Az imádás – mint láttuk – az isteni szentségnek kijáró feltétlen odaadás, Isten mindent meghaladó fölségének szabad elismerése. Az imádás természetfölötti megvalósulása azt jelenti, hogy a Fiú isteni élete, az Atyának való feltétlen odaadása lesz a mi életünk is. A Szentlélektől átjárt, megistenült emberi életnek lényegét teszi ki ez az odaadás: az Atya ingyenes önajándékozására szeretetben adott válasz. Az imádás tehát nem csupán a kifejezett imádkozást foglalja magában, hanem betölti a hívő életét, és minden egyéb tevékenységének alapját képezi. A hitből fakadó minden cselekedet az Atya akaratának szerető engedelmességben való teljesítése: tettben valósuló imádás.
Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott (Jn 4,34).
Minden hívő pap (lényegesen más értelemben, mint a papnak is nevezett presbiter, aki az apostoli hatalom részese), vagyis hivatásos áldozatbemutató.
Épüljetek lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által (1Pt 2,5).
Választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok (1Pt 2,9).
Főpapunkhoz, Jézushoz hasonlóan, aki önmagát adta áldozatul a kereszten, mi is önmagunkat áldozzuk Istennek.
Ilyen főpap kellett nekünk: szent, ártatlan, feddhetetlen, a bűnösöktől elkülönített, aki fölségesebb az egeknél. Ő nem szorul rá, mint a többi főpap, hogy naponként először a saját vétkeiért mutasson be áldozatot, s csak azután a nép bűneiért. Egyszer s mindenkorra megtette ezt, amikor magát feláldozta (Zsid 7,2627).
Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi hódolatotok (Róm 12,1).
Ő tegyen minket neked szentelt örök áldozattá, hogy elnyerhessük az örökséget választottaiddal. (Római Misekönyv, III. eucharisztikus ima)
Az Eucharisztiában Jézus megfeszített és föltámadt testével, értünk ontott életadó vérével egyesülünk, hogy egész emberi egzisztenciánk imádássá váljék. Valamennyi egzisztenciális területünket – amelyeket a Már nem én, hanem Krisztus c. részben sorra vettünk – sajátos természetfölötti minőség járja át. A Szentlélek fölizzít Isten imádására, mint a tűz a beletartott vasat. Az imádásra odaadott hívő életben teljesül Jézus programja:
Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon? (Lk 12,49)
A mennyben állandóan lángol a Szentháromság belső életét alkotó isteni önajándékozás lángja. Az Atya trónja előtt ott áll Jézus, az áldozati Bárány, megdicsőült sebeivel, és ott lobog a Szentlélek teljessége, a “hét lélek”, amit a hagyomány a Szentlélek hét ajándékával hoz kapcsolatba.
Íme, trónt állítottak fel a mennyben és a trónon ült valaki. Az ott ülő tekintete jáspishoz és kárneolhoz hasonlított, és smaragdhoz hasonló szivárvány volt a trónja körül. A trón körül huszonnégy szék, a székeken huszonnégy vén ült, fehér ruhába öltözve, a fejükön aranykoszorú. A trónból zengő, mennydörgő villámok csapkodtak. A trón előtt hét lobogó fáklya lángolt: Isten hét szelleme (Jel 4,25).
Láttam, hogy a trón és a négy élőlény és a huszonnégy vén között ott áll a Bárány, mintha leölték volna. Odament, és átvette a trónon ülő jobbjából a könyvet. Amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt. Hárfája volt mindegyiknek és tömjénnel tele aranycsészéje ezek a szentek imádságai. Új éneket énekeltek: “Méltó vagy, hogy átvedd a könyvet és feltörd pecsétjeit, mert megöltek, és véreddel megváltottad az embereket Istennek, minden nyelvből, népből és nemzetből, Istenünk országává és papjaivá tetted őket, és uralkodni fognak a földön.” (Jel 5,610)
Van olyan biblikus magyarázat is, hogy a “hét lélek” vagy “hét szellem” hét angyalt jelent. Az egyházatyák értelmezését azonban még akkor is szabad volna használnunk, ha nem volna azonos a szöveg szószerinti értelmével, hanem csak annak “lelki értelmét” képviselné.
Az imádás nem alkalmi tevékenység, hanem életforma, amelyben a Szentlélektől ösztönözve egész életünk hívő engedelmességével hódolunk a szentséges Isten előtt.
