Manipuláció

A múlt század hetvenes éveinek elején történt. Hitoktató voltam egy faluban. Egy kislány aggódva kérdezte: „Tisztelendő bácsi, maguk küldték azt a levelet?” Csodálkozva érdeklődtem, milyen levélről van szó. Kitűnt, hogy egy babonás Szent Antal-lánc jár körben postai úton a községben. „Másold le tíz példányban, és küldd tovább tíz embernek. Szerencse fog érni. Egy asszony széttépte a levelet, és meghalt!” Nosza, megkértem a leánykát, hozza be nekem azt az irományt. Mihelyt kézbe kaptam a lánclevelet, hősi pózt öltöttem, és az osztály színe előtt apró darabokra téptem, hadd lássák, hogy nem hal szörnyet, aki nem veszi komolyan a mágikus fenyegetést. Később szereztem egy további példányt, amelyet aztán a templomban, a szentmise homiliája keretében szaggattam ízekre, hogy nyilvánvaló legyen, miképpen gondolkodik az Egyház a mágiáról. Lassan alább is hagyott a babonás levélhullám. Ott és akkor.

Ennek ellenére a mágia nem hal ki. Éppen ellenkezőleg, kultúránk a mágikus gondolkodás reneszánszát éli. Templomainkban is mindig újból megjelennek a különféle babonás levélláncok, ma már korszerű eszközökkel sokszorosítva, de a szokásos primitív ígéretekkel és fenyegetésekkel. Ezeket feltehetőleg csekély műveltségű személyek terjesztik, ami gyakran a helyesírási hibákból is látszik. Ám magas műveltségű képviselői is vannak a New Age mozgalomnak, az „ezoterikus” bölcsességeknek, a varázslás tankönyveinek, a minden tudományos alapot nélkülöző „alternatív” gyógyító eljárásoknak, a táltosságnak, sámánságnak, boszorkányságnak. Mivel ez üzletnek is kitűnő, sohasem lehetünk százszázalékig biztosak benne, hogy az „okkult tudás” hirdetői valóban hisznek szellemi termékeikben, de tagadhatatlan, hogy tömegek hisznek nekik. Üzemel az inga és a varázsvessző, gyógyszerészek és orvosok is együttműködnek az áltudományossággal. A mágikus gondolkodás átfogó rohamát éljük.

Mielőtt bármilyen vitát kezdenénk arról, hogy a fölsorolt jelenségek valóban a mágia körébe tartoznak-e, tegyük föl a kérdést, hogy mi voltaképpen a mágia. Mágiának kell-e minősítenünk minden olyan eljárást, amely szellemi eszközökkel próbálja befolyásolni a valóságot? Mágia-e, ha valaki azért imádkozik, hogy Isten angyalai oltalmazzák? Mágia-e, ha valaki Istentől kér gyógyulást betegségében? Mágia-e, ha valaki szentek ereklyéit hordja magával? Mágia-e, ha valaki megáldatja az autóját, abban a reményben, hogy így jobban elkerülheti a baleseteket?

Boldogult édesapámnak halálos betegségében nem gyógyuló, állandóan nedvező seb volt az arcán, amelyre kötést vagy kendőt helyezett. Fájdalmai csillapítására tablettákat kellett szednie. Édesanyámnak, aki ápolta, az a gondolata támadt, hogy a seben lévő kendőt megnedvesíti lourdes-i vízzel, vagyis a Szűzanya lourdes-i jelenései idején és helyén fakadt forrás vizével, amelytől sokan meggyógyultak, noha nem tartalmaz gyógyhatású ásványi anyagokat. Miután megtette, változást tapasztalt: édesapám fájdalomcsillapítóját érintetlenül találta az éjjeli szekrényen. Amikor ez ismétlődött, rákérdezett. „Nem éreztem szükségét” – mondotta édesapám – , „nem fájt.” Ez így is maradt, amíg Isten magához nem vette. A lourdes-i víz megszüntette fájdalmait. Vajon ez mágikus eljárás volt?

Jézusnak a vakon született emberrel való találkozása alkalmával ezt olvassuk:

Földre köpött, sarat csinált a nyálból, a sarat a vak szemére kente, és azt mondta neki: »Eredj, mosakodj meg a Siloe tavában!« Ez küldöttet jelent. Elment tehát, megmosdott, és ép szemmel tért vissza (Jn 9,6-7).

Jézus vajon mágus volt? Varázslatot űzött?

A hívő szívében spontán születik a válasz: nem, Jézus nem volt varázsló, gyógyító hatalma nem mágián alapult, a hívő imája sem varázslat, a kegytárgyak és ereklyék hívő használata sem. A mágiában valami más van. Bármilyen külső hasonlóság legyen is a keresztény hit és a mágia között, belső tartalmuk egészen más. A hívő talán nem tudja szabatosan megfogalmazni a különbséget, de világosan érzi. Ebben különbözik a racionalistától, aki mindent mágiának minősít, ami nem esik a fizikai szükségszerűség határain belülre. A racionalista számára babona vagy hit egyremegy. A keresztény számára a hit élet, a mágia bűn.

A kulcsszó a manipuláció.

Mind a hit, mind a mágia kapcsolatban áll valamilyen numinózummal, vallási értékkel. A numinózummal való kapcsolatuk azonban lényegesen különböző. A keresztény hívő számára minden numinózum kizárólagos forrása az egyetlen, transzcendens és abszolút Szentség, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, aki Jézus Krisztusban, az örök Igében nyilvánítja ki magát. Minden szakralitásban, minden numinózus, vallási jellegben az ő egyedülálló szentsége tükröződik. Ő pedig nem manipulálható, hanem feltétlen odaadást kíván tőlünk, teremtményeitől. Azért a hittel mondott ima (történjék szavakkal vagy szimbolikus tárgyak használatával) messzemenően nem jelentheti azt, hogy Istent, kellő eszközökkel, rábírjuk akaratunk teljesítésére. Akik így fogják fel a kérő imát, örökké panaszkodnak, hogy Isten nem hallgatja meg őket, és joggal, mert az ilyen ima nem keresztény, és teljesen közömbösen hagyja Istent. „Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást” (Mt 6,7). Ez nem a hosszas ima tilalma, hiszen Jézusról is tudjuk, hogy hosszan szokott imádkozni; hanem a manipulatív ima tilalma, amelyben az ima tömegével akarjuk lenyomni Isten mérlegét. A keresztény ima azt jelenti: ráállunk Isten hullámhosszára, hogy imánkon keresztül megtehesse azt, amire készül. „Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek őt” (Mt 6,8). Imádságunk nem teszi Istent a mi eszközünkké, hanem bennünket tesz Isten eszközévé. Ez pontosan ellenkezője a manipulációnak.

A mágia, éppen megfordítva, manipulálni akarja a numinózumot. Hogy van-e ennek valamilyen hatása, az további kérdés, amellyel jelenleg nem foglalkozunk. Egyelőre elegendő az, hogy a mágikus megközelítés mögött mindig a numinózumról, a vallási értékről alkotott hamis kép áll. A mágia egyik alapokmánya, a Tabula Smaragdina szerint „ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van”. A numinózumot a „lenti dolgok” sémájára kell elképzelni, ez teszi lehetővé a varázslatot. A Biblia transzcendens istenképe, mely szerint Isten „megközelíthetetlen világosságban lakik” (1Tim 6,16), a numinózum manipulálhatatlanságát jelenti. Az embernek alázatos bizalommal kell közelítenie a Szentségeshez, kiejtve kezéből minden manipulációt. Ezért a mágia bűn Isten szentsége ellen.

Az Ószövetségben a következőt olvassuk:

Ne képzeljük, hogy ez csak valami ószövetségi rituális törvény, amely az újszövetségben érvényét veszítette, akár a sertéshús tilalma. Olvassuk el Csel 19,18-19-et, ahol Efezusban, a mágia ókori fővárosában ötvenezer ezüst értékű mágikus irodalmat égetnek el a keresztény hívők. Ha pedig valaki azt gondolná, hogy ez csupán az ártó, „fekete” mágiára vonatkozik, keresse ki Csel 16,16-19-et, ahol egy rabszolganőből azért űzi ki Pál apostol a jós lelket, mert azt kiabálja utánuk: „Ezek az emberek a magasságbeli Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek” (16,17). Ez már csak nem „fekete” kijelentés; de a szellemnek távoznia kell, mert Pál tudja, hogy minden okkult tevékenység bűn.

A Katolikus Egyház Katekizmusa kimondja, hogy a jóslás és a varázslás bűn.

