Isten minden ember üdvösségét komolyan akarja, de anélkül, hogy erőszakot tenne szabadságunkon.
Végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért. Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére (1Tim 2,1.34).
Életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet! (MTörv 30,19)
A sátán és a démonok azon fáradoznak, hogy az embereket bűnbe, perverzióba és kárhozatba taszítsák.
Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el (1Pt 5,8).
Egy démonoktól megszállt ember tartott feléje. Már régóta nem hordott ruhát, nem lakott házban, inkább a sírboltokban tanyázott. Amikor meglátta Jézust, a földre vetette magát, s ilyeneket kiabált: “Mi bajod van velem, Jézus, a magasságbeli Istennek a Fia? Könyörgök, ne bánts!” Megparancsolta ugyanis a tisztátalan léleknek, hogy menjen ki az emberből, mert már régóta hatalmában tartotta. Láncra verték és megkötözték, de széttépte a köteléket. A démon kikergette a pusztába. Jézus megkérdezte tőle: “Mi a neved?” “Légió” válaszolta, mert sok démon tartotta megszállva (Lk 8,2730).
A szent angyalok szellemi harcot vívnak a démonok ellen az ember oldalán.
Elküldi angyalait hozzád, hogy védelmezzenek minden utadon. A kezükön hordoznak majd téged, nehogy kőbe botoljék a lábad. Oroszlánok és kígyók között lépdelsz, oroszlánkölyköt és sárkányt tiporsz el (Zsolt 91,1113).
Visszatérek, hogy megküzdjek a perzsák fejedelmével. Amikor elmegyek, jön Jáván fejedelme. És nem lesz velük szemben senki más segítségemre, csak Mihály, a ti fejedelmetek (Dán 10,20b.21b).
Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni (Jel 12,8).
A démon ... menekült a levegőben, meg sem állt Egyiptomig. Ráfael üldözőbe vette, megkötözte és odaláncolta (Tób 8,3).
Vannak saját angyalaink (őrangyalok), aki személyünkkel különös szellemi kapcsolatban állnak.
Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet se e kicsik közül! Mondom nektek: angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát (Mt 18,10).
Jézus a Szentlélek erejével győzelmet aratott a sátán és angyalai (a démonok) fölött.
Ha én Isten Lelkével űzöm ki a démonokat, akkor már elérkezett hozzátok az Isten országa (Mt 12,28).
Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét (Jn 12,31).
Jézus kereszthalála és föltámadása megtörte a sátán hatalmát. Akik hittel segítségül hívják Jézus nevét, részesülnek győzelmében.
Minthogy a gyermekeknek közös a testük és a vérük, ő is részt kapott belőle, hogy így halálával legyőzze azt, aki a halálon uralkodott, tudniillik a sátánt (Zsid 2,14).
(Isten) lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan pellengérre állította őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk (Kol 2,15).
Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban (Fil 2,910).
Letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjelnappal vádolta őket Istenünk színe előtt. De legyőzték a Bárány vérével és tanúságuk szavával (Jel 12,1011).
A hetvenkét tanítvány nagy örömmel tért vissza. “Uram mondták , nevedben még a démonok is engedelmeskedtek nekünk.” Így válaszolt nekik: “Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből. Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek.” (Lk 10,1719)
Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben démonokat űznek ki ... (Mk 16,17)
Földi életünk szüntelen harc a sötétség hatalmai ellen.
Vívd meg a hit jó harcát, szerezd meg az örök életet, hiszen erre kaptál hivatást, s erre tetted le számos tanú előtt az igaz hitvallást (1Tim 6,12).
Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen (Ef 6,1112).
A hit harcában a végső vereség a sátán és az angyalok sorsában való részesedést, végleges értékperverziót, örök kárhozatot jelent az ember számára, a végső győzelem pedig a megistenülés beteljesedését, végleges értékvalósulást, boldog örök életet.
Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült (Mt 25,41).
Aki leborul a vadállat és képmása előtt, és homlokán vagy karján viseli bélyegét, az inni fog az Isten haragjának borából, amelyet színtisztán töltött haragja kelyhébe. Kénköves tűzben fog gyötrődni a szent angyalok és a Bárány színe előtt. Gyötrelmének füstje felszáll örökkönörökké, és nem találnak nyugtot se éjjel, se nappal (Jel 14,911).
A sátánt, aki félrevezette őket, kénköves, tüzes tóba vetették. A gyávák, hitetlenek, gonoszok, gyilkosok, kicsapongók, csalók, bálványimádók és hazugok mind a lánggal égő kénköves tóba kerülnek (Jel 20,10; 21,8).
Elérkezik az óra, amikor a sírokban mindnyájan meghallják az Isten Fia szavát, és előjönnek, akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra (Jn 5,2829).
Gyümölcsötök a megszentelődés, célotok az örök élet. Mert a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka azonban az örök élet Jézus Krisztusban, a mi Urunkban (Róm 6,2223).
Maga a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben (1Kor 15,28).
Megismeritek Krisztusnak minden értelmet meghaladó szeretetét, és beteltek az Isten egész teljességével (Ef 3,19).
Látni fogják arcát, és a homlokukon lesz a neve. Nem lesz többé éjszaka, és nem szorulnak rá a lámpa világítására, sem a nap fényére. Az Úr, az Isten ragyogja be őket, és uralkodni fognak örökkönörökké (Jel 22,45).