Az imádás mint életforma állandó osztozás Jézus húsvéti misztériumában és annak közvetítésével a Szentháromság boldog mennyei életében. Az imádásra odaadott élet Istennel való megpecsételtség, kiolthatatlan láng és boldog szerelem.
Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni. Ha valaki háza egész vagyonát felkínálná is a szerelemért, azt is kevesellnék! (Én 8,67)
A Szentlélek Isten önajándékozásának személyes valósága. Neki tulajdonítjuk a hit világosságát és az isteni szeretet befogadását. A Szentlélek pünkösdi ajándéka erőt jelent a húsvéti misztérium kommunikálására. A Szentlélek elnyerése nem csupán hitben megragadott láthatatlan valóság, hanem tapasztalat is.
Isten ezt a Jézust támasztotta fel, akinek mi mind tanúi vagyunk. Azután, hogy az Isten jobbja fölmagasztalta, megkapta a Szentlélek ígéretét az Atyától, azt kiárasztotta, amint látjátok és halljátok (ApCsel 2,3233).
Amikor Simon látta, hogy az apostolok kézrátétellel közvetítik a Szentlelket, pénzt ajánlott fel nekik (ApCsel 8,18).
Hitünk mindig túlmutat tapasztalatainkon, magára Istenre irányul. Ennek ellenére fontos a megtapasztalás, mert lehetségessé, intenzívebbé és továbbadhatóvá teszi a hitet.
Hogyan menekülhetnénk meg mi, ha semmibe vesszük azt a mérhetetlen üdvösséget, amelyet először az Úr hirdetett, azután a fültanúk megszilárdítottak köztetek, az Isten pedig különféle jelekkel, hatalmas csodákkal, és a Szentlélek tetszése szerint osztogatott adományaival igaznak bizonyított? (Zsid 2,34)
“Ha ismernéd Isten ajándékát!” – mondja Jézus a szamariai aszszonynak (Jn 4,10). Ez az ajándék a Szentlélek “élő vize”, amely csillapítja egzisztenciális szomjunkat, bekapcsolja életünket a Szentháromság szeretetáramába, elfogadásra és odaadásra ösztönöz. Az Egyház történelmében mindig voltak, akik tapasztalták Isten Lelkét (misztika). Kisebb vagy nagyobb mértékben és különböző módokon ez a tapasztalat a keresztény élet lényegéhez tartozik, hiszen Isten nemcsak lényünk egy részét akarja lefoglalni, hanem egész emberi valónkat.
Az önmagát ajándékozó Isten a Szentlélek működésével érzékelhető módon is megérint bennünket. Ez nem egyesek kiváltsága, hanem valamilyen módon minden keresztény ajándéka, aki kész hittel elfogadni.
Istenünk, te híveid szívét a Szentlélek megvilágosításával tanítod. Add, hogy ugyanazon Szentlélek segítségével megismerjük, ami helyes, és az ő vigasztalásának szüntelenül örvendjünk. (Római Misekönyv)
A Szentlélek tapasztalható működése az Isten imádására szentelt élet lényegi vonása.
Az Isten imádására odaszánt embert jellemzi a pünkösdi tapasztalat, a Szentlélek kiáradása és vezetése, a mennyben égő isteni tűz lehullása a földre. Radikális imádásban élni egyúttal az jelenti: állandó pünkösdben élni. Az imádásra odaszentelt élet így tanúságtevő élet is lesz, mert Isten jelenlétét és szentségét sugározza.
A HÉT LÁNG Szövetség olyan közösség, amely Isten imádására alakult. Az isteni trón előtt lobogó hét lángot (Jel 4,5) akarja jelenvalóvá tenni a földön. Ezért evangelizáló közösség is, hiszen a Szentlélek a húsvéti misztérium kommunikációjára ösztönöz.
A HÉT LÁNG Szövetség elkötelező imája
Uram, Jézus Krisztus! Te vagy az élő Isten Fia, te vagy az út, az igazság és az élet. Hiszek benned, mint Megváltómban, és imádlak téged, mint Istenemet. Halálod és föltámadásod erejével töröld el bűneimet, szentelj meg és végy birtokodba engem. Ígérem, hogy hűségesen követlek, és engedelmeskedem neked.
(Itt a közösség tagjai – elkötelezettségi szintjüknek megfelelően – különböző mondatokat toldanak be.)
