Jelek és csodák

„Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi majd végbe, amelyeket én teszek, sőt nagyobbakat is tesz majd azoknál, mert én az Atyához megyek” (Jn 14,12).

Hírek rovatunkban olyan beszámolókat közlünk, amelyeket különböző közösségekhez tartozó keresztény testvéreinktől kaptunk. A híreket ellenőrizni nincs módunkban, korrektségükért forrásaink felelősek. A forrásokat éppen ezért mindig megjelöljük.

A Személyes beszámolók szekcióban olyan jelekről és csodákról számolunk be, amelyekről személyes ismerőseink tanúskodnak. Az elbeszélők szavahihetőségéről a szerkesztőbizottságnak legalább egy tagja kezeskedik.

A Dokumentumok cím alatt verifikált csodák szerepelnek. Egyházi hatóságok által kivizsgált, vagy más módon megnyugtatóan dokumentált, természetes módon nem magyarázható jelenségekről van szó, amelyek Isten bölcsességét, szentségét és hatalmát tanúsítják.

Szerkesztőbizottság:

Bagyinszki Ágoston
Herbert Dóra
Kovács Gábor (felelős szerkesztő)
Smikál György
Sztrilich Ágnes
Váradi Szabolcs

A bizottságot annakidején a Hagiosz listán állítottuk fel. Jóllehet formális feloszlatására nem került sor, ma már nem működik. Mint szerkesztő fenntartom magamnak a jogot, hogy újabb anyagot publikáljak az oldalon, természetesen nyitottan a bizottság tagjainak esetleges észrevételeire. Jelen napig ezzel a joggal még nem éltem.

2007. március 16.

Kovács Gábor

Hírek

Ebben rovatunkban olyan beszámolókat közlünk, amelyeket különböző közösségekhez tartozó keresztény testvéreinktől kaptunk. A híreket ellenőrizni nincs módunkban, korrektségükért forrásaink felelősek. A forrásokat éppen ezért mindig megjelöljük.

A véres hártya fölrepedt

Szatmáry Pál gyöngyösi hajdú sírva beszéli el a történetét P. Roznik Rajnérnak 1938-ban:

1906-ban Mátraverebély-Szentkútnál nyerte vissza látását az ő másfél éves kisfia. Féléves korában fia szembajt kapott, s szemeire véres vadhús nőtt. Egy évig volt vak a kisfiú. Elvitte Szentkúthoz, s ott a kegykép elé térdepelve könyörgött a betegek Gyógyítójához. Imája közben üvegrepedés-szerű hangot hallott. Megijedt, hogy talán kis fiacskája fejével betörte a kegykép üvegét, s azt látta, hogy az üvegen vércsöppek vannak, gyermeke arcáról is vér szivárog lefelé. Fiacskája szemein a véres hártya fölrepedt, látott. Egy év alatt a kisfiú szemei teljesen épek lettek, ma (1938) kőműves iparos.

(Forrás: Mátraverebély-Szentkút kegyhely és a Nagyboldogasszony Bazilika, 2. bővített kiadás. Kiadja a Szentkúti Ferences Rendház, 2000, Novoprint RT. 77-81. oldal)
 

Alkoholista, cukros, idős?

Feleségem gyógyulását szeretném leírni. Egy vidéki kisvárosban élünk, egy kis katolikus karizmatikus csoport tagjai vagyunk. Októberben elment a feleségem a körzeti orvosához, mert rosszul érezte magát. Elküldték vérvizsgálatra a kórházba. Nagyon elcsodálkoztunk, mert eredménye rossz volt. Márciusban újból megismételtük a vérvizsgálatot. Kórházi ismerősünk megmutatta az eredményt egy orvosnak. Az azt kérdezte tőle, hogy ki ez az alkoholista, cukros, idős asszony. (Alkoholt ritkán fogyasztott a feleségem.) Ismerősünk felvilágosította az orvost, hogy a beteg egy 28 éves fiatalasszony. Az orvos azonali vizsgálatot rendelt el. Májának az értéke háromszorosa volt a megengedettnek. Vércukorszintje 14-es volt. A többi adat is jóval a megengedett határ felett volt.

Nagyon le voltunk törve. Pénteken elmentünk a közösségünkbe, kint az Oltáriszentség előtt imádkoztunk a feleségemért. Nagyon jó volt az ima,mert igen éreztem az Úr jelenlétét. Kedden bementünk a kórházba és úgy fogadtak bennünket, hogy cukorbeteg a feleségem, és inzulinos injekciókat fog kapni. A cukor tette tönkre a máját, azért ilyen rossz az eredménye. El voltunk keseredve. Újból vért vettek tőle, és 24 órán keresztül mérték a cukrát. Én hazamentem és otthon imádkoztam a feleségemért, hogy gyógyuljon meg. Ima végén kinyitottam a Szentírást és ez a rész tárult elém: «Azért küldtek,hogy beszéljek veled,és ezt az örömhírt meghozzam neked» (Lk 1, 19). Tudtam ekkor, hogy meggyógyult a feleségem.

Alig vártam, hogy este felhívjam. Amikor azt mondta ,hogy az eredményei jók, nagyon boldog lettem. (5-6 között volt a vércukszintje.) A doktornő is kezdett elbizonytalanodni az eredmények láttán. Megcsináltatta a terheléses cukorvizsgálatot és még sok egyéb vizsgálatot. Amikor elkészültek az eredmények, nagyon örültünk, mert minden jó volt. A doktornő nem tudott semilyen magyarázatot adni arra, hogy minden kezelés nélkül hogyan változott ekkorát a feleségem vérképe. Én tudom, hogy az Úr gyógyította meg a feleségemet. «Leányom! A hited meggyógyított téged. Menj békével, és légy mentes a bajodtól» (Mk 5,34).

Kiss Zoltán, 2002. április 30.

Forrás: Hagiosz levelezőlista, 2002. 04. 30.

Baba

A tizenhét napos újszülött, Liliane Sanchez hirtelen gyógyulása: Születése után az orvosok megállapították, hogy 9x7 cm-es agydaganata van a jobboldali falcsont szintjén. A szülők Marie Bernard Bütler szent misszionáriust kérték, járjon közbe gyógyulásért. A misszionárius ereklyéjét (jelképesen) a babára helyezték. Az agydaganat másnap reggelre (orvosilag bizonyítottan) nyomtalanul, teljesen eltűnt - nyilván nem az ereklye, hanem a hívő bizalom hatására. A szülők is tudják, hogy Liliane gyógyulása végülis Krisztustól jött, Szűz Mária közbenjárására, s természetesen annak érdemeiért (is), akinek közbenjárását kérték.

 

Forrás: Bura László: “Imameghallgatás, csoda - kihívás a tudomány számára?”
(Keresztény Szó)
http://www.topnet.ro/kerszo/archiv01/0101/text.htm

Csinálj valamit, Laura

A venezuelai Caracasban élő Maria-Teresa Silva 1932-ben született, 1954-től szenvedett érszűkületben, csontritkulásban, lábát ortopéd eszközzel, gerincét protézissel merevítették, műtétek egész során esett át, az 1978-ban végzett gerincműtétje után tolószékben rögzítve élt, az orvosok véglegesen gyógyíthatatlannak nyilvánították. A nővér sokszor kérte rendje (Jézus Szent Szíve Nővérei) 1967-ben elhunyt alapítója, Laura Alvarado közbenjárását, akiről azt állította, hogy 1982-ben megígérte, ötvenéves korában meg fog gyógyulni. Erre emlékezve 1982. szeptember 14-én kivitette magát Laura Alvarado sírjához, ismételten közbenjárását kérte. 16-án délután bizsergést érzett elsorvadt bal lábában, éjjel felkelt, leoldotta a kötéseket, elképedt társai előtt saját lábán járt. Másnap kezelőorvosa és a műtéteket végző sebész megállapították, hogy elsorvadt lába teljesen normális, a klinika dokumentált, megőrzött ideggyógyászati, ortopédiai és neurológiai jelentéseivel egybevetve: teljesen egészséges. Gyógyulásáról egyhangúan megállapíthatta a Római Orvosi Bizottság: teljes, azonnali, tartós, ismereteink mai állása szerint megmagyarázhatatlan.

Forrás: Bura László: “Imameghallgatás, csoda - kihívás a tudomány számára?”
(Keresztény Szó)
http://www.topnet.ro/kerszo/archiv01/0101/text.htm

Egy bácsi volt a szobában

Carlo Nava Milánóban 1962-ben vakon született. Édesanyja Borromei Szent Károly közbenjárását kérte gyermeke gyógyulásáért. Egy nap másik gyermeke, ötéves kislánya közölte vele, hogy egy bácsi volt benn a másik szobában fekvő csecsemő mellett, a gyermek közléséből következtethetően kezével a kereszt jelét rajzolta fölé, megáldotta, majd odahajolt a csecsemőhöz és a kezével a szemgödrét érintette. A gyermekéhez siető anya megdöbbenve tapasztalta: gyermeke mindkét szemére lát.

 

Forrás: Bura László: “Imameghallgatás, csoda - kihívás a tudomány számára?”
(Keresztény Szó)
http://www.topnet.ro/kerszo/archiv01/0101/text.htm

Elektromos áramhoz hasonló bizsergés

W. asszonynak rákdaganata volt a felső állcsontján. Megműtötték. Hamarosan bélvérzés miatt ismét műteni kellett, az orvos gyomorrákot is megállapított nála.

Az operációra előkészítő idő alatt barátai bizalommal fordultak imáikban a már mennyei hazába költözött Pio atyához, segítségét kérve. Az ezt követő ellenőrző vizsgálatkor a ráknak már nyoma sem volt. A zavarba esett orvos egy specialistát akart felkérni, hogy segítségére legyen a műtét elvégzésében.

W. asszony megijedt, látva orvosa bizonytalanságát, s még bensőségesebben kérte Padre Pio segítségét.

Éjjel megállt ágya mellett Pio atya, jól megrázta a kezét és ezt mondta: «Ne félj! Nincs szükség operációra, amilyen gyorsan lehet, menj haza!» Alighogy megfogta a kezét, az asszonyon elektromos áramhoz hasonló bizsergés cikázott végig, új életerő szállta meg.

Reggel felkelt, és saját felelősségére hazament. Két napig még kímélte magát, azóta azonban teljes erőbedobással végzi háztartási tevékenységét, mintha semmi se történt volna.

