmus is. Aki olvasta Jókai könyvét, A jövő század regényét, alátámaszthatja, amiről beszélek. Jókai naiv optimizmusa szerint a repülőgép feltalálása megsemmisíti a háborút. (Milyen kár, hogy a második világháború tokyói, drezdai, hamburgi gyújtóbombázásai idején nem akadt senki, aki a lángok elől a vizesárkokba menekülő és ott a felforrt vízben élve megfövő áldozatoknak ezt vigasztalásul felolvasta volna.) Amíg A jövő század regényében még tart a háború, a regény izgalmas; az örök béke beállta után azonban Jókainak nincs többé mondanivalója, kannibálok és vadállatok közé, csillagászati spekulációkba menekül, hogy legyen miről írnia; a regény vége fárasztóan sivár és unalmas. Ugyanezt a sivár unalmat érzem, ha szabadkőművesek könyveit olvasom testvériségük szépségéről és értékéről. Míg a szentek élete külső eseménytelenségében is izgalmas, a szabadkőművesség, bár őszintén érdekel a téma, számomra szürke és hideg, mint egy múmia.

1999-ben sok vita vette körül Hermann Nitsch magyarországi kiállítását, aki katolikus kultusztárgyakat állati vérrel, vizelettel és ürülékkel együtt használt művei megkomponálására. A blaszfémia miatt a démoni jelenlét nyilvánvaló. Ugyanakkor az a kevés, amit az Interneten át láttam a kiállításból, arról győzött meg, hogy ez a szentségtörő művészet minden provokatív jellege mellett hihetetlenül banális és üres. A démon nem kreatív, merő rombolásból él. Dante túlvilági eposzában a Pokol izgalmas, mint egy sci-fi, a Purgatórium már halványabb, a Paradicsom élvezhetetlenül unalmas. A valóságban ez fordítva van. A pokol sivár, és a mennyben az üdvözültek egyik boldog izgalomból a másikba esnek.

Mohó érdeklődéssel falják ma sokan az „ezoterikus” irodalmat. Izgatja a fantáziájukat. Az izgató csomagolás alatt azonban itt is sivár üresség lapul. Hadd idézzek egynéhány mágikus mondatot: „A szövedék lüktet. Összehúzódik és kitágul. Ragadja meg a mágus a felező pontot, s így szabadítsa fel a »bolygó foglyai« közül azokat, akiknek a hangja megfelelő magasságú és pontosan arra van hangolva, amit készíteni kell. A mágusnak fel kell fognia a négyet; vegye észre művében a lila árnyalatot, amit ők nyilvánvalóvá tesznek, és így szerkessze meg az árnyékot. Amikor ez megvan, az árnyék felöltözik, és a négy hétté válik.” És így tovább. Nem tudom, az olvasó észrevette-e a műben a lila árnyalatot, de számomra az egész lila ködben úszik. Vessük össze ezt a látványosan misztikus beszédmódot az evangéliumok súlyos egyszerűségével. Az pregnáns, valóságot hordoz. A sátán azonban sohasem alkotott egy gramm valóságot sem. Csak rombolta azt, amit Isten teremtett. A misztikus halandzsa mögött lila köd ásít. A pokol bejárata.

Mint Mágia és hit című könyvemben részletesen kifejtettem, a mágia belső jellemzője az okkult apriori, egy bizonyítás nélkül elfogadott feltételezés, ami a keresztény hit démoni utánzata. Aki félreteszi kritikai érzékét és úgy olvassa a mágikus irodalmat, megnyitja lelkét a démonok befolyása előtt, mert hitet gyakorol ott, ahol Isten szentsége nem jelent meg.

Amikor a kommunizmus végetért Magyarországon, és beköszöntött a sajtószabadság, örömmel fedeztem föl egy könyvesboltban a Ji Kinget, a Változások Könyvét. Filozófiatörténeti olvasmányaimból úgy emlékeztem, hogy ez a régi kínai filozófia egyik alapműve, és örültem, hogy betekinthetek a keleti gondolkodás titkaiba. Soha könyvben ekkorát nem csalódtam. Amit megvettem, nem volt egyéb, mint egy közönséges jóskönyv, egy jóslási technika ismertetése, méghozzá meglehetősen sovány jóslási technikáé. Pénzdarabok fej-írás variációiból minden élethelyzet képlete kirakható. Eredetileg persze nem pénzt használtak, hanem egész vagy kettétépett fűszálakat, amelyeket töretlen vagy két részre szaggatott vízszintes vonalak ábrázolnak, de az elv pontosan ugyanaz, és a könyv bátorított a pénzdarabok használatára is. Ezek szerint a sors aritmetikai formulákban fejezhető ki, méghozzá elég fantáziátlan formulákban. És erről a primitív babonáról könyveket írnak... Elhiszik, hogy bölcsesség. Az ilyen hiten keresztül lép be a démoni lélek. Ha valaki tartósan foglalkozik okkult tudományokkal, a démoni behatolás egyre erősebbé válik életében. Átalakul a gondolkodásmódja, logikai érzéke leteszi a fegyvert az okkult apriori előtt. Lassan a beszéde, de a tekintete is megváltozik. Arca vonzó és kedves lehet, ám szemébe nézve sötétséget érzékelünk. Közelében nyugtalanság fog el bennünket, sőt van, aki bűzt érez. Viselkedése még nem lépi át a társadalmi elfogadhatóság határait, de már fogva van, és saját erejéből nem tudja visszanyerni szabadságát. Jézushoz kell fordulnia.

Meg vagyok győződve, hogy körülöttünk nagy számban vannak ilyen megkötözött lelkek. A szabadulást közvetíteni számukra azok feladata, akik már Jézushoz tartoznak és föl tudják ismerni rajtuk a démoni behatolás jegyeit. Ez többnyire még nem megszállottság. Az áldozat pszichikailag normális. Még jó kolléga is tud lenni. De mihelyt észrevesszük, hogy valamilyen sajátos zavar árad belőle, amit nem tudunk hova tenni, gyanakodnunk kell, és kérnünk Istentől a lelkek megkülönböztetését. Lerohanni nem szabad senkit, amíg ő maga nem ismeri föl, hogy szabadulásra van szüksége. De titokban imádkozhatunk azért, hogy hulljanak le róla az őt fogvatartó démon csápjai. S talán eljön a pillanat, hogy megmagyarázhatjuk neki, mibe mászott bele, milyen szellemi hatalmasságok fogságába került. Talán majd Jézushoz menekül, és együtt imádkozhatjuk a szabadító imát.

Vajon bármelyikünk fölismerheti a tisztátalan lelkeket? Tegyük fel a kérdést: ki kapta meg a megkülönböztetés karizmáját? A válasz rövid és világos. A megkülönböztetés adományát minden keresztény hívő megkapta. Maga a hit a megkülönböztetés bizonyos fokát jelenti, hiszen különbséget tesz Isten igazsága és a sátáni hazugságok között. A keresztség belénk önti „a Szentlélek hét ajándékát”, amelyek között ott van a bölcsesség, az értelem, a tanács, a tudomány lelke (Iz 11,2). Ha ezek az ajándékok működnek, az megkülönböztetésben is megnyilvánul.

Miért mondja akkor Pál apostol, hogy a lelkek megkülönböztetését csak egyesek kapják meg, a Lélek tetszése szerint (1Kor 12,6-11)? Nyilván azért, mert a közösségben nyilvánosan működő megkülönböztetésre gondol, ami nem lép föl okvetlenül egyszerre mindenkiben. De mindenkinek szól a megkülönböztetés feladata: „A próféták ketten vagy hárman beszéljenek, a többiek pedig ítéljék meg” (1Kor 14,29); „Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e” (1Jn 4,1); „A lelki ember mindent megítél ... Bennünk Krisztus gondolatai vannak” (1Kor 2,15-16). Tehát igenis mindenkinek részt kell vennie a lelkek megkülönböztetésében. Loyolai Szent Ignác ezért kifejezetten oktatja is a lelkek megkülönböztetését Lelkigyakorlatos Könyvében.

Ezek után a hívőnek meg kell kérdeznie: mit tegyek, hogy a megkülönböztetés adományát gyakorolni tudjam? Honnan tudhatom, hogy felismeréseim valóban pneumatikus jellegűek-e, vagy merőben pszichikusak – esetleg, amitől Isten óvjon, megtévesztő lélektől valók?
Nos, a Szentírás felszólítása: „Vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e” (1Jn 4,1), nem a megkülönböztetés rendkívüli adományának gyakorlására szólít föl, amit vakmerőség volna provokálnunk. A megkülönböztetés rendes adománya az, amit kötelességünk gyakorolni, s amit Isten olykor rendkívüli magaslatra is emelhet, szabad tetszése szerint.

Hogyan kezdjük? Isten bármikor bárkinek adhat bármilyen karizmát, szuverén szabadságában; de ahhoz, hogy életünk normális, mindennapi részévé váljék a lelkek megkülönböztetésének természetfölötti, pneumatikus adománya, bizonyos dolgokat aktívan meg kell tennünk.

1.) Feltétel nélkül Istennek kell ajándékoznunk teljes emberi egzisztenciánkat, megbánva bűneinket és hittel elfogadva Jézus Krisztust egyedüli Megváltónknak és életünk Urának.

2.) Kérnünk kell, hogy töltsön be bennünket a Szentlélek, akit a megfeszített és föltámadt Jézus ajándékoz nekünk, és hálát kell adnunk, hogy kérésünk teljesült, függetlenül attól, mennyit tapasztaltunk ebből. Isten hűséges ígéreteihez.

3.) A feladathoz mért fokban ismernünk kell a kinyilatkoztatást, az Egyház hitét, hogy összevethessük vele mindazt, amit a megkülönböztetés mérlegére akarunk tenni.

4.) Figyelnünk kell annak a jelenségnek következményeire, gyümölcseire, amelyet mérlegelni akarunk.

5.) Eléggé szabadnak kell lennünk az ösztönök rabságától ahhoz, hogy a pszichikus késztetések ne homályosítsák el bennünk a Lélek vezetését. (A karizmatikus megújulásban ez az egyik kritikus pont!)

6.) Elegendő alázatnak kell lennie bennünk ahhoz, hogy egyéni meglátásainkat alárendeljük a közösség és főként a hierarchia megkülönböztetésének. (A karizmatikus megújulásban ez a másik, még az előbbinél is kritikusabb pont!)

7.) Imádkoznunk kell és figyelnünk a Lélek vezetésére.

8.) Bátor hittel el kell fogadnunk, hogy az imádságban kapott belső indítás valószínűleg a Szentlélektől származik. Ez a valószínűség akkor nő gyakorlati bizonyossággá, ha összevetettük nemcsak a hit általános elveivel, hanem más pneumatikus tapasztalatokkal is (itt fontos a közösség megkülönböztetése), és megnyugtató harmóniában állnak ezekkel. De még ez a gyakorlati bizonyosság sem tévedhetetlen.

9.) Ha rendkívüli jelenségekről, nagy hatású, egyetemes igényű üzenetekről van szó (magánkinyilatkoztatások), előbb-utóbb szükség van a hierarchia állásfoglalására. Hétköznapibb indításoknál ez nem szükséges. ha pl. egy imacsoport késztetést kap, hogy menjen fel a Szent Gellért szoborhoz és onnan imádkozzék Budapestért, ezt nem kell a Hittani Kongregáció elé terjesztenie, saját hatáskörében dönthet róla, a hétköznapi megkülönböztetést gyakorolva.

A Szentlélek rendes indításai általában a fantáziában jelentkeznek, képek, szavak, megérzések, intuitív felismerések formájában (a pneuma a pszichén keresztül működik); néha az imádság közben találomra felütött Szentírás mutatja meg Isten konkrét üzenetét az imádkozók számára (de ez nem mindig, sőt viszonylag ritkán válik be); szólhat Isten mások tanácsaiban vagy magukban az eseményekben is. Ne tekintsük az ilyen meglátásokat abszolút biztosnak, mert nem azok, de ha jelentőségükkel arányos megkülönböztetés után hitelesnek tűnnek, ne is habozzunk követni őket. Nem kell félnünk a tévedéstől sem, ha azt készek vagyunk elismerni és visszavonni. Hibázva tanulunk. Csak soha ne ragaszkodjunk görcsösen saját vezetésünkhöz, és soha ne fogadjunk el Istentől jövőnek semmit, ami a katolikus hittel vagy egyházfegyelemmel ellenkezik. Isten nem mondhat ellen önmagának.

Ha pedig a megkülönböztetés eredménye az, hogy egy személy vagy hely démoni befolyás alatt áll, imádkoznunk kell azért a személyért vagy azért a helyért. Sokan imádság helyett vitatkoznak. Tőlem sokan követelnek új meg új érveket, hogy meggyőzhessék azt a személyt, akinek eltévelyedését fájlalják. De ezek az emeleten kezdik építeni a házat. Az első feladat az imádság, hogy a démoni kötelékek fellazuljanak, és az illető érdeklődni kezdjen. Mihelyt felismerte, hogy rászorul Jézus szabadító erejére, már nyert ügyünk van.

Gyakorlat

Lelkek megkülönböztetése Jókainál? – A megkülönböztetés területei – Eretnek tanítások – Próféciák – A psziché és a pneuma átfedései – Karizmatikus megújulás – Toronto Blessing – Magánkinyilatkoztatások – Sátánfiúk

Az előző fejezetben határozottan kimondtuk, hogy a lelkek megkülönböztetésének ajándékát minden keresztény hívő megkapja. Nem állítom, hogy okvetlenül ugyanabban a fokban, de ahol élő hit van, ott megkülönböztetés is van.