Az emberi egzisztencia természeténél fogva véglegességre van beállítva. Ami jó, annak megmaradását kívánjuk, ami rossz, annak végleges fölszámolására vágyunk. Isten nem hiába helyezte ezt a természetes törekvést az emberi szellembe, hanem túláradóan ki akarja azt elégíteni. Mivel azonban a természetfölötti beteljesedés útja a szeretet, a szeretet pedig a szabadságon alapul, a beteljesedés visszautasítása is lehetséges. A kárhozott angyal vagy ember végleges nemet mond Istenre. Nem külső kényszer tartja őket a pokolban, hanem saját szabadságuk végleges perverziója.
Akik haláluk pillanatáig kitartanak a halálos bűnben, azoknak sorsa örök kárhozat, akik pedig az istengyermekség kegyelmében halnak meg, az Istennel való boldogító egyesülést élvezik az örök életben.
A legtöbb ember, aki Isten kegyelmében hal meg, még nem áll készen Isten közvetlen befogadására, színrőlszínre való látására. A bocsánatos bűn és a rendetlen hajlamok elhomályosítják szellemét, zárva tartják az örök élet befogadása előtt. Vágyik az Istennel való teljes közösségre, de ugyanakkor képtelen rá. Isten szeretete gyötrelmes számára, mert tapasztalja ugyan, de nem képes teljesen elfogadni. Ez a tisztító szenvedés átjárja lelkét, és lassan kiégeti belőle a teremtményekhez való rendetlen ragaszkodást, a bűnök maradványait.
Megmenekül, de csak mintegy tűz által (1Kor 3,15).
Nem szabadulsz ki, amíg az utolsó fillért is meg nem fizeted (Mt 5,26).
A tisztítótűz az a lelki szenvedés, amely az Isten kegyelmében meghalt embert megszabadítja a bűn maradványaitól, és képessé teszi az Istennel való egyesülésre.
A tisztítótűzben szenvedőket imáinkkal és az Eucharisztia fölajánlásával segíthetjük, ők maguk azonban nem tudnak magukon segíteni, mert a földi élettel az érdemszerzés ideje lejárt. Kérhetjük azonban közbenjárásukat, hiszen Isten kegyelmében vannak, és biztosan üdvözülnek.
Ugyancsak kérhetjük az üdvözültek (szentek) közbenjárását, ami nem halottidézés és nem bálványimádás. Nem halottidézés, mert a szentek élnek (vö. Mt 22,32; Zsid 12,23), és nem bálványimádás, mert nem őket imádjuk, hanem imádságukat kérjük (“Imádkozzál érettünk, bűnösökért”).
A hívőnek szüntelenül Isten jelenlétében kell járnia, aki bármikor számadásra szólíthatja. Minden tevékenységünket a szív folytonos imájának kell kísérnie.
Legyetek éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát (Mt 15,13).
Járj előttem, és légy tökéletes (Ter 17,1).
Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül (Lk 21,36).
Imádkozzatok szüntelenül (1Tessz 5,17).
Szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni (Lk 18,1).
Ez nem terhes kötelesség, mert Isten jelenléte békesség és öröm.
Örömmel töltöd el szívemet (Zsolt 4,8).
Mint anyja ölén a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem (Zsolt 131,2).
Szükséges, hogy lehetőségeink szerint huzamos időt töltsünk imádságban naponta, Jézushoz hasonlóan (vö. Mk 1,35; 6,46; Lk 6,12). De az imádságnak többi időnket is át kell járnia, ugyanúgy, ahogy a gyermeket váró anya minden óráját betölti a testében hordott új élet tudata, még ha kifejezett figyelmét másra fordítja is. Erre az állandó imára csak tartós gyakorlással és Isten kegyelmével juthatunk el. Az imádság nem teljesítmény, hanem Isten ajándéka szívünkben.
Isten imádásának be kell töltenie a hívő életét.
Imádságunk elsősorban Isten dicsőítése legyen, vagyis mérhetetlen szentségének és jóságának megvallása. A dicsőítő imában önmagáért dicsérjük őt: ez az imádás lényege. A dicsőítés nem saját érzelmeink kifejezése, hanem Isten szentségének hívő megvallása, akkor is, ha ez részünkről áldozatba kerül. Végül is ez lesz örök boldogságunk legfőbb tevékenysége, amit sose fogunk megúnni.
Mutassuk be az Istennek szüntelenül a dicséret áldozatát: az őt megvalló ajkak gyümölcsét (Zsid 13,15).
Adjátok meg az Úrnak a nevét megillető dicsőséget, és szent udvarában imádjátok az Urat! (Zsolt 29,2)
Ti, akik szeretitek, dicsőítsétek az Urat! (Zsolt 30,5)
Szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura, Istene! Dicsőséged betölti a mennyet és a földet. (Római Misekönyv; vö. Iz 6,3)
Teljenek be ajkaink dicséreteddel, hogy énekeljük, Uram, a te dicsőséged, mert méltattál minket, hogy részesüljünk halhatatlan, éltető, szent égi titkaidban. (Bizánci liturgia)
Hallottam, hogy minden teremtmény a mennyben, a földön, a föld alatt és a tengerben levőkkel együtt ezt mondta: “A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkönörökké!” (Jel 5,13)
Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből álltak a trón és a Bárány előtt, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaág. Nagy szóval kiáltották és mondták: “Üdv Istenünknek, aki a trónon ül és a Báránynak!” Az angyalok mind a trón, a vének és a négy élőlény körül álltak, arcra borultak a trón előtt, és imádták az Istent, mondván: “Amen, áldás, dicsőség, bölcsesség, hála, tisztelet, hatalom és erő a mi Istenünknek örökkönörökké! Amen.” (Jel 7,912)
A dicsőítő ima egyik elemi formája a kis doxológia:
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké. Amen.
