A lét titka

Pál apostol így beszél az athénieknek Istenről:

Ő az ég és föld Ura. Nem kívánja emberi kéz gondoskodá­sát, mintha szüksége volna valamire, hisz ő ad mindennek életet, levegőt és mindent. Ő telepítette be az egy őstől származó emberiséggel az egész földet. Ő határozta meg ittlakásuk idejét és határát. S mindezt azért, hogy keressék az Istent, hogy szinte kitapogassák és megtalálják, hiszen nincs messze egyikünktől sem. Mert benne élünk, moz­gunk és vagyunk (ApCsel 17,2428).

Minden, ami viszonylagos, föltételez valamit, ami nem viszonylagos. A relatívumok abszo­lútumra utalnak. Ami határolt, az relatív; az abszolútum tehát határtalan. Több abszolútum nem lehetséges, hiszen egymást korlá­toznák. Az abszolútum egyetlen, korlátlan valóság. Más valóságok léteznek, az abszolútum maga a lét. A határolt dolgok sokaságát rá kell visszavezetnünk: benne határtalan módon van meg mindaz, ami más lé­nyekben határoltan létezik. Így a személyesség is, amit önmagunkban korlátoltan tapasztalunk, az Abszolútumban titokzatos és határtalan módon áll fenn. A tapasztalati valóság mögött személyes titok áll, mint annak ab­szolút forrása és meghatározója: Isten.

A Teremtő fölismerhető a teremtményekből. A bálványimádókról ezt olvassuk a Szentírásban:

Ami megtudható az Istenről, az világos előttük, maga Isten tette számukra nyilvánvalóvá. Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta mű­veiből következtethetünk. Nincs hát mentségük, mert fölismerték az Istent, mégsem dicsőítették Istenként, s nem adtak neki hálát, hanem belevesztek okos­kodásaikba és érteni nem akaró szívük elhomályosult. Kérkedtek bölcses­ségükkel és oktalanná váltak (Róm 1,1922).

Az emberi értelem a tapasztalati valóságból képes a személyes Abszolútumra, Istenre következtetni.

A mindenség és a történelem abszolút függésben van Istentől: Isten mindentudó és mindenható.

Ó, Uram! Te alkottad az eget és a földet nagy hatalmaddal és kinyújtott karoddal. Neked semmi sem lehetetlen. Nagy vagy terveidben, és diadalmas megvalósításukban; szemed jól látja az emberek minden útját. (Jer 32,1719).

Isten gondviselése által őrzi meg és kormányozza mindazt, amit teremtett, “egyik határtól a másikig erősen átfogja, és jóságosan elrendez mindent” (Bölcs 8,1). Mert “minden mezítelen és fedetlen szemei előtt” (Zsid 4,13), még azok a tettek is, amelyeket teremtményei szabad akarattal cselek­szenek (1. vatikáni zsinat, DS 3003).

Izrael Szentje

Isten mindenütt ott van és mindent meghalad (tértranszcendencia). Ő örökkévaló (időtranszcendencia), de minden pillanatban jelen van. Ő minden érték határtalan teljessége: végtelen jóság, igazság, szeretet, bölcsesség, hatalom, irgalom, szépség. Sajátos minősége a szentség. A “szent” azt jelenti, hogy Isten megfoghatatlanul más, mindentől megkülönböztetett, mindent egyedülálló módon meghaladó, hódolatot követelő valóság.

Ne közelíts! Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld (Kiv 3,5).

Istent nem tudjuk meghatározni. A Szentről az emberi beszéd csak dadogni tud.

Amikor Istenről beszélünk, az egész valóság forrását és értelmét jelentő felfoghatatlan és határtalan személyes titokra utalunk.

A Szentet megillető magatartás az ember részéről az imádás.

Az imádás az isteni szentségnek kijáró feltétlen odaadás, Isten mindent meghaladó fölségének szabad elismerése.

Imádás egyedül az igaz Istent illeti meg. A bálványimádás a pogá­nyok bűne. Az ószövetség Isten és Izrael népe közötti szerződés, amely szerint Izrael egyedül az igaz Istent imádja, Isten pedig gon­doskodik népéről.

Hallgassatok szavamra, teljesítsétek minden parancsomat, akkor az én népem lesztek, én meg a ti Istenetek leszek (Jer 11,4).

Ha hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, ak­kor az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket, hiszen az egész föld az enyém. Papi ki­rályságom és szent népem lesztek (Kiv 19,56).

Isten megközelíthetetlen maradna az ember számára, ha csak a te­remtett dolgokból követ­keztetnénk rá. A szövetség Istene azonban maga közelíti meg az embert, és kinyilvánítja magát neki.

Én vagyok az Isten, atyáid Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene. Láttam Egyiptomban élő népem nyo­morúságát és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát; igen, ismerem szenvedését. Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából, és hogy kivezessem arról a földről egy szép, tágas országba, egy tejjelmézzel folyó országba (Kiv 3,68).

Istennek a Bibliában neve is van, amit a titokzatos Négy Betű jelöl:

HWHY

(A héber írás jobbról balra halad.) A legvalószí­nűbb feltevés szerint eredetileg így ejtették ki: Jahve. Később a zsidók már nem merték kimondani, hanem körül­írásokat alkalmaztak helyette (pl. “a Név”, “a Magasságbeli”). A leggyakoribb helyettesí­tés az Adonái, “Úr” szó. (Görögül: Küriosz.) A hibás Jehova alak úgy keletkezett, hogy az Adonái szó magánhangzópontozását össze­olvasták a Négy Betű mással­hang­zóival. A magyar Bibliában a YHWH név helyett általá­ban az Úr szó áll:

Én, az Úr vagyok a ti Istenetek. Ti megszentelődtetek, szentté lettetek, mivel én szent vagyok (Lev 11,44).

A zsidó fordítások az Örökkévaló szóval fordítják a Négy Betűt:

Halljad, Izrael, Örök Istenünk, az Örökkévaló egyetlen! Szeresd hát Örök Istenedet egész szíveddel, egész lelkeddel és minden tehetségeddel! (Zsidó Imakönyv 20. o.; vö. MTörv 6,4)

És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Szólj Izráel fiainak egész községéhez és mondd nekik: Szentek legye­tek, mert szent vagyok Én, az Örökkévaló, a ti Istenetek (Lev 19,12).

A Szentírás a négybetűs Nevet a héber létigéből értelmezi: “Vagyok, aki vagyok...” (Kiv 3,14). Isten a lét misztériuma. Nem a létezés ál­talában (panteizmus), hanem önálló, személyes, szuverén, dina­mikus jelenlét, amely megtapasztalható a történelemben.

A panteizmus azt állítja, hogy Isten azonos a mindenséggel. Ez az Abszolútum összetévesztése a relatívummal, és a teremtést istenítő bálványimádás.

Jehova tanúi azzal vádolják a keresztényeket, hogy elhanyagolják Isten szent nevét. A valóság az, hogy Jézus nevében benne van a YHWH név. (Jelentése: Az Úr a szabadulás.) Őket ez azért nem elégíti ki, mert Jézusról mást vallanak, mint a keresztény hit.

A szövetség miatt Isten az “Izrael Istene”, “Izrael Szentje” nevet vi­seli a Bibliában:

A hegyek megremegtek az Úr előtt, az Úr, Izrael Istene előtt (Bír 5,5).

Magam vagyok a gyámolod az Úr mondja ezt neked , Iz­rael Szentje, a te Megváltód (Iz 4,14).

A szövetség Istenét nem következtetéssel, hanem hittel ismerjük meg. Az tapasztalja meg a szövetséget, aki imádó odaadással követi sza­vát.

A hit önmagunk kiszolgáltatása Isten szavának.

A hitben az ember önmaga fölé emelkedik. Elhagyja saját illetékes­ségi körét, és átadja magát a Megfoghatatlannak.

Az Isten: szeretet

Istenre biztonsággal hagyatkozhatunk, mert ő szeret bennünket.

Szeretsz mindent, ami van, és mit sem utálsz abból, amit alkottál. Ha gyűlöltél volna valamit, meg sem teremtetted volna (Bölcs 11,24).

Az Úr, a te Istened szeret téged (MTörv 23,6).

Amilyen lényeges megnyilvánulása Isten szentségének az, hogy hó­dolatot és engedelmességet követel, ugyanolyan fontos, hogy irgalommal fordul még a méltatlan teremtmény felé is. Nem érdeme­ink alapján szeret bennünket, hanem saját lényét nyilvánítja ki a szeretetben.

Hogyan vethetnélek el, Efraim, hogyan hagyhatnálak el, Iz­rael? Szívem elváltozott, egész bensőm remeg. Nem hagyom, hogy fellobbanjon haragom: Efraimot nem pusztítom el többé, mert Isten vagyok, nem ember; a kö­rödben élő Szent, és nem szeretem a pusztítást (Oz 11,89).

Most hát ezt mondja az Úr, a teremtőd, Jákob, az alkotód, Izrael: Ne félj, mert megváltalak, neveden szólítalak: az enyém vagy. Ha tengereken kelsz át, veled leszek, és ha folyókon, nem borítanak el; ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg, és a láng nem perzsel meg. Mert én az Úr va­gyok, a te Istened, Izrael Szentje, a Megváltód. Mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek (Iz 43,14).

Isten nemcsak Szent, akinek imádás jár, nemcsak Úr, akit szolgálni kell, hanem barátja is az embernek.

Az Úr szemtől szemben beszélt Mózessel, ahogy az ember a barátjával beszél ( Kiv 33,11).

Izrael, én szolgám, Jákob, akit kiválasztottam barátomnak (Iz 41,8).

Isten szerető apaként fordul az emberhez:

Ahogy az apa megkönyörül fiain, úgy könyörül az Úr azo­kon, akik őt félik (Zsol 103,13).

Gyermek volt még Izrael, amikor megszerettem. Én taní­tottam meg járni Efraimot, a karomon hordoztam. puha kötelékekkel vonzottam őket, a szeretet kötelékeivel. Olyan voltam hozzájuk, mint aki arcához emeli a csecsemőt (Oz 11,1.34).

Már Izrael úgy szól Istenhez, mint atyához.

Dávid így imádkozott: “Áldott legyen az Úr, Izrael Istene, a mi Atyánk öröktől örökre!“ (1Krón 29,1013)

Istennek természetesen nincs biológiai neme, de gyöngédségét olykor az anyai szeretet hasonlata fejezi ki:

Megfeledkezhete csecsemőjéről az asszony? És megtagad­hatjae szerete­tét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad (Iz 49,15).

Isten szeretete határtalan. A Szentírás a jegyesi és hitvesi szeretet ké­pét is igénybe veszi, hogy ezt a mindent meghaladó szeretetet leírja.

Maga Teremtőd lesz a hitvesed, a Seregek Ura a neve (Iz 54,5).

Amint a vőlegény feleségül veszi a leányt, úgy fog frigyre lépni veled fölépítőd, és amint a vőlegény örül a menyasszonynak, úgy leli örömét benned Istened (Iz 62,5).

Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni. Ha valaki háza egész vagyonát felkínálná is a szere­lemért, azt is kevesellnék! (Én 8,67)

Az újszövetség az Izraellel kötött szövetség beteljesülése Jézus Krisztusban. Ő Istent a bizalmas abba (“apu”) szóval szólította meg, és hangsúlyozta ingyenes, mindenkire kiterjedő szeretetét.

Mennyei Atyátok fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is (Mt 5,45).

Istenben nincsenek határok: ő azonos jellemvonásaival. Nemcsak sze­ret, hanem ő a szeretet.

Mindenki, aki szeret, Istentől való és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet (1Jn 4,78).

Hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad (1Jn 4,16).

A keresztény valóságkép összefoglalása:

“Az Isten szeretet.” (1Jn 4,8.16)

Jézus Krisztus

Az Izraellel kötött szövetség csak előkészítése volt egy olyan új szö­vetségnek, amelyben Isten szeretete minden emberrel találkozni akar. Ez a názáreti Jézus személyében, tanításában, életében, halálában és föltámadásában valósult meg.

Jézus a vallástörténetben egyedülálló jelenség. A zsidó nép egyszerű fia, aki sem a papok, sem az írástudók osztályához nem tartozik, mégis hallatlan biztonsággal ad választ az emberi egzisztencia legmélyebb kérdéseire. Istenről úgy beszél, mint aki otthon van nála. A Bibliát új módon idézi, meghökkentve a szakembereket. Szava kiűzi a démonokat a megszállottakból, meggyógyítja a betegeket, parancsol a ter­mészet erőinek, életre kelti a halottakat. Hatalommal és tekintéllyel lép föl még a hivatalos vallási vezetőkkel szemben is. Annyira vonzó egyéniség, hogy tömegek rajonganak érte. Vitapartnereit briliáns előkelőséggel fegyverzi le. Mindez nem tűnik el az ellenőrizhetetlen múlt homályában, hanem rendelkezésünkre áll az evangéliumokban, ahogy az ősegyház katekézise a szem és fültanúk beszámolói alapján rögzítette. A katekézis (hittanítás) nem azonos a mai értelemben vett törté­netírással, de történeti tartalmú hitvallást őriz. Az újszövetségi írók valóságos eseményekről tudnak és akarnak beszélni. Az evangéliumok történeti értékét a nem hívő kutatók is elismerik. Akik visszautasítják azt, ami az evangéliumok mondanivalójában meghaladja az emberi értelmet és fantáziát, ezt nem történeti alapon teszik, hanem világnézeti előítéletből. Jézus alakja azonban nem marad meg a nemhívő történészek elméletein belül, hanem mindig kilép azokból, iga­zolva az angyali szót: “Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt.” (Lk 24,56) Történetileg biztos, hogy Poncius Pilátus római prokurátor 31. április 7én (esetleg 33. április 3án, de ez jóval kevésbé valószínű) keresztre feszítve kivégeztette a názáreti Jézust, mint “lázadót”. Történeti tény az is, hogy hamarosan ezután elterjedt Jézus föltámadásának híre. Tacitus beszámol arról, hogy Nero császár a 64es római tűzvész után nagy tömeg keresztényt végeztetett ki Rómában. Ez a keresztény hit fantasztikusan gyors terjedésére utal (az akkor hírközlési lehetőségek mellett!), pedig ez a hit Jézus föltámadásának emberileg hihetetlen állításán alapul. Valami tömegesen győzte meg az embereket arról, hogy ez az állítás nem kitalálás vagy fantáziálás, hanem valóság. Pál apostol az állítja, hogy ezt a meggyőzést maga Jézus Krisztus vitte végbe: “Nem merek ugyanis be­szélni, csak arról, amit Krisztus vitt végbe általam szóval és tettel a pogányok megtérítésére, jelek és csodák hatásával és a Szentlélek erejével.” (Róm 15,18) Ha ez így van, hinnünk kell a föltámadt Jézusban. Ha pedig nincs így, a föltámadás hitének elterjedésére valami más magyarázatot kell adnunk (hallucináció, csalás, tetszhalál, mítosz). Ezek a magyarázatok azonban túlzott naivságot tételeznek föl az ókori emberről, és egyáltalán nem magyarázzák meg, hogy miért vállalták Jézus hívei a vértanúhalált. Pál apostol elszánt üldözője volt a föltámadt Jézus követői­nek, s teljesen megmagyarázhatatlan, miért lett Krisztus föltámadásának hirdetője, ha nem igaz, amit róla ír: “Harmadnap feltámadt, az Írások szerint. Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. Én ugyanis az utolsó vagy az apostolok közt, s arra sem méltó, hogy apostolnak hívjanak, hiszen üldöztem az Isten egyházát.” (1Kor 15,49)

Jézus nem egyszerűen nagy ember, nem is csupán Istennek egyik küldötte, hanem sokkal több annál. Benne Isten véglegesen és vissza­vonhatatlanul közli magát az emberiséggel.

Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény el­sőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónuso­kat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. Ő előbb van minden­nél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben (Kol 1,1520).

Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be (Jn 1,13.14).

A názáreti Jézus Isten abszolút önkinyilvánítása, örökkévaló Igéje, aki a Szentlélek erejéből Szűz Máriától születve emberré lett.

Már Jézus földi működése nyilvánvalóvá tette, hogy rendkívüli igényeket támaszt. Megtérést és hitet követelt; föllépésével “beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa” (Mk 1,15). Feltétlen odaadást kívánt személye iránt: “Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám” (Mt 10,37). A próféták kifejezésmódja helyett (“Így szól az Úr”) egyszerűen így beszélt: “Én pedig mondom nektek” (Mt 5), “Bizony mondom nektek” (csak Máténál 27, összesen 66 helyen). Puszta parancs­szóval csodákat művelt (Mk 2,9; 4,39). Az ember végső sorsát a vele szemben való viselkedéstől tette függővé (Mt 10,32; 25,40; Mk 8,3538). Jogot formált ahhoz, hogy bűnöket bocsásson meg (Mt 9,26). Olyan szerepeket tulajdonított magának, amelyeket az Ószövetség csak Istenről állított: ő Isten népének vőlegénye (Mk 2,20), ez a nép az ő gyülekezete (Mt 16,18), az angyalok az ő an­gyalai (Mt 13,41). A Főtanács előtt tett kijelentését káromkodásnak értelmezték: “Látni fogjátok az Emberfiát, amint a Hatalom jobbján ül, és amint majd eljön az ég felhőin” (Mt 26,64). “Nekünk törvényünk van, s e törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!” (Jn 19,7) Föltámadása nyilvánvalóvá tette egyedülálló méltóságát: “A halálból való feltámadásával az Isten hatalmas Fiának bizonyult” (Róm 1,4). Pünkösdkor Péter állítása szerint maga Jézus küldte el Isten Lelkét (ApCsel 2,33). Ez pedig isteni rangot jelent. “Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,1011). Az Úr (Küriosz) szó a yhwh név görög egyenértéke. Egyedül yhwh mondta magáról az Ószövetségben: “Előttem hajlik meg minden térd, és rám esküszik minden nyelv” (Iz 45,23).

Jézus nem mondta magát azonosnak YHWHval, hanem Atyjának nevezte őt, akivel Ő, mint Fiú, egyedülálló kapcsolatban áll.

Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem is­meri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja (Mt 11,27).

Aki engem látott, az Atyát is látta (Jn 14,9).

Én és az Atya egy vagyunk (Jn 10,30).

Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem (Mk 1,11).

A kereszténység kitartott az ószövetség szigorú egyistenhite mel­lett. Ugyanakkor fölismerte Jézusban Isten egyszülött Fiát, aki nem sorolható be a teremtmények közé, de nem is azonos az Atya sze­mé­lyével. Az I. egyetemes zsinat (Nikaia, 325) azt a megfogalmazást találta erre, hogy a Fiú egylényegű az Atyával. Az egylényegű (homousziosz) szó tartalma nem jelentéktelen mérték­ben különbözik a hasonló (homoiusziosz) szó tartalmától. (Madách szerint egy “i” betűről folyt a hitvita – de “gazság” és “igazság” között is csak egy “i” betű a különbség!). A kérdés az, hogy Isten­nek tartjuke Jézust, vagy csak a teremtmények legkiválóbbikának. A keresztény hitet Tamás vallomása fejezi ki: “Én Uram és én Is­tenem!” (Jn 20,28)

Jézus Krisztus Isten egyszülött Fia, valóságos Isten és valóságos ember egy személyben.

Mivel Jézus Krisztus egyetlen személy, ez az egyetlen személy pe­dig valóságos Isten, édesanyja, Szűz Mária, aki a Szentlélek erejéből szűzen foganta és hozta világra Jézust, joggal Istenszülő­nek, Isten Anyjának nevezhető (III. egyetemes zsinat, Efezus, 431). Az anyagyermek viszony ugyanis személyek közti reláció.

Istensége szerint Jézus egylényegű az Atyával, embersége szerint egylényegű velünk. A khalkédóni (IV. egyetemes) zsinat (451) Jé­zus istenségét és emberségét két természetnek nevezi. A kopt (egyiptomi), etiópiai, szíriai, örmény és szírmalabár (indiai) egy­házak tekintélyes része emiatt kiszakadt az Egyház egységéből, mert természeten ők azt értették, ami Jézus Krisztusban egyetlen (azt, amit mi személynek nevezünk). Ez a szakadás máig fönnáll, és mintegy húszmillió keresztényt érint. Ma már reménytkeltő teoló­giai párbeszéd folyik az ú.n. monofizita egyházakkal, amely számos félreértést tisztázott.

A Jézus istenségébe vetett hit az alapvető különbség a keresztény és nemkeresztény vallások között.

Nem vallják ezt a hitet a mai zsidók, mert ellentétesnek tartják a monoteizmussal (egyistenhit). A nikaiai zsinat tanítása éppen arra való, hogy ezt a nehézséget elhárítsa: a Fiú egylényegű, más fordí­tás szerint egyvalóságú az Atyával. Nem másik Isten, hanem ugyanaz az egyetlen Isten, mint az Atya. Csak “egymás felé” kü­lönböznek, az énte szembenállás alkotja különbözőségüket. Ez az emberi értelmet meghaladó misztérium. Nélküle azonban a zsidó szent könyvek tanítása Isten szeretetéről befejezetlen marad: nem látható, hogyan teheti meg az Abszolútum, hogy valóságos kap­csolatba lépjen teremtményével. A krisztusi hit szerint ezt a kapcsolatot a Fiú személyével tartja fenn az Atya, mi pedig a meg­testesült Ige emberi természetén keresztül kerülünk személyes kapcsolatba a Fiúval (és benne az Atyával).

Elutasítja Jézus istenségét az Iszlám is. Mohamed (570632), aki Gábriel angyal megjelenésére hivatkozva egyistenhitet hirdetett az araboknak és katonai eszközökkel juttatta érvényre vallását, Jézust csak prófétának fogadta el. “Allah nem nemzett fiat” – mondja a mohamedán szent könyv, a Korán (23,91). Az Iszlám ma világha­talom. Legszélsőségesebb képviselői nem csupán a szent háború, hanem a terrorizmus eszközétől sem riadnak vissza.

Jézus istenségének tagadása jellemzi a XVI. században keletkezett unitárius vallást is. Az erdélyi református püspök, Dávid Ferenc 1566tól nyilvánosan tagadta Jézus istenségét, emiatt börtönben kellett meghalnia (1579). Hitrendszerének lényege: az Atya egye­düli Isten; Jézus az egész emberiség megváltó példaképe, de nem Isten, és ezért imádni sem kell; a Szentlélek nem más, mint Isten jóra indító ereje bennünk. Az erdélyi unitarianizmus később Dávid Ferenc elveit fogadta el. A magyar nyelvterületen kívül az unitárius felekezetnek elsősorban Nagybritanniában és az Amerikai Egyesült Államokban vannak hívei. A liberális Jókai idealizált képet rajzol a torockói unitáriusokról Egy az Isten c. regényében.

A mormonok (“Jézus Krisztus Mai Szentjei”, Utah állam létreho­zói) alapítója, Joseph Smith (18051844) többek között azt prédikálta, hogy az ember halála után istenné lehet. A mormonizmus tanai szerint sok isten létezik, akik férfi és női szel­lemek szaporodásából származnak. A mormon istenkép antropomorf, ember formájú. Ilyen körülmények között a Jézus Krisztusról alkotott fogalmuk sem felelhet meg a keresztény istenképnek. Jézus az ő gondolatkörükben ember, aki “istenné lett”. 1843tól a mormonok többnejűséget gyakoroltak, amit 1890ben az USÁba való beilleszkedés érdekében föladtak. Közkeletűvé lett elnevezésüket a Smith által 1830ban publikált Mormon Könyvéről kapták, amely szerintük a Bibliával egyenrangú, és Smith állítólag egy Moroni nevű angyaltól kapta aranytáblákra írva. A könyv szerint egyes izraeli törzsek elvándoroltak és Amerikában telepedtek meg, ott Jézus megjelent nekik, és egyházalapításra szólította föl őket. A Mormonkönyv minden valószínűség szerint Salomon Spaulding 1812 és 1816 között írt, nem publikált regé­nyének plagizált kéziratából készült. A mormonok minden más vallást elutasítanak és pogányságnak tartanak.

Jehova Tanúi hevesen tagadják Jézus istenségét. A mozgalom 1881ben Tudományos Bibliakutatók Társasága néven alakult, az alapító Charles Taze Russel (†1916) előzőleg adventista volt. 1914re, majd 1918ra “számította ki” a világ végét, de hívei a be­következett csalódás után is tovább agitálnak. Utóda, Rutherford és követői 1931ben vették föl a Jehova Tanúi nevet. Jézus sze­rintük nem közönséges ember. “Emberré születése előtt Jézus neve Logosz, azaz Isten Igéje vagy Szava volt. Isten összes többi szel­lemi fia előtt teremtetett, ő az egyetlen, akit Isten közvetlenül hozott létre.” “Ha Jézus lenne a Mindenható Isten, bizonyára nem imádkozott volna önmagához.” A jehovisták mozgalma erős egy­házellenességet tanúsít. Tiltja a fegyveres szolgálatot, a vér evését és a vérátömlesztést. Több mint hárommillió követője van.

Jézus istensége természetfölötti misztérium, amely próbára teszi az értelmet, bátorságot és alázatot kíván a hívőtől. Az Egyház mégis vallja:

Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt. Isten az Istentől, Világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény, az Atyá­val egylényegű, és minden általa lett. (Nikaiakons­tantinápolyi hitvallás, 325381.)

A Szentlélek

A Jézus Krisztusba vetett hit nem magától értődő, hanem Isten erőn­ket meghaladó ajándéka.

Azt sem mondhatja senki: “Jézus az Úr”, csak a Szentlélek által (1Kor 12,3).

Jézus megígérte tanítványainak a Szentlélek elküldését, és föltáma­dása után meghagyta tanítványainak, hogy várjanak rá, mielőtt hirdetni kezdik a hitet.

A Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek (Jn 14,26).

Megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, “amelyről úgymond tőlem hallottatok: mert János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztel­kedni.” (ApCsel 1,45)

Maga Jézus is a Szentlélek erejében kezdte meg működését.

Eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkereszteltette ma­gát Jánossal a Jordánban. Amikor feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb alakjában leszáll rá (Mk 1,910).

Jézus emberi lénye is a Szentlélek erejéből fogantatott Szűz Mária méhében.

József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Má­riát, hiszen a benne fogant élet a Szentlélektől van! (Mt 1,20)

A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be ár­nyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni (Lk 1,35).

Már a világ teremtésekor is a Lélek működött (Ter 1,2). Amikor pe­dig az ószövetség prófétái előre megjövendölték, hogy eljön a Fölkent (héberül Messiás, görögül Krisztus), ez a Szentlélek műve volt.

Ő szólt a próféták szavával. (Nikaiakonstantinápolyi hit­vallás, 381.)

A próféták töprengtek rajta, vajon milyen időpontra vagy milyen korra mutat Krisztusnak bennük működő Lelke, előre megmondva a Krisztusra váró szenvedéseket és az azutáni dicsőséget (1Pt 1,1011).

A Szentlélek mutatta meg, hogy Jézusban eljött Izrael várvavárt Messiása.

Egy Simeon nevű igaz és istenfélő ember kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek indítására a temp­lomba ment. Amikor a szülők a gyermek Jézust bevitték, hogy a törvény előírásának eleget tegyenek, karjába vette és áldotta az Istent (Lk 2,2528).

Jézusra leszállt a Szentlélek, mikor a Jordán folyóban fölvette Ke­resztelő János bűnbánati mozgalmának külső jelét, a vízben való alámerülést.

Amikor feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb alakjában leszáll rá (Mk 1,10).

Jézus nyilvános működését is a Szentlélek működése kísérte: ő vitte Jézust a pusztába (Lk 4,1), majd Galileába (Lk 4,14), az ő segítségé­vel űzte ki Jézus a démonokat (Mt 12,28), benne ujjongott föl Jézus, amikor imádkozott (Lk 10,21). Jézus a kereszten a Lélek által adta önmagát áldozatul (Zsid 9,14), és a Lélekben támadt föl a halálból (1Pt 3,18). Pünkösdkor nagy erővel áradt ki a Szentlélek Jézus tanít­ványaira, s ezt Péter úgy magyarázta, hogy maga Jézus árasztotta ki az Atyától megígért Szentlelket (ApCsel 2,33). A Lélek erejében az­tán a hallgatóság is hitt a föltámadt Jézusban, mint Úrban és Messiásban.

“Tudja meg Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy az Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Krisztussá tette! Térjetek meg, és keresztel­kedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára: és megkapjátok a Szentlélek aján­dékát. Meneküljetek ki ebből a romlott nemzedékből!” Akik megfogadták szavát, megkeresztelkedtek. Aznap mintegy háromezer lélek megtért (ApCsel 2,36. 38. 4041).

Mit gondoljunk erről a titokzatos Szentlélekről? A héber ruah és a görög pneuma jelentése: “szél”, “lehelet”, “lélegzet”. Az Ószövet­ségben YHWH lelke gyakran annyit jelent, hogy Isten saját erejét leheli az emberbe. Így Sámsonra “rászállt az Úr lelke, és Sámson puszta kézzel széttépte az oroszlánt” (Bír 14,6). Máshol viszont YHWH Lelke maga Isten, személyes mivoltában: “Lázongtak el­lene, és megszomorították szent Lelkét” (Iz 63,10). Az Újszövetség is ott beszél a Szentlélekről, ahol Isten beavatkozik a teremtésbe. János evangéliumában azonban a Szentlélek személyként szerepel (a pneuma szó a görögben nyelvtanilag semleges, mégis a hím­nemű ekeinosz névmás vonatkozik rá: Jn 14,26; 15,26; 16,14). Az unitáriusok és Jehova tanúi ma is azt vallják, hogy a Szentlélek személytelen isteni erő. Az Egyház már 381ben, a II. egyetemes (1. konstantinápolyi) zsinaton szembesült azzal a nézettel, hogy a Szentlélek nem Isten, és elutasította azt. Akkor toldották be a nikaiai hitvallásba a Szentlélekről szóló részletesebb szakaszt, amely szerint őt éppúgy imádjuk és dicsőítjük, mint az Atyát és a Fiút. Jézus valóságos Isten, akit teremtmény nem mutathat meg isteni mivoltában. “Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya” (Mt 11,27), viszont “ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz ró­lam” (Jn 15,26). A Szentlélek az Atya és a Fiú élő szeretetközösségéből jön, és kinyilvánítja a Fiú dicsőségét.

Amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall. Megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek. Minden, ami az Atyáé, az enyém is. Azért mondtam, hogy az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek (Jn 16,1315).

Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. Ne­künk azonban feltárta Isten a Lélek által. A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is (1Kor 2,910).

A Szentlélek valóságos isteni személy voltát azért nem mindig is­merik föl, mert ő más módon sze­mély, mint a Fiú, aki emberi arccal tekint ránk. A Szentléleknek nincsen “arca”. Ő az a terem­tetlen világosság, amelyben Jézus arcán fölismerjük Isten dicsőségét. Ő az az isteni “közeg”, amelyben az Ige fölhangzik számunkra. Ugyanakkor a Szentírás világosan megkülönbözteti mind az Atyától, mind a Fiútól (pl. 2Kor 13,13), vagyis külön alanyként kezeli.

A Szentlélek az Atyától és a Fiútól különböző harma­dik isteni személy, akinek működése nélkül Istennek Jézus Krisztusban megvalósuló önkinyilvánítását nem tudjuk befogadni.

Szentlélek, te nem maradsz meg a változatlan Atyában és Igében, mégis állandóan ott vagy az Atyában és az Igében, és ott vagy ugyanakkor saját magadban és az összes boldog lélekben és teremtményben is. Azokban a teremtmények­ben találod meg helyedet, akik úgy készülnek fel fogadásodra, hogy ajándékaidban részesülve hozzád ha­sonló tiszta lelkületre kötelezik el magukat. Jöjj el, Szentlélek! Jöjjön el az Atya egyesítő ereje, az Ige szere­tete! Te vagy az igazság Lelke és a szentek jutalma, a lelkek nyugodalma, világosság a sötétségben, te vagy a szegények gazdagsága, a szerető lelkek kincse, az éhezők kielégítője, az égi haza felé vándorlók vigasztalása, és te vagy minden kincsek foglalata. Jöjj el, aki Máriára le­szállva őt alkalmassá tetted, hogy az Ige testet öltsön benne. Működj bennünk is azzal a kegyelemmel, amellyel a kegyelem és a természet csodáját őbenne véghezvitted! (Pazzi Szent Mária Magdolna, XVIXVII. sz.)

A Szentháromság

Istenben a személyesség nem pontosan olyan, mint az emberben. Az emberi személy mindig a többi személyektől különböző külön ember. Isten azonban egyetlen, mégis három isteni személyt ismerünk föl benne: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. Ez az emberi értelmet mér­hetetlenül meghaladó misztérium, aminek mikéntjét nem tudjuk fölfogadni, csak tényét hittel elismerni.

Isten Szentháromság, azaz három ténylegesen külön­böző személy, az Atya, a Fiú és a Szentlélek egysége, amely egyetlen osztatlan isteni lényegben áll fönn.

Csak hosszú hitviták és gyötrelmes krízisjelenségek után sikerült az Egyháznak megtalálnia azokat a fogal­makat és kifejezéseket, amelyek segítségével a Szentháromságról ma, ha tökéletlenül is, gondolkodnii és beszél­ni képes. Így ami Istenben egyetlen, azt is­teni lényegnek vagy természetnek nevezzük, ami Istenben három, azt személynek vagy alanynak hívjuk. Isten tehát három személy egy lényegben, míg Jézus Krisztus egyetlen (isteni) személy két (isteni és emberi) természetben. Ez a szóhasználat nem a Szent­írásból származik, hanem a negyedik és ötödik században kristályosodott ki annak a Szentléleknek a közreműködésével, aki Jézus ígérete szerint megtanít bennünket mindenre (Jn 14,26). A konkrétdinamikus héber és arám nyelv nem is volt alkalmas ezek­nek a fogalmaknak a kidolgozására, csak az elvontabb, statikusabb görög, az európai filozófia ősnyelve. Fontos tudnunk, hogy az ilyen inkulturáció – vagyis az isteni igazság behatolása egy más kultúra világába és kifejezése az új kultúra nyelvén – nem ellentétes az evangéliummal. Jézus minden néphez küldte apostolait (Mt 28,19), és a Szentlélek minden nyelven tud szólni (ApCsel 2,11).