(Blanár Mihály: Pio atya, a titokzatos karizmatikus. Testvéri Szolgálat Alapítvány, Esztergom, évszám nélkül. 196-197.o.)
 

Énekhang a hullaházból

Daniel Ekechukwu nigériai lelkipásztor 2001. november 30-án súlyosan megsérült egy autóbalesetben. Mire beszállították a St. Eunice Klinikára Oweriben, az orvosok halottnak nyilvánították. Kiállították a halotti bizonyítványt, és a halottas házba szállították. Csak felesége, Nneka nem tudott ebbe belenyugodni. Ő azért imádkozott, hogy az Úr életre keltse férjét. Daniel testét a hullaházban helyezték el, ahol a bebalzsamozás előkészítésére vegyszert próbáltak bele fecskendezni, de ez nem sikerült. A halottasház felügyelőjét éjjel éneklés ébresztette föl álmából. A hang a halottasházból jött. Nem voltak ott élő emberek, csak hullák. A felügyelő remegve kérte, hogy vigyék el onnan Daniel holttestét. Nnena egy onitshai templomba szállíttatta férje testét, ahol Reinhard Bonnke német evangelizátor prédikált. Ott a holttest hirtelen lélegzeni kezdett és felült, anélkül, hogy Bonnke látta volna ezt. Daniel Ekechukwu két napon át holtan feküdt, de miután életre kelt, a baleset sérülései nem voltak láthatók a testén.

(Friday Fax, 2002. március 15.)

Figyelmedbe ajánlom ezt a szegény Franciscót

Wilhelm Feussner jezsuita atya beszélte el egy stockholmi közösségben.

Rendtársa, Francisco Herrera atya, néhány évvel ezelőtt nagyon lefogyott, súlyos hátfájdalmai kezdődtek. Orvoshoz került, különböző vizsgálatokat végeztek, amelyek aztán kimutatták, hogy előrehaladott tüdőrákja van, már műtét sem jön szóba. Azt tanácsolták neki, ha szeretne még búcsút venni a családjától, akkor most tegye meg, mert hamarosan már nem tud repülőre ülni. Hazautazott hát Mexikóba, ahonnan származik, búcsút vett a családjától, aztán visszajött a stockholmi rendházukba...

Közben egy harmadik rendtársuk, Klaus Dietz (jelenleg ő a rendi elöljáró Svédországban) Chilében járt. Egy chilei jezsuita atyát, Alberto Hurtado-t, 1994-ben avatott boldoggá a pápa. Boldog Alberto Hurtado (1901-1952) a szegények közötti munkára érzett elhívást, rengeteget gyóntatott, még halálos ágyán is nagyon sokan keresték meg, lelki vezetést kérve. Hasnyálmirigyrákban halt meg. Chilében ma a jezsuiták által vezetett katolikus egyetem az ő nevét viseli. Klaus atya imádkozott a sírjánál, majd azt mondta: «Nézd, ha tehetsz valamit, figyelmedbe ajánlom ezt a szegény Franciscot...» Ugyanazon a napon készítették Stockholmban a kontroll radiológiai vizsgálatot Francisco atya tüdejéről, és a daganatnak nyomát sem találták! A hátfájdalmai nem szűntek meg teljesen, de a daganata évek múltával sem újult ki. A mai napig ő mondja a vasárnap esti 6 órai angol nyelvű misét a jezsuiták templomában. Az esetet pedig pontosan leírták, és elküldték Rómába.

Forrás: Dr Sörédi Pál levele a Hagiosz levelezőlistán, 2002. november 28.
 

Florina lát

1987-ben, Lesothóban a hatéves Florina Phakela megvakult. A misszionárius hívta a szüleit, s kérte, hogy folyamodjanak az ugyanott 1914-ben szentség hírében meghalt misszionárius, Joseph Gérard közbenjárásáért. A gyermek teljesen meggyógyult. Elmondta, hogy gyógyulása előtt – még vakon – megjelent neki egy idős pap, akit ő nem ismer.

Forrás: Bura László: “Imameghallgatás, csoda - kihívás a tudomány számára?”
(Keresztény Szó)
http://www.topnet.ro/kerszo/archiv01/0101/text.htm

Jézus a kisfiú ágyánál

Indiában az ötéves Solomon, akinek szülei nemrég lettek keresztények, súlyosan megbetegedett. Mája károsodott, gyakran orrán-száján vér folyt. Több orvos is föladta a reményt a gyógyulásra. Egyik este szülei elvitték Tami Naduba, ahol John Ravichnadran pásztor imádkozott a gyerekért. Amikor hazatértek, éjjel Solomon Jézust látta, amint a betegágyához jön, és elűzi a betegség lelkeit, amelyek gyötörték. Reggelre jól érezte magát. Mint kitűnt, teljesen meggyógyult. „Egyre többen tapasztalják meg Jézust ezen a módon” – mondja Sadhu Chellappa, az AGNI Ministries alapítója, amelynek hálózatához Ravichnadran gyülekezete is tartozik.

(Friday Fax, 2002. március 8.)

Kis karácsonyfával jött

Klára asszony, Fallóskút misztikusa, a kegyhely megalapítója mondja el a következőket:
«Körülbelül 1974-ben történt. Kint voltam a kápolnában. A karácsony előtti napokban kimentem takarítani.

Egy idős nénike jött. Az orvosok azt mondták neki, hogy csontszú eszi a karját. Le akarták vágni, de ő nem engedte. Eljött a forráshoz. Kis karácsonyfát hozott és imádkozott. Nagyon keservesen imádkozott, hogy már rég óta nem bírja a karját. A szomszéd asszony gondozza. Fésüli és ellátja.

Én is kértem az Úr Jézust ... Egyszer csak elalélt és feljajdult, hogy bírja, bírja, Szűzanyám, bírom a karomat! Ezután nem hagyott bennünket takarítani, (más valaki is volt kint takarítani) hanem ő takarított, minthogy a Szűzanya meggyógyította a karját.»

Forrás: Kerekes József (szerk.): Egy zarándokhely kialakukása, Hasznos - Fallóskút. Budapest, 2001. 70. oldal
 

Mi igen messziről jöttünk

Gemma pupillák nélkül született. A legavatottabb szemészek kijelentették: teljesen reménytelen eset.

Amikor hétéves lett, a nagyanyja magával vitte San Giovanni Rotondóba az ártatlan és igen szerencsétlen gyermeket. Részt vettek Szent Pio atya hajnali szentmiséjén.

A szentmise végén a leányka halk hangot hallott bensejében: «Gemma, gyere ide hozzám!» A nagymama kezénél fogva vezette a sápadt, remegő gyereket a tömegen keresztül. A Padre az oltár lépcsőjén várta, és szeretettel kérdezte: «Szeretnél első áldozó lenni?» «Szeretnék, atyám!» Pio atya azonnal visszatért a sekrestyébe és meggyóntatta, utána megáldoztatta.

A nagymama mindent élénken figyelt. Odahajolt a kislányhoz, és megkérdezte: «Kértél valami kegyelmet az Úr Jézustól?» «Nagymama, én elfelejtettem kérni...» – sóhajtott Gemma. Erre a nagymama szemét törölgetve Pio Atyához fordult: «Atya, kérem, mi igen messziről jöttünk, és...» Padre Pio jóságos melegséggel szakította félbe: «Szeretném a kis Gemmát megáldani...» Megáldotta, majd megsimogatta az arcát e szavakkal: «Légy igen jó kislány!»

Abban a pillanatban a kislány arca teljesen megváltozott, az élettelen szemek életet sugároztak, a gyermek felsikoltott: «Nagymama, látok!» Először Isten emberét látta, aki boldogan mosolygott rá, miután megáldotta, aztán az oltárt, nagyanyját, látta a zsúfolásig megtelt templomot, és a vele zokogó tömeget, mely könnyes szemmel magasztalta Isten dicsőségét.

(Blanár Mihály: Pio Atya, a titokzatos karizmatikus. Testvéri Szolgálat Alapítvány, Esztergom, évszám nélkül. 104-105.o.)
 

Nevetett örömében

Amikor Adrian gyerek volt, apja a bulgáriai angol követségen dolgozott. 1969-ben a kilenc éves fiú síbalesetet szenvedett egy Szófia melletti lejtőn. Három és fél hétig kómában feküdt. Mikor magához tért, súlyos fej- és test-sérüléseivel egy kétéves gyerek szellemi színvonalán állt. Lassan ugyan javult, képes lett arra, hogy dolgozzék, sőt meg is nősüljön, de az utóbbi időben sérülései elhatalmasodtak rajta, állapota egyre rosszabbodott. Sem járni, sem beszélni nem tudott rendesen.

2001. november 2-án David Hathaway evangelizátor az angliai Hollybushban hirdette Jézust. Adrian is jelen volt. Mikor David a betegekért imádkozott, Adrian eltorzult arccal és eltorzult testtel állt eléje. David imádkozott, és Isten ereje leszállt. Adrian arca kisimult, lábáról levette a sínt, teste kiegyenesedett. Normálisan tudott beszélni, és ragyogott az arca! Nevetett örömében, és befogadta Jézust az életébe. Egy héttel később telefonon beszélt David irodájával, és megerősítette gyógyulását.

Forrás: http://www.propheticvision.org.uk/eurovision/healed.html
 

Tudok szaladni

Egy házaspár érkezett San Giovanni Rotondóba ötéves gyermekükkel, aki születésétől fogva béna volt. Nápolyból jöttek. Az ember vonakodott bemenni a templomba, mert nem hitt Istenben.

Kicsit később Pio atya hangja hallatszott a kolostor folyosójáról. Az asszony kiszaladt hozzá a gyermekkel, és könyörögve kiáltotta: «Szánja meg, atyám, az én béna gyermekemet!»

Az atya odament hozzájuk, és mosolyogva szólt a gyermekhez: «Te már nagy vagy, ne hagyd, hogy édesanyád vigyen! Tudsz te már egyedül is szaladni!» Ekkor kivette a gyermeket édesanyja karjából és talpra állította. Most állt a gyermek életében először a saját lábán, teljesen meggyógyulva.

«De ti hárman jöttetek! Hol van a férjed?» - kérdezte az asszonyt Pio atya, pedig erről nem tudhatott. Az asszony megdöbbenésében sírva fakadt, és nem tudott feleletet adni. «Szaladj csak ki a templomtérre, és hívd be édesapádat!» - szólt Pio atya a gyermekhez.