Jókai Mór Politikai divatok című regényének főhősét, Lávay Bélát az író bizonyos fokig önmagáról mintázta. Van a regénynek egy fejezete, amikor egy pletykahordó asszonyság meglátogatja Lávay Béla feleségét és édesanyját, hogy produkálja a 19. század ötvenes éveiben igen divatos asztaltáncoltatás mutatványát. Az asztalka ceruzalába, állítólag Talleyrand szellemétől mozgatva, olyan válaszokat ír le a feltett kérdésekre, amelyek gyanút ébreszthetnek a fiatalasszonyban, hogy férje hűtlen hozzá. Az asszony megdöbben a jelenségen, ám puritán anyósa így nyilatkozik:

Tudod, kedves leányom, én még az óvilág növendéke vagyok, amikor az embereket keresztényeknek növelték, azért, hogy a világosságot lássák. Az én időmben kevés geográfiát tanultak, az igaz, a leányok, hanem annál több Bibliát. Ott pedig meg van írva, hogy aki az Istenen kívül jövendőmondó szellemek felől tudakozódik, az magában hordja büntetését. Én nem felejtettem el, hogy Saul király saját kardjával verte át szívét, amiért az endori boszorkánnyal lelket idéztetett; én emlékezem a szenvedésekre, a megdicsőülésre, mely Pál apostolt felmagasztalá, midőn a jövendőmondó lelket kiűzte a filippibeli leányból; s akármilyen tudós ember volna is, aki velem ilyesmit el akarna hitetni, eleibe tartanám az én tudományomat, és azt mondanám neki: „Uram, az én szemeim gyöngék, de a hitem erős; a szememet megcsalhattad, de a lelkem azért nem hisz.” De hogy egy ilyen ostoba papagáj megcsaljon, mint a Perflexné asszonyom, arra már egy kicsit korán születtem.

Semmi kétség: idősebb Lávayné, akinek alakjában Jókai saját édesanyjának ad tiszteletet, a lelkek megkülönböztetését gyakorolja a regénynek ebben a mozzanatában. Bár csupán a csalásig jut, a démoni kontextusig nem, mégis nagyobb bölcsességet tanúsít, mint azok, akik manapság össze akarják egyeztetni a kereszténységet és az „ezoterikát”. Az ördögben a szabadgondolkodó Jókai nem hisz – sőt elmondja valahol azt is, hogy a „table moving” korszakban egy darabig ő maga is lelkes asztaltáncoltató volt – , de a halottidézés bibliai tilalmát jól ismeri. „Ne akadjon közötted, aki ... halottaktól kérdez igazságot” (MTörv 18,9-12).

Gyakoroljuk tehát mi is a megkülönböztetést, tágabb látókörrel. Kilenc pontban részleteztem, mi szükséges részünkről ahhoz, hogy ez az adományt hatékonyan működjék bennünk. Most tegyük föl a kérdést, hol kell gyakorolnunk a lelkek megkülönböztetését, milyen területeken van rá szükség?

„Szeretteim! Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e” (1Jn 4,1). Ezt a kijelentést Szent János apostol, az összefüggésből nyilvánvalóan, a próféciákkal és tanításokkal kapcsolatban teszi. Az ősegyházban fellépett a doketizmus eretneksége, amely szerint Isten Fia nem öltött valódi emberi testet, hanem csak látszat-teste volt, és így nem is halt igazi emberi halált a kereszten. Ezzel szemben tanítja János: „Minden lélek, amely vallja, hogy Jézus Krisztus testben eljött, Istentől van. És minden lélek, amely nem vallja Jézust, nem Istentől van (1Jn 4,2-3).” A megtestesülés történelmi konkrétsága és Jézus valódi, teljes embersége döntő kritérium. Ami az igaz hittel ellenkezik, az antikrisztusi tanítás. Az igaz hit letéteményese pedig a hierarchikus Egyház: „Mi Istentől vagyunk. Aki ismeri Istent, hallgat ránk; aki nincs Istentől, nem hallgat ránk. Erről ismerjük meg az igazság Lelkét és a tévelygés lelkét” (1Jn 4,6).

Ugyancsak elsősorban prófétai szavakra vonatkozik a megkülönböztetés Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első levelében: „A próféták pedig ketten vagy hárman beszéljenek, a többiek pedig ítéljék meg” (1Kor 14,29). Előfordulhat ugyanis, sőt igen gyakran elő is fordul, hogy valaki saját pszichikai indításait véli a Szentlélek üzenetének, vagypedig a gonosz lélek téveszti meg. Ugyanígy kell megvizsgálni a látomásokat is. Ha valaki azt állítja, hogy Jézus megjelent neki és megtiltotta a kézbe áldozást, azonnal alkalmazhatjuk a fenti tartalmi kritériumokat: a kézbe áldozást a Magyar Püspöki Kar kérésére a Szentatya engedélyezte hazánkban, azzal az oldó és kötő hatalommal élve, amelyet Jézus adott neki. Jézus nem mondhat ellen önmagának. A szóbanforgó látomás tehát nem jöhetett Istentől.

Hasonló megkülönböztetés szükséges a lelkiségi mozgalmaknál is. A 13. században például a kolduló rendek mozgalma, Szent Ferenc és Szent Domonkos alapítása külsőleg nagyon hasonlított a valdiak eretnekségére és hasonló hierarchia-ellenes mozgalmakra, de tanításában és fegyelmében teljességgel egyházhű volt. Ennek felismerése a megkülönböztetés remekműve volt a Tanítóhivatal részéről.

Valamennyi karizmára, például egy rendkívüli gyógyulásra vagy a nyelvek adományára is alkalmazandó a megkülönböztetés, hiszen minden isteni adománynak van démoni utánzata is. Ilyenkor a tartalmi kritérium már kevésbé használható, mert itt nem üzenetről vagy tanításról van szó, hanem jelenségekről, amelyek önmagukban nem rosszak. A megkülönböztetés ilyenkor inkább intuitív formában jelentkezik. Volt szó arról, hogy Vianney Szent János az átélt félelemből következtetett arra, hogy a gonosz lélek lármáz odakint az udvaron. Magam, mint mondottam, egy belső ellenállás formájában élem meg a negatív és egy „szabad az út” érzés formájában a pozitív megkülönböztetést.

Efféle dolgokra tanít Loyolai Szent Ignác is, aki olyankor emeli ki a megkülönböztetés fontosságát, amikor életünk fontos döntéseit hozzuk. Nem a jó és a rossz közötti választásról van szó, hanem két jó között választásról. Egy házasság, egy szerzetesi vagy papi hivatás melletti döntés valóban Isten akarata-e? A Szentlélek vezetése a jóra törekvő emberben békességet vált ki, a rossz döntés nyugtalanságot, ellenállást.

Az, hogy ilyenkor pszichikai tényezőkben keressük Isten szavát, nem jelenti azt, hogy a vezetés nem természetfölötti. A pszichikai és pneumatikus elem az emberben, mint láttuk, nincs külön „skatulyában”, hanem egyazon lélekben jelenik meg, következésképpen, bármennyire különbözik is, sok tekintetben átfedi és átjárja egymást. A természetfölötti mindig a természetesre épül, ezért nem szabad csodálkozni, hogy a „pneumatikust” és a „pszichikust” egy helyen találjuk. A természetfölötti dinamizmus, melyet a Szentlélektől nyerünk, átjárja a testet és a pszichét, s megnyilvánulásaiban függ ezektől. Annakidején megütközéssel olvastam, hogy a spanyol és olasz misztikusoknál oly gyakori elragadtatások a magyaroknál ritkák, mert „lelki alkatunk kevésbé alkalmas rá”. Ma már ezen egyáltalán nem csodálkozom. A természetfölötti a természetesen keresztül nyilatkozik meg. Isten nem azért alkotta természetünket, hogy aztán erőszakosan figyelmen kívül hagyja. Ő művész, akinek van stílusérzéke.

A karizmatikus megújulást gyakran éri az a vád, hogy nem tesz egyebet, mint pszichikai manipulációval ál-eksztázisba ringatja résztvevőit. Akik átélték a Szentlélek tapasztalható látogatását, tudni fogják, hogy ez a gyanú alaptalan: valami szuverén „Más”, valami emberségünkből levezethetetlen valóság ragadott meg bennünket, amikor a boldogságtól sírva-nevetve megízleltük a Megfoghatatlan beavatkozását. De azt is tudni fogják, hogy ennek megnyilatkozásai bizony erősen függtek a különböző alanyok lelki alkatától, nevezetesen a befelé fordultabb, gátlásosabb személyiségek kevésbé manifesztálták érzelmileg a Szentlélek hatását. A Megújulásban tehát vannak hiteles pneumatikus elemek, de mindig számolni kell a pszichikai tényezőkkel is.

Ez egyáltalán nem is baj. Amikor Elizeus prófétától az Úr üzenete iránt érdeklődnek, azt mondja: „Hozzatok ide nekem egy hárfást” (2Kir 3,15). Az a „hárfa” valószínűleg valamilyen dobozos lant lehetett, jobban hasonlított a mai gitárhoz, mint a mi hárfánkhoz. „Amikor aztán az játszani kezdett hárfáján, őt megszállta az Úr ereje és szólt” – olvassuk (uo.). Isten prófétája zenével hangolta rá magát az isteni üzenet fogadására, pszichikai eszközzel a pneumatikus jelenségre. Ez természetes és normális; aki ennek jogosságát nem ismeri el, mesterségesen különíti el a pneumatikust a pszichikustól, a természetest a természetfölöttitől. A karizmatikus megújulásban alkalmazott zene és dicsőítési formák ugyanezt a ráhangolást végzik, ami önmagában egészséges és normális jelenség.

Baj akkor lesz, ha a pszichikai tényezőket összetévesztjük a pneumatikus adományokkal. A misztikus írók nem győznek óvni ettől a tévedéstől. Az emberi psziché, de még a gonosz lélek is képes produkálni olyan örömérzést, amely emlékeztet a Szentlélek örömére, bár korántsem azonos vele. Így aztán, ha a kellő megkülönböztetést elmulasztjuk, előbb saját pszichénket tesszük Isten Lelke helyébe, amit aztán követni fognak a démoni megtévesztések. Bár a karizmatikus megújulás alapjában és lényegében nem efféle megtévesztés, hanem hiteles találkozás Istennel, mégse mondhatjuk, hogy száz százalékig mentes maradt az ilyenektől. Ezért vannak a Megújuláson belül is viták: mikor megy át a pszichikai ráhangolás megengedhetetlen manipulációba, mikor használjuk a karizmákat Isten akaratának megfelelően és mikor keressük bennük csupán a saját kielégülésünket. Ezen nincs mit botránkoznunk, a megkülönböztetés nehéz és összetett feladat.

Különösen kiéleződtek a viták a zsurnalisztikusan Toronto Blessingnek nevezett jelenségcsoporttal kapcsolatban, amely a karizmatikus manifesztációk rendkívüli felerősödésében áll (pl. nevetés, földreesés, rázkódás), és gyakran groteszk jelenségeket is produkál (pl. ordítozás, kukorékolás). Egyesek arra hivatkoznak, hogy a diszharmónia nem jöhet Istentől, mások viszont arra, hogy e szokatlan események nyomán mély belső gyógyulások és szabadulások mennek végbe. Ha a valóságnak megfelelően akarunk tájékozódni, tudatában kell lennünk a jelenségek összetettségének. Egy összejövetelen – és nemcsak a Toronto típusún – mindig háromféle erő van jelen: a) Isten az ő angyalaival; b) a démoni hatalmak, amelyek kiforgatni igyekeznek Isten művét; és c) az emberi lélek, amely a maga pneumatikus-pszichikus kettősségében mindkét irányban nyitott. Ha az összejövetel vezetői a) egészséges tanításról gondoskodnak, b) tudatában vannak, hogy a külső manifesztációk nem jelenthetnek célt, hanem mindig csak eszközt, továbbá c) gondoskodnak a rend fenntartásáról, akkor az összejövetel pozitív irányú maradhat, egyes visszaélések ellenére is, amelyeket teljesen kiküszöbölni még a fegyelmezett liturgikus imádásban se mindig sikerül (csak hadd említsem az áldozás közben előforduló „egyéni szertartásokat”, melyeket egyes megátalkodottan jámbor hívők produkálnak). Ha viszont a három kritérium bármelyike sérül, az összejövetel eredeti céljával ellenkező irányban mozdulhat el. Elszabadulhatnak a pszichikus erők, s ezek a kellő kontroll hiánya miatt démoni hatás alá kerülhetnek. Hallottam olyanról, hogy valaki az eksztatikus élmény hatására maszturbálni kezdett egy Toronto típusú összejövetelen; viszont konkrétan tudok olyan személyről is, aki éppen egy Toronto típusú erőteljes Szentlélek-élmény hatására szabadult meg a tisztátalanság bűnétől. Arra kell tehát törekednünk, hogy a karizmatikus összejöveteleket lelkileg érett és teológiailag is kellően tájékozott vezetők irányítsák, akik egyfelől nem vetnek gátat a Lélek szabadságának, másfelől nem engedik, hogy a pszichikai tendenciák a pneumatikus erők helyébe lépjenek.

A lelkek megkülönböztetését alkalmazni kell az ú.n. magánkinyilatkoztatások esetében is.

A kinyilatkoztatás, amely a keresztény hit tárgyát képezi, az apostoli időkkel lezárult. „Mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek” (Jn 15,15). Mint a 2. vatikáni zsinat tanítja, „a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig már nem kell várnunk semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást”. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Istennek nincs joga szólni az emberhez, ahányszor csak akar, hanem csak annyit jelent, hogy Isten Jézus Krisztusban történt végérvényes önkinyilvánításához már nem lehet többletet adni. Ha Isten ma is szól az emberhez, az konkretizálása, alkalmazása, történelmivé tétele a már adott kinyilatkoztatásnak. Nem tesz hozzá semmit a Szentírásban és Szenthagyományban bennfoglalt igazságokhoz, hanem abban segít, hogy azok gyakorlativá, életté váljanak. Az ilyen magánkinyilatkoztatások elfogadása soha nem válik az egész Egyházra kötelezővé. Aki biztosan meggyőződött arról, hogy valóban Isten szólt bennük, természetesen tartozik elfogadni őket, de nem a hit feltétlen bizonyosságával. Az Egyház hithirdetéséhez csak annyiban tartoznak, amennyiben a nyilvános kinyilatkoztatást erősítik meg.