Lényeges elv a Szentháromság személyeivel kapcsolatban, hogy csakis egymáshoz való viszonyukban különböznek, minden másban egyek. Amikor tehát azt mondjuk, hogy az Atya szeret bennünket, bennfoglaltan a Fiú és a Szentlélek szeretetét is állítjuk. Amikor azt mondjuk, hogy a Fiú jelen van a benne hívők közösségében, bennfoglaltan az Atya és a Szentlélek jelenlétét is kifejezzük. Amikor azt mondjuk, hogy a Szentlélek erővel ruház föl minket, tudnunk kell, hogy ezt az Atyával és a Fiúval együtt cselekszi. Hogy a három isteni személy közös működését mégis valamelyik személynek tulajdonítjuk, az az illető személynek a Szentháromságon belüli szerepéből tükröz valamit.

Isten tehát nem magány, hanem örvendező szeretetközösség. Az Atya a forrásra nem szoruló ősforrás, aki mindöröktől közli boldog lényének végtelen gazdagságát a tőle születő Fiúval. A Fiú az Atya önátadására teljes odaadással válaszoló Másik. A Szentlélek a kö­zösséválás, az egyesülés Szentháromságon belüli képviselője, akinek közös forrása az Atya és a Fiú személye.

A nikaiakonstantinápolyi hitvallásnak a Szentlélekről szóló szaka­szát az ortodox (Rómától 1054ben elszakadt keleti) egyház így imádkozza: Aki az Atyától származik. Ez a hitvallás eredeti szö­vege. Csak nyugaton illesztették be az és a Fiútól szavakat (Filioque), és ezt csak a 9. századtól fogadták el a pápák. Mind­azonáltal ez a betoldás tartalmilag nem mond mást, mint az a fogalmazás, hogy a Szentlélek az Atyától származik a Fiú által (ezt az ortodoxok is elismerik). Az Atya ugyanis mindent átadott a Fi­únak (Mt 11,27; Lk 10,22), tehát azt is, hogy a Szentlélek tőle származik. Az Atya és Fiú közös forrása a Szentléleknek: éppen ez a közössétevés a Szentlélek személyi vonása. Ezért tulajdonítjuk neki Isten és az ember egyesítését, a megtestesülés végrehajtását, a hit és a szeretet ajándékát, a hívők közösségének összetartását. A megtestesülés alanya azonban egyedül a Fiú: ez nem tulajdonítás, hanem a Fiúisten sajátja.

A Fiú személyében úgy lett emberré az Isten, hogy egyúttal “Te” kapcsolatban van az Atyával. Így a Jézusba vetett hitünk, amely a Szentlélek ajándéka, belehelyez bennünket a Fiú kapcsolatába az Atyával, és Jézussal kiálthatjuk: Abba, Édesapa! (Róm 8,15; Gal 4,6).

Az ember Istennel való találkozása úgy lehetséges, hogy a Szentlélek megajándékozza a Jézusba vetett hittel, amelyben Isten gyermekévé lesz, és magának a Szentháromságnak boldog életében részesedik.

Ó, én lelkem, gondold csak meg, hogy mekkora gyönyörű­séget talál az Atyaisten a Fiúistennek és a Fiúisten az Atyaistennek megismerésében, és mennyire szeretik egy­mást; hogy mekkora lángoló szeretettel egyesül velük a Szentlélek; hogy közülük egy sem hagyhatja abba ezt a sze­retést és megismerést, mert hiszen egy a lényegük. Ezek a felséges személyek tehát ismerik egymást, szeretik egy­mást, és gyönyörűséget találnak egymás társaságában. Örülj annak, én lelkem, hogy van olyan, aki a te Istenedet úgy szereti, amint Ő megérdemli. Örülj, hogy van, aki is­meri jóságát és hatalmát. Adj neki hálát azért, hogy az Ő egyszülött Fiában olyan földi teremtményt adott nekünk, aki úgy ismeri Őt. Ennek az Istenembernek vezetése és vé­delme alatt te is előbbre jut­hatsz, és esdve kérheted, hogy mivel Ő Szent Felsége örömét találja benned, a föld összes kincsei ne legyenek többé képesek téged elvonni a benne való gyönyörködéstől. (Avilai Szent Teréz, XVI.sz.)

Az a hit, amely Isten gyermekévé tesz, nem az isteni igazságok puszta értelmi elfogadása, ami a Szentírás szerint a gonosz lelkek­nél sem hiányzik (Jak 2,19). Élő hitről van szó, amely nem passzív, hanem egész emberi lényünk cselekvő engedelmessége Isten sza­vának: Az igaz a hitből él (Róm 1,17)

A hívő engedelmességet Szűz Mária valósítja meg a legtö­kéletesebb módon. Ő hittel fogadta a Gábriel angyal közvetítette hírt és ígéretet, azzal a hittel, hogy “Istennél semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37). A hitben mondta ki be­leegyező szavait: “Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek hát be rajtam szavaid” (Lk 1,38). Erzsébet így üdvözölte őt: “Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mon­dott neki!” (Lk 1,45) E hite alapján hirdeti őt boldognak minden nemzedék (KEK 148).

A hit révén mintegy előre megízlelhetjük a boldogító színelátás fényét és örömét, ami földi zarándokutunk célja. Akkor majd Istent “színről színre” látjuk (1Kor 13,12), “amint van” (1Jn 3,2). A hit tehát már az örök élet kezdete (KEK 163).

Az Egyház

Az ember társas lény, és a Szentlélek működése mindig közösséget teremt. Az ember ezért nem egyedül hisz, hanem közösségben: az Egyházban.

Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívhat­ják segítségül, amíg nem hisznek benne? S hogyan higgyenek ab­ban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse? (Róm 10,1314)

Senki nem képes egyedül hinni, mint ahogy egyedül élni sem. Senki nem adja a hitet önmagának, mint ahogy életét sem magának köszön­heti. A hívő mástól kapta a hitet és át kell adnia másoknak (KEK 166).

A krisztusi hit mindig az Egyház hite, azé az Egyházé, amelyet Jézus Krisztus Péterre mint sziklára alapozott (Mt 16,18), s amelyekben az apostolok, élükön Péterrel, oldó és kötő hatalmat kaptak (Mt 18,18; vö. 16,19). Ennek az Egyháznak joga van Jézus nevében tanítani (Jn 20,21; Lk 10,16), és az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta (Mt 16,18). Erre nézve nem tagjainak vagy vezetőinek bölcsessége vagy szentsége jelenti a biztosítékot, hanem kizárólag az Egyháznak aján­dékozott Szentlélek, az Igazság Lelke (Jn 14,26; 1Jn 2,27). Az Egyház vezetőivel, az apostolok utódaival egységben maradva nem veszítjük el a Szentlélek vezetését sem. Az apostolutódok között kiemelt helyet foglal el Péter utóda, Róma püspöke (a pápa).

Mi az Istentől vagyunk. Aki ismeri Istent, hallgat ránk. Aki nem ismeri Istent, nem hallgat ránk. Így különböztetjük meg az Igazság Lelkét és a tévedés lelkét (1Jn 4,6).

Nem lehet Isten Atyja annak, akinek az Egyház nem anyja. (Szent Ciprián, III. sz.)

Mindazok, akik Istenéi és Jézus Krisztuséi, a püspökkel tartanak (Antiochiai Szent Ignác, II. sz. eleje).

A római püspök nemcsak felügyeleti vagy irányító, ha­nem teljes és legfőbb joghatósággal rendelkezik az egész Egyház fölött, éspedig rendes és közvetlen jog­hatósággal minden egyes egyházra, vala­mint minden egyes lelkipásztorra és hívőre nézve (1. vatikáni zsinat, DS 3064).

A hit mindig az Egyház hitében való osztozás, ami egyúttal engedelmességet jelent a Jézustól származó apostoli hatalomnak.

Isten szavát a Szentírás és a Szenthagyomány őrzi számunkra. Mind­kettőt a pápával egyesült püspökökből (apostolutódokból) álló Tanítóhivatal értelmezi hitelesen.

Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való ne­velésre (2Tim 3,16).

Ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket tőlünk élő­szóban vagy levélben kaptatok (2Tessz 2,15).

Ha az egyházra sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos (Mt 18,17).

Ha valaki más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit tőlünk hallot­tatok, átkozott legyen! (Gal 1,9)

A Gal 1,9ben használt átkozott legyen kifejezés nem a gyűlölet, hanem a kiközösítés szava. Aki eltér az apostoli tanítástól, annak nincs mit keresnie a krisztusi közösségben. Ezt a formulát (“anathema sit”) alkalmazta az Egyház igen gyakran, amikor dog­mát, végleges, kötelező, ünnepélyes tanítást hirdetett ki. Ez többnyire valamilyen tévtan elutasításának formájában történt. Természetesen el kell ismernünk annak lehetőségét is, hogy valaki jóhiszeműen téved a hit dolgában; ebben az esetben a kiközösítés belsőleg nem érinti. A mai pluralisztikus (sokféle meggyőződésű) világban az Egyház általában föltételezi a jóhiszeműséget a más úton járóknál, és igyekszik párbeszédet folytatni velük.

Isten jónak teremtette a mindenséget

Minden, ami Istenen kívül létezik, teljes függésben van Istentől léte­zésében, fennmaradásában és működésében. Isten nem szorul senkire, a mindenség azonban legbensőbb mivolta szerint száz százalékig Istenre szorul. Nincs semmi más, mint Isten és teremtményei.

Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet (Ter 1,1).

Az Úr szavára lettek az egek, s szája leheletére az ég sere­gei (Zsolt 33,6).

Gyermekem, kérlek, tekints az égre, és nézz a földre és mindarra, ami rajta van! Gondold meg, hogy Isten semmi­ből teremtette és az emberi nem is ugyanígy keletkezett (2Makk 7,28).

A Teremtés könyvének első fejezete nem az univerzum keletkezé­sének módját adja elő. Ezt az emberi szerző nem ismerte, és Isten csodás módon nem tárta föl előtte. A hatnapos teremtéstörténet fő mondanivalója, hogy mindaz, ami Istenen kívül létezik, Isten te­remtménye, továbbá hogy mivel Isten jó, alkotásai is jók: a teremtés mindenestül jó.

Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott (Ter 1,31).

A gnosztocizmus (II. századtól) szerint az anyag rossz, és nem a jó Istentől, hanem valamilyen negatív ősprincipiumtól származik. A megváltás abban áll, hogy az emberi szellemet ki kell szabadítani az anyag fogságából. A perzsa dualizmusból eredő manicheizmus (alapítója Mani, †276) szerint is két ősprincipium van: a Világos­ság és a Sötétség, Ormuzd és Arimán. A világosság istene szellemi és szent, a sötétségé anyagi és gonosz. A gyermeknemzés bűn. Fi­atal korában Szent Ágostona rossz nem önálló valóság (szubsztancia), hanem hiány a jóban. (354430) is a manicheizmus híve volt, de édesanyja imái és saját igazságkeresésének hatalmas szellemi erőfeszítései megszabadították ettől a tévedéstől. Felismerte, hogy

Ami csak van: jó, – a rossz pedig, minek eredetét kerestem, nem lehet szubsztancia, mivel ha szubsztancia volna, jó volna. Mert vagy romolhatatlan szubsztancia volna, azaz valami felsőbbrendű Jó; vagy romlásnak alávetett szub­sztancia volna, melynek jónak kell lennie, hiszen enélkül nem lehetne a romlásnak alávetve (Vallomások VII. 12,18).

A középkori bogumilok (Bulgária, Bosznia), katharok (Németország, ÉszakItália) vagy albigensek (DélFranciaország) szektája a manicheus dualizmust folytatja. A “tökéletesek” lemon­danak a házasságról, vagyonról, szeszes italról és húsételről, míg a “közönségesek” vétkezhetnek, ők csak majd a halálos ágyukon föl­vett “szellemi keresztségben” részesülnek.

Az Egyház álláspontját a manicheus dualizmussal szemben a XII. egyetemes (4. lateráni) zsinat fogalmazta meg (1215):

Erősen hisszük és egyszerűen valljuk, hogy csak egy igaz Isten van, a mindenség egyetlen principiuma: mindenható erejével ő alkotta a semmiből az idő kezdetétől mindkét te­remtményt egyaránt, a szellemit és a testit, vagyis az angyalit és a világit, s ennél fogva az emberit is, amely ve­gyesen tevődik össze szellemből és testből. A sátán ugyanis és a többi démon mint Isten teremtményei természetüknél fogva jók, de önmaguktól rosszá lettek (DS 800).

Az újkori gondolkodásban is kísért, hogy a valóság két – pozitív és negatív – őspólusra vezethető vissza. Madách Lucifere, Jung “árnyékszemélyisége” nélkülözhetetlen elemei a teljességnek. Bi­zonyos szabadkőműves irányzatok Lucifert hívják segítségül (Carducci: Himnusz a Sátánhoz). Graham Greene Isten világos és sötét oldaláról beszél (A tiszteletbeli konzul), amelyek egymással küzdelemben állnak. Mindezekkel a gondolatokkal szemben a ke­reszténység alapvető létoptimizmust képvisel: a lét jó, minden teremtmény létezésénél fogva részesedik Isten jóságában. A rossz másodlagos, nem egyenrangú a jóval.

Az egész mindenséget szabad elhatározással
az egy igaz Isten hozta létre, aki végtelenül jó,
és csak jót alkot.

Az angyalok teremtése a 4. lateráni zsinat fenti hitvallása szerint hozzátartozik a krisztusi hithez. Az angyalok (angelosz = “hírnök”) szellemi teremtmények, akik közül egyesek Isten mellett döntöttek és most “látják a mennyei Atya arcát” (vö. Mt 18, 10), mások Isten ellen döntöttek és elvesztették a vele való közösséget (a sátán és a démonok: vö. Lk 10,18; Jel 12,7). Az angyalok döntései visszafordít­hatatlanok, mert ők nem anyagi lények, ezért nem az idő egymásutánjában élnek (vö. KEK 392). A jó angyalokat tiszteljük, de nem imádjuk, mert az imádás egyedül Istent illeti meg.

Miért teremtette Isten a mindenséget? Az Abszolútum nincs rászo­rulva a relatívumra. Istennek nem szükséglete a teremtés, hanem szabad tette. Nem késztette rá külső ok, hanem saját lényét akarta kinyilvánítani.

A teremtés célja Isten dicsősége, vagyis szentségének megnyilvánulása.

Alapvető igazság, amit a Szentírás és a Szenthagyomány nem szűnik meg tanítani és liturgiájában hangoztatni: “A világ az Isten dicsőségére teremtetett” (1. vatikáni zsinat, DS 3025). Isten teremtett mindent, amint azt Szent Bonaventura (XIII. sz.) magyarázza: “nem azért, hogy di­csőségét növelje, hanem hogy feltárja és közölje”. Istennek ugyanis nincs más oka a teremtésre, mint szeretete és jó­sága: “A szeretet kulcsa az, amivel kezét kinyitotta a teremtmények létrehozására” (Aquinói Szent Tamás, XIII. sz.). (KEK 293)

A teremtmények nem öncélúak. Viszonylagos önállóságuk ellenére a szabad teremtmények is Istenért vannak. Az ember is úgy találja meg saját létezésének értelmét, ha tudatosan vállalja, hogy Isten dicsősé­gére van teremtve. Saját boldogságunk Isten megdicsőítésében áll.

A teremtés a három isteni személy közös műve (KEK 290292).

A rossz eredete

A rossz, mint Szent Ágoston felismerte, a jó megromlásából szár­mazik: a jónak valamely szükséges eleme hiányzik. Ez hiba, de a hibát nem a Teremtő, hanem a szabad teremtmény követte el.

A rossz eredete a teremtett szabadság perverziója: a bűn.

A szabad teremtménynek tudatosan kell törekednie a legnagyobb jó, Isten felé. Isten a vég­ső cél. Minden teremtett cél alá van rendelve a végső célnak: hozzá képest eszköz. Az eszköz és a cél fölcserélése a szabad döntésekben végső fokon mindig azt jelenti, hogy Istent alá­rendeljük a teremtményeknek. Ez az értékperverzió a bűn lényege.

Az embernél, aki anyagi lény s ezért részletekből építi föl állás­foglalásait és cselekvéseit, lehetséges olyan értéktévesztés is, amely az értékperverziótól eltérően részleges jellegű. Magában hordja ugyan az értékperverzió csíráit, de még nem azonos azzal. Ez a bocsánatos bűn, amely megnehezíti, de meg nem hiúsítja a végső cél elérését. A sajátos értelemben vett bűn, azaz a teljes értékperverzió neve halálos bűn. Mindkettő bibliai eredetű kifeje­zés (vö. Mk 3,29; 1Jn 5,16).

A bűnnel a teremtmény önmaga Istenévé próbálja tenni magát.

Olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat. (Ter 3,5).

A bűn következtében azonban maga a teremtett egzisztencia torzul el. A teremtmény Istenért van, és ha létezésének értelmét megta­gadja, perverz, Istenidegen állapotba kerül. Ez a halálos bűn állapota. A halálos bűn mint döntés a halálos bűnhöz mint álla­pothoz vezet: az ember, aki a jó és rossz tudásának fájáról eszik, kiűzetik a paradicsomból (Ter 3).

Történelmünk kezdetén ott áll az ősbűn. Ezzel őseink a sátán csábítá­sára elveszítették az eredeti szentség és igazság állapotát, amelybe Isten helyezte őket, s amely az Istennel való bizalmas barátság álla­pota volt. Istenközösség helyett az Istenidegenség lett a sorsuk. Ez az ősbűnnel létrejött állapot az emberi egzisztencia továbbadásával együtt öröklődik a történelem folyamán. A bukott emberiség állapotát eredeti bűnnek nevezzük. Ez a személyes bűnöket megelőzően érvé­nyes az emberiség minden tagjára.

Lásd, én vétekben születtem, már akkor bűnös voltam, mi­kor anyám fogant (Zsolt 51,7).

Némuljon el minden száj, és az egész világ vallja magát Isten előtt bűnösnek (Róm 3,19).

Mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik az Isten dicsőségét (Róm 3,23).

Egynek vétke minden emberre kárhozatot hozott (Róm 5,18).

Egy embernek engedetlensége miatt sokan bűnössé váltak (Róm 5,19).

A bűn következtében eltorzult emberi egzisztencia nincs többé har­móniában Istennel, az emberekkel, a mindenséggel és önmagával. Megjelenik a szenvedés és a halál.

Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak köze­pette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad ... A föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta tápláléko­dat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra. Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza (Ter 3,1619).

Mert a halált nem Isten alkotta, ő nem leli örömét az élők pusztulásában ... Isten ugyanis halhatatlanságra teremtette az embert, és saját lényének képmásává tette. A sátán irigysége révén azonban a világba jött a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalják (Bölcs 1,13; 2,2324).

Egy ember által lépett a világba a bűn, majd a bűn folyo­mányaként a halál, és így a halál minden embernek osztályrésze lett (Róm 5,12).

Az emberi szabadság perverziója, a halálos bűn végső következ­ményként belső logikával az Istentől való végleges elidegenüléshez, a kárhozat örök szenvedéséhez vezet.

A férgük nem pusztul el, és a tüzük nem alszik ki (Mk 9,48).

Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült (Mt 25,41).

Urunk Jézus eljön hatalmas angyalseregével a mennyből, s lobogó tűzzel megbünteti azokat, akik Istent nem ismernek és Urunk Jézus evangéliumának nem engedelmeskednek. Örök kárhozattal fognak bűnhődni: eltaszítva az Úr színe elől és távol fönséges hatalmától (2Tessz 1,79).

Az emberi egzisztencia torzulása azokat is sújtja, akik nem vétkeztek személyes bűnnel (magzat, kisgyermek). Az ártatlanok szenvedéséről Jób könyve azt állapítja meg, hogy az Isten misztériuma, amiért az embernek nincs joga őt felelősségre vonni.

Nézd, parányi vagyok. Mit feleljek neked? A számra te­szem a kezem. Egyszer beszéltem, de többé nem teszem, vagy másodszor is, de folytatása nem lesz (Jób 40,45).

Az Újszövetség azonban tovább megy ennél: Jézus kereszthalálában az ártatlanul viselt szenvedés a szeretet áldozatává válik, és a föl­támadás válaszát kapja.

Az új teremtés

Az ember a bűn következtében a szenvedés, a halál és a sátán marta­léka lett. Isten azonban nem engedte, hogy az ember végképp ki legyen szolgáltatva a sötétség hatalmának.

Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen (Jn 3,16).

Jézus személyében a Fiúisten jött közénk, hogy sorsunkat vállalja. Ő maga tökéletesen ártatlan volt, mégis a bűnösök sorsával azonosult.

Mi legalább tetteink méltó jutalmát kapjuk. De ez nem csinált semmit (Lk 23,41).

Engesztelődjetek ki az Istennel! Ő azt, aki bűnt nem ismert, “bűnné” tette értünk, hogy benne “Isten igazságossága” le­gyünk (2Kor 5,2021).

Az volt a célja, hogy kiváltsa az embert a Gonosz rabszolgaságából.

Az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért (Mk 10,45).

Nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vére árán (1Pt 1,1819).

Jézus kereszthalála engesztelő áldozat, amely végtelen értékű elégtételt nyújt bűneinkért a megsértett isteni szentségnek.

Ezt nem úgy kell értenünk, hogy Isten “megsértődött”, és haragját “le kell csillapítani”. Ez Istenhez méltatlan emberi elképzelés. Jé­zus engesztelő áldozata Isten irgalmas ajándéka az ember számára, amely nem Istenben, hanem az emberben hoz létre változást.

Mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik az Isten dicsőségét. Megigazulásukat azonban ingyen kapják, Isten kegyelmé­nek erejéből, Jézus Krisztus megváltása árán. Őt adta oda Isten véres engesztelő áldozatul a hitben, hogy kimutassa igazságosságát. Mert amint ő igaz, úgy akar igazzá tenni mindenkit, aki Jézusban hisz (Róm 3,2326).

Ha Isten velünk, ki ellenünk? Aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékoz­na nekünk vele együtt mindent? Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki a megigazulást adta? Ki ítél el? Krisztus Jézus, aki meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk? Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? Mind­ezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket (Róm 8,3135.37).

Az emberré lett Fiú a bűn uralma alatt álló világban is tökéletesen engedelmes az Atyának, és ezzel a szeretet odaadásának “hídját” építi föl Isten és ember között. Az első Ádám helyett, akitől az Is­tenidegenséget örököljük, ő lesz az emberiség új feje (második Ádám), aki saját Istenközösségét közli velünk. Kereszthalálával alászáll a “poklokra” (nem a kárhozatba, hanem az alvilágba, a holtak országába), és új életet ajándékoz azoknak, akik be tudják fogadni. Így az egész emberiségnek ő a Megváltója, Üdvözítője, azoknak is, akik a történelemben megelőzték őt.

Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk (ApCsel 4,12).

Jézus föltámadt a halálból, fölment a mennybe, és az Atya jobbján ül, ahonnan a történelem végén jön el újra, hogy ítéletet tartson.

Eljön ugyanis az Emberfia Atyja dicsőségében, angyalai kí­séretében, és megfizet mindenkinek a tettei szerint (Mt 16,27).

Jézus föltámadása nem visszatérés a földi életbe, hanem új, termé­szetfölötti módon beteljesült emberi életforma. A “menny” és “az Atya jobbja” nem a világegyetem egy távoli pontja, hanem osztozás Isten minden teremtményt abszolút módon meghaladó dicsőségé­ben. A megdicsőült Jézus nincs távol tőlünk, sőt megígérte jelenlétét Egyházában a történelem végéig.

veletek vagyok mindennap, a világ végéig (Mt 28,20).

A megdicsőült Jézus most is jelen van Egyházában, hogy az embere­ket üdvözítse, vagyis megszabadítsa bűneiktől, és saját isteni életét közölje velük. Ez az ember valóságos újjáteremtését jelenti.

Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg (2Kor 5,17).

Öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igaz­ságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény (Ef 4,24).

Az Egyház Jézus megbízásából hirdeti az új teremtés jóhírét, görög szóval evangéliumát. Hirdeti az embereknek, hogy Isten él és sze­reti őket; hogy az emberi egzisztencára nehezedő sötét kilátástalanságból a Jézusba vetett hit által szabadulhatnak meg; hogy bűnbánatot kell tartaniuk, és el kell fogadniuk a megváltást, amit Jézus vére árán szerzett a kereszten; hogy a föltámadt Jézust kell elfogadniuk Uruknak és tanítómesterüknek; hogy Isten új néppé, Egyházzá akarja összegyűjteni őket, amely a földi élet meg­próbáltatásai között is örömmel és nagylelkű bizalommal várja Jézus Krisztus dicsőségének megnyilvánulását és végső diadalát. Az evangelizáció az Egyház alapvető tevékenysége és fennállásá­nak értelme.

Az evangelizálás az Egyház különleges isteni ajándéka és hivatása. Az Egyház létjogosultságát az evangelizálás adja. (VI. Pál: Evangelii nuntiandi, 1975.)

Az embernek hittel kell fogadnia Jézus evangéliumát, hogy új teremtményként élhessen.

üdvösségünkre van, ha hiszünk abban, aki a halottak közül feltámasztotta Urunkat, Jézust, aki vétkeinkért halált szen­vedett, és megigazulásunkért feltámadt (Róm 4,2425).

Jézus kereszthalálát és föltámadását együttesen húsvéti misztéri­umnak nevezzük.

Az emberi egzisztencia újjáteremtésének egyetlen forrása mindenki számára Jézus Krisztus húsvéti misztériuma.

A vallási szinkretizmus, amely a kereszténységet egyesíteni akarja más vallásokkal, képtelenség. Jézus abszolút igénnyel lép föl: “Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14,6)

Szinkretizmust hirdet a Bahá'í vallás, amely Iránból (Perzsia) származik, alapítója Bahá'u'lláh (18171892). Tanai szerint a val­lás evolúción megy keresztül, amelynek egyegy állomása Ábrahám, Mózes, Buddha, Zoroaszter, Krisztus és Mohamed. Ma már – mondják – elérkezett az idő, hogy az emberiség vallásilag egységesüljön, megalapozva ezzel egy új világrendet. “A meddő harcok és romboló háborúk eltűnnek a föld színéről, és elérkezik a Legnagyobb Béke.” A Bahá'í világ­közösséget Izrael területéről, az Igazság Egyetemes Házából igazgatják. A Bahá'í utópia megdöb­bentő hasonlóságot mutat két másik utópiával: a kommunizmus és a New Age hamis ábrándjaival.

Szinkretista gondolatra épül a Moonféle Egyesítő Egyház is. A ko­reai Sun Myung Moon 1954ben alapította közösségét, azt állítva, hogy Jézus megjelent neki, és felszólította a Harmadik Szövetség meghirdetésére. Tanítása szerint Isten rászorul az emberre, hogy legyen kit szeretnie. Moon óriási gazdasági hatalmat, valóságos pénzügyi világbirodalmat épített ki. “A Messiásnak kell a világ leggazdagabb emberének lennie.” Aligha kétséges, hogy önmagát tartja a másodszor eljött Messiásnak. Hitvallása lényegesen el­lentmond a krisztusi hitnek, amely szerint Isten Jézus személyében végérvényesen közölte magát az emberiséggel.

A húsvéti misztériumban való részesedésünk az Egyház gyakorlatá­ban Jézus Krisztus akaratából hatékony jeleken, szentségeken keresztül megy végbe, melyek közül az első az újjászületés szentsége, a keresztség.

Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik (Mk 16,16).

Aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten orszá­gát ... Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és Szentlélekből születik, az nem megy be az Isten országába (Jn 3,35).

Nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztel­kedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a ha­lálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában jár­junk. Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk feltámadásában is. Hiszen tudjuk, hogy a régi embert bennünk azért feszítették vele együtt keresztre, hogy a bűn teste elpusztuljon, és ne szolgáljunk többé a bűnnek. Aki így meghalt, megszabadult a bűntől. Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt fogunk élni is. Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt a halálból, többé nem hal meg, a halál nem lesz többé úrrá rajta. Aki meg­halt, az egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, aki azonban él, az Istennek él. Ezért tekintsétek magatokat is úgy, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Jézus Krisztusban (Róm 6,311).

Mivel az új teremtés Isten ingyen ajándéka, a kisgyermekeket is meg lehet keresztelni, hogy bekerüljenek az Egyház közösségébe, és részesüljenek Isten életében; de ilyenkor biztosítani kell hívő neveltetésüket. (Maga a keresztség a lélekbe önti a hit csíráját, ké­pességét.) A felnőttnél a keresztség előfeltétele a bűnbánat és a hit. Aki kisgyermekként, öntudatlanul kapta a keresztség ajándékát, annak felnőttként tudatosan el kell fogadnia azt, hogy hatékony le­gyen életében. Ez történhet a következő (vagy hasonló) imával.

Uram, Jézus Krisztus! Hiszek benned. Kö­szönöm, hogy szeretsz engem, és meghaltál értem a kereszten. Ellene mondok a sátánnak és minden cselekedetének. Elfogadlak Megváltómnak és életem Urának. Kérlek, jöjj szívembe, és alakíts engem tetszésed szerint. Add nekem Szentlelkedet, hogy Isten gyermekeként, Egyházad tagjaként éljek. Köszönöm, hogy megteszed! Amen.

A kisgyermekek keresztelését elutasítja a legtöbb ú.n. szabadegyház. (Az elnevezés az állam és az egyház szétválasztását még nem ismerő európai valláspolitikai helyzetben keletkezett, megkülönböztetésül a hivatalosan elismert történelmi egyházaktól, amelyekbe “bele lehetett születni”.) Kivétel a metodista egyház, amely John Wesley elkötelezett kereszténységet sürgető mozgalma révén hasadt le a protestáns angol államegyházból 1784ben. A metodisták megkeresztelik a kisgyermeket, de az ezzel még nem lesz a metodista egyház tagja, csak ha ezt később felnőtt fejjel önként kéri. Létezik püspöki rendszerű és elnöki rendszerű metodista közösség.

A felnőttek kereszteléséről kapta nevét a baptista egyház, amelyet az Angliából menekült John Smyth alapított 1609ben, Amszterdamban. Magyarországra Rottmayer János asztalos hozta be 1846ban Hamburgból, és Novák Antal szabómester terjesztette el. Az USÁban a legnagyobb keresztény egyházi közösségek egyike. Lényeges vonása a megtérés, a hitben való tudatos újjászületés markáns hirdetése. Hazánkban jobban elterjedt, mint a hasonló elveket valló nazarénus gyülekezet, részben talán azért, mert a nazarénusokkal ellentétben nem ellenzi a katonai szolgálatot, ezért nem került annyira ellentétbe a hatóságokkal.

Akik saját hibájukon kívül nincsenek megkeresztelve, a keresztség (kifejezett vagy burkolt) vágya révén üdvözülhetnek. (Burkolt vágykeresztségről annál beszélhetünk, aki jóhiszeműleg nem tudja, hogy meg kellene keresztelkednie, de lelkiismeretében meghozza az igazság melletti áldozatos döntést, és szerinte akar cselekedni: ez – önmaga előtt is rejtetten – magában foglalja a megkeresztelkedés szándékát is.)

A keresztség
a hitben való újjászületés szentsége,
amely eltörli a bűnöket,
az Egyház tagjává és Isten gyermekévé tesz.

Istengyermekségünk azt jelenti, hogy a Fiút jellemző kapcsolatba kerülünk az Atyával. Ez a Szentlélek műve.

A fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya! (Róm 8,15)

Pünkösd

A Szentlélek nemcsak az istengyermekség Lelke, hanem a tanúságtételé is. Amint a hit mindig a Szentlélek ajándéka, ugyanúgy a Szentlélek ajándéka az is, ha valaki a hitet tovább tudja adni. Az Egyház tagjai nemcsak saját megszentelődésükre kapják a Szentlelket, hanem mások megszentelésére is.

Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek (Mk 16,15).

Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! (Mt 28,19)

Jézus missziós parancsa nem kizárólag az apostolokra (és utódaikra), vagy egyes speciális hivatású hívőkre (szerzetesek, misszionáriusok) vonatkozik, hanem az egész Egyházra, amelynek minden tagja saját személyes adottságaival vesz részt az evangelizációban.

A vétkeseknek megmutatom utadat, és a bűnösök hozzád térnek. Nyisd meg, Uram, ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse szavam (Zsolt 51,15.17).

Választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára (1Pt 2,9).

Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek (1Pt 3,15).

A világi hívőknek, férfiaknak és nőknek, fő feladatuk az, hogy tanúságot tegyenek Krisztus mellett: tanúskodjanak életükkel és szavukkal a családban, társadalmi csoportjukban és a foglalkozásukadta környezetben. (II. vatikáni zsinat: Ad Gentes 21.)

A missziós parancs végrehajtása előtt a tanítványoknak meg kellett várniuk a Szentlélek pünkösdi kiáradását.

Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm (Jn 16,7).

Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam (Jn 15,26).

Kiárasztom rátok Atyám ígéretét. Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból (Lk 24,49).

Egyszer, amikor együtt evett velük, megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, “amelyről úgymond tőlem hallottatok: Mert János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” (ApCsel 1,45)

Megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeru­zsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sőt, egészen a föld végső határáig (ApCsel 1,8).