Az kifutott, de a zarándokok tömegétől és az autóbuszoktól nem találta meg. Ekkor boldogságában teli torokkal elkiáltotta magát: «Édesapám, édesapám, tudok szaladni!» Az apa meghallotta a fia hangját, és nem hitt a szemének. Valóban! Fia meggyógyult. Lélekszakadva rohant feléje, és akkorát kiáltott, amekkorát csak tudott: «Hiszek, hiszek Istenben!» Ez az eset mindenkit mélyen megrendített. Sokan megtértek, akik tanúi voltak ennek a csodálatos gyógyulásnak.

(Harmath Károly: Pietrelcinai Pio atya, Agapé, Újvidék,1991. 84-85.o.)

Vasabroncsok

Kakukk Andrikó Ferenc vizslási lakos 1916-ban vonult be a hadsereghez. A világháború borzalmai között, mint annyian mások, ő is súlyos idegbajba esett. Gyógykezelték a katonai kórházakban sokáig, de betegen került vissza otthonába. A vidéki orvosok tanácsaival is élt, sőt többször vette igénybe a főváros jeles orvosait is, de minden hiábavaló volt. Elbeszélése szerint három hónapig csak pillanatokig hunyta álomra a szemét. A kimerültségtől az elmeháborodás tünetei mutatkoztak rajta.

Eltávozott hazulról, elbolyongott, s 1925. március 20-án Mátraverebély-Szentkúthoz ért. A zavart tekintetű férfi a zárda főnökét arra kérte, hogy alkalmazza őt valami munkára. A zárdafőnök szíve megesett a hadirokkanton, s buzdította, vigasztalta, hogy forduljon csak Szűz Máriához, s kérje Őt, hogy gyógyítsa meg. Andrikó bement a templomba, s úgyszólván egész nap imádkozott a kegykép elŐtt.

Estefelé teljesen gyógyultan jött ki a templomból. Meghatva beszélte el, hogy olyan érzése volt, mintha fejét s egész testét vasabroncsok szorították volna össze, melyektől imádsága végeztével egy szempillantás alatt megszabadult. Este evett, és másfélnapi mély álomba merült. Harmadnap, mint teljesen egészséges, hazament, övéi kimondhatatlan örömére. Megnősült, s mint P. Roznik Rajnér 1938-ban írja: «Most két gyermek boldog édesapja.»

(Forrás: Mátraverebély-Szentkút kegyhely és a Nagyboldogasszony Bazilika, 2. bővített kiadás. Kiadja a Szentkúti Ferences Rendház, 2000, Novoprint RT. 77-81. oldal)
 

«Megbolondult?» «Nem, meggyógyultam!»

1889-ben került az irgalmasnővérek gyulai zárdájába Pavlovszky Anna Mária nővér. Állandóan gyöngélkedett, a gyakori vérhányás nagyon megviselte. 1902-től állandóan feküdt, súlyos beteg volt. 1905. december 7-én olyan gyenge volt a magas láz miatt, hogy szentségekkel sem tudták ellátni. El voltak készülve a halálára. S a hetedikéről nyolcadikára virradó éjszaka ez történt vele:

Megjelent előtte Müngensdorf Vilmos, néhai tartományfőnökünk, aki 1902-ben halt meg, és azt mondta neki:

«Isten nevében parancsolom, keljen fel, menjen a kápolnába és mondja háromszor: ‘Ó Mária, mutasd meg, hogy Anyánk vagy! ’»

A beteg felült, de habozott, mert azt gondolta: «Hogyan keljek fel, hiszen súlyos beteg vagyok, ruhám sincs itt.»

Főtisztelendő atyám megrántotta paplanát és szigorúan megismételte előbbi rendelkezését. Mária nővér felkelt, ruháit ott találta az ágya mellett. Átment a kápolnába, az oltár lépcsőjére térdelt és elmondta az imát kétszer. Mikor harmadszor ismételte, megijedt saját magától, a hangjától, mert már több év óta suttogva beszélt. Éjjel 12 órától 2 óráig maradt imába merülve a kápolnában. Majd főnökéhez sietett és tudtul adta neki meggyógyulását. A főnöknő annyira meglepődött, hogy hirtelen azt kérdezte. «Megbolondult?» Mária nővér azt felelte: «Meggyógyultam.» És elmondotta, ami vele az éj folyamán történt. Nem is feküdt le, hanem 8-án fél ötkor megjelent a kápolnában, hogy a szokásos felajánláson jelen lehessen. (Mária Szeplőtelen Fogantatásának ünnepe alkalmából - szerk.)

Mi - folytatja a szemtanú - akik a gyógyulásról mit sem tudtunk, megbotránkozva néztünk egymásra és azt mondtuk: «Istenem, a főnöknő ezt a súlyos beteget is idehozta.» Ő az oltár lépcsőjére térdelt és hangosan mondta: «Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik Hozzád menekszünk!» Mikor Mária nővér hangját hallottuk, mindannyian sírásban törtünk ki úgy, hogy nem tudtunk imádkozni. Mikor magunkhoz tértünk meglepetésünkből, elénekeltük a Magnificat-ot és a Te Deum-ot.

 

Forrás: Berecz Sándor: Zarándokok könyve, 83. oldal. (Kiadta: Római Katolikus Plébánia Hivatal, YU - 24415 Backi Vinogradi, Beogradska 23.)

Tanúságtételek

Ebben a szekcióban olyan jelekről és csodákról számolunk be, amelyekről személyes ismerőseink tanúskodnak. Az elbeszélők szavahihetőségéről a szerkesztőbizottságnak legalább egy tagja kezeskedik.

Dávid Fia Kecskeméten

1992 körül történt Kecskeméten.

Közösségünkkel (amelyet akkoriban Dávid Fia Közösség néven ismertek) egyik este a piarista rendház egy kistermében imádkoztunk. Feleségem (Oskolás Gabriella) – akkor még jegyesem – késve csatlakozott hozzánk, mivel a munkából jött. A Megyei Kórház Izsáki úti telephelyén a fül-orr-gége osztályon dolgozott mint nővér. Aznap hoztak be oda egy 5 év körüli kislányt, hogy másnap kiműtsék a manduláját. Elvégezték a szokásos vizsgálatokat, vért vettek. A délután megjött véreredmény szerint a gyermek leukémiás volt. Másnapra ellenőrző vérvizsgálatot rendeltek el.

Feleségem kérésére a közösségben imádkoztunk ezért a kislányért. A másnapi vérvizsgálat tökéletesen jó eredményt mutatott. Az orvos csak azzal tudta magyarázni az esetet, hogy az első vizsgálat eredményét összekeverhették egy másikkal. 

Huszár László

 

Fekély és irgalom

Egyik szerzetes testvérem pap bátyja frontot járt, sok szenvedésen ment át, Isten tudja, hogyan, alkoholista lett. Igen szenvedett ettől a megkötözöttségétől. Olyan volt számomra megalázottságában, mint a 'Hatalom és Dicsőség' (Graham Greene) papja.

1982-ben Budapesten volt kisegítő lelkész, akkor járt az imacsoportunkba is. Egyik alkalommal meglátogattam, nagyon el volt keseredve, kérdeztem, miért. Hát hónapok óta nem gyógyul a lábszárfekélye, másnap be kell feküdnie ezért a kórházba, s ott ki fog derülni, hogy pap létére alkoholista, s ez milyen szégyent hoz az Egyházra. Egy belső derűvel és magátólértetődéssel mondtam: „Na, mutasd a lábadat”. Odatettem a kezemet, s nyelveken imádkoztam kb. tíz percig.

Másnap közösségi összejövetel volt, s egyszer csak belép az ajtón, szemmel láthatóan megint tintásan. „Hát hogy kerülsz ide? Nem vagy a kórházban?” „Eljöttem hálát adni, mert a kórházban levették a kötést, és be volt gyógyulva a lábszárfekély. S eljöttem, de hát útközben örömömben azért betértem a poharazóba is.”

Szinte "haragudtam" az Úrra, miért nem a megkötözöttségéből szabadította meg, miért "csak" a lábát gyógyította meg. De aztán megértettem, hogy erre az ingyen szeretet-élményre és még nagyon sok imára volt szüksége ennek a paptestvérnek, s egy másik pap szerető otthon-nyújtására ahhoz, hogy aztán megbékélve és szabadon térhessen vissza az Úrhoz. (Sz.)

Megszűnt az állandó fájdalom

Szinte minden nap fájt a hátam az elmúlt hat év alatt. Sokszor kellett, főleg délután, lepihennem, mert szinte már levegőt sem tudtam venni, majd beszakadt a hátam és a mozgás is nehezemre esett. Gyakran párosult ez a fájdalom a jobb csípő és láb fájdalmával.

Amikor tehettem, otthon lefeküdtem a szobában a parkettára, «megnyújtottam», tornásztattam a hátamat. Addig pihentem a földön, míg azt éreztem, újra könnyen veszem a levegőt.

Kb. négy éve voltam orvosnál ezzel a problémával, ahol annyit megértettem, hogy a jobb oldali hátizomzat lanyhábban működik a kelleténél.

2002. május 9-én délután a Hét Láng közösség csütörtöki imaösszejövetelére mentünk férjemmel. A metrón utaztunk, amikor úgy éreztem a lelkemben, hogy ezen az estén Isten megnyilvánul közöttünk. Hálával telt meg a szívem és boldog voltam, bár nem tudtam, hogy történik ez meg.

Ezen a napon nem gyógyító imára jöttünk össze, hanem a MENÓRA, vagyis a zsidóságért való ima napja volt. Mégis, egyszer csak Kovács Gábor atya arra a helyre mutatott, ahol én is álltam, kihívta imára azt a személyt, akinek fáj a háta.

Meglepődve és örömmel léptem ki a helyemről, és imádkoztak értem. Ima után a helyemre indultam. A jobb lábamat elöntötte a melegség. A hátamban megszűnt az állandó fájdalom, könnyűnek és szabadnak éreztem magam. Reggelente már könnyen fel tudok kelni, mozgásom is könnyebbé vált. Dicsőség és hála legyen érte Istennek.

Budapest, 2002. 05. 18.

Csabai Lászlóné (Magdi)

Mennyből az angyal

Az imacsoportunkba hozta el egy ötgyermekes édesapa a legkisebb gyermekét leukémiával, aki a Klinikán feküdt, s akiről ott lemondtak.

Húsvéti időszak volt. Az édesapa a gyerekkel a karján odaült az Oltáriszentség elé, mi körbe vettük. Megkérdeztem a körülbelül négy éves gyereket: „Mit énekelnél Jézusnak?” Azt válaszolta, hogy a Mennyből az angyalt! Erre vele együtt elénekeltük, nyelveken imádkoztunk.