A rendes karizmákat nem szoktuk magánkinyilatkoztatásnak nevezni. Azok a vezetések, prófétai szavak, megkülönböztetések, ismeretek, amelyek a karizmatikus megújulással a hívők hétköznapi életének részévé váltak, mindig bőségesen keverednek emberi mozzanatokkal (a pneumatikus elem a pszichikussal), és ezért inkább csak több-kevesebb valószínűséget tulajdoníthatunk nekik, mintsem bizonyosságot; semmiképpen sem a hit feltétlen bizonyosságát. Ezek rendes karizmák, a Szentlélek természetes képességeinken keresztül működik bennük. Tud azonban Isten rendkívüli módon is közölni igazságokat, olyan látomások, szózatok, belső élmények formájában, amelyeknél világosan tapasztaljuk, hogy nem belőlünk jönnek, hanem természetes adottságainkat meghaladó erőtől származnak. Az így közölt igazságok a magánkinyilatkoztatások. Ilyenek mindig is előfordultak az Egyházban, mint a szenttéavatási akták bőségesen bizonyítják. A legismertebb újkori példák Alacoque Szent Margit Jézus Szíve-kinyilatkoztatásai Paray-le-Monialban a 17. században, Soubirous Szent Bernadett lourdes-i jelenései a 19. és a fatimai pásztorgyerekek (Ferenc, Jácinta és Lucia) látomásai a 20. században.

A magánkinyilatkoztatások – mivel rendkívüli és gyakran igen nagyhatású jelenségek – alapos megkülönböztetésre szorulnak. Mérlegelni kell a bennük szereplő személyek pszichikai kiegyensúlyozottságát, erkölcsi életvitelét, jámborságát, alázatát, a közlések tartalmát, viszonyát az Egyház hitéhez, és főképpen a rendkívüli történések eredményét, gyümölcseit. Démoni lelkektől hamis magánkinyilatkoztatások származhatnak, amelyek kezdetben talán megörvendeztetik a lelket, de végül zavart és békétlenséget hoznak létre benne. Bolognai Szent Katalinnak (1413-1463) pl. – sok hiteles misztikus élménye mellett – néhányszor látomásban megjelent a megfeszített Jézus alakja és kivihetetlen kívánságokat közölt vele. A jelenség démoni eredetű volt, a gonosz így akarta elkedvetleníteni a szentet. Nem lehetnek Istentől valók az olyan magánkinyilatkoztatások, amelyek szeméremsértő részleteket tartalmaznak. A 19. sz. közepén egy Cantianilla nevű látnoknő olyan látomásokat közölt egy buzgó püspökkel, amelyek behatóan részletezték az egyházmegye papjainak a tisztaság ellen elkövetett állítólagos bűneit. A püspök hitelt adott a kinyilatkoztatásnak és közzétette azt, amivel nagy botrányt okozott. Róma lemondatta a püspököt.

A magánkinyilatkoztatások sem függetlenek az ember természetes képességeitől, nevezetesen a fantázia működésétől. Ezért még szentéletű emberek is könnyen tévedhetnek a magánkinyilatkoztatások tartalmában vagy értelmezésében. Szent Norbert (1080-1134) magánkinyilatkoztatásból tudni vélte, hogy az Antikrisztus még az ő korában eljön, Ferreri Szent Vince (1350-1419) pedig meghirdette, hogy közel van az utolsó ítélet. A Jézus kínszenvedését leíró látnokok rendszeresen ellentmondanak egymásnak a részletekben.

A hívőnek igyekeznie kell a megkülönböztetés gyakorlásával véleményt alkotni a magánkinyilatkoztatások hitelességéről, de egészen nyugodt csak akkor lehet, ha ezt már az Egyház illetékes szervei is megtették. Ilyenkor a helyi püspök döntése az első fokozat, a püspökkari konferenciáé a második, a római Hittani Kongregáció csak ezután következik. A híres medjugorjei jelenések ügyében a jugoszláv püspöki konferencia úgy döntött, hogy azok természetfölötti eredete nem állapítható meg (non constat). Hogy az ügy folytatódjék, Bosznia-Hercegovina püspöki konferenciájának kell állást foglalnia, mert a határok változásával a jugoszláv püspöki konferencia megszűnt. A kérdés tehát nyitott, minden hívő szabadon alkothat véleményt. De még a legmagasabb szinten hozott pozitív ítélet sem kötelezi a hívőket arra, hogy a kérdéses magánkinyilatkoztatást hitelesnek fogadják el, hanem csak megnyugtatja őket, hogy biztonsággal hihetnek benne. Ilyenkor azonban nagy prófétai ajándék a magánkinyilatkoztatás: figyelmeztet és vezet. Amilyen hiba volna szenzációhajhász módon minden rendkívüli (vagy annak látszó) jelenségben isteni beavatkozást látni, ugyanolyan hiba racionalista módon kételkedni, amikor Isten valóban, igazolhatóan szól. A fatimai jelenések egyes próféciái szemünk láttára teljesedtek be történelem-rendítő erővel, például a II. János Pál pápa elleni merényletben, majd a szovjet és a kelet-európai kommunizmus összeomlásában.

Kiemelten alkalmaznunk kell a lelkek megkülönböztetését akkor, ha az a kérdés, hogy egy személy, egy hely vagy tárgy démoni jelenlétet hordoz-e. Egy Angyalszárnyakon nevezetű ajándékboltban a sötétség nyomasztó atmoszférája fogadta a belépőt; ez a démoni befolyás megnyilvánulása volt, mert a tulajdonos okkult dolgokkal foglalkozott. Onnan aligha volt érdemes ajándéktárgyakat vásárolni... Egy riporternő beszélgetéseket folytatott fiatal sátánimádókkal. Közülük egy zenész, hatásos koncerteket tervezgetve, így beszélt: „A népséget semmivel se lehet úgy megvadítani, mint valódi vérrel. Emberi vérrel.” A tervezett orgia perverzitása világosan beszél gondolat- és érzésvilágának démonizáltságáról. Az ilyen emberből sötétség árad.

A „világosság fiai” érzékelik ezeket a sötét áramlatokat.

Minden ütközetet felderítésnek kell megelőznie.

Szellemi kontextusok

A szellemek dombja – Mindig túlerőben? – Démonok a székesegyházban – Jó lelkektől „megszállt” helyek – A becedasi pap talizmánja – Kínai sárkányok – Hogyan konspiráltam egy új-zélandi adventistával? – A múzeumtól a parlamentig – New Age angyalok

Paul Long presbiteriánus misszionárius egy zairei faluban akarta hirdetni az evangéliumot. Egy ismerőse a törzsi varázslók negyedében lakott, nem messze a „szellemek dombjától”. Mivel a domb kiváló helynek látszott a szónoklásra, a prédikátor elhatározta, hogy onnan szól a falu népéhez. Megkérte házigazdáját, hogy hívja össze „dob-morzéval” a lakosságot.

– Itt nem tudsz imádkozni – figyelmeztette a bennszülött. – Ez a terület a szellemeké.

– Istennél az nem számít semmit – mondta öntudatosan Long.

A nép összejött. A törzsi varázslók is ott voltak. Nem viselkedtek ellenségesen, ellenkezőleg, jókedvűen mosolyogtak. A misszionárius örült a barátságos fogadtatásnak, fölment a dombra, hogy belekezdjen beszédébe, és – egyetlen hangot se tudott kinyögni. Sötétség borult rá. A halál jelenlétét érezte. Láthatatlan, jéghideg kéz fojtogatta. Egy gonosz hatalom nyomása nehezedett rá, amellyel szemben tehetetlen volt. Megnémulva állt a tömeg előtt. A varázslók most már hangosan nevettek. Le kellett jönnie a dombról szégyenszemre, anélkül, hogy egy árva szót is prédikált volna.

– Nem tudtad, hogy itt nincs hatalmad? – kérdezte házigazdája. - Ez a terület a szellemeké.

Kiderült azonban, hogy Istennek is van területe a faluban: valaha volt egy keresztény kápolna a falu végén. Long megkérte házigazdáját, hogy ide hívja együvé a falu népét. A kápolna már nem állt, de alaprajza még látszott, ahol a fűtetőről lecsorgó eső árkot mosott a talajba. A prédikátor megkereste azt a helyet, ahol valamikor a pulpitus lehetett. Mintegy hetvenen jöttek a faluból, és tülekedve igyekeztek mindnyájan a volt kápolna területén belül összezsúfolódni. A „primitív” bennszülöttek a szellemi hatalom érzékelésében messzemenően intelligensebbnek bizonyultak a racionalista euro-amerikai kultúránál. Long a Szentlélek erejét érezte. Tódultak ajkára a szavak. Még soha nem sikerült baluba nyelven ilyen jól prédikálnia. Hallgatói fellelkesültek, elhatározták, hogy újjáépítik a kápolnát, és a faluban újból keresztény közösség alakult. A misszionárius pedig levonta a következtetést: nem szabad lebecsülnie az Ellenség szellemi hatalmát, és világos isteni vezetés nélkül nem szabad behatolnia a démonok uralma alatt álló területre.

A protestáns karizmatikus Harold Hill elbeszéli, hogy egy alkalommal egymaga besétált egy spiritiszta szeánszra, gondolván, hogy Istennek egyetlen gyermeke is túlerő az ellenség táborában. Ez az akkori konkrét esetben sikeresnek bizonyult, a spiritiszták megtértek Jézushoz. Mégse követendő példa, sőt katolikusoknak nem is megengedett a spiritiszta üléseken való részvétel. Isten mindenható, de nem mindig hatalmaz föl bennünket mindenre. Ha ez ilyen egyszerű lenne, elég volna egyetlen szabadító imát végezni a mindenségért, és a sátán minden hatalmát egy szempillantás alatt elveszítené. De ez nem így van, „Lucifer osztályrésze” a történelem végéig megmarad. Harcainkat lépésről lépésre, változó esélyekkel kell megvívnunk. Egyes ellenséges területek könnyebben fölszabadíthatók, mások jobban meg vannak erősítve. Tájékozódni kell. Az ütközetet földerítésnek kell megelőznie.

A jeles anglikán exorcista, Bill Subritzky egy alkalommal az ottani püspök meghívására a szingapúri anglikán székesegyházban tartott előadásokat a szabadító szolgálatról. Előadásai közben a Szentlélek azt mutatta neki, hogy a templomban démonok vannak jelen. Kényesnek tartotta volna ezt szóbahozni, de Chiu püspök egyszercsak megszólalt: „Bill, én úgy érzem, itt démonok vannak.” Abban a pillanatban Bill vízióban látta a halál lelkét, amint fekete angyalként áll a torony csúcsán. Amikor ezt közölte a püspökkel, az így kiáltott: „Igen! A második világháborúban a japán megszállók elfogták a Szingapúrban talált összes ausztrál ápolónőt. A háború után a katedrális altemplomában exhumálták a holttestüket – ott gyilkolták le valamennyit.” Ezután körmenetben vonultak végig a templomon, imádkozva, hogy szűnjék meg fölötte minden gonosz befolyás. Amikor az altemplomban az exhumálás helyére értek, Bill pünkösdi szélzúgást hallott, és mindnyájan a Szentlélek kenetét észlelték magukon – ez olyan erős volt, hogy a püspököt a földre terítette. Megtisztultnak érezték a helyet. Minden démont kiparancsoltak a katedrálisból. Ezután hatalmas keresztény ébredés kezdődött Szingapúrban.

Ilyenkor a szó fizikai értelmében nem a démonok „változtatnak helyet”, hiszen ők nem helyhez kötött lények. A hely kerül új szellemi kontextusba, a démonok helyett a jó angyalok uralma alá. Ebben a kontextusban a Szentlélek ereje jobban érvényesül. Isten mindenható így is, úgy is; de az embernek szabadon kell a Megváltó erejével olyan szellemi kontextusra törekednie, ahol a jó angyalok támogatásával nyitottabbá válhat a Szentlélek tevékenysége előtt. Az ember a maga testi-lelki egységében vesz részt ebben a folyamatban, tehát térbeli meghatározottságával is. Emlékezzünk vissza, hogy Avilai Szent Teréz tapasztalata szerint nem mindegy, milyen irányban hintjük a szenteltvizet, ha a démoni támadások ellen védekezni akarunk.

Az ír Edith Dullagan megtérése előtt a sátánnal szövetkezett, és azért keresett föl különböző templomokat, hogy odajáró fiúkat és lányokat kábítószerezésre csábítson. De mindig rosszul lett az Assemblies of God templomaiban. Valami fojtogatta, éppúgy, mint az afrikai prédikátort „a szellemek dombján”. E pünkösdi gyülekezetekben ugyanis a Lélek-keresztség gyakorlata eleven volt, és a démonok karmaiban lévő lány számára ez a szellemi kontextus bizonyult elviselhetetlennek.

Agnes Sanford, aki férjével a karizmatikus School of Pastoral Care intézményét alapította, beszámol arról, hogy összejöveteleik után jól érezhető volt a helyiségben egy mennyei illat. Ezt olyanok is észlelték, akik nem vettek részt a programokon. Mikor Tommy Tysonnak, a karizmatikus metodista prédikátornak ezt szóbahozta, az körülmutatott: „Hát persze! Nem látod az angyalokat?”

>Amikor első plébánosi kinevezésem helyszínén ismerkedő látogatást tettem, a templomban azonnal megéreztem két dolgot: 1.) itt valóban imádkoznak, 2.) ugyanitt Isten-idegen szellemi tényezők is jelen vannak. Később bebizonyosodott, hogy valóban úgy van. Voltak ott jámbor asszonyok, akik buzgón, kitartóan, nagy hittel végeztek számos keresztény ájtatosságot. Ugyanakkor a férfiak mise után egyenesen a kocsmába mentek, a családi élet és az ifjúság szelleme ennek megfelelő volt. A kettős szellemi kontextust több mint négy évi működésem alatt sem sikerült fölszámolnom, bár, azt remélem, Isten kegyelméből valamit módosult a helyzet a szent angyalok javára.

A szellemi kontextus nemcsak területekre, hanem tárgyakra is kiterjed. Avilai Szent Teréz elbeszéli: fiatal korában, becedasi gyógykezelése idején megbarátkozott egy pappal, aki bizalmasan megvallotta neki, hogy hét éve halálos bűnben és állandó szentségtörésben él, mert tisztátalan viszonyt folytat egy nővel, és képtelen vele szakítani. A dologról már mindenki tud, s bár senki sem meri szóbahozni előtte, az emberek szemében teljesen elvesztette becsületét. Teréznek sikerült azt is megtudnia, hogy a nő talizmánt ajándékozott a papnak, egy ki tudja miféle okkult tárgyakkal megtöltött kis rézszelencét, s megígértette vele, hogy mindig a nyakában fogja viselni. Teréznek sikerült elkunyerálnia tőle a tárgyat, s azonnal a folyóba dobta.