Nem vitás tehát, hogy a mágia és a keresztény hit két ellentétes út. Az embernek választania kell közöttük. Van azonban egy további különbség is a két út között: különböző az értelemhez való viszonyulásuk. A keresztény hit egy olyan igazság befogadása, amely fölötte áll az emberi értelemnek. Ez azonban nem jelenti az értelem elvetését. A racionalizmus csak olyan valóságot hajlandó elfogadni, amely elfér az emberi értelem keretei között; ilyenformán véges értelmünk mércéjévé válik a határtalan létnek és a végtelen Istennek. Ezt a korlátozást mi nem fogadjuk el. A valóság akkor is valóság, ha túllépi az emberi értelem korlátait. Ámde saját határaik közt az értelem normái érvényben vannak. Mi nem utasítjuk el az ésszerűség követelményét, csak azt hangoztatjuk, hogy ami meghaladja emberi értelmünk teljesítőképességét, az ettől még nem válik okvetlenül ésszerűtlenné. Pusztán értelmünk eszközeivel nem tudjuk levezetni; csakhogy ugyanezekkel az eszközökkel nem tudjuk megcáfolni sem. Kisfaludy Árpád Béla, a budapesti teológiai kar egykori dogmatika-professzora fogalmazott így: „Akit nem érek föl azért, hogy megsimogassam, azt nem érem föl azért sem, hogy megpofozzam.” A ráció nem tudja bizonyítani a misztériumot, mert az magasabb nála. Nem tudja megdönteni sem, mert magasabb nála. Ellenőrizheti a misztérium hihetőségét, de nem ellenőrizheti a misztérium igazságát. A hit Isten ajándékaként kezeli a rációt, miközben Isten magasabb ajándékait is élvezi.

A mágia viszont hátat fordít a rációnak. Az idézett hermetikus elv szerint („ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van”) azt várnánk, hogy a ráció hatáskörét a felsőbb világra is kiterjeszti; ám éppen az ellenkezőjét teszi, fölmond a rációnak e világ dolgaiban is. Egymással ellentétes dolgokat tart igaznak, bizonyítás nélküli állításokat közöl, nemcsak vallási és filozófiai, hanem természettudományos és történelmi szinten is. Példának – egyelőre – legyen elegendő felhozni az előadás elején említett babonás lánclevelet. Ha továbbküldöd a levelet, teljesül a kívánságod! Ha nem küldöd tovább, baj ér! A legcsekélyebb utalás sincs arra nézve, hogy ezek az információk honnan származnak. Az ésszerűség minden követelménye mellőzve van. Apriori, bizonyításra nem szoruló tételként vannak előadva meglehetősen ésszerűtlen állítások. Elutasításukhoz nem is volt szükség a keresztény hitre; elegendő volt a józan ész.

Kiáltanék, sikoltanék: „Emberek, legalább a józan eszeteket őrizzétek meg!”

Hallgat-e rám valaki?

Nemrég egy katolikus internetes levelezőlistára valaki egy Power Point fájlt küldött, azzal, hogy kedves. Angyalokról szólt (fölöttébb ízléstelen módon ábrázolt angyalokról), és azzal végződött: „Küldd tovább ezt egy órán belül öt embernek, és kívánj valamit. Kívánságod teljesülni fog.”

Irgalom Atyja, ne hagyj el.

2006. március 2.

Működik

A tizenkilencedik század híres francia papjában, Vianney Szent Jánosban, az arsi plébánosban, gyakran működött a Szentléleknek az az adománya, amelyet 1Kor 12,8 logosz gnószeósz, „az ismeret szava” néven említ. Olvasott a lelkekben. Számos egyéb természetfölötti jelenség is föllépett körülötte.

Charles Montluisant százados sokat hallott ezekről. Néhány tiszttársával kíváncsiságból fölkereste Jean-Marie Vianneyt.

A különös pap hosszan szemébe nézett a fiatal katonatisztnek.

Többet nem mondott. Montluisant zavarba jött, egy árva szót se szólt többé. Társai nem értették, mi történt. Faggatásukra később elbeszélte, mi volt az, amire az arsi plébános célzott.

Nagy hallgatás követte a százados elbeszélését. Aztán, mintha valami illetlen dolgot mondott volna, Montluisant tiszttársai másra terelték a szót. (TROCHU: Az arsi plébános. Ecclesia, Bp. 1988. 203-204. o.)

Az az idő, a 19. század, a racionalizmus virágkora volt, amikor sokaknak kényelmetlen lett volna szembenézni a szellemi világ valóságával. Mi azonban most éppen ezzel kívánunk szembesülni. Előző előadásomban tudatosan nyitva hagytam a kérdést, hogy a mágia valósággal működhet-e. Láttuk azt, hogy a mágikus megközelítés hamis numinózum felé fordul, azaz hibásan felfogott vallási érték előtt nyílik meg. Következik-e ebből, hogy nem nyílik meg semmiféle valóság előtt?

A racionalizmus szerint igen. Irracionális megközelítésnek semmi reális eredménye nem lehet.

Legyen szabad azonban rámutatni, hogy a ráció emberi egzisztenciánk egyik leglényegesebb dimenziója, ezért ha vétünk ellene, igen kínos realitásokba botolhatunk. Ha valaki végképp felmond a rációnak, elmegyógyintézetbe kerül. A rációnak való részleges felmondás ne járna valós következményekkel? A racionalista végzetesen megcsonkítja az emberi egzisztenciát, amikor tagadja, hogy az igenis belenyúlik olyan dimenziókba is, amelyek értelemmel teljesen át nem foghatók. Ha föladjuk a ráció kontrollját – ahogy az okkult manipulációkban történik – , vajon semmilyen balesettel nem kell számolnunk ezekben a dimenziókban? Montluisant kapitány esetére a racionalista csak ügyetlen magyarázatokat tud adni, pedig a mágia hasonló ártalmai nem is olyan ritkák. Néhány éve hallottam valakiről, aki hasonló fojtogatást észlelt, miután agykontrollal foglalkozott. Sylvester, az amerikai spiritiszta médium pedig, akivel Agnes Sanford episzkopális írónő találkozott, úgy érzékelte a körülötte nyüzsgő szellemi lényeket, mint a férgeket.

Maga Mrs Sanford csak egyetlen szeánszán vett részt Sylvesternek, de az se maradt következmények nélkül: másnap annyira kimángoroltnak érezte magát, hogy alig tudott mozdulni, mély depresszió telepedett rá, és leheletében érezni kezdte azt a bűzt, amelyről Sylvester beszélt. Kínnal imádkozta ki magát ebből az állapotból, megígérve Istennek, hogy többet közelébe se megy spiritiszta ülésnek. Több barátja szűknek nevezte emiatt felfogását. „Az is! – mondja ez a hívő protestáns hölgy. – Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre visz” (Mt 7,14) (uo.).

Nem vagyunk racionalisták, hitből élünk. Nem bocsáthatjuk el a mágiát egy kézlegyintéssel, mondván, hogy tudatlan emberek ártalmatlan hobbijával állunk szemben. Mikor saját plébániámon is babonás lánclevelek jelentek meg a templomban, keményen szót emeltem a mágia bűne ellen. Egy idős diakónus testvérem utána széles mosollyal mondta: ezek egyszerű emberek, nem kell olyan komolyan venni tévedésüket. Meggyőződésem szerint nem fogta föl a dolog lényegét. A jóhiszemű tudatlanság természetesen csökkenti vagy meg is szünteti az erkölcsi felelősséget. Nekem azonban kötelességem volt ezt a tudatlanságot fölszámolni, mert a jóhiszeműen űzött mágia is ártalmas. Ha valaki véletlenül zuhan egy szakadékba, nincs erkölcsi felelőssége, nem követi el az öngyilkosság bűnét – de attól még halálra zúzza magát. Nekem, aki tudom, hogy ott a szakadék, az a felelősségem, hogy elhelyezzem a figyelmeztető táblát.

Gilbert Keith Chesterton, a konvertita katolikus író roppant egészségesen gondolkodott ebben a kérdésben. Egyik novellájában (The Red Moon of Meru) egy kiállítási sátorban a hindu Hegyi Mester olvas a tenyerekből. Chesterton katolikus paphőse, a rejtélyeket hívő intuícióval fölfedő Father Brown, ezt a megjegyzést teszi rá:

Mire a kiállítást rendező lady közbevág:

Chesterton, saját, paradoxonokat kedvelő irodalmi stílusába öltöztetve, kimondta a döntő szót: ellenség. Héber eredetű szóval: sátán.

A túlélezett paradoxon ne tévesszen meg bennünket: minden csalás bűn, minden hazugság árt. A jövendőmondó akkor is a hazugág atyjának, a sátánnak szolgája, ha egyszerűen csal és hazudik. De ha ismeri rólam az igazságot, amit természetes úton nem ismerhet, akkor – szorosabban vagy lazábban, burkoltan vagy kifejezetten – kapcsolatban áll a Sötétség Fejedelmével, tőle kap információt. A működő mágia a sátán és a bukott angyalok – démonok – műve.