Tied akarok lenni: tedd rám az isteni Tűz pecsétjét. Szüntelenül imádni akarlak: gyújts lángra, hogy égő fáklyaként lobogjak színed előtt, ettől a perctől fogva mindörökké. Tanúságot akarok tenni rólad: tölts el engem a Szentlélek teljességével, hogy boldogan hirdessem dicsőségedet. Köszönöm, Uram! Amen.
A szentmisében konszekrált (megszentelt) kenyér Jézus Krisztus valóságos teste, a konszekrált bor az ő valóságos vére.
Mivel Jézus föltámadt, teste tartalmazza vérét és vére együtt van testével, vagyis mind a kenyér, mind a bor alakjában a teljes Jézus van jelen.
A konszekrált kenyeret – az Úr valóságos testét – a szentségházban (tabernákulumban) szokás őrizni és időnként imádásra nyilvánosan kihelyezni. Akár csukott tabernákulumban, akár nyilvánosan kihelyezve imádjuk a szent Testet, valóságos testközelben vagyunk a megfeszített és föltámadt Jézussal.
Benne lakik testi formában az istenség egész teljessége (Kol 2,9).
Az Eucharisztia imádása a Szentlélekben való személyes találkozás a megfeszített és föltámadt Jézussal.
Az szentségimádás kivételes lehetőség Isten jelenlétének átélésére. Vannak hangos formái is, de a hallgató imádás mélyebb. Ilyenkor csöndben csak annyit mondunk, amennyi részünkről az imádás szándékának megerősítésére szükséges (pl. Jézus nevét ismételve, vagy a nyelvek adományával élve). Ha figyelmünk elkalandozott, megszólalunk, ha Isten jelenléte csöndben betölt bennünket, szótlanok maradunk. Maga a testté lett Ige van ilyenkor előttünk, és ránk sugározza Lelkét. Ebben a sugárzásban gyógyulnak lelki sebeink, ösztönzést kapunk az erényekre, és mind mélyebbre merülünk a Szentháromság isteni életében. Elővételezzük a mennyet, ahol Isten színe előtt az imádás élvezetes lángjában lobogni maga az örök boldogság lesz.
Az Oltáriszentség csöndes imádása a HÉT LÁNG Szövetség legsajátosabb imaformája.
A Zsoltárok könyvében az ószövetség Istent imádó énekeinek szövege található. Jézus és az apostolok is énekelték a zsoltárokat, sőt Jézus a kereszten is zsoltárt imádkozott.
Ezután elénekelték a zsoltárt és kimentek az Olajfákhegyére (Mt 26,30).
Kilenc óra tájban Jézus felkiáltott, nagy szóval mondva: “Éli, Éli, lamma szabaktani?" Vagyis: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46; vö. Zsolt 22,2)
A Szentírás tanúsága szerint az első keresztény közösség állandó kincstárához tartozott a zsoltáréneklés.
Pál és Szilás éjfélkor imádkoztak és zsoltárt énekelve dicsőítették az Istent, a foglyok meg hallgatták őket (ApCsel 16,25).
Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket (Ef 5,19).
Istennek énekeljetek hálás szívvel zsoltárt, himnuszt és szent énekeket (Kol 3,16).
Szenved valaki közületek? Imádkozzék! Jókedve van? Énekeljen zsoltárt! (Jak 5,13)
A zsoltárok éneklése, imádkozása később is az Egyház életének egyik legfontosabb eleme maradt.
A zsoltár elűzi a démonokat, kiváltja az angyalok pártfogását, fegyverül szolgál az éjszaka félelmei ellen, pihenés a napi fáradság közepette, biztonsága a gyermekeknek, ékessége a fiataloknak, vigasztalása az időseknek, legalkalmasabb dísze az asszonyoknak. Meglátogatja a magányos helyeket, megtisztítja a tereket. A zsoltár a kezdőknek kezdet, a haladóknak növekedés, az Egyház hangja; örömet hoz az ünnepnapokon, és megteremti az Isten szerint való szomorúságot is. (Nagy Szent Bazil, IV. sz.)