Mikor ettől megszabadult, úgy érezte magát, mintha mély álomból eszmélne föl; lassan-lassan tudatára ébredt mindannak, amit az utóbbi években elkövetett; elszörnyedt önmagán, elkezdte szánni és bánni bűneit, s megutálta azt a nőt ... Végül egészen szakított azzal a nővel, s nem győzött eléggé hálát adni Istennek azért, hogy megnyitotta szemét. Egy év múlva meghalt; éppen annak a napnak évfordulóján, amelyen először találkoztunk.

A talizmán szerepéről Teréz ennyit jegyez meg: „Valami sokat nem adok az ilyen kuruzslásra, s csak azt mondom, amit hallottam és láttam”. Tény azonban, hogy összefüggést látott a bűn köteléke és a talizmán között, másképp nem helyezett volna súlyt a tárgy megsemmisítésére. Ezt nem lehet mindenestül babonának minősíteni. A pap szabadsága nem szűnt meg a talizmán viselésével, mégis az attól való megválás volt az első lépés, amely a bűntől való megszabaduláshoz vezetett.

Don Gabriele Amorth római exorcista az ilyen varázseszközöket a szentségek és szentelmények sátáni utánzatának fogja föl. A szent szimbólumok, mint a keresztség vize vagy a bérmálási krizma, evangéliumi összefüggésben állnak, és Isten eszközül használja őket pneumatikus erejének közlésében. Semmi képtelenség nincs abban, hogy más szellemi összefüggésben bizonyos tárgyak negatív pneumatikus erőket közöljenek. Amorth szerint a legkülönbözőbb tárgyakat szokás felajánlani a sátánnak rontás céljából: menstruációs vért, halottak csontjait, elégetett anyagok porát, állati szívet, különféle füveket stb. Az ártó erő nem a tárgyak fizikai mivoltában rejlik, hanem abban a szellemi összefüggésben, amelybe a fölöttük elmondott okkult formula helyezi őket. Ezeket a dolgokat gyakran megetetik vagy megitatják az áldozattal, aki az átok hatása mellett jellegzetes fájdalmat érez a gyomrában is, s ha sikerrel imádkoznak szabadulásáért, nem egyszer különös anyagok vagy tárgyak távoznak testéből. Ugyanettől a tapasztalt szerzőtől megtanulhatjuk azt is, hogy a szerelmi varázslat és a bájital sem puszta mese.

Ha nem a tényeket próbáljuk elgondolásainkhoz szabni, hanem elgondolásainkat szabjuk a tényekhez, tudomásul kell vennünk, hogy a tárgyak szellemi kontextusa épp olyan valóságos, mint a helyeké. Ez megnyilatkozhat pozitív irányban: ezen alapul például a tárgyak megáldása, vagy az ereklyék kultusza, amelyek nem varázsszerek, hanem a Szentlélek speciális működésétől megszentelt darabjai az anyagnak. Megnyilatkozhat azonban negatív irányban is, tárgyakhoz kapcsolódó mágia, rontás, átok formájában. Ez utóbbi különleges kapcsolatot jelent a szóbanforgó tárgy és egy vagy több gonosz lélek között, s ez az oka, hogy a Katekizmus nemcsak személyek, hanem tárgyak exorcizmusáról is beszél.

Germanus Gyula orientalista – felesége, Hajnóczy Rózsa nevén írt Bengáli tűz c. könyvében – mulat és bosszankodik azon, hogy tanár-kollégája, az orosz Bogdanov, feleségével együtt mennyire fél a bálványoktól. A magyar tudós nevetséges babonának tartja az orosz házaspár tartózkodását a pogány ábrázolásoktól. De vizsgáljuk meg a témát közelebbről. Derek Prince protestáns karizmatikus biblia-tanító egy alkalommal böjtölve és imádkozva kereste az okát, miért szenved nehézségeket evangelizáló munkájában szervezési, kommunikációs, financiális problémák miatt. Isten egy kínai kézimunkára irányította figyelmét, amely négy sárkányt ábrázolt. Ott függött a szobájában, előkelő helyen, mert nagyapja örökségéhez tartozott, aki a kínai boxer-lázadás leverésére küldött brit expedíciós sereg parancsnoka volt. Most egy kérdés fogalmazódott meg a prédikátor lelkében: „Kit ábrázol a Szentírás sárkány alakjában?” A válasz ismeretes: a sátánt. Prince némi belső harc után engedelmeskedett az indításnak, eltávolította a kézimunkát, és röviddel ezután az akadályok megszűntek, anyagi helyzete megjavult, és szolgálata is felvirágzott. Ez a tapasztalat arra késztette, hogy nagy figyelmet szenteljen a következő bibliai szakasznak:

Faragott képeiket azonban el kell égetned a tűzben: meg ne kívánd azt az ezüstöt és aranyat, amelyből készültek, ne végy el belőlük semmit se magadnak, hogy bajba ne kerülj, mert utálatos az ilyesmi az Úr, a te Istened előtt. Ne vigyél tehát semmit se házadba a bálványból, hogy átkozottá ne légy, amilyen az; undokságként vesd meg, förtelemként és szennyként utáld, mert átkozott. (MTörv 7,25-26).

Prince belátta, hogy szubjektív szándéka, mellyel esze ágában sem volt vallási kultusz tárgyaként kezelni a kínai kézimunkát, nem változtatta meg a tárgy szimbólum-értékét. A rajta lévő sárkányok Kínában évezredeken át hamis vallási kultusz tárgyai voltak, tehát ezt a hamis kultuszt a kézimunka szimbolikusan képviselte. Derek azzal, hogy a tárgyat kifüggesztette, szándéka ellenére is magára vonta az ártó erőket. A technikai kultúra embere nagyon nehezen fogadja be az efféle gondolatokat. Egy amerikai protestáns asszony, akit egy levelezőlistán ismertem meg, sehogy nem tudta feldolgozni férje halálát, hívő keresztény volta ellenére sem. Mikor imádkozni próbáltam érte, sajátos szellemi akadályoztatást éreztem. Nem mertem neki szólni erről, mert nem tudtam, mennyire nyitott a karizmatikus vezetés gondolata előtt, de mintha valami ellenséges hatalom lett volna jelen életében. Amikor azonban észrevettem, hogy egy új-zélandi adventista levelezőpartnerünk óvatosan aggodalmait nyilvánítja az asszonnyal szemben, írtam ennek a férfinak egy magánlevelet, és megtudtam tőle, hogy az asszony pogány indián faragást őriz az ágya fölött. Ám kettőnk figyelmeztetése se tudta elfogadtatni vele a gondolatot, hogy ez a tárgy veszélyt jelenthet lelki életére. Azzal védekezett, hogy ő és férje nem hittek abban, amit a faragás ábrázol, és valószínűleg az indián sem, aki faragta. Nem gondolt arra, hogy a tárgynak olyan szimbólum-értéke van, amely nem a mi szubjektív szándékunktól függ, és ez belehelyezi egy szellemi kontextusba, mindazokkal együtt, akik kapcsolódnak hozzá. Végül eltávolította a faragást, de mindenesetre morgott hozzá.

Megtörténhet persze, hogy pogány tárgyak kulturális értéket képviselnek. Ilyenkor múzeumban a helyük. Szimbólum-értékük ott is meglesz, de mintegy leszigetelve, „üveg mögött”, mert a múzeum látogatója általában nem fogadja be saját világába az ott elhelyezett tárgyakat, hanem kívülről szemléli őket. Gondoljunk a magyar koronaékszerek múzeumi elhelyezésére a kommunizmus alatt, majd a Parlamentbe való áthelyezésükre az Orbán-kormány alatt. A múzeumi tárolás mintegy elhatárolta a nemzetet Szent István Magyarországának szellemi kontextusától, a Parlamentbe való átvitellel viszont a nemzet fölvállalta ezt a kontextust. Nem ok nélkül előzték meg az eseményt éles politikai viták.

A szellemi kontextus segít bennünket eligazodni ott is, ahol hamis angyalkultusszal van dolgunk. A szent angyalok az imádás kontextusában állnak, ahogy Izajás meghívási víziójában vagy a Jelenések könyvének mennyei liturgiájában látjuk. A bukott angyalokkal viszont a manipuláció kontextusában találkozunk, például a jó és rossz tudásának fájáról szóló paradicsomi történetben. A New Age angyaldivatja, miközben látszólag a világosság angyalairól beszél, manipulációs recepteket ad. Lássunk egy idevágó részletet („kapcsolatgyógyító vizualizáció”):

Gyújtsd meg a két gyertyát. Az egyik gyertya jelképez téged; a másik pedig azt a másik személyt, akivel fennálló kapcsolatodat gyógyítani szeretnéd. Miközben meggyújtod a gyertyákat, mondd ezt: „Megidézem angyalomat, hogy segítse ezt a gyógyulást. Megidézem az ő (az illető személy nevét mondd) angyalát, hogy segítse ezt a gyógyulást. Megidézem a kapcsolatunkat őrző angyalt is. ... Amikor már meggyújtottad mindkét gyertyát, mondd ezt: „Ezt a pillanatot, ezt a gyógyulást és ezt a kapcsolatot a Fénybe emelem.” Lélegezz be, kilégzéskor pedig lásd, hogy a gyógyulás ceremóniája megtörténik a szívedben is.

Részemről azt látom (belégzéskor és kilégzéskor egyaránt), hogy ez egy manipulatív technika, márpedig a hiteles numinózum nem manipulálható, hanem fölöttünk álló szuverén valóság. Továbbá azt is látom, hogy Istenről, Jézus Krisztusról, megváltásról itt egyáltalán nem esik szó, sem pedig a kezelni kívánt kapcsolat erkölcsi minősítéséről. Ebből teljesen egyértelmű, hogy az idézett tanács nem az imádás kontextusában áll, hanem a manipuláció kontextusában. Ezek az angyalok nem „Isten angyalai”, nem „az Emberfia angyalai”, hanem önállósították magukat, külön céget alapítottak. Más szóval: lázadó angyalok, bukott angyalok. Külön érdemes fölfigyelni arra, hogy a javasolt angyalidézési technika nemcsak hogy nem alkalmazza a lelkek megkülönböztetését, hanem gondosan ki is zárja azt, mondván:

Figyelj saját angyalod mondanivalójára. Kérdezd tőle ezt: „Mit kell tennem a kapcsolat gyógyítására?” Újra válj teljesen nyitottá, hogy befogadhass bármit, ami válaszképpen érkezik, minden ítélkezés nélkül.

Minden ítélkezés nélkül? Jusson eszünkbe a bibliai figyelmeztetés: „A lelki ember mindent megítél” (1Kor 2,15). Továbbá: „Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e” (1Jn 4,1). A Bibliával ellentétes tanács önmagáért beszél. Egész egyszerűen belépőt készít a Gonosznak. A New Age angyaltana Lucifer-párti. Az idézett könyv szerint Krisztus és Lucifer „ugyanazon az oldalon vannak, és ugyanannak az egésznek nélkülözhetetlen részei”. Íme, a hazugság atyja bemutatkozott.

A szóbanforgó könyv címlapján ártatlan arcú lányt látunk ujjatlan ruhában, szárnyakkal. Emlékezzünk itt mindarra, amit az angyalok női ábrázolásának téves voltáról mondtunk, továbbá arról, hogy a pusztán érzéki kedvesség nem vall Istenre. A lelki ember, aki mindent megítél, látja a szende leányzó igazi arcát: a denevérszárnyú, karmos szörnyet.

Ördöngös szent

Erkölcsi és fizikai rossz – Surin atya üzemi balesete – Szent Don Calabria – Miriam Baouardy – Elvágják a csirke nyakát – A kékruhás hölgy – Jó széllel francia partra – Azok a gyanús stigmák – A Megfeszített Jézusról nevezett Mária nővér – Kilenc király és kilenc nemzet – A császár, személyesen – Jézus!

A fizikai és erkölcsi rossz között különbség van. Az erkölcsi rossz, vagyis a bűn az egyetlen olyan rossz, amit minden körülmények között el kell kerülnünk. A gonosz lelkek csak akkor gyakorolnak fölöttünk végzetes hatalmat, ha akaratunkat önként az ő kezükbe adjuk, vagyis szándékos döntéssel bűnt követünk el. A sajátos rossz az erkölcsi rossz. Miután azonban ezt határozottan kijelentettük, sietve hozzá kell tennünk, hogy a fizikai rossz mögött is ott áll a sötétség hatalma. A leggyakoribb tévedések közé tartozik, amikor a démonok uralmát kizárólag az erkölcsi dimenzióban, a bűn sémájára tartják elgondolhatónak. Vagyis úgy vélik, hogy a Gonosz csak azon uralkodhat fizikailag, aki erkölcsileg is kiszolgáltatja magát neki. A démonok uralmát tárgyak, területek, sőt ártatlan személyek (akár egész közösségek) fölött nagyon sokan kizártnak, babonának vélik. Ez a fölfogás nem látja tisztán az anyag és szellem, az univerzum és az angyalok viszonyát, de még a jelen üdvrend természetét sem, amelyhez az ártatlanok szenvedése szervesen hozzátartozik. Amíg ezzel a tévedéssel nem számolunk le, nem tudjuk minden téren fölvenni a harcot a sötétség hatalmával. Ismeretlen helyen tartózkodó ellenséget nehéz célba venni.