A kicsi egy héten belül hazakerült a kórházból, egy hónapon belül megváltozott a vérképe, egy év múlva már azt mondták, hogy csak évenkénti kontrollra kell vinni. Három évvel később mint boldog iskolásról kaptunk fényképet róla.

Ágnes tv

Nincs többé rákos sejt

A nyolcvanas évek végén Ákos bátyám felesége, Mária megtudta az orvosoktól, a Kékgolyóban, hogy inoperábilis mellrákja van. Meglehetősen le is szidták, hogy miért ment későn. (Nem ő ment későn, hanem csak nagysokára voltak hajlandók foglalkozni vele.) Elkezdték sugarazni, ő ennek a terhét egyedül hordta karácsonyig, akkor mondta meg a férjének, s nekünk, s akkor kezdődött egy nagy imahadjárat. A hat gyerek, az ismerősök, barátok, szerzetesek. Még augusztus elején is az volt az orvosok álláspontja, hogy operálhatatlan, áttétek valószínűek. Akkor volt, hogy Katona István atya autóbuszt szervezett 1990. szeptember 8-ra, Grazba, Tardif atya gyógyító imaszolgálatára. Már akkor az volt a szándékom, hogy Mária sógornőmért kérek imát. S őt augusztus végén mégis operálhatónak minősítették és szeptember 8-ra tették a műtétet. Hárman mentünk a testvérek közül. Nagy élményünk volt, hogy semmi "rendkívüli" tanítás nem volt, otthonos volt minden, szinte magától értetődő. A szentmisére nagy füles kosarakban gyűjtötték össze az imakéréseket, s akkor a testvéreknek mondtam, hogy imádkozzanak a sógornőmért, aki valószínűleg most fekszik a műtőasztalon. A szentmise a betegekért volt, s szentmise után Tardif atya az ismeret szavával szólt. Ott mellettem történt, hogy valakinek így megnyílt a füle, s akkor derült ki, hogy már az előző ismeret szava is gyógyította, csak ő éppen nem hallotta meg, de a gyógyulás megtörtént, ment jelentkezni az orvos-bizottsághoz. (Egyébként nem engedték mikrofonhoz azokat, akik gyógyulást éreztek, itt tanúságot az előző napiak tehettek, akikről az orvos-bizottság úgy döntött). Az ismeret szava között volt olyan, amit én reménnyel a sógornőmre szerettem volna vonatkoztatni. Amikor hazaérkeztem, mondta el Ákos bátyám, hogy a műtét előtt az orvos még egyszer elmondta, hogy súlyos, ne számítson semmi jóra, áttétes rákos a felesége. Ákos végig ott imádkozott a folyosón. A műtét után az orvos azt mondta, hogy a gyors-szövettan nem mutatott ki rákos sejtet. A műtét után öt évvel Ákos és Mária biciklin lekarikázott Csíksomlyóra hálát adni.

Az Úristen azóta is igen megpróbálja őket, nem a keresztet vette el az életükből, hanem megmutatta rajtuk hatalmát.

Ágnes

Rettegtem a tüsszentéstől

1988-ban megcsúsztam az építkezésnél a falétrán, és gerendával a kezemben a hátamon lecsúsztam a lépcsőn. Előtte pár héttel lumbágóm is volt. A röntgen nem mutatott sérülést, de olyan kopást mutatott, mely az orvos szerint maradandó, és ezekkel a fájdalmakkal kell élnem életem végéig. Nem jártam orvoshoz, az állandó fájdalmakkal megvoltam.

1998. december 20-án elvégeztem a Szentlélek Szemináriumot. 1999. februárjában berobbant a derekam, az ülés rettenetes fájdalmakkal járt. Egy hónap fájdalom után az imacsoportunk felajánlotta, hogy kézrátétellel imádkoznak értem. Részleges gyógyulással elmúlt az ülésnél jelentkező fájdalom, nem is jött elő többet. A gerincfájdalmak maradtak, sőt fokozódtak. Már a munkámat sem tudtam normálisan ellátni. Féltem minden emeléstől.

2000. májusában az Emmausz Közösség (utolsó szombati) miséjén a Hermina úton kimentem gyógyulást kérni. Imádkoztam s azt kértem, hogy tudjak dolgozni. Részleges gyógyulást kaptam. Jézus nevében dolgozni tudtam, komoly súlyokat emelhettem, de előtte mindig kérnem kellett Jézus segítségét.

Ezután sajátmagamnak nem kértem gyógyulást.

2000-ben két lelkigyakorlaton, 2001-ben egy lelkigyakorlaton, valamint 2000 októberében és 2001 áprilisában Medjugorjéban voltunk.

Többször hallottam belső hangon ebben az időben, mikor sorban álltak imáért, hogy «most te is menj és kérj imát». Meg kellett mondani, hogy miért imádkozzanak. Arra kértem Jézust, hogy sugallja meg, mit kérjek, mit akar Ő adni. Mindig más kegyelmeket kéretett velem, mint az én gyógyulásom. (Hála érte Jézusnak.)

Fájdalmaim fokozódtak, olyan gerincremegésem volt, hogy 3-5 másodpercig mozdulni sem tudta. A felállás nehéz volt, feleségem kezét fogva állhattam fel a templomban is, amikor letérdeltem. Fogta a kezemet és vigyázott rám.

Rettegtem a tüsszentéstől. Szervezetem lemondott a tüsszentésről, ez a fejemben okozott feszültséget.

Dolgozni tudtam, ülésnél nem fájt a derekam.

A HÉT LÁNG Közösségnél több összejövetelen vettem részt. Nem kértem magamnak soha gyógyulást Jézustól. (De reméltem, ha eljön az ideje, megtörténik.) Nem szólítottak ki gerinccel gyógyulni, de mással igen.

2002. február. Az egyik gyógyító imaösszejövetelen Kovács Gábor atya oda mutatott, ahol én is álltam, hogy valakinek fáj a gerince. Az Úr akarja gyógyítani. Én repültem örömömben, furcsa szabadító érzés volt, mint aki rabságból szabadul ki. Hazafelé már az aluljáróban leszaladtam a lépcsőn, ugrálni tudtam. Nem kell óvatosan mennem, nem kell minden gödörre vigyáznom, alvás közben nem ébredek fel fordulásnál.

Azóta gerincfájdalmaim teljesen megszűntek, teljes gyógyulást érzek, boldogan tüsszenthetek.

Dicsőítem Jézust, hálát adok neki, köszönöm ezt a nagy ajándékot, melyet kaptam.

Budapest, 2002. április 21.

Szomszéd

Leukémiás lett nyaralóhelyi szomszédunk kedves serdülő kislánya. A család nem volt katolikus, de igen jóban voltunk. Áthívtak hozzá imádkozni. Arra bátorítottam őket, hogy ők is rendszeresen imádkozzanak így a gyermekükkel. Még Budapesten is elmentem hozzájuk gyógyulásért imádkozni. A kislány teljesen meggyógyult.

Ágnes

Változás történt?

Nagymamámnak egy idő óta veseproblémái voltak. Az utolsó vizsgálat alkalmával azt mondták, hogy mindkét veséje rossz állapotban van, és ha a következő vérvizsgálat nem mutat drámai javulást, dialízisre kell mennie! Az orvosok természetesen nem vártak ilyen javulást, hiszen a vesebajból valójában nincs gyógyulás.

Mi viszont nem akartuk, hogy szegény nagymama dialízisre járjon, így hát imádkoztunk, imádkoztunk és megint csak imádkoztunk, hogy az Úr tegyen csodát, és mire megint az orvoshoz kell mennie, gyógyítsa meg annyira, hogy ne legyen szükség dialízisre.

Ezen a héten került sor rá, hogy nagynéném megint elvitte nagymamát az orvoshoz. Az orvosnő elvégzett még egy vérvizsgálatot, tette a dolgát, végül visszajött a lelettel. Látszott rajta, hogy zavarban van. Fölváltva nézett a régi adatokra, majd az újakra. Megint a régiekre, megint az újakra. «Miért vannak itt?» - kérdezte végül a nagynénémtől. Most nagynénémen volt a sor, hogy zavarba jöjjön. Hogy kérdezhet ilyet a doktornő? Néhány újabb kérdés, némi további zavar, végülis nagynéném feltette a kérdést: «Változás történt?» «IGEN!» - felelt a doktornő.

Úgy van. Nagymamának nem kell dialízisre mennie, dicsőség az Úrnak! Olyan boldog vagyok! Csodálatos, amit az Úr tett.

2002. május 27.

Melissa McLean

Dokumentumok

Ebben a részben verifikált csodák szerepelnek. Egyházi hatóságok által kivizsgált, vagy más módon megnyugtatóan dokumentált, természetes módon nem magyarázható jelenségekről van szó, amelyek Isten bölcsességét, szentségét és hatalmát tanúsítják.

A bíró unokahúga

Az alábbi eskü alatti vallomást „Károly úr, katona Óbudáról, a király megbízásából Buda bírája” tette 1276. augusztus 9-én, amikor Szent Margit halála után az életszentségéről és csodáiról szóló adatokat gyűjtötte össze egy bizottság.

„Egyik unokahúgom (1), nővérem leánya, olyan súlyos beteg volt tíz hétig, hogy négy orvos, akik gyógyították, szinte már halottnak tartották. Mindennap azt vártuk, hogy meghal. Elhívtuk Krisztián urat, a budai Szűz Mária templom plébánosát, aki Krisztus testét adta neki és a szent kenetet. Valamivel azután egészen elvesztette beszélőképességét, ilyen állapotban maradt három napig. A negyedik napon édesanyja megfogadta Szent Margitnak: ha meggyógyítja, elviszi őt sírjához. Akkor az említett leány elkezdett beszélni. Következő napon szülei és rokonai elvitték az említett sírhoz. Ott maradt egész nap, de nem gyógyult meg. Azután elvitték őt egy kolostor mellett lévő házba a Duna szigetén (2) és ott maradt hat napig. Majd ismét elvitték az említett kolostorhoz. Az említett leányka kérte, hogy fektessék rá a sírra, ott maradt és imádkozott, azután felpillantott, és mondta: ‚Dicsérjétek Istent, mert én meggyógyultam.’ Lábra állt és visszatért a budai Várhegyen lévő otthonába.”

