Minden, ami Istenen kívül létezik, teljes függésben van Istentől létezésében, fennmaradásában és működésében. Isten nem szorul senkire, a mindenség azonban legbensőbb mivolta szerint száz százalékig Istenre szorul. Nincs semmi más, mint Isten és teremtményei.
Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet (Ter 1,1).
Az Úr szavára lettek az egek, s szája leheletére az ég seregei (Zsolt 33,6).
Gyermekem, kérlek, tekints az égre, és nézz a földre és mindarra, ami rajta van! Gondold meg, hogy Isten semmiből teremtette és az emberi nem is ugyanígy keletkezett (2Makk 7,28).
A Teremtés könyvének első fejezete nem az univerzum keletkezésének módját adja elő. Ezt az emberi szerző nem ismerte, és Isten csodás módon nem tárta föl előtte. A hatnapos teremtéstörténet fő mondanivalója, hogy mindaz, ami Istenen kívül létezik, Isten teremtménye, továbbá hogy mivel Isten jó, alkotásai is jók: a teremtés mindenestül jó.
Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott (Ter 1,31).
A gnosztocizmus (II. századtól) szerint az anyag rossz, és nem a jó Istentől, hanem valamilyen negatív ősprincipiumtól származik. A megváltás abban áll, hogy az emberi szellemet ki kell szabadítani az anyag fogságából. A perzsa dualizmusból eredő manicheizmus (alapítója Mani, †276) szerint is két ősprincipium van: a Világosság és a Sötétség, Ormuzd és Arimán. A világosság istene szellemi és szent, a sötétségé anyagi és gonosz. A gyermeknemzés bűn. Fiatal korában Szent Ágostona rossz nem önálló valóság (szubsztancia), hanem hiány a jóban. (354430) is a manicheizmus híve volt, de édesanyja imái és saját igazságkeresésének hatalmas szellemi erőfeszítései megszabadították ettől a tévedéstől. Felismerte, hogy
Ami csak van: jó, – a rossz pedig, minek eredetét kerestem, nem lehet szubsztancia, mivel ha szubsztancia volna, jó volna. Mert vagy romolhatatlan szubsztancia volna, azaz valami felsőbbrendű Jó; vagy romlásnak alávetett szubsztancia volna, melynek jónak kell lennie, hiszen enélkül nem lehetne a romlásnak alávetve (Vallomások VII. 12,18).
A középkori bogumilok (Bulgária, Bosznia), katharok (Németország, ÉszakItália) vagy albigensek (DélFranciaország) szektája a manicheus dualizmust folytatja. A “tökéletesek” lemondanak a házasságról, vagyonról, szeszes italról és húsételről, míg a “közönségesek” vétkezhetnek, ők csak majd a halálos ágyukon fölvett “szellemi keresztségben” részesülnek.
Az Egyház álláspontját a manicheus dualizmussal szemben a XII. egyetemes (4. lateráni) zsinat fogalmazta meg (1215):
Erősen hisszük és egyszerűen valljuk, hogy csak egy igaz Isten van, a mindenség egyetlen principiuma: mindenható erejével ő alkotta a semmiből az idő kezdetétől mindkét teremtményt egyaránt, a szellemit és a testit, vagyis az angyalit és a világit, s ennél fogva az emberit is, amely vegyesen tevődik össze szellemből és testből. A sátán ugyanis és a többi démon mint Isten teremtményei természetüknél fogva jók, de önmaguktól rosszá lettek (DS 800).
Az újkori gondolkodásban is kísért, hogy a valóság két – pozitív és negatív – őspólusra vezethető vissza. Madách Lucifere, Jung “árnyékszemélyisége” nélkülözhetetlen elemei a teljességnek. Bizonyos szabadkőműves irányzatok Lucifert hívják segítségül (Carducci: Himnusz a Sátánhoz). Graham Greene Isten világos és sötét oldaláról beszél (A tiszteletbeli konzul), amelyek egymással küzdelemben állnak. Mindezekkel a gondolatokkal szemben a kereszténység alapvető létoptimizmust képvisel: a lét jó, minden teremtmény létezésénél fogva részesedik Isten jóságában. A rossz másodlagos, nem egyenrangú a jóval.
Az egész mindenséget szabad elhatározással
az egy igaz Isten hozta létre, aki végtelenül jó,
és csak jót alkot.