Szükség van a hálaadó imára is. Isten örömmel veszi, ha megköszönjük ajándékait.
Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, és emelt hangon dicsőítette az Istent, s arcra borulva hálát adott neki. Ez szamariai volt. Jézus megkérdezte: “Nem tízen voltak, akik megtisztultak? Hát a kilenc hol maradt? Nem akadt más, csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsőítse az Istent?” (Lk 17,1518)
Adjatok hálát az Úrnak, mert jó: irgalma örökké tart (Zsolt 118,1).
Ha vétkeztünk, úgy kell bocsánatot kérnünk Istentől, mint élő személytől, akit megbántottunk. Az engesztelő ima kedves Istennek.
A vámos megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek! Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza (Lk 18,1314).
Áldozatom a bűnbánó lélek, az alázatos és töredelmes szívet nem veted meg (Zsolt 51,19).
Jézus megígérte kérő imáink meghallgatását is. Ezek is megdicsőítik Istent, mert elismerjük bennük őt minden jó forrásának.
Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek (Lk 11,9).
Fontos, hogy Istenbe vetett bizalommal kérjünk.
Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek (Mt 6,8).
Amikor kérő imánkkal Istenhez fordulunk, nem szabad neheztelést hordoznunk szívünkben.
Amikor imádkozni készültök, bocsássatok meg, ha nehezteltek valakire, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa bűneiteket (Mk 11,25).
Hinnünk kell kéréseink meghallgatásában. Ezzel a hittel adjuk föl teljesen, hogy magunk tartsuk kézben sorsunkat, és ezzel szolgáltatjuk ki magunkat fenntartás nélkül az Atya szeretetének.
Ha imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok, és akkor valóban teljesül kérésetek (Mk 11,24).
Kéréseinknek Jézus nevében kell elhangzaniuk. Ez nem puszta formula, hiszen a keresztény ima nem mágia. A “név” magát a személyt fejezi ki. Azonosulnunk kell az Úr Jézussal, hogy kérésünk már ne a mi imánk legyen, hanem Jézus imája a mi ajkunkon. Az Egyszülött Fiút mindig meghallgatja az Atya.
Bizony, bizony mondom nektek: Bármit kértek az Atyától a nevemben, megadja nektek (Jn 16,23).
Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok (Jn 15,7).
Az ilyen azonosulás Jézussal nem egy pillanat műve. De már a lelki élet kezdetén is elegendő tapasztalatunk lesz az imádság meghallgatásáról ahhoz, hogy el ne bátortalanodjunk. A megszentelődés útján előrehaladt ember imája pedig mindinkább Jézus imájává lesz, és a bármit szó egyre inkább fizikai jelentést nyer. A közbenjáró ima hatalmánál fogva a megistenült ember valamiképpen részesedik Isten mindenhatóságából.
Ugyanezt a lelkületet fejezi ki a Szentháromság nevében való imádság, amit a keresztvetés így fogalmaz:
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Amen.
A keresztény kérő ima mintáját Jézus tanításából vesszük (Mt 6,913).
Az Úr imája:
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved;
jöjjön el a te országod;
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek;
és ne vígy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól!
Az imádság hatalmas fegyver a démoni hatalmak elleni harcban, különösen, ha a szentségek és szentelmények ereje kíséri.
Az imádság nem csupán az ember belső ügye, hiszen az ember test és lélek szerves egysége. Az érzékelhető jelekkelszentségeknek nevezzük (sacramentum). Jézus Krisztus egyházalapító tettében hét ilyen kegyelemközvetítő jel foglaltatik benne. kifejezett imádság bizonyos formái az Egyház lényegéhez tartoznak és lényegüknél fogva kegyelmet közölnek: ezeket
Az újszövetségben hét szentség van: keresztség, bérmálás, Eucharisztia, bűnbocsánat, betegek szentsége, egyházi rend, házasság.
Vannak olyan érzékelhető jelei is a kegyelemnek, amelyeket az Egyház hivatalosan szabályozott és jóváhagyott, de aktuális eredetük az Egyház oldó és kötő hatalmában van, nem magának Jézusnak alapító tettében. Ezeket szentelményeknek nevezzük (sacramentale).
Szentelmény például a temetési szertartás, a gyertyaszentelés, a Balázsáldás, a hamvazás, a szenteltvíz, az egyszerű megáldott olaj stb.
A szentségek és szentelmények használata erőteljes fegyver a hit harcában. Ismételt tapasztalat például, hogy a démonok félnek a szenteltvíztől. Méginkább félnek az Eucharisztiától és a bűnbocsánat szentségétől.
A keresztény élet elemi tápláléka Jézus testének és vérének szentsége, az Eucharisztia.
Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek (Jn 6,53).
Az Úr testéből való részesedés – vagyis amikor az ő kenyerét esszük és az ő kelyhéből iszunk – arra indít minket, hogy haljunk meg e világ számára és életünk Krisztussal el legyen rejtve az Istenben; testünket pedig szegezzük keresztre szenvedélyeivel és bűnös kívánságaival együtt. (Szent Fulgentius, VI. sz.)
Ha lehet, mindennap, de legalább vasárnaponként járuljunk szentáldozáshoz. Lehetőleg háromhetente, de legalább havonta gyónjuk meg bűneinket. Komoly betegség esetén ne várjunk a halálveszély tényleges beálltára, hanem vegyük föl a betegek szentségét. Hívő betegeinkhez hívjunk papot. Magyarországon minden plébánián gyakorlat a templomba eljönni nem tudó betegek rendszeres otthoni áldoztatása a hónap első péntekén, esetleg más alkalmas napon.