Világosan ki kell mondani: ártatlan embert is megszállhat az ördög. A 17. századból ismeretes a francia Surin atya esete, aki a lauduni orsolyita nővérekből akarta kiűzni a démonokat, és közben – mintegy üzemi balesetként – ő maga is démoni megszállás alá került. Nem hívta a Gonoszt, nem lépett vele semmiféle szövetségre, öntudata megmaradt, hitét és lelkiismeretét tisztán őrizte meg. Imádkozott, miközben pszichikumának egy része a démon hatalmában volt; testét a démon ide-oda rángatta a földön, ő maga azonban megtartotta bensőséges kapcsolatát Istennel. Ugyanakkor szenvedett a sötétség diktatúrájától, mint egy levelében leírta:

Olyan állapotba jutottam, hogy csak nagyon kevés terem maradt, ahol szabad akaratomat használhatom. Ha beszélni akarok, nyelvem felmondja a szolgálatot; szentmise közben kénytelen vagyok hirtelen megállni; étkezés idején nem vagyok képes számhoz vinni a falatot. Ha gyónásomat végzem, nem jutnak eszembe a bűneim; s azt érzem, hogy úgy viselkedik nálam az ördög, mint aki otthon van: jön és megy, ahogy neki tetszik.

Ilyenkor nem az ember szabadsága kerül a démon hatalma alá. A gonosz lélek uralma az erkölcsileg tiszta embernél csupán fizikai-biológiai-pszichikai területekre terjedhet ki. A szabadságot csak személyes döntés, a bűn rendelheti alá a Gonosznak. Isten terveibe viszont belefér, hogy akik hozzá közel állnak, szenvedjenek, mint ahogy Egyszülöttje szenvedett. „Vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk” (Róm 8,17).

Don Gabriele Amorth római exorcista írja a következőt:

Korunk szentjei közül csak két olyat említek, akiket már II. János Pál pápa avatott boldoggá: Don Calabriát és a Megfeszített Jézusról nevezett Mária nővért (az első boldoggá avatott arabot). Mindkettőjüknél, mindenféle emberi közrehatás nélkül (sem az érintettek vétkével összefüggésben, sem mások által okozott rontás miatt) voltak olyan életszakaszok, amikor ténylegesen ördögtől voltak megszállva; mindketten olyan dolgokat tettek és mondtak, amelyek ellentmondanak életszentségüknek, és mégsem viselnek érte felelősséget, mivel az ördög működött bennük, az ő tagjaikat használva.

Don Calabriát, akit Don Amorth még a boldogok között említ, 1999-ben II. János Pál pápa szentté avatta. Szent Giovanni Calabria (1873-1954) mélyen evangéliumi életű, szegényekkel, kallódó serdülőkkel foglalkozó olasz pap volt, megszállottságának kalandját közelebbről nem ismerem. Lényegesen többet tudok a Megfeszített Jézusról nevezett Boldog Mária kármelita nővér életéről, hála Szeghy Ernő kármelita atyának, aki egy kis könyvben, francia források alapján, részletesen ismertette ezt a misztikus jelenségekkel átjárt életet.

Miriam (vagy: Mariam) Baouardy 1846. január 5-én született Abellinben, Palesztinában, Názáret közelében. Szülei halála után gazdag nagybátyja családjával élt Alexandriában, Egyiptomban. Nagybátyja már 1858-ban, nem egész tizenhárom évesen házasságra szánta. Ki tudta erről a melkita görög katolikus kislányról, hogy szülei egy betlehemi zarándoklaton esdették ki a Boldogságos Szűztől? Ki tudta, hogy haldokló apja Szent Józsefet hívta le számára apául? Hogy ez a kis csacsi már hatéves korában vértanúságért imádkozott? Hogy már nyolcévesen elsőáldozáshoz jutott (ami csak tizenkétévesen járt az akkori szabály szerint), szerencsésen félreértve lelkiatyja egyik mondatát, és így négy évvel „első áldozása” előtt rendszeresen vette az Úr testét és vérét? Ki tudta, hogy a tizenhárom éves Mirjam már csak a szüzesség életformáját tartotta elképzelhetőnek a maga számára? Mindenki elszörnyedt, amikor a kis csacsi kávé helyett levágott haját és levetett ékszereit hozta be egy tálcán a vendégsereg láttára az eljegyzési lakomán. Nagybátyja illő módon felpofozta a vendégek előtt, de ő nem tágított: nem volt hajlandó férjhez menni. Erre lefokozták a rabszolgák közé, ott is durván bántak vele, templomba sem engedték. Rongyos ruhában járatták, enni ételmaradékot kapott. De a kis csacsi úszott a boldogságban. Istené volt, a szenvedés nem esett nehezére. Csak az a török férfi hozta ki a sodrából, aki a keresztények gonosz bánásmódjától az Iszlám szabadságába akarta átcsábítani. A kis csacsi hévvel és meggondolatlanul kiáltotta a fanatikus muszlim arcába: „Én a római, katolikus, apostoli Anyaszentegyháznak vagyok a gyermeke, s az is maradok, mert ez az egyetlen igaz hit.” Démoni harag kerítette hatalmába a törököt. Egy rúgás, és Mirjam összeesett. A föléje térdelő megvadult szörnyeteg kezében villant a kés. A muszlim elvágta a kislány torkát. A véres testet a lány hosszú fátyolába becsavarva elhelyezte a sötétben egy jól takart helyen. A hatéves Mirjam vértanúságért szóló imája 1858. szeptember 7-én, életének tizenharmadik évében meghallgatást nyert.

Mialatt azonban teste saját vérében fuldoklott, ő a mennyei dicsőség fényét látta. Szeretett volna mindig ott maradni, de valaki így szólt hozzá: „Igaz, szűz vagy, de könyved még nincs befejezve.” Magához tért, egy barlanghelyiségben feküdt az ágyon, és egy ismeretlen, sose látott kék szerzetesi ruhát viselő hölgy ápolta. Bevarrta a vágást Mirjam torkán, aztán ott állt a párnája mellett és hallgatott. Néha megnedvesítette a lány ajkát egy szivaccsal. Ezen kívül Mirjam nem evett és nem ivott, csak aludt, majdnem egyfolytában, pedig felgyógyulása egy hónapig is eltartott. Amikor Mirjamnak már jártányi ereje volt, a kékruhás hölgy – aki nem volt más, mint a Boldogságos Szűz – egy templomba vezette. Mirjam elvégezte szentgyónását, de amikor kijött, nem találta gondozóját többé. 1858 végére a nem egészen tizenhárom éves lány ott állt egyszál egyedül Alexandriában, nyakán egy tíz centi hosszú sebhellyel (amiért később csak „a csirke” néven nevezte önmagát), lelkében egy valóságos vértanú mindenre érett odaadásával, vagyon és támogatás nélkül. Nagybátyja elköltözött Alexandriából. Nem volt más választása, mint cselédnek állni. Készséges jóindulatáért, gyermeki engedelmességéért minden gazdája megbecsülte, lelki életének gazdagságát pedig hiába próbálta rejtegetni. A kislány a földön élt, de a mennyben volt otthon. Egy alkalommal Jézus fölszólította, hogy teljes évig böjtöljön kenyéren és vízen. Gyóntatója engedélyével meg is tette, és közben kitűnő egészségnek örvendett. Mikor aztán elkezdték szentnek hívni, fölmondott és új gazdát keresett, mert alázatában ezt nem tudta elviselni.

Egy Marseille-ben élő arab család meghívta Mirjamot, hogy lépjen náluk szolgálatba. 1863. májusában a tizenhétéves arab lány francia partra szállt. Marseille-ben egy gazdag arab családnál szolgált. Külseje annyira gyerekes volt, hogy úrnője nem engedte ki egyedül a házból, ezért nem tudott mindennap misére menni. Mirjam ezt nem tudta elviselni, fölmondott, és csak akkor maradt, amikor megígérték, hogy ezentúl szabadon jöhet-mehet. Attól kezdve ott térdelt minden hajnalban a templom kapuja előtt, imádságban várva a reggeli nyitást. Nem sokkal később két órás elragadtatás jött Mirjamra, otthon; ezt még sikerült eltitkolnia. A következő eksztázis azonban a görögkatolikus templomban érte, a szentáldozás pillanatában. Magánkívül volt, úgy vitték haza, s úgy maradt négy napon át. Látomása volt a mennyről, a tisztítótűzről és a pokolról. Az elragadtatás során kapott isteni utasításra Mirjam ismét egy teljes évet böjtölt kenyéren és vízen. Gyóntatója azt javasolta: lépjen zárdába. De kinek kell egy ilyen rendkívüli kegyelmekkel elhalmozott lány? Mindenhol pszichés zavarokra vagy démoni jelenségekre gyanakodtak. Nagy nehezen, a gyóntató közbenjárására, a marseille-i Szent József Nővérek 1865-ben fölvették jelöltnek. 1867 nagyböjtjén egy hosszas elragadtatás során megkapta a stigmákat: homlokán a töviskoronázás, kezén, lábán és oldalán pedig a keresztrefeszítés sebhelyei jelentek meg. A Szent József Nővérek gyakorlatias gondolkodásának ez már sok volt. Amikor döntésre került a sor, hogy a jelöltet noviciátusra bocsássák-e, a rendi tanács ellene szavazott. Mirjamot elbocsátották.

Volt mesternője azonban, aki nagyon megszerette a kis analfabéta misztikust, éppen akkor készült átlépni a kármelita rendbe, amikor Mirjamot elküldték. Kezességével a kármelita nővérek Mirjamot is fölvették jelöltnek Pau-ban. Az arab lány a Kármel szemlélődő légkörében úgy érezte, hazatalált. Örömében sírt, nevetett, és a nővérek kezét csókolgatta. Perjelnője előbb megrémült Mirjam egyre gyakoribb elragadtatásaitól, de aztán világos lett számára, hogy Mirjam maga egyáltalán nem kívánja a rendkívüli jelenségeket, sőt resteli és titkolni próbálja azokat, továbbá hogy saját személyét egészen jelentéktelennek tartja, amellett teljesen nyílt és őszinte, és a legnagyobb készséggel engedelmeskedik mindenben: ezek pedig a hivatás megnyugtató jelei. Maga Mirjam azt hitte, hogy az eksztázisok alkalmával csupán elalszik, s szégyenkezett lustaságán, a stigmatizációt pedig, amely idő múltával minden pénteken ismétlődött nála, egyszerűen betegségnek tartotta. Kész volt szenvedni, az Úr kínszenvedését mélyen átélte. Gyakran megjelent neki látomásban a keresztjét hordozó Jézus, s a keresztutat végző kis jelöltet rázta a zokogás. Nem egyszer véres könnyeket sírt. Közben többször elragadtatásba esett, és nem tudta befejezni ájtatosságát. A nővérek meghatottan suttogták egymás között, hogy Isten egy szenttel ajándékozta meg a paui Kármelt.

1867. július 27-én Mirjamot beöltöztették kármelita noviciának, a Keresztrefeszített Jézusról nevezett Mária nővér néven. Erős démoni támadások ellen kellett küzdenie. Még novícia volt, amikor a Szűzanya előre jelezte neki: Jézus megengedi, hogy a Gonosz megszállja. Csak Mirjam testére fog kiterjedni a hatalma, lelke el lesz rejtve előle. Mirjam még azt is megtudta, melyik nap delén kezdődnek a megszállások. 1868. július 26-án délelőtt kilenc órakor elragadtatásban így szólt: „Harcolnom kell kilenc király és kilenc nemzet ellen, mielőtt eljuthatnék a hegycsúcsra, ahol Jézus áll.” Ugyanaznap délben, amikor a nővérek az Úrangyalát imádkozták, Mirjam arca elborult, testén remegés futott át, és fölkiáltott: „Mit hadartok itt?” Egy nővérre, aki a feszületet csókolta meg éppen, rákiáltott: „Mit csókolod azt a fadarabot, te ostoba?” „Ez Jézus – mondta a nővér – , ez Isten!” És Mirjam eltorzult arccal ordította: „Nincs Isten!” A nővérek pontosan tudták, miről van szó, hiszen Isten előre tudtára adta a kis arab nővérnek. Világosan értették, hogy nem ő az, aki az imádság és Isten ellen lázít, hanem a démon, aki átmenetileg uralomra jutott az Istennek szentelt szűz beszélő szervei fölött. Minden jelenlévő számára tiszta volt a kép: a megszállottság és a bűn nem azonos, és egyik sem tételezi föl a másikat szükségképpen. Mirjam ártatlan áldozat volt, akit Isten – átmenetileg és korlátozottan – kiszolgáltatott a sötétség hatalmának. Az ártatlanok szenvedése, az Istennek adott lélek osztozása a megfeszített Jézus elhagyottságában és kiszolgáltatottságában, lényeges része a megváltás elfogadásának. „Kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára” (Kol 1,24).

„Hagyjuk el ezt a rossz házat!” - kiabált Mirjamból a démon. A nővér megindult a klauzúra ajtaja felé. Szembetalálkozva a perjelnővel, így üdvözölte: „Ki ez a vénasszony?” A házban akkor folyt a lelkigyakorlat, s a megszállottat minden tiltakozása ellenére lecipelték az elmélkedésre. A pap tájékoztatva volt a helyzetről. Amikor a démon félbeszakította, nem zavartatta magát, hanem folytatta előadását, végére érve pedig ráparancsolt a tisztátalan lélekre, hogy távozzék. Az tiltakozott, de végül engedelmeskedett. Mirjam felszabadult a démoni elnyomás alól. Olyan volt, mintha mély, nyomasztó álomból ébredne. Előtörtek könnyei.

– Atya – zokogta – , Isten elhagyott engem. Úgy látszik, nem szeretem már Istent, sem a Szűzanyát! Mindenki magamra hagyott, még a nővérek is.

A lelkiatya elmondatta vele a szeretet isteni erényének felindítását, és megnyugtatta, hogy igenis szereti Istent. De a következő pillanatban újból a démoni hang szólalt meg Mirjamból. A pap ismét kiűzte a gonosz hatalmat, de az pillanatokon belül visszatért megint. Újból elkergette, ismételten visszajött. Nem volt képes tartósan eltávolítani. Mirjam pokoljárása folytatódott. Van egy dal:

Aki dudás akar lenni,
pokolra kell annak menni,
ott kell annak megtanulni,
hogyan kell a dudát fújni...