Az angyalok teremtése a 4. lateráni zsinat fenti hitvallása szerint hozzátartozik a krisztusi hithez. Az angyalok (angelosz = “hírnök”) szellemi teremtmények, akik közül egyesek Isten mellett döntöttek és most “látják a mennyei Atya arcát” (vö. Mt 18, 10), mások Isten ellen döntöttek és elvesztették a vele való közösséget (a sátán és a démonok: vö. Lk 10,18; Jel 12,7). Az angyalok döntései visszafordíthatatlanok, mert ők nem anyagi lények, ezért nem az idő egymásutánjában élnek (vö. KEK 392). A jó angyalokat tiszteljük, de nem imádjuk, mert az imádás egyedül Istent illeti meg.
Miért teremtette Isten a mindenséget? Az Abszolútum nincs rászorulva a relatívumra. Istennek nem szükséglete a teremtés, hanem szabad tette. Nem késztette rá külső ok, hanem saját lényét akarta kinyilvánítani.
A teremtés célja Isten dicsősége, vagyis szentségének megnyilvánulása.
Alapvető igazság, amit a Szentírás és a Szenthagyomány nem szűnik meg tanítani és liturgiájában hangoztatni: “A világ az Isten dicsőségére teremtetett” (1. vatikáni zsinat, DS 3025). Isten teremtett mindent, amint azt Szent Bonaventura (XIII. sz.) magyarázza: “nem azért, hogy dicsőségét növelje, hanem hogy feltárja és közölje”. Istennek ugyanis nincs más oka a teremtésre, mint szeretete és jósága: “A szeretet kulcsa az, amivel kezét kinyitotta a teremtmények létrehozására” (Aquinói Szent Tamás, XIII. sz.). (KEK 293)
A teremtmények nem öncélúak. Viszonylagos önállóságuk ellenére a szabad teremtmények is Istenért vannak. Az ember is úgy találja meg saját létezésének értelmét, ha tudatosan vállalja, hogy Isten dicsőségére van teremtve. Saját boldogságunk Isten megdicsőítésében áll.
A teremtés a három isteni személy közös műve (KEK 290292).
A rossz, mint Szent Ágoston felismerte, a jó megromlásából származik: a jónak valamely szükséges eleme hiányzik. Ez hiba, de a hibát nem a Teremtő, hanem a szabad teremtmény követte el.
A rossz eredete a teremtett szabadság perverziója: a bűn.
A szabad teremtménynek tudatosan kell törekednie a legnagyobb jó, Isten felé. Isten a végső cél. Minden teremtett cél alá van rendelve a végső célnak: hozzá képest eszköz. Az eszköz és a cél fölcserélése a szabad döntésekben végső fokon mindig azt jelenti, hogy Istent alárendeljük a teremtményeknek. Ez az értékperverzió a bűn lényege.
Az embernél, aki anyagi lény s ezért részletekből építi föl állásfoglalásait és cselekvéseit, lehetséges olyan értéktévesztés is, amely az értékperverziótól eltérően részleges jellegű. Magában hordja ugyan az értékperverzió csíráit, de még nem azonos azzal. Ez a bocsánatos bűn, amely megnehezíti, de meg nem hiúsítja a végső cél elérését. A sajátos értelemben vett bűn, azaz a teljes értékperverzió neve halálos bűn. Mindkettő bibliai eredetű kifejezés (vö. Mk 3,29; 1Jn 5,16).
A bűnnel a teremtmény önmaga Istenévé próbálja tenni magát.
Olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat. (Ter 3,5).
A bűn következtében azonban maga a teremtett egzisztencia torzul el. A teremtmény Istenért van, és ha létezésének értelmét megtagadja, perverz, Istenidegen állapotba kerül. Ez a halálos bűn állapota. A halálos bűn mint döntés a halálos bűnhöz mint állapothoz vezet: az ember, aki a jó és rossz tudásának fájáról eszik, kiűzetik a paradicsomból (Ter 3).
Történelmünk kezdetén ott áll az ősbűn. Ezzel őseink a sátán csábítására elveszítették az eredeti szentség és igazság állapotát, amelybe Isten helyezte őket, s amely az Istennel való bizalmas barátság állapota volt. Istenközösség helyett az Istenidegenség lett a sorsuk. Ez az ősbűnnel létrejött állapot az emberi egzisztencia továbbadásával együtt öröklődik a történelem folyamán. A bukott emberiség állapotát eredeti bűnnek nevezzük. Ez a személyes bűnöket megelőzően érvényes az emberiség minden tagjára.