A szentségek és szentelmények nem a hívő szubjektív teljesítménye alapján hatnak, hanem a szentségek mint Isten cselekvései, a szentelmények mint az Egyház cselekvései (amelyekben szintén Isten működik). Szükséges azonban a hívő együttműködés az ajándékozott kegyelemmel. A megajándékozottság nem passzivitás.
Sajátos szentelmény, az Egyház hivatalos istendicsérete a zsolozsma, amely az Eucharisztia ünneplését terjeszti ki a nap különböző óráira. Szövege majdnem teljesen a Szentírásból van össszeállítva. Benne maga a Jegyes (az Egyház) énekli szerelmes énekét a Vőlegényhez (Krisztushoz), sőt maga Krisztus, a Fő imádkozik testével, az Egyházzal együtt a mennyei Atyához. A zsolozsmázás kezdetben nem a papok és szerzetesek kiváltsága volt, hanem az egész nép imája, és ezt a gyakorlatot a 2. vatikáni zsinat helyre kívánja állítani.
A sátán “a világ fejedelme” (Jn 14,30; 16,11), sőt “e világ istene” (2Kor 4,4). A “világ” szó ebben a bibliai használatban nem a teremtést, hanem a bűn uralma alatt álló emberi közösséget jelenti.
Az egész világ a gonosz hatalmában van (1Jn 5,19).
Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete (1Jn 2,15).
Isten újjáteremtő tette a bűnös világból egy szent népet hív életre: a Jézus vérén megváltott hívő közösséget. Szükséges, hogy a világ elvárásaival és fenyegetéseivel szemben a keresztény testvérek szeretete és bátorítása támogasson bennünket a hit harcában.
A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt (ApCsel 4,32).
Vigasztaljátok és bátorítsátok egymást (1Tessz 5,11).
A megfeszített és föltámadt Jézus Krisztus hívei szent közösséget alkotnak a Szentlélekben, amelyet Egyháznak nevezünk.
Az Egyház Krisztus egyetlen teste (Róm 12,5; 1Kor 10,17; 12,12; Ef 5,23.30; Kol 1,24), azaz látható jelenléte a világban, amely részegyházakból áll, de egy népet alkot a pápa és a püspökök vezetése alatt. A püspök képviselői a presbiterek, segítőtársaik a diakónusok. Az Egyháznak tehát van szent hatalmi rendje, hierarchikus struktúrája.
Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, kövessétek őket, mert ők vigyáznak rátok, abban a tudatban, hogy számot adnak lelketekről. Bárcsak örömmel tehetnék, nem sóhajtozva, mert hisz az nem válnék javatokra (Zsid 13,7).
Becsüljétek meg azokat, akik körötökben fáradnak, vezetnek és intenek benneteket az Úrban (1Tessz 5,12).
Engedelmeskedjetek az elöljáróknak. Egymás iránt pedig mindannyian viseltessetek alázattal, mert az Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad (1Pt 5,5).
A hierarchikus rend nem jelenti azt, hogy a legtöbb hívő szerepe passzív engedelmességre korlátozódik. Ugyanazon Szentlélek befolyása alatt mindenki kezdeményezhet, és a hívőknek magában a keresztségben gyökerező joga, hogy – elöljáróik ellenőrzése mellett – kisebb vagy nagyobb közösségeket alkossanak.
A krisztushívőknek jogában áll, hogy jótékony, illetve vallásos célú vagy a keresztény hivatást a világban előmozdító társulásokat alapítsanak és vezessenek, valamint, hogy ugyanilyen célok megvalósítása érdekében összejöveteleket rendezzenek (Egyházi Törvénykönyv, 215. kánon).
Nagyon sok plébánián kisebb csoportokba (ifjúsági, fiatal házas, felnőtt, nyugdíjas) tömörülnek a hívők. A 2. vatikáni zsinatot megelőző, de főképpen az azt követő időben sok lelkiségi mozgalom és társulás született, amelyek a Krisztusmisztérium új átélését igyekszenek előmozdítani.
Az Egyház csak az apostolok utódainak – a pápának és a püspököknek – hierarchikus vezetésével és minden hívő aktív, kezdeményező közreműködésével élhet egészséges életet a Szentlélekben.
Sajátos társulás az Egyházban a szerzetesi közösség: a mennyei életforma bátor hitben való elővételezése a földön. A szerzetesrendek célkitűzésük és a nekik jutott speciális kegyelmi ajándék szerint különböznek egymástól. Az Egyház története sok szentéletű rendalapítót és szerzetest tart számon.
A szerzetesrendekben olyan férfiak vagy nők társulnak, akik Isten országáért szűzi tisztaságban, szegénységben és engedelmességben élnek.
Nem Isten akarata viszont az, hogy a Jézusban hívők vitás kérdések miatt szakadjanak különböző közösségekre.
Éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a lelkületben, ugyanabban a felfogásban. Kloe hozzátartozói ugyanis azt a hírt hozták felőletek, testvérek, hogy pártokra szakadtatok. Arra gondolok, hogy akadnak köztetek, akik így nyilatkoznak: “Én Pállal tartok, én meg Apollóval, én Kéfással, én meg Krisztussal.” Talán megoszlott Krisztus? Vajon Pált feszítették értetek keresztre, avagy Pál nevében keresztelkedtetek meg? (1Kor 1,1013)
Bűnbánatot kell tartanunk azért, hogy Krisztus testét, az egyetlen Egyházat különböző felekezetekre engedtük széthullani, és keresnünk kell az egység útját. Ez a keresés az ökumenikus mozgalom. Az ökumenizmus útja nem lehet az igazság kérdésében tanúsított közömbösség, de nem lehet az uniformizálás sem. A katolikus Egyház nem fogja föladni vagy fakultatívnak minősíteni hittételeit, viszont nem is fogja saját kialakult megjelenési formáit más közösségekre kényszeríteni, amelyek fejlődése más úton haladt. Az egység nem emberi mű lesz, hanem Isten történelmi csodája, amit ki kell imádkoznunk, s amelynek magvetése a XX. század különböző felekezetű vértanúinak Jézusért kiontott vére.