Jézus szavai beteljesedtek. A zsidó pünkösd napján – a Törvény átadásának ünnepén – a jeruzsálemi tanítványokat eltöltötte a megígért Szentlélek.

Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol ültek. Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket (ApCsel 2,14).

A Szentírás nem állítja, hogy ez a pünkösdi élmény az apostolok kiváltsága lett volna. Ellenkezőleg, azt mondja a mintegy százhúsz főnyi (ApCsel 1,15) krisztushivő közösségről, hogy “mindnyájan együtt voltak” (2,1).

Föléjük szállott le csak, a tizenkettő fölé, vagy a többiek fölé is? Mind a százhúsz ember fölé. Leereszkedett mindegyikükre, tehát annak feje fölé is, akit nem választottak meg apostolnak. (Aranyszájú Szent János, IVV. sz.)

Az Úr az égből elküldte a Szentlelket, akit a földön megígért. Erre vártak tanítványai – ahogy az Írásban is található – : százhúsz ember (ApCsel 1,15), megtízszerezve az apostolok számát. Tizenkettőt választott ugyanis, és százhúsznak küldte el a Szentlelket. (Szent Ágoston, V. sz.)

A Szentlélek kiáradása fölszabadult örömmel, bátor kiállással és a természetfölötti kommunikáció (különböző nyelvek) ajándékával járt együtt. Péter, aki Jézus letartóztatásának éjszakáján a főpap szolgái előtt megtagadta Mesterét, most bátran hirdette a föltámadt Jézus evangéliumát, és szavát megtérések követték. Az evangelizáció megkezdődött, az Egyház teljesíteni kezdte a missziós parancsot.

Akik megfogadták szavát, megkeresztelkedtek. Aznap mintegy háromezer lélek megtért. Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban (ApCsel 2,4142).

A keresztény pünkösd a húsvét kommunikációja: a Szentlélek kiáradása, amely erővel ruházza föl az Egyházat a húsvéti misztérium hirdetésére.

A Szentlélek pünkösdi ajándéka ettől kezdve mindazoknak szól, akik hisznek, megtérnek és megkeresztelkednek.

“Térjetek meg, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára. És megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert az ígéret nektek és fiaitoknak szól, meg azoknak, akiket – bár távol vannak – meghívott a mi Urunk, Istenünk” (ApCsel 2,3739).

A Szentlélek ajándékát az apostolok kézrátétele közvetíti.

Amikor a Jeruzsálemben maradt apostolok meghallották, hogy Szamaria elfogadta az Isten szavát, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost. Amikor megérkeztek, imádkoztak értük, hogy megkapják a Szentlelket. Mert még egyikükre sem szállt le, csak meg voltak keresztelve az Úr Jézus nevére. Rájuk tették hát kezüket, s erre megkapták a Szentlelket (ApCsel 8,1417).

Pál a felső tartományokon át Efezusba érkezett. Itt néhány tanítványra akadt. Megkérdezte tőlük: “Megkaptátok a Szentlelket, amikor hittetek?” “Nem is hallottuk, hogy van Szentlélek” – felelték. “Mire keresztelkedtetek?” – kérdezte ismét. Ezt válaszolták: “János keresztségére.” “János a bűnbánat keresztségével keresztelt – magyarázta Pál –, a népet meg arra biztatta, higgyenek abban, aki utána jön, azaz Jézusban.” Ezt hallva megkeresztelkedtek Jézus nevére. Ezután Pál rájuk tette a kezét, és leszállt rájuk a Szentlélek, megkapták a nyelvek adományát és prófétáltak (ApCsel 19,16).

Az apostoli kézrátételt, amely a Szentlélek tanúságtételre fölavató erejét közli, ma az apostolok utódai, a püspökök és a kellő felhatalmazással rendelkező presbiterek (= áldozópapok) gyakorolják. Ősi egyházi gyakorlat szerint ez a kézrátétel szentelt olajjal, krizmávalmüron, müró) való megkenést foglal magában, amely a Szentírásban (1Jn 2,20.27; ApCsel 10,38) Isten kenetének nevezett Szentlelket jelképezi. E fölkenés neve a latin egyházban konfirmáció (megerősítés), amely a magyar katolikus szóhasználatban szláv közvetítéssel a bérmálás alakot vette föl. A keleti egyház a krizmatizáció, miroválás kifejezést használja. (keleten:

A bérmálás a krisztusi küldetés szentsége, amely a Szentlélek erejét közli a Jézusról tettel és szóval történő tanúságtételre.

Ez az erő működhet már a bérmálás szentségi jelét megelőzően is, amennyiben valaki készen áll befogadására. Példa erre Kornéliusz századosnak és társainak esete (ApCsel 10,4448). Maga az első jeruzsálemi pünkösd is ilyen. Nem szabad tehát kétségbe vonnunk, hogy protestáns krisztushivőknél, akiknél nincs érvényes bérmálás (konfirmáció), mert – az apostoli utódlás elutasítása miatt –nincsenek érvényesen szentelt püspökeik és papjaik sem, a Szentlélek valóságos pünkösdi erői érvényesülhetnek. Ugyanakkor fontos tudnunk, hogy a Szentlélek erejének a bérmálás előtti kiáradása nem teszi fölöslegessé a későbbi bérmálkozást, mert az az Egyház közösségében hivatalosan is a tanúságtevő keresztények közé iktat, és eltörölhetetlen pecsétet nyom a lélekbe (Ef 1,3).

A keresztség és a bérmálás szentségét az ősegyház rendszerint együtt szolgáltatta ki. A felnőttek ma is általában egyszerre vehetik föl a két szentséget. A csecsemők megkeresztelése azonban a nyugati egyházban később pedagógiai okokból különvált a bérmálástól. A keleti egyházak tehát a görög katolikusok is – ma is együtt szolgáltatják ki a két szentséget, akkor is, ha csecsemőt keresztelnek.

A bérmálás szentsége mélyebben belénk gyökerezteti az istengyermekség ajándékát, intenzívebben egyesít bennünket Jézus Krisztussal, teljesebben iktat az Egyház tagjai közé, és a Szentlélek erejét közli, mely a Krisztusról szóval és tettel való tanúságtételre képesít.

Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki őt így szólítja: Abba, Atya! (Gal 4,6)

Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által ... Birtokában vagyunk Krisztus gondolatainak (1Kor 2,910.16).

Még tökéletesebben köt az Egyházhoz a bérmálás szentsége; vele a Szentlélek egészen sajátos ereje gazdagítja a hívőket. (2. vatikáni zsinat: Lumen Gentium 11.)

A megbérmált erőt kap, hogy nyilvánosan megvallja Krisztusba vetett hitét, és ezt mintegy “hivatalból” tegye. (Aquinói Szent Tamás, XIII. sz.)

Ennek a sajátos erőnek látható működését jelentik a Szentlélek külső megnyilvánulásai, a karizmák. (Mk 16,1718; 1Kor 12,111). Ezek – pl. a nyelvek vagy a prófétálás adománya – az Apostolok Cselekedeteiben azonnal követik a bérmálást (19,6). Nem kell azonban azt gondolnunk, hogy minden karizma rendkívüli (vö. Lumen Gentium 12). A hétköznapi, rendes karizmák is alapvető fontosságúak (vö. Róm 12,68;1Kor 12,28).

A bérmálás eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe.

Benne (Krisztusban) kaptátok meg ti is a megígért Szentlélek pecsétjét, miután hallottátok az igazságról szóló tanítást, üdvösségetek evangéliumát, és hittetek benne (Ef 1,13).

Lelki jegyet kaptál, a bölcsesség és értelem Lelkét, a tudás és a jámborság Lelkét, a szent félelem Lelkét ... Isten, az Atya téged megbélyegzett jelével. (Szent Ambrus, IV. sz.)

A bérmálás “pecsétje” különbözik a keresztség “pecsétjétől”, hiszen a két szentség elválasztható. A nyugati egyházban a püspök bérmáláskor ezt mondja: “Vedd a Szentlélek ajándékának jelét!” A bérmálkozó a hit szavával válaszol: “Amen.”

Hogy a bérmálás gyümölcsöző legyen a keresztény életében, [a] az istengyermekség állapotában, [b] magát Jézus követésére elkötelezve, [c] várakozó hittel kell fogadnia a Szentlélek ajándékát.

Az istengyermekség állapotát a bűnbánat, hit és keresztség (keresztség után elkövetett halálos bűn esetében: a bűnbocsánat szentsége) teremti meg.

A Jézus követésére való elkötelezettség abban áll, hogy ismerjük és vállaljuk evangéliumi meghívásunkat.

A várakozó hit azt jelenti, hogy nem passzívan vesszük tudomásul a szentséget, hanem folytonosan kérjük is a Szentlélek kiáradását életünkre, és számítunk kérésünk meghallgatására.

Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! (Mt 7,7)

Adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle (Lk 11,13).

Ha imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok, és akkor valóban teljesül kérésetek (Mk 11,24).

A Szentlélek kegyelme “élő víz” (Jn 7,38), amely egész lényünket fölfrissíti; “tűz” (ApCsel 2,3), Isten lobogó, szentséges öröme; “szél” (Jn 3,8), amely fölkavar és kimozdít önmagunkba zártságunkból; “kenet” (1Jn 2,20;27), fölavatás a szolgálatra és az isteni jelenlét jó illata. “A Lélek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,2223), egyszóval az Istent sugárzó krisztusi élet. A Szentlélekkel fölkent Krisztus saját fölkentségében részesít bennünket, mennyei erőinek vonzásközpontjává avat.

Imádság a Szentlélek erejéért

Uram, Jézus Krisztus! Tied akarok lenni, veled egyesülve akarok élni, mint a mennyei Atya gyermeke és Egyházad tagja. Kérlek, bocsásd meg minden bűnömet, és ajándékozd nekem Szentlelkedet, hogy követni és vallani tudjalak. Áraszd szívembe kimondhatatlan szeretetedet, hogy ismerjelek és hirdesselek téged, aki véreddel megváltottál és föltámadásod dicsőségét akarod megosztani velem. Rendelkezésedre bocsátom testemet és lelkemet, szavaimat és tetteimet, mindazt, amim van, egész életemet. Használj engem Szentlelked erejével az Atya dicsőségére és embertársaim üdvösségére! Köszönöm, hogy meghallgatsz. Amen.

A megistenülés

A húsvéti misztérium döntő változást eredményezett az ember egzisztenciális helyzetében. A bukott ember előtt megnyílt a bűntől való szabadulás és az Istennel való egyesülés lehetősége.

Az ember sokkal tartozott nekem a létért, melyet neki ad­tam, amikor a saját képemre és hasonlatosságomra megteremtettem őt. Köteles volt dicsőíteni engem; ő azon­ban elvette tőlem a dicsőséget és önmagának akarta adni: így áthágta a parancsot és ellenségemmé lett: Én azonban alázatosságommal szétromboltam büszkeségét: megaláztam magam és magamra vettem emberi természeteteket, erővel kiragadtalak az ördög rabszolgaságából, és szabaddá tette­lek benneteket. És nemcsak szabaddá, hanem, ha jól meggondolod, az isteni és az emberi természet Krisztusban létrejött egysége által az ember most Istenné és az Isten emberré lett. (Sienai Szent Katalin, XIV. sz.)

Ez radikális fordulat, új szövetség, amelynek az ószövetség csak elő­képe és árnyéka volt. A húsvéti misztérium megszüntette a különbséget az ószövetség választott népe és a “népek” (gojim) kö­zött.

Kívül álltatok Izrael életformáján, a szövetségekből s ígé­reteiből idegenként kizárva, remény híján és Isten nélkül éltetek a világban. Most azonban ti, akik “távol” voltatok, Krisztus Jézusban “közel” kerültetek, Krisztus vére árán. Ő, a mi békességünk, a kettőt eggyé forrasztotta, és a kö­zéjük emelt válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját testében, a törvényt ugyanis parancsaival és rendelkezéseivel érvénytelenítette. Mint békeszerző a két népet magában eggyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte az Istennel keresztha­lála által, amellyel az ellenségeskedést megölte. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, a távol levőknek, és békét a közel levőknek. Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához (Ef 2,1218).

Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézus­ban (Gal 3,28).

Azok a zsidók, akik nem fogadják el Jézust Messiásnak, továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy kizárólag ők alkotják Isten népét. Ál­láspontjuk szerint Jézus nem lehet Messiás, mert a megváltás még nem történt meg, a világ nem ment keresztül döntő változáson. Egyre kevésbé nevezik azonban Jézust csalónak vagy hamis prófé­tának. Vannak zsidók, akik caddikot, karizmatikus tanítót látnak benne, a zsidó nép nagy fiát, bár nem a megtestesült Istent. Meg­jelent azonban a történelem színpadán a messiási zsidóság is: olyan zsidó közösségek, amelyek tagjai hisznek a megtestesülésben és a megváltásban, ezért meg is keresztelkednek, anélkül, hogy a zsidó vallási gyakorlatot emiatt föladnák. A keresztényzsidó pár­beszéd a holokauszt után fájdalmasan nehéz feladat, de a katolikus Egyház komolyan törekszik rá.

A keresztény hit szerint a megváltás megtörtént, mert a megfeszített és föltámadt Jézus hívő befogadása alapvető változást, új teremtést hoz. A hit által Krisztus lakik szívünkben (Ef 3,17), a hívő engedel­messég révén belénk költözik az Atya, a Fiú, és a Szentlélek (Jn 14,1517.23), Isten templomai leszünk.

Isten temploma ugyanis szent, s ti vagytok az (1Kor 3,17).

Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek (Jn 15,5).

Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem (Gal 2,20).

“Már nem én, hanem Krisztus”: ez a változás jellemzi a húsvéti misztériumban újjászületett embert. A változás annyira gyökeres, hogy bibliai szóval “az isteni természetben való részesedésnek”, az egyházatyák szavával “megistenülésnek” nevezzük. Jézus Krisztus­ban az isteni és emberi természet szétválaszthatatlan egysége jött létre, amelybe hitünk révén mi is bekapcsolódhatunk.

Benne lakik testi formában az istenség egész teljessége, s benne lettetek ennek a teljességnek részesei (Kol 2,9).

Értékes és nagy ígéreteket kaptunk, hogy általuk részeseivé legyetek az isteni természetnek (2Pt 1,4).

Isten ember fiává lett, hogy az ember Isten fiává váljon. (Szent Iréneusz, II. sz.)

Az emberek istenek lesznek és Isten fiai, a por a dicsőség­nek olyan magas fokáig magasztaltatott fel, hogy már dicsőségben és istenségben egyenlő lett az isteni termé­szettel. (Nikolasz Kabaszilasz, XIV. sz.)

A Krisztusban megújult emberi egzisztencia
a teljes Szentháromság bennünk lakását,
az embernek
az isteni természetben való részesedését, megistenülését jelenti.

Ezt a megistenülést nem szabad úgy érteni, hogy az Isten és ember közötti végtelen különbség megszűnik vagy elmosódik. Korunkban a New Age mozgalom azt hirdeti, hogy “a Vízöntő korában” az em­ber mindinkább tudatára ébred a benne rejlő isteni adottságoknak és az istenséggel való egységének. Megfelelő módszerekkel ezt ér­vényesítve, korlátlan lehetőségeket valósít meg. Ez a panteizmus valójában démoni hazugság és kísértés: “Olyanok lesztek, mint az istenek” (Ter 3,5). A teremtmény nem azonos a Teremtővel, és saját erejéből nem is emelkedhet fel hozzá. Alázattal el kell ismer­nie: “Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok” (1Kor 15,10).

A megistenülés nem tesz egyenlőségjelet Isten és az ember közé, ha­nem azt jelenti, hogy Isten saját lényét és életét közli az emberrel, miközben az ember ember marad. Ez a Szentlélek műve, aki – mint az Atya és a Fiú személyes szeretete, ölelése, egyesülése – egységet hoz létre a különbözők között.

Amikor napnyugtakor egy ház ablaküvegei egészen ragyo­góvá és vörössé válnak, mert visszaverik a Nap sugarait, attól még nincs több Nap. Csak egy Nap van, de mindegyik ablaküveg, ha jól van elhelyezve, visszaverheti a fényét, és olyanná válhat, mint egy kis Nap. Az a fény, amelytől mindegyik ablaküveg ragyog, nem az üvegtől ered és nem is az övé. Az egyetlen Napból származó egyetlen fény teszi mindegyik ablaküveget a Nap képévé. Éppígy mindegyik ember úgy helyezkedik el a hit által, hogy ott megkapja Is­ten Fényét, a Szentlelket, akit Krisztus küld neki. Ettől az isteni Fénytől ragyog tehát, az egyetlen Isten “isteníti át” vagy “teszi istenivé”, aki neki adja magát, megvilágítja, átjárja, átitatja fényével, átalakítja Szentlelke jelenlétével. Ez az Újszövetség, vagyis az Isten és az ember egyesülése. Az emberré lett Isten Istent adja a benne hívő embernek. (Krisztus közöttünk 145. o.)

Hitvalló Szent Maximosz (580662) erre alkalmazza azt a hasonlatot, hogy amikor a tűz átjárja a vasat, az tűzzé válik, de ugyanakkor természete szerint vas marad. Ezzel a pél­dával szokták a görög atyák érzékeltetni az átistenült természet állapotát. (U. o. 101. o.)

A megistenülés állapota az istengyermekséggel vagy kegyelmi álla­pottal azonos, és mindig együtt jár a (legalább csírájukban meglévő) természetfölötti cselekvési képességekkel (belénk öntött erények, a Szentlélek hét ajándéka). Nem szükségképpen jár együtt azonban a hit, remény és szeretet hősies fokával, az életszentséggel. Miközben az újjászületett ember lelkében hordozza a megistenülés csíráját, ta­pasztalja a “régi ember” rossz hajlamait és lázongását az új, isteni élet ellen. Ezért számolnia kell a bűn valóságával és az ismételt bűn­bánat szükségességével is.

Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját magunkat vezet­jük félre, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, akkor (Isten), mivel jó és igazságos, megbo­csátja bűneinket, és minden igazságtalanságtól megtisztít minket (1Jn 1,89).

A megkeresztelt ember, ha halálos bűnnel elveszítette a kegyelmi ál­lapotot, nem keresztelkedhet meg még egyszer, mert a keresztség eltörölhetetlen jegyét egyszer s mindenkorra megkapta. Őt az apos­tolok utódai, a püspökök vagy presbiterek (áldozópapok) ősi gyakorlat szerint egyszerűen visszafogadják az Egyház kegyelmi kin­cseinek közösségébe. Ennek természetesen előfeltétele a bűnbánat és a jövőre vonatkozó jó elhatározás, valamint a kiszabott elégtétel el­végzésének szándéka. Ilyenkor a püspök vagy presbiter a Jézus Krisztustól kapott apostoli hatalommal él.

Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s aki­nek megtartjátok, az bűnben marad (Jn 20,23).

Mai egyházfegyelmünk szerint a bűnvallomás és a bűntől való föl­oldozás négyszemközti gyónás keretében, a legszigorúbb titoktartás pecsétje alatt történik. A biztosan elkövetett és még föloldozásban nem részesült halálos bűnöket fajta és szám szerint meg kell ne­vezni a gyónásban. Ha a bűnt elfelejtettük, a föloldozás érvényes, de a bűnvallomást a következő gyónásban pótolni kell. A bocsá­natos bűnöket is nagyon hasznos meggyónni, bár nem okvetlenül szükséges. A gyakorlatban a hívőnek körülbelül háromhetenként érdemes gyónnia, hogy a hitetlen társadalomban a kísértésekkel szemben helyt tudjon állni, és Isten boldogító közelsége el ne hal­ványodjék benne.

A megkeresztelt ember bűneinek
a püspök vagy presbiter által
Isten nevében történő
elengedése a bűnbocsánat szentsége.

Ha valakinek nincs módjában gyónni, de Isten iránti szeretetből komoly elhatározással megbánja bűneit, és eldönti, hogy adandó alkalommal meg is gyónja azokat, megkapja bűnei bocsánatát, és visszanyeri az elveszített kegyelmi állapotot (tökéletes bánat, contritio). A bánatot nem érezni, hanem akarni kell: “Bocsáss meg, Uram. Ezentúl mindenek fölött akarlak szeretni.” Hasonló módon szerez bűnbocsánatot az őszinte bánat a protestáns kereszténynek, aki jóhiszeműen nem tud a gyónás szükségességéről.

A megistenülés tehát nem kész tökéletességet jelent, hanem az élet­szentség útját, amelyen fokrólfokra alakulunk át Isten tökéletes, tündöklő képmásává.

Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek (1Tessz 4,3).

Mindnyájan, akik födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át, az Úr Lelke által (2Kor 3,18).

A bukott emberi egzisztenciát bizonytalanság, félelem, elhagyottság, gőg, versengés, agresszió, fegyelmezetlenség, kapzsiság, kéjvágy, öncélúság, tehetetlenség, hamisság jellemzi. Az újjáteremtett egzisz­tenciában ezek helyébe hit, remény, szeretet, alázat, testvériség, békesség, önuralom, nagyvonalúság, tisztaság, kreativitás, kompeten­cia és hűség lép. Ezeket a megújult vonásokat azonban nem kifejlődött állapotban kapjuk meg a Szentlélektől, hanem kibontako­zásra váró csíraként. Fokozatosan át kell tehát alakulnunk, “levetve a régi embert” és “felöltve az újat”.

Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek föl az újat, aki állandóan megújul Teremtőjének képmására a teljes megismerésig (Kol 3,910).

Az alábbi táblázat tizenkét egzisztenciális alapterületen mutatja be az ember újjáteremtését.

Emberi egzisztencia	Bukott egzisztencia	Újjáteremtett egzisztencia
Gondolkodás	Bizonytalanság	Hit
Szabadság	Félelem	Remény
Szív	Elhagyottság	Szeretet
Alapbeállítottság	Gőg	Alázat
Kapcsolatok	Versengés	Testvériség
Hatalom	Agresszió	Békesség
Test	Fegyelmezetlenség	Önuralom
Birtoklás	Kapzsiság	Nagyvonalúság
Intimitás	Kéjvágy	Tisztaság
Kultúra	Öncélúság	Kreativitás
Idő	Tehetetlenség	Kompetencia
Beszéd	Hamisság	Hűség

Gondolkodásunk megújulása: a hit

A hitben kiszolgáltatjuk magunkat Isten szavának. A Szentlélek ke­gyelmének hatására szabad elhatározással befogadjuk azt az isteni önközlést, amelynek teljessége Jézus Krisztus. A hit mindig alázatot foglal magában, mert engedelmességet jelent egy teljesen át nem lá­tott, maradéktalanul nem kontrollálható szólításnak. Ugyanakkor a hit megszabadít a bizonytalanságtól, abszolút bizonyosságot hoz létre gondolkodásunkban, mert szilárdsága nem a mi véges értelmünkön, hanem az Igazság Lelkének tévedhetetlenségén alapul. Ez a Lélek az Egyházban működik hozzáférhetően, ezért a hit szükségképpen enge­delmességet jelent az Egyháznak is. Találkozásunk az Igével – azaz Jézussal – elvileg nem történhet légüres térben, hanem csakis abban a természetfölötti szociális térben, amelyet Egyháznak nevezünk.

A krisztusi hit
önmagunk kiszolgáltatása
Isten történelmi önközlésének,
amely Jézus Krisztusban lett teljessé,
és az Egyházban jut el hozzánk.

“Tévedhetetlenségnek”, “csalatkozhatatlanságnak” nevezzük az Egyház hitének abszolút bizonyosságát, amely a Szentlélektől és nem emberi forrásból származik. Ez a sajátság megvan a hívők összességének hitében (amennyiben közösségben vannak a püspö­kökkel és a pápával), a püspökök végérvényes jellegű közös hitbeli tanításában (amennyiben közösségben vannak a pápával), és ma­gának a pápának végérvényes jellegű (“ex cathedra”) tanításában. Másképp nem lehetne biztosan tudni, hogyan értsük helyesen az isteni szót, és a hazugság lelke erősebbnek bizonyulna az Igazság Lelkénél.

A csalatkozhatatlanságnak a hitre és erkölcsre vonat­kozó tételek meghatározásában az isteni Megváltó akarata szerint meg kell lennie az ő Egyházában. A csalatkozhatatlanság addig terjed, ameddig az isteni ki­nyilatkoztatás tartalma (depositum); ezt pedig szentül meg kell őrizni és hűségesen ki kell fejteni. (2. vatikáni zsinat: Lumen Gentium 25.)

A hívők összessége a Szentlélek kenetét kapta (vö. 1Jn 2,20.27), és így nem tévedhet meg hitében. Ezt a kiváltsá­gos tulajdonságát akkor nyilvánítja ki, az egész népben meglévő természetfeletti hitérzék birtokában, amikor – “kezdve a püspöktől a legjelentéktelenebb világi hívőkig” (Szent Ágoston) – kifejezi általános egyetértését a hit és erkölcs dolgaiban. (Lumen Gentium 12.)

Az egyháznak ígért csalatkozhatatlanság megvan a püspö­kök testületében is, amikor Péter utódával együtt gyakorolja legfőbb tanítói tisztét. (Lumen Gentium 25.)

A püspökök különkülön nincsenek ugyan felruházva a csalhatatlanság előjogával; mivel azonban a földkerekségre szétoszolva is megőrzik egymás között és Péter utódával a közösségi kapcsolatot, azért, ha a hit és erkölcs dolgairól hivatalos tanításukban ugyanazt a tételt tekintik végérvé­nyesen kötelezőnek, akkor csalatkozhatatlanul hirdetik Krisztus tanítását. Még nyilvánvalóbban így van ez, úgyhogy hívő engedelmességgel kell ragaszkodni annak döntéseihez. (Lumen Gentium 25.) ami­kor egyetemes zsinatra egybegyűlve az egész Egyház számára tanítják és bírálják el a hit és erkölcs kérdéseit,

A csalatkozhatatlanság megvan a római pápában, a püs­pöki kollégium fejében tisztsége folytán, valahányszor végérvényesen meghatároz és kihirdet egy hittani vagy er­kölcstani igazságot, mint az összes keresztények legfőbb pásztora és tanítója, aki megerősíti testvéreit a hitben (vö. Lk 22,32). Döntéseiről tehát méltán mondhatjuk, hogy megmásíthatatlanok, mégpedig önmagukban véve, nem az Egyház hozzájárulása következtében. E döntéseit ugyanis a Szentlélek támogatásával terjeszti elő, melyet Szent Péter személyében megígért neki az úr. Döntései emiatt nem szorulnak mások jóváhagyására és nem tűrnek fellebbezést bármi más ítélőszékhez. Ilyenkor ugyanis a római pápa nem mint magánszemély nyilvánít véleményt, hanem mint az egyetemes Egyház legfőbb tanítója fejt ki vagy véd meg valamely katolikus hitigazságot: benne egyedülálló módon van meg az Egyházat magát megillető csalatkozhatatlanság karizmája. (Lumen Gentium 25.)

Mindeme döntésekre válaszul sohasem maradhat el az Egyház hozzájárulása ugyanennek a Szentléleknek műkö­dése következtében. (Lumen Gentium 25.)

A tévedhetetlen tanítás a hit abszolút bizonyosságával rendelkezik. Lehetséges azonban nem tévedhetetlen, ám kötelező egyházi taní­tás is, amelyhez a hívőnek vallásos hozzájárulással kell ragaszkodnia (belsőleg is, nem csupán külső engedelmességgel). Ez a hozzájárulás gyakorlati bizonyossággal történik, ami az élet legtöbb területén elég. Nem zárja ki a tévedés elméleti lehetőségét, de kizárja a tévedés indokolt félelmét.

Amikor a püspökök a római pápával közösségben taníta­nak, mindenkinek úgy kell tisztelnie őket, mint az isteni és katolikus igazság tanúit; a hívőknek pedig egyet kell érte­niük azzal a nyilatkozattal, amelyet hit és erkölcs dolgában püspökük Krisztus nevében terjeszt elő, és vallásos, oda­adó lelkülettel kell ragaszkodniuk ahhoz. Ezt az akarati és értelmi engedelmességet különösképp meg kell adni a ró­mai püspök hivatalos tanítói tisztének, még akkor is, ha nem “ex cathedra” beszél. (Lumen Gentium 25.)

Voltak kötelező, bár nem tévedhetetlen döntések hit dolgában az Egyház történetében, amelyek utólag ténylegesen tévesnek bizo­nyultak (pl. Galilei elítélése a föld forgásának tana miatt, vagy a Pápai Biblikus Bizottság döntései bizonyos szentírási könyvek ke­letkezésével kapcsolatban). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hívő tetszése szerint felülbírálhatja a nem tévedhetetlen egyházi tanítást. Saját gyakorlati bizonyosságú, noha nem tévedhetetlen meggyőződésünkhöz is ragaszkodnunk kell lelkiismeretünk szerint, pl. műszaki kérdésekben. Hit dolgában a Tanítóhivatal az Egyház Szentlélektől áthatott struktúrájában elfoglalt vezető helyénél fogva “felülírja” egyéni vélekedéseinket, és ezzel biztosítja a hit egysé­gét.

Megtörténhet, hogy valakinek valóságos krisztusi hite van, de an­nak egyházi dimenzióját nem látja helyesen. A jóhiszemű tévedés azt eredményezi, hogy amit kifejezetten vall, az ellentétben van hitének bennfoglalt, burkolt tartalmával. Nincs szó tehát arról, hogy a kevésbé jelentős hitigazságok elfogadása nem szükséges az üdvösségre, hanem arról, hogy akik valóban megkapták az üdvö­zítő hit kegyelmét, burkoltan minden hitigazságot elfogadnak, még ha kifejezetten nem ismerik is mindegyiket. Ezért lehetséges a dogmafejlődés is, ami nem a dogmák megváltoztatását jelenti, ha­nem a hit gazdag tartalmának fokozatos kibontását a történelemben.

Az egyetemes zsinatok az Egyház fontos tanító szervei. Egyetemes­ségüket nem a világ valamennyi püspökének tényleges jelenléte, hanem összehívásuk vagy utólagos elfogadásuk egyetemes jellege révén nyerték. Ennek mindig döntő eleme a pápa jóváhagyása.

Az eddigi egyetemes zsinatok:
I. egyetemes vagy 1. nikaiai zsinat (325);
II. egyetemes vagy 1. konstantinápolyi zsinat (381);
III. egyetemes vagy efezusi zsinat (431);
IV. egyetemes vagy khalkédóni zsinat (451);
V. egyetemes vagy 2. konstantinápolyi zsinat (553);
VI. egyetemes vagy 3. konstantinápolyi zsinat (680681);
VII. egyetemes vagy 2. nikaiai zsinat (787);
VIII. egyetemes vagy 4. konstantinápolyi zsinat (869870);
IX. egyetemes vagy 1. lateráni zsinat (1123);
XI. egyetemes vagy 3. lateráni zsinat (1179);
XII. egyetemes vagy 4. lateráni zsinat (1215);
XIII. egyetemes vagy 1. lyoni zsinat (1245);
XIV. egyetemes vagy 2. lyoni zsinat (1274);
XV. egyetemes vagy viennei zsinat (13111312);
XVI. egyetemes vagy konstanzi zsinat (14141418);
XVII. egyetemes vagy firenzei zsinat (14381445);
XVIII. egyetemes vagy 5. lateráni zsinat (15121517);
XIX. egyetemes vagy trentói zsinat (15451563);
XX. egyetemes vagy 1. vatikáni zsinat (18691870);
XXI. egyetemes vagy 2. vatikáni zsinat (19621965).

Nem minden egyetemes zsinat egyforma fontosságú. A trentói és a két vatikáni zsinatnak az újkori egyháztörténelemben kiemelkedő jelentősége van. Ugyanakkor az is fontos tény, hogy az első nyolc egyetemes zsinatot mind keleten, mind nyugaton elismerik. A ké­sőbbieket az elszakadt keleti keresztények nem tartják egyetemesnek, hanem csak a nyugati egyház zsinatának. A katoli­kus Egyház is fájlalja a tényleges egyetemesség hiányát, de az egyetemesség elvi meghatározásánál abból indul ki, hogy az Egy­ház egységében döntő szerepet játszik Péter szolgálata. Ezért az “összkatolikus” zsinat, amely a római pápával egységben lévő püs­pököket hívja egybe, jogilag egyetemesnek tekintendő.

Az összes egyház teljes és látható közösségben van, mert az összes pásztor közösségben van Péterrel, s így Krisztus egységében van. A hatalommal és tekintéllyel, melyek nél­kül egy ilyen feladat illúzióvá válna, kell biztosítania Róma püspökének az összes egyház közösségét. Ezen a címen ő az első az egység szolgái között. (II. János Pál: Ut unum sint, 1995.)

Azok a krisztushívők, akik Rómától a 11., illetve a 16. században elszakadtak – ortodox és protestáns testvéreink – az egységnek ezt a biztosítékát jelenleg nem fogadják el.

A keleti és nyugati Egyház történelmileg más fejlődése és külön­féle vitái 1054ben a konstantinápolyi pátriárka és a pápai követ közötti nyílt szakításig, kölcsönös kiközösítésig vezettek. Innen számítjuk a keleti egyházszakadást, amely azt jelenti, hogy az or­todox és a katolikus egyházak jelenleg nincsenek a hit és az egyházfegyelem teljes egységében. Mindazonáltal az ortodoxok ér­vényesen szolgáltatják ki a szentségeket, püspökeik és papjaik valódi apostolutódok. Az ortodox egyház csak az első nyolc egye­temes zsinatot fogadja el, mert azokon még a római egyház és a keleti egyházak egyaránt résztvettek. Azóta tartott pánortodox zsi­nataikat nem tekintik egyetemesnek. Számos katolikus tanítást nem fogadnak el, bár a közösen vallott hittételek száma lényegesen nagyobb. Ma már közeledni igyekszünk egymáshoz. Az 1054es kikö­zösítést VI. Pál pápa és I. Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka 1965ben ünnepélyesen visszavonta. Azok az ortodoxok, akik ké­sőbb Rómához csatlakoztak hit dolgában, de sajátos liturgiájukat és egyházfegyelmüket megtartották, alkotják ma a katolikus Egy­ház keleti rítusait. Ők a latin rítusúakkal teljesen egyenrangú és jogú katolikusok.