Lásd, én vétekben születtem, már akkor bűnös voltam, mikor anyám fogant (Zsolt 51,7).
Némuljon el minden száj, és az egész világ vallja magát Isten előtt bűnösnek (Róm 3,19).
Mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik az Isten dicsőségét (Róm 3,23).
Egynek vétke minden emberre kárhozatot hozott (Róm 5,18).
Egy embernek engedetlensége miatt sokan bűnössé váltak (Róm 5,19).
A bűn következtében eltorzult emberi egzisztencia nincs többé harmóniában Istennel, az emberekkel, a mindenséggel és önmagával. Megjelenik a szenvedés és a halál.
Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad ... A föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra. Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza (Ter 3,1619).
Mert a halált nem Isten alkotta, ő nem leli örömét az élők pusztulásában ... Isten ugyanis halhatatlanságra teremtette az embert, és saját lényének képmásává tette. A sátán irigysége révén azonban a világba jött a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalják (Bölcs 1,13; 2,2324).
Egy ember által lépett a világba a bűn, majd a bűn folyományaként a halál, és így a halál minden embernek osztályrésze lett (Róm 5,12).
Az emberi szabadság perverziója, a halálos bűn végső következményként belső logikával az Istentől való végleges elidegenüléshez, a kárhozat örök szenvedéséhez vezet.
A férgük nem pusztul el, és a tüzük nem alszik ki (Mk 9,48).
Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült (Mt 25,41).
Urunk Jézus eljön hatalmas angyalseregével a mennyből, s lobogó tűzzel megbünteti azokat, akik Istent nem ismernek és Urunk Jézus evangéliumának nem engedelmeskednek. Örök kárhozattal fognak bűnhődni: eltaszítva az Úr színe elől és távol fönséges hatalmától (2Tessz 1,79).
Az emberi egzisztencia torzulása azokat is sújtja, akik nem vétkeztek személyes bűnnel (magzat, kisgyermek). Az ártatlanok szenvedéséről Jób könyve azt állapítja meg, hogy az Isten misztériuma, amiért az embernek nincs joga őt felelősségre vonni.
Nézd, parányi vagyok. Mit feleljek neked? A számra teszem a kezem. Egyszer beszéltem, de többé nem teszem, vagy másodszor is, de folytatása nem lesz (Jób 40,45).
Az Újszövetség azonban tovább megy ennél: Jézus kereszthalálában az ártatlanul viselt szenvedés a szeretet áldozatává válik, és a föltámadás válaszát kapja.
Az ember a bűn következtében a szenvedés, a halál és a sátán martaléka lett. Isten azonban nem engedte, hogy az ember végképp ki legyen szolgáltatva a sötétség hatalmának.
Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen (Jn 3,16).
Jézus személyében a Fiúisten jött közénk, hogy sorsunkat vállalja. Ő maga tökéletesen ártatlan volt, mégis a bűnösök sorsával azonosult.
Mi legalább tetteink méltó jutalmát kapjuk. De ez nem csinált semmit (Lk 23,41).
Engesztelődjetek ki az Istennel! Ő azt, aki bűnt nem ismert, “bűnné” tette értünk, hogy benne “Isten igazságossága” legyünk (2Kor 5,2021).
Az volt a célja, hogy kiváltsa az embert a Gonosz rabszolgaságából.
Az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért (Mk 10,45).
Nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vére árán (1Pt 1,1819).
Jézus kereszthalála engesztelő áldozat, amely végtelen értékű elégtételt nyújt bűneinkért a megsértett isteni szentségnek.
Ezt nem úgy kell értenünk, hogy Isten “megsértődött”, és haragját “le kell csillapítani”. Ez Istenhez méltatlan emberi elképzelés. Jézus engesztelő áldozata Isten irgalmas ajándéka az ember számára, amely nem Istenben, hanem az emberben hoz létre változást.
Mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik az Isten dicsőségét. Megigazulásukat azonban ingyen kapják, Isten kegyelmének erejéből, Jézus Krisztus megváltása árán. Őt adta oda Isten véres engesztelő áldozatul a hitben, hogy kimutassa igazságosságát. Mert amint ő igaz, úgy akar igazzá tenni mindenkit, aki Jézusban hisz (Róm 3,2326).