Az ókorban mind a püspöki székhelyek lakossága, mind a szerzetesek közössége rendszeres időpontokban összejött zsoltárt énekelni és szentírási olvasmányokat hallgatni. Ezeket kiegészítették egyéb szentírási énekekkel (kantikumok), később költött himnuszokkal és különböző kérő imákkal (könyörgések). Ezekből a közös imádságokból fejlődött ki a szent zsolozsma, amelynek legfontosabb része a reggeli dicséret (a keleti liturgiában: utrenye) és az esti dicséret (a keleti liturgiában: vecsernye). A zsolozsmázásra a presbiterek, részben a diakónusok és a szerzetesek is, kötelezve vannak. A többi hívőnek a 2. vatikáni zsinat erősen ajánlja, hogy vegyenek részt az Egyház istendicséretében a zsolozsmázásba való bekapcsolódásukkal. Ma már magyar nyelven rendelkezésre áll a római liturgia teljes zsolozsmáskönyve, az Imaórák Liturgiája.
A görög katolikusoknál a néptől énekelt zsolozsma mindmáig élő gyakorlat, a latin rítusban ez meglehetősen feledésbe ment, és napjainkban éled föl ismét. Az Egyház azt reméli, hogy a 2. vatikáni zsinat utáni időben a zsolozsma népnyelvű éneklésének új formái alakulnak ki. A HÉT LÁNG Szövetség minden alkalmat megragad a szent zsolozsma közös éneklésére, és részt kíván vállalni az új formák fölfedezésében.
A szent zsolozsmában a Szentlélektől áthatott közösség hittel fogadja Isten szavát, és imádó énekkel ünnepli Isten szentségét.
A szent zsolozsma a liturgiának, az Egyház hivatalos imájának része. (Különbözik a paraliturgikus ájtatosságoktól, amilyen a rózsafüzér vagy a keresztút.) Kiegészíti az Eucharisztia imádságait, kiterjesztve a bennük foglalt istendicsőítést a nap minden részére. Mint objektív imamód, Isten jelenlétének hitelesített helye. Benne az Egyház mint jegyes imádja vőlegényét, Krisztust, sőt maga Krisztus imádkozik élő testében, az Egyházban, az Atyához. A zsolozsma Isten szentségének megnyilvánulása és a Szentlélek működésének hatáscentruma, a mennyei dicsőség földi kiáradásának csatornája.
Az Egyház a közös imádság szubjektívabb formáit is elfogadja. Ezeket meg kell különböztetnünk a liturgiától, a hivatalos istentisztelettől. A karizmatikus megújulás során született meg az olyan imaösszejövetel, amelynek résztvevői szabadon engednek a Szentlélek egyéni ösztönzéseinek: kötetlenül egyszerre imádkoznak, nyelveken szólnak, bibliai helyeket olvasnak föl, prófétálnak, kezüket fölemelik, fölállnak, letérdelnek, arcra borulnak, nyelveken énekelnek, Lélektől indítva táncolnak stb.
Az ilyen összejövetelek jellegzetes énekei nem a múlt századok hagyományából származnak. Ma az Egyház az inkulturáció jegyében helyet biztosít olyan szent énekeknek is, amelyek a modern könnyűzene felhasználásával alakultak ki. Ezek a XX. századi ember magasabb ingerküszöbének, csekélyebb türelmének és heves önkifejezési igényének felelnek meg. Sok “gitáros ének” kevésbé ízléses és szerencsés, de a karizmatikus megújulás során számos biblikus ihletésű, valóban Szentlélektől átjárt szent dal is keletkezett. Különösen az evangelizációban nélkülözhetetlen ezek használata. Nem mondhatunk le azonban a zeneileg igényesebb, mélyebb, nyugodtabb dallamokról sem, mert ezeket elhagyva súlyosan csonkítanánk Isten dicsőítésének teljes skáláját.
A karizmatikus imaösszejövetel igényli a felelős vezetést, amely különbséget tud tenni a Szentlélek, az emberi psziché és a gonosz lelkek megnyilvánulásai között. Az elsőt bátorítani kell akkor is, ha szokatlan, a második addig fogadható el, amíg nem akadályozza a Szentlélek munkáját, a harmadiknak ellent kell állni.
Amikor mindenki egyszerre kötetlenül imádkozik, föloldódnak a gátlások, és Isten dicsősége pünkösdi viharként árad ki a hívő közösségre. A résztvevők indítást kaphatnak, hogy az ismeret szavának karizmájával Istenre irányítsák mások figyelmét, vagy testilelki bajokra gyógyulást kérjenek, esetleg kézrátétellel imádkozzanak egymásért. Ez utóbbi a magánima szimbolikus formája, és nem tételez föl semmiféle hierarchikus hatalmat, nem is kíván annak helyébe lépni.