Mirjam a megszállás alatt a mérhetetlen elhagyottság feneketlen sötétségét élte át. Nem volt ez bűn, hanem szenvedés. A megszállottság önmagában nem erkölcsi, hanem fizikai rossz. A megszállás 1868. július 26-án déli 12 órától szeptember 4-én déli 12 óráig, negyven napon át tartott, rövid megszakításokkal. Súlyossága egyre fokozódott. Nem véletlenül jövendölte: „Harcolnom kell kilenc király és kilenc nemzet ellen...” Jusson eszünkbe, hogy egy tiszteletreméltó és közismert (bár nem kötelező és nem is igazolható) teológiai hagyomány az angyalok kilenc karát sorolja föl. Ebből annyi egészen biztos, hogy az angyalok nem egyformák, hanem nagyon különböző szellemi szinten mozognak. Mivel a démonok bukott angyalok, a bukásban is megtartják teremtett természetüket és ezzel az angyali hierarchiában elfoglalt szintjüket. A kilenc nemzet tehát azt jelenti: Isten megengedte, hogy Mirjam megszállásai a démoni hatalmak minden szintjét demonstrálják. A kilenc király az egyes szinteken uralkodó legfőbb démon.

Az első „démon-légió”, amely Mirjamot megszállta, ezt mondta magáról a nővér nyelvével: „Mi még nem is vagyunk annyira gonoszak. Jelentéktelen fecsegők vagyunk. Utánunk sokkal rosszabbak jönnek.” És ez így is volt: egyre vadabb „légiók” gyötörték. Olykor Mirjam fölszabadult a megszállás alól, gyónni és áldozni tudott, de aztán még kegyetlenebb démonrajok jöttek, és az exorcizmus csak pillanatokra használt. Isten szegény kis jegyese a nővérek lelkiismeretes nyilvántartása szerint pontosan száz megszállási rohamot állt ki. 1868. szeptember 4-én, a megszállások negyvenedik napján, a Mirjamot hatalmában tartó démon felkiáltott: „Menjetek arrébb! Lucifer jön. Ha az arab lány mellett maradtok, mindnyájan porrá égtek!” A nővérek és a pap elhúzódtak az ágytól, amelyen a szenvedő Mirjam feküdt. A századik, minden eddiginél rettenetesebb megszállás következett. Eljött a démoni légiók császára, a sötétség fejedelme személyesen. Mirjam keze és arca vörös izzásba ment át, majd teljesen szénfekete lett. Testéből füst szállt föl. Sűrű kénkőszag töltötte be a szobát. A nővér tehetetlenül feküdt, már alig-alig lélegzett.

És akkor egyszercsak sikoltás hasított a levegőbe, amely nem Mirjam torkából jött. Ijesztő volt és olyan erős, mint a mozdony füttye. Még egy, és még egy! Tizenkilenc borzalmas sikolyt számoltak meg a novérek, akik Istenben bízva végigkísérték ifjú társnőjük félelmetes pokoljárását. Valaki, látszott, megriasztotta a sátánt, az sikoltva távozott, és a szenvedő nővér arcán egy pillanatnyi derű suhant át. De aztán tehetetlenül kínlódott tovább, beszélni nem bírt, és egészen elgyöngült. A gyóntató odasietett hozzá, hogy valahogy még egyszer felindítassa vele a bánatot és feloldozást adjon, továbbá teljes búcsúban részesítse, ha már ilyen fiatalon meg kell halnia. 1868. szeptember 4-e volt. Mirjam halálra váltan feküdt az ágyon, mellette az aggódó nővérek és a végső vigaszt nyújtani próbáló pap. Az órák delet ütöttek. Pontosan negyven nappal korábban, július 26-án délben kezdődött a megszállások sorozata.
Hirtelen a kis arab nővér teste a levegőbe emelkedett. Arca fölragyogott, két szeme drágakőként tündöklött, ajkán gyönyörű mosoly jelent meg. A nővérek pontosan érzékelték, hogy kit lát.

– Jézus! – kiáltottak föl, és térdre borultak. Mennyei örömöt éreztek mindnyájan, sírtak a boldogságtól.

Mágia és drog

Okkult apriori és keresztény hit – A kineziológia csapdája – Fedőnév: „természetgyógyászat” – Drogosok a metrón – A marihuána ártalmai – Klapka és a hasis – A cselédlány kiszalad – A kábítószer rokonsága a mágiával

Az előző fejezetben Betlehemi Boldog Mirjam életével szemléltettük, hogy a démoni megszállás jelenségét Isten olyan személyek életében is megengedi, akik a maguk részéről teljesen ártatlanok benne. Ez segített nyomatékozni az alapvető jelentőségű tételt: a megszállottság nem erkölcsi, hanem fizikai rossz. Isten persze nem öncélúan engedi a démonoknak, hogy egy ártatlant kínozzanak, hanem mindig valami nagyobb jó kedvéért, ami lehet az engesztelő áldozat, a Jézus megváltó szenvedésébe való bekapcsolódás, de lehet más is. Mirjam életében a sok szemtanú által igazolt tagadhatatlan tény, a démoni légiók kegyetlen parádéja nyilvánvalóan azt a célt is szolgálta, hogy a racionalista 19. században demonstrálja a gonosz szellemek valóságát. Ez a demonstráció még ma is aktuális, mert sokan azt gondolják, hogy az exorcizmus ma már idejét múlta, és a démoni veszedelmekre való figyelmeztetés ártalmas „riogatás”. Ez azonban, sajnos, nem így van. Mágia és hit c. könyvemben rámutattam, hogy a mai „ezoterikus” divat a keleti meditációkkal, okkult bölcsességekkel és alternatív gyógyító eljárásokkal olyan rejtett szellemi tényezők előtt nyitja meg a lelket, amelyeket ismeretlenül előlegezett bizalommal fogadnak el (okkult apriori). Az előlegezett bizalom a végtelenül szent Istent megilleti, ezt gyakoroljuk a keresztény hitben, amely feltétlen bizonyossággal fogad el olyan valóságokat, amelyeket nem látunk. Ilyenkor a lelkek megkülönböztetésének adománya működik alapfokon: a Szentlélek segítségével ráismerünk a végtelen isteni szentségre, és az imádás hódolatával fogadunk mindent, amit közöl velünk. Ahol azonban ilyen Szentlélekben fogant ráismerés nem születik a lélekben, hanem pusztán a rokonszenv, az ősi bölcsesség varázsa, a fülcsiklandó újdonság, az esztétikai élmény, a gyógyulni vágyás vagy egyéb pszichikai tényezők hatására fogadnak el tanokat, módszereket vagy más szellemi valóságokat, az értelem kritikájának gyakorlása nélkül, ez megnyílást jelent a megtévesztő lelkek előtt. Az okkult apriori a keresztény hit démoni utánzata. Ezért tiltja a Szentírás és az Egyház a mágiát, mint Isten imádása elleni bűnt.

A teológus feladata itt a rámutatás a mágia olyan formáira, amelyek nem árulják el azonnal magukat. Idézem egy fiatalasszony levelét:

Jobb vállam fájdalma négy-öt éven keresztül elég sok kellemetlenséget okozott számomra. Orvosok által javasolt módszerek (fizikoterápia, gyógyszeres kezelés) nem hoztak javulást. Ha hosszabb bevásárlásra, vagy sétára indultam, az állás következtében rettenetesen sajogni kezdett. Táskát nem tudtam erre a vállamra akasztani, terhet nem tudtam vele cipelni, emelni. Éjszakánként, ha ezen az oldalamon feküdtem, recsegett-ropogott az ízület. El voltam keseredve: „Most még csak húsz éves vagyok és ez már így lesz egész életemben? Meg fogok rokkanni? Ha majdan gyermekem születik, hogy fogom őt karjaimban tartani?”

A fájdalom megoldásának reményével a kineziológia elnevezésű, alternatív gyógyászathoz tartozó módszerhez fordultam. Ez a természetgyógyászati ág stresszoldásnak nevezi gyógyító eljárását. Egy problémára, mely lehet lelki és fizikai fájdalom egyaránt, két-három kezelést javasol. Természetesen anyagi ellenszolgáltatás fejében. A kineziológus hölgy, akihez elmentem, „oldotta a fájdalom mögött húzódó lelki problémámat”. Ne ijedjek meg - mondta - , ha a fájdalom felerősödik, „mert így távozik szervezetemből a felhalmozódott negatív energia”, pár nap múlva valószínűleg jobban leszek.

Ez így is történt. A vállammal kapcsolatosan több kezelésre nem volt szükségem, én azonban a javuláson fellelkesedve belemerültem a természetgyógyászatba. Olyannyira, hogy még a kineziológus oklevelet is megszereztem sok-sok idő, energia és pénz ráfordításával. Akkor meg voltam győződve arról, hogy ez a világ legjobb gyógyító és személyiségfejlesztő módszere.

Fél évvel megtérésem után (amikor a kineziológia okkult veszélyeit, csapdáit, kereszténységgel össze nem férő voltát felismerve felhagytam a természetgyógyászattal) azonban újra visszatért a már egyszer eltűntnek hitt fájdalom, és majd leszakította karom. Mivel Jézus Krisztus nevében ellentmondtam az okkult erőknek, azok visszaadták a betegséget, amit korábban elvettek tőlem, hogy fogva tartsanak.

Persze először kerülgető magyarázatokat kerestem. Majd férjemmel nekiestünk, hátha ki tudjuk onnan gyúrni a fájdalmat. Semmi változás. Ismét hasonló erősséggel kínzott, mint annak idején. Elkeseredtem ezúttal is, éppen úgy, mint akkoriban.

Eltelt egy-két hét, míg tudatosan, nagyobb összpontosítással nekiláttam imádkozni. Aztán egy fénysugár: kérjem az Úrtól, mutassa meg, mi az, amit e fájdalom mutat, hordoz előrevivő szándékkal számomra. És kértem. És kaptam. Gondolatképek peregtek le előttem régi események, cselekedetek tartalmát felvillantva. Csak kapkodtam a levegőt. Bántam bűneimet, amik eddig fel sem merültek bennem, hogy ily mélyen elásva ott rágják, nyomják vállamat. S én balga meg csak cipeltem, cipeltem. Még halmoztam is rá. S lám-lám: a bűnbánat és Isten végtelen irgalmának csodálatos ereje! Kértem a feloldozást s megadatott. A lélek gyógyulása mellett másnapra eltűnt a kínzó fájdalom is, mely oly sok mindenre megtanított. Köszönet a kirótt fájdalomért, mely utat mutatott, s nem hagyott a csapdában vergődnöm – mely innen látszik, e fájdalom segítségével, mennyire az volt.

A levél több tanulsággal szolgál. Az egyik, hogy a fizikai és erkölcsi rossz nem azonos ugyan, mégis lehet köztük összefüggés, amint azt Jézus gyógyításaiban is látjuk két helyen: a tetőn át leeresztett béna (Mk 2,4-12 ) és a Bethezda fürdőben meggyógyított harmincnyolc éve beteg ember (Jn 5,2-14) esetében. Ebből le kell vonniuk a tanulságot azoknak, akik hasztalanul imádkoznak gyógyulásért, de közben ragaszkodnak nehezteléseikhez, s így ők maguk akadályozzák meg imáik hatékonyságát. A másik tanulság, hogy – mint azt már többször is hangoztattam – mivel a sátán is a világosság angyalának tetteti magát, a démoni erők is tudnak fizikai, ideiglenes jót produkálni, testi panaszokat megszüntetni. A harmadik tanulság, hogy az alternatív gyógyászat burkolt mágia, amely a sötétség hatalmával áll kapcsolatban. Gabi, a levélíró, nem részletezi, hogyan ismerte ezt föl, ezért röviden rámutatok a dolog lényegére. A kineziológia az izmok állapotából következtet a bennünket ért stresszekre, kezelésének célja, hogy a szervezet öngyógyító energiáit fölszabadítsa az akadálytalan áramlásra. Mindez nagyon természetesnek és tudományosnak hangzik, de ez megtévesztő. Az „öngyógyító energia” definiálatlan és tudománytalan fogalom. A szervezetnek vannak öngyógyító mechanizmusai, ám ezek bonyolult biofizikai és biokémiai összefüggésekre épülnek, nem valamilyen feltételezett ismeretlen energia keringésére a testben. Az ilyen energiában való hit az okkult apriori tipikus esete, kvázi-vallásos, babonás hit egy racionálisan igazolhatatlan tényezőben. Hasonló szemlélet járja át az egész alternatív gyógyászatot, akkor is, amikor önmagukban elfogadható eljárásokat alkalmaz. A természetes módszerek létjogosultsága a kísérleti orvostudományon belül van. Az alternatív, úgynevezett „természetgyógyászat” viszont a mágia egyik ága. Hiába hivatkozik Istenre, szellemi kontextusa démonizált. Ártó erőket szolgál, sokszor jóhiszeműen, de mindig megtévesztően.

Hasonló a helyzet a tudatmódosító drogok használatával, amelyeket elfogadott szóval kábítószereknek nevezünk, akár kábítók, akár serkentők, akár hallucinogének. A lényeg az, hogy kémiai úton manipulálják az agyat, s ilymódon csökkentik vagy meg is szüntetik az értelem kontrollját. Ezzel védtelenné teszik a droghasználót a démoni befolyás előtt.

Ülök a metrón, a Kossuth tér és a Batthyány tér között. Velem csaknem szemközt fiatal lány ül, szeme lehunyva. Arca kedves, szinte babaarc, ruházata tisztességes. Nem gondolom ittasnak, de alszik. Furcsán alszik, táskája mellette hever a padon, bárki elemelhetné. Félredől, kis híján rá a mellette ülő hölgyre. Hirtelen egy szó hasít belém: kábítószer! A lány ébredezik, kezével a levegőbe kap, egyik ujját felmutatja, nyilván valami álomkép késztetését követve. Aztán kinyílik a szeme, és megpillantom a benne ülő félelmetes sötétséget, a démoni jelenlét egyik kézzelfogható jelét.