A XVI. században – kezdve 1517. október 31–től, Martin Luther első fellépésétől – nyugaton is egyházszakadás jött létre, amely hit dolgában sokkal radikálisabb különbségeket teremtett. Ezt nevez­zük, egyházait protestáns egyházaknak. Fő ágai a lutheri és a kálvini reformáció, melyek követőit Magyarországon evangélikusoknak és reformátusoknak hívjuk. (Vigyázzunk az an­gol evangelical jelzőre: ez nem evangélikust, hanem evangéliumi keresztyént jelent, ami irányzat, nem egyház. Az evangélikusok ottani neve Lutheran.) A reformáció alaptanítása, hogy a hit tar­talmának egyetlen forrása a Szentírás. (Önellentmondó tan, mert a Szenthagyomány nélkül azt se tudhatnánk, mely könyvek alkotják a Szentírást.) A protestáns testvérektől sokkal nagyobb távolság választ el bennünket tanítás dolgában, mint az ortodoxoktól. A di­alógus azonban megkezdődött velük, és máris vannak eredményei. reformációnak

A szakadás sajnálatos tény, amely nem Isten akaratából, hanem a mindkét oldalon fönnálló emberi gyarlóság miatt következett be. Fontos tanítása a katolikus Egyháznak, hogy a Szentlélek különvált testvéreinkben is működik, és van mit tanulnunk tőlük.

A mi épülésünkre is szolgálhat mindaz, amit a Szentlélek kegyelme különvált testvéreinkben megvalósít. (2. vatikáni zsinat: Unitatis redintegratio 4.)

A keleti keresztény hagyomány magával hozza az Úr Jé­zusban való hit befogadásának, megértésének és megélésének sajátos módját. Ilyen értelemben az egészen közel áll a Nyugat keresztény hagyományához, amely ugyanabból a hitből él és táplálkozik. Mégis különbözik attól, jogosan és csodálatraméltóan, mert a keleti keresz­tény a maga módján érzi és érti, és ezért eredeti módon éli meg a Megváltóhoz való viszonyát. (II. János Pál: Orientale Lumen, 1995.)

(A protestáns hívők) a Bibliában szemlélik Krisztus életét, különösen halálának és feltámadásának szent titkait, és mindazt, amit az isteni Mester tanított és cselekedett az emberek üdvösségére. Erősen hangsúlyozzák a szent köny­vek isteni tekintélyét, de a miénktől eltérő módon – és egymástól is különbözve – vélekednek a Szentírás és az Egyház viszonyáról. Mindezek ellenére a Szentírás az egy­házközi dialógusban rendkívül jelentős eszköz a mindenható Isten kezében. (2. vatikáni zsinat: Unitatis redintegratio 21.)

Az Egyház nem akarja kizárni a Szentlélek működésének lehetősé­gét azokban az emberekben sem, akik nem vallják a Jézus Krisztusba vetett hitet, sőt esetleg magát Istent is tagadják (Lumen Gentium 16). A súlyos tévedések ellenére, amelyeknek ezek az embertársaink rabjai, a Lélek ott fúj, ahol akar (Jn 3,8). Nem tud­hatjuk, mi játszódik le a lelkiismeret végső mélységeiben. Az üdvösség rendes útja azonban a Jézusba vetett kifejezett hit. Az Egyháznak ezért hirdetnie kell Jézus Krisztust minden népnek.

Isten dicsőségére és mindnyájuk üdvösségének előmozdítá­sára, az Egyház odaadóan karolja fel a missziókat, megemlékezve az Úr parancsáról: Hirdessétek az evangéli­umot minden teremtménynek (Mk 16,15). (2. vatikáni zsinat: Lumen Gentium 16.)

A hit mindig a teljes isteni önközlés feltétel nélküli elfogadása, bár nem vagyunk képesek azt maradéktalanul megfogalmazni, sőt előfordulhat, hogy jóhiszeműen félreértjük.

Akinek hitelre méltóan hirdették az evangéliumot, az köteles hinni:

“Aki nem hisz, az elkárhozik” (Mk 16,16).

Vétkezünk, ha

• elutasítjuk vagy szándékosan kétségbe vonjuk a megismert isteni igazságot;

• a tanítóhivatallal szemben saját fejünk szerint magyarázzuk a hit forrásait;

• engedetlenséggel elszakadunk az Egyház egységétől;

• hitünket könnyelműen veszélynek tesszük ki.

Akinek megvan az alázatos bátorsága, hogy feltétlen hitben valóban kiszolgáltassa magát Istennek, az előtt végtelen távlat nyílik meg. A hitben a valóság megragadásának isteni szintjére lépünk. A hívő is­teni közegben mozog.

Minden lehetséges annak, aki hisz (Mk 9,23).

A hit a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bi­zonyítéka. Őseink ebből merítettek bizonyosságot. A hitből ismerjük meg, hogy a világot az Isten szava alkotta, vagyis a látható a láthatatlanból lett. Ábrahám hitből engedelmes­kedett a hívásnak, hogy költözzék arra a vidékre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy. Hittel telepedett le az ígéret földjére, idegen országban, és sátorban lakott Izsákkal és Jákobbal, akik ugyanazt az ígéretet örökölték. Várta ugyanis azt a szilárd alapokon nyugvó várost, amelyet majd az Isten ter­vez és épít. Sára is a hitében kapta az erőt, hogy előrehaladott kora ellenére anya lehessen, mert hűségesnek tartotta azt, aki az ígéretet tette. Ezért ettől az egytől, noha már nem volt fiatal, annyian származnak, mint az égen a csillag vagy mint a tengerpart megszámlálhatatlan fövenye. Ábrahám hittel áldozta fel Izsákot, amikor az Isten próbára tette. Készen volt rá, hogy feláldozza egyszülöttét, ő, aki ígéretképpen kapta, és hallotta: “Izsák által lesznek utó­daid.” Biztosra vette, hogy Isten képes a halottakat is feltámasztani. Ezért vissza is kapta mintegy előképül. Hi­tükben rejtegették az újszülött Mózest szülei három hónapig, látva, hogy a gyermek szép, és nem féltek a király parancsától. Mózes a hitében tagadta felnőtt korában, hogy a fáraó leányának a fia. Inkább vállalta, hogy az Isten né­pével együtt elszenvedi a sanyargatást, mint hogy a bűn múló előnyét élvezze. A Messiás gyalázatát nagyobb érték­nek tartotta az egyiptomiak kincseinél, mert a jutalommal is számolt. Hittel távozott Egyiptomból, és nem ijedt meg a király haragjától, hanem állhatatosan kitartott, mintha már a láthatatlant látta volna. Hittel keltek át a Vöröstengeren, úgy, mint a szárazföldön, de amikor az egyiptomiak kísé­relték ezt meg, elmerültek. A hit erejéből omlottak le Jerikó falai, azután, hogy hét napon át körüljárták. A bűnös életű Rácháb is a hite folytán nem veszett oda a hitetlenek­kel együtt, mert jó szívvel befogadta a hírszerzőket. Minek folytassam tovább? Kifogynék az időből, ha felsorolnám Gedeont, Bárákot, Sámsont, Jeftét, Dávidot, Sámuelt és a prófétákat, akik a hit erejével országokat győztek le, igaz­ságot osztottak, ígéreteket nyertek el, oroszlánok torkát tömték be, lángoló tüzet oltottak el, megmenekültek a kard élétől, gyengeségükben erőre kaptak, hősök voltak a hábo­rúban, és megfutamították az ellenség sorait. Asszonyok feltámasztás útján visszakapták halottaikat. Bár ezek a hi­tükről mind bizonyságot kaptak, mégsem nyerték el az ígéretet, mert az Isten nekünk valami jobbat tervezett, nél­külünk nem juthatnak hát el az üdvösségre. Ezért mi, akiket a tanúknak ilyen felhője övez, váljunk szabaddá minden tehertől, különösen a bűntől, amely behálóz min­ket, és fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát. Emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére: Jé­zusra (Zsid 11,13.812.1719.2327.2935.3940 12,12).

A hitvallások rövid formulák az Egyház hitének összefoglalására. Nevezetes a nikaiakonstantinápolyi hitvallás (a Filioque betoldá­sától eltekintve az ortodox egyházzal való közösségünk alapja), valamint a keresztségi hitvallásból nyugaton kifejlődött ú.n. apostoli hitvallás (ezt keleten nem ismerik, a protestáns testvérek viszont imádkozzák).

Az Apostoli Hitvallás szövege:
Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában,
mennynek és földnek Teremtőjében.
És Jézus Krisztusban,
az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban;
aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától;
szenvedett Poncius Pilátus alatt;
megfeszítették, meghalt és eltemették.
Alászállt a poklokra,
harmadnapon feltámadt a halottak közül;
fölment a mennybe,
ott ül a mindenható Atyaisten jobbján;
onnan jön el ítélni élőket és holtakat.
Hiszek Szentlélekben.
Hiszem a katolikus Anyaszentegyházat;
a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát;
a test feltámadását és az örök életet. Amen.

Szabadságunk megújulása: a remény

A teremtés célja Isten dicsősége. Isten akkor dicsőül meg bennünk legtökéletesebb módon, ha boldoggá tesz bennünket. Szándéka az, hogy – amennyiben nem állunk ellen tervének – színrőlszínre látásá­nak közösségébe vezessen minket.

Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre (1Kor 13,12).

Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha meg­jelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van. És mindenki, aki így remél benne, megszentelődik, ahogyan szent ő is (1Jn 3,23).

Nincs is más lehetőségünk, mint vagy a megszentelődés és Isten szín­rőlszínre való látása, vagy a halálos bűn és az örök kárhozat.

Ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre (Mt 25,46).

A sírokban mindnyájan meghallják az Isten Fia szavát, és előjönnek. Akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra (Jn 5,2829).

A Szentírás “életnek”, “örök életnek”, “mennynek”, “üdvösségnek” nevezi azt a boldog közösséget Istennel, ami az igazak jutalma lesz. Nem hagy kétséget afelől, hogy kimondhatatlanul nagy örömről, az emberi boldogságvágy minden képzeletet meghaladó beteljesüléséről van szó.

Ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével, mert eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét (1Pt 1,9).

Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor éb­ren talál. Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, és megy, hogy kiszolgálja őket (Lk 12,37).

Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik (1Kor 2,9).

Örüljünk és ujjongjunk és dicsőítsük, mert eljött a Bárány menyegzőjének napja. Menyasszonya felkészült. Megada­tott neki, hogy ragyogó fehér patyolatba öltözzék. Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzői lakomá­jára! (Jel 19,79)

Jézus az Üdvözítő, aki megnyitotta nekünk az utat a tökéletes boldog­sághoz: az ő révén van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához (Ef 2,18). A Jézus halálában és föltámadásában újjáteremtett ember ké­pes Isten közvetlen, örökké tartó birtoklásának választására. Ennek a választásnak tárgya nem valamilyen teremtett jó, amelynek hátteré­ben ott áll a Teremtő, hanem maga a Teremtő Isten, mint az ember legfőbb java.

Az a szabadság, amellyel Isten közvetlen birtoklását választjuk végső célunknak, a keresztény remény.

Várjuk reményünk boldog beteljesülését: a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét (Tit 2,13).

Testvérek, Krisztus véréért megvan a reményünk, hogy beléphetünk a szentélybe (Zsid 10,19).

Csak ezzel a reménnyel tehetünk olyan jót, amely a természetfölötti boldogságra vezet. Szabad cselekedeteink erkölcsi üdvösségszerző értékéhez szükséges, hogy

[1] a kérdéses cselekedet tárgya, körülményei és szándéka szerint értékvalósító, azaz jó legyen;

[2] a cselekedet indítéka, megvalósítása és irányulása természetfö­lötti, a Szentlélektől származó legyen.

A tárgyilag bűnös cselekedetet sem a körülmények (“Parancsra tettem!”), sem a szándék (“Kíméletből hazudtam”) nem teheti er­kölcsileg jóvá. A cél nem szentesíti az eszközt.

Miért ne tennék rosszat, hogy jó származzék belőle? – mint némelyek rágalmaznak bennünket, hangoztatva, hogy effélét állítunk. Ezeknek jogos az elmarasztalásuk (Róm 3,8).

A tárgyilag jó cselekedetet még mindig rosszá tehetik a körülmé­nyek (rózsafüzért imádkozni mise közben), vagy a szándék (jótékonykodni hiúságból). Tehát a jó cselekedetnek mind tárgyá­ban, mind körülményeihez képest, mind pedig szándékában helyesnek kell lennie, míg a tárgy, körülmények és szándék közül bármelyik önmagában is megronthatja a cselekedet erkölcsi minő­ségét. Innen az erkölcsi elv: a jóhoz teljes megalapozás kell, bármilyen hiány rosszat szül.

Ha egy cselekedetnek mind jó, mind rossz következménye van, a következő esetben lesz erkölcsileg helyessé: a) maga a cselekedet önmagában jó; b) a belőle származó jó arányos a rosszal (“megéri” megtenni); c) a jó következmény nem a rosszból származik (a cél nem szentesíti az eszközt!), hanem vagy a rossz a jóból, vagy a kettő egymástól függetlenül; d) a cselekvő a rosszat nem szándé­kolja, bár bekövetkezését előre látja. A négy feltételnek együtt kell meglennie. Ez a kettős következmény (duplex effectus) szabálya.

Hogy cselekedeteink megvalósítása természetfölötti legyen, ahhoz mindenekelőtt az istengyermekség állapotában kell lennünk. A természetfölötti jó szándékot nem kell minden esetben tudatosan fölindítanunk, de könnyen elveszíthetjük, ha a teremtett értékek lépnek érdeklődésünk előterébe: ilyenkor előbbutóbb természetes motívumaink szerint kezdünk élni. A napi imádságban tett elhatá­rozás és egyegy fohász (“Jézusom, érted!”) sokat segít abban, hogy a Szentlélek befolyása alatt tevékenykedjünk.

A cselekedetek erkölcsi értékéről alkotott általános ítélet a törvény. Az új szövetség törvénye lényege szerint nem betűkbe foglalt szabály, hanem a Szentlélek kegyelme, amely megkülönbözteti a jót a rossztól, és indít a jóra. (Pünkösd a törvényadás ünnepe.) Mivel azonban a kegyelem emberi képességeinket hatja át, jogos az értelemnek az az igénye, hogy a Szentlélek indításait elvekben, megfogalmazott sza­bályokban általánosítsa. Az ilyen erkölcsi törvények lehetnek

[1] lényegtörvények, amelyek a dolog belső lényegéből, természetéből következnek (más néven: természettörvények, de nem tévesztendők össze a fizikai kémiai biológiai törvényekkel); ezek szükségszerűek és megváltoztathatatlanok;

[2] tételes törvények, amelyek a törvényhozó akaratából állnak fenn; ezek indokolt esetben kivételt tűrnek és megváltoztathatóak. A tör­vényhozó szempontjából felosztjuk őket

a) isteni,

b) egyházi,

c) polgári törvényekre.

Tartalmi szempontból a törvényeket

[1] előíró,

[2] tiltó

törvényekre osztjuk föl.

Ha két törvény ütközik, a magasabb szintűt kell megtartani (sorrendben: lényegtörvény, tételes isteni törvény, egyházi törvény, polgári törvény). Ha két azonos szintű törvény ütközik, a tiltó tör­vényt kell megtartani. Tételes törvény alól kellően súlyos nehézség fölmentést jelent.

Életutunkat csak részben szabályozzák a törvények. Konkrét dönté­seinkben ugyanolyan fontos szerepet játszanak a Szentlélek személyes indításai, amelyek két jó közötti helyes választásra késztet­nek. Ezek követésére jelent természetfölötti készséget a Szentlélek hét ajándéka, amelyeket (Iz 11,23 görög fordítása alapján) így sorolunk föl: bölcsesség, értelem, tanács, erősség, tudomány, jámborság, is­tenfélelem.

Mindenható Isten, Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, te szolgáidnak vízből és Szentlélekből új életet adtál, és meg­szabadítottad őket a bűntől. Urunk, küldd le reájuk a Vigasztaló Szentlelket, és add meg nekik a bölcsesség és az értelem lelkét, a jó tanács és az erősség lelkét, az isteni tudomány és a jámborság lelkét, és töltsd el őket az isten­félelem lelkével, Krisztus, a mi Urunk által! (Bérmáló ima a latin liturgiából)

Azt az erkölcsi értékítéletet, amely az örök üdvösség elérésének esz­közeként mérlegeli cselekedeteinket, keresztény lelkiismeretnek nevezzük. Ennek természetes alapja az ember erkölcsi ítélőképessége, amelyet aztán a Szentlélek természetfölötti szintre emel, és a hit új szempontokkal gazdagít.

A helyes lelkiismeret az igazságon alapul. Kialakítására szükséges a hitben való tájékozottság.

A lelkiismeret nem csupán a cselekedetek önmagukban álló erköl­csi minőségét méri fel, hanem azok jó vagy rossz hatását is. A közeli bűnalkalom (amelyben bűn várható) kerülendő; ha nem ke­rülhető el, imádsággal és óvatossággal távoli bűnalkalommá kell átalakítani (amelyben a kísértésnek való ellenállás várható).

A jóhiszeműen téves lelkiismeret az önmagában vétkes cselekede­tet is alanyilag jóvá és Isten előtt érdemszerzővé minősítheti. Ilyenről azonban csak akkor beszélhetünk, ha valaki komolyan tö­rekszik megismerni a helyes utat, és ennek ellenére, akaratlanul téved. Aki saját “lelkiismeretét” (valójában: gőgjét) önkényesen a Tanítóhivatal fölé helyezi, nem mentes a bűntől.

Az aggályos “lelkiismeret” valójában betegség (kényszerneurózis), amelyben a beteg hamis bűntudattól vezérelve fölösleges bűnval­lomásokkal gyötri önmagát és lelkiatyját, és visszariad az Eucharisztia vételétől. Az aggályosnak tudomásul kell vennie, hogy nem lelkiismerete, hanem egy pszichikai kór kínozza, amelyből csak akkor fog kigyógyulni, ha saját ítéletét alárendeli egy határo­zott lelkivezető utasításainak.

A remény Isten ajándéka számunkra, de egyúttal kötelesség is: ha Isten önmagát ajánlja föl nekünk, nincs jogunk őt visszautasítani. Vétkezünk, ha

• kétségbeesünk üdvösségünk felől;

• nem bízunk abban, hogy Isten a szükséges eszkö­zökről is gondoskodik számunkra;

• Isten kegyelme nélkül, saját erőnkből akarunk célba érni;

• vakmerően bizakodunk Isten irgalmában.

A vakmerő bizakodás bűnét követi el az, aki bűnbánat nélkül él, mert úgy tekint Isten irgalmára, mintha az “járna neki”. Nem vak­merő bizakodás, hogy Istentől gyöngeségünkre megértést, bűneinkre túláradó irgalmasságot remélünk. A tékozló fiú példabe­széde éppenséggel erre bátorít (Lk 15,1132).

A lelki depresszió önmagában betegség, nem bűn. A kétségbeesés veszélyének teszi ki magát azonban az, aki nem száll szembe ezzel a betegségével, mind természetes, mind természetfölötti eszközök­kel.

Szívünk megújulása: a szeretet

A Szentírás azzal fejezi ki az ember újjáteremtését, hogy Isten új szí­vet ad neki.

Tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok minden tisztátalanságtól, s minden bálványtól megtisztítalak ben­neteket. Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek. Az én Lelkemet oltom belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek, és szemetek előtt tartsátok tör­vényeimet (Ez 33,2527).

A szív a Biblia nyelvén nem az érzelmi világot jelenti, mint gyak­ran a mai nyelvhasználatban. A szív az ember mélye, értékvilágának legbenső magva. Ha az emberi szívről beszélünk, minden elemzésen túli egységben és mélységben ragadjuk meg az ember titkát.

Az újszövetség törvénye nem kőtáblára, hanem az eleven szívbe van írva.

Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Is­tenük leszek, ők meg az én népem lesznek (Jer 31,33).

Az újjáteremtés lényegéhez tartozik, hogy a Szentlélek maga veszi birtokba az emberi szívet. Az emberi személy legalapvetőbb igénye, hogy másik személlyel való kapcsolatban, egymás kölcsönös igenlé­sében bontakozzék ki és teljesedjék be. De a bukott világban ez az igényünk meghiúsul. Csalódnunk kell embertársainkban, akik szeret­nek: a szülői, gyermeki, rokoni, baráti, szerelmi, házastársi kapcsolatok, ha nyújtanak is hiteles szeretetélményt, tökéletlenek, korlátozottak, csalódásokat hagynak bennünk. Ugyanakkor Istent távolinak éljük meg. Ezért a bűn hatalmának kiszolgáltatott ember szíve elhagyatott. A megváltás ezen a téren gyökeres átalakulást eredményez: az ember – bűnös volta ellenére – feltétlen elfogadást kap Istentől, és ezt hittel befogadva magának a Szentháromságnak életébe lép be, az Atya és a Fiú egymás iránti szeretetének részese lesz a Szentlélekben.

Megismertettem velük nevedet, és ezután is megismerte­tem, hogy a szeretet, amellyel szeretsz, bennük legyen (Jn 17,26).

A nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete (Róm 5,5).

“Isten szeretete” elsősorban Isten ránk irányuló szeretetét jelenti.

A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért en­gesztelésül (1Jn 4,10).

Isten ingyenes, feltétel nélküli szeretetének hitben történő megta­pasztalása váltja ki az emberi szívből válaszként azt a szeretetet, amelyet Jézus a Tóra összefoglalásaként, főparancsként meghatároz.

Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! (Mk 12,31; vö. MTörv 6,5 és Lev 19,18)

A szeretet nem érzés, hanem cselekvési készség.

Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat (Jn 14,15).

A szeretet természetfölötti ajándék. Együtt kapjuk a kegyelmi álla­pottal. Elsősorban Istenre irányul, de Isten kedvéért teremtményeire is. A hitet és reményt a szeretet feltételezi, de meg is haladja.

Megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de kö­zülük a legnagyobb a szeretet (1Kor 13,13).

A szeretet feltétlen létigenlés: Istennek mint végtelen jónak önmagáért való akarása, ami egyúttal baráti viszony a teremtéssel.

A szeretet adja meg minden más erény értékét (a skolasztikából származó szóval: a szeretet az erények “formája”, azaz meghatá­rozó eleme). Szeretet nélkül a hit is halott. Amikor a Szentírás a hit üdvözítő erejéről beszél, mindig élő, azaz szeretettől átjárt hitre gondol.

Hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek (1Kor 13,2).

A szeretet a krisztusi élet vérkeringése. A reményben Istent mint saját javunkat akarjuk, a szeretetben viszont önmagáért választjuk őt. A hit és a remény nem marad meg az örök életben: a hitből színrőlszínre látás lesz, a reményből célba érés és birtoklás. A sze­retet azonban ugyanaz marad: Isten önmagáért való igenlése. Tehát már itt a földön is ugyanazzal a szeretettel szerethetjük Istent, mint a mennyben. A szeretet nem eszköz, hanem önérték. A szeretettel megkezdtük mennyei életünket.

A szeretet önmagában elegendő, önmagában és önmagáért kívánatos. Önmagában érdem és jutalom is. A szeretet nem keresi sem okát, sem gyümölcsét önmagán kívül: maga a szeretet gyakorlása a gyümölcs. Szeretek, mert szeretek; szeretek, hogy szeressek. (Clairveauxi Szent Bernát, XII. sz.)

meghaltatok, és éltetek Krisztussal el van rejtve az Isten­ben (Kol 3,3).

Az a tény, hogy Istent a Szentlélek kegyelméből szeretni tudjuk, nem jelenti az imádás megszűnését: őrá irányuló szeretetünk mindig imá­dást foglal magában. Az isteni természetben való részesedéssel ugyanis nem szűntünk meg teremtmények lenni.

Nem elég Istent csak közvetve, felebarátainkon keresztül szeretni és szolgálni. Ő személyes szeretetünkre és imádásunk szolgálatára vár. Imádókat keres, akik Lélekben és Igazságban hódolnak neki (vö. Jn 4,23).

Szükséges az imádság (belső ima, szóbeli ima, közös ima, liturgikus ima), az ünnepek tartása, a böjtölés, az áldozatbemutatás (Eucharisztia), valamint egész hétköznapi életünk Istenre irányítása: Mindent Teérted!

Az Eucharisztia különösen fontos módja Isten szerető imádásának: benne a részünkről ajándékozott kenyér és bor Jézus Krisztus ren­deléséből a miséző pap szavára valósággal átlényegül a megfeszített és föltámadt Jézus testévé és vérévé, s ezzel jelenva­lóvá válik közöttünk az Atyának kedves egyetlen golgotai áldozat és vele az új teremtés húsvéti misztériuma (Mt 26,2628; Mk 14,2224; Lk 22,1920; 1Kor 11,2326). A szentmisénszentáldozás). Az átváltozott ke­nyeret (vagy bort, de ez nincs gyakorlatban) imádva a köztünk lévő Istennek hódolunk (szentségimádás, szentségi körmenet). Az Eucharisztia a szeretet szentsége, Isten szüntelen szerető odaadása az ember iránt, és az ember lehetősége, hogy minden képzeletet meghaladó bensőségben egyesüljön Istennel. ebbe kap­csolódunk bele odaadó imádásunkkal. Az átváltozott kenyeret és/vagy bort – Jézus valóságos testét és vérét – titokzatos lelki táplálékként magunkhoz véve, magával Jézussal s benne a teljes Szentháromsággal egyesülünk (

Az Eucharisztia a megfeszített és föltámadt Jézus testének és vérének szentsége a kenyér és bor alakjában.

Szükséges, hogy szívünk osztatlanul az egyetlen Istené legyen.

Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj! (Mt 4,10)

Az Úr, a te Istened emésztő tűz, féltékeny Isten (MTörv 4,24).

Ne legyenek más isteneid! (MTörv 5,7)

Vétkezünk, ha

• megosztott szívet adunk Istennek;

• bármely teremtményt Isten fölébe helyezünk;

• hanyagok vagyunk Isten imádásában;

• kellő tisztelet nélkül mondjuk ki Isten nevét;

• gyalázzuk Istent (káromkodás);

• szent dolgot méltatlanul kezelünk (szentségtörés);

• pogány vallásokat követünk (bálványimádás);

• mágiával, jövendöléssel, titkos tanokkal foglalko­zunk (okkultizmus);

• a gonosz lelkekkel keresünk kapcsolatot (sátánizmus).

Az Ószövetség minden mágikus gyakorlatot következetesen eluta­sít.

Ne akadjon közted senki, aki fiát vagy lányát arra készteti, hogy tűzön menjen át, aki jövendőmondásra, varázslásra, csillagjóslásra vagy boszorkányságra adja magát, aki bű­bájosságot űz, szellemet vagy lelket kérdez, aki halottat idéz. Mert aki ilyet tesz, utálat tárgya az Úr szemében; az Úr, a te Istened e miatt az utálat miatt űzi el ezeket a népe­ket előled. Légy egészen hű az Úrhoz, a te Istenedhez (MTörv 18,1013).

Az Újszövetség ezt a tilalmat változatlanul fönntartja (ApCsel 19,1819). Az újszövetségi hit lényegesen különbözik a mágiától: a keresztény alázattal fordul a szuverén módon cselekvő Istenhez, míg a mágus kényszeríteni akarja praktikáival az istenséget. A ke­resztény szentségek és szentelmények babonás fölfogása is bűn!

A keleti meditációs módszereket többnyire azzal a megtévesztő jel­szóval terjesztik, hogy alkalmazójuk megtarthatja keresztény meggyőződését. Ténylegesen azonban a meditációs technika a Jé­zustól hitben ajándékozott üdvösség helyébe lép. A jóga és a zen módszerei nemcsak alkalmi kapcsolatban állnak a hinduizmussal és buddhizmussal, hanem belsőleg egybeszövődtek azokkal. A mo­dern tudományos kifejezésekkel élő agykontroll voltaképpen tibeti jóga, halott idézés és mágia. A spiritizmus (szellemidézés) nem egyszer közönséges csalásnak bizonyult, máskor viszont démoni lényekkel teremt kapcsolatot. Az asztrológia és mindenfajta jóslás is szigorúan tilos, mert a titkos tudás kulcsát keresve valójában a Gonoszhoz fordul (Lev 19,26; vö. ApCsel 16,1619). A természet­gyógyászat neve súlyosan megtévesztő: a természetes gyógymódokon kívül mágikus manipulációkat alkalmaz. Az ufológia ismeretlen lények felé fordul, akik, ha valósak, aligha más bolygóról valók, inkább az alvilágból. A reiki okkult keleti ta­nokon alapuló gyógyító módszer, megtévesztően hivatkozik Jézusra.

A New Age mozgalom azt hirdeti, hogy a Halak korszakából a Víz­öntő korába lépve az emberiség új korra virrad, amelyre nem lesz jellemző a “kizáró” vallásosság és az “egyoldalúan racionális” megközelítés. Az ember ráébred a benne rejlő isteni adottságokra, és megtanulja hasznosítani rejtett potenciálját. A New Age a teo­zófiából (szinkretistaokkult mozgalom a múlt századtól) nőtt ki, és egy olyan terv megvalósítása, amit Alice Bailey automatikus írással (!) kapott egy “lelki mestertől” (ténylegesen: gonosz szel­lemtől). Jellemzője a panteizmus és a reinkarnáció tana, egy minden vallást ötvöző szinkretizmus, a történelemben előfordult legkülönbözőbb okkult tanok egyidejű felidézése (a zsidó Kabba­lától a kínai JinJang teóriáig), a “belső mesterekkel” (démonok!) való kapcsolatteremtés és az önüdvözítés. A New Age ugyanazt te­szi napjainkban, mint az ókorban a gnoszticizmus: keresztény szavakat használ és a Bibliát idézi, de alapvetően keresztényelle­nes tartalommal. Célja egy antikrisztusi világuralom. A “New Age” ma az okkultezoterikusmágikus tanok átfogó gyűjtőnevéül szolgál.

A szabadkőművesség titkos társaság, mely különböző páholyokat képez és sok beavatási fokozattal rendelkezik. Angliában a XVII. században a kőművesek régi testvérületét használták föl szervez­kedési formaként, innen a nevük. A vallási megoszlás fölé emelkedő humanizmust hirdetik. (Tipikus szabadkőműves kifeje­zések: “az emberiség temploma”, “minden kirekesztés elutasítása”, “a másság tisztelete”.) Nemesen hangzó célkitűzéseik hátterében elkeseredett egyházgyűlölet, sőt Luciferkultusz húzódik meg. Az alacsonyabb szinten beavatott szabadkőművesek nem szükségkép­pen vannak tisztában saját háttérszervezeteik igazi arculatával.

A hívő keresztény Isten szeretetének tiszta közegében mozog, ahol minden a végtelen szeretet erőterében történik. Nincs szüksége arra, hogy technikák és praktikák segítségével irányítani próbálja Istent. Szívből jövő, alázatos imán kívül nem szorul más természet­fölötti befolyásra. Feltétlenül megnyugszik Isten szuverén akaratában, de ismeri a gyermeki kérlelés bizalmas hangját is. Mindez világosan megkülönböztethető az okkult tudás és mágikus hatalom hajszolásától. A szentekhez és a jó angyalokhoz szólva a hívő az élő Isten élő teremtményeihez fordul, nem pedig halottat vagy ismeretlen lényeket idéz. A szentképek és szobrok nem bálványok és nem talizmánok: miután Isten a megtestesülésben örökérvényű képmást nyújtott önmagáról, nem kifogásolható a képmások alkalmazása, még ha az Ószövetség kezdetben – valláspedagógiai okokból, Isten láthatat­lan voltának védelmében – tilalmazta is azt. Isten teremtett bennünket esztétikai, művészethasználó lényekké. A gyógyításban a természettu­domány eredményeit fölhasználjuk, az ellenőrizhetetlen sejtéseket nem. Az emberi értelem is Isten ajándéka, kontrollját nem vethetjük el büntetlenül. Ilyenformán a keresztény tudatban világos határ húz­ható egy mágikusokkult világkép és egy a teljes valóságra nyitott, de a féltékeny Istenhez való hűséget szigorúan őrző egyetemes, katolikus valóságszemlélet között. E határ elvi megvonására azért van szükségünk, mert nem lehetséges kimerítően fölsorolni a tév­tanokat és okkult gyakorlatokat, amelyek forgalomban vannak. Meg kell szereznünk a képességet, hogy sajátos jellegükben fölis­merjük és a hangzatos jelszavak mögött leleplezzük őket.

Alapbeállítottságunk megújulása: az alázat

Jézus öntudatos emberként járt a földön, tekintéllyel lépett föl, nyugodt magabiztossággal tanított és cselekedett. Biztonságát az Atya folytonosan megtapasztalt szeretetéből merítette. Ugyanakkor így szól hozzánk: “Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és aláza­tos szívű” (Mt 11,29). Alázata három dologban nyilvánul meg:

[1] Totális függés az Atyától:

Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki kül­dött (Jn 4,34).
Megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig (Fil 2,8).

[2] A szolgálat vállalása az emberekkel szemben:

Én, az Úr és Mester megmostam lábatokat (Jn 13,14).
Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak (Mt 20,28).