A HÉT LÁNG Szövetség harmadik jellegzetes közös imaformája – a csöndes szentségimádás és a szent zsolozsma mellett – a karizmatikus imaösszejövetel.
A Szentlélek szüntelenül az imádás új formáit hívja életre az Egyházban, új szabadságot és új erőt öntve az Istent imádókba.
Az imaösszejöveteleken gyakran a Szentlélek erejének különböző érzékelhető megnyilvánulásai lépnek föl (gyógyulás; egyesek földre esnek). Ezek – szemben a gyakori tévhittel – nem okvetlenül rendkívüli megnyilvánulások. Nem szabad nagy hűhót csapni körülöttük, mert a hangsúly a köztünk lévő Jézusról könnyen áttevődik a külső jelekre, és az összejövetel elhibázza célját, ami nem lehet más, mint Isten dicsősége. A külső jelek viszont fontosak az evangelizáció szempontjából. Ugyancsak fontos a szent öröm és az Úr jelenlétének közös átélése.
Amikor Jézus megalapította Egyházát, testvéri közösséget akart. Hierarchikus szolgálatok léteznek az Egyházban az Úr akaratából, de ezek valóban szolgálatok, s a pápa is “Isten szolgáinak szolgája”. A feudalizmus – amelyen az Egyháznak a középkorban át kellett mennie – a fejlődés legitim állomása volt, de ma már ki kell lépnünk belőle.
Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyának se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a menynyei. Tanítónak se hívassátok magatokat, mert egy a ti tanítótok, Krisztus. Aki nagyobb közületek, az a szolgátok lesz (Mt 23,811).
Nem az a hiba, ha használjuk az “atya” megszólítást – a legkevésbé rangkóros megszólítást azok közül, amelyek a presbiterekkel szemben ma forgalomban vannak – , hiszen Jézus fenti szavai nem a mai keresztény nyelvezetre vonatkoznak, hanem a zsidó rabbik szokásos megszólításaitól választják el a keresztény nyelvhasználatot. A lényeg az, hogy a különböző szolgálatokon túl Isten gyermekei átéljék elemi testvériségüket.
Az életszentség egyformán hivatása püspöknek és szobafestőnek, katekétának és állattenyésztőnek, férfinak és nőnek, családanyának és remetének. Csak az életszentség külső eszközei különböznek, a lényeg egy.
A középkor homogén keresztény Európájában éles határ húzódott a világi keresztények és az egyháziakparancs, hogy Istent teljes szívünkből szeressük. Az újkor pluralisztikus társadalmában az éles határ a hívő keresztények és a nemhívők (nemkeresztények, közömbös keresztények, szokáskeresztények) között húzódik. A hívő keresztények egységet alkotnak a közöttük lévő hivatásbeli különbségek (családos vagy celebsz, klerikus vagy világi) ellenére. (szerzetesség, papság) között. Ezek különböző társadalmi rétegeknek számítottak. Lassan kialakult az a szemlélet, hogy az életszentség csak az “egyháziak” hivatása, a “közönséges keresztény” feladata csak a parancsok megtartása. Ez a különbségtétel abszurd, hiszen
A HÉT LÁNG Szövetség családos vagy celebsz életre hivatott, a klérushoz vagy a világiak közé tartozó testvérek szerves és egyformán elkötelezett egysége, amelyet az imádás misztériuma tart össze. Az Isten imádására szentelt élet minden testvér hivatása és közösségük alapja.
Isten testvéri közösséggel akarja megajándékozni az őt imádókat, amely a Szentlélekben áll fönn.
A Szentlélek közös megtapasztalásának egyik gyümölcse a testvéri egység. Ahol a hívők megtanulják egymást – gyöngeségeik ellenére – elfogadni, megérteni és vállalni, a különböző személyiségek és karizmák sajátos harmóniája áll elő.
Nézzétek, milyen kedves és jó, ha egyetértésben élnek a testvérek! (Zsolt 133,1)
Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük (Mt 18,20).
A testvéri közösség a Szentháromság képe a földön, a békesség és az öröm helye, a Szentlélek működésének eszköze, evangelizációs középpont. Ahol a föltámadt Jézus dicsősége van, ott mennyei vonzóerő érvényesül.
Ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok (Jn 12,32).