Egymás megbecsülésére, szeretetére és a másiknak adott kegyelmi ajándékok kölcsönös elismerésére van szükség, hogy a Szentlélek kiküszöbölhesse a történelmi félreértéseket, és titokzatos hatalmával létrehozhassa a kifejezési formáiban sokszínű, de hitében mégis egységes közösséget, amely evangélikusnak (evangéliuminak), ortodoxnak (igazhitűnek), katolikusnak (egyetemesnek), reformátusnak (megújítottnak) és szabadegyháznak (tagjai szabad akaratából összegyűltnek) egyaránt nevezhető, anélkül, hogy ezek a jelzők egymást kizárnák. Most még nem vagyunk a megvalósulás küszöbén, de a 2. vatikáni zsinat óta máris nagyon sok történt a katolikusok és más felekezetűek közeledése terén.
Az ökumenizmus az Egyház hitben és szeretetben való egységének helyreállítására irányuló törekvés, amely meg akarja őrizni a hit megnyilvánulási formáinak jogos sokféleségét.
A Szentléleknek a hívő közösségben történő érzékelhető megnyilvánulásait karizmáknak, lelki adományoknak nevezzük.
Nem akarom, testvérek, hogy a lelki adományokat illetően tudatlanok maradjatok. A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz. A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon velük. Az egyik ugyanis a bölcsesség szavát kapja a Lélektől, a másik a tudás szavát ugyanattól a Lélektől, a harmadik a hitet kapja ugyanabban a Lélekben, vagy pedig a gyógyítás adományát szintén ugyanabban a Lélekben. Van, aki erőnyilvánulásokat kap, van, akinek a prófétálásnak vagy a lelkek megkülönböztetésének képessége jut osztályrészül. Más különféle nyelveket vagy pedig a nyelvek magyarázatát nyeri el ajándékul. Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinekkinek (1Kor 12,1.411).
A karizmákat, akár a legragyogóbbak közül valók, akár egyszerűbbek és gyakorta előfordulók, hálaadással és vigasztalódással kell fogadnunk, mert mindig éppen időszerűek és nagyon is hasznosak az Egyházban. (2. vatikáni zsinat: Lumen Gentium 12.)
Téves az az állítás, hogy a karizmák – akár a rendkívüliek is – az ősegyházra korlátozódtak. Jézus ígérete szerint a jelek azokat kísérik, akik hisznek, minden korlátozás nélkül.
Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben démonokat űznek ki, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak (Mk 16,1718).
A XX. század első napjára virradó éjszakán XIII. Leó pápa a Szent Péter bazilikában az Egyház nevében intonálta a Veni Creator Spiritus (Jöjj, Teremtő Lélek) himnuszt, ezzel a Szentléleknek ajánlva az Egyház új évszázadát. 1901. január 1én késő este az Egyesült Államokban, a kansasi Topekában, a metodista Charles Parham Bibliaiskolájában született meg a pünkösdmozgalom, amelyben friss erővel lépett föl a Szentlélek megtapasztalása, kísérve különböző karizmák – így a nyelvek, a prófétálás, a gyógyítás adománya – működésétől. Először külön pünkösdi felekezetek születtek (ilyen Magyarországon az Evangéliumi Pünkösdi Közösség), de a század ötvenes éveiben a mozgalom átterjedt a történelmi protestáns egyházakra, 1967től pedig a katolikus Egyházra is, ahol ma már inkább karizmatikus megújulásnak nevezik. A Szentszék jóváhagyta a katolikus karizmatikus megújulás több nemzetközi szervezetét.
A karizmák nem öncélúak, nem szabad a figyelem központjába kerülniük. Az Ajándékozóra és nem az ajándékokra kell elsősorban figyelnünk. Az adományok csak eszközök a hívő közösség építésére.
Nem szabad vakmerően kívánkozni rendkívüli adományok után, és elbizakodottan nem szabad tőlük remélni az apostoli munkálkodás eredményességét. Valódiságukat és célszerű felhasználásukat illetően azokra tartozik az ítélet, akik elöljárók az Egyházban, és akiknek különösképpen feladatuk nem a Lélek kioltása, hanem az, hogy vizsgáljanak felül mindent, és a jót tartsák meg (vö. 1Tessz 5,12 és 1921). (2. vatikáni zsinat: Lumen Gentium 12.)
A rendes és rendkívüli adományok megkülönböztetése roppant fontos. A rendes adományokra aktívan kell törekednünk azzal, hogy természetes adottságainkat (pl. beszélőképesség) a Szentlélek rendelkezésére bocsátjuk. A rendkívüli adományok Isten tetszése szerint jelentkeznek, többnyire úgy, hogy a rendesekből nőnek ki.
Ha valaki a hitben kapott belátásait kimondja, a bölcsesség szavának rendes adományát gyakorolja. Ha képességeit meghaladó mélységű természetfölötti belátásokat kezd közölni, a Szentlélek a bölcsesség szavának rendkívüli szintjére emelte az adományt.