Értsük meg jól. Ahhoz, hogy valaki a mágia bűnét elkövesse, nem szükséges, hogy mágiája működjék. A Katekizmus korábban már idézett, világos tanítása szerint elegendő, ha „az emberek úgy tesznek, mintha hatalmuk lenne az okkult hatalmak fölött, mintha szolgálatukra tudnák kényszeríteni őket” (KEK 2117). A bűn el van követve, akár valóságos a mágia, akár nem. A Katekizmus itt nyitva hagyja a kérdést, hogy lehet-e a mágia valóságos. Elvégre az idézett mondat az erkölcstani részben foglal helyet, célja a cselekedetek erkölcsi minősítése. A mágia bűnébe ezek szerint az is beleesik, aki csak szimulálja a mágiát (amit Chesterton Father Brownja, a meglepő paradoxon kedvéért, nem olyan nagyon bán). Továbbá az is elköveti a mágia bűnét, aki csak szándékolja a varázslatot, anélkül, hogy sikerülne neki. A Szent Antal-láncok küldői ez utóbbi kategóriába tartozhatnak; többé-kevésbé elhiszik, hogy a lánc működni fog, jóllehet aligha működik. Én legalábbis nyilvánosság előtt szaggattam szét a láncleveleket, és a hajam szála se görbült. Bevallom, egy pillanatra eszembe jutott: mi lenne, ha most szörnyet halnék – az egész falu hinni kezdene a babonában. Ám úgy gondoltam, az már Isten gondja, hogy az ilyen hamis jeltől megoltalmazzon. Attól nem tartottam, hogy a levelek mágikus ereje végez velem. Túl nyilvánvaló volt az aránytalanság ok és okozat között ahhoz, hogy ettől komolyan kelljen félni. Akkora démoni erő mégse lehetett ezekben a tudatlan nénikék által jóhiszeműen másolgatott levelekben. De igenis létezik működő mágia is. Hallottam olyan esetről, amikor egy iskolásgyerek feketemágia-tankönyvhöz jutott, és kellemetlen tanárnőjére elkezdte alkalmazni a halált idéző varázslatot. A tanárnő ugyan nem halt meg, de rosszul lett. (Bájos gyerek lehetett, büszkesége szüleinek.)

Létezik működő mágia. Minden mágikus cselekmény manipulatív szándékú megnyílás valamilyen numinózum, vallási érték előtt. Ez egy hamisan elképzelt numinózum, mert manipulálhatónak van beállítva; Isten és a szent angyalok nem manipulálhatók; ám létezik hamissá vált, eltorzult numinózum is, a sátán és az ő angyalai személyében; a numinózus dimenzió előtti hibás megnyílás alkalmat adhat a sötét szellemi hatalmaknak, hogy belépjenek életünkbe. Ez nem attól függ, hogy szándékunk szerint őket szólítjuk-e meg. Éppen elég, ha óvatlanul nyitva hagyjuk szellemünk ajtaját a transzcendencia előtt. Az ördög nem gentleman, aki nem jön oda, ahol nem látják szívesen, hanem ordító oroszlán, amely „körüljár, keresve, kit nyeljen el” (1Pt 5,8). Belopakodik minden nyitott ajtón, akár hívtuk, akár nem. Egyetlen ajtó nyílik a numinózumra, amelyet nyugodtan kitárhatunk: Jézus Krisztus, az egyetlen közvetítő Isten és ember között (1Tim 2,5). Ezen az egyetlen ajtón keresztül nem lép be az életünkbe pervertált numinózum, bukott angyal – ezt az egyetlen bejáratot reszketve kerüli.

Létezik működő mágia. Emilien Tardif atyának, amikor egy lelkigyakorlaton a mágia ellen beszélt, egy szerzetes-elöljáró kijelentette: „Én ismerek egy titkos formulát, amellyel a vérzést el lehet állítani.” Először nem volt hajlandó elárulni a szöveget, de Tardif unszolta: „Mondd el nekünk, csak így tudjuk fölfedni, mi áll mögötte!” Nagy nehezen elmondta a szöveget – a franciában ez egy szójáték: „Júdás, Júdás, Júdás! Parancsolj megállást ennek a vérzésnek, ahogy Jézust is megfogtad!” Júdás szólítása nyilvánvalóvá teszi a formula démoni jellegét. És a formula működött! Az illető hangsúlyozta, hogy ismételten sikeres volt, azonnal elállította a vérzést. (TARDIF, Emiliano: In Jesus ist Heil. Charismatische Gemeindeerneuerung, Linz, 1990. 59-60. o.) Ez az az eset, amikor „a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14).

Létezik működő mágia. Corrie ten Boom beszéli el a következő esetet. (BOOM, Corrie ten: Jézus nevének ereje. Kiadó és évszám nélkül. 31. o.) Egy kislány súlyosan megbetegedett. Valakitől kapott egy talizmánt, amelyet a nyakában kellett viselnie, és nem volt szabad kinyitnia. A talizmán felvétele után a lány meggyógyult. Lelkében azonban elsötétült, tizenkét éves korában öngyilkosságot kísérelt meg. Lelkészt hivattak, aki rájött, hogy a kislány talizmánt visel a nyakában. Elkérte, és a hozzá fűzött fenyegetések ellenére fölnyitotta. A szelencében összehajtogatott papír volt ezzel a szöveggel: „Parancsolom neked, sátán, hogy tartsd egészségben ezt a testet, amíg a lelket a pokolra viheted”. A lelkész elégette a papírt, mire a lány visszaesett betegségébe, de később a hívők imájára teljesen kigyógyult. Az eset világos: a talizmán olyan személytől származott, aki szövetséget kötött a sátánnal. Ilyesmi nemcsak a Faust-legendában vagy a boszorkányperek kínzással kicsikart vallomásaiban szerepel, ma is szólnak róla valóságos tanúságtételek. Jelen esetben a Gonosz „jó fiú” akart lenni, amikor a testi betegséget meggyógyította, aztán a hatalom segítségével, amit a talizmán révén nyert a lány fölött, érvényesítette volna igazi szándékait.

Lehetséges ez? A sátán és a démonok is művelhetnek csodákat? Nos, szoros értelemben vett csodákat, amelyekhez Isten mindenhatósága kell, nem; de létrehozhatják Isten csodáinak démoni utánzatát. Ezek az utánzatok nagyon hatásosak is lehetnek. Olvassuk Mt 24,24-et: „Hamis krisztusok és hamis próféták támadnak, nagy jeleket és csodákat művelnek, hogy ha lehet, még a választottakat is tévedésbe ejtsék” – mondja Jézus. Vagy olvassuk az Antikrisztus apokaliptikus vízióját Jel 13,13-ban: „Nagy jeleket művelt, s még azt is megtette, hogy tűz szálljon le az égből az emberek szeme láttára.” Az ám, barátaim! Valóságos szellemi erőkkel állunk szemben. „Nem a vér és a test ( = ember) ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen” (Ef 6,10-12).

Minderre szeretik azt mondani, hogy az „ördöggel való riogatás”, és „félelmet ébreszt”. Minden bizonnyal kényelmesebb egy olyan teológia árnyékában élni, amely szerint a sátán és a démonok külön személyként nem is léteznek; tulajdonképpen nem mások, mint az ember és a történelem negatív tendenciáinak megszemélyesítései. Csakhogy ez a teológia hamis. Ellentétben áll a Szentírással, a Szenthagyománnyal és a katolikus Egyház tanítóhivatalával. Az ördög létezik és körüljár; perverz, de magasrendű intelligencia kutatja, hogyan árthat nekünk, Isten elleni vad gyűlöletében. A figyelmeztető táblákat ki kell tenni. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy félni kell. Éppen azért nem kell félnünk, mert tudjuk, honnan fenyeget a veszély. Részemről semmiféle félelmet nem érzek, amikor az Ellenség szándékait leleplezni törekszem. Jézus Krisztus, amikor meghalt a kereszten és dicsőségben föltámadt, legyőzte a sátánt. „Ennek a világnak a fejedelme megítéltetett” (Jn 16,11). Ha Jézus neve van szívünkben és ajkunkon, mi a győztes oldalon állunk. „Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon, és semmi sem fog ártani nektek” (Lk 10,19).

Nincs okunk rettegni a Gonosztól. Taposunk rajta!

2006. március 9.

Tudatelváltozás

Valahol az amerikai tengerparton egy hívő katolikus hölgy ajándékboltra bukkant, amely ezt a nevet viselte: On Angels' Wings, „Angyalszárnyakon”. Kíváncsiságból bement. Nehéz tömjénillat fogadta, és valami nyomasztó érzése a sötétségnek. Nem az a friss, könnyű atmoszféra, amit az angyalokkal asszociált volna. Megkérdezte a tulajdonost, honnan vette a bolt nevét. A férfi fekete homlokpántot viselt, kancsalított és pislogás nélkül nézett a hölgy szemébe. Ijesztő volt. Ezt válaszolta: „Akkor találtam erre a névre, amikor elváltozott tudatállapotban voltam.” A látogató fölismerte, hogy sötét szellemi manipulációk fellegvárába tévedt, és rémülten menekült. (DRAHOS, Mary: Angels of God, our Guardians Dear. Servant Publications, Ann Arbor, Michigan, 1995. 131-132. o.)

Mi az, hogy elváltozott tudatállapot? Normális állapotban tudatunkat a logikus gondolkodás kontrollálja. Ha alszunk, a logikus gondolkodás megpihen. Racionálisan nem kontrollált asszociációk kergetik egymást ilyenkor agyunkban, s nem egyszer elfojtott tudattartalmak is a tudatküszöb fölé bukkannak egy-egy álomban, amelyre ébren is vissza tudunk emlékezni. Hasonló, racionálisan nem kontrollált állapotok előidézhetők manipulációkkal is: hipnózissal, kábítószerrel, bizonyos meditációs módszerekkel. Ezekben a logikus elme kontrollja megszűnik vagy talán inkább lecsökken, s bár nem vagyunk eszméletlenek, a tudatunkban lejátszódó események többé-kevésbé függetlenné válnak tőlünk. A tudat nem alszik ki, de a racionális gondolkodás nem ellenőrzi többé a tudattartalmakat. A részeg badarságokat beszél, a kábítószeres azt képzeli, lebegni tud, a meditáló olyan dolgokat lát, amelyeket testi szemével nem látna, és így tovább. Elváltozott a tudatállapotuk.