Ha Isten velünk, ki ellenünk? Aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki a megigazulást adta? Ki ítél el? Krisztus Jézus, aki meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk? Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? Mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket (Róm 8,3135.37).
Az emberré lett Fiú a bűn uralma alatt álló világban is tökéletesen engedelmes az Atyának, és ezzel a szeretet odaadásának “hídját” építi föl Isten és ember között. Az első Ádám helyett, akitől az Istenidegenséget örököljük, ő lesz az emberiség új feje (második Ádám), aki saját Istenközösségét közli velünk. Kereszthalálával alászáll a “poklokra” (nem a kárhozatba, hanem az alvilágba, a holtak országába), és új életet ajándékoz azoknak, akik be tudják fogadni. Így az egész emberiségnek ő a Megváltója, Üdvözítője, azoknak is, akik a történelemben megelőzték őt.
Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk (ApCsel 4,12).
Jézus föltámadt a halálból, fölment a mennybe, és az Atya jobbján ül, ahonnan a történelem végén jön el újra, hogy ítéletet tartson.
Eljön ugyanis az Emberfia Atyja dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek a tettei szerint (Mt 16,27).
Jézus föltámadása nem visszatérés a földi életbe, hanem új, természetfölötti módon beteljesült emberi életforma. A “menny” és “az Atya jobbja” nem a világegyetem egy távoli pontja, hanem osztozás Isten minden teremtményt abszolút módon meghaladó dicsőségében. A megdicsőült Jézus nincs távol tőlünk, sőt megígérte jelenlétét Egyházában a történelem végéig.
veletek vagyok mindennap, a világ végéig (Mt 28,20).
A megdicsőült Jézus most is jelen van Egyházában, hogy az embereket üdvözítse, vagyis megszabadítsa bűneiktől, és saját isteni életét közölje velük. Ez az ember valóságos újjáteremtését jelenti.
Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg (2Kor 5,17).
Öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény (Ef 4,24).
Az Egyház Jézus megbízásából hirdeti az új teremtés jóhírét, görög szóval evangéliumát. Hirdeti az embereknek, hogy Isten él és szereti őket; hogy az emberi egzisztencára nehezedő sötét kilátástalanságból a Jézusba vetett hit által szabadulhatnak meg; hogy bűnbánatot kell tartaniuk, és el kell fogadniuk a megváltást, amit Jézus vére árán szerzett a kereszten; hogy a föltámadt Jézust kell elfogadniuk Uruknak és tanítómesterüknek; hogy Isten új néppé, Egyházzá akarja összegyűjteni őket, amely a földi élet megpróbáltatásai között is örömmel és nagylelkű bizalommal várja Jézus Krisztus dicsőségének megnyilvánulását és végső diadalát. Az evangelizáció az Egyház alapvető tevékenysége és fennállásának értelme.
Az evangelizálás az Egyház különleges isteni ajándéka és hivatása. Az Egyház létjogosultságát az evangelizálás adja. (VI. Pál: Evangelii nuntiandi, 1975.)
Az embernek hittel kell fogadnia Jézus evangéliumát, hogy új teremtményként élhessen.
üdvösségünkre van, ha hiszünk abban, aki a halottak közül feltámasztotta Urunkat, Jézust, aki vétkeinkért halált szenvedett, és megigazulásunkért feltámadt (Róm 4,2425).
Jézus kereszthalálát és föltámadását együttesen húsvéti misztériumnak nevezzük.
Az emberi egzisztencia újjáteremtésének egyetlen forrása mindenki számára Jézus Krisztus húsvéti misztériuma.
A vallási szinkretizmus, amely a kereszténységet egyesíteni akarja más vallásokkal, képtelenség. Jézus abszolút igénnyel lép föl: “Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14,6)
Szinkretizmust hirdet a Bahá'í vallás, amely Iránból (Perzsia) származik, alapítója Bahá'u'lláh (18171892). Tanai szerint a vallás evolúción megy keresztül, amelynek egyegy állomása Ábrahám, Mózes, Buddha, Zoroaszter, Krisztus és Mohamed. Ma már – mondják – elérkezett az idő, hogy az emberiség vallásilag egységesüljön, megalapozva ezzel egy új világrendet. “A meddő harcok és romboló háborúk eltűnnek a föld színéről, és elérkezik a Legnagyobb Béke.” A Bahá'í világközösséget Izrael területéről, az Igazság Egyetemes Házából igazgatják. A Bahá'í utópia megdöbbentő hasonlóságot mutat két másik utópiával: a kommunizmus és a New Age hamis ábrándjaival.