Kábítószer... Másik metrós élményem: vasárnap reggel utazom a metrón Újpestre. Fölszáll két fiatal pár, szemlátomást buliról hazafelé. Az egyik pár az én oldalamon ül le, de távolabb, őket nem igen látom; a másik pár majdnem szemben ül velem. A fiú kapcsolatban van ugyan a külvilággal, jár, leül, föláll, amikor kell, mégis olyan, mint egy darab fa, tompa és kábult. A lány ezzel szemben nevető arccal tekint körül, ragyog a szeme, ragyogó a mosolya. Csimpaszkodik a fiúba és ránevet; odatekint a másik párra és rájuk nevet; nem mond semmit, de olyan, mint aki megszólalni készül; nem bosszantja a többiek közönye, változatlanul ragyogó mosollyal tekint rájuk. Egy pillanatra megkockáztatom, hogy egyenesen belenézzek csinos arcába. Félelmetes látványban van részem. Ragyogó mosolya kísérteties maszk. Nevető álarc, amely mögött nincs ott a személyiség. Hátborzongató látvány; ahányszor eszembe jut, sírni tudnék. Farkasszemet néztem a marihuána démonával. Aligha kétséges, hogy ezzel találkoztam. Charles Baudelaire, a Romlás virágainak költője, részletesen leírja a hasis-élvezet különböző fázisait (föltehetően ő maga is kipróbálta a szert) , márpedig a hasis és a marihuána hatóanyaga, a tetrahidrokannabinol, készítésük eltérő módja ellenére ugyanaz. A Baudelaire által leírt fázisokra rá lehetett ismerni a fiatal utasoknál, s valószínűleg még a nevető arcú lány volt az, aki a legkevesebb mérget szívta magába, a többiek előbbre jártak. Az ellenállhatatlan nevetés fázisából már átmentek a kábulat fázisába, ahova a lány még csak úton volt.

Nem igaz, hogy a marihuána ártatlan szer. Az ifjúsággal sokat foglalkozó John Bertolucci atya írja:

Az egyik legpusztítóbb hazugság, amely ma forgalomban van, hogy a marihuána nem ártalmas. Ez egyszerűen nem igaz. A marihuána ártalmas. Lelkipásztori gyakorlatomból ismerem a lassú leromlást, amely végbemegy azok gondolkodásában és személyiségében, akik kábítószerrel élnek, beleértve a marihuánát. E káros hatás okai nem mindig mutathatók ki a kémiai tesztek segítségével, de a pusztítás nagyon is valóságos.

Dr Sörédi Pál kórházi drog-osztályon dolgozó pszichiáter leveléből idézem a következőket:

Az éveken át tartó marihuána-használat eredményét leginkább depresszióhoz hasonló állapottal lehetne jellemezni, de itt nem a szomorúság és levertség a domináló elem, hanem az ürességérzés és indítékszegénység. Magyarán: nem csinálnak semmit. Az antidepresszív gyógyszerek valamit segítenek, de az igazi javulás sokszor legalább egy éves szermentesség után érezhető. Lassú, keserves folyamat.

A múlt héten találkoztam olyan marihuánás beteggel, akin viszont súlyos pszichózis jelentkezett. Szorongató hallucinációi a szer kiürülése után is fennmaradtak.

Nem szoktak beszélni a marihuána terhesség alatti magzatkárosító hatásáról sem, amit a szakirodalom az összes kábítószertípus között a legsúlyosabbnak tart.

Egy fiatal levélíróm hozzászólása az Interneten:

A marihuána rossz hatásairól (indítékszegénység, memóriaromlás, depresszió, üresség) nekem is van közvetett tapasztalatom egy osztálytársam révén. Ma már a füvet úgy szívja, mint a cigit, és hatása már csak annyi, hogy ne legyen nagyon rohadt kedve.

Még egy pszichiátriai leírás:

Az éveken át taró rendszeres hasisfogyasztás a szellemi tevékenységet nagymértékben rontja. Ez hasonlít az alkoholos demenciához (elbutuláshoz). Itt is arról van szó, hogy az agyi funkciók visszavonhatatlanul károsodnak: jellemző az érdeklődési terület fokozott beszűkülése, elbutulás, lustaság, egykedvűség, az ítélőképesség teljes elvesztése.

Azok között, akik a hasisélvezetről (ami a hatóanyag tekintetében megfelel a marihuána-élvezetnek) véleményt nyilvánítanak, meglepő módon ott találjuk Klapka Györgyöt, az 1848-49-es magyar szabadságharc tábornokát, a nagysallói hőst, Komárom várának sikeres védőjét is. Amikor emigrációja alatt egy ideig Törökországban tartózkodott, találkozott ott egy magyar ismerősével, aki időközben áttért az Iszlámra és a hasis rabjává vált. Klapka megpróbálta visszatéríteni a normális élethez, de nem sikerült, s az egykori előkelő huszártiszt „nyomorult koldusként fejezte be életét egy francia kórházban”.

Ezzel kapcsolatban teszi Klapka a következő megjegyzést:

A hasis, herba cannabis indicae, narkotikus élvezeti szer, mely ritkán és mértékkel véve derült, kellemes és fellengző mámorba ejt, feltüzeli a képzelőerőt, étvágyat gerjeszt és hevesb érzéki vágyakat kelt; gyakran és nagyobb mennyiségben élvezve azonban biztosan eszét veszi a vele élőnek.

E vélemény azt sejteti, hogy Klapka kipróbálta a hasist, ha nem is vált rabjává. Jókai Egy az Isten c. regénye hasis-mámorban ábrázolja a jeles hadvezért, aminek meglehetett az oka. Klapka későbbi politikai, üzleti és írói tevékenysége azonban garancia arra, hogy a vitéz tábornok nem fogyasztotta a hasist „gyakran és nagyobb mennyiségben”.

A vadkender-származékokkal azért foglalkoztam részletesen, mert manapság a „füvezés”, a marihuána-élvezet nagyon elterjedt az ifjúság körében, és ekörül folynak a legádázabb viták. A „kemény drogok” tilalmát legtöbben jóváhagyják, de a marihuána élvezetét sokan liberalizálni kívánják. Ehelyütt jogi vitákba nem bocsátkozhatom, az orvosi véleményeket hallottuk. Teológiai szempontból azt kell elmondani, hogy a droghasználat mesterséges tudatmódosítás, aminek nincs más célja, mint az eufória, az élvezet. Miközben a bor vagy sör ital, amely mérsékelt fogyasztás esetén mellékhatásként közérzetjavító hatású, a marihuána semmiképpen sem szolgál táplálékul, az elváltozott tudatállapot nem mellékhatás, hanem élvezetének egyedüli indoka. Ezért már mérsékelt fogyasztása is bocsánatos bűn, a mértéktelen fogyasztás pedig épp olyan halálos bűn, mint az alkohol-részegség, mert azt jelenti, hogy az ember föladja értelme használatát, és kaput nyit irracionális tényezőknek. Szívj füvet, és a démonok megtalálnak.

Baudelaire ír le egy figyelemreméltó esetet.

Egy cselédlány azt az utasítást kapja, hogy hozzon dohányt és frissítőket a hasis hatalmába kerített vendégeknek; amikor meglátja maga körül a bizarr fejeket, az aránytalanul nagyra nyílt szemeket, és megcsapja őt a körülötte kavargó egészségtelen légkör, ez a kollektív őrület, eszeveszett nevetésbe tör ki, elejti a tálcát, mely összes csészéjével és poharával együtt darabokra törik, és rémülten menekül, ahogy csak a lába bírja. Mindenki nevet. A lány másnap bevallja, hogy több órán keresztül valami rendkívülit érzett, valami egészen furcsát, valamit, amiről fogalma sincs, hogy mi lehetett. Pedig nem is fogyasztott a hasisból.

A hasisból nem fogyasztott a cseléd, ám a démonok akkor már befolyásuk alá vonták a helyiséget. Baudelaire nem alaptalanul elmélkedik arról, hogy a mágia és a kábítószerélvezet között van valami belső azonosság. Mindkettő nyitja a tudatot valami ismeretlen felé. A mágia démonizál. A kábítószer démonizál.

Mi Ká Él

Sok a kerubból is megárt? – Fehérbe öltöztetett démonok – Boszorkánylövés a Királyi Pál utcában – Élni a Szentlélek erejével – Az utolsó szó az örömé – Hétköznapi démonok – Egy test, különböző tagokból – Társadalmi kontextusok – Szellemi hadviselés

Huszonkilenc fejezeten keresztül foglalkoztam az angyalok és démonok témakörével. Joggal kérdezheti valaki: nem lesz ez egy kicsit sok? Nem esem ugyanabba a hibába, amelyet korábban a kolosszei levélre hivatkozva kifogásoltam, hogy az angyalokat Krisztusnak, a Főnek rovására emelem ki? Mikor egy évvel ezelőtt előadássorozatot hirdettem az angyalokról és démonokról, egy kedves hölgy megüzente, hogy nem jön el, mert túl sokat hallott már tőlem erről a témáról, és ráunt. Inkább Isten szeretetéről hallana.

Nos, előadásaimon a terem őnélküle is zsúfolt volt, máshonnan kellett székeket behozni, sőt az a merőben szokatlan jelenség állt elő, hogy a befejezés hónapjában, májusban, amikor a hittancsoportok többnyire kezdenek sajnálatosan lemorzsolódni, itt maximumra hágott az érdeklődők száma. Ez legalábbis annyit jelez, hogy a téma égetően aktuális. A New Age mozgalom népszerűsítette az angyalokat, persze a perverz angyalokat, fehérbe öltöztetve a feketéket és rózsaszínbe a vörösen izzókat, ezért a keresztény számára sürgős szükséglet a világos megkülönböztetés. „Vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e” (1Jn 4,1). Előadásaimmal és írásaimmal ennek a bibliai parancsnak tettem eleget, évek munkájával kidolgozva egy témát olyan módon, hogy az – doktori esküm értelmében – a teológiának is jelentsen valamit, de megközelíthető legyen a hétköznapi hitélet felől is. Hogy Isten szeretete központi téma, az angyalok szerepe pedig hozzá képest perifériális, az tökéletesen igaz, de ez nem jelenti azt, hogy az utóbbi elhanyagolható. A problémák angyaltudatos kezelése igenis különbözik az angyalközömbös kezeléstől.

Elmondok egy esetet 2002-ből. Gyóntatni megyek a Belvárosi Ferences Templomba, gyaloglok, ha jól emlékszem, a Királyi Pál utcán. Egyszercsak — nyekk!!! — beleáll a fájás a derekamba. Nem veszem éppen túlságosan komolyan, de attól még van. Minden lépés fáj. Lelki szemeimmel már látom magamat görnyedten, a derekamat fogva, azzal a szép nyavalyával, amit költőien Hexenschußnak, boszorkánylövésnek neveznek. Egyszer láttam egy plébánost ilyen állapotban, aznapra kivonta magát a forgalomból, káplánjainak adott át minden munkát. Az ám, de nekem nincsenek káplánjaim. Nyugdíjas plébánosnak nem jár káplán. Csak Hexenschuß. Na, mondok, ez így mégse lesz jó. Elmégy, krampusz, Jézus nevében, de azonnal ám, mert semmi kedvem sokáig vacakolni. És elmegy! Hipp-hopp, nem fáj a derekam.

Jó volna, ha ez így is maradna, ám ahogy folytatom utamat, visszatér a fájás. Gyengébb ugyan, most inkább a csípőm fáj, de így is kellemetlen járni. Ezt a jelenséget már sokszor megfigyeltem: az ártalom elhagy, de aztán visszatér. Nem dőlök be a trükknek, Isten kegyelméből sikerül helyesen kezelni a dolgot. Semmi ijedezés, semmi vitatkozás, nem ülünk kerekasztalhoz a gonosszal. Ahogy Wodehouse-nál mondják egy lánynak a nemkívánt kérővel kapcsolatban: „Kick him in the eye and tell him to go to blazes. That's the procedure.” (Rúgj a képébe és mondd, hogy menjen a csodába. Ez a követendő eljárás.) Istent dicsérve megyek tovább, néha rámordulok a pimasz szellemre, de nem vonom vissza azt a meggyőződésemet, hogy a dolog el van intézve. Úgy is lesz. Mire az Alkantarai Szent Péter templomhoz érek, nyoma sincs a fájásnak. Másnap, harmadnap és egy hét múlva sincs. Dicsőség Jézusnak, a Gyógyítónak és Szabadítónak.

Nem túlzás, hogy a démonnak tulajdonítom a Hexenschußt? Valóban démoni behatolás történt, a fájdalomnak nem egyszerű fizikai oka volt? Szeretnék nagyon világos lenni, mert az egész Kerub sorozattal ezt a szemléletet próbáltam kialakítani. Volt a fájdalomnak fizikai oka. Nem történt démoni behatolás, legalábbis nem valószínű. De az, hogy betegség egyáltalán létezik, az ember bukása miatt van, a paradicsomból való kiűzetésünk miatt. A bűn révén kerültünk egy olyan természetbe, amelynek arculatát – nem mindenestül, de részben – a destruktív szellemi hatalmak határozzák meg. A megváltás, amit élvezünk és hirdetünk, abban áll, hogy Jézus ezeket a tisztátalan erőket, élükön a sátánnal, kereszthalála és föltámadása révén megfosztotta hatalmuktól; ha valaki a föltámadt Jézus Szentlelkében él, az erősebb, mint az egész pokol. Ezért lehet fizikai jelenségeket is szellemi síkon kezelni, föllépve a démon közvetett hatalma ellen. Ez nem mágia, nincs semmiféle technikája, hinni kell Jézusban, és ő cselekszik. De csakugyan hinni kell ám benne: ennek próbája az, mikor visszatér a krampusz. Ilyenkor Jézus győzelméhez kell ragaszkodni a kellemetlen tapasztalattal szemközt is. Hogy mit érzünk, az mellékes.

Az egésznek alapfeltétele pedig, hogy vegyük a Szentlelket. Nem elég, hogy jogcímünk van rá a bérmálás révén, ténylegesen venni kell. Ezt a kettőt gyakran összetévesztik. Ha megtámad egy jaguár, nem elég, hogy van puskám, szükséges, hogy meg legyen töltve, sőt lőnöm is kell vele, különben a jaguár megesz. A bérmálás eltörölhetetlen jegye természetfölötti jogcím a Szentlélek erejének vételére, de még nem jelenti azt, hogy ténylegesen birtokoljuk ezt az erőt. A bérmálás kegyelme már ezt az erőt jelenti, ezt azonban aktívan használnunk kell, hogy mint Krisztus tanúi, részt vegyünk győzelmében. Hittel imádkozva föl kell szítanunk magunkban a bérmálás kegyelmét, aztán bátran belevágnunk és cselekednünk. Hadd emlékeztessek itt arra a fontos tételre is, hogy a Jézussal egyesült hívő Szentlélekben végzett imája a teremtményekre nézve parancs. „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a hegynek, ‘menj innét oda’, elmegy, és semmi sem lesz lehetetlen nektek” (Mt 17,20). Jézus nevében a tisztátalan lelkek is engedelmeskednek nekünk. Ráadásul a leírt esetben a szituáció olyan volt, hogy teljesen egyedül, önmagamban imádkoztam, tehát nyugodtan használhattam parancsoló formát.