 

(1) A lányt, mint Károly bíró kérdésre közölte, Ágnesnek hívták.

(2) A premontrei Szent Mihály kolostor mellett levő beginákhoz.

(Király Ilona: Árpádházi Szent Margit és a sziget. Szent István, Bp. 1979. 267-268. o.)

Akasztott ember gyónása

Loyolai Szent Ignác egyszer Barcelonában, 1524 körül a domonkos apácák zárdája felől jövet, a Belloc utcán átkelve kiáltásokat, hangos jajveszékelést hallott. Egy Lessani (Lasano) nevű férfi amiatti elkeseredésében, hogy elvesztette a fivére elleni pert, felakasztotta magát. Ignác gyakorlatias, tettrekész ember lévén gyorsan levágta a kötelet.

Megpróbálták újraéleszteni a férfit, de hiába. Ignác könnyek között imádkozott, azon sajnálkozva, hogy így kell meghalnia egy embernek. A körülállók is bekapcsolódtak az imába. Ezután Ignác felállt, és az akasztott ember felett kimondta Jézus szent nevét. Lessani erre kinyitotta a szemét, magához tért, és sajnálkozását fejezte ki tette miatt. Ezután meggyónt, részesült a szentségekben és ezt követően nemsokára meghalt.

E tudósítás az Ignác szentté avatásához összegyűjtött hivatalos okiratokban szerepel. A körülállók és Juan Pasquale tanúsították, hogy Lessani valóban halott volt. A csoda nagy szenzációt keltett a környéken. (Herbert: Lázár, kelj fel! Ecclesia, Bp. 1995. 116. o.)

Az orvos lehetetlennek tartotta

Maria del Pilar Pasquau Gutierrez sebész vallomása a vele történt esetről:

1921 szeptember 14-én operációhoz készülődtem, melynek során bátyám combjából kellett eltávolítani egy golyót. Amikor egy széndioxiddal dúsított vizet tartalmazó üveget akartam kinyitni, az üveg felrobbant a kezemben és egy szilánk a jobb szemembe fúródott. A szem azonnal kifolyt és már nem is láttam vele, mivel a seb egy centiméter mély lehetett. A velem lévő orvosok nem tudtak segíteni, mert nem volt közöttük szemész. Lefektettek egy ágyra, miközben édesanyám Jodarba küldött az ottani híres szemorvosért, Johann Martin Alguacilért, aki két órával később meg is érkezett. Miután hosszan és gondosan megvizsgált, megállapította, hogy jobb szemem világa elveszett. Ezért nem is írt fel semmilyen gyógyszert néhány csepp antropinoldaton kívül, hogy a seb hamarabb varrasodjon. Hozzáfűzte, hogy a következő hónap elején, miután Madridból visszatér, újra megvizsgál majd és beültet egy üvegszemet.

A karmelita nővérek tudomást szereztek a velem történt szerencsétlenségről és elküldték nekem Isten szolgálóleányának (Szt. Joachina) egyik relikviáját: köntösének egy darabját, azzal a kéréssel, hogy azt tegyem a szememre. Egyben elkezdtek egy kilencedet is, amelyet egész családunk velük imádkozott, kérve Istenünket, a mi Urunkat, hogy mutassa meg kegyelmét és Joachina nővér közbenjárására adja vissza szemem világát.

Következő nap, szeptember 16-án, miután az ereklyét szememre helyeztem, megkértem a szobalányt, hogy nyissa ki szobám ablakainak spalettáit. Abban bíztam, hogy fogok valamit látni, mert miután betakartam szememet az ereklyével, a szem belsejében néhány gyenge kopogást észleltem és úgy éreztem, mintha újra telítődne a szemgolyóm. És valóban, valamit már láttam, bár az orvosom, Dr. Wilhelm Rojas nem akart hinni szavaimnak, abszolút lehetetlennek tartotta ezt és látni vágyásom képzelgésének.

Az elkövetkezendő napokban, a kilenced végéig egyre jobban láttam és mindazon alakfelismerési próbákat kiálltam, melyeknek az orvos és a családom alávetett. Ilymódon nyertem vissza a látásomat, és most már a jobb szememmel ugyanolyan jól látok, mint a ballal. Dr. Wilhelm Rojas, aki a szemorvos véleményét is hallotta és látta a szememet az ereklye felhelyezése előtt, valamint tanúja volt annak a gyors lefolyású gyógyulási folyamatnak, amely mindenféle emberi eszköz alkalmazása nélkül ment végbe, úgy nyilatkozott, ez a gyógyulás csak egy csodának tulajdonítható.

(Wilhelm Schamoni: “Wunder sind Tatsachen”, Johann Wilhelm Naumann-Verlag, Würzburg 1976, p.18-22.)

Erzsébet

A szerzetesként meghalt Árpádházi Szent Erzsébet temetésén kétszázezren vettek részt, már a sírjánál sok beteg gyógyult meg. Két ülésen hivatalos tanúvallomások alapján 130 csodás esetet írtak össze és küldtek el Rómába. A sírnál történt legnevezetesebb csoda egy Dietrich nevű, ötéves, vakon született fiúval történt. Arcán semmi nyoma nem volt a két szemnek. A szemüregeket bőr fedte. A gyermek anyja Erzsébet sírjánál imádkozott és sírt. A sírról port vettek fel és rászórták a szemek helyére. A bőr ekkor felrepedt és megjelentek a szemek. Több tanú esküvel is igazolta a csodát, és Konrád atya (Erzsébet ferences gyóntatója) szintén állította, hogy ő maga is látta a kialakult szemeket.

Szintén Konrád atya jegyezte fel egy hároméves kisfiúnak a feltámasztását a csoda összes körülményeivel együtt az anya, az apa, a nagymama és a nagybácsi és mások tanúvallomása alapján. A nagymama megfogadta, hogy Szent Erzsébet menháza számára adományt juttat el és a gyermeket Isten szolgálatára ajánlja fel, ha életre kel. A gyermekbe - bár már egy egész éjszakán át halott, merev és kihűlt volt - visszatért az élet.

(A fiatalon, kisgyermekekkel megözvegyült Erzsébet nevéhez egyébként négy kisgyermek feltámasztását fűzik a források.)

(Forrás: Lázár, kelj fel!, Albert J. Hebert, Ecclesia, 1995. 82-83.o.)

Falevelek

A következő vallomást az itáliai Cora városának legmagasabb képviselői előtt jegyzőkönyvezték. A városnak két temploma volt. Az akkori Itáliában a nap estétől másnap estéig számított. A jegyzőkönyvet 1730. április 26-án délután vették fel, és este ugyanezen a napon, de már április 27-i keltezéssel írták alá.

1730. április 26.

Mi alulírottak, akik az igazság megállapítására lettünk meghíva, teljes és rendíthetetlen meggyőződéssel eskü alatt tanúsítjuk: Méltóságos Isten szolgája Baldinucci Antal atya a Jézus Társaságából népi missziókat tartott Corában. 1704 májusában elindult a Corától 3 mérföld (kb. 4,5 km)-re lévő városkába, Giulianóba. A Corában lakó emberek az iránta érzett tiszteletből követték őt, mi is, akik ezt a jegyzőkönyvet írtuk. A menet, amelyhez csatlakoztak a giulianói hívek is, a város kapujához tartott, amely nyolc mérföldre volt a ferences kolostortól. Onnan az utunk a Monte Fortino elé vezetett. Egy dús szilfa alá érve megállított minket azzal, hogy itt szentbeszédet tart. Gondolom, azért éppen itt, mert itt a lombok oltalmat nyújtottak az égető nap hevétől, és biztosan azért is, mert Isten szándéka szerint itt kellett megtörténnie a csodának. Az atya a szilfa alatti széken állt. A fa magányos volt, messze a többi fától. Prédikációjában a következőket mondta: „Tudjátok, kedves hívek, hogyan hullanak az emberi lelkek a pokolba? Úgy, ahogy a levelek hullanak e fáról.”

Ahogy az atya kimondta ezeket a szavakat, a fáról a levelek olyan sűrűn kezdtek hullani, mintha havazott volna. A levelek olyan hosszasan hullottak, hogy ez idő alatt legalább négyszer elmondhattuk volna a Hiszekegyet. A fa csaknem kopasz lett, de a többi fáról szinte egy levél sem hullott le. A szentbeszéd előtt és közben is szinte teljes szélcsend volt. Amikor az emberek látták ezt a csodát, hangos sírásra fakadtak, és irgalomért könyörögtek. Az atyának meg kellett szakítania a beszédét, mert hosszú ideig nem tudta lecsendesíteni a népet. A hangos sírás vagy fél óráig tartott. A csoda hatását nyomban észre lehetett venni: a jelenlevők közül, akik haragudtak egymásra, azonnal kibékültek, sokan új életet kezdtek, és voltak, akik kolostorba vonultak. Biztosan állíthatjuk ezt, mert mi is a jelenlevők között voltunk, hogy meghallgassuk az atya prédikációját. A szentbeszéd minden szavát tisztán hallottuk, és láttuk a hulló faleveleket. Ezzel dicsőítjük Istent és az igaz Isten szolgáját.

Ezt tanúsítjuk a mai napon a fent írt évben.

Én, Isidor Cerracchi kanonok jelen voltam a fent leírt történetnél.

Én, Joseph Caporetto kanonok jelen voltam a fent leírt történetnél.

Én, Romulad Sellarotti pap, jelen voltam a fent leírt történetnél.

Én, Silvester Tiraborelli, jelen voltam a fent leírt történetnél.

Cora Óvárosának képviselői.

Mindannyian igazoljuk és szóban tanúsítjuk: a fent leírt történet saját szavainkkal leírt és sajátkezűleg aláírt történet.

Átadva a mi hivatalos épületünkbe 1730. április 27.

Marcus Antonius Prence, jegyző és titkár.
(Arch. S. Congr. pro Causis Sanctorum, X. n. 305, pp 163-164)

Forrás: W. Schamoni - K. Besler: Szentéletű tanúságtevők. Akták az újkori csodákról, Budapest, 2001. Márton Áron Kiadó. 56-58.o.

Gyóntatás

Boldog Gerard Jean-Joseph (1831-1914) 1851-ben lépett be a Szeplőtelen Szűz Oblátusai missziós rendbe. Két évvel később kezdte meg Afrika déli részén Jézus Krisztus örömhírének hirdetését. 1853-tól a Dél-Afrikai Natalban a zulu törzs, 1862-től Lesotho-ban, Roma városában és az ország északi részén a bosuto törzs körében vezetett missziót. A bosuto törzs már életében szentnek tartotta erényeiért és karizmatikus tulajdonságaiért. Kegyelemként megkapta a jövendölés, a gondolatolvasás és az emberi sorsok jövőjének ismeretét is.