Szinkretista gondolatra épül a Moonféle Egyesítő Egyház is. A koreai Sun Myung Moon 1954ben alapította közösségét, azt állítva, hogy Jézus megjelent neki, és felszólította a Harmadik Szövetség meghirdetésére. Tanítása szerint Isten rászorul az emberre, hogy legyen kit szeretnie. Moon óriási gazdasági hatalmat, valóságos pénzügyi világbirodalmat épített ki. “A Messiásnak kell a világ leggazdagabb emberének lennie.” Aligha kétséges, hogy önmagát tartja a másodszor eljött Messiásnak. Hitvallása lényegesen ellentmond a krisztusi hitnek, amely szerint Isten Jézus személyében végérvényesen közölte magát az emberiséggel.
A húsvéti misztériumban való részesedésünk az Egyház gyakorlatában Jézus Krisztus akaratából hatékony jeleken, szentségeken keresztül megy végbe, melyek közül az első az újjászületés szentsége, a keresztség.
Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik (Mk 16,16).
Aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát ... Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és Szentlélekből születik, az nem megy be az Isten országába (Jn 3,35).
Nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk. Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk feltámadásában is. Hiszen tudjuk, hogy a régi embert bennünk azért feszítették vele együtt keresztre, hogy a bűn teste elpusztuljon, és ne szolgáljunk többé a bűnnek. Aki így meghalt, megszabadult a bűntől. Ha Krisztussal meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt fogunk élni is. Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt a halálból, többé nem hal meg, a halál nem lesz többé úrrá rajta. Aki meghalt, az egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, aki azonban él, az Istennek él. Ezért tekintsétek magatokat is úgy, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Jézus Krisztusban (Róm 6,311).
Mivel az új teremtés Isten ingyen ajándéka, a kisgyermekeket is meg lehet keresztelni, hogy bekerüljenek az Egyház közösségébe, és részesüljenek Isten életében; de ilyenkor biztosítani kell hívő neveltetésüket. (Maga a keresztség a lélekbe önti a hit csíráját, képességét.) A felnőttnél a keresztség előfeltétele a bűnbánat és a hit. Aki kisgyermekként, öntudatlanul kapta a keresztség ajándékát, annak felnőttként tudatosan el kell fogadnia azt, hogy hatékony legyen életében. Ez történhet a következő (vagy hasonló) imával.
Uram, Jézus Krisztus! Hiszek benned. Köszönöm, hogy szeretsz engem, és meghaltál értem a kereszten. Ellene mondok a sátánnak és minden cselekedetének. Elfogadlak Megváltómnak és életem Urának. Kérlek, jöjj szívembe, és alakíts engem tetszésed szerint. Add nekem Szentlelkedet, hogy Isten gyermekeként, Egyházad tagjaként éljek. Köszönöm, hogy megteszed! Amen.
A kisgyermekek keresztelését elutasítja a legtöbb ú.n. szabadegyház. (Az elnevezés az állam és az egyház szétválasztását még nem ismerő európai valláspolitikai helyzetben keletkezett, megkülönböztetésül a hivatalosan elismert történelmi egyházaktól, amelyekbe “bele lehetett születni”.) Kivétel a metodista egyház, amely John Wesley elkötelezett kereszténységet sürgető mozgalma révén hasadt le a protestáns angol államegyházból 1784ben. A metodisták megkeresztelik a kisgyermeket, de az ezzel még nem lesz a metodista egyház tagja, csak ha ezt később felnőtt fejjel önként kéri. Létezik püspöki rendszerű és elnöki rendszerű metodista közösség.
A felnőttek kereszteléséről kapta nevét a baptista egyház, amelyet az Angliából menekült John Smyth alapított 1609ben, Amszterdamban. Magyarországra Rottmayer János asztalos hozta be 1846ban Hamburgból, és Novák Antal szabómester terjesztette el. Az USÁban a legnagyobb keresztény egyházi közösségek egyike. Lényeges vonása a megtérés, a hitben való tudatos újjászületés markáns hirdetése. Hazánkban jobban elterjedt, mint a hasonló elveket valló nazarénus gyülekezet, részben talán azért, mert a nazarénusokkal ellentétben nem ellenzi a katonai szolgálatot, ezért nem került annyira ellentétbe a hatóságokkal.