Kérdezheti valaki: és ha nem működik? Mi van akkor, ha nem használ az ima, pedig vívjuk a harcot vitézül? Nos, ez teljesen lehetséges, mert mi nem manipulálhatjuk a Mindenhatót. Nem feltételekkel szegődtünk hozzá, tulajdonai vagyunk kényre-kedvre. Az ima voltaképpen ilyenkor is használ, csak később fogjuk látni az eredményt. Addig elviseljük a Gonosz zaklatásait, és úgy dicsérjük Istent, a Csodálatost. Vagyis lényegében ugyanazt kell csinálni, amit akkor tettem, amikor visszatért a fájdalmam a Királyi Pál utcában. Ilyenkor egyszerre van bennünk szenvedés és öröm. Ez átmeneti állapot, az utolsó szó az örömé lesz. Meg nem hallgatott ima nincsen, van azonban hibás, rossz ima. Nyavalygó ima, „tudom, hogy úgyse hallgatsz meg” ima, pszichikus szintű ima, mágikus manipulációként felfogott ima. Ha én annakidején a Királyi Pál utcában nyavalyogni kezdek az Úrnak, hogy „Uram, légy irgalmas és szüntesd meg ezt a derékfájást”, talán még ma is meggörbülve járok. Az Úr igenis irgalmas, nem mi vesszük rá, hogy irgalmas legyen; mivel irgalmas, azért adta nekünk Szentlelkét, azzal a paranccsal, hogy tegyünk tanúságot győzelméről.

Vádolhat itt valaki azzal, hogy ide-oda ingadozom, kettős játékot űzök: egyszer azt mondom, mindnyájunknak van hatalma a gonosz lelkek elűzésére, máskor pedig megmagyarázom, hogy nem vállalkozom ilyen szolgálatra, mert nem találom magamban a szükséges karizmát. Nos, mindkettőt vállalom, a kettő egyszerre igaz. Minden elkötelezett hívőnek adatott a Szentlélek, hogy teljesítse saját küldetését a sötétség hatalmai elleni harcban; ám, ahogy az első korintusi levél 12. fejezetében Pál apostol kifejti, nem mindenkinek ugyanaz a küldetése az Egyházban, hanem, mint a test különböző tagjainak, különféle funkcióink vannak ugyanabban a Lélekben: így alkotunk harmonikus egészet. Vannak hétköznapi feladatok, amelyekre szinte mindennap vállalkoznuk kell, ezeket nem adhatjuk át másnak, nekünk kell megoldanunk. Ilyen hétköznapi megfigyelésem a zűrzavar és a destrukció gonosz lelkének sűrű előfordulása és következetes összefogása a mindennapi dolgokban. Dolgok összekeveredése, tárgyak elvesztése esetén rutinszerűen kergetem a zűrzavar lelkét, és kérem őrangyalom segítségét a helyzet megoldódásához. S egyszercsak eszembe jut, melyik fiókot kell kihúzni, vagy melyik szobában kell keresni a szórakozottan letett szemüveget. A destrukció lelkével nehezebb a megküzdés, mert ha már egyszer eltörtem egy poharat, aligha van jogom azt kívánni, hogy őrangyalom forrassza össze: rendes problémához nem volna arányos a rendkívüli megoldás. Azt az oltalmat azonban kérem magamnak, hogy a szilánkok összegyűjtésekor ne sebezzem meg magam, s ha látom, hogy a destrukció démona elszabadult, sürgősen útjára indítom az ellencsapást. Ez annyira hétköznapi része lett életemnek, hogy szinte észre sem veszem. A napokban történt, hogy az Interneten vásároltam egy kottaíró programot zsolozsmák dallamának rögzítéséhez és nyomtatásához. Nyomban levették bankszámlámról a meglehetősen borsos árat, de nem érkezett meg az értesítés, honnan tölthetem le a szoftvert és milyen sorozatszámmal fog működni. Becsaptak? Még a reklamálás módján törtem a fejem, amikor jött a következő csapás: vadonatúj számítógépem beindulás helyett hibaüzenetet írt ki, Internet-hozzáférése nem működött. Minden idegszálam tótágast állt, de nem feledkeztem meg az alapszabályról: bajban is dicsőíteni kell Istent. Dicsértem tehát az Urat végtelen szentségéért, s miközben ganglionjaim majd szétrobbantak, eszembe jutott az is, hogy elparancsoljam magamtól a zűrzavar és a rombolás lelkét – akiknek egyike a szoftver eladójával való kommunikációt zavarta meg, másikuk pedig a számítógépet rongálta. Másnap már a szervíznek telefonáltam, amikor a számítógép meglepetésemre simán működni kezdett, és azóta is gyönyörűen működik. A kottaprogram eladója pedig udvariasan válaszolt reklamációmra, és másolatban elküldte az adatokat, a szoftvert telepítettem, az is gyönyörűen működik. Ha a mindennél gyönyörűbb Istent nem szűnünk meg imádni és dicsérni, körülöttünk minden gyönyörűvé válik. Csak a gonosz lelkek próbálják meghamisítani az igazságot, eltorzítani Isten tündöklő arcát. Ilyen hétköznapi küzdelmekben minden kereszténynek meg kell tanulnia helytállni.

Különösen fontos ez a családi béke megőrzése terén. Gyóntatói gyakorlatomban világosan megfigyeltem, hogy a gonosz lelkek előszeretettel igyekeznek megzavarni a férj-feleség és szülő-gyermek kapcsolatokat. Ilyenkor is a szellemi hátteret kell kezelni: Isten dicsőítése és a viszály lelkének elparancsolása a megoldás, nem új érvek keresése, amelyekkel a makacskodó hitvest vagy gyermeket meggyőzhetjük. A nyavalygó, kunyeráló ima se használ, inkább megbántjuk vele Istent, mert nem hagyatkozunk ígéreteire. A nagykorú keresztény él a bérmálásban kapott jogaival. „Íme, hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon, és semmi sem fog ártani nektek” (Lk 10,19). Ehhez persze nem elég, hogy bágyadtan elrecitálunk egy-egy Miatyánkot vagy Üdvözlégyet; eleven kapcsolat kell Istennel, amit korábban ívfényhez hasonlítottam.

Ahol személyek fölött nyer uralmat a démon, azt hiszem, magam is tudok segíteni, amíg az illető képes normálisan viselkedni és kész megtérni Istenhez. A gyóntatószékben valóságos szabadulások mennek végbe, bár valószínűnek tartom, hogy többnyire csak fokozatosan. Ha azonban valakinek a viselkedése kitör a polgári keretekből, úgy gondolom, kompetenciám végetér. Friss karizmatikus lelkesedésemben magam is megpróbáltam züllött embereket evangelizálni, volt dolgom kábítószeressel, sátánistával, börtöntöltelékkel. Tudtam, hogy Isten erejének nincsenek korlátai, nem voltam azonban tudatában saját korlátaimnak. Többek között igen naivul azt képzeltem, hogy amit mondanak nekem, az úgy van, és amit ígérnek nekem, az úgy lesz. Sajnos, rá kellett jönnöm, hogy a bűnözők nem gentlemanek. Amikor egy „megtért” bűnöző, akit testvéremnek tekintettem, egy ismerős házaspár lakásán forgótáras pisztolyt vett elő, mint az egykori cowboy-regényekben, és megmutatta, hogy mind a szülők, mind a gyerekek számára van benne töltény, majd a revolvert ötvenezer forint kíséretében zsebrevágva távozott, kénytelen voltam revideálni nézeteimet saját kompetenciámról. Ezt a helyzetet nem tudtam kezelni. Bűnözőkért, iszákosokért, kábítószer-függőkért, megszállottakért szívesen imádkozom a távolból, s úgy gondolom, szükségük van arra is, hogy egész közösségek imádkozzanak értük. Ez meglazíthatja rajtuk a gonosz lelkek bilincseit. De a személyes beavatkozás azok feladata, akik erre a Szentlélek külön kenetét nyerték. Így vagyunk egy test, amely különböző tagokból áll, különféle funkciókkal.

Túl azonban a személyes problémákon, a démonok uralmának társadalmi dimenziója is van, amely egyházi, kulturális, gazdasági, szociológiai, politikai, pedagógiai, egészségügyi, pszichológiai, tömegtájékoztatási és hasonló kontextusokban érvényesül. Sohasem a struktúrák vétkesek; ha egy struktúra igazságtalan, destruktív, káros, akkor személyes bűn áll mögötte, mert vétkezni csak a személy tud. Nekünk azonban azt kell tudatosítanunk, hogy ez a személy nemcsak emberi személy vagy csoport lehet, hanem démoni személy is, bukott angyal, aki szociális kontextusokat éppúgy uralma alá vonhat, mint személyeket, területeket, tárgyakat. Ezeknek a szellemi hatalmasságoknak azok tudnak hatékonyan ellene mondani, akik Isten imádásában mélyen elkötelezettek. Évekkel ezelőtt a Kálvin tér környékén jártam egy hívő testvéremmel, mindketten Budapestért imádkoztunk. Ő azt mondta nekem, hogy a hazugság lelkének erős jelenlétét érzi. Akkor nem voltam benne biztos, hogy ez fontos diagnózis, de azóta a politikai események megmutatták, mennyire lényeges volt. Ilyenkor nem elegendő a helyzet politikai kezelése. A teljes szívünkből szeretett Istenhez kell fordulni, őt imádni és dicsőíteni, megbocsátani a vétkeseknek, és ellene mondani a hazugság lelkének. Isten angyalai harcban állnak a sátán angyalaival, a hívők imája hatékonyan bekapcsolódik ebbe a harcba.

Lapozgattam a Family c. új magyar magazin első számát. Herbert Dóra főszerkesztő, akit személyesen ismerek és nagyra becsülök, a következőket írja:

Amikor gyilkos kamaszokról, kitett vagy megölt újszülöttekről, iskolai késelésről vagy lövöldözésről hall az ember, megborzong a gondolattól: hogyan juthattunk ide? ... Égetően érezzük a kapaszkodók hiányát, szinte bármit hajlandók vagyunk elhinni, csak biztonságot, nyugalmat ígérjen. De az ígéretek sorra csalókának bizonyulnak ... A dolgok nem mehetnek tovább az eddigi mederben. A válságos helyzetek mindig a jobbítás, a helyreigazítás lehetőségét jelentik: keressük hát együtt, merre legyen az új meder. Milyen világot szeretnénk hagyni gyermekeinkre, unokáinkra?

A föltett kérdés remélhetően termékeny diszkussziót indít el, amely fontos és szükséges.Egy mindenkit foglalkoztató probléma kapcsán alkalmat ad hívők és nemhívők párbeszédére. Ennek hátterében azonban a hívő – a főszerkesztő asszony is, aki mélyen elkötelezett katolikus – jól tudja, hogy a probléma lényege pneumatikus. A döntő szót Ef 6,12 mondja ki:

Nem a vér és a test (= ember) ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen.

Ez a harc szellemi harc, angyalok harca, de az ember harca is, csatakiáltása pedig: Mi Ká Él, „Ki olyan, mint az Isten?” Mi Ká Él c. versemmel zárom a témát, apokaliptikusan átfogva a teljes történelmet.

Hét angyal fújja a harsonát. Harcra fel, harcra! Megremeg lelke a rögnek.
Lándzsák feszülnek, vértek csillognak, lovas légiók dübörögnek.
Kardok villannak, hágcsók emelkednek, ezer meg ezer íjász feszíti íját.
A Fény Királyának seregei a Sötétség Fellegvárát vívják!

Harcra fel, harcra! Fújjátok a harsonát! Özönlik a mennyei tábor.
Harcosok a halmokról, harcosok a völgyekből, harcosok a távoli tájról!
Megszállják a hegyeket, lezúdulnak a síkra, tűzgolyókat lőnek a várba.
Fényküllők az égbolton, harci szekerek a földön, félelmes hősök sokasága!

Harcra fel, harcra! Nyomulnak a hősök, a föld a fenevadak förtelmes vérét issza.
Marcona madárpókok menekülnek, vinnyogó vészvarangyok vonulnak vissza.
Láng-lények füstölögve kihunynak, óriás-csigák nyálkás teste pukkan.
Fújjátok a harsonát! Tüzet a várra! Törjétek a falakat! Hatoljatok be a kapukban!

Harcra fel, harcra! A tengert a Fény Fregattjai járják.
Ágyúk dörögnek, rakéták robbannak, sorra süllyednek a pokoli gályák.
Fújjátok a harsonát! A Mennyei Flotta a levegőég királyságát vitatja.
Tűz a földön és tűz az égen! Megremeg trónusán a Hazugság Atyja.

Megadja magát a Reménytelenség Szigete, az Öröm Légiói bevonulnak.
A Kéj Csarnokát találat éri, a Pénz Palotája leomlik, a Gőg Színpadja füstbe-lángba fullad.
Fújjátok a harsonát! A Fény diadala a földön, a Fény diadala az égen!
Harcra fel, harcra! Az Örökkévaló félelmetes nevében!

Harcra fel, harcra! A győzelem az égre új napot hoz.
Fújjátok a harsonát! A csillagok lehullanak, átalakul a kozmosz.
Teremtő erők özönlenek, az anyag szívébe hatolnak,
fehéren izzik a Fekete Lyuk, a galaktikák áldoznak a Mindenhatónak!

Mi Ká Él! Ki olyan, mint az Isten? A tüzes tóba veti magát a Sárkány.
Mi Ká Él! Ki olyan, mint az Isten? A Királyok Királya léptet hófehér paripája hátán.
Mi Ká Él! Ki olyan, mint az Isten? A diadalmas daliák dübörögve arcra borulnak.
Mi Ká Él! Ki olyan, mint az Isten? Énekeljetek új éneket, ó szentjei az Úrnak!