A következő esetet több tucat szemtanú látta és tanúsította egybehangzólag:

23. tanú: Patricia Letsie Moshoesh, 55 éves:

1885-ben Matsiengben születtem, 55 éves vagyok. 1902-ben katekumen voltam, 1905-ben kereszteltek meg. Szeretnék tanúskodni Gerard atya csodatettéről, amelyet saját szememmel láttam, Isten nagyobb dicsőségére. A csoda 1902. augusztus végén történt. Azarias Mabathoana harminc éves, két gyermekes édesapa volt. Egy évig tüdőbajban szenvedett, vért hányt. Mokhokhongban lakott, néhány kilométerre Roma városkától délre. Augusztus végén halt meg. Halála óráján az ő házában voltam, rajtam kívül még nővérem, Leonia, a haldokló felesége, Angelina Mamatsebetsebe, Eusebia Mnuyeli, Désirée anya volt ott, a férfiak közül pedig Paulus, Azarias szerzetes, Jozefa Arimathea és Fülöp, a haldokló rokonai. A többiekre nem emlékszem. Röviddel napfelkelte előtt Azarias meghalt. Eusebia lezárta a halott szemét, állára kendőt kötött, és az itteni szokás szerint összehívták a család többi tagját. A halálhírt közölték a gyerekekkel is, ők azonban a halott szobájába nem léphettek be. Angela a halott fejénél, Eusebia a lábánál, Leónia és én a földön ültünk. Gregory Mabathoana még éjszaka ellovagolt, hogy Azarias kérésére elhívja Gerard atyát. Amikor visszatérve látta, hogy Azarias már nem él, ismét lóra ült, és sietett az atyához, hogy már ne fáradjon az idejövetellel. Nem tudom, hogy Gregory ellovagolt-e Romáig, vagy útközben találkozott az atyával, de együtt érkeztek meg egy-két órával Azarias halála után. Hallottam, hogy Gerard atya, mielőtt belépett volna a szobába, azt mondta:

- Azarias, látod, már jövök!

A szobában síri csönd volt. Az ajtóban az atya így szólt:

- Azarias, gyermekem, állj fel, hadd beszélgessünk!

Ijedten összenéztünk, és Eusebia ezt súgta:

- Ugyan, mit akar az atya? Hiszen tudja, hogy Azarias halott!

Gerard atya beljebb jött, minden tekintet rászegeződött. Kezében a Legszentebb Oltáriszentség volt. Ránézett a halottra, letérdelt és imádkozni kezdett. Mi is figyeltük a halottat. És lám: egyszer csak megmozdult! Eusébia meglazította a kendőt Azarias ajkán, az atya pedig harmadszorra is megszólalt:

- Azarias, eljöttem hozzád, beszélj!

Azarias válaszolt:

- Itt vagyok, atyám.

Eusebia a fülembe súgta:

- Csakugyan feltámadt a meghalt testvérem?

Azarias körülnézett a szobában, de már nem szólt egy szót sem. Az atya kiküldött minket, hogy meggyóntassa őt. Kis idő múlva újra behívott bennünket. Míg ő Azariast megáldoztatta és feladta neki a betegek szentségét, mi imádkoztunk. Az atya a szertartást a következő szavakkal fejezte be: «Azarias, béke veled!» Ezután a családhoz fordult, és arról beszélt, hogy Isten Azariast magához veheti, vagy itt hagyhatja a földön, hadd legyen meg az ő akarata. Miután az atya elment, Azarias némán betakarta az arcát. Kicsit később Eusebia kitakarta Azarias arcát, de már halott volt. Több részletre nem emlékszem.

24. tanú: Helena Mabathoana, 46 éves:

Helena Mabathoana vagyok, Kefasal Monasi felesége. Apám Azarias, akit Gerard atya felébresztett halotti ágyán, anyám Leonia. 1894-ben Romában születtem, már gyermekkoromban megkereszteltek. Elmondom az igazat. Az, amit Gerard atya tett, nagy csoda: lehetővé tette apámnak a szentáldozást. Apám feltámadása idején nyolcéves voltam, és több részletre emlékszem. Amikor Gerard atya meghalt, húszéves voltam. Meg kell jegyeznem, hogy az atya nagyon jóindulatú volt az apámmal. Amikor találkoztunk, így köszöntött: «Te vagy Helena, az én barátom lánya! » Mi, gyerekek nem lehettünk akkor abban a helyiségben, ahol a halott volt. A többi részletet édesanyámtól tudom. Apám halála után hallottam, hogy anyám arról beszélt valakinek, amit Gerard atya mondott apámnak: Jobb, hogy elment, mert a többnejűség veszélye leselkedett rá.

39. tanú: Paulus Mabathoana, 64 éves:

Paulus Mabathoana vagyok, Peteroshi és Tabita fia. 1876-ban születtem Romaban. Negyvenhét éves koromban kereszteltek meg. Jómódú vagyok, Romában élek. Elmondom Azarias bátyám feltámasztásának történetét, aki 1902. augusztus 31-én halt meg. Az egész feltámasztást saját szememmel láttam és hallottam, de akkor nem értettem, hogy mi történik, mert még pogány voltam. Ez az esemény nagy hatással volt rám. Még emlékszem, ahogy a bátyámat ápoltam, mert tüdőbeteg volt. Azon az éjszakán nem aludtunk. Korán reggel legfiatalabb testvérünk, Gregory Romába lovagolt Gerard atyáért. Én Mokenybe mentem, hogy teát és cukrot vegyek. Amikor visszatértem, Azarias már halott volt, olyan halott, mint mindenki más, akit eltemettünk. Megérintettem és teljesen hideg volt! Gregory együtt érkezett Gerard atyával. A halálhír hallatán az atya azt mondta:

- Azarias hívott, ezért nem mehet el úgy, hogy ne beszéljünk.

Amikor az atya megérkezett, én a fiúkkal a ház előtt álltam. A község polgármestere megerősítette Gerard atyának, hogy Azarias halott.

- Én azért jöttem, hogy beszéljek vele - felelte az atya.

Bementünk. Kétszer is szólította halott testvéremet, a harmadik szólításra a halott megmozdult. Az atya kissé szemrehányóan, de gyengéden azt mondta:

- Azarias, meglepődtem, hogy hamarább akarsz elmenni, mint ahogy én ideérek. Elbeszélgetünk, aztán majd megáldalak.

Az áldás után az atya így szólt:

- Most már folytathatod utadat, de ne felejts el engem ott sem, ahová mész.

1902. szeptember 1-én hétfőn temettük el Azariast.

«Positio super introductione causæ», Róma, 1954. (167. oldal)

 

Hús és vér

A 8. században egy pontosan nem ismert dátumú napon a közép-itáliai Lanciano Szent Legontianus és Domitianus templomában egy bazilita szerzetes misézett. Az átváltoztatás után hirtelen kétely támadt benne afelől, hogy a kenyér és bor ténylegesen Krisztus testévé és vérévé lényegült át. Ekkor az ostya látható módon hússá, a bor láthatóan vérré változott át a kezében, majd a vér megalvadt, és öt különböző, szabálytalan csomóra oszlott. A megdöbbent szerzetes először el akarta titkolni a történteket. De mivel nem tudott úrrá lenni izgatottságán, föltárta annak okát a hívek előtt, akik így közvetlen szemtanúi lettek, és az esemény hírét elterjesztették a városban.

Az átváltozott szentostyát és bort az azóta eltelt ezerkétszáz éven át változatlanul és hűen őrizték a szerzetesek Lancianóban. Az ostyából lett hús nagysága megfelel egy nagyalakú ostya méretének, rostos szerkezetű és barna színű, de rózsaszínűnek látszik, ha a szentségtartó mögé valamilyen fényforrást helyezünk. A húsban jól kivehetően jelen van az ostya néhány eredeti, kenyérszerű darabkája is. A kehelyben lévő vér barnásvörös, öt kis csomóból tevődik össze, összsúlya mintegy 16 gramm.

1970-ben az lancianói ferences közösség úgy határozott, hogy lehetővé teszik az ereklyék tudományos vizsgálatát. A vizsgálatok végrehajtására dr. Odoardo Linoli professzort, az anatómia, kórszövettan, kémia és klinikai mikroszkópia docensét, az arezzói "Egyesített Kórházak" igazgatóját kérték fel. Dr. Linoli asszisztensként bevonta a munkába dr. Ruggero Bertellit, a sienai egyetem anatómia professzorát is. Linoli professzor 1971. március 4-én, a lancianói Szent Ferenc templomban ismertette tudományos közleményét elemzése eredményeiről.

A rendkívül alapos szövettani vizsgálatok a következő eredménnyel zárultak:

  • A szinte fa keménységűvé száradt hús valódi emberi hús, mégpedig szívizomszövet. Összetevői és struktúrája mikroszkóppal kétséget kizáróan felismerhető (szívizomszövet, vénák és artériák a szívre jellemző sűrűségben, továbbá a szív jellegzetes ideghálózata).
  • A vér valódi emberi vér.
  • A hús és a vér azonos vércsoportba (AB) tartozik. (Ez egyébként az a vércsoport, amelyet Baima Bollone professzor azonosított a torinói leplen, valamint megegyezik más, térben és időben egymástól távol történt eukarisztia-csodák ereklyéinek vércsoportjával.)
  • A vérben a fehérjék olyan százalékarányban találhatók, amilyenben a friss emberi vérben szoktak előfordulni.
  • A vérben a következő ásványi anyagok találhatók: kloridok, foszfor, magnézium, kálium, nátrium, ugyanakkor a vér kálciumtartalma jelentősen megnövekedett.
  • A szövetekben nem található semmiféle mesterséges konzerválóanyag. A hús és a vér nagyon jó állapotban maradt fenn tizenkét évszázadon keresztül a biológiai és egyéb rongáló behatások ellenére.
Az 1971-es és az azokat kiegészítő és megerősítő 1981-es szövettani elemzések hivatalos szakvéleményei alapján a lancianói eukarisztia-csoda ereklyéiről teljes tudományos biztonsággal megállapíthatók a következők: Az eredeti ostyadarabokat is tartalmazó hús valódi emberi szívizomzat, a vér pedig ugyanabba a vércsoportba tartozó emberi vér.