Az elváltozott tudatállapot tehát nem egyszerűen alvás, hanem az öntudatot többé-kevésbé megőrző állapot, amelyben azonban a logikus gondolkodás nem tud (teljes) kontrollt gyakorolni a tudattartalmak fölött.

Ilyen elváltozott tudatállapot példának okáért a félálom, amikor, mondjuk elalvás közben, egyrészt öntudatnál vagyunk és halljuk a külső neszeket, másrészt az agykéreg egy része már gátlás alá került, a tudat ellenőzése lazulóban van, és a tudatküszöb alól spontán feltörő asszociációk már jelentkeznek egy-egy álomkép formájában.

A texasi José Silva, aki 1999-ben, nyolcvanötödik évében halt meg, arra a gondolatra jutott, hogy megfelelő módszerrel sokkal jobban ki lehet használni az agy logikán-túli működését, mint azt az emberek általában teszik. Felfogását kombinálta azzal az egy ideig divatos elmélettel, hogy míg az agy logikus működéséért a bal agyfélteke felelős, az érzelmi, intuitív és kreatív működés az agy jobb hemiszférájának munkája. Az újabb kutatások fényében, bár van különbség a két agyfélteke működése között, ez inkább a működés stílusára vonatkozik, de mind a logikus, mind az intuitív tevékenységben mindkét félteke résztvesz, mindkettő folytonosan rászorul a másik munkájára. (McCRONE, John: 'Right Brain' or 'Left Brain' – Myth Or Reality? Lásd: http://www.rense.com/general2/rb.htm — 2006. 03. 14.) Így tehát Silva állítása, hogy akik főképp agyuk bal féltekéjét használják, gyakrabban kapnak pszichoszomatikus betegségeket, hajlamosabbak a balesetekre, gyakrabban követnek el tévedéseket és kevésbé sikeresek az életben, mint azok, akik a jobb féltekével gondolkodnak és a ballal cselekszenek, mára már értelmét veszítette. (CARROLL, Robert Todd: The Skeptic's Dictionary. Silva Method. Lásd: http://skepdic.com/silva.html — 2006. 03. 14.)

Az agyféltekékről szóló elmélet azonban nem a lényegét teszi Silva álláspontjának. A lényeget akkor értjük meg, ha a kétféle tevékenység, a racionális gondolkodás és az intuitív-asszociatív gondolkodás különbségét tartjuk szem előtt, függetlenül az agyféltekéktől. Silva a félálomhoz közelálló, kreatív-intuitív állapotba kívánja helyezni az agyat, miközben, a tudatosságot azért megőrizve, mégis irányítani kívánja az agytevékenységet. Innen a Silva-módszer nálunk használatos elnevezése: agykontroll. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy Amerikában soha nem használták a brain controlmind control elnevezést, ami szószerint „elmekontrollt” jelent. A „mind control” azonban rossz csengésű, mert az agymosással rokonértelmű kifejezésként is használatos, mások gondolkodásának erőszakos külső befolyásolására, ami a szektákra és a diktatúrákra jellemző. Ezért Amerikában most már inkább csak a „Silva-módszer” kifejezés dívik. kifejezést, ami az agykontroll pontos megfelelője lenne, hanem csak a

Silva szerint a kreatív-intuitív állapotba (az ő terminusával: alfa-állapotba) helyezett agy olyan teljesítményeket tud nyújtani, amelyekre normál tudatállapotunkban (amit ő béta-állapotnak nevez) soha nem volnánk képesek. Az „alfa” és „béta” elnevezések az elektroenkelográffal kimutatható agyhullámok másodpercenkénti ciklusszámával (CPS) függenek össze: 14 fölötti CPS esetén béta-hullámokról beszélünk, 7 és 14 közötti CPS esetén pedig alfa-hullámokról. (SILVA, José – MIELE, Philip: Agykontroll Silva módszerével. Dr Domján László, Budapest, 1989. 13. o.) Tudatos gondolkodás, koncentráció, valamint stressz idején az agy több béta-hullámot bocsát ki, ellazult állapotban, félálomban, ábrándozás, koncentrációhiány idején több alfa-hullámot. Silva úgy gondolja, hogy az ellazuláskor fellépő alfa-állapot során az emberi elme kreatívabb, és arra alapozza módszerét, hogy ezt az elváltozott tudatállapotot meg kell tanulnunk bármikor előidézni és használni. Az eredmény javuló egészség, csökkenő stressz, élénkülő intuitív képesség és kreativitás, kapcsolataink javulása, jobb koncentráció, pozitívabb beállítottság, a szorongástól való megszabadulás lesz.

Az alfa-állapot előidézése autohipnotikus technikával történik. Hunyd be a szemed, csukott szemhéjad mögött nézz fölfelé 20°-os szögben, majd kb. két másodperces időközökben számolj visszafélé 100-tól 1-ig. Később már csak 50-től, 25-től, aztán 10-től, s legvégül csak 5-től kell visszafelé számolnod, a 20° pedig, ki tudja miért, 45°-ra változik. Ebben az állapotban tanulj meg egy vizualizációs technikát: egy képzeletbeli képernyőre vetíts oda valamilyen ismerős tárgyat, mondjuk egy almát. (U.o. 21-22. o.)

Ezt a passzív „meditációt” követi a dinamikus meditáció, amikor kívánunk valamit, elképzeljük, hogy megvalósul, és valóban meg is történik. A taxisofőrnek nincs kuncsaftja, de dinamikusan meditál Silva módszerével: elképzeli, hogy jön egy férfi, bőrönddel a kezében, aki a Kennedy-repülőtérre akar menni – és második próbálkozására csakugyan jön egy bőröndös férfi, aki a Kennedy-repülőtérre tart. Utána már gyerekjáték a következő bőröndös ember felidézése, természetesen útban a Kennedy-repülőtérre. Hogy tolonghattak a repülőtéren a bőröndös férfiak, akiket mind ugyanaz a gépkocsivezető vizualizált oda!

Iróniámmal korántsem azt akarom jelezni, hogy tagadom a Silva-féle dinamikus meditáció működését. Magam is tudok eseteket, amikor működött. Csak az olvasóban önkénytelenül feltámadó kételynek adok hangot: az a tény, hogy én alfa-szinten vagyok (azaz elváltozott tudatállapotban), miért ok arra, hogy jöjjön egy férfi, bőrönddel vagy anélkül, aki az én taximmal akar utazni? Ha ugyanazt tudatos állapotban, béta-szinten csinálom, miért nem jön a kuncsaft? Honnan az agy alfa-állapotának külső hatékonysága?

A válasz, amit Silvánál erre a kérdésre találunk: az agykontrollos technika segítségével kapcsolatba kerültünk egy Magasabb Intelligenciával. (Uo. 39. o.)

Boldogult édesanyám ritkán volt beteg. Egy alkalommal azonban, amikor vidéki káplánként hazalátogattam szüleimhez, éppen akkor támadta meg egy előzmények nélküli súlyos rosszullét. Szédült és hányt; mint később kiderült, az agyvérzés határán járhatott. Édesapám mellette maradt, én pedig elindultam, hogy orvost hívjak. Otthon, a kommunizmus jóvoltából, nem volt telefon. Fülkéből telefonáltam az orvosi rendelőbe. A doktornő azt válaszolta, hogy nincs kocsija, azért csak úgy jöhet ki, ha elhozzuk. Nekünk se volt autónk, hát megindultam az orvosi rendelő felé, imádkozva, hogy találkozzam egy taxival, mert taxiállomás csak nagyon messze volt, és fülkéből nem lehetett taxit hívni. Rövidesen kikanyarodott egy szabad taxi egy mellékutcából. Mentünk a doktornőért. Nem mentem le alfába, nem vizualizáltam a beforduló taxit, csak kiáltottam tehetetlenségem mélyéről a Legmagasabbrendű Intelligenciához, aki létezik. Nem technika segített rajtam, Isten hallgatott meg. Az imádság valódi kapcsolat vele.

Hogy Silva technikái milyen intelligenciákkal hoznak kapcsolatba, annak megválaszolásával még várjunk egy kicsit. Annyit biztosan mondhatunk: az elváltozott tudatállapot önmagában még nem elegendő ok arra, hogy a taxisofőr utast kapjon, mint ahogy én se tudatállapotom révén kaptam taxit. Mindenesetre az agykontroll hihetetlen eredményeket ígér: memóriánkat javíthatjuk, lefogyhatunk, leszokhatunk a dohányzásról, meggyógyulhatunk betegségeinkből, sorsjátékon nyerhetünk és így tovább. Silva megtanít, hogyan terjesszük ki érzékelésünket érzékszerveink határain túlra. Kivetíthetjük tudatunkat külső tárgyakba, növényekbe, sőt más emberek testébe. Ilyenformán diagnosztizálhatjuk betegségeiket, sőt gyógyíthatjuk is azokat. Nem kell félnünk, mert alfa-szinten nem lehet ártani (uo. 26. o.).

Ez meglehetősen valószínűtlen állítás, de Silva ragaszkodik hozzá. Azzal indokolja, hogy aki dinamikusan dolgozik az alfa-szinten, az a Magasabb Intelligenciával kerül kapcsolatba, márpedig a Magasabb Intelligencia nem akar ártani az embereknek. Ez a Magasabb Intelligencia Silva szerint, bár feltétlenül jóindultú, nem azonos Istennel.