[3] A bántalmak nagylelkű elviselése:

A főpapok és az írástudók kezére adják az Emberfiát (Mt 20,18).
Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját (Iz 53,7).

A bukott emberi egzisztenciát kényszeres önállítás, gőg jellemzi. Az újjáteremtett egzisztencia mindenestül tudatosan Istentől függ, ezért alapbeállítottsága az alázat.

A keresztény alázat nem negatív énkép. Önmagunk gyalázásával a Teremtőt bántanánk meg, aki saját képére alkotott bennünket. A megváltott ember Isten kedves gyermekének öntudatával járkel a világban. Örvendező biztonsággal tartozik Istenhez. A depresszió a negatív énképen alapuló kedélybetegség, amiből a kereszténynek az Atya szeretetének elfogadása segítségével ki kell gyógyulnia. A keresztény alázat a függés vállalása. Mint teremtmények, minde­nestül relatív, Istentől függő lények vagyunk; mint bűnösök, Isten ingyenes irgalmából kaptunk bocsánatot; mint társas lények, füg­günk egymástól; mint Jézus követői, szolgálatra vagyunk hivatva; mint a Megfeszített sorstársainak, bántalmazás, kereszt a részünk, s nekünk jóval kell viszonoznunk a rosszat.

Az alázat relativitásunk vállalása, Istentől és embertársainktól való függésünk elfogadása.

Az alázat a krisztusi egzisztencia nélkülözhetetlen alapvonása, nem pedig valamilyen kifinomult csúcsteljesítmény. Imádás lehetetlen alázat nélkül, márpedig a keresztény szeretetben foglalt feltétlen odaadás Istennel szemben csak az imádással indokolható. Tehát a szeretet, az erények “formája”, az alázatban gyökerezik. Ugyanúgy a hit és a remény is mindenestül Istenre alapoz, vagyis függést vállal.

Az alázatnak ritkán vannak külön cselekedetei. Alapbeállítottságról, egzisztenciánk átfogó attitüdjéről van szó. Vajon önmagunktól vagy mástól vagyunk azok, amik vagyunk? A keresztény úgy döntött: – Mástól! – , és boldogan pihen ennek a Másnak kimondhatatlan jelenlétében, amitől senki meg nem foszthatja. Ebben az alapállásban hisz, imádkozik, dolgozik, szeret.

Az alázatnak az Úr félelme a gyümölcse, a gazdagság, a di­csőség és az élet (Péld 22,4).

A krisztusi alázatnak meg kell nyilvánulnia Istennek való teljes alá­vetettségünkben, az Egyház és a polgári társadalom elöljáróinak való engedelmességünkben, a családban, iskolában, munkahelyünkön, kö­zösségünkben tanúsított szolgálatkészségünkben, bírálatok elviselésében, hibáink beismerésében, elgondolásaink feladására való készségünkben, bántalmak és igazságtalanságok nagylelkű elszenvedésében.

vétkezünk, ha

• azt hangoztatjuk, hogy ki vagyunk zárva Isten sze­retetéből;

• lázadunk Isten döntései ellen;

• önkényesen felülbíráljuk elöljáróink intézkedéseit;

• mindenáron saját kiválóságunkat igyekszünk iga­zolni;

• túlzottan ragaszkodunk saját akaratunkhoz;

• azt akarjuk, hogy mindenki velünk foglalkozzék;

• lenézünk, lekezelünk másokat;

• húzódozunk a szolgálattól;

• nem viseljük el a bírálatot;

• nem akarunk tanulni másoktól;

• hibáinkat nem vagyunk hajlandók beismerni;

• fölöslegesen kritizálunk;

• kudarcot, megbántást, igazságtalanságot nem va­gyunk készek elfogadni.

Az élet egyik leglényegesebb vetületéről van szó. Szinte minden nap ér bennünket valamilyen megaláztatás. A keresztény attitüd egészséges és reális. “Ha éppen ezt a bűnt nem is követtem el – szokta mondani Avilai Szent Teréz, amikor rágalmazták – , más bűneimmel éppen eléggé rászolgáltam, hogy így vélekedjenek ró­lam.” Egyszer olyan pap miséjén vett részt, aki éppen az ő új alapítása ellen prédikált. Nővére, aki vele volt, majd elsüllyedt a szégyentől, és félve pillantott Terézre. Nem akart hinni a szemé­nek: Teréz mulatott az egészen, alig tudta visszafojtani a nevetést... Ez Isten alázatos gyermekeinek szabadsága. Ugyanez a Teréz meg­ható alázattal tudott bocsánatot kérni, ha egy fiatalabb nővére megbántódott valamelyik figyelmeztetésétől. Ha pedig ő kapott szemrehányást, habozás nélkül így szólt: “Ebből is láthatja, milyen hitvány teremtés vagyok!”

Kapcsolataink megújulása: a testvériség

A bukott ember önző, önmagát tekinti mércének. A másik embert magához méri: az lehet számára kedves, hasznos, közömbös, terhes, ellenszenves, vagy akár gyűlölet tárgya, ellenség. A kölcsönös önzés a versengés viszonyába hozza az embereket egymással: a másik nye­resége az én veszteségem. A megújult szív számára viszont Isten a mérce. Ő pedig, aki maga a Szeretet, minden embert szeret: “Fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is” (Mt 5,45). A “társ”, a “másik”, akit Isten saját képmására teremtett és Fia vére árán megváltott, a megújult szívből szeretetet vált ki.

Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást (Jn 13,34).

Miután lelketeket az igazságnak engedelmeskedve már megtisztítottátok az őszinte testvéri szeretetre, figyelmesen szeressétek egymást, szívből (1Pt 1,22).

Ha valaki azt állítja, hogy: “Szeretem az Istent”, de test­vérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a paran­csot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is (1Jn 4,2021).

Testvér szoros értelemben az, aki Isten gyermekévé újjászületett. A kereszténynek azonban a nemhívőben, sőt az üldözőben is potenciális testvért kell látnia, hiszen Isten azt is hívja az üdvösségre. A keresz­tény testvéri szeretet tehát kiterjed hittestvérekre, másvallásúakra, nemhívőkre, minden embertársunkra; kiterjed az angyalokra, az üd­vözültekre, a tisztítótűzben szenvedőkre is.

A gonosz lelkekre és a kárhozottakra nézve azonban “új szívünk” sem jelentheti az üdvösség akarását, mert új szívünk igent mond szabadságukra, még annak ellenére is, hogy azt végérvényes dön­téssel Isten ellen fordították, és vele saját üdvösségüket folyamatosan megakadályozzák. (Őket ilyen értelemben szeretjük.) Isten is igent mond teremtményei szabadságára, még ha ellene for­dulnak is, mert a szeretet nem kényszeríthető ki (ebben rejlik az örök kárhozat lehetősége).

Jézus azonosult az emberekkel, a bűnösökkel is. Amikor embertár­sunkra Jézust követve feltétel nélkül igent mondunk, őrá mondunk igent.

Az Atya ... azt akarja, hogy minden emberben felis­merjük és igazán szeressük Krisztust, a mi testvérünket, nemcsak szóval, hanem tettel is, így téve tanúságot az igazságról. (2. vatikáni zsinat: Gaudium et Spes 93.)

A keresztény testvéri szeretet nem érzelem, hanem a másik személy javának komoly akarása. Ezért az ösztönös ellenszenv vagy a másik részéről elszenvedett megbántás nem teszi lehetetlenné. A szeretet nem is humanizmus, nem egy kívülálló jóindulata. Egész lényünket kell nyújtanunk benne, ajándékká kell válnunk a másik számára.

Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért (Jn 15,1213).

Ez az odaadás Istenből táplálkozik, a Szentlélek gyümölcse (Gal 5,22).

A testvéri szeretet önmagunk Istenből táplálkozó odaajándékozása a másik személynek.

A szeretet természetes formáit – általános emberiesség, családi köte­lék, barátság, hazafiság – az evangélium nem számolja föl, hanem egyrészt relativizálja (vö. Mk 3,33: “Ki az én anyám és rokonom?”), másrészt a megistenülés szférájába emeli, megtölti természetfölötti tartalommal. Hozzájuk tesz azonban még két fontos szeretetformát: a keresztény közösségben megélt testvéri szeretetet, amelynek különö­sen intenzívnek kell lennie, és az ellenségszeretetet.

A testvéri szeretetről nem szükséges írnom, hiszen Istentől tanultátok, hogy egymást szeressétek (1Tessz 4,9).

Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel (Lk 6,27).

A keresztény szeretet feltétel nélküli, mint Isten szeretete. Konfliktus esetén nem teszi föl a kérdést: “Melyikünk a hibás?”, hanem aktívan keresi a kiengesztelődés útját.

• Ha a másiknak problémája van velem:

Ha ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat (Mt 5,2324).

• Ha nekem van problémám a másikkal:

Ha testvéred megbántott, menj, és figyelmeztesd négy­szemközt. Ha hallgat rád, megnyered testvéredet (Mt 18,15).

A kiengesztelődés nem érzelmek dolga, hanem elhatározásé és a Szentléleké. Ha készek vagyunk megbocsátani, és ezt a készséget Jézus nevében naponta megújítjuk, érzelmeink – bár eleinte lázon­ganak – Isten kegyelmével előbbutóbb követik akaratunkat. A keresztre feszítőiért imádkozó Jézus képessé tesz bennünket arra, hogy szeressük bántalmazóinkat.

A szeretet szolgál. Jézus követése szolgálat. Fő területei: a hivatási munka, a család, a társadalom, az egyházi közösség, a kívülállók evangelizációja és a karitatív tevékenység.

A szeretet értékeli a másikat. Nem ítélkezik a személyről, mert nem ismeri rejtett mentségeit. Hajlamos a jót föltételezni.

Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! (Mt 7,1)

Vétkezünk a testvéri szeretet ellen, ha

• lenézünk, megvetünk, megítélünk, gyűlölünk, bán­talmazunk másokat;

• teljes közönyt tanúsítunk mások iránt;

• haragot tartunk, neheztelést tűrünk meg szívünk­ben, vonakodunk egy elkövetett megbántást jóvátenni;

• elmulasztunk segíteni mások szükségében, ha mó­dunkban áll;

• mások bűnében részt veszünk: tanáccsal, rábeszé­léssel, csábítással, paranccsal, kényszerítéssel, egyetértéssel, segítséggel, cinkossággal, köteles följelentés elmulasztásával (ezek az ú.n. idegen bűnök – a bűn fajtáját is meg kell neveznünk a gyónásban, de a bűntársat nem).

Hatalmunk megújulása: a békesség

Az emberek egymásra vannak utalva, szándékaik viszont gyakran összeütköznek. A társadalom egységes rendjét a bukott egzisztencia állapotában pusztán meggyőzéssel nem lehet elérni. Innen a hatalom erőszakos eszközei: gumibot, sortűz, bilincs, akasztófa – sztrájk, pol­gári engedetlenség, fegyveres fölkelés. Az emberi történelem az erőszak története. Jézus ugyanakkor másfajta hatalmat hirdet és tanú­sít: “Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld” (Mt 5,5). Jézusból szelíd, isteni erő árad, amely képes visszafordítani a letartóztatására kiküldött templomőrséget: “Még sohasem beszélt úgy ember, ahogy ez beszél!” (Jn 7,46). Amikor pedig úgy tetszik az Atyának, Jézus kész kiszolgáltatottá válni és elszenvedni az erőszakot. Péter kardhoz nyúl (emberileg nagyon logikusan), de Jézus rámutat, hogy az erő­szak belső logikával újabb erőszakhoz vezet: “Aki kardot ragad, az kard által vész el” (Mt 26,52). Tanítványait az üldözés és igazságta­lanság elviselésére buzdítja: “Ne álljatok ellent a gonosznak” (Mt 5,39). Győzelmét a kereszten aratja, a tehetetlenség állapotában, s föltámadása után Szentlelkét adja tanítványainak, hogy ők is a sze­retet békés hatalmával hódítsanak.

Szélsőséges álláspont szerint a kereszténység minden erőszakot száműz, a keresztény nem lehet rendőr vagy katona (pacifizmus). Másik szélsőség szerint a keresztények nyugodtan hadat viselhetnek egymás ellen, föltéve, hogy gyűlölet nélkül ölik egymást; egyesek evangéliumi kötelességnek tartják a társadalmi igazságosság forra­dalmi megvalósítását. A szélsőségek helyett a keresztény realizmusnak képviselnie kell az evangéliumi békesség és szelídség elvét, de összhangban az evilági helyzet által ránk rótt emberi felelős­ségekkel, amilyen például a gyöngék, a kiszolgáltatottak megvédésének kötelessége.

Pacifisták többek között Jehova tanúi, a nazarénusok és a katoli­kus eredetű Bokormozgalom követői.

A nazarénusok közössége a svájci Samuel Heinrich Fröhlich, volt református lelkész működésével vette kezdetét a XIX. század 30as éveinek elején. Intenzív megtérésélmény párosul benne a Szent­írás betű szerinti értelmezésével és szigorú erkölcsi felfogással. Két magyar ácslegény 1839ben Svájcból hazatérve ismertette meg a nazarénus tanokkal az eredetileg katolikus Hencsei Lajos laka­toslegényt, aki a magyar nazarénus közösség alapítójának tekinthető. A nazarénusok csak a felnőttkeresztséget fogadják el, elutasítják az esküt és a fegyveres szolgálatot. Vezetőiket egyházi szolgáknak nevezik. Hagyományaikat elkötelezetten őrzik, csak egymás között házasodnak.

A Bokormozgalom Bulányi György piarista atya működése nyo­mán a magyarországi kommunista diktatúra évtizedeiben kifejlődött, lényegét tekintve racionalista irányzat. “Jézus nem ismerte kultúrkörünknek az ismeretanyagra vonatkozó hármas differenciálását. Azt, hogy bizonyos dolgokat csak hinni lehet, de tapasztalni és kikövetkeztetni nem!” Bulányi atya tanítását mind a magyar Püspöki Kar, mind a Hittani Kongregáció kifogásolta, a Bokormozgalom azonban a szubjektív lelkiismeretet a Tanítóhivatal fölé helyezi.

A “Ne ölj” törvénye az Ószövetségben a gyilkosság tilalmát jelenti, nem a halálbüntetés vagy a hadviselés elutasítását. Az Újszövetség nem új tilalmat tesz ehhez, hanem új szempontot: az irgalom szem­pontját. Amikor Jézus a házasságtörő asszony megkövezését megakadályozza, nem kérdőjelezi meg elvben a mózesi törvény által kiszabott halálbüntetés jogosultságát (Jn 8,111). Jézus másfajta ereje relativizálja az erőszakot.

Maga a Szentírás tanúskodik arról, hogy aktív katonákat minden to­vábbi nélkül fölvettek az ősegyházba (ApCsel 10,2448; 16,2534). Szent Pál nyíltan elismeri a római birodalom pallosjogát (Róm 13,35). Az ősegyháznak inkább azért voltak aggályai a keresztények katonai szolgálatával kapcsolatban, mert a katonaság pogány kultu­szokat gyakorolt (Tertullianus: A koszorúról).

Alapelvek az erőszakkal kapcsolatban:

• Minden embernek joga van életéhez, testi épségé­hez és személyes szabadságához; ez az emberi személy méltóságából következik.

• Az élethez, testi épséghez, személyes szabadsághoz való jog nem abszolút; másképp Isten maga sem rendelkezhetne életünk fölött. Indokolt esetben ez a jog föláldozható vagy korlátozható.

• A társadalomra súlyosan veszélyes bűncselek­ménnyel az ember eljátszhatja jogát a személyes szabadsághoz, testi épséghez, vagy éppen az élet­hez. (Az előzőből következik.)

• A fentiekből belátható, hogy jogtalan támadóval szemben a szükséges mértékben erőszakkal is sza­bad védekezni. Elvben elképzelhető jogos háború.

• Az ártatlan élet szándékos kioltása önmagában rossz. Semmiféle körülmény nem teheti megenge­detté. (Az “ártatlan” szó itt nem bűntelent jelent, hanem olyan személy életét, aki nem játszotta el jogtalan támadással vagy rendkívül súlyos bűn­cselekménnyel az élethez való jogát.) Az abortusz, eutanázia és öngyilkosság önmagában bűnös és elvetendő, a körülmények nem igazolhatják.

Az ártatlan élet szándékos kioltása minden körülmények között megengedhetetlen bűncselekmény.

• A jogos önvédelem és igazságos háború feltétele:

• a) valóban nagyon súlyos rossz elkerülésére szol­gáljon;

• b) csak végső szükségben nyúljunk hozzá, amikor már nincs más eszköz;

• c) kizárólag az okvetlenül szükséges mértékben al­kalmazzuk;

• d) gyűlölet nélkül hajtsuk végre;

• e) ne okozzon nagyobb rosszat, mint amit elkerül.

• A totális háború, amely válogatás nélkül pusztít, önmagában rossz és minden körülmények között tilos. (Pl. polgári lakosság bombázása.)

• Az erőszakról való lemondás jogos és dicséretes lehet, de csak ha nem sérti mások jogait. (A gyön­gék és védtelenek megoltalmazása kötelesség. A kormányok kötelesek fenntartani a közrend és a társadalom biztosítására szükséges fegyveres erő­ket, másképp kiszolgáltatnák a védtelen polgárokat a bűnözőknek vagy erőszakos hódítóknak.)

• A katonai szolgálat megtagadását indokoló lelki­ismereti tényező a hívő katolikusnál nem lehet a katonáskodás elvi elutasítása, hanem csak konkrét erkölcsi körülményekben gyökerezhet. Az állam vi­szont tartozik méltányosan bánni azokkal a polgáraival, akik erkölcsi meggondolásból nem hajlandók fegyvert fogni.

• A békére törekedni kötelesség. Ez nem pusztán az erőszakos konfliktusok kerülésében áll, hanem olyan emberi kapcsolatok megteremtésében, ame­lyek egymás jogainak tiszteletéhez és közös értékek kialakításához vezetnek.

Az Egyház támogatja egy olyan nemzetközi rend fölépítését, amely érvényesíti az emberi jogokat az egész földön, és kiküszöböli a hábo­rús konfliktusokat. Ugyanakkor illúziók nélkül szemléli az emberi szívet, amely a maga megosztottságával és egyensúlyzavaraival a történelem végéig feszültségek forrása lesz.

Amilyen mértékben bűnösek az emberek, olyan mértékben fenyeget a háború réme, és ez így is marad Krisztus eljö­veteléig. Amilyen mértékben pedig egyesülnek a szeretetben, és így legyőzik a bűnt, olyan mértékben kudar­cot vall az erőszak is. (2. vatikáni zsinat: Gaudium et Spes 78.)

Jézus tanítványai a békesség emberei,
akik tisztelik az emberi személy jogát az élethez,
a személyi szabadsághoz és a testi épséghez.

Az emberi személy élethez való jogának semmibevételét az abor­tusz gyakorlata fejezi ki leginkább. A magzati élet szándékos kioltása önmagában súlyos bűn, semmivel nem igazolható. A kö­rülmények – még ha saját egészségének, vagy akár életének megmentése forog is kockán – nem jogosíthatják föl az anyát arra, hogy az Istentől rábízott életet halálba taszítsa. Az abortusz elkö­vetőit az Egyház kiközösítéssel bünteti, amely alól csak a püspök vagy az arra meghatalmazott pap adhat feloldozást. (A kiközösítés nem az Egyházból zár ki, hanem az egyháztagsággal járó jogok gyakorlásából.) Ennek célja az, hogy felhívja a figyelmet a magzat­gyilkosság bűnének súlyosságára és az elkövetők felelősségére. Az anyaméhben halálra adott magzatok vére Istenhez kiált, vádolva képmutatóan “humánus” kultúránkat, amely irtóháborút visel a védtelen életek sokasága ellen. A keresztények részéről az abortusz puszta kerülése nem elegendő. Egyik legfontosabb felelősségünk, hogy fölébresszük az emberek lelkiismeretét ebben a tragikus kér­désben. Lényeges itt, hogy az embert abban a távlatban szemléljük, amelybe Isten helyezte: az örök élet távlatában. Az anya, aki élete árán hozza világra gyermekét, örökké él a vértanúk társaságában, Isten dicsőségében. A gyermek, aki talán vakon vagy nyomorékon születik, csak a múló életben lesz fogyatékos: a föltámadásban a megdicsőült test tökéletes épségét fogja élvezni.

Olyan orvosi beavatkozás, amely lényegénél fogva gyógyító jellegű és az anya megmentésére szükséges, akkor is indokolt lehet, ha in­direkt módon a magzat halálát okozza. Ilyenkor a kettős következmény (duplex effectus) erkölcsi elve érvényesül. Pl. méhen kívüli terhesség esetében az amúgy is életképtelen – talán már nem is élő – magzatot a petevezeték egy részével együtt eltávolítják (vasectomia). Ennek következménye kettős: a súlyos belső vérzés­től fenyegetett anya megmenekül, a magzat – ha még életben volt – meghal. A vasectomia nem abortusz.

Ugyanígy, miközben az eutanázia erkölcsileg mindig elfogadha­tatlan, szélsőséges esetben (pl. gyógyíthatatlan rák nagy fájdalmakkal) a kettős következmény elvének megfelelhet olyan fájdalomcsillapító adagolása, amely egyúttal indirekte az életet is megrövidíti.

Vétkezünk, ha

• mások életében, egészségében, testi épségében sa­ját hibánkból kárt teszünk;

• erőszakos megoldást keresünk ott, ahol békés meg­oldás lehetséges;

• fegyvert használunk (akár parancsra is) olyan hadjáratban, amelynek jogtalanságáról meg va­gyunk győződve;

• túszok kivégzésében, polgári lakosság elleni fegy­veres akcióban (akár parancsra is) részt veszünk;

• kínzásban közreműködünk;

• művi abortuszt végzünk, végeztetünk, okozunk, támogatunk, helyeslünk, elfogadunk;

• eutanáziához folyamodunk, azzal egyetértünk;

• öngyilkosságot kísérlünk meg;

• nem törekszünk békességre környezetünkben és a társadalomban.

Testünk megújulása: az önuralom

Testünk: jelenlétünk az univerzumban, lényünk érzékelhető oldala. A keresztény nem tartja a testet a lélek börtönének, vagy éppenséggel a Gonosz művének. A test – éppúgy, mint a közvetlenül teremtett lélek – Isten alkotása. A kettő együtt alkotja az embert.

Az Úristen megalkotta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé (Ter 2,7).

A paradicsomi állapot a test és lélek tökéletes harmóniáját jelentette. A bukással ez megbomlott. A Krisztusban újjáteremtett ember a Szentlelket hordja testében, hogy az önuralom természetfölötti aján­dékával (Gal 5,23) helyreállítsa ezt a harmóniát.

Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? (1Kor 6,19)

A test és a lélek harmóniája majd a föltámadásban válik teljessé.

Aki Krisztus Jézust feltámasztotta a halottak közül, ha­landó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által (Róm 8,11).

Dicstelenül vetik el dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el erőben támad föl (1Kor 15,43).

A fegyelmezetlenség a test vágyainak öncélú kielégítése. Az öncélú­ság megfékezése csak akkor lehetséges, ha keményen, de okosan bánunk a testtel.

Ne dédelgessétek testeteket, nehogy bűnös kívánságokra gerjedjen (Róm 13,14).

Megzabolázom és rabságba vetem testemet (1Kor 9,26).

Kötelességünk a mértéktartás ételbenitalban, időnként a böjtölés is, ami Istenre való éhezésünk testi átélése, “a test imája”.

A latin rítusú katolikusok betöltött 14. évüktől tartoznak bűnbánati napot tartani pénteken, kivéve a kötelező vagy tanácsolt ünnepe­ket. Nagyböjtben ez hústilalommal jár, egyéb időben (vagy ha a hústilalom nem tartható meg) szabadon választott jócselekedettel (jámborsági gyakorlat, jótékonyság). Hústilalmat és – a betöltött 18. évtől a megkezdett 60. évig – szorosan vett (“szigorú”) böjtöt tartozunk tartani hamvazószerdán és nagypénteken. Ilyenkor csak ebédnél (vagy, helyette, vacsoránál) lakhatunk jól, további két ki­sebb kiegészítő étkezés mellett. Komoly ok fölment a böjt alól (nehéz testi munka, betegség). A bizánci rítusú katolikusok böjti szabályai valamivel szigorúbbak. A nagyböjt számukra a hamvazó­szerda előtti hétfőn kezdődik, attól kedve minden szerda és péntek böjti nap húsvétig.

Az alvásban is van helyes mérték. Túl sokat aludni a test dédelgetését jelenti, az éjszakázás viszont bűn lehet egészségünk ellen. Időnként imádságban virrasztanunk kell, hogy átéljük: Jézus eljövetelére vá­runk.

Az egészségi előírásokat általában meg kell tartanunk, mert testünk Istené, nem rongálhatjuk önkényesen. Helytelen azonban az egész­ségből vagy a helyes táplálkozásból bálványt csinálni. (Reformétrend.) A vegetarianizmusnak nincs hitbeli alapja, a keresztény bármely ételt fogyaszthat.

Némelyek elpártolnak a hittől, megtévesztő szellemekre és sátáni tanításra hallgatnak. Ezek képmutató hazudozók, akiknek meg van a lelkiismeretük bélyegezve. Tiltják a há­zasságkötést és bizonyos ételek fogyasztását, jóllehet ezeket azért teremtette az Isten, hogy a hívő és igazságot ismerő ember hálaadással fogyassza. Hiszen Istennek min­den teremtménye jó, és semmi sem megvetendő, amit hálaadással veszünk magunkhoz, mert az Isten tanítása és az imádság megszenteli (1Tim 4,15).

A vegetarianizmust több vallás is hirdeti, többek között a Krisnahívők. A KrisnaTudatú Hívek Közösségét a hindu Swami Prabhupada Bhaktivedanta alapította New Yorkban, századunk hatvanas éveiben. Tanítása szerint az “istenség legfelsőbb szemé­lyisége” Krisna (a hinduizmusban Visnu főisten egyik megtestesülése), akinek odaadó szolgálata a legmagasabb vallás. Amikor a krisnások vegetariánus ételkóstolót kínálnak, valójában Krisnának szentelt ételt ajánlanak föl, amire érvényes Pál szava: “Ha valaki azt mondja: «ez áldozati hús», ne egyetek belőle” (1Kor 10,28). “Az istenség legfelsőbb személyisége” képtelenség, mert az Abszolútumban nincs alsóbb és felsőbb, ezek relatív fogalmak. Abszurdum az általuk hirdetett reinkarnációszerves egysége, amelynek felbomlása halál. A test azonosságát a személy azonossága adja, nem az anyagi részecskék azonossága, lehetetlen tehát, hogy ugyanaz az ember másik testben jelenjék meg. tana is, amely szerint más testben újra világra jövünk. Az ember a test és lélek

A sport mint játék és a test okos edzése helyes, de nem szabad bál­vánnyá, öncélú siker és teljesítményhajhászássá válnia.

A betegség elviselése életáldozatunk része. Ugyanakkor kötelessé­günk gyógyulásra törekedni mind a természetes eszközök, mind az imádság útján.

Tiszteld az orvost, mert jó szolgálatot tesz (Sir 38,1).

Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Igen hat­hatós az igaz ember buzgó könyörgése (Jak 5,16).

A betegek szentsége
olajjal való megkenés és imádság a presbiter részéről, amely megerősíti
és – ha lelkének javára válik –
meg is gyógyíthatja a beteget.

A természetgyógyászat félrevezető elnevezés, mert nemcsak termé­szetes, hanem okkult eszközöket is használ, ezért őrizkednünk kell tőle.

A test legmagasabb hivatása, hogy áldozatul ajánljuk föl Istennek.

Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul (Róm 12,1).

A Krisztusban megújult ember teste
a Szentlélek temploma,
amelyet felelősséggel kell gondoznia,
és Isten dicsőségére áldozati ajándékul adnia.

A test hétköznapi feláldozása az önuralom gyakorlása és a napi ne­hézségek (fáradtság, álmosság, éhség, szomjúság, zaj, tömeg, hideg, meleg, fizikai fájdalom, rosszullét) nagylelkű elviselése. A test felál­dozásának rendkívüli módja a vértanúság, amit bizonyos helyzetekben vállalnunk kell. (Pl. ha csak a hit megtagadásával kerülhetjük el.) Isten ad elegendő erőt hozzá.

Vétkezünk, ha

• lustaságból egészségtelenül élünk;

• fizikumunkat vagy idegzetünket saját ambíciónk­ból túlzottan megterheljük;

• fegyelmezetlenül eszünk és iszunk;

• mértéktelenül dohányzunk (aki még nem kezdte el, annak a nulla a mérték!);

• túl sok alkoholt fogyasztunk;

• kábítószert használunk;

• könnyelműségből ártunk egészségünknek;

• bálványt csinálunk egészségünkből, táplálkozá­sunkból, sportolásunkból;

• elhanyagoljuk a böjt, a virrasztás és az önfegyelem gyakorlását.

Birtoklásunk megújulása: a nagyvonalúság

Az univerzumban való jelenlétünk meghosszabbítását jelentik a ren­delkezésünkre álló anyagi eszközök. Isten akarata, hogy a föld az emberiségé legyen (Ter 1,2830). A magántulajdon ehhez képest másodlagos, de következik az emberi személy méltóságából: minden­kinek hozzá kell jutnia az élete és családja fenntartásához szükséges eszközökhöz, továbbá mindahhoz, ami személyiségének kibontakozá­sához szükséges. Ebben benne foglaltatik a tisztességes vagyonszerzés joga, amit csak a közjó korlátozhat.

Az államnak nincs joga a személyt teljesen megfosztani a termelő­eszközök magántulajdonától, mint a kommunizmus állítja. De a magántulajdon nem lehet abszolút jog sem, mint a kapitalizmus szeretné. Az állam korlátozhatja, sőt korlátozni köteles a magán­tulajdont és annak használatát, amennyiben és amilyen mértékben azt a közjó, a társadalom érdeke megkívánja; jobban azonban nem, mert ezzel a személy jogait sértené, gátat vetne az Isten képére te­remtett ember jogos szabadságának.

Mások tulajdonának tisztelete alapvető erkölcsi elv. Minden jogtalan vagyonszerzés bűn. Jézus tanítványainak mértékletesnek kell lenniük az anyagi javak jogos igénylésében is. A pénz vagy egyéb tulajdon öncélú halmozása bálványimádás, mert célt csinál az eszközből. (Ezért hívta Jézus “hamis Mammonnak” a pénzt.) Testvéri szeretet­ből való kötelességünk az adakozás, a rászorulók megsegítése. Egyesek arra kapnak meghívást, hogy minden vagyonukat szétosztva önkéntes szegénységben éljenek.

Aki lopott, ne lopjon többé, hanem dolgozzék, és keressen kenyeret keze munkájával, hogy legyen miből adnia a szű­kölködőknek is (Ef 4,28).

Nyisd meg a kezed testvéred, a földeden élő szűkölködő és szegény előtt (MTörv 15,11).

Semmit sem hoztunk erre a világra, s nem is vihetünk el semmit. Ha van ennivalónk és ruhánk, elégedjünk meg vele. Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba és kárhozatba döntik az embert. Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás (1Tim 6,10).

Öljétek meg tagjaitokban azt, ami földies: az erkölcstelen­séget, a tisztátalanságot, az érzéki vágyakat, a bűnös kívánságokat és a kapzsiságot, ami nem más, mint bál­ványimádás (Kol 3,5).

Adjátok el, amitek van, adjátok oda a rászorulóknak. Ké­szítsetek magatoknak kimeríthetetlen erszényt, elfogyhatatlan kincset a mennyben, ahol nem fér hozzá tol­vaj, és nem rágja szét a moly (Lk 12,33).

A rászorulókról való gondoskodás nemcsak az egyéni jótékonykodás szintjén kötelező. Az állam feladata a szociális igazságosság bizto­sítása. A családokról, a gyermekekről, az idősekről, a betegekről és a fogyatékosokról a társadalomnak megfelelően kell gondoskodnia. A munkaadók kötelessége méltányos és a családot is tekintetbe vevő munkabér és munkakörülmények biztosítása. Az állampolgár és a munkavállaló viszont köteles tőle telhetően hozzájárulni a szociális igazságosság feltételeinek megteremtéséhez.

Adjátok meg mindenkinek, ami jár neki: akinek adó, annak az adót, akinek vám, annak a vámot (Róm 13,7).

Ha az adók és járulékok kivetése eleve föltételezi az adócsalást, nem vétkezik (bár jogilag büntethetővé válik), aki ennek mértéké­ben kompenzálja a fizetendő összeget a bevalláskor a jövedelem egy részének elhallgatásával. A keresztény lelkiismeret azonban soha nem követheti az “aki bírja, marja” elvet, és nem folyamodhat hamis állításokhoz vagy számlákhoz.

Keresztény erény az evangéliumi nagyvonalúság, amely a pazarlás­nak és a fukarságnak egyaránt fölötte áll. Lényege az, hogy az anyagi javakat mindig csak eszközként kezeli, a szív nem tapad hozzájuk.

Ha javaitok gyarapodnak, a szívetek ne tapadjon hozzá! (Zsolt 62,11)

Vigyázzatok és óvakodjatok minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete (Lk 12,15).

Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Mindig min­denhez hozzászoktam: ahhoz, hogy jóllakjam és éhezzem, hogy bővelkedjem és nélkülözzem (Fil 4,12).

Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa (Mt 5,3).

A keresztény nagyvonalúság
belső szabadság,
amellyel a birtokolt javakat
az Isten és emberszeretet eszközeként kezeljük, fogadjuk el és adjuk tovább.