A szövetminták mikroszkópos vizsgálatának eredményeiről a bizottság fotódokumentációt tárt a nyilvánosság elé.

(A csodáról és vizsgálatok módszertani eljárásairól részletesebben: Bruno Sammaciccia: A lancianói oltáriszentség-csoda, Ecclesia, Budapest, 1991.)

Már oszlásnak indult

Egy alkalommal Xavéri Szent Ferenc India déli részén, Coulonban, az ottani portugál templomban prédikált. Úgy érezte, hogy igehirdető szavaival kemény szívű hallgatói megáltalkodottságának falába ütközik.

Egy férfit az előző napon temettek el a templomban. Ferenc félbeszakította beszédét, Istenhez fohászkodott, kérte Őt, hogy dicsőítse meg Fia vérét és nevét, és lágyítsa meg az összegyűltek szívét. Ezután utasított néhány embert, hogy nyissák fel az előző nap eltemetett férfi közelben lévő sírját.

Könnyek között imádkozott, lángoló szavakkal. Elmondta hallgatóinak, hogy Isten milyen szívesen támasztja fel még a halottakat is, csakhogy őket megtéríthesse.

Amikor felnyitották a sírt és kiemelték a holttestet, az már bűzlött. Ferenc utasítására letépték róla a leplet - és látták, hogy az már oszlásnak indult. Ferenc azt akarta, hogy e tényekről mindenki személyesen győződjék meg.

Ezután letérdelt, rövid imát mondott, és az élő Isten nevében felszólította a halottat, hogy keljen fel.

A férfi felkelt, ereje és egészsége teljében.

A jelenlévőket szent félelem fogta el. Azok, akiknek szükségük volt rá, a lábaihoz borultak, hogy megkeresztelje őket. Sok ember megtérését eredményezte ez a csoda.

Ezt a történetet a Rota vizsgálóbírái vitathatatlanul hitelesnek ismerték el két tanú, Emmanuel Gogo és Joam Andicondam, valamint a feltámasztott személy vallomása alapján.

(Hebert: Lázár, kelj fel!, Ecclesia, Budapest, 1995. 171. o.)

Mégis !

Oriol Szent József 1650. november 23-án született Barcelonában és ugyanott halt meg 1702 március 22-én. Barcelona S. Maria del Pino nevű apátsági templomának világi papja volt. Megkapta a gyógyítás adományát. Az alábbi esetet több tanú egybehangzó vallomása igazolja a «Positio super introductione Causæ (Romæ 1767, p.114-118)» c. iratban. A gyógyulást a Dóm vezetője, mint tanú, a 68 éves Francisco Tagell y Pi a következőképpen meséli el.

Francisco Tagell y Pi többször tanúja volt, hogy Isten szolgája (értsd: José Oriol) közbenjárására betegek gyógyultak meg. Többször látta a papot Jézus Krisztus Legtisztább Vérének Kápolnájában, amint kompletórium után az ott gyülekező betegeket szenteltvízzel megáldotta. Olyan sokan sereglettek oda a gyógyulni vágyók Barcelonából és távoli országokból is, hogy sokszor nem fértek el az egyébként tágas kápolnában. A tanú látta, amint a betegek a templomba léptek és gyógyultan távoztak. Különösen sok nyomorékot és csonkát látott, amint azok kiegyenesedve és egészségesen távoztak, mankóikat a kezükben fogva, vagy a vállukra vetve. Mások vakon jöttek és látón távoztak, megint mások némán érkeztek és érthető módon beszéltek, mikor elmentek.

A tanú sokszor látta már, amint a Miasszonyunk plébániatemplom közelében egy városszerte jól ismert nyomorék koldus kéregetett. Köztudott volt, hogy a férfi gerinctörést szenvedett a keresztcsontja közelében. Emiatt nem tudott felegyenesedni, és lábai annyira elkorcsosultak, hogy egyáltalán nem tudta őket használni: két mankóra támaszkodva vonszolta magát a templomon keresztül. A mankók egyike sem volt hosszabb 3 arasznyinál. Ezekre támaszkodott a karjaival és a fejét magasra tartotta, hogy ne érjen a földhöz. Lábai helyett filccel bepólyált térdein járt, alsó lábszárait magasra felhúzva. Ilymódon csak nagy nehézségek árán tudott haladni.

Egyik reggel a templomban kéregetett, miközben a kórus a zsolozsmát imádkozta. A templomhajóban állt meg, a lépcső közelében, amely a plébániatemplom főoltára alatti Szent Tövis Keresztkápolnához vezetett. Itt akart Dr. José Oriol leereszkedni a kápolnába, hogy bemutassa szentmiseáldozatát. Így szólt a nyomorékhoz: «Látod, milyen sok beteg jön hozzám mindennap, hogy meggyógyítsam őket, te pedig, aki minden nap látsz engem, még sose kérted ezt tőlem.» Mire a béna nevetve így felelt: «Már elmúltam 30 éves, és ha most meggyógyulnék, vajon milyen foglalkozást tudnék még kitanulni, amellyel a kenyeremet kereshetném?» A papnak nevetnie kellett ezen a furcsa válaszon – és lement a kápolnába. Ott bemutatta miséjét, hálát adott, majd visszaindult a kórushoz.

A lépcső tetején újra meglátta a nyomorékot, és ezt mondta neki: «Hát te még mindig itt vagy! Még ha te nem is szeretnéd, én meg akarlak téged gyógyítani!» Ezzel szemeit az égre emelte, elváltozott az arca, és úgy tűnt, sugarak jönnek ki a testéből. Jobb kezét a nyomorék testére tette és így szólt: «Super aegros manus imponent...» (*) , majd a kereszt jelét rajzolta a homlokára és megáldotta. Aztán ezt mondta neki: «Kelj fel, fogd a létrát és akaszd ezeket a mankókat az örömmel teljes Miasszonyunk képe mellé.» Ez a kép pedig akkortájt a főoltár mögött volt, sokkal magasabban mint ma, miután az oltár új díszítést kapott. A tanú, aki mindezeket elmondja, látta, hogy a béna azonnal kiegyenesedett, leoldott egy kötést a térdéről, és összekötözte vele a mankóit. Ezalatt a pap visszament a kórushoz, a meggyógyult pedig a sekrestyeajtóhoz lépett, ahol egy létra volt a falnak támasztva. Fogta a létrát, amit egy embernek igencsak megerőltető volt megemelnie, és a Szűzanya képe mellé állította, felmászott rá, és mankóit a kép melletti szögre akasztotta.

A beteg olyannyira egészséges lett, hogy később kisegítő sírásóként dolgozott ugyanazon a plébánián. A tanún kívül még több más személy is látta a csodát, megkövülten álltak ott és elámulva követték tekintetükkel a gyógyultat, szavak nélkül néztek egymásra.

Forrás: Wilhelm Schamoni: Wunder sind Tatsachen, Würzburg 1976, Johann Wilhelm Naumann-Verlag, p.55-58.

(*) «A betegekre teszik kezüket...» Folytatása: «... és azok meggyógyulnak» (Mk 16,18).

Menj hát, és légy boldog!

Néri Szent Fülöpnek, az oratoriánus rend alapítójának egyik jó barátja volt Fabrizio de' Massimi, aki egyszer arra kérte őt, hogy imádkozzék várandós feleségéért, Lavinia de' Rusticiért.

Öt lánya volt már. Fülöp előre megmondta, hogy fia fog születni és Paolo lesz a neve. Évek múlva, Lavinia halála után az akkor tizennégy éves Paolo 1583. január 1-én megbetegedett, hatvanöt napig egyfolytában lázas volt. Fülöp mindennap meglátogatta a fiút, aki hosszan tartó betegségét megadással, türelemmel viselte.

Március 16-án nagy sietve futárt menesztettek St. Giorolamóba Fülöphöz a hírrel, hogy Paolo haldoklik, és hogy ha még látni akarja őt élve, akkor azonnal jöjjön. (A plébános feladta a fiúnak a betegek szentségét és aztán távozott.)

Mikor a hírvivő megérkezett, Fülöp éppen misézett, ezért nem tudta őt azonnal értesíteni, és mire Fülöp a szentmisét befejezte, Paolo meghalt. Az apa lezárta fia szemét és vizet készített a holttest lemosásához, valamint vászonruhát, hogy abba becsavarják. Fél óra múlva Fülöp megérkezett. Fabrizio az emeleti lépcső felső végén találkozott vele; sírva mondta neki: «Paolo meghalt!»

«Miért nem üzentetek előbb?» - kérdezte Fülöp. «Üzentünk mi időben, de tisztelendőséged éppen misézett akkor» - felelte Fabrizio.

Fülöp bement a szobába, leült az ágy szélére és vagy hét-nyolc percig imádkozott. Imáját szokásos szapora szívverése és testének remegése kísérte. Ezután szenteltvizet hintett a fiú arcára és egy kicsit a szájába is juttatott. Ezt követően Fülöp a fiú arcába lehelt, kezét a homlokára tette és zengő hangon szólította meg. «Paolo! Paolo!»

Erre a fiú, mintha mély álomból ébredt volna fel, kinyitotta a szemét és így szólt: «Atya, elfelejtettem megemlíteni egy bűnömet, ezért szeretnék most meggyónni.»

Fülöp távozásra szólította fel a fiú ágya körül állókat, Paolónak egy feszületet adott a kezébe és meggyóntatta, majd feloldozta őt.

Mikor a többiek is visszajöttek az ágyhoz, Fülöp mintegy félóráig beszélgetett Paolóval meghalt anyjáról és nővéréről. A fiú tisztán, érthetően válaszolt, mintha a legjobb egészségnek örvendett volna. Arca visszanyerte egészséges színét, olyannyira, hogy a körülötte állók alig akarták elhinni, hogy valami baja van.

Fülöp végül megkérdezte Paolót, szívesen halna-e meg most. A fiú igennel válaszolt. Másodszor is megkérdezte, és Paolo azt felelte. «Igen, nagyon szívesen - különösen azért, hogy láthassam anyámat és nővéremet a mennyországban.»

«Menj hát és légy boldog! Imádkozzál értem!» - mondta Fülöp Paolónak és megáldotta őt. Derűs arccal, egyetlen moccanás nélkül Paolo Fülöp karjai között azon nyomban kilehelte a lelkét.