Mielőtt tovább mennénk, tegyünk néhány megjegyzést, hogy kellő összefüggésben szemlélhessük a tudományosságával kérkedő szerző teóriáit.

Első megjegyzésünk az, hogy a tudomány egyáltalán nem támogatja Silva módszerének alapját: azt a tételt, hogy az emberi agy „alfa-állapotban” kreatívabb, mint „béta-állapotban”. Ellenkezőleg, amikor az agy a legnagyobb teljesítményeket nyújtja, túlnyomóan béta-sugarakat bocsát ki. Amikor az alfa-sugárzás túlnyomó, az agy bágyadtan működik. (CARROLL, i.m.) Ha Silva állításai tudományos hitelűek volnának, a kísérleti agykutatás magáévá tette volna azokat.

Második megjegyzésünk: Silva dinamikus meditációja, amellyel befolyásol távoli dolgokat vagy éppenséggel eleven embereket, belenyúlva vasba, élőfába, emberi belekbe és a Kennedy-repülőtér forgalmába, a telepátia, extraszenzoriális percepció, szuggesztió és hasonló jelenségek, egyszóval a parapszichológia tartományába esik, ami természettudományos szempontból fölöttébb kétséges terület. Az egzaktság és reprodukálhatóság hiánya miatt a természettudomány szkeptikus az ilyen jelenségekkel szemben. Amennyiben Silva magabiztos kijelentései igazak volnának, ez fordulatot hozott volna a parapszichológia tudományos értékelésében. De nem hozott. Silvát az egzakt tudomány nem veszi komolyan, módszerét a sok divatos hókuszpókusz egyikeként könyveli el. Ésszel élő ember számára már ez is elég figyelmeztetés.

Harmadik megjegyzésünk: Silvának az az állítása, amely szerint „alfában nem lehet ártani”, bizonyíthatatlan, felelőtlen és veszélyes. Mindennel lehet ártani, ha rosszul használjuk. Silvánál ez nem is természettudományos állítás, hanem világnézeti tétel: „Ha meditatív szinten olyan intelligenciára akarnál hangolódni, amelyik valami gonosz tervben nyújt segítséget, akkor az afféle meddő próbálkozás lenne, mintha rádióddal nem létező adóállomás hullámhosszára próbálnál ráállni” (uo. 26. o.). Más szóval: nem léteznek gonosz szellemek. Nos, a keresztény hit szerint igenis léteznek gonosz szellemek. De ez világnézeti kérdés és nem természettudományos.

Negyedik megjegyzésünk: egy magasabb intelligencia létezése vagy nem-létezése, továbbá Istennel való azonossága vagy nem-azonossága semmiképpen nem természettudományos kérdés. Silva dicsekvése, hogy mindent tudományos szinten, reprodukálhatóan bizonyított, ebben a kérdésben teljesen irreális. Ez a témakör a filozófiára és a hitre tartozik.

A hivatalos magyar agykontroll-oldalon ezt olvassuk: „Az agykontroll nem vallás. Ateista ember ugyanúgy megtanulhatja elméje hatékonyabb használatát, mint az istenhívő, ahogy világnézetétől függetlenül mindenki megtanulhat például úszni is.” (Mi az agykontroll és mire jó? Lásd: http://www.agykontroll.hu/miaza.htm — 2006. 03. 15.) Ezek szerint az agykontroll csak pszichológiai módszer, amellyel többek között hatékonyabban tudunk tanulni, ezért pedagógusoknak, sőt diákoknak is ajánlott. Sőt „pedagógusoknak és egészségügyi szakdolgozóknak akkreditált (40 pontot ér) a 4 napos agykontrolltanfolyam” (uo.). Vagyis állami szervek is úgy kezelik a Silva-módszert, mint ami világnézetileg semleges és veszély nélkül használható. A parapszichológiai jelenségekre ezen a weboldalon csak nagyon óvatos utalás történik.

Ez a bemutatkozás egy világnézetileg semleges homlokzat mögé rejti a Silva-módszer vallási érdekeltségű vonásait. Létezik azonban egy másik, keresztény homlokzat is, amely hívőknek, papoknak, szerzeteseknek akarja bebizonyítani, hogy a Silva-módszer voltaképpen a keresztény imádság hasznos technikája. Jézus, amikor „szemét az égre emelte”, alfába ment, mondotta egy „keresztény agykontrollos” előadó (fültanú információja). A keresztény interpretációt erősen szorgalmazza a hazánkban is többször járt ferences szerzetes, Justin Belitz atya (BELITZ, Justin: Vallás és agykontroll? Agykontroll, Bp. 1992.). Ő azt állítja, hogy, Silva véleményével ellentétben, az agykontrollozók igenis magával Istennel kerülnek kapcsolatba, és így a módszer még a hit terjesztésére is szolgálhat. Valami nagy illetékességet azonban nem tulajdonítok Justin atyának a keresztény hit dolgaiban, minthogy a reinkarnációról úgy nyilatkozik, hogy az a halál utáni tisztulás egyik lehetősége, a tisztítótűz a másik, és tulajdonképpen nem lehet tudni, melyik az igaz. Ha a bibliai hit és a katolikus dogma ennyire közömbös számára, az agykontroll és a keresztény hit viszonya tekintetében se várhatunk tőle hiteles eligazítást.

Tegyük föl most a kérdést: mi az agykontroll valójában, a keresztény hit fényénél, akármelyik homlokzat mögött? Válaszom teljes határozottsággal ez: az agykontroll mágikus technika.

A mágia a numinózum manipulációja. Akár Istennek tartja valaki az agykontrollban felidézett erők forrását, akár nem, mindenképpen numinózumként kezeli, hiszen valami magasabbrendűt vár tőle, Silvánál kimondottan beteljesülést és boldogságot; a módszer a jézusi megváltás helyébe kerül, amely Silvánál semmiféle szerepet nem játszik. Silva állítása, hogy mindez a természettudomány keretein belül történik, mint fent láttuk, egyszerűen nem igaz. Ahol pedig a numinózumot manipulálni próbálják, a menny ajtaja bezárul, és gonosz szellemi hatalmak lépnek működésbe. Jézus nevének emlegetése ezen semmit nem változtat, mert maga a dolog ellentétes az evangélium szellemével. Jézus neve nem mágikus formula, hanem személyének egészét képviseli.

Aki kételkedik ebben, azt talán meggyőzi az agykontroll-tanfolyamnak egy eddig nem említett részlete. A meditálóknak két tanácsadót kell segítségül hívniuk. Hívhatnak élő vagy meghalt személyeket (halottidézés!) és ezek képzeletük vetítővásznán meg is jelennek, bár nem biztos, hogy azokat kapják, akiket hívnak, vagy hogy úgy viselkednek, ahogy elképzelik róluk. Egy agykontroll-tanuló William Shakespeare-t és Sophia Lorent hívta meg tanácsadónak, s azok „kezet fogtak, kedvességeket mondtak egymásnak, majd a homokra zuhantak, és hánykolódni, vergődni, hörögni és visítozni kezdtek” (SILVA 68. o.). E némileg meglepő viselkedés ellenére hasznos segítséget nyújtottak egy beteg diagnózisában.

Kik ezek a tanácsadók? Bár az agykontrollos számára nagyon valóságosnak tűnnek, Silva nem tudja: „Talán csak a képzelet kitalációi, talán egy belső hang megtestesülései, talán ennél is többek” (SILVA 68. o.). Silva szerint nem léteznek démonok. A keresztény hit szerint léteznek. Minthogy Isten angyalai nem viselkednek a fent leírt módon (van méltóságuk), amennyiben valóságos személyek, csak gonosz lelkek lehetnek. Ismerek jószándékú hívőket, akik, nem ismerve az agykontroll lényegét, résztvettek ilyen tanfolyamon, s amikor erre a lépésre került sor, Jézust és Máriát hívták segítségül. Jézus és Mária nem jelent meg. A hiteles numinózum nem manipulálható.

Előadásom elhangzása után kaptam olyan levelet, amely ellenkező esetről értesít.

Honnan lehet tudni, hogy „nem Mária és az a szent” jelent meg? Idézem sorozatom első előadását: a kulcsszó a manipuláció. Akár csak a képzelet játékai a tanácsadók, akár – mint Silva mondja – „ennél is többek”, mindenképpen mi magunk idéztük meg őket. Gondoljunk arra a szuverén önállóságra, ahogy a hiteles Mária-jelenésekben, mondjuk Lourdes-ban vagy Fatimában, a Szent Szűz megmutatkozott az áhítattól lenyűgözött látnokoknak! A hiteles numinózum nem játékszer. A manipulálható numinózum nem valóságos, vagy ha valóságos, akkor démon, „tisztátalan lélek”, és valójában ő manipulál bennünket, miközben „a világosság angyalának tetteti magát”. A misztika történetében nagyon ismert jelenség a Gonosztól származó hamis Jézus- vagy Mária-látomás.