Szabade pénzt, anyagi sikert kérni Istentől? Célként nem, de esz­közként szabad. Nem igaz, hogy az anyagiakban való bővelkedés Isten áldásának kizárólagos jele, mint az ú.n. “prosperity gospel” állítja. Jézus példát adott nekünk a szegénységre. Ugyanakkor az isteni gondviselés kiterjed anyagi szükségleteinkre is, ezért ha elő­ször Isten országát és igazságát keressük (Mt 6,33), bízhatunk a mennyei Atya jóságában anyagi helyzetünket illetően is. Ez a bi­zalom lényeges eleme az evangéliumi nagyvonalúságnak.

Ismeritek Urunk. Jézus Krisztus jótékonyságát. Noha gaz­dag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok (2Kor 8,9).

Isten elég hatalmas ahhoz, hogy bőven megadjon nektek minden adományt, hogy mindig és minden tekintetben bő­ven ellátva készen legyetek minden jótettre (2Kor 9,8).

A “prosperity gospel” legfőbb hirdetője Magyarországon a Hit Gyülekezete. Ezt a felekezetet olyan karizmatikus keresztények alapították, akik kizárólag a Bibliát ismerik el Isten szavának, ugyanakkor radikálisan szakítottak nemcsak a katolikus, hanem a protestáns egyházi közösséggel is. A Hit Gyülekezete hivatalosan 1989ben alakult meg Németh Sándor vezetése alatt. Terjedését el­sősorban a megtérés és a Szentlélekkiáradás intenzív megtapasztalása biztosítja, amit minden fenntartásunk ellenére is hitelesnek kell elismernünk. Ugyanez a tapasztalat van jelen a pünkösdi felekezetekben és a történelmi keresztény közösségek karizmatikus megújulásában is. A Hit Gyülekezetének jellegzetes vonása azonban az élmények túlzott hangsúlyozása, a szuggesztív pszichológiai elemekkel való manipuláció (rockzene), a Biblia önkényes és primitíven szószerinti magyarázása, a szentek és a szentképek tiszteletének teljes elutasítása, az objektív elemek (szentségek) háttérbe szorítása, a heves katolikusellenesség és a liberális irányzattal kötött nyílt politikai szövetség is.

Az Egyházban mindig voltak nagyszerű példái a karitatív tevékeny­ségnek, a szegényekkel vállalt szolidaritásnak és a vagyonról való önkéntes lemondásnak. Ugyanakkor előfordult, hogy egyházi szemé­lyek vagy intézmények túlzottan meggazdagodtak, és nem gyakorolták az evangéliumi nagyvonalúságot. Jézus szüntelenül hív bennünket, hogy formáljuk át értékrendünket Isten országának törvé­nye szerint.

Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolva­jok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is (Mt 6,1921).

Vétkezünk, ha

• lopunk, csalunk, kárt teszünk;

• az okozott kár jóvátételét saját hibánkból elmu­lasztjuk;

• anyagi kötelezettségeinknek nem teszünk eleget;

• alkalmazottainkat nem díjazzuk kielégítően;

• pazarlunk (akár a magunkéból is);

• nem segítünk a rászorulókon, amikor megtehet­nénk;

• túlzottan ragaszkodunk a birtokolt javakhoz;

• öncélúan óhajtjuk a vagyonszerzést;

• mások vagyonára irigykedünk;

• nem bízunk Isten gondviselésében.

Intimitásunk megújulása: a tisztaság

A Krisztusban újjászületett ember szíve megújult a szeretetben, em­beri kapcsolatai megújultak a testvériségben, teste megújult a keresztény önuralomban. Mindez megújítja az emberi egzisztencia legintimebb területét, a szexualitást is.

A nemiség Isten akarata és műve. Nem bűn és nem büntetés, hanem az önmagát a teremtésben kifejező Isten gyönyörű gondolata, az em­ber istenképségének része.

Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: “Legyetek ter­mékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet.” (Ter 1,2728)

A bűnbeesés a szexualitást is eltorzította és meghamisította. Szé­gyenkezés, mohó kéjvágy, testi roncsolás és a párkapcsolat megmérgezése jelent meg a nemek életadó egyesülésének szépséges valóságában.

Felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek ... “Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad.” (Ter 3,7.16)

Az emberi egzisztencia újjáteremtése nem a paradicsom visszatérését jelenti (a nudisták tévedése, hogy paradicsomi állapotot tételeznek föl), hanem azt, hogy Jézus keresztjének és föltámadásának jegyében újra harmónia születhet a testi vágy és az emberi szellem, a férfi és a nő igényei, az intim kapcsolat személyes megélése és az új élet fa­kasztása között. Ez az új harmónia önuralmat, áldozatos szeretetet és a Szentlélek erejére való ráhagyatkozást tételez föl.

A keresztény tisztaság a szexualitás harmóniája
a Krisztusban megújult személyiség egészével.

A szexualitás lényege az a képesség, hogy a férfi és nő életadó ön­ajándékozásban egyesüljön. A nemi aktus a két személy fenntartás nélküli önajándékozásának kifejezése a test nyelvén. A teljes önaján­dékozásnak két formája van:

a) szűzi élet, vagyis teljes Istennek ajándékozottság minden nemi te­vékenység kizárásával; ez lehet átmeneti (előkészület a házasságra) vagy végleges;

b) házasélet, vagyis teljes Istennek ajándékozottság egy férfi és egy nő közötti intim életközösségben, akiket Isten jelölt ki egymás társául.

Az udvarlás, együttjárás, jegyesség nem hatalmazza föl a feleket semmiféle testi bizalmasságra. Kerülni kell a bűnalkalmakat, mert ezen a téren az ember nagyon hajlamos az önáltatásra.

A keresztények házasélete Krisztus és az Egyház szeretetközösségé­nek kifejezése és megvalósulása, a Szentlélek kegyelme működik benne.

Az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz. Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom (Ef 5,3132).

A házasság szentsége a férfi és nő közötti életszövetség természetfölötti megvalósulása Jézus Egyházában.

A keresztény házasságban a férfi és nő kapcsolata

a) kizárólagos (monogám és szigorú hűségre kötelez):

Az asszony testével nem maga rendelkezik, hanem a férje, éppígy a férfi testével sem ő rendelkezik, hanem a felesége (1Kor 7,14).

Aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasság­törést követett el vele (Mt 5,28).

Nem tudjátok, hogy aki tisztátalannal egyesül, az egy testté lesz vele? Az Írásban ugyanis ez áll: Ketten egy testté lesz­nek (1Kor 6,16).

Többé nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egy­bekötött, azt ember ne válassza szét (Mt 19,6).

b) felbonthatatlan (a valóban érvényes házasságnak csak valamelyik fél halála vet véget):

Aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör (Mk 10,1112).

Az Úr a tanú közötted és ifjúkori feleséged között, akihez hűtlen lettél, noha ő volt a társad, a szövetséggel elkötele­zett feleséged. Nemde egy élete van annak, aki testből és lélekből áll? És mi a vágya ennek az egynek? Az, hogy utó­dai legyenek az Isten által. Tartsátok hát tiszteletben életeteket, és ne légy hűtlen ifjúkori feleségedhez. Mert gyűlölöm a válást – mondja az Úr, Izrael Istene (Mal 2,1416).

A feleség ne hagyja el férjét. Ha mégis elhagyná, maradjon férj nélkül vagy béküljön ki férjével. A férfi se bocsássa el feleségét (1Kor 7,1011).

c) termékeny (minden egyes házastársi aktus nyitott a gyermekáldás előtt):

Az asszony ... gyermekek szülése által fog üdvözülni (1Tim 2,1415).

Onan ... magját a földre ontotta, nehogy utódot támasszon ... Istennek nem tetszett, amit művelt, azért ő is meghalt (Ter 38,910).

A fogamzásgátlásnak a III. században történt legelső vilá­gos említése óta mindmáig egyöntetűen fönnáll annak egyházi elítélése: azok a cselekedetek, amelyek közvetlenül a fogamzás meggátlására irányulnak, önmagukban rosz­szak, és lényegüket tekintve tárgyilag (magából a dologból következően) súlyosan bűnösek. (J. T. Noonan: Contreception, 1965.)

A házassági jognak olyan használata, amely azt a gyermek­nemzés természetes hatásától szándékosan megfosztja, Isten és a természet törvényének megsértése, s mindazok, akik ilyesmit tesznek, súlyos bűnt követnek el. (XI. Piusz: Casti connubii, 1930.)

Elítélendő minden olyan cselekedet, mely akár a nemi ak­tus előtt, akár közben, akár természetes következményeinek kifejlődése során, akár mint célt, akár mint eszközt azt szándékolja, hogy a fogamzást lehetetlenné tegye. (VI. Pál: Humanae vitae, 1968.)

Valahányszor a házastársak fogamzásgátló módszerrel él­nek, szétválasztják azt a két tartalmat, melyeket a Teremtő Isten a férfi és nő természetébe és nemi egyesülésük aktu­sába oltott, s úgy viselkednek, mint akik “felülbírálják” az isteni tervet és “kifinomítják”, illetve lefokozzák az emberi nemiséget: s ezzel együtt a saját személyüket és házastár­sukét is, hiszen a “totális” önátadás nem történik meg. Így a természet szavával, mely a házastársak kölcsönös és tel­jes odaadását mondja, a fogamzás meggátolása által szembehelyezik az ellentmondás igéjét, tudniillik a teljes odaadás megtagadását. (II. János Pál: Familiaris consortio, 1981.)

Az ószövetségi többnejűség a kor erkölcsi felfogását tükrözi, amely bizonyos fejlődési fokon elkerülhetetlen volt. Jézus azonban viszszavezeti a házassági erkölcsöt a “kezdet” törvényéhez: “Kezdetben nem így volt.” (Mt 19,8). A kezdet törvénye, amit a Teremtő maga helyezett a házastársi kapcsolat természetébe, ebben a kérdésben így hangzik: “A kettő egy test lesz.” (Ter 2,24). Csak egyetlen férfi és egyetlen nő házassága fogadható el. A teljes önát­adás nem osztható meg.

Az a kivétel, amit a Mátéevangélium a “paráznaság” esetére tesz a házasság fölbonthatatlansága alól (5,32;19,9), nem a házasságtö­rés, hanem az érvénytelen házasság esete; ezt nevezték a rabbik “paráznaság”nak, vagyis törvénytelen kapcsolatnak. Ha a házasság érvénytelen, az együttélést természetesen föl lehet, sőt kell szá­molni. A katolikus egyházi törvényszékek ezt az elvet követik, amikor egy házasságot kezdettől fogva érvénytelennek nyilváníta­nak (nem pedig “fölbontanak”).

Egyházi törvény írja elő katolikusok számára a házasságkötés érvé­nyes formáját: a plébános vagy meghatalmazottja és két tanú előtt kell a házassági szándékot kölcsönösen kijelenteni. A katolikusok pusztán polgári házassága ezért érvénytelen. Két protestáns pusztán polgári házassága viszont érvényes (sőt szentségi, bár ők ez másképp gondolják). Megkereszteltek érvényes házassága egyúttal mindig szentség is.

A vegyesházasság (katolikus és nemkatolikus keresztények házas­sága) általában nem szerencsés, mert hitbeli közömbösséghez vezet. Bizonyos feltételek mellett az Egyház engedélyezi.

A fogamzásgátlás elutasítása nem jelenti azt, hogy nincs szükség fe­lelős családtervezésre. Eszközül azonban csak a teljes vagy időszakos (a termékeny periódusokra vonatkozó) önmegtartóztatást szabad használni. Ennek módja ma már könnyen megtanulható. Igaz, mindig áldozatot jelent, de ebből az áldozatból, mint Jézus keresztjé­ből, élet fakad.

Amikor jegyesek voltunk, első kérdésünk a testi kapcso­latra vonatkozott: Hol van a határ? Sok semmitmondó tanács után egy paptestvérünktől végre kaptunk konkrét választ: “Úgy viselkedj a menyasszonyoddal, mint a leg­jobb barátod feleségével!” Szerencsére voltunk annyira lelkesek, hogy komolyan vegyük. Persze eleinte nem volt könnyű, de kis idő múlva fantasztikus tapasztalat vette kezdetét. Feltűnt, hogy bár fizikailag nem közeledtünk egymáshoz, mégis mélyült a kapcsolatunk. Nem fejeztük ki szeretetünket nagy gesztusokkal, de talán éppen ezért a másik legkisebb mozdulatából is tudtuk, hogy éppen mire gondol, mit érez, mennyire szeret. Ennek a házasságban is hasznát vesszük. Nagy szabadságot éltünk meg ebben az időszakban. Megtapasztaltuk, hogy az Egyház parancsait nemcsak hogy meg lehet tartani, de ez nagy örömmel is jár. Lemondunk valamiről, ami emberileg örömet okozna, és Isten sokkal többet ad helyette. Ezt kezdtük el élni a házas­életünkben is a fogamzásgátlás elutasításával, a felelős családtervezéssel. (Ezidáig két kislányunk született.) Kez­detben nem azért vállaltuk, mert olyan jónak látszottak ezek a törvények, hanem azért, mert az Úr rendelte így, és Ő már csak jobban tudja! Később azt is beláttuk, hogy ezek a követelmények a dolog természetéből adódnak, ezért nem spekulálhatunk arra, hogy lentebb kerül a mérce. Ugyanis a szeretet lényege, hogy a másik javát akarom szolgálni, megtagadva saját vágyaimat, és a másikat úgy fogadom el, ahogy van. A házastársi együttlétre különösen áll ez, mivel a teljes önátadást szimbolizálja és valósítja meg. Önző énem így gondolkodik: felébredt bennem a vágy, és azt ki is elégíthetem, hiszen házas vagyok. De ez csak önkielégí­tés, még akkor is, ha párosan tesszük. Ami bűn a házasság előtt vagy a cölibátusban, az ugyanúgy bűn a házasságban is! Ha viszont mindketten meghalunk önmagunknak és egészen a másikért vagyunk ott, akkor megvalósul egy új egység, egy új teremtmény, az “egy test”, amely valóban bekapcsol a Szentháromság életébe, hiszen azt mintázza. A házastársi együttlét nem csupán valami földitesti dolog, hanem egyben misztikus találkozás Istennel, ami a házas­ság szentségének kegyelmét éleszti fel újra és újra. Természetesen embernek ez lehetetlen! De Isten ingyenes szeretetéből megadja ezt a tapasztalatot mindenkinek. Isten Téged is radikális önátadásra hív, függetlenül attól, hogy melyik életállapotban élsz, hiszen mindegyikben a szere­tetre akar tanítani minket. (Egy katolikus házaspár vallomásából)

A szemérmesség az öltözködés és viselkedés mértéktartó módja, amelynek követelményei korok és kultúrák szerint változnak ugyan, de alapelve egy: a tisztaság nem határt jelent, ahol meg kell állni, hanem életformát, amelynek egész lényünkre rá kell nyomnia bélyegét.

A homoszexuális hajlam nem bűn, hanem kísértés. A homoszexuá­lis cselekvés minden körülmények között bűn, mert alapvetően nem valósul meg benne a Teremtőnek a szexualitásra vonatkozó elgondolása.

Az egyesülés és az életadás a nemi aktus két olyan eleme, amely szer­ves egységet alkot. Nem választhatjuk szét őket anélkül, hogy Isten teremtő tervét meg ne sértenénk. Bűn, ha a házastársi egyesülés a fo­gamzás aktív kizárásával történik, de bűn az is, ha az életadás nem a hitvesi ölelés szeretetaktusán belül megy végbe (mesterséges megter­mékenyítés). A meddőség nem abszolút rossz. szolgálattal, örökbefogadással a gyermektelen szülők is az életadás örömére tehet­nek szert. Ugyanígy elfogadhatatlan minden génmanipuláció, mert a magzat személyének sérthetetlensége ellen vét.

Az Isten országáért önként vállalt teljes szexuális önmegtartóztatás (szüzesség, szerzetesség, celibátus) olyan állapot, amelyre Isten túl­áradó szeretetének szuverén szabadságában hív meg egyeseket, hogy már itt a földön a föltámadás utáni állapotot elővételezzék, amikor majd Isten arcának ragyogásában “olyanok lesznek, mint az angyalok az égben” (Mk 12,5). A kölcsönös önátadás intimitását ebben az ál­lapotban közvetlenül az istenkapcsolatban kell megélni. Ennek vállalása meredekebb út, nagyobb kockázat, de ugyanakkor nagyobb közelség a beteljesedéshez. Akit Isten erre hív, annak ebben kell bol­doggá lennie. A latin rítus presbitereit, a bizánci rítus püspökeit azok közül választja, akik ezt az ajándékot megkapták.

A szűzi tisztaságban fölkészült jegyesek tisztaságban megélt házas­sága a Szentháromság képmását, a Szentlélek sajátos működési terét hozza létre a keresztény családban, az Egyház alapsejtjében. Önát­adásuk gyümölcsének, a gyermekeknek világra hozásával és gyöngéd, gondos, hívő nevelésével a hívők nagy ajándékot adnak a társadalom­nak és az Egyháznak, de nagy ajándékot kapnak maguk is. Életük termékenységét kézzelfoghatóan tapasztalják idős korukban gyerme­keik kibontakozásában és róluk való szerető gondoskodásában.

A keresztény család a Szentlélek mindent megújító működésének elemi élettere, amelyet a Krisztusban újjászületett személyek termékeny szeretetközössége alkot.

A válás általában bűn. Kivételes esetekben a házastársak különélését az Egyház megengedi. Ilyenkor az elváltak szentségekhez is járulhat­nak, de amíg házastársuk él, újabb házasságra nem gondolhatnak (kivéve, ha az egyházi bíróság jogerősen kimondja az első házasság érvénytelenségét). Akik érvénytelen házasságban élnek, nem kaphat­nak érvényes feloldozást, amíg ehhez a bűnös állapothoz ragaszkodnak. Ha házasságuk nem rendezhető és szétválni csak gyermekeik kárára tudnának, Isten előtt úgy tisztázhatják helyzetüket, hogy vállalják a testi kapcsolat nélküli, testvéri együttélést. Ilyenkor a botránkoztatás kizárásával szentségekhez is járulhatnak.

Vétkezünk, ha

• házasságon kívül élünk nemi életet;

• önkielégítést végzünk;

• házaséleten kívül nemi izgalmat keltünk magunk­ban (fantázia, nézés, érintés);

• házasságon kívül szándékosan nemi izgalmat kel­tünk egymásban (kerülni kell az alkalmakat);

• a házasságban mesterségesen kiküszöböljük a gyermekáldást;

• mesterséges megtermékenyítést végzünk, végezte­tünk, helyeslünk;

• házastársunkhoz hűtlenek vagyunk (házasságtörés);

• más házastársával lépünk nemi kapcsolatra (házasságtörés);

• házastársunkat hűtlenül elhagyjuk;

• érvénytelen házasságban élünk;

• a házasságban öncélúan keressük a nemi élvezetet;

• homoszexuális tevékenységet folytatunk;

• pornográfiát űzünk, támogatunk;

• prostitúciót űzünk, támogatunk;

• hitvesünket vagy gyermekeinket elhanyagoljuk;

• hitvesünket vagy gyermekeinket nem szeretjük áldozatosan;

• családunk életét nem a hit és az imádság szellemében alakítjuk;

• nem gondoskodunk idős vagy beteg szüleinkről.

Kultúránk megújulása: a kreativitás

A kreativitás divatos szó, általában eredetiséget, új dolgok létrehozá­sára való képességet értenek rajta. Szó szerint teremtő jelleget jelent. Itt szószerinti értelmében használjuk: az emberi tevékenység, amellyel a valóságot alakítjuk, a Krisztusban megújult ember életében Isten újjáteremtő szeretetének aktusává lesz. Vele új kultúra épül, a sze­retet civilizációja.

A munka nem büntetés, hanem az emberi személy méltóságához tar­tozik. Csak a munka keserves volta a bűn következménye. Jézus személyes példájával megszentelte a munkát. A keresztény ember munkája szent és megszentelő tevékenység, ha jól végzi Istenért. A megistenült ember testének templomában lakó Szentlélek újjáteremtő erővel működik minden emberi tevékenységben, a kenyérkereső mun­kában is. Dolgozni minden ember kötelessége, még azé is, aki életének vagy övéinek fönntartása kedvéért nem szorulna rá.

Töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá (Ter 1,28).

Hat napig dolgozz és végezd a munkád (MTörv 5,13).

Aki nem akar dolgozni, ne is egyék (2Tessz 3,10).

Atyám mindmáig munkálkodik, azért én is munkálkodom (Jn 5,17).

A munkaadók, de minden keresztény kötelessége is azzal törődni, hogy a dolgozók kellő bért és emberhez méltó munkakörülményeket kapjanak, a munkaképtelenek pedig olyan gondoskodást, amely meg­felel az emberi személy páratlan értékének. Ez az érték nem a produktivitásban áll, hanem magában a személyben: az ember többet ér, mint teljesítménye.

A hívő számára a jól, szeretettel és a keresztény elvek szellemében végzett munka az evangélium megvalósításának része, a megszentelődés eszköze, tanúságtétel, Isten országának építése.

Nem a fizikai eredmény, hanem a benne megtestesült személyes sze­retet adja munkánk igazi értékét, és ez építi az ember és az univerzum beteljesedését, az abszolút jövőt, amely Jézus eljövetelekor valósul meg. A keresztény az örökkévalóságnak dolgozik.

A sajátosan egyházi munka speciális területe a krisztusi kreativitás­nak. Az egyházi rend szentsége erre szentel föl. Az egyházi szolgálatok (lektor, akolitus) erre adnak szentelményi kegyelmet. Az egyházi fölhatalmazással rendelkező világiak (áldoztatók, hitoktatók, temetést végzők) erre kapnak megbízást.

Az egyházi rend szentsége
Jézus személyének képviseletére és a hívők szolgálatára jelent szent hatalmat
három fokozatban
(püspök, presbiter, diakónus).

A bűnbocsánat, a bérmálás, az Eucharisztia és a betegek szentségé­nek érvényes létrejöttéhez legalább presbiteri, az egyházi rend szentségének létrejöttéhez püspöki fokozat szükséges.

Vétkezünk, ha

• munkát kerülünk;

• munkánkat rosszul végezzük;

• munkánk öncélúvá válik (“munkaholizmus”);

• az egyházi szolgálatra kapott hivatást nem követ­jük.

Időnk megújulása: a kompetencia

Tevékenységünk folyamatának viszonya más folyamatokhoz a mi saját időnk. A hívő számára mindennek Istentől kijelölt ideje van. Akkor cselekszik hitelesen és illetékesen (kompetencia), ha az Isten által megszabott időhöz alkalmazkodik.

Amíg az alkalmas idő el nem jön, a bölcs ember hallgat, de a félkegyelmű nem ad az időre (Sir 20,7).

Nekem még nem érkezett el az időm, de nektek mindig megfelelő az idő (Jn 7,6).

Isten minden óránkkal tervez valamit, amit a sátán viszont meg akar hiúsítani.

Használjátok fel az időt, mert rossz napok járnak (Ef 5,16).

Most van a kellő idő, most van az üdvösség napja! (2Kor 6,2)

Vannak általános elvek az idő fölhasználására vonatkozóan, amelyek megszabják a prioritásokat (elsőbbségeket) a különböző teendők kö­zött.

• A személyes imádságra mindennap jusson huza­mos idő. Mennyisége körülményeink szerint változhat.

Egyfolytában egy vagy két órát átelmélkedni nagyon kis idő, mert jól tudjuk, hogy nem egyszer csaknem egész óra telik bele, mikorra szívünk hárfájának húrjait kellően han­golni tudjuk. Ha pedig valakit annyira lefoglalnak a dolgai és annyira lekötnek a teendői, hogy nem szentelhet órákat az elmélkedésre, legalább kövesse az evangéliumi szegény asszony példáját, legalább egy garast, egyegy óranegyedet nyújtson az Úrnak, mert ha nem a hanyagság az oka annak, hogy csak ilyen keveset adunk neki, az, aki minden te­remtmény szükségletéről különkülön gondoskodik, reánk is a legkegyelmesebben tekint. (Alkantarai Szent Péter, XVI. sz.)

• Vasárnap és kötelező ünnepeken mindig jusson időnk a szentmisére, éspedig úgy, hogy megkez­dése előtt imádsággal készüljünk, a mise cselekményében aktív részt vállaljunk, befejezése után pedig végezzünk hálaadást.

Magyarországon a latin rítusú katolikusok nem vasárnaphoz kötött kötelező ünnepei: karácsony (december 25.), újév (január 1.) és Nagyboldogasszony (augusztus 15.). A bizánci rítusú katolikusok kötelező ünnepei a vasárnapokon kívül: Szűz Mária születése (szeptember 8.), Szűz Mária bevezetése a templomba (november 21.), Szent Miklós püspök (december 6.), Jézus születése (december 25.), Szűz Mária istenanyasága (december 26.), Urunk körülmetélése – Nagy Szent Bazil (január 1.), Urunk megkeresz­telése – Vízkereszt (január 6.), Jézus találkozása Simeonnal (február 2.), Szűz Mária örömhírvétele (március 25.), nagypéntek (Jézus kereszthalála), húsvét másnapja, áldozócsütörtök (Jézus mennybemenetele), pünkösd másnapja (Szentháromság), Szent Péter és Szent Pál főapostolok (június 29.), Szűz Mária elhunyta és mennybevitele (augusztus 15.), Szent István király (augusztus 20.).

• Nagyon hasznos a misén való részvétel a kisebb ünnepeken, sőt hétköznap is, ha lehetséges. A szentmise minden keresztény tevékenység kiiinduló pontja és betetőzése.

• Családunkra mindig időt kell szánnunk. Legyen mindennap olyan idő, amikor lehetőleg az egész család (a gyerekeket is beleértve) együtt van. He­tente egyszer a szülőknek is legyen olyan közös estéjük, amit kettesben töltenek. Fontos a külön, személyes, négyszemközti kapcsolat a szülő és gyermeke között, különösen serdülő korban.

• Munkahelyünkön élő evangéliummá kell lennünk. Szorgalmasan és jól dolgozzunk, ápoljuk a kap­csolatot munkatársainkkal, és segítsük őket.

• Egyházközségünk életében magától értődően részt kell vennünk, bár természetesen a körülményektől függ, mennyit tudunk vállalni.

• Jó lelkiismerettel mehetünk kikapcsolódni, sétálni, kirándulni, sportolni, játszani. Túl sok időt és költ­séget igénylő hobbyk azonban nem kereszténynek valók. A televízió és videó csak kis mennyiségben hasznos, nagyban méreg. Vasárnap és kötelező ün­nepeken nemcsak misén kell részt vennünk, hanem a munkától is tartózkodnunk, hogy nyugodt időnk jusson Istenre. Kivételt képeznek azok a munkák, amelyek vasárnap is szükségesek (pl. főzés, közle­kedés, gyerekvigyázás), vagy amelyek kikapcsolódást jelentenek (pl. kertjében teszvesz az, aki egész héten íróasztal előtt ült). Vasárnap a családi és baráti kapcsolatok ápolásának, a betegek, rászorulók látogatásának, az evangélium hirdetésének is alkalmas ideje.

Az általános elveken túl föl kell ismernünk azokat a pillanatokat, amikor Isten konkrét teendőt ad elénk. Az imádságos, odaadott szív fogékony a Szentlélek indításaira (“hét ajándék”), amelyekben Isten feladatokat bíz ránk.

Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai (Róm 8.14).

A föld meg az ég jeleiből tudtok következtetni. Hát ezt az időt miért nem tudjátok felismerni? (Lk 12,56)

Életünk teljes ideje Istené, tetteinket Isten akaratának fölismerése teszi hitelessé.

A Krisztusban újjászületett ember Jézus második eljövetelére várva él. Ez a tudat relativizálja a jelent, függetlenül az időponttól, amit nem tudhatunk (Mk 13,32; ApCsel 1,7).

Már csak rövid, nagyon rövid idő, aztán eljön az eljövendő és nem késik (Zsid 10,37).

Az idő rövid (1Kor 7,29).

Az idő közel van (Jel 1,3; 22,10).

Elhibázott dolog a szentírási kijelentések alapján Jézus második eljövetelének időpontját számítgatni. Az ilyen spekulációk már na­gyon sokszor vezették félre azokat, akik Bibliával kezükben matematikai értéket kezdtek tulajdonítani az ott található jöven­döléseknek. Ilyenek az adventisták, akiknek története akkor vette kezdetét, amikor William Miller 1818ban “kiszámította”, hogy Jé­zus második eljövetele 1843. március 21. és április 21. között bekövetkezik. Miután ez nem történt meg, ő és hívei úgy módosí­tották álláspontjukat, hogy a helyes határidő 1844. április 21. Amikor ez is meghiúsult, Miller helyébe Snow lépett, aki 1844. október 21re módosította a számítást. Sokan hívei közül abba­hagyták a munkát, túladtak vagyonukon, annyira biztosak voltak várakozásukban, de újból felsültek. Ellen Gould White asszony lá­tomásai alapján ekkor a mozgalom új fázisba lépett, és 1863ban fölvette a Hetedik Nap Adventistái nevet. Vasárnap helyett szom­batot ünnepelnek, tagadják a lélek halhatatlanságát és az örök kárhozatot, és nagy szerepet tulajdonítanak az étrendnek. Antial­koholisták, a “szent lakomát” bor helyett szőlőlével végzik. Ma már nem próbálják meghatározni az Úr eljövetelének pontos idejét.

Szeretteim, főképp egy dolog ne kerülje el figyelmeteket, az, hogy egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap. Az Úr nem késik ígéretét telje­síteni, ahogy némelyek késedelmeskedésnek tartják, hogy türelemmel viseltetik irántatok, mert nem akarja, hogy va­laki is elvesszen, hanem hogy mindenki bűnbánatot tartson (2Pt 3,89).

Vétkezünk, ha

• lustálkodunk, teendőinket halogatjuk;

• elhanyagoljuk az imádságot;

• elmulasztjuk a kötelező szentmisét;

• elhanyagoljuk családunkat;

• komoly ok nélkül dolgozunk vasárnap vagy a kö­telező ünnepeken;

• hobbyt, TVnézést, szórakozást túlzásba viszünk;

• egészségtelenül túlhajtjuk magunkat munkával, ta­nulással;

• elmulasztunk esténként fölkészülni az Úrral való találkozásra, ami bármikor bekövetkezhet.

Beszédünk megújulása: a hűség

A beszéd az emberi egzisztencia döntő fontosságú területe.

A száj ugyanis a szív bőségéből szól. A jó ember jó kincsé­ből jót hoz elő, a rossz ember rossz kincséből rosszat hoz elő. Mondom nektek: az emberek az ítélet napján minden fölösleges szóról számot adnak, amit kiejtenek a szájukon. Szavaid alapján igazulsz meg, és szavaid alapján vonsz magadra ítéletet (Mt 12,3437).

Ha valaki nyelvével nem vétkezik, az tökéletes férfi, az ké­pes egész testét is megfékezni. Ha ugyanis a lovak szájába zablát teszünk, hogy engedelmeskedjenek, akkor egész testüket irányíthatjuk. Lám, a hajókat is, bármilyen nagyok, bármilyen erős szelek hajtják is őket, a kis kormány oda irányítja, ahova a kormányos akarja. Ugyanígy parányi test­rész a nyelv is, mégis nagy dolgokat vallhat magáénak (Jak 3,25).

Beszédünknek hűségesnek kell lennie a valósághoz, tetteinknek hűsé­gesnek kell lenniük szavainkhoz. A sátán “hazug, és a hazugság atyja” (Jn 8,44). Jézus viszont maga az igazság (Jn 14,6), és az igaz­ság tesz szabaddá minket (Jn 8,32).

Ne hazudjatok egymásnak (Kol 3,9).

Hagyjátok el a hazudozást, beszéljen mindenki őszintén embertársával (Ef 4,22).

Jó célból sem szabad hazudni (“kegyes hazugság”). Az önmagában rossz eszközt a körülmények nem teszik jóvá. Ha azonban komoly okunk van arra, hogy az igazság egy részét elhallgassuk, megte­hetjük akkor is, ha előre látjuk, hogy így félreérthetőek leszünk. Pl. “Menjetek hát föl az ünnepre, én azonban nem megyek föl erre az ünnepre” (Jn 7,8) – Jézus itt elhallgatja, hogy kijelentése csak a nyilvános fölmenetelre vonatkozik, s később titokban fölmegy. Az ilyen elhallgatást belső megszorításnak nevezzük. Ilyenkor nem a megtévesztés, hanem a titok megőrzése a cél. A gyóntató köteles ilyen módon mellébeszélni, ha a gyónási titokra kérdeznek rá.

A feltétlen igazmondás, amit Jézus elvár tanítványaitól, fölösle­gessé teszi az esküt (Mt 5,34). Mivel azonban ez a feltélen igazmondás sajnos ritkán van jelen a világban, komoly okból sza­bad esküdni, vagyis Istent tanúul hívni; Pál apostol is ezt teszi (Róm 1,9; Fil 1,8). Esküvel ígéretet is meg lehet erősíteni: ez tör­ténik a magyar házasságkötési szertartásban. A fogadalom olyan ígéret, amelyet Istennek bűn terhe alatt teszünk. A puszta jó elha­tározás nem fogadalom.

A Krisztusban megújult ember beszéde az igazság és a szeretet szavaiból áll, amelyeket a Szentlélek ihlet.

Semmiféle rossz szó ne hagyja el ajkatokat, hanem csak olyan, amely alkalmas az épülésre, hogy amiben kell, ja­vára váljék hallgatóitoknak. Ne okozzatok szomorúságot Isten Szentlelkének, akivel meg vagytok jelölve a megvál­tás napjára. Legyen távol tőletek minden keserűség, indulat, haragtartás, szóváltás, káromkodás és minden egyéb rossz (Ef 4,2931).

A hívő ember szóval is tanúságot tud tenni Jézusról.

Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt (Mt 10,32).

Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hi­szed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz. A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál (Róm 10,910).

Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek (1Pt 3,15).

Hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hoz­záértéssel (2Tim 4,2).

Vétkezünk, ha

• hazudunk;

• hamisan esküszünk;

• fölöslegesen esküdözünk;

• adott szavunkat nem tartjuk meg;

• az ígéretesküt vagy a fogadalmat megszegjük;

• a ránk bízott titkot kibeszéljük;

• mást leszólunk, gyalázunk, kigúnyolunk, bosszan­tunk;

• más hibáit indokolatlanul kibeszéljük;

• másra rosszat ráfogunk;

• másnak a róla mondott rosszat kellő ok nélkül visszamondjuk;

• trágárul, illetlenül beszélünk;

• Istent, szenteket, szent dolgokat gyalázunk (káromkodás);

• szent neveket kiszólásként használunk (“Jesszusom!”);

• ingerülten, szeretetlenül beszélünk;

• komoly vagy éppen szent dolgokból tréfát űzünk;

• fölöslegesen fecsegünk;

• a megértés, biztatás, bátorítás, vigasztalás, figyel­meztetés, oktatás szavait elmulasztjuk;

• a tanúságtétel szavait kellő pillanatban nem mondjuk ki.

A hit küzdelem életrehalálra

Isten minden ember üdvösségét komolyan akarja, de anélkül, hogy erőszakot tenne szabadságunkon.

Végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást min­den emberért. Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére (1Tim 2,1.34).

Életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet! (MTörv 30,19)

A sátán és a démonok azon fáradoznak, hogy az em­bereket bűnbe, perverzióba és kárhozatba taszítsák.

Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el (1Pt 5,8).

Egy démonoktól megszállt ember tartott feléje. Már régóta nem hordott ruhát, nem lakott házban, inkább a sírboltok­ban tanyázott. Amikor meglátta Jézust, a földre vetette magát, s ilyeneket kiabált: “Mi bajod van velem, Jézus, a magasságbeli Istennek a Fia? Könyörgök, ne bánts!” Meg­parancsolta ugyanis a tisztátalan léleknek, hogy menjen ki az emberből, mert már régóta hatalmában tartotta. Láncra verték és megkötözték, de széttépte a köteléket. A démon kikergette a pusztába. Jézus megkérdezte tőle: “Mi a ne­ved?” “Légió” válaszolta, mert sok démon tartotta megszállva (Lk 8,2730).

A szent angyalok szellemi harcot vívnak a démonok ellen az ember oldalán.

Elküldi angyalait hozzád, hogy védelmezzenek minden utadon. A kezükön hordoznak majd téged, nehogy kőbe botoljék a lábad. Oroszlánok és kígyók között lépdelsz, oroszlánkölyköt és sárkányt tiporsz el (Zsolt 91,1113).

Visszatérek, hogy megküzdjek a perzsák fejedelmével. Amikor elmegyek, jön Jáván fejedelme. És nem lesz velük szemben senki más segítségemre, csak Mihály, a ti feje­delmetek (Dán 10,20b.21b).

Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni (Jel 12,8).

A démon ... menekült a levegőben, meg sem állt Egyip­tomig. Ráfael üldözőbe vette, megkötözte és odaláncolta (Tób 8,3).

Vannak saját angyalaink (őrangyalok), aki személyünkkel különös szellemi kapcsolatban állnak.

Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet se e kicsik közül! Mondom nektek: angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát (Mt 18,10).

Jézus a Szentlélek erejével győzelmet aratott a sátán és angyalai (a démonok) fölött.

Ha én Isten Lelkével űzöm ki a démonokat, akkor már el­érkezett hozzátok az Isten országa (Mt 12,28).

Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét (Jn 12,31).

Jézus kereszthalála és föltámadása megtörte a sátán hatalmát. Akik hittel segítségül hívják Jézus nevét, részesülnek győzelmében.

Minthogy a gyermekeknek közös a testük és a vérük, ő is részt kapott belőle, hogy így halálával legyőzze azt, aki a halálon uralkodott, tudniillik a sátánt (Zsid 2,14).

(Isten) lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmassá­gokat, nyilvánosan pellengérre állította őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk (Kol 2,15).

Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fö­lötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban (Fil 2,910).

Letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjelnappal vádolta őket Istenünk színe előtt. De legyőzték a Bárány vérével és tanúságuk szavával (Jel 12,1011).

A hetvenkét tanítvány nagy örömmel tért vissza. “Uram mondták , nevedben még a démonok is engedelmeskedtek nekünk.” Így válaszolt nekik: “Láttam a sátánt: mint a vil­lám, úgy bukott le az égből. Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek.” (Lk 10,1719)

Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevem­ben démonokat űznek ki ... (Mk 16,17)

Földi életünk szüntelen harc a sötétség hatalmai ellen.

Vívd meg a hit jó harcát, szerezd meg az örök életet, hi­szen erre kaptál hivatást, s erre tetted le számos tanú előtt az igaz hitvallást (1Tim 6,12).

Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetései­nek ellenállhassatok. Nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságok­nak gonosz szellemei ellen (Ef 6,1112).

A hit harcában a végső vereség a sátán és az angyalok sorsában való részesedést, végleges értékperverziót, örök kárhozatot jelent az ember számára, a végső győzelem pedig a megistenülés beteljesedését, vég­leges értékvalósulást, boldog örök életet.

Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült (Mt 25,41).

Aki leborul a vadállat és képmása előtt, és homlokán vagy karján viseli bélyegét, az inni fog az Isten haragjának borá­ból, amelyet színtisztán töltött haragja kelyhébe. Kénköves tűzben fog gyötrődni a szent angyalok és a Bárány színe előtt. Gyötrelmének füstje felszáll örökkönörökké, és nem találnak nyugtot se éjjel, se nappal (Jel 14,911).

A sátánt, aki félrevezette őket, kénköves, tüzes tóba vetet­ték. A gyávák, hitetlenek, gonoszok, gyilkosok, kicsapongók, csalók, bálványimádók és hazugok mind a lánggal égő kénköves tóba kerülnek (Jel 20,10; 21,8).

Elérkezik az óra, amikor a sírokban mindnyájan meghall­ják az Isten Fia szavát, és előjönnek, akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra (Jn 5,2829).

Gyümölcsötök a megszentelődés, célotok az örök élet. Mert a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka azon­ban az örök élet Jézus Krisztusban, a mi Urunkban (Róm 6,2223).

Maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben (1Kor 15,28).

Megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét, és beteltek az Isten egész teljességével (Ef 3,19).

Látni fogják arcát, és a homlokukon lesz a neve. Nem lesz többé éjszaka, és nem szorulnak rá a lámpa világítására, sem a nap fényére. Az Úr, az Isten ragyogja be őket, és uralkodni fognak örökkönörökké (Jel 22,45).

Az emberi egzisztencia természeténél fogva véglegességre van be­állítva. Ami jó, annak megmaradását kívánjuk, ami rossz, annak végleges fölszámolására vágyunk. Isten nem hiába helyezte ezt a természetes törekvést az emberi szellembe, hanem túláradóan ki akarja azt elégíteni. Mivel azonban a természetfölötti beteljesedés útja a szeretet, a szeretet pedig a szabadságon alapul, a beteljese­dés visszautasítása is lehetséges. A kárhozott angyal vagy ember végleges nemet mond Istenre. Nem külső kényszer tartja őket a po­kolban, hanem saját szabadságuk végleges perverziója.

Akik haláluk pillanatáig kitartanak a halálos bűnben, azoknak sorsa örök kárhozat, akik pedig az isten­gyermekség kegyelmében halnak meg, az Istennel való boldogító egyesülést élvezik az örök életben.

A legtöbb ember, aki Isten kegyelmében hal meg, még nem áll ké­szen Isten közvetlen befogadására, színrőlszínre való látására. A bocsánatos bűn és a rendetlen hajlamok elhomályosítják szellemét, zárva tartják az örök élet befogadása előtt. Vágyik az Istennel való teljes közösségre, de ugyanakkor képtelen rá. Isten szeretete gyöt­relmes számára, mert tapasztalja ugyan, de nem képes teljesen elfogadni. Ez a tisztító szenvedés átjárja lelkét, és lassan kiégeti belőle a teremtményekhez való rendetlen ragaszkodást, a bűnök maradványait.

Megmenekül, de csak mintegy tűz által (1Kor 3,15).

Nem szabadulsz ki, amíg az utolsó fillért is meg nem fize­ted (Mt 5,26).

A tisztítótűz az a lelki szenvedés, amely az Isten kegyelmében meghalt embert megszabadítja a bűn maradványaitól, és képessé teszi az Istennel való egyesülésre.

A tisztítótűzben szenvedőket imáinkkal és az Eucharisztia fölaján­lásával segíthetjük, ők maguk azonban nem tudnak magukon segíteni, mert a földi élettel az érdemszerzés ideje lejárt. Kérhetjük azonban közbenjárásukat, hiszen Isten kegyelmében vannak, és biztosan üdvözülnek.

Ugyancsak kérhetjük az üdvözültek (szentek) közbenjárását, ami nem halottidézés és nem bálványimádás. Nem halottidézés, mert a szentek élnek (vö. Mt 22,32; Zsid 12,23), és nem bálványimádás, mert nem őket imádjuk, hanem imádságukat kérjük (“Imádkozzál érettünk, bűnösökért”).

Az állandó imádság

A hívőnek szüntelenül Isten jelenlétében kell járnia, aki bármikor számadásra szólíthatja. Minden tevékenységünket a szív folytonos imájának kell kísérnie.

Legyetek éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát (Mt 15,13).

Járj előttem, és légy tökéletes (Ter 17,1).

Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül (Lk 21,36).

Imádkozzatok szüntelenül (1Tessz 5,17).

Szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni (Lk 18,1).

Ez nem terhes kötelesség, mert Isten jelenléte békesség és öröm.

Örömmel töltöd el szívemet (Zsolt 4,8).

Mint anyja ölén a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem (Zsolt 131,2).

Szükséges, hogy lehetőségeink szerint huzamos időt töltsünk imád­ságban naponta, Jézushoz hasonlóan (vö. Mk 1,35; 6,46; Lk 6,12). De az imádságnak többi időnket is át kell járnia, ugyanúgy, ahogy a gyermeket váró anya minden óráját betölti a testében hordott új élet tudata, még ha kifejezett figyelmét másra fordítja is. Erre az állandó imára csak tartós gyakorlással és Isten kegyelmével juthatunk el. Az imádság nem teljesítmény, hanem Isten ajándéka szívünkben.

Isten imádásának be kell töltenie a hívő életét.

Imádságunk elsősorban Isten dicsőítése legyen, vagyis mérhetetlen szentségének és jóságának megvallása. A dicsőítő imában önmagá­ért dicsérjük őt: ez az imádás lényege. A dicsőítés nem saját érzelmeink kifejezése, hanem Isten szentségének hívő megvallása, akkor is, ha ez részünkről áldozatba kerül. Végül is ez lesz örök boldogságunk legfőbb tevékenysége, amit sose fogunk megúnni.

Mutassuk be az Istennek szüntelenül a dicséret áldozatát: az őt megvalló ajkak gyümölcsét (Zsid 13,15).

Adjátok meg az Úrnak a nevét megillető dicsőséget, és szent udvarában imádjátok az Urat! (Zsolt 29,2)

Ti, akik szeretitek, dicsőítsétek az Urat! (Zsolt 30,5)

Szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura, Istene! Dicsőséged betölti a mennyet és a földet. (Római Mise­könyv; vö. Iz 6,3)

Teljenek be ajkaink dicséreteddel, hogy énekeljük, Uram, a te dicsőséged, mert méltattál minket, hogy részesüljünk halhatatlan, éltető, szent égi titkaidban. (Bizánci liturgia)

Hallottam, hogy minden teremtmény a mennyben, a föl­dön, a föld alatt és a tengerben levőkkel együtt ezt mondta: “A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkönörökké!” (Jel 5,13)

Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett szá­molni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből álltak a trón és a Bárány előtt, fehér ruhába öltözve, kezük­ben pálmaág. Nagy szóval kiáltották és mondták: “Üdv Istenünknek, aki a trónon ül és a Báránynak!” Az angyalok mind a trón, a vének és a négy élőlény körül álltak, arcra borultak a trón előtt, és imádták az Istent, mondván: “Amen, áldás, dicsőség, bölcsesség, hála, tisztelet, hatalom és erő a mi Istenünknek örökkönörökké! Amen.” (Jel 7,912)

A dicsőítő ima egyik elemi formája a kis doxológia:

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké. Amen.

Szükség van a hálaadó imára is. Isten örömmel veszi, ha megkö­szönjük ajándékait.

Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, vissza­ment, és emelt hangon dicsőítette az Istent, s arcra borulva hálát adott neki. Ez szamariai volt. Jézus megkérdezte: “Nem tízen voltak, akik megtisztultak? Hát a kilenc hol maradt? Nem akadt más, csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsőítse az Istent?” (Lk 17,1518)

Adjatok hálát az Úrnak, mert jó: irgalma örökké tart (Zsolt 118,1).

Ha vétkeztünk, úgy kell bocsánatot kérnünk Istentől, mint élő sze­mélytől, akit megbántottunk. Az engesztelő ima kedves Istennek.

A vámos megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek! Mondom nektek, hogy ez megigazul­tan ment haza (Lk 18,1314).

Áldozatom a bűnbánó lélek, az alázatos és töredelmes szí­vet nem veted meg (Zsolt 51,19).

Jézus megígérte kérő imáink meghallgatását is. Ezek is megdicsőí­tik Istent, mert elismerjük bennük őt minden jó forrásának.

Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek (Lk 11,9).

Fontos, hogy Istenbe vetett bizalommal kérjünk.

Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kér­nétek (Mt 6,8).

Amikor kérő imánkkal Istenhez fordulunk, nem szabad neheztelést hordoznunk szívünkben.

Amikor imádkozni készültök, bocsássatok meg, ha nehez­teltek valakire, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa bűneiteket (Mk 11,25).

Hinnünk kell kéréseink meghallgatásában. Ezzel a hittel adjuk föl teljesen, hogy magunk tartsuk kézben sorsunkat, és ezzel szolgál­tatjuk ki magunkat fenntartás nélkül az Atya szeretetének.

Ha imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok, és akkor valóban teljesül kérésetek (Mk 11,24).

Kéréseinknek Jézus nevében kell elhangzaniuk. Ez nem puszta for­mula, hiszen a keresztény ima nem mágia. A “név” magát a személyt fejezi ki. Azonosulnunk kell az Úr Jézussal, hogy kérésünk már ne a mi imánk legyen, hanem Jézus imája a mi ajkunkon. Az Egyszülött Fiút mindig meghallgatja az Atya.

Bizony, bizony mondom nektek: Bármit kértek az Atyától a nevemben, megadja nektek (Jn 16,23).

Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, ak­kor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok (Jn 15,7).

Az ilyen azonosulás Jézussal nem egy pillanat műve. De már a lelki élet kezdetén is elegendő tapasztalatunk lesz az imádság meghallgatá­sáról ahhoz, hogy el ne bátortalanodjunk. A megszentelődés útján előrehaladt ember imája pedig mindinkább Jézus imájává lesz, és a bármit szó egyre inkább fizikai jelentést nyer. A közbenjáró ima ha­talmánál fogva a megistenült ember valamiképpen részesedik Isten mindenhatóságából.

Ugyanezt a lelkületet fejezi ki a Szentháromság nevében való imád­ság, amit a keresztvetés így fogalmaz:

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Amen.

A keresztény kérő ima mintáját Jézus tanításából vesszük (Mt 6,913).

Az Úr imája:
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved;
jöjjön el a te országod;
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek;
és ne vígy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól!

Az imádság hatalmas fegyver a démoni hatalmak elleni harcban, különösen, ha a szentségek és szentelmények ereje kíséri.

A szentségek és szentelmények

Az imádság nem csupán az ember belső ügye, hiszen az ember test és lélek szerves egysége. Az érzékelhető jelekkelszentségeknek nevezzük (sacramentum). Jézus Krisztus egyházalapító tettében hét ilyen kegyelemközvetítő jel foglaltatik benne. kifejezett imádság bi­zonyos formái az Egyház lényegéhez tartoznak és lényegüknél fogva kegyelmet közölnek: ezeket

Az újszövetségben hét szentség van: keresztség, bérmálás, Eucharisztia, bűnbocsánat, betegek szentsége, egyházi rend, házasság.

Vannak olyan érzékelhető jelei is a kegyelemnek, amelyeket az Egy­ház hivatalosan szabályozott és jóváhagyott, de aktuális eredetük az Egyház oldó és kötő hatalmában van, nem magának Jézusnak alapító tettében. Ezeket szentelményeknek nevezzük (sacramentale).

Szentelmény például a temetési szertartás, a gyertyaszentelés, a Balázsáldás, a hamvazás, a szenteltvíz, az egyszerű megáldott olaj stb.

A szentségek és szentelmények használata erőteljes fegyver a hit harcában. Ismételt tapasztalat például, hogy a démonok félnek a szenteltvíztől. Méginkább félnek az Eucharisztiától és a bűnbocsá­nat szentségétől.

A keresztény élet elemi tápláléka Jézus testének és vérének szentsége, az Eucharisztia.

Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek (Jn 6,53).

Az Úr testéből való részesedés – vagyis amikor az ő kenye­rét esszük és az ő kelyhéből iszunk – arra indít minket, hogy haljunk meg e világ számára és életünk Krisztussal el legyen rejtve az Istenben; testünket pedig szegezzük ke­resztre szenvedélyeivel és bűnös kívánságaival együtt. (Szent Fulgentius, VI. sz.)

Ha lehet, mindennap, de legalább vasárnaponként járuljunk szent­áldozáshoz. Lehetőleg háromhetente, de legalább havonta gyónjuk meg bűneinket. Komoly betegség esetén ne várjunk a halálveszély tényleges beálltára, hanem vegyük föl a betegek szentségét. Hívő betegeinkhez hívjunk papot. Magyarországon minden plébánián gyakorlat a templomba eljönni nem tudó betegek rendszeres ott­honi áldoztatása a hónap első péntekén, esetleg más alkalmas napon.

A szentségek és szentelmények nem a hívő szubjektív teljesítmé­nye alapján hatnak, hanem a szentségek mint Isten cselekvései, a szentelmények mint az Egyház cselekvései (amelyekben szintén Isten működik). Szükséges azonban a hívő együttműködés az aján­dékozott kegyelemmel. A megajándékozottság nem passzivitás.

Sajátos szentelmény, az Egyház hivatalos istendicsérete a zso­lozsma, amely az Eucharisztia ünneplését terjeszti ki a nap különböző óráira. Szövege majdnem teljesen a Szentírásból van össszeállítva. Benne maga a Jegyes (az Egyház) énekli szerelmes énekét a Vőlegényhez (Krisztushoz), sőt maga Krisztus, a Fő imádkozik testével, az Egyházzal együtt a mennyei Atyához. A zsolozsmázás kezdetben nem a papok és szerzetesek kiváltsága volt, hanem az egész nép imája, és ezt a gyakorlatot a 2. vatikáni zsinat helyre kívánja állítani.

A hívő közösség

A sátán “a világ fejedelme” (Jn 14,30; 16,11), sőt “e világ istene” (2Kor 4,4). A “világ” szó ebben a bibliai használatban nem a terem­tést, hanem a bűn uralma alatt álló emberi közösséget jelenti.

Az egész világ a gonosz hatalmában van (1Jn 5,19).

Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete (1Jn 2,15).

Isten újjáteremtő tette a bűnös világból egy szent népet hív életre: a Jézus vérén megváltott hívő közösséget. Szükséges, hogy a világ el­várásaival és fenyegetéseivel szemben a keresztény testvérek szeretete és bátorítása támogasson bennünket a hit harcában.

A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt (ApCsel 4,32).

Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást (1Tessz 5,11).

A megfeszített és föltámadt Jézus Krisztus hívei szent közösséget alkotnak a Szentlélekben, amelyet Egyháznak nevezünk.

Az Egyház Krisztus egyetlen teste (Róm 12,5; 1Kor 10,17; 12,12; Ef 5,23.30; Kol 1,24), azaz látható jelenléte a világban, amely részegy­házakból áll, de egy népet alkot a pápa és a püspökök vezetése alatt. A püspök képviselői a presbiterek, segítőtársaik a diakónusok. Az Egyháznak tehát van szent hatalmi rendje, hierarchikus struktúrája.

Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, kövessétek őket, mert ők vigyáznak rátok, abban a tudatban, hogy számot adnak lelketekről. Bárcsak örömmel tehetnék, nem sóhaj­tozva, mert hisz az nem válnék javatokra (Zsid 13,7).

Becsüljétek meg azokat, akik körötökben fáradnak, vezet­nek és intenek benneteket az Úrban (1Tessz 5,12).

Engedelmeskedjetek az elöljáróknak. Egymás iránt pedig mindannyian viseltessetek alázattal, mert az Isten a kevé­lyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad (1Pt 5,5).

A hierarchikus rend nem jelenti azt, hogy a legtöbb hívő szerepe passzív engedelmességre korlátozódik. Ugyanazon Szentlélek befo­lyása alatt mindenki kezdeményezhet, és a hívőknek magában a keresztségben gyökerező joga, hogy – elöljáróik ellenőrzése mellett – kisebb vagy nagyobb közösségeket alkossanak.

A krisztushívőknek jogában áll, hogy jótékony, illetve val­lásos célú vagy a keresztény hivatást a világban előmozdító társulásokat alapítsanak és vezessenek, valamint, hogy ugyanilyen célok megvalósítása érdekében összejöveteleket rendezzenek (Egyházi Törvénykönyv, 215. kánon).

Nagyon sok plébánián kisebb csoportokba (ifjúsági, fiatal házas, felnőtt, nyugdíjas) tömörülnek a hívők. A 2. vatikáni zsinatot meg­előző, de főképpen az azt követő időben sok lelkiségi mozgalom és társulás született, amelyek a Krisztusmisztérium új átélését igyekszenek előmozdítani.

Az Egyház csak az apostolok utódainak – a pápának és a püspököknek – hierarchikus vezetésével és minden hívő aktív, kezdeményező közreműködésével élhet egészséges életet a Szentlélekben.

Sajátos társulás az Egyházban a szerzetesi közösség: a mennyei élet­forma bátor hitben való elővételezése a földön. A szerzetesrendek célkitűzésük és a nekik jutott speciális kegyelmi ajándék szerint kü­lönböznek egymástól. Az Egyház története sok szentéletű rendalapítót és szerzetest tart számon.

A szerzetesrendekben olyan férfiak vagy nők társulnak, akik Isten országáért szűzi tisztaságban, szegénységben és engedelmességben élnek.

Nem Isten akarata viszont az, hogy a Jézusban hívők vitás kérdések miatt szakadjanak különböző közösségekre.

Éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban. Kloe hozzátartozói ugyanis azt a hírt hozták felőletek, testvérek, hogy pártokra szakadtatok. Arra gon­dolok, hogy akadnak köztetek, akik így nyilatkoznak: “Én Pállal tartok, én meg Apollóval, én Kéfással, én meg Krisztussal.” Talán megoszlott Krisztus? Vajon Pált feszí­tették értetek keresztre, avagy Pál nevében keresztelkedtetek meg? (1Kor 1,1013)

Bűnbánatot kell tartanunk azért, hogy Krisztus testét, az egyetlen Egyházat különböző felekezetekre engedtük széthullani, és keresnünk kell az egység útját. Ez a keresés az ökumenikus mozgalom. Az ökumenizmus útja nem lehet az igazság kérdésében tanúsított közöm­bösség, de nem lehet az uniformizálás sem. A katolikus Egyház nem fogja föladni vagy fakultatívnak minősíteni hittételeit, viszont nem is fogja saját kialakult megjelenési formáit más közösségekre kénysze­ríteni, amelyek fejlődése más úton haladt. Az egység nem emberi mű lesz, hanem Isten történelmi csodája, amit ki kell imádkoznunk, s amelynek magvetése a XX. század különböző felekezetű vértanúinak Jézusért kiontott vére.

Egymás megbecsülésére, szeretetére és a másiknak adott kegyelmi ajándékok kölcsönös elismerésére van szükség, hogy a Szentlélek kiküszöbölhesse a történelmi félreértéseket, és titokzatos hatalmá­val létrehozhassa a kifejezési formáiban sokszínű, de hitében mégis egységes közösséget, amely evangélikusnak (evangéliuminak), ortodoxnak (igazhitűnek), katolikusnak (egyetemesnek), reformátusnak (megújítottnak) és szabadegyháznak (tagjai szabad akaratából összegyűltnek) egyaránt nevezhető, anélkül, hogy ezek a jelzők egymást kizárnák. Most még nem vagyunk a megvalósulás küszöbén, de a 2. vatikáni zsinat óta máris nagyon sok történt a katolikusok és más felekezetűek közeledése terén.

Az ökumenizmus az Egyház hitben és szeretetben való egységének helyreállítására irányuló törekvés, amely meg akarja őrizni a hit megnyilvánulási formáinak jogos sokféleségét.

A Szentlélek karizmái

A Szentléleknek a hívő közösségben történő érzékelhető megnyilvá­nulásait karizmáknak, lelki adományoknak nevezzük.

Nem akarom, testvérek, hogy a lelki adományokat illetően tudatlanok maradjatok. A lelki adományok ugyan különfé­lék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten, aki min­denben mindent véghezvisz, ugyanaz. A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon velük. Az egyik ugyanis a bölcsesség szavát kapja a Lé­lektől, a másik a tudás szavát ugyanattól a Lélektől, a harmadik a hitet kapja ugyanabban a Lélekben, vagy pedig a gyógyítás adományát szintén ugyanabban a Lélekben. Van, aki erőnyilvánulásokat kap, van, akinek a prófétálás­nak vagy a lelkek megkülönböztetésének képessége jut osztályrészül. Más különféle nyelveket vagy pedig a nyel­vek magyarázatát nyeri el ajándékul. Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinekkinek (1Kor 12,1.411).

A karizmákat, akár a legragyogóbbak közül valók, akár egyszerűbbek és gyakorta előfordulók, hálaadással és vi­gasztalódással kell fogadnunk, mert mindig éppen időszerűek és nagyon is hasznosak az Egyházban. (2. vati­káni zsinat: Lumen Gentium 12.)

Téves az az állítás, hogy a karizmák – akár a rendkívüliek is – az ősegyházra korlátozódtak. Jézus ígérete szerint a jelek azokat kísé­rik, akik hisznek, minden korlátozás nélkül.

Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevem­ben démonokat űznek ki, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt ne­kik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak (Mk 16,1718).

A XX. század első napjára virradó éjszakán XIII. Leó pápa a Szent Péter bazilikában az Egyház nevében intonálta a Veni Creator Spiritus (Jöjj, Teremtő Lélek) himnuszt, ezzel a Szentléleknek ajánlva az Egyház új évszázadát. 1901. január 1én késő este az Egyesült Államokban, a kansasi Topekában, a metodista Charles Parham Bibliaiskolájában született meg a pünkösdmozgalom, amelyben friss erővel lépett föl a Szentlélek megtapasztalása, kí­sérve különböző karizmák – így a nyelvek, a prófétálás, a gyógyítás adománya – működésétől. Először külön pünkösdi felekezetek születtek (ilyen Magyarországon az Evangéliumi Pünkösdi Közös­ség), de a század ötvenes éveiben a mozgalom átterjedt a történelmi protestáns egyházakra, 1967től pedig a katolikus Egy­házra is, ahol ma már inkább karizmatikus megújulásnak nevezik. A Szentszék jóváhagyta a katolikus karizmatikus megújulás több nemzetközi szervezetét.

A karizmák nem öncélúak, nem szabad a figyelem központjába ke­rülniük. Az Ajándékozóra és nem az ajándékokra kell elsősorban figyelnünk. Az adományok csak eszközök a hívő közösség építé­sére.

Nem szabad vakmerően kívánkozni rendkívüli adományok után, és elbizakodottan nem szabad tőlük remélni az apos­toli munkálkodás eredményességét. Valódiságukat és célszerű felhasználásukat illetően azokra tartozik az ítélet, akik elöljárók az Egyházban, és akiknek különösképpen feladatuk nem a Lélek kioltása, hanem az, hogy vizsgálja­nak felül mindent, és a jót tartsák meg (vö. 1Tessz 5,12 és 1921). (2. vatikáni zsinat: Lumen Gentium 12.)

A rendes és rendkívüli adományok megkülönböztetése roppant fontos. A rendes adományokra aktívan kell törekednünk azzal, hogy természetes adottságainkat (pl. beszélőképesség) a Szentlélek rendelkezésére bocsátjuk. A rendkívüli adományok Isten tetszése szerint jelentkeznek, többnyire úgy, hogy a rendesekből nőnek ki.

Ha valaki a hitben kapott belátásait kimondja, a bölcsesség szavá­nak rendes adományát gyakorolja. Ha képességeit meghaladó mélységű természetfölötti belátásokat kezd közölni, a Szentlélek a bölcsesség szavának rendkívüli szintjére emelte az adományt.

Ha a hívő kimondja imádság közben született intuitív megérzéseit, az ismeret szavának rendes karizmáját gyakorolja. Ha emberileg megmagyarázhatatlan konkrétságú ismeretet közöl (pl. Péter Ananiással és Szafirával ApCsel 5,111ben), a Szentlélek az isme­ret szavának rendkívüli szintjére emelte az adományt.

Ha a hívő kérő imát mond és hittel várja annak meghallgatását, a hit rendes karizmáját gyakorolja. (Ez nem egyszerűen a hit erénye, hanem abból fakadó konkrét várakozás.) Ha világos indítást kap, hogy konkrét és rendkívüli beavatkozást várjon Istentől (pl. Pál Elimásszal szemben ApCsel 13,911ben), akkor a Szentlélek a hit rendkívüli adományának szintjére emelte karizmáját.

Ha a hívő egyszerűen imádkozik egy beteg gyógyulásáért, és a be­teg fokozatosan, normális módon meggyógyul, a gyógyítás rendes adományával van dolgunk. Ha a beteg váratlan hirtelenséggel, or­vosilag megmagyarázhatatlan módon meggyógyul, a Szentlélek a gyógyítás rendkívüli adományával avatkozott be.

Ha valaki kezét rátéve imádkozik egy testvéréért, és a másik erőt érez áradni maga felé, amely megingatja a lábán, ez az erőnyilvá­nulás rendes karizmája. (A pszichofizikai ráhatás természetes dolog, ez van átadva a Szentléleknek az imádságban.) Ha viszont valaki egyetlen szót szól, és erre környezetében mindenki földre zuhan egy titokzatos erő befolyása alatt (Jn 18,6), a Szentlélek rendkívüli erőnyilvánulással avatkozott be.

Ha a hívő egyszerűen kimondja sugallatait, amelyeket a Szentlé­lektől származónak vél, a prófétálás rendes adományát gyakorolja. Ha félreismerhetetlen, erővel teljes isteni szózatot kap, az a prófé­tálás rendkívüli karizmája. (A prófétálásnak nem szükségképpen része a jövő ismerete! Egyszerűen Istentől ihletett, érthető nyelven való beszédet jelent. Gyakran nem más, mint dicsőítő ima, mint Lk 1,67ben is.)

Ha valaki imádság közben különös zavart érez lelkében és ezt dé­moni jelenléttel magyarázza, a lelkek megkülönböztetésének rendes ajándékát gyakorolja. Ha látomásban látja a jelenlévő démont, ez a lelkek megkülönböztetésének rendkívüli adománya. (Sok más for­mája is van.)

Ha egy hívő, a Szentléleknek átadva hangképző szerveit, érthetet­len beszéddel imádja Istent, kifejezve ezzel az ő felfoghatatlan misztériumát, a nyelvek rendes adományát gyakorolja. Ha viszont valaki ismert, de általa nem tanult idegen nyelven szólal meg, ez a nyelvek rendkívüli karizmája.

Ha a nyelveken szólás arra ihlet valakit, hogy érthető nyelven imádkozzék vagy prófétáljon, az illető a nyelvmagyarázat rendes karizmájával él. Ha valaki a Szentlélek segítségével lefordít egy általa nem ismert idegen nyelven elhangzó szöveget, akkor a nyelvmagyarázat rendkívüli adománya működik.

Mindezek csak példák. 1Kor 12,810 nem sorolja föl az összes adományt. A karizmák korlátlan változatossága és különféle cso­portosítása lehetséges.

A lelki adományokat mindig alá kell vetni az egyházi vezetők megkülönböztető és rendező szerepének, mert ez az ő karizmájuk. A valódi karizmáknak is lehetséges helytelen használata. Szent Pál ezért ad szabályokat a korintusiaknak az adományok használatára nézve (1Kor 14). Ezek a szabályok az akkori korintusi egyházra vonatkoztak, de a mai püspökök éppígy adhatnak előírásokat a rá­juk bízott közösségeknek. A Szentlélek ilyenkor engedelmességre ihlet, nem a karizmák önkényes használatára.

A karizmák a Szentlélek érzékelhető megnyilvánulásai, amelyeket a hívőknek a hierarchia irányítása alatt az Egyház építésére kell használniuk.

Minden karizma eszköz, amely a hívő közösség növekedését és meg­erősödését szolgálja. Egyes karizmáknak (pl. a gyógyításnak) nagy szerepe van az evangelizációban, mert alkalmasak arra, hogy érdek­lődést és hitet ébresszenek. Más karizmák (pl. a nyelvek adománya) inkább az Istennel való mélyebb személyes egyesülés eszközei. A rendes karizmákra aktívan törekednünk kell, de szabad alázatos bi­zalommal (nem vakmerő elbizakodottsággal, és nem a természetes eszközök mellőzésével) a rendkívüli karizmákat is kérnünk Istentől, aki kellő pillanatban megadja azokat a hívők megerősítésére és a nemhívők meggyőzésére.