E szívfacsaró jelenet tanúi voltak: Paolo apja, Fabrizio két leányával (akik később a Santa Marta-ban apácák lettek) és második feleségével; Violante Santa Croce, Francesca, a szolgáló, aki ápolta Paolót a betegségében, és még sokan mások. E csoda emlékére külön ünnepet, a La Festa del Miracolót ültek meg a Palazzo Massimo kápolnájában, március 16-án, külön szentmisével, melyet IX. Piusz pápa iktatott be a Rítusok Szent Kongregációjának 1855. március 1-ji dekrétumával.

(Hebert: Lázár, kelj fel! Ecclesia, Budapest, 1995. 117-118.o.)

Se szaruhártya, se pupilla

Az itt közölt gyógyulásról a szaléziánus Don Joachim Vinzenzo Berto számol be (Position super introductione causae, Romae 1907, p.771-773). Don Berto 1862-ben diákként lépett az Oratóriumba, mindig Don Boscónál gyónt, akinek 1866-86 között magántitkára is volt. Vallomását esküvel erősítette meg. Valamivel részletesebben meséli el ugyanazt Don Francesco Dalmazzo szalézi pap (Memorie biografiche del Ven. Don Giovanni Bosco, raccolte da Giov. B. Lemoyne, IX, 645 ff. Torino, 1917).

Pünkösd vigíliájának délutánján, 1869. május 16-án 5 óra körül nagy számban készülődtek gyónásra a fiatalok a Segítő Szűzanya templom sekrestyéjében. Arra vártak, hogy Don Bosco lejöjjön szobájából. Miközben átmentem a sekrestyén, egy idős asszonyt láttam meg, aki egy 10-12 éves kislányt vezetett a kezénél fogva. A kislány szeme be volt kötözve, mivel teljesen vak volt. Maria Starderonak hívták és a torinói egyházmegyéhez tartozó Vinovóból jött. Azért hozták ide, hogy Don Bosco áldásában részesedjék.

Megálltam és néhány szót váltottam az idős asszonnyal, aki megmutatta a gyermek szemét. Se szaruhártya, se pupilla nem volt rajta, olyan fehér volt, mint két tojás. Súlyos szembetegség támadta meg, és immár több mint egy éve annyira nem látott, hogy házon kívül vezetni kellett. Miután minden orvosi beavatkozás sikertelennek bizonyult, Anna nagynénje és Maria Artero tanárnője Torinóba vitték, hogy ott Don Bosco megáldja.

Mikor Don Bosco megérkezett, megáldotta a beteget és a következő kérdéseket intézte hozzá:

– Mióta beteg a szemed?

– Már régóta szenvedek tőle, de csak körülbelül egy éve, hogy egyáltalán nem látok vele.

– Nem kérdeztétek meg az orvost, gyógyszerrel nem is próbálkoztál?

– Dehogynem – felelte a nagynéni. – Minden lehetséges gyógymódot kipróbáltunk, de teljesen hiába. Az orvosok azt mondták, hogy mindkét szem elveszett, azóta feladtam minden reményt a gyógyulásra vonatkozóan – és e szavaknál sírni kezdett.

– Meg tudod különböztetni a nagy és a kisméretű tárgyakat?

– Már semmit sem tudok megkülönböztetni.

Erre Bosco levette a kötést a kislány szeméről és egy ablak elé állította:

– Nézz ki egy kicsit az ablakon! Meg tudod különböztetni ezt a fényt a sötét falaktól?

– Ó, én szegény, semmit sem tudok megkülönböztetni!

– Szeretnél látni?

– Méghogy szeretnék-e! Olyan szerencsétlen gyermek vagyok, a vakság szerencsétlenné teszi egész életemet!

– Arra fogod-e használni a szemedet, hogy áldás legyen lelked számára és soha nem arra, hogy megsértsd az Urat?

– Ezt szívből megígérem Önnek! De olyan szegény, szerencsétlen kislány vagyok! – és könnyekben tört ki.

– Bízzál és a Szent Szűz megsegít téged! Látni fogsz!

– Mit fogok látni?

– Tiszteld az Urat és a boldogságos Szűzet és erősen nézz ide! Nézd, mi van a kezemben?

Erre a kislány szemét erőltetve meglepetten felkiáltott:

–Ó igen, látok!

– Mit?

– Egy érmét!

– Kinek az érmét?

– A Szűzanyáét!

– És a másik oldalán?

– Egy idős embert látok, virágzó bottal a kezében, ő Szent József!

– Szentséges Szűzanyám – kiáltotta a nénje. – Tehát látsz?

– Igen! Látok!

Ebben a pillanatban a kislány meg akarta ragadni a medált, ami egy térdeplő mögé esett. Nénikéje azonnal ott termett és segíteni akart, de Don Bosco nem engedte: hagyja őt egyedül keresgélni. A kislány minden nehézség nélkül, azonnal megtalálta az érmét.

A nagynéni és unokahúga a tanárnővel együtt, a csodálattól és a boldogságtól eltelve hazasiettek Vinovóba, de néhány nap múlva visszatértek, hogy adományt hozzanak az Úrnak és Máriának, a keresztények segítőjének, a kapott kegyelemért. A nagynéni pedig megerősítette, hogy hosszú ideje gerincbántalmaktól szenvedett (reuma), ami a jobb karjában is fájdalmat okozott és fejfájással járt – emiatt nem tudott a földeken dolgozni. Abban a pillanatban azonban, amikor unokahúga visszanyerte látását, ő is tökéletesen meggyógyult. Még két évvel az események után sem volt egyikőjüknek sem problémája korábbi betegségével. Ezen csodálatos gyógyulásoknak tanúi voltak: elhúnyt Alfons Scaravelli torinói szalézi pap, nevezett Anna nagynéni és Maria Artero tanárnő, akikről nem tudom, életben vannak-e még – fejezi be Don Joachim Vinzenzo Berto.

(Forrás: Wilhelm Schamoni: Wunder sind Tatsachen, Würzburg 1976, Johann Wilhelm Naumann-Verlag, p.39-42.)

Tudományosan megmagyarázhatatlan

Consilia Rinaldi (Antonio Rinaldi felesége, lánynevén Consilia De Martino) 1995. október 31-én erős rosszullétet érzett egész testében. Fuldokolni kezdett, nyaka és torka összeszorult, baloldalt a torka fölött pedig daganat keletkezett, amely egyre nőtt. Másnap egy salernói kórházba szállították. Ismételt CT vizsgálat kimutatta, hogy baloldalt mind a torok fölött, mind a torok alatt, egész a hasüregig, nagymennyiségű folyadék gyülemlett föl szervezetében, amelyet mintegy két literre becsültek. A jelenség oka, hogy a fő mellkasi nyirokvezeték repedése következtében a nyirokfolyadék elárasztotta a testüregeket. Számítani lehetett arra, hogy műtéti beavatkozásra lesz szükség.

Consilia tagja volt a Padre Pio által alapított imacsoportok egyikének. Ő maga is, csoporttársai is bizalommal kérték az 1968-ban elhunyt stigmatizált kapucinus atya közbenjárását Istennél Consilia gyógyulásáért. Egyesek Pio atya sírjánál imádkoztak.

Másnap meglepetésszerűen enyhülni kezdett a fájdalom és csökkent a daganat. A következő napon, november 3-án az orvosok a nyaki daganat teljes megszűnését észlelték. A vizsgálat kimutatta, hogy a szervezetben felgyülemlett folyadéknak nyoma sincs. Consilia gyógyultan távozott, és állapotában később sem következett be semmiféle visszaesés.

Mivel a gyógyulást csodásnak tekintették, 1996-1997 során a salernói érsekség vizsgálatot tartott az ügyben, melynek eredményét a Szenttéavatási Kongregáció 1997. szeptember 26-án jóváhagyólag közzétette. A kongregáció Orvosi Kollégiuma 1998. április 30-án egyhangúlag kijelentette, hogy ez a gyógyulás hirtelen, teljes, maradandó és tudományosan megmagyarázhatatlan. 1998. június 22-én a kongregáció teológiai tanácsadó testülete, ugyanazon év október 20-án pedig maguk a kongregáció bíborosai és püspökei jelentették ki, hogy Isten csodájával állunk szemben. A kongregáció prefektusa, Martins bíboros, 1998. december 21-én II. János Pál pápa elé terjesztette az esetet, aki elrendelte kihirdetését.

Acta Apostolicæ Sedis, 1999/6. (Vol. 91.) p. 586-589.

Valami fekete vonal

1933. szeptember 8-án, Kisasszony ünnepén többektől kísérve, lelkendező örömmel nyit be a szentkúti irodába Gulyás Anna 15 éves lány, lakik: Adács, Temető u. 189. Egyik lábán harisnya és papucs van, a másik harisnyáját pedig egy 4 cm-es megfeketedett rozsdás szeggel együtt a kezében tartja. A szeget mutogatva, a boldogságtól szinte fuldokolva csak annyit tud mondani:

«Itt van, kijött!»

Nagy nehezen mégis lecsillapodván elmondja, hogy tavaly, azaz 1932. augusztus 17-én a szőlőben foglalatoskodva belelépett valamibe, amitől a lábfeje nagyon megdagadt, a seb helye pedig gennyedésbe ment át. Azóta, tehát egy egész év óta először otthon, aztán Budapesten az OTI kórházban, aztán ismét otthon gyógyítgatták. A baj okát röntgennel keresték, de meg nem találva megoperálták. Ám hasztalanul! Hiába használta a különböző orvosságokat is, semmi sem segítettek.

Édesanyjának biztatására idejött. Itt elvégezte ájtatosságát, ivott a Szent László-forrás vizéből, azután sebes lábát öntözgette a vízzel. A második leöntéskor nagy fájdalmat érzett, és valami fekete vonal tűnt föl a lába fejében, ez a feketeség lassan kifelé húzódott, míg végre saját kezével könnyűszerrel kivette ezt a szeget. Az édesanyának és gyermekének ájtatos bizalma most sem szégyenült meg, a Boldogságos Szent Szűz segített. Adácsi tanúink: Kiss Mária és Birkás Ferenc. A többi szemtanú idegen volt.

Ezen esetet igazolja főtisztelendő Damkó Endre adácsi esperes-plébános és Dr. Erdélyi Béla községi orvos. Közzétette: P. Roznik Rajnér, 1938.

(Forrás: Mátraverebély-Szentkút kegyhely és a Nagyboldogasszony Bazilika, 2. bővített kiadás. Kiadja a Szentkúti Ferences Rendház, 2000, Novoprint RT. 77-81. oldal)