Igen, az agykontrollban sötét szellemi hatalmak működnek. Sokan számolnak be arról, hogy az agykontroll-tanfolyam elvégzése után félelmet keltő jelenlétet éreznek szobájukban. Volt olyan, aki úgy érezte, az ismeretlen személy fojtogatja, mint az előző előadásban szerepelt Montluisant kapitányt. Egyikükről a takaróját is rángatni kezdte. Gál Péter atya közöl egy (névvel ellátott) beszámolót, amelyben valaki először sikerrel gyógyította magát a könyvből elsajátított agykontroll segítségével, és nagyon jó viszonyban volt a szobájába látogató szellemmel, de később ez a tapasztalat negatívra fordult.

A bajba került asszony végülis plébánosához fordult. Két pap imádkozott érte. Életgyónást végzett, szentáldozáshoz járult. A zaklatások fokozatosan megszűntek. Nincs kétség arról, hogy ezek démoni zaklatások voltak. Nincs kétség arról, milyen „intelligenciákkal” kerül kapcsolatba az agykontrollozó.

Térjünk vissza oda, ahonnan kiindultunk. Az elváltozott tudatállapot veszélyes. Nem agyunk teljesítőképességét fokozza fel, hanem védtelenné tesz bennünket a szellemi támadásokkal szemben. „Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el” (1Pét 5,8).

Minden módszer rossz, legyen bármilyen ékes homlokzata, ha ajtót-ablakot kinyit az ártó szellemi hatalmak előtt.

2006. március 16.

Kontextus

Előző előadásomban az elváltozott tudatállapotról beszéltem, példának használva az agykontrollt vagy Silva-módszert, amelyről megállapítottam, hogy nem tudományos eljárás, hanem mágikus technika. Próbálom belehelyezni magam a módszer híveinek helyébe. Vajon mit válaszolnának erre a kritikára?

Elsősorban talán azt, hogy jogtalanul nevezem az agykontrollt tudománytalannak, hiszen számos tudós is követi azt. Nos, akadhatnak és akadnak is egyetemi tanárok a módszer hívei között, de ez nem jelenti, hogy a tudomány mint olyan magáévá tette azt. Néhány tudós még nem „a” tudomány. Ha valóban egyértelmű tudományos bizonyítékok szólnak egy megállapítás mellett, azt előbb-utóbb a tudósok összessége egyhangúlag magáévá teszi. Ahogy például vitán felül áll, hogy a Koch-bacillus okozza a tuberkolózist, vagy hogy az elektromosságtan alapjai a Maxwell-egyenletekkel írhatók le. A Silva-módszer esetében ilyen megegyezés messzemenően nincs. Sőt, hozzáteszem, kilátás sincs rá, mert leglényegesebb állításai metafizikai természetűek, természettudományosan nem ellenőrizhetők. A világnézetileg semleges homlokzat csak álcázása a módszer lényegének.

Második ellenvetés lehetne az agykontroll hívei részéről, hogy nem mindenki tapasztal negatív szellemi jelenségeket, aki a módszert használja. Nem mindenki érez nyomasztó idegen jelenlétet, vagy fojtogatást a torkán. Ez minden bizonnyal így is van. Ám ha egy erdőben számosan találkoznak medvével, akkor abban az erdőben vannak medvék, még ha nem is minden arra járó találkozott velük. Ha szabad erőteljesen és kissé népiesen kifejeznem magamat: lehet, hogy nem mindenkit visz el azonnal az ördög, ha agykontrollal kezd foglalkozni; hogy kit mikor és hogyan visz el az ördög, az nagyon különböző lehet; én azonban azt szeretném, ha egyáltalán nem vinne el az ördög. Ezért közelébe se megyek az agykontrollnak.

A harmadik lehetséges ellenvetésnek nagyobb súlya van. Mi van akkor – kérdezheti valaki – , ha nem merészkedünk az agykontroll dinamikus meditációjáig, nem keressük a kapcsolatot semmiféle „magasabb intelligenciával”, nem idézünk meg „tanácsadókat”, hanem csupán a módszer autoszuggesztiós részét alkalmazzuk? Nem kapcsolódunk be filozófiai előfeltevésekbe, hanem az „alfa-állapotban” pusztán „a stressz levezetésére, alvászavar megszüntetésére, ébresztőóra nélküli, időzített ébredésre, élénkítőszer nélküli felfrissítésre (például autóvezetéskor) ... , a memória fejlesztésére, gyorsabb és hatékonyabb tanulásra” és hasonlókra törekszünk? (Mi az agykontroll és mire jó? Lásd: http://www.agykontroll.hu/miaza.htm — 2006. 03. 21.) Elvégre ez ártatlan terület, nem idéz meg démonokat.

Válaszom három részből áll. Az első rész nem tartozik a teológia területére, ezért csak hipotetikusan fogalmazom meg, mert ebben nem vagyok szakember. A pszichiátria illetékes a hiteles válaszra. Az alfa-állapotban végzett autoszuggesztió technikája tartalmaz egy ellentmondást: egyrészt ellazított, passzív állapotba helyezzük az agyat, hogy fogékony legyen a szuggesztív parancsokra, másrészt tudatosan, aktívan használjuk, amikor szuggesztív parancsokat adunk ki önmagunknak. Vajon ez az ellentmondásos használat nem káros az agyműködésre nézve? A válasz, hangsúlyozom, az elmegyógyászokra tartozik, de én már hallottam olyanról, hogy valakit az angykontrollal való kísérletezés juttatott a pszichiátriára.

Válaszom második része viszont teológiai. Az elváltozott tudatállapot veszélyes. Nem szükséges, hogy démonokat idézzünk, elég az, hogy védtelenné válunk velük szemben. A logikus gondolkodás ellenőrzésének elvesztése után ki vagyunk szolgáltatva a körüljáró, zsákmányra leső gonosz lelkeknek. Mint az afrikai vadász, aki őrtűz nélkül a szabadban alszik. Lehet, hogy nem eszi meg az oroszlán, viszont az is lehet, hogy megeszi. (Manapság már ritka az oroszlán Afrikában, de az ártó szellemek minden földrészen gyakoriak.) Az elváltozott tudatállapottal később még kell foglalkoznunk, itt legyen elég annyit megjegyezni, hogy a kábítószerhasználat, amely nem jár együtt idegen szellemek megidézésével, gyakran okoz démoni megszállottságot, pusztán mert a lélek védtelenné, kiszolgáltatottá vált a kábítószer hatására, a tudatos önkontroll elvesztése révén.

Válaszom harmadik részét részletesebben is ki szándékozom fejteni. E válasz alapja a szellemi kontextus fogalma. Sokan érvelnek úgy, hogy nem folyamodnak mágiához, valamely mágikus eljárásnak csak az ártatlan részét használják, tehát nem érheti őket baj. Ezek a démoni jelenlétet valahogy úgy képzelik el, mintha egy fazék krumpliba belehelyeznénk egy kapszulába zárt méregtablettát. Amíg csak a krumplit eszem és a mérget tartalmazó kapszulát elkerülöm, nem érhet baj. Csakhogy a démon nem szilárd anyag, amelyet körülhatárol a tér, és így be lehet zárni egy dobozba. A bukott angyal szellemi valóság, nem körülhatárolt módon van jelen az anyagban, hanem szellemi működése révén. Ez a működés pedig arra a területre terjed ki, amelyet birtokba vett. Olykor fizikai területre – gondoljunk csak az előző előadásban említett „Angyalszárnyakon” elnevezésű boltra, amelynek belsejében szinte tapintani lehetett a sötét, nyomasztó démoni jelenlétet. Máskor azonban a démon működése egy szellemi területre terjed ki. Ilyenkor jelenléte addig tart, amíg az illető terület szellemi határai terjednek. Minden, ami szellemi összefüggésben áll az illető területtel (résztvesz annak megalapozásában, módszertanában, gondolkodásmódjában), a démoni jelenlét határán belül esik. Akkor is, ha önmagában jó. Elvégre önmagában rossz dolog, magán a bűnön kívül, nincs is. Isten minden létezőt jónak teremtett. A dolgok csak a szellemi kontextus révén válhatnak rosszá. A démon tehát nincs dobozva zárva, hanem az egész összefüggő szellemi területen működik. Jelenlétét olyan méregéhez hasonlíthatjuk, amelyet föloldottunk egy tányér levesben. A levesnek nem lesz ártatlan része. Egységes egészet alkot, egységes egészként van megmérgezve. Persze a hasonlat némileg sántít, az agykontroll nem homogén, mint egy folyadék, vannak veszélyesebb, töményebben mérgezett részei (pl. a tanácsadók megidézése), és vannak kevésbé méregdús területei (pl. a memória javítása). De mérgezetlen területe nincsen. Nem egy részterület mérgezett, hanem az egész szellemi kontextus. Nemcsak az önmagukban mágikus dolgokat kell elkerülnünk, hanem a mágiával szellemi kontextusban álló területeket is. Vagyis az agykontroll kerülendő az alfa-állapotba való helyezkedéstől kezdve a mágikus gyógyításig minden téren.

Olyan ez, mint ahogy nemcsak a bűnt kell kerülni, hanem a bűnre vezető alkalmat is; amennyiben pedig nem tudjuk elkerülni az alkalmat, használnunk kell szellemi fegyvereinket, amelyek megoltalmaznak a kísértéstől – mindenekelőtt az imádságot.