Ha a hívő kimondja imádság közben született intuitív megérzéseit, az ismeret szavának rendes karizmáját gyakorolja. Ha emberileg megmagyarázhatatlan konkrétságú ismeretet közöl (pl. Péter Ananiással és Szafirával ApCsel 5,111ben), a Szentlélek az ismeret szavának rendkívüli szintjére emelte az adományt.
Ha a hívő kérő imát mond és hittel várja annak meghallgatását, a hit rendes karizmáját gyakorolja. (Ez nem egyszerűen a hit erénye, hanem abból fakadó konkrét várakozás.) Ha világos indítást kap, hogy konkrét és rendkívüli beavatkozást várjon Istentől (pl. Pál Elimásszal szemben ApCsel 13,911ben), akkor a Szentlélek a hit rendkívüli adományának szintjére emelte karizmáját.
Ha a hívő egyszerűen imádkozik egy beteg gyógyulásáért, és a beteg fokozatosan, normális módon meggyógyul, a gyógyítás rendes adományával van dolgunk. Ha a beteg váratlan hirtelenséggel, orvosilag megmagyarázhatatlan módon meggyógyul, a Szentlélek a gyógyítás rendkívüli adományával avatkozott be.
Ha valaki kezét rátéve imádkozik egy testvéréért, és a másik erőt érez áradni maga felé, amely megingatja a lábán, ez az erőnyilvánulás rendes karizmája. (A pszichofizikai ráhatás természetes dolog, ez van átadva a Szentléleknek az imádságban.) Ha viszont valaki egyetlen szót szól, és erre környezetében mindenki földre zuhan egy titokzatos erő befolyása alatt (Jn 18,6), a Szentlélek rendkívüli erőnyilvánulással avatkozott be.
Ha a hívő egyszerűen kimondja sugallatait, amelyeket a Szentlélektől származónak vél, a prófétálás rendes adományát gyakorolja. Ha félreismerhetetlen, erővel teljes isteni szózatot kap, az a prófétálás rendkívüli karizmája. (A prófétálásnak nem szükségképpen része a jövő ismerete! Egyszerűen Istentől ihletett, érthető nyelven való beszédet jelent. Gyakran nem más, mint dicsőítő ima, mint Lk 1,67ben is.)
Ha valaki imádság közben különös zavart érez lelkében és ezt démoni jelenléttel magyarázza, a lelkek megkülönböztetésének rendes ajándékát gyakorolja. Ha látomásban látja a jelenlévő démont, ez a lelkek megkülönböztetésének rendkívüli adománya. (Sok más formája is van.)
Ha egy hívő, a Szentléleknek átadva hangképző szerveit, érthetetlen beszéddel imádja Istent, kifejezve ezzel az ő felfoghatatlan misztériumát, a nyelvek rendes adományát gyakorolja. Ha viszont valaki ismert, de általa nem tanult idegen nyelven szólal meg, ez a nyelvek rendkívüli karizmája.
Ha a nyelveken szólás arra ihlet valakit, hogy érthető nyelven imádkozzék vagy prófétáljon, az illető a nyelvmagyarázat rendes karizmájával él. Ha valaki a Szentlélek segítségével lefordít egy általa nem ismert idegen nyelven elhangzó szöveget, akkor a nyelvmagyarázat rendkívüli adománya működik.
Mindezek csak példák. 1Kor 12,810 nem sorolja föl az összes adományt. A karizmák korlátlan változatossága és különféle csoportosítása lehetséges.
A lelki adományokat mindig alá kell vetni az egyházi vezetők megkülönböztető és rendező szerepének, mert ez az ő karizmájuk. A valódi karizmáknak is lehetséges helytelen használata. Szent Pál ezért ad szabályokat a korintusiaknak az adományok használatára nézve (1Kor 14). Ezek a szabályok az akkori korintusi egyházra vonatkoztak, de a mai püspökök éppígy adhatnak előírásokat a rájuk bízott közösségeknek. A Szentlélek ilyenkor engedelmességre ihlet, nem a karizmák önkényes használatára.
A karizmák a Szentlélek érzékelhető megnyilvánulásai, amelyeket a hívőknek a hierarchia irányítása alatt az Egyház építésére kell használniuk.
Minden karizma eszköz, amely a hívő közösség növekedését és megerősödését szolgálja. Egyes karizmáknak (pl. a gyógyításnak) nagy szerepe van az evangelizációban, mert alkalmasak arra, hogy érdeklődést és hitet ébresszenek. Más karizmák (pl. a nyelvek adománya) inkább az Istennel való mélyebb személyes egyesülés eszközei. A rendes karizmákra aktívan törekednünk kell, de szabad alázatos bizalommal (nem vakmerő elbizakodottsággal, és nem a természetes eszközök mellőzésével) a rendkívüli karizmákat is kérnünk Istentől, aki kellő pillanatban megadja azokat a hívők megerősítésére és a nemhívők meggyőzésére.
Törekedjetek a szeretetre, de igyekezzetek a lelki adományokat is elnyerni (1Kor 14,1).
Uram, tekints fenyegetőzéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék szavadat. Nyújtsd ki kezedet, hogy gyógyulások menjenek végbe, jelek és csodák történjenek szent szolgád, Jézus nevében (ApCsel 4,2930).
Újítsd meg a jeleket, és tégy csodákat újból. (Sir 36,5; ezt imádkozza az Egyház Az Imaórák Liturgiájá ban: II. hét, hétfő, reggeli dicséret.)