Akik saját hibájukon kívül nincsenek megkeresztelve, a keresztség (kifejezett vagy burkolt) vágya révén üdvözülhetnek. (Burkolt vágykeresztségről annál beszélhetünk, aki jóhiszeműleg nem tudja, hogy meg kellene keresztelkednie, de lelkiismeretében meghozza az igazság melletti áldozatos döntést, és szerinte akar cselekedni: ez – önmaga előtt is rejtetten – magában foglalja a megkeresztelkedés szándékát is.)
A keresztség
a hitben való újjászületés szentsége,
amely eltörli a bűnöket,
az Egyház tagjává és Isten gyermekévé tesz.
Istengyermekségünk azt jelenti, hogy a Fiút jellemző kapcsolatba kerülünk az Atyával. Ez a Szentlélek műve.
A fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya! (Róm 8,15)
A Szentlélek nemcsak az istengyermekség Lelke, hanem a tanúságtételé is. Amint a hit mindig a Szentlélek ajándéka, ugyanúgy a Szentlélek ajándéka az is, ha valaki a hitet tovább tudja adni. Az Egyház tagjai nemcsak saját megszentelődésükre kapják a Szentlelket, hanem mások megszentelésére is.
Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek (Mk 16,15).
Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! (Mt 28,19)
Jézus missziós parancsa nem kizárólag az apostolokra (és utódaikra), vagy egyes speciális hivatású hívőkre (szerzetesek, misszionáriusok) vonatkozik, hanem az egész Egyházra, amelynek minden tagja saját személyes adottságaival vesz részt az evangelizációban.
A vétkeseknek megmutatom utadat, és a bűnösök hozzád térnek. Nyisd meg, Uram, ajkamat, hogy dicséretedet hirdesse szavam (Zsolt 51,15.17).
Választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára (1Pt 2,9).
Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek (1Pt 3,15).
A világi hívőknek, férfiaknak és nőknek, fő feladatuk az, hogy tanúságot tegyenek Krisztus mellett: tanúskodjanak életükkel és szavukkal a családban, társadalmi csoportjukban és a foglalkozásukadta környezetben. (II. vatikáni zsinat: Ad Gentes 21.)
A missziós parancs végrehajtása előtt a tanítványoknak meg kellett várniuk a Szentlélek pünkösdi kiáradását.
Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm (Jn 16,7).
Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam (Jn 15,26).
Kiárasztom rátok Atyám ígéretét. Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból (Lk 24,49).
Egyszer, amikor együtt evett velük, megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, “amelyről úgymond tőlem hallottatok: Mert János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” (ApCsel 1,45)
Megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sőt, egészen a föld végső határáig (ApCsel 1,8).
Jézus szavai beteljesedtek. A zsidó pünkösd napján – a Törvény átadásának ünnepén – a jeruzsálemi tanítványokat eltöltötte a megígért Szentlélek.
Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol ültek. Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket (ApCsel 2,14).
A Szentírás nem állítja, hogy ez a pünkösdi élmény az apostolok kiváltsága lett volna. Ellenkezőleg, azt mondja a mintegy százhúsz főnyi (ApCsel 1,15) krisztushivő közösségről, hogy “mindnyájan együtt voltak” (2,1).
Föléjük szállott le csak, a tizenkettő fölé, vagy a többiek fölé is? Mind a százhúsz ember fölé. Leereszkedett mindegyikükre, tehát annak feje fölé is, akit nem választottak meg apostolnak. (Aranyszájú Szent János, IVV. sz.)
Az Úr az égből elküldte a Szentlelket, akit a földön megígért. Erre vártak tanítványai – ahogy az Írásban is található – : százhúsz ember (ApCsel 1,15), megtízszerezve az apostolok számát. Tizenkettőt választott ugyanis, és százhúsznak küldte el a Szentlelket. (Szent Ágoston, V. sz.)
A Szentlélek kiáradása fölszabadult örömmel, bátor kiállással és a természetfölötti kommunikáció (különböző nyelvek) ajándékával járt együtt. Péter, aki Jézus letartóztatásának éjszakáján a főpap szolgái előtt megtagadta Mesterét, most bátran hirdette a föltámadt Jézus evangéliumát, és szavát megtérések követték. Az evangelizáció megkezdődött, az Egyház teljesíteni kezdte a missziós parancsot.
Akik megfogadták szavát, megkeresztelkedtek. Aznap mintegy háromezer lélek megtért. Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban (ApCsel 2,4142).