Elmondok egy történetet, amikor én magam merészkedtem szellemileg veszélyes területre, méghozzá tudva és akarva, előre megfontolt szándékkal. Sok vitát váltottak ki keresztény körökben a Harry Potter-meseregények, amelyeknek szerzője a nagyon tehetséges angol írónő, Joanne Kathleen Rowling, röviden Jo Rowling. Ezek a könyvek olyan jól vannak megírva, hogy lekötik az érdeklődést, nemcsak a serdülőkét, hanem a felnőttekét is. Rowling fantáziája gazdag, meseszövése leleményes, jó a humora, és sikerült olyan témát találnia, amely manapság rendkívül népszerű. Ennek köszönheti világsikerét. Ami könyveit egyrészt népszerűvé, másrészt problematikussá teszi, az, hogy ifjú hőse, Harry Potter, varázsló. A mesék varázsvilágba vezetnek bennünket, a King's Cross pályaudvar kilenc és háromnegyedik vágányáról a Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába lehet utazni, ahol hihetetlen kalandok várják Harryt. Ezek eddig hat köteten át tartottak, és a történet még nem ért véget.

Egyesek azt állítják, hogy a Harry Potter–könyvek ártatlan mesék. Elvégre a mese mindig tartalmazott mágikus elemeket, amilyen Csipkerózsika bűvös álma, vagy Aladdin csodalámpája. Ezeket azonban sose vettük komolyan. A gyerek, akinek meséltek, tudta jól, hogy a valóságban nincsenek „terülj-terülj” asztalkák vagy palackból előbújó szellemek. A mese elemei gyanánt elfogadta őket, de nem ösztönözték arra, hogy maga is varázsolni próbáljon. A mese nem próbál valóság lenni, magától értődően az irrealitás közegében mozog. Éppen ez teszi mesévé: a tudatosan vállalt képtelenség. A mesét nem lehet összetéveszteni a valósággal. Ha tehát a mesében mágia fordul elő, ez még nem jelenti a mágia helyeslését, vagy propagandát a varázslás mellett. Maga Rowling sem hisz abban a mesevilágban, amelyet könyveiben megteremtett. Ez a világ a fantáziában létezik, a valóságban nem.

Mások azonban másképp gondolkodnak. Egy barátom írta: „Mély benyomást tett rám 10 éves unokaöcsém, aki a 3. kötetet már csak nappali világosságban, két felnőtt jelenlétében merte kézbe venni, mert rettegett a sok sötét varázslattól, ami a könyvben előfordul, a többi kötetet pedig nem is olvasta már el.” Bizony Rowling asszony nem igen kíméli olvasói idegeit, különösen a negyedik kötet végétől, ahonnan kezdve igen gonosz dolgok történnek. Ennél azonban többről is szó van. A könyvben nagy vita folyik a mágia értékeléséről. A Harryt nevelő család gyűlöli és megveti a mágiát, elnyomja a szegény fiút, az olvasó pedig ösztönösen az ártatlan Harry oldalára áll. Annak a Harrynek oldalára, akinek igazi világa a varázslóiskola. Ezzel szimpatikussá válik az olvasó számára a mágia, s ellenszenvessé válnak azok, akik hallani sem akarnak a mágiáról. Ehhez még fontoljuk meg: olyan korban élünk, amely hátborzongatóan komolyan veszi, terjeszti és vallja a mágiát. Az olvasó, ugyanabban a könyvesboltban, ahol Jo Rowling meséit megvette, mágia-tankönyvek sorozatát is megvásárolhatja, Varázslatok könyve, Boszorkánykönyv és hasonló címekkel. Nem egy nemlétező, mesebeli boltba kellene mennie a varázslóiskola tankönyveiért: itt állnak a valóságos könyvespolcokon! Ebben a kontextusban vajon állítani lehet-e, hogy minden aggodalom nélkül adhatjuk Harry Pottert gyermekeink kezébe? Biztos-e, hogy Rowling leleményes varázsvilágának gazdagon feldíszített épülete mindenestül az irrealitás talaján áll? Nem csoda, hogy sok keresztény a leghatározottabban kijelenti: a Potter-szága mágia, s mint ilyen, elutasítandó.

Sokáig nem olvastam el a sorozatot. Egyrészt nem érdekelt, másrészt tisztán láttam, hogy a körülötte folyó viták voltaképpen a mesében foglalt képzeletbeli valóságsík különböző értelmezéseire vezethetők vissza. Egy idő múlva azonban szükségét kezdtem érezni, hogy állást foglalhassak. Ehhez mégiscsak ismernem kellett a vita tárgyát. Elszántam tehát magamat, és megvettem a Potter-eposzt. Körülbelül három hét alatt végigolvastam a Harry Potter-sorozat hat kötetét, a hatodikat, amely akkor még nem jelent meg magyar fordításban, angolul. Eleinte érdekelt a fordulatos cselekmény, az iskolai sportesemények és diákszerelmek ügyes ábrázolása, később kissé unalmassá vált a dolog, de olvastam, mert végére akartam járni. (Megjegyzem itt, hogy a Harry Potter–filmeket nem láttam, azokról tehát továbbra se tudok nyilatkozni.) Félelmet belőlem nem váltottak ki a könyvek, mágikus tartalmuk pedig nem nyugtalanított, hiszen máskor is kellett már olvasnom mágikus anyagú könyveket, hogy cáfolhassam őket, és soha semmi bajom nem lett tőlük. Tudtam, hogy Jézushoz tartozom, és oltalom alatt állok.

Azonban a harmadik hét elején emésztési zavarok kezdtek gyötörni. Aztán egy este nem bírtam elaludni. Ez nagyon szokatlan nálam. Nem vagyok valami híres alvó, de csak az éjszaka második felében szoktam fölriadni. Este mindig hamar elalszom, néha már nyolc óra tájban bóbiskolni kezdek. Most nem így történt, hiába álmosodtam el, hiába tettem le a Potter-könyvet, álom nem jött a szememre. Gyógyszeres fiókomban találtam altatót – évekkel ezelőtt szedtem éjszakai fölébredések alkalmával, aztán abbahagytam, mert reggel csak annál álmosabb voltam tőle. Bevettem egy tablettát, és nyugtalanul ugyan, de végigaludtam az éjszakát. Következő este azt reméltem, hogy hamar elalszom, hiszen előző éjszaka nem aludtam ki magam. Nem így történt, megint nem tudtam elaludni. Újrakezdtem az olvasást, aztán megint aludni próbáltam – mindhiába. Megint bevettem egy tabletta altatót, és nagy keservesen elszunnyadtam. A harmadik estén már biztos voltam benne, hogy kitűnően fogok aludni, hiszen két éjszakai adósságot kell törlesztenem. Ám az álmatlanság megismétlődött. Amikor már úgy éreztem, kellően elálmosodtam, félretettem a Potter-mesét és agyam szép lassan kezdett elhomályosodni, hirtelen, mintha megcsiklandozták volna a tudatomat, újból fölélénkültem. Éjfél elmúlt, aludni nem tudtam, és nem volt már több altatóm.

Ekkor aztán gondolkodni kezdtem. Föltettem magamnak a kérdést, amit egy zsidó fiúnak mindig föl kell tennie a széder-estéken: „Miben különbözik ez az éjszaka minden más éjszakától?” A válasz egyértelmű volt. „Abban, hogy Harry Pottert olvasok.” Igen, az előző és azelőtti éjszaka is ez történt. Fölhagytam gyanútlanságommal, és föltételeztem, hogy a könyvek mágikus tartalma miatt démoni befolyás alá kerültem. Nincs szó ilyenkor „megszállottságról”, teológiai nevén ez az állapot obreptio dæmonica, démoni behatolás (szószerint: odacsúszás). A démon annyi hatalmat nyert fölöttem, hogy zaklatni volt képes, vegetatív idegrendszeremet izgatni tudta.

Tudtam, mit kell tennem. Jézus nevében, az ő megváltó vérének erejével imádkozva, elküldtem a gonosz lelket, kértem magamnak Isten és szent angyalai oltalmát, és hogy tudjak aludni. Aztán félretettem a Potter-könyvet, és egy Jókai-regényt kezdtem olvasni. Sokáig nem jutottam benne. Pár perc múlva aludtam. Altató nélkül.

A történet önmagáért beszél. Bemerészkedtem egy démonizált területre, egy mágiától átjárt területre. Hozzáteszem: kissé töményen vettem magamhoz Pottert. Gondolkodásom nem fogadta be a mágikus üzenetet, de az embernek fantáziája is van. Képzeletvilágomba behatoltak a varázsvilág mágikus összefüggései. Hangsúlyozom, hogy nem féltem, és ekkor már meglehetősen untam is a történetet, nem az izgalom tartott ébren. A démon tartott ébren. Mihelyt elűztem, aludtam.

Nem fordultam mágiához. Nem akartam mágiát. De beléptem abba a szellemi kontextusba, ahol a sötétség hatalmai jelen voltak. Kicsit meggondolatlanul, kellő oltalomkérés nélkül. Ennek következményei még néhány napig eltartottak: nyugtalanító elemekkel találkoztam fantáziámban, álmaimban. Ám Jézus oltalmát kérve, végigolvastam a sorozatot, és ettől kezdve rendesen tudtam aludni.