Törekedjetek a szeretetre, de igyekezzetek a lelki adomá­nyokat is elnyerni (1Kor 14,1).

Uram, tekints fenyegetőzéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék szavadat. Nyújtsd ki ke­zedet, hogy gyógyulások menjenek végbe, jelek és csodák történjenek szent szolgád, Jézus nevében (ApCsel 4,2930).

Újítsd meg a jeleket, és tégy csodákat újból. (Sir 36,5; ezt imádkozza az Egyház Az Imaórák Liturgiájá ban: II. hét, hétfő, reggeli dicséret.)

Elterjedt tévedés, hogy a karizmák csak a lelki élet magas fokán lépnek föl. ApCsel 10,4448ban Kornéliusz és társai még meg sincsenek keresztelve, amikor karizmákat kapnak. ApCsel 19,56ban közvetlenül a bérmálás után kapják az efezusi hívők a nyelvek és a prófétálás adományát. Az adományok elnyerését inkább a vá­rakozással teljes hit és az aktív elfogadás teszi lehetővé, mint a hitben való érettség.

A szentek közössége

Az Egyház egy része a földön él (zarándokegyház), más része a mennybe való belépésre válik alkalmassá a tisztítótűzben (szenvedő egyház), harmadik – és remélhetően a legnagyobb – része azonban már a mennyben van, és a szent angyalokkal együtt boldogan látja Isten arcát (megdicsőült egyház). Ez a három rész szent közösséget alkot a Szentlélekben.

Ti Sion hegyéhez járultatok, az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, az angyalok ezreihez, az égben számon tartott elsőszülöttek ünnepi sokadalmához és gyü­lekezetéhez, mindnyájunk bírájához, az Istenhez, a tökéletes igazak lelkeihez, az új szövetség közvetítőjéhez, Jézushoz, a ránk hulló vérhez, amely hathatósabban kiált, mint Ábelé (Zsid 12,2224).

A “tökéletes igazak” közül kiemelkedik Mária, Jézus anyja. Ő, aki Isten kegyelméből és hívő engedelmessége által valóságos Istenszülő, aki a Szentlélek erejéből szűzen foganta és hozta világra a megteste­sült Istent és szülése után is szűz maradt, a Fiúval fennálló egyedülálló kapcsolata révén kiemelkedő üdvtörténeti helyzetben van. Anyai fájdalommal szenvedte végig Jézus kínhalálát, anyai szeretettel fogadta fiává Jánost, Jézus szeretett tanítványát, és az ő személyében az Egyház minden tagját, az anya örömével fogadta Jézus föltámadá­sát, és tiszta szívének teljes nyitottságával tette magáévá a Szentlélek pünkösdi ajándékát. Isten kegyelme Fiának érdemeire való tekintettel eleve megóvta őt minden bűntől, az áteredő bűntől is, mert Isten Szent Fiának emberi élete nem fakadhatott szennyezett talajból. En­nek következménye, hogy Isten megőrizte őt a test föloszlásától is, és a földi élet végén történt elszenderülése után test szerint is fölvette a mennyei dicsőségbe. Jézust, a kegyelem forrását általa kaptuk, tehát minden kegyelmet általa kapunk. Ő az egész Egyház Anyja.

Szűz Mária, Isten Anyja, különleges módon részesült a kegyelemben, ezért a természetfölötti rendben ő mindnyájunk Anyja.

Az Egyháznak ezt a hitét sokan azzal utasítják vissza, hogy “nincs benne a Szentírásban”. A Szentírásban azonban Gábor angyal ezzel a szóval köszönti Máriát: kekharitómené, “kegyben részesült” (Lk 1,28). Ez kivételezettet, privilegizáltat jelent a kegyelmi rendben. A Szenthagyomány tanúinál már bőséges anyagot találunk e kivé­telezettség megfogalmazására, s nem szabad felednünk, hogy a Hagyomány a Bibliával egyenrangú forrása az Egyház hitének. Má­ria kegyelmi privilégiumait az Egyház hitbeli reflexiója öntötte fogalmi alakba a dogmafejlődés során, de mindig a Szentlélek ve­zetése alatt és a Tanítóhivatal ellenőrzésével. Az Egyház hitében ma sincs több, mint ami a kekharitómené kifejezésben eleve benne foglaltatik, csak ma a reflektáltság magasabb szintjén birtokoljuk a hitletéteménynek ezt a tartalmát.

Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyü­mölcse! Hogy lehet az, hogy Uramnak anyja jön hozzám? (Lk 1,4243)

Nézd a szeráfokat, és meglátod, hogy minden nagyságuk kisebb, mint a Szent Szűzé, és hogy egyedül a Teremtő múlja felül ezt a teremtményt. (Damaszkuszi Szent János, VIII. sz.)

Szépségben jelensz meg; szűzi tested teljesen szent, egé­szen tiszta, egészen Isten lakóhelye, úgyhogy emiatt az elporladástól is mindenkor idegen; mint emberi test, a romlatlanság magasabb életébe jutott, azonban ugyanaz az élő és dicsőséges test, sértetlen és a tökéletes életnek ré­szese. (Konstantinápolyi Szent Germánusz, VIII. sz.)

Szűz Máriát az Angyali üdvözlettel szoktuk köszönteni.

Angyali üdvözlet

Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes,
az Úr van teveled!
Áldott vagy te az asszonyok között,
és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus.
Asszonyunk, Szűz Mária,
Istennek szent Anyja,
imádkozzál érettünk, bűnösökért
most és halálunk óráján.
Amen.

Jézus második eljövetele

Halálunk óráján kell végső harcunkat megvívnunk a sátánnal. Halá­lunk pillanatában mindnyájan ítéletre kerülünk. Aki kész, annak nem kell várnia: végleg egyesül Istennel.

Az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része (Zsid 9,27).

Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban (Lk 23,43).

Egyszer azonban a történelem is beteljesül. Jézus újra eljön, ezúttal mindenkitől fölismerhetően, isteni dicsőségben. Végső győzelmet ül a sötétség hatalmai fölött, és végső ítéletet mond.

Majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, hatalommal és dicsőséggel (Mk 13,26).

Mellét veri a föld minden népe, mert látja, amint az Em­berfia eljön az ég felhőin, nagy hatalommal és dicsőséggel (Mt 24,30).

Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment (ApCsel 1,11).

Amikor eljön dicsőségében az Emberfia és vele minden angyal, helyet foglal fönséges trónján. Elébe gyűlnek mind a nemzetek, ő pedig különválasztja őket egymástól, ahogy a pásztor különválasztja a juhokat a kosoktól (Mt 25,3132).

Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában, s hatalmat adott neki, hogy ítéletet tartson, mert hiszen ő az Emberfia (Jn 5,2627).

Nézzétek, közeleg az Úr szentjeinek tízezreivel, hogy ítéletet tartson mindenek fölött, és megbüntessen min­den istentelent minden istentelenségért, amelyet istentelenül elkövetett, és minden káromló szóért, amit az istentelen bűnösök a szájukon csak kiejtettek (Jud 1,1415).

Jézus második eljövetele együtt jár a holtak feltámadásával. Mind a kárhozat, mind az üdvösség a teljes, testlélek emberre vonatkozik. Maga az univerzum is megújul.

Elérkezik az óra, amikor a sírokban mindnyájan meghall­ják az Isten Fia szavát, és előjönnek. Akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra (Jn 5,2829).

Mi élők, akik az Úr eljöveteléig megmaradunk, nem előz­zük meg az elhunytakat. A parancsszóra, a főangyal szólítására, Isten harsonájának zengésére az Úr maga száll le a mennyből. Először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, akik életben maradtunk. A felhőkön velük együtt elragadtatunk a magasba Krisztus elé, és így örökké az Úrral leszünk (1Tessz 4,1517).

Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja. Ezen a napon az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld és ami rajta van, elenyészik. Mivel így minden elpusztul, minden tekintetben szentül és vallásosan kell élnetek, hiszen várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor is az egek lángba borulnak és felbomla­nak, az elemek a tűz hevétől megolvadnak. Mi ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját (2Pt 3,1013).

Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak, és tenger sincs többé (Jel 21,1).

Jézus második eljövetele véglegessé teszi a gonoszság kudarcát, kiárasztja Isten dicsőségét a teljes való­ságra, újjáteremti az univerzumot és az emberi testet.

Egyesek a végső ítélet előtt Jézus ezeréves uralmát várják a földön Jel 20,110 szószerinti értelmezésével. Ez a bibliai rész azonban elsődleges jelentésként a vértanúk jutalmát, másodlagos jelentés­ként az egész Egyház üdvtörténeti helyzetét ábrázolja jelképesen, nem pedig az “időpontokat és körülményeket” közli, amelyekről ApCsel 1,7 világosan megmondja, hogy nem ismerhetjük őket.

Ami az időt és az órát illeti, testvérek, arról nem szükséges írnom. Magatok is pontosan tudjátok, hogy az Úr napja úgy érkezik el, mint éjjel a tolvaj (1Tessz 5,12).

Annyit szabad tudnunk, hogy az Úr eljövetelét a gonoszság elha­talmasodása, egyházüldözés és az Antikrisztus uralma előzi meg (2Tessz 2,312; 1Jn 2,18; Jel 13,1117; 16,1315; 19,1920). Jézus végső győzelmet arat az istenellenes hatalmak és a sátán fölött. Sohasem tudhatjuk, hogy a jelenlegi próbatétel nem azonos-e a végsővel, ezért mindig készen kell állnunk.

Jézus második eljövetelét megelőzi Izrael teljességének belépése a messiási teljességbe (Róm 11,12.26). A zsidó Jézus a zsidó messi­ási remény beteljesülése.

Tartsatok hát bűnbánatot, és térjetek meg bűneitek bocsá­natára, hogy eljöjjön az Úr színétől a megenyhülés ideje, és elküldje az elsősorban nektek rendelt Megváltót, Jézust, akit az égnek kell befogadnia egészen a mindenség meg­újulása idejéig, ahogy az Isten régesrég megmondta szent prófétái ajka által (ApCsel 3,1921).

Jézus eljövetele a teremtett valóság kivirágzása, Isten dicsőségével való eltelése lesz. Az Egyház várja Urát, a menyasszony várja Jegyesét.

A Lélek és a menyasszony mondják: “Jöjj el!” Aki hallja, mondja: “Jöjj el!” Aki szomjazik, jöjjön. Aki kívánja az élet vizét, ingyen vegye (Jel 22,17).

Jöjj el, Uram Jézus! (Jel 22,20)

Imádság Jézus eljöveteléért

Úr Jézus, örök bölcsesség, Alfa és Ómega, jöjj szívembe, és töltsd be menynyei fényességeddel! Úr Jézus, Isten Báránya, jöjj el hozzám, és megváltó vé­red erejével tisztíts meg minden szennytől, a sötétség hatalmának minden befolyásá­tól! Úr Jézus, aki föltámadtál a halálból, neked adom életemet és halálomat: sza­badíts meg a félelemtől és minden bizonytalanságtól! Úr Jézus, aki elveszed a világ bűneit, jöjj el embertársaimhoz, ragyogd be őket evangéliumod világossá­gával, érintsd meg őket szereteted édességével, add meg nekik a hit és a megtérés kegyelmét, hogy Uruknak és életük értelmének ismerjenek el téged! Úr Jézus, aki az Atya jobbján ülsz, áraszd ki Szentlelkedet az emberiségre, hogy re­ménységre és békességre találjon benned! Úr Jézus, aki ítélni fogsz élőket és holta­kat, eljöveteled ragyogásával rombold le a Gonosz műveit, és teremtsd újjá a min­denséget isteni dicsőségedben! Jöjj el, Úr Jézus, teljesítsd be művedet, tegyél ben­nünket a mennyei Jeruzsálem lakóivá, ahol a boldogító szeretet szüntelen áradá­sában és túlcsordulásában élhetünk! Amen.

Az imádás mint életforma

Az imádás – mint láttuk – az isteni szentségnek kijáró feltétlen oda­adás, Isten mindent meghaladó fölségének szabad elismerése. Az imádás természetfölötti megvalósulása azt jelenti, hogy a Fiú isteni élete, az Atyának való feltétlen odaadása lesz a mi életünk is. A Szentlélektől átjárt, megistenült emberi életnek lényegét teszi ki ez az odaadás: az Atya ingyenes önajándékozására szeretetben adott vá­lasz. Az imádás tehát nem csupán a kifejezett imádkozást foglalja magában, hanem betölti a hívő életét, és minden egyéb tevékenységé­nek alapját képezi. A hitből fakadó minden cselekedet az Atya akaratának szerető engedelmességben való teljesítése: tettben való­suló imádás.

Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki kül­dött, s elvégezzem, amit rám bízott (Jn 4,34).

Minden hívő pap (lényegesen más értelemben, mint a papnak is neve­zett presbiter, aki az apostoli hatalom részese), vagyis hivatásos áldozatbemutató.

Épüljetek lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által (1Pt 2,5).

Választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulaj­donul kiválasztott nép vagytok (1Pt 2,9).

Főpapunkhoz, Jézushoz hasonlóan, aki önmagát adta áldozatul a ke­reszten, mi is önmagunkat áldozzuk Istennek.

Ilyen főpap kellett nekünk: szent, ártatlan, feddhetetlen, a bűnösöktől elkülönített, aki fölségesebb az egeknél. Ő nem szorul rá, mint a többi főpap, hogy naponként először a sa­ját vétkeiért mutasson be áldozatot, s csak azután a nép bűneiért. Egyszer s mindenkorra megtette ezt, amikor ma­gát feláldozta (Zsid 7,2627).

Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok tes­teteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi hódolatotok (Róm 12,1).

Ő tegyen minket neked szentelt örök áldozattá, hogy el­nyerhessük az örökséget választottaiddal. (Római Misekönyv, III. eucharisztikus ima)

Az Eucharisztiában Jézus megfeszített és föltámadt testével, értünk ontott életadó vérével egyesülünk, hogy egész emberi egzisztenciánk imádássá váljék. Valamennyi egzisztenciális területünket – amelyeket a Már nem én, hanem Krisztus c. részben sorra vettünk – sajátos természetfölötti minőség járja át. A Szentlélek fölizzít Isten imádá­sára, mint a tűz a beletartott vasat. Az imádásra odaadott hívő életben teljesül Jézus programja:

Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akar­nék, mint hogy lángra lobbanjon? (Lk 12,49)

A mennyben állandóan lángol a Szentháromság belső életét alkotó isteni önajándékozás lángja. Az Atya trónja előtt ott áll Jézus, az ál­dozati Bárány, megdicsőült sebeivel, és ott lobog a Szentlélek teljessége, a “hét lélek”, amit a hagyomány a Szentlélek hét ajándé­kával hoz kapcsolatba.

Íme, trónt állítottak fel a mennyben és a trónon ült valaki. Az ott ülő tekintete jáspishoz és kárneolhoz hasonlított, és smaragdhoz hasonló szivárvány volt a trónja körül. A trón körül huszonnégy szék, a székeken huszonnégy vén ült, fe­hér ruhába öltözve, a fejükön aranykoszorú. A trónból zengő, mennydörgő villámok csapkodtak. A trón előtt hét lobogó fáklya lángolt: Isten hét szelleme (Jel 4,25).

Láttam, hogy a trón és a négy élőlény és a huszonnégy vén között ott áll a Bárány, mintha leölték volna. Odament, és átvette a trónon ülő jobbjából a könyvet. Amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bá­rány előtt. Hárfája volt mindegyiknek és tömjénnel tele aranycsészéje ezek a szentek imádságai. Új éneket éne­keltek: “Méltó vagy, hogy átvedd a könyvet és feltörd pecsétjeit, mert megöltek, és véreddel megváltottad az em­bereket Istennek, minden nyelvből, népből és nemzetből, Istenünk országává és papjaivá tetted őket, és uralkodni fognak a földön.” (Jel 5,610)

Van olyan biblikus magyarázat is, hogy a “hét lélek” vagy “hét szellem” hét angyalt jelent. Az egyházatyák értelmezését azonban még akkor is szabad volna használnunk, ha nem volna azonos a szöveg szószerinti értelmével, hanem csak annak “lelki értelmét” képviselné.

Az imádás nem alkalmi tevékenység, hanem életforma, amelyben a Szentlélektől ösztönözve egész életünk hívő engedelmességével hódolunk a szentséges Isten előtt.

Az imádás mint életforma állandó osztozás Jézus húsvéti misztériu­mában és annak közvetítésével a Szentháromság boldog mennyei életében. Az imádásra odaadott élet Istennel való megpecsételtség, kiolthatatlan láng és boldog szerelem.

Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a ka­rodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész fo­lyamok sem tudnák elsodorni. Ha valaki háza egész vagyonát felkínálná is a szerelemért, azt is kevesellnék! (Én 8,67)

Ha ismernéd Isten ajándékát...

A Szentlélek Isten önajándékozásának személyes valósága. Neki tu­lajdonítjuk a hit világosságát és az isteni szeretet befogadását. A Szentlélek pünkösdi ajándéka erőt jelent a húsvéti misztérium kom­munikálására. A Szentlélek elnyerése nem csupán hitben megragadott láthatatlan valóság, hanem tapasztalat is.

Isten ezt a Jézust támasztotta fel, akinek mi mind tanúi va­gyunk. Azután, hogy az Isten jobbja fölmagasztalta, megkapta a Szentlélek ígéretét az Atyától, azt kiárasztotta, amint látjátok és halljátok (ApCsel 2,3233).

Amikor Simon látta, hogy az apostolok kézrátétellel köz­vetítik a Szentlelket, pénzt ajánlott fel nekik (ApCsel 8,18).

Hitünk mindig túlmutat tapasztalatainkon, magára Istenre irányul. Ennek ellenére fontos a megtapasztalás, mert lehetségessé, intenzí­vebbé és továbbadhatóvá teszi a hitet.

Hogyan menekülhetnénk meg mi, ha semmibe vesszük azt a mérhetetlen üdvösséget, amelyet először az Úr hirdetett, azután a fültanúk megszilárdítottak köztetek, az Isten pedig különféle jelekkel, hatalmas csodákkal, és a Szentlélek tet­szése szerint osztogatott adományaival igaznak bizonyított? (Zsid 2,34)

“Ha ismernéd Isten ajándékát!” – mondja Jézus a szamariai aszszonynak (Jn 4,10). Ez az ajándék a Szentlélek “élő vize”, amely csillapítja egzisztenciális szomjunkat, bekapcsolja életünket a Szentháromság szeretetáramába, elfogadásra és odaadásra ösztö­nöz. Az Egyház történelmében mindig voltak, akik tapasztalták Isten Lelkét (misztika). Kisebb vagy nagyobb mértékben és külön­böző módokon ez a tapasztalat a keresztény élet lényegéhez tartozik, hiszen Isten nemcsak lényünk egy részét akarja lefoglalni, hanem egész emberi valónkat.

Az önmagát ajándékozó Isten a Szentlélek működésével érzékelhető módon is megérint bennünket. Ez nem egyesek kiváltsága, hanem valamilyen módon minden keresztény ajándéka, aki kész hittel elfo­gadni.

Istenünk, te híveid szívét a Szentlélek megvilágosításával tanítod. Add, hogy ugyanazon Szentlélek segítségével megismerjük, ami helyes, és az ő vigasztalásának szünte­lenül örvendjünk. (Római Misekönyv)

A Szentlélek tapasztalható működése az Isten imádására szentelt élet lényegi vonása.

Az Isten imádására odaszánt embert jellemzi a pünkösdi tapasztalat, a Szentlélek kiáradása és vezetése, a mennyben égő isteni tűz lehul­lása a földre. Radikális imádásban élni egyúttal az jelenti: állandó pünkösdben élni. Az imádásra odaszentelt élet így tanúságtevő élet is lesz, mert Isten jelenlétét és szentségét sugározza.

A HÉT LÁNG Szövetség olyan közösség, amely Isten imádására alakult. Az isteni trón előtt lobogó hét lángot (Jel 4,5) akarja je­lenvalóvá tenni a földön. Ezért evangelizáló közösség is, hiszen a Szentlélek a húsvéti misztérium kommunikációjára ösztönöz.

A HÉT LÁNG Szövetség elkötelező imája

Uram, Jézus Krisztus! Te vagy az élő Is­ten Fia, te vagy az út, az igazság és az élet. Hiszek benned, mint Megváltómban, és imádlak téged, mint Istenemet. Halálod és föltámadásod erejével töröld el bűnei­met, szentelj meg és végy birtokodba engem. Ígérem, hogy hűségesen követlek, és engedelmeskedem neked.

(Itt a közösség tagjai – elkötelezettségi szintjüknek megfelelően – különböző mondatokat toldanak be.)

Tied akarok lenni: tedd rám az isteni Tűz pecsétjét. Szüntelenül imádni akarlak: gyújts lángra, hogy égő fáklyaként lo­bogjak színed előtt, ettől a perctől fogva mindörökké. Tanúságot akarok tenni ró­lad: tölts el engem a Szentlélek teljességével, hogy boldogan hirdessem dicsőségedet. Köszönöm, Uram! Amen.

Az Eucharisztia imádása

A szentmisében konszekrált (megszentelt) kenyér Jézus Krisztus va­lóságos teste, a konszekrált bor az ő valóságos vére.

Mivel Jézus föltámadt, teste tartalmazza vérét és vére együtt van testével, vagyis mind a kenyér, mind a bor alakjában a teljes Jézus van jelen.

A konszekrált kenyeret – az Úr valóságos testét – a szentségházban (tabernákulumban) szokás őrizni és időnként imádásra nyilvánosan kihelyezni. Akár csukott tabernákulumban, akár nyilvánosan kihe­lyezve imádjuk a szent Testet, valóságos testközelben vagyunk a megfeszített és föltámadt Jézussal.

Benne lakik testi formában az istenség egész teljessége (Kol 2,9).

Az Eucharisztia imádása a Szentlélekben való személyes találkozás a megfeszített és föltámadt Jézussal.

Az szentségimádás kivételes lehetőség Isten jelenlétének átélésére. Vannak hangos formái is, de a hallgató imádás mélyebb. Ilyenkor csöndben csak annyit mondunk, amennyi részünkről az imádás szán­dékának megerősítésére szükséges (pl. Jézus nevét ismételve, vagy a nyelvek adományával élve). Ha figyelmünk elkalandozott, megszóla­lunk, ha Isten jelenléte csöndben betölt bennünket, szótlanok maradunk. Maga a testté lett Ige van ilyenkor előttünk, és ránk sugá­rozza Lelkét. Ebben a sugárzásban gyógyulnak lelki sebeink, ösztönzést kapunk az erényekre, és mind mélyebbre merülünk a Szentháromság isteni életében. Elővételezzük a mennyet, ahol Isten színe előtt az imádás élvezetes lángjában lobogni maga az örök bol­dogság lesz.

Az Oltáriszentség csöndes imádása a HÉT LÁNG Szövetség legsa­játosabb imaformája.

A szent zsolozsma

A Zsoltárok könyvében az ószövetség Istent imádó énekeinek szövege található. Jézus és az apostolok is énekelték a zsoltárokat, sőt Jézus a kereszten is zsoltárt imádkozott.

Ezután elénekelték a zsoltárt és kimentek az Olajfákhegyére (Mt 26,30).

Kilenc óra tájban Jézus felkiáltott, nagy szóval mondva: “Éli, Éli, lamma szabaktani?" Vagyis: “Én Istenem, én Is­tenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46; vö. Zsolt 22,2)

A Szentírás tanúsága szerint az első keresztény közösség állandó kincstárához tartozott a zsoltáréneklés.

Pál és Szilás éjfélkor imádkoztak és zsoltárt énekelve di­csőítették az Istent, a foglyok meg hallgatták őket (ApCsel 16,25).

Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent éneke­ket (Ef 5,19).

Istennek énekeljetek hálás szívvel zsoltárt, himnuszt és szent énekeket (Kol 3,16).

Szenved valaki közületek? Imádkozzék! Jókedve van? Éne­keljen zsoltárt! (Jak 5,13)

A zsoltárok éneklése, imádkozása később is az Egyház életének egyik legfontosabb eleme maradt.

A zsoltár elűzi a démonokat, kiváltja az angyalok pártfogá­sát, fegyverül szolgál az éjszaka félelmei ellen, pihenés a napi fáradság közepette, biztonsága a gyermekeknek, ékes­sége a fiataloknak, vigasztalása az időseknek, legalkalmasabb dísze az asszonyoknak. Meglátogatja a magányos helyeket, megtisztítja a tereket. A zsoltár a kezdőknek kezdet, a haladóknak növekedés, az Egyház hangja; örömet hoz az ünnepnapokon, és megteremti az Isten szerint való szomorúságot is. (Nagy Szent Bazil, IV. sz.)

Az ókorban mind a püspöki székhelyek lakossága, mind a szerzetesek közössége rendszeres időpontokban összejött zsoltárt énekelni és szentírási olvasmányokat hallgatni. Ezeket kiegészítették egyéb szentírási énekekkel (kantikumok), később költött himnuszokkal és különböző kérő imákkal (könyörgések). Ezekből a közös imádságok­ból fejlődött ki a szent zsolozsma, amelynek legfontosabb része a reggeli dicséret (a keleti liturgiában: utrenye) és az esti dicséret (a keleti liturgiában: vecsernye). A zsolozsmázásra a presbiterek, rész­ben a diakónusok és a szerzetesek is, kötelezve vannak. A többi hívőnek a 2. vatikáni zsinat erősen ajánlja, hogy vegyenek részt az Egyház istendicséretében a zsolozsmázásba való bekapcsolódásukkal. Ma már magyar nyelven rendelkezésre áll a római liturgia teljes zso­lozsmáskönyve, az Imaórák Liturgiája.

A görög katolikusoknál a néptől énekelt zsolozsma mindmáig élő gyakorlat, a latin rítusban ez meglehetősen feledésbe ment, és napjainkban éled föl ismét. Az Egyház azt reméli, hogy a 2. vati­káni zsinat utáni időben a zsolozsma népnyelvű éneklésének új formái alakulnak ki. A HÉT LÁNG Szövetség minden alkalmat megragad a szent zsolozsma közös éneklésére, és részt kíván vál­lalni az új formák fölfedezésében.

A szent zsolozsmában a Szentlélektől áthatott közösség hittel fogadja Isten szavát, és imádó énekkel ünnepli Isten szentségét.

A szent zsolozsma a liturgiának, az Egyház hivatalos imájának ré­sze. (Különbözik a paraliturgikus ájtatosságoktól, amilyen a rózsafüzér vagy a keresztút.) Kiegészíti az Eucharisztia imádságait, kiterjesztve a bennük foglalt istendicsőítést a nap minden részére. Mint objektív imamód, Isten jelenlétének hitelesített helye. Benne az Egyház mint jegyes imádja vőlegényét, Krisztust, sőt maga Krisztus imádkozik élő testében, az Egyházban, az Atyához. A zsolozsma Is­ten szentségének megnyilvánulása és a Szentlélek működésének hatáscentruma, a mennyei dicsőség földi kiáradásának csatornája.

A karizmatikus imaösszejövetel

Az Egyház a közös imádság szubjektívabb formáit is elfogadja. Eze­ket meg kell különböztetnünk a liturgiától, a hivatalos istentisztelettől. A karizmatikus megújulás során született meg az olyan imaösszejövetel, amelynek résztvevői szabadon engednek a Szentlélek egyéni ösztönzéseinek: kötetlenül egyszerre imádkoznak, nyelveken szólnak, bibliai helyeket olvasnak föl, prófétálnak, kezüket fölemelik, fölállnak, letérdelnek, arcra borulnak, nyelveken énekelnek, Lélektől indítva táncolnak stb.

Az ilyen összejövetelek jellegzetes énekei nem a múlt századok hagyományából származnak. Ma az Egyház az inkulturáció jegyé­ben helyet biztosít olyan szent énekeknek is, amelyek a modern könnyűzene felhasználásával alakultak ki. Ezek a XX. századi em­ber magasabb ingerküszöbének, csekélyebb türelmének és heves önkifejezési igényének felelnek meg. Sok “gitáros ének” kevésbé ízléses és szerencsés, de a karizmatikus megújulás során számos biblikus ihletésű, valóban Szentlélektől átjárt szent dal is keletke­zett. Különösen az evangelizációban nélkülözhetetlen ezek használata. Nem mondhatunk le azonban a zeneileg igényesebb, mélyebb, nyugodtabb dallamokról sem, mert ezeket elhagyva súlyosan csonkítanánk Isten dicsőítésének teljes skáláját.

A karizmatikus imaösszejövetel igényli a felelős vezetést, amely kü­lönbséget tud tenni a Szentlélek, az emberi psziché és a gonosz lelkek megnyilvánulásai között. Az elsőt bátorítani kell akkor is, ha szokat­lan, a második addig fogadható el, amíg nem akadályozza a Szentlélek munkáját, a harmadiknak ellent kell állni.

Amikor mindenki egyszerre kötetlenül imádkozik, föloldódnak a gátlások, és Isten dicsősége pünkösdi viharként árad ki a hívő kö­zösségre. A résztvevők indítást kaphatnak, hogy az ismeret szavának karizmájával Istenre irányítsák mások figyelmét, vagy testilelki bajokra gyógyulást kérjenek, esetleg kézrátétellel imád­kozzanak egymásért. Ez utóbbi a magánima szimbolikus formája, és nem tételez föl semmiféle hierarchikus hatalmat, nem is kíván annak helyébe lépni.

A HÉT LÁNG Szövetség harmadik jellegzetes közös imaformája – a csöndes szentségimádás és a szent zsolozsma mellett – a kariz­matikus imaösszejövetel.

A Szentlélek szüntelenül az imádás új formáit hívja életre az Egyházban, új szabadságot és új erőt öntve az Istent imádókba.

Az imaösszejöveteleken gyakran a Szentlélek erejének különböző ér­zékelhető megnyilvánulásai lépnek föl (gyógyulás; egyesek földre esnek). Ezek – szemben a gyakori tévhittel – nem okvetlenül rendkí­vüli megnyilvánulások. Nem szabad nagy hűhót csapni körülöttük, mert a hangsúly a köztünk lévő Jézusról könnyen áttevődik a külső jelekre, és az összejövetel elhibázza célját, ami nem lehet más, mint Isten dicsősége. A külső jelek viszont fontosak az evangelizáció szempontjából. Ugyancsak fontos a szent öröm és az Úr jelenlétének közös átélése.

Mindnyájan testvérek vagytok

Amikor Jézus megalapította Egyházát, testvéri közösséget akart. Hie­rarchikus szolgálatok léteznek az Egyházban az Úr akaratából, de ezek valóban szolgálatok, s a pápa is “Isten szolgáinak szolgája”. A feudalizmus – amelyen az Egyháznak a középkorban át kellett men­nie – a fejlődés legitim állomása volt, de ma már ki kell lépnünk belőle.

Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti meste­retek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyának se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a menynyei. Tanítónak se hívassátok magatokat, mert egy a ti tanítótok, Krisztus. Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz (Mt 23,811).

Nem az a hiba, ha használjuk az “atya” megszólítást – a legke­vésbé rangkóros megszólítást azok közül, amelyek a presbiterekkel szemben ma forgalomban vannak – , hiszen Jézus fenti szavai nem a mai keresztény nyelvezetre vonatkoznak, hanem a zsidó rabbik szokásos megszólításaitól választják el a keresztény nyelvhaszná­latot. A lényeg az, hogy a különböző szolgálatokon túl Isten gyermekei átéljék elemi testvériségüket.

Az életszentség egyformán hivatása püspöknek és szobafestőnek, katekétának és állattenyésztőnek, férfinak és nőnek, családanyának és remetének. Csak az életszentség külső eszközei különböznek, a lé­nyeg egy.

A középkor homogén keresztény Európájában éles határ húzódott a világi keresztények és az egyháziakparancs, hogy Is­tent teljes szívünkből szeressük. Az újkor pluralisztikus társadalmában az éles határ a hívő keresztények és a nemhívők (nemkeresztények, közömbös keresztények, szokáskeresztények) között húzódik. A hívő keresztények egységet alkotnak a közöttük lévő hivatásbeli különbségek (családos vagy celebsz, klerikus vagy világi) ellenére. (szerzetesség, papság) között. Ezek különböző társadalmi rétegeknek számítottak. Lassan kiala­kult az a szemlélet, hogy az életszentség csak az “egyháziak” hivatása, a “közönséges keresztény” feladata csak a parancsok megtartása. Ez a különbségtétel abszurd, hiszen

A HÉT LÁNG Szövetség családos vagy celebsz életre hivatott, a klérushoz vagy a világiak közé tartozó testvérek szerves és egyfor­mán elkötelezett egysége, amelyet az imádás misztériuma tart össze. Az Isten imádására szentelt élet minden testvér hivatása és közösségük alapja.

Isten testvéri közösséggel akarja megajándékozni az őt imádókat, amely a Szentlélekben áll fönn.

A Szentlélek közös megtapasztalásának egyik gyümölcse a testvéri egység. Ahol a hívők megtanulják egymást – gyöngeségeik ellenére – elfogadni, megérteni és vállalni, a különböző személyiségek és kariz­mák sajátos harmóniája áll elő.

Nézzétek, milyen kedves és jó, ha egyetértésben élnek a testvérek! (Zsolt 133,1)

Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevem­ben, ott vagyok közöttük (Mt 18,20).

A testvéri közösség a Szentháromság képe a földön, a békesség és az öröm helye, a Szentlélek működésének eszköze, evangelizációs kö­zéppont. Ahol a föltámadt Jézus dicsősége van, ott mennyei vonzóerő érvényesül.

Ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magam­hoz vonzok (Jn 12,32).