Elterjedt tévedés, hogy a karizmák csak a lelki élet magas fokán lépnek föl. ApCsel 10,4448ban Kornéliusz és társai még meg sincsenek keresztelve, amikor karizmákat kapnak. ApCsel 19,56ban közvetlenül a bérmálás után kapják az efezusi hívők a nyelvek és a prófétálás adományát. Az adományok elnyerését inkább a várakozással teljes hit és az aktív elfogadás teszi lehetővé, mint a hitben való érettség.
Az Egyház egy része a földön él (zarándokegyház), más része a mennybe való belépésre válik alkalmassá a tisztítótűzben (szenvedő egyház), harmadik – és remélhetően a legnagyobb – része azonban már a mennyben van, és a szent angyalokkal együtt boldogan látja Isten arcát (megdicsőült egyház). Ez a három rész szent közösséget alkot a Szentlélekben.
Ti Sion hegyéhez járultatok, az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, az angyalok ezreihez, az égben számon tartott elsőszülöttek ünnepi sokadalmához és gyülekezetéhez, mindnyájunk bírájához, az Istenhez, a tökéletes igazak lelkeihez, az új szövetség közvetítőjéhez, Jézushoz, a ránk hulló vérhez, amely hathatósabban kiált, mint Ábelé (Zsid 12,2224).
A “tökéletes igazak” közül kiemelkedik Mária, Jézus anyja. Ő, aki Isten kegyelméből és hívő engedelmessége által valóságos Istenszülő, aki a Szentlélek erejéből szűzen foganta és hozta világra a megtestesült Istent és szülése után is szűz maradt, a Fiúval fennálló egyedülálló kapcsolata révén kiemelkedő üdvtörténeti helyzetben van. Anyai fájdalommal szenvedte végig Jézus kínhalálát, anyai szeretettel fogadta fiává Jánost, Jézus szeretett tanítványát, és az ő személyében az Egyház minden tagját, az anya örömével fogadta Jézus föltámadását, és tiszta szívének teljes nyitottságával tette magáévá a Szentlélek pünkösdi ajándékát. Isten kegyelme Fiának érdemeire való tekintettel eleve megóvta őt minden bűntől, az áteredő bűntől is, mert Isten Szent Fiának emberi élete nem fakadhatott szennyezett talajból. Ennek következménye, hogy Isten megőrizte őt a test föloszlásától is, és a földi élet végén történt elszenderülése után test szerint is fölvette a mennyei dicsőségbe. Jézust, a kegyelem forrását általa kaptuk, tehát minden kegyelmet általa kapunk. Ő az egész Egyház Anyja.
Szűz Mária, Isten Anyja, különleges módon részesült a kegyelemben, ezért a természetfölötti rendben ő mindnyájunk Anyja.
Az Egyháznak ezt a hitét sokan azzal utasítják vissza, hogy “nincs benne a Szentírásban”. A Szentírásban azonban Gábor angyal ezzel a szóval köszönti Máriát: kekharitómené, “kegyben részesült” (Lk 1,28). Ez kivételezettet, privilegizáltat jelent a kegyelmi rendben. A Szenthagyomány tanúinál már bőséges anyagot találunk e kivételezettség megfogalmazására, s nem szabad felednünk, hogy a Hagyomány a Bibliával egyenrangú forrása az Egyház hitének. Mária kegyelmi privilégiumait az Egyház hitbeli reflexiója öntötte fogalmi alakba a dogmafejlődés során, de mindig a Szentlélek vezetése alatt és a Tanítóhivatal ellenőrzésével. Az Egyház hitében ma sincs több, mint ami a kekharitómené kifejezésben eleve benne foglaltatik, csak ma a reflektáltság magasabb szintjén birtokoljuk a hitletéteménynek ezt a tartalmát.
Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse! Hogy lehet az, hogy Uramnak anyja jön hozzám? (Lk 1,4243)
Nézd a szeráfokat, és meglátod, hogy minden nagyságuk kisebb, mint a Szent Szűzé, és hogy egyedül a Teremtő múlja felül ezt a teremtményt. (Damaszkuszi Szent János, VIII. sz.)
Szépségben jelensz meg; szűzi tested teljesen szent, egészen tiszta, egészen Isten lakóhelye, úgyhogy emiatt az elporladástól is mindenkor idegen; mint emberi test, a romlatlanság magasabb életébe jutott, azonban ugyanaz az élő és dicsőséges test, sértetlen és a tökéletes életnek részese. (Konstantinápolyi Szent Germánusz, VIII. sz.)
Szűz Máriát az Angyali üdvözlettel szoktuk köszönteni.
Angyali üdvözlet
Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes,
az Úr van teveled!
Áldott vagy te az asszonyok között,
és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus.
Asszonyunk, Szűz Mária,
Istennek szent Anyja,
imádkozzál érettünk, bűnösökért
most és halálunk óráján.
Amen.
Halálunk óráján kell végső harcunkat megvívnunk a sátánnal. Halálunk pillanatában mindnyájan ítéletre kerülünk. Aki kész, annak nem kell várnia: végleg egyesül Istennel.
Az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része (Zsid 9,27).
Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban (Lk 23,43).
Egyszer azonban a történelem is beteljesül. Jézus újra eljön, ezúttal mindenkitől fölismerhetően, isteni dicsőségben. Végső győzelmet ül a sötétség hatalmai fölött, és végső ítéletet mond.
Majd meglátjátok az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, hatalommal és dicsőséggel (Mk 13,26).
Mellét veri a föld minden népe, mert látja, amint az Emberfia eljön az ég felhőin, nagy hatalommal és dicsőséggel (Mt 24,30).
Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment (ApCsel 1,11).