A keresztény pünkösd a húsvét kommunikációja: a Szentlélek kiáradása, amely erővel ruházza föl az Egyházat a húsvéti misztérium hirdetésére.
A Szentlélek pünkösdi ajándéka ettől kezdve mindazoknak szól, akik hisznek, megtérnek és megkeresztelkednek.
“Térjetek meg, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára. És megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert az ígéret nektek és fiaitoknak szól, meg azoknak, akiket – bár távol vannak – meghívott a mi Urunk, Istenünk” (ApCsel 2,3739).
A Szentlélek ajándékát az apostolok kézrátétele közvetíti.
Amikor a Jeruzsálemben maradt apostolok meghallották, hogy Szamaria elfogadta az Isten szavát, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost. Amikor megérkeztek, imádkoztak értük, hogy megkapják a Szentlelket. Mert még egyikükre sem szállt le, csak meg voltak keresztelve az Úr Jézus nevére. Rájuk tették hát kezüket, s erre megkapták a Szentlelket (ApCsel 8,1417).
Pál a felső tartományokon át Efezusba érkezett. Itt néhány tanítványra akadt. Megkérdezte tőlük: “Megkaptátok a Szentlelket, amikor hittetek?” “Nem is hallottuk, hogy van Szentlélek” – felelték. “Mire keresztelkedtetek?” – kérdezte ismét. Ezt válaszolták: “János keresztségére.” “János a bűnbánat keresztségével keresztelt – magyarázta Pál –, a népet meg arra biztatta, higgyenek abban, aki utána jön, azaz Jézusban.” Ezt hallva megkeresztelkedtek Jézus nevére. Ezután Pál rájuk tette a kezét, és leszállt rájuk a Szentlélek, megkapták a nyelvek adományát és prófétáltak (ApCsel 19,16).
Az apostoli kézrátételt, amely a Szentlélek tanúságtételre fölavató erejét közli, ma az apostolok utódai, a püspökök és a kellő felhatalmazással rendelkező presbiterek (= áldozópapok) gyakorolják. Ősi egyházi gyakorlat szerint ez a kézrátétel szentelt olajjal, krizmávalmüron, müró) való megkenést foglal magában, amely a Szentírásban (1Jn 2,20.27; ApCsel 10,38) Isten kenetének nevezett Szentlelket jelképezi. E fölkenés neve a latin egyházban konfirmáció (megerősítés), amely a magyar katolikus szóhasználatban szláv közvetítéssel a bérmálás alakot vette föl. A keleti egyház a krizmatizáció, miroválás kifejezést használja. (keleten:
A bérmálás a krisztusi küldetés szentsége, amely a Szentlélek erejét közli a Jézusról tettel és szóval történő tanúságtételre.
Ez az erő működhet már a bérmálás szentségi jelét megelőzően is, amennyiben valaki készen áll befogadására. Példa erre Kornéliusz századosnak és társainak esete (ApCsel 10,4448). Maga az első jeruzsálemi pünkösd is ilyen. Nem szabad tehát kétségbe vonnunk, hogy protestáns krisztushivőknél, akiknél nincs érvényes bérmálás (konfirmáció), mert – az apostoli utódlás elutasítása miatt –nincsenek érvényesen szentelt püspökeik és papjaik sem, a Szentlélek valóságos pünkösdi erői érvényesülhetnek. Ugyanakkor fontos tudnunk, hogy a Szentlélek erejének a bérmálás előtti kiáradása nem teszi fölöslegessé a későbbi bérmálkozást, mert az az Egyház közösségében hivatalosan is a tanúságtevő keresztények közé iktat, és eltörölhetetlen pecsétet nyom a lélekbe (Ef 1,3).
A keresztség és a bérmálás szentségét az ősegyház rendszerint együtt szolgáltatta ki. A felnőttek ma is általában egyszerre vehetik föl a két szentséget. A csecsemők megkeresztelése azonban a nyugati egyházban később pedagógiai okokból különvált a bérmálástól. A keleti egyházak tehát a görög katolikusok is – ma is együtt szolgáltatják ki a két szentséget, akkor is, ha csecsemőt keresztelnek.
A bérmálás szentsége mélyebben belénk gyökerezteti az istengyermekség ajándékát, intenzívebben egyesít bennünket Jézus Krisztussal, teljesebben iktat az Egyház tagjai közé, és a Szentlélek erejét közli, mely a Krisztusról szóval és tettel való tanúságtételre képesít.
Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki őt így szólítja: Abba, Atya! (Gal 4,6)
Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által ... Birtokában vagyunk Krisztus gondolatainak (1Kor 2,910.16).
Még tökéletesebben köt az Egyházhoz a bérmálás szentsége; vele a Szentlélek egészen sajátos ereje gazdagítja a hívőket. (2. vatikáni zsinat: Lumen Gentium 11.)
A megbérmált erőt kap, hogy nyilvánosan megvallja Krisztusba vetett hitét, és ezt mintegy “hivatalból” tegye. (Aquinói Szent Tamás, XIII. sz.)
Ennek a sajátos erőnek látható működését jelentik a Szentlélek külső megnyilvánulásai, a karizmák. (Mk 16,1718; 1Kor 12,111). Ezek – pl. a nyelvek vagy a prófétálás adománya – az Apostolok Cselekedeteiben azonnal követik a bérmálást (19,6). Nem kell azonban azt gondolnunk, hogy minden karizma rendkívüli (vö. Lumen Gentium 12). A hétköznapi, rendes karizmák is alapvető fontosságúak (vö. Róm 12,68;1Kor 12,28).
A bérmálás eltörölhetetlen jegyet nyom a lélekbe.
Benne (Krisztusban) kaptátok meg ti is a megígért Szentlélek pecsétjét, miután hallottátok az igazságról szóló tanítást, üdvösségetek evangéliumát, és hittetek benne (Ef 1,13).
Lelki jegyet kaptál, a bölcsesség és értelem Lelkét, a tudás és a jámborság Lelkét, a szent félelem Lelkét ... Isten, az Atya téged megbélyegzett jelével. (Szent Ambrus, IV. sz.)
A bérmálás “pecsétje” különbözik a keresztség “pecsétjétől”, hiszen a két szentség elválasztható. A nyugati egyházban a püspök bérmáláskor ezt mondja: “Vedd a Szentlélek ajándékának jelét!” A bérmálkozó a hit szavával válaszol: “Amen.”
Hogy a bérmálás gyümölcsöző legyen a keresztény életében, [a] az istengyermekség állapotában, [b] magát Jézus követésére elkötelezve, [c] várakozó hittel kell fogadnia a Szentlélek ajándékát.
Az istengyermekség állapotát a bűnbánat, hit és keresztség (keresztség után elkövetett halálos bűn esetében: a bűnbocsánat szentsége) teremti meg.
A Jézus követésére való elkötelezettség abban áll, hogy ismerjük és vállaljuk evangéliumi meghívásunkat.
A várakozó hit azt jelenti, hogy nem passzívan vesszük tudomásul a szentséget, hanem folytonosan kérjük is a Szentlélek kiáradását életünkre, és számítunk kérésünk meghallgatására.
Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! (Mt 7,7)
Adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle (Lk 11,13).
Ha imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok, és akkor valóban teljesül kérésetek (Mk 11,24).
A Szentlélek kegyelme “élő víz” (Jn 7,38), amely egész lényünket fölfrissíti; “tűz” (ApCsel 2,3), Isten lobogó, szentséges öröme; “szél” (Jn 3,8), amely fölkavar és kimozdít önmagunkba zártságunkból; “kenet” (1Jn 2,20;27), fölavatás a szolgálatra és az isteni jelenlét jó illata. “A Lélek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,2223), egyszóval az Istent sugárzó krisztusi élet. A Szentlélekkel fölkent Krisztus saját fölkentségében részesít bennünket, mennyei erőinek vonzásközpontjává avat.
Imádság a Szentlélek erejéért
Uram, Jézus Krisztus! Tied akarok lenni, veled egyesülve akarok élni, mint a mennyei Atya gyermeke és Egyházad tagja. Kérlek, bocsásd meg minden bűnömet, és ajándékozd nekem Szentlelkedet, hogy követni és vallani tudjalak. Áraszd szívembe kimondhatatlan szeretetedet, hogy ismerjelek és hirdesselek téged, aki véreddel megváltottál és föltámadásod dicsőségét akarod megosztani velem. Rendelkezésedre bocsátom testemet és lelkemet, szavaimat és tetteimet, mindazt, amim van, egész életemet. Használj engem Szentlelked erejével az Atya dicsőségére és embertársaim üdvösségére! Köszönöm, hogy meghallgatsz. Amen.