Amikor eljön dicsőségében az Emberfia és vele minden angyal, helyet foglal fönséges trónján. Elébe gyűlnek mind a nemzetek, ő pedig különválasztja őket egymástól, ahogy a pásztor különválasztja a juhokat a kosoktól (Mt 25,3132).
Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában, s hatalmat adott neki, hogy ítéletet tartson, mert hiszen ő az Emberfia (Jn 5,2627).
Nézzétek, közeleg az Úr szentjeinek tízezreivel, hogy ítéletet tartson mindenek fölött, és megbüntessen minden istentelent minden istentelenségért, amelyet istentelenül elkövetett, és minden káromló szóért, amit az istentelen bűnösök a szájukon csak kiejtettek (Jud 1,1415).
Jézus második eljövetele együtt jár a holtak feltámadásával. Mind a kárhozat, mind az üdvösség a teljes, testlélek emberre vonatkozik. Maga az univerzum is megújul.
Elérkezik az óra, amikor a sírokban mindnyájan meghallják az Isten Fia szavát, és előjönnek. Akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra (Jn 5,2829).
Mi élők, akik az Úr eljöveteléig megmaradunk, nem előzzük meg az elhunytakat. A parancsszóra, a főangyal szólítására, Isten harsonájának zengésére az Úr maga száll le a mennyből. Először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, akik életben maradtunk. A felhőkön velük együtt elragadtatunk a magasba Krisztus elé, és így örökké az Úrral leszünk (1Tessz 4,1517).
Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja. Ezen a napon az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld és ami rajta van, elenyészik. Mivel így minden elpusztul, minden tekintetben szentül és vallásosan kell élnetek, hiszen várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor is az egek lángba borulnak és felbomlanak, az elemek a tűz hevétől megolvadnak. Mi ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját (2Pt 3,1013).
Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak, és tenger sincs többé (Jel 21,1).
Jézus második eljövetele véglegessé teszi a gonoszság kudarcát, kiárasztja Isten dicsőségét a teljes valóságra, újjáteremti az univerzumot és az emberi testet.
Egyesek a végső ítélet előtt Jézus ezeréves uralmát várják a földön Jel 20,110 szószerinti értelmezésével. Ez a bibliai rész azonban elsődleges jelentésként a vértanúk jutalmát, másodlagos jelentésként az egész Egyház üdvtörténeti helyzetét ábrázolja jelképesen, nem pedig az “időpontokat és körülményeket” közli, amelyekről ApCsel 1,7 világosan megmondja, hogy nem ismerhetjük őket.
Ami az időt és az órát illeti, testvérek, arról nem szükséges írnom. Magatok is pontosan tudjátok, hogy az Úr napja úgy érkezik el, mint éjjel a tolvaj (1Tessz 5,12).
Annyit szabad tudnunk, hogy az Úr eljövetelét a gonoszság elhatalmasodása, egyházüldözés és az Antikrisztus uralma előzi meg (2Tessz 2,312; 1Jn 2,18; Jel 13,1117; 16,1315; 19,1920). Jézus végső győzelmet arat az istenellenes hatalmak és a sátán fölött. Sohasem tudhatjuk, hogy a jelenlegi próbatétel nem azonos-e a végsővel, ezért mindig készen kell állnunk.
Jézus második eljövetelét megelőzi Izrael teljességének belépése a messiási teljességbe (Róm 11,12.26). A zsidó Jézus a zsidó messiási remény beteljesülése.
Tartsatok hát bűnbánatot, és térjetek meg bűneitek bocsánatára, hogy eljöjjön az Úr színétől a megenyhülés ideje, és elküldje az elsősorban nektek rendelt Megváltót, Jézust, akit az égnek kell befogadnia egészen a mindenség megújulása idejéig, ahogy az Isten régesrég megmondta szent prófétái ajka által (ApCsel 3,1921).
Jézus eljövetele a teremtett valóság kivirágzása, Isten dicsőségével való eltelése lesz. Az Egyház várja Urát, a menyasszony várja Jegyesét.
A Lélek és a menyasszony mondják: “Jöjj el!” Aki hallja, mondja: “Jöjj el!” Aki szomjazik, jöjjön. Aki kívánja az élet vizét, ingyen vegye (Jel 22,17).
Jöjj el, Uram Jézus! (Jel 22,20)
Imádság Jézus eljöveteléért
Úr Jézus, örök bölcsesség, Alfa és Ómega, jöjj szívembe, és töltsd be menynyei fényességeddel! Úr Jézus, Isten Báránya, jöjj el hozzám, és megváltó véred erejével tisztíts meg minden szennytől, a sötétség hatalmának minden befolyásától! Úr Jézus, aki föltámadtál a halálból, neked adom életemet és halálomat: szabadíts meg a félelemtől és minden bizonytalanságtól! Úr Jézus, aki elveszed a világ bűneit, jöjj el embertársaimhoz, ragyogd be őket evangéliumod világosságával, érintsd meg őket szereteted édességével, add meg nekik a hit és a megtérés kegyelmét, hogy Uruknak és életük értelmének ismerjenek el téged! Úr Jézus, aki az Atya jobbján ülsz, áraszd ki Szentlelkedet az emberiségre, hogy reménységre és békességre találjon benned! Úr Jézus, aki ítélni fogsz élőket és holtakat, eljöveteled ragyogásával rombold le a Gonosz műveit, és teremtsd újjá a mindenséget isteni dicsőségedben! Jöjj el, Úr Jézus, teljesítsd be művedet, tegyél bennünket a mennyei Jeruzsálem lakóivá, ahol a boldogító szeretet szüntelen áradásában és túlcsordulásában élhetünk! Amen.