Azóta nincsenek kételyeim. A Potter-könyvek igenis veszélyesek. Meg kell jegyeznem, hogy ugyanez a véleménye XVI. Benedek pápának is. 2003-ban Gabriele Kuby német írónő megküldte a Potter-mesék mágikus tartalmát bíráló könyvét a Hittani Kongregáció akkori prefektusának, Joseph Ratzinger bíborosnak, jelenlegi Szentatyánknak. A bíboros 2003. március 7-én kelt levelében ezt írja Kubynak:

A Hittani Kongregácó New Age-szakértője, Peter Fleetwood, azt nyilatkozta a Vatikáni Rádiónak, hogy ő nem lát veszélyt Jo Rowling meseregényeiben, a bíboros-prefektusnak ezt a levelét pedig akár a titkárság is fogalmazhatta. Fleetwoodnak ezt a magánnyilatkozatát a sajtó „vatikáni nyilatkozat” címen propagálta (fájdalom, a katolikus sajtó is), a későbbi pápa véleményét pedig meglehetősen agyonhallgatta. Pedig biztosan a pápa saját véleményéről van szó. Egyrészt, mert amit aláír, azt feltehetően el is szokta olvasni. Másrészt, mert egy további, május 27-én kelt levélben engedélyt adott Kubynak, hogy véleményét nyilvánosságra hozza. Harmadrészt pedig, mert ugyanazon év karácsonyára üdvözlőkártyát küldött a német írónőnek, ezzel a sajátkezűleg írt szöveggel: „Szívélyes köszönet az Ön bátor kiállásáért az okkultizmussal és mágiával szemben.” (Uo.)

Félreértés ne essék: a Szentatyának ez a véleménye is csak magánvélemény. Hivatalos egyházi nyilatkozat nem született a Potter-mesékről. Ágyúval nem szokás verébre lőni. De azért a két magánvélemény súlyában van némi különbség, s a Szentatya véleményéhez személyes tapasztalatom alapján is csatlakozom. Jo Rowling könyveiben van karácsony, de nincs Jézus; van ünnep, de nincs hit; a varázslóiskolára Isten nélküli égbolt borul. Ezt a szuggesztív üzenetet kiegészíti a másik, amely a mágikus cselekményből árad. Az ártalmak nagyon különbözők lehetnek, nem mindenkit fog álmatlanság gyötörni, aki ezeket a könyveket olvassa; de biztosan olyan szellemi területet jelentenek, ahol a sötétség hatalmai jelen vannak.

Egy nyelvtanár barátom angolórát tartott egy tizenéves fiatalembernek. Társalgási gyakorlatban megkérdezte tőle:

A válasz meglepő volt.

Barátom ezekután magyarra fordította a szót. A beszélgetésből kiderült, hogy a fiú rémfilmet látott videón, s ennek szörnyei megterhelték fantáziáját. Tanára, hívő keresztény lévén, tudta, hogy ez nem merőben pszichológiai probléma. Imádkozott, hogy a fiatal fiút hagyja el a félelem lelke, és őt is megtanította oltalomért imádkozni. A félelmi tünetek fokozatosan megszűntek, a gyerek újból tudott aludni.

Jézus a Szabadító.

Harcban állunk, barátaim. Amíg Jézushoz tartozunk, a győztes oldalon vagyunk. Ha azonban átmegyünk az ellenség területére, fogságba eshetünk. Hittel és értelemmel kell megvívnunk a jó harcot.

2006. március 23.

Móka

„Mágia és hit” rádiósorozat, 5. előadás

Szerb Antal szellemes regényében, A Pendragon legendában, Osborne, a fiatal arisztokrata, kísértetet imitál a walesi főúri kastélyban: a kéményben elbújva különböző titokzatos szövegeket mond, énekel és játszik le gramofonról, halálra ijesztve a cselédséget. Nővére, aki folklórkutatással foglalkozik, szemrehányást tesz neki, amiért humbugot kever a hiteles néprajzi anyaghoz. Osborne így válaszol:

Példákkal és bibliai elvekkel egyaránt igazoltuk, hogy a mágia olykor működik, és ha működik, a sötétség hatalmai működtetik. Láttuk, hogy az agykontroll is valósággal működőképes, még ha nem mindenki arat is benne ugyanolyan babérokat. Hiba volna nem venni erről tudomást. Ugyanakkor működik az is, amit Osborne Pendragon mókának nevez: az álmágia, a csalás, amit Madách jövendőmondó cigányasszonya űz Az ember tragédiája londoni színében.

A cigányasszony nincs közvetlen kapcsolatban a sátánnal és angyalaival, egyszerűen csal és hazudik, anyagi érdekből. Nem mágiát űz, hanem megjátssza a mágiát. Azok, akik racionalista módon gondolkodnak, minden mágiát csalásnak vagy képzelődésnek tartanak. A bibliai hit számol a mágia tényleges működésével, de egy dologban azért osztozik a racionalizmussal: él az értelem kritikájával. Nem szükségképpen és mindenütt tételez föl működő mágiát, ahol a látszat mellette szól, hanem előbb fontolóra veszi, nem lett-e illúzió vagy megtévesztés áldozata. Bűvészek és illuzionisták hihetelen látványokat tudnak produkálni, pedig nem a numinózumot manipulálják, hanem a közönséget, éspedig bevallottan. Voltak a történelemben tehetséges bűvészek, akik mágus-szerepet játszottak előadásaikon, és voltak olyanok is, akik azt akarták elhitetni, hogy tényleg mágikus képességeik vannak, jóllehet csak ügyes trükkökkel dolgoztak. Ilyenformán a gyakorlatban nem egyszer meglehetősen elmosódnak a bűvészet és a mágia határai. Van tiszta, csalásmentes bűvészet, amely egyszerűen csak szórakoztatni akar, és nem csinál titkot abból, hogy trükköket alkalmaz; ez természetesen nem mosódik egybe a mágiával; de van mágiát mutató trükközés is, ahol az okkult álmisztika ügyes illúziókeltéssel párosul. Aki találkozik ezzel a jelenségcsoporttal, annak állandóan résen kell lennie, és nem szabad minden szokatlan jelenségre természeten kívüli magyarázatot keresnie. A szemfényvesztők lecsapnak a hiszékenységre. Nem is sejtjük, hogy komoly, tudományos gondolkodású, minden felelőtlen hipotézist elutasító emberekben is mennyi hiszékenység lakik. Nem jó az okoskodó szkepszis, de ugyanolyan ártalmas a fantasztikum iránti mohó fogékonyság is.

Magyarországon az első világháború utáni években egy László László (sic!) nevű médium orránál fogva vezetett egy egész, művelt és tisztességes emberekből álló, spiritiszta jelenségeket kutató társaságot. Pedig rendkívüli óvatossággal jártak el. Hogy a csalást kiküszöböljék, László Lászlót a leggondosabban ellenőrizték: a szeánszok előtt levetkőztették, megfürdették, testnyílásait megvizsgálták, és más ruhát (régi, felsőrészes férfi fürdőruhát) húztak rá, hogy ne használhasson ruhájában elrejtett kellékeket. A szeánszok alatt László ragaszkodott a sötétséghez, állítása szerint a szellemek csak így hajlandók működni („fényérzékeny” szellemek?). Hogy csalni mégse tudjon, két ember ült mellette és fogta a kezét, kizárva a bűvésztrükköket. És mégis: László összejövetelein nemcsak hangok hallatszottak, hanem kő hullott a semmiből, és az alig derengő világításban fehér, fényképezhető „ektoplazmák” jelentek meg; ezek később nyomtalanul eltűntek. Az égből esett kő viszont ottmaradt – sajátos állaga mutatta, hogy „valóban a túlvilágról jött”. Szenzációs volt! Az okkultisták izgalomba jöttek. Egy ismert német szakember is Budapestre utazott, hogy tulajdon szemével lássa a jelenségeket. Teljesen meggyőzve ment haza, és tanúságot tett a pesti kísérlet hiteles eredményeiről.

Pedig az egész nem volt egyéb közönséges csalásnál. A dupla nevű (és elméjű) László még felöltözve bevitte a szobába a kellékeket, a padlóra ejtette egy nem feltűnő ponton, és amikor már a fürdőruhában volt, lábujjaival fölvette azokat. Ha a szeánsz közben trükkre készült, köhögési rohamot produkált, ilyenkor elengedték a kezét. Így tette fejére a fura kavicsot, és később, amikor köhögése már feledésbe ment és már hosszabb ideje újból fogták a kezét, befejelte a szoba közepére. Az „ektoplazmához” libazsírral átitatott gézt használt, amit a köhögés közben a szájába tett, és onnét fújt ki, mialatt mindkét kezét fogták. Előbb-utóbb a kutató társaság mégis gyanút fogott, felkészültek leleplezésére, és egyik trükkje közepén rágyújtották a villanyt. Utána igen-igen szomorúak voltak... A csaló viszont szégyentelenül arra hivatkozott, hogy a tudományt akarta szolgálni a spiritizmus megcsúfolásával. (TÁBORI Kornél: Pesti spiritiszták. Tolnai Világlapja, Budapest, 1924.)

A kísérletező úriemberek teljesen járatlanok voltak a metafizikában. Szellemi lényre nem hat a fény vagy más fizikai jelenség. Éppen azért szellemi lény, mert nem anyagi síkon létezik. Gyanakodniuk kellett volna tehát annál az állításnál, hogy a szellemek igénylik a sötétséget. Akiknek sötétségre van szükségük, azok nem a szellemek, hanem a csalók. Jézus mondja: „Mindaz, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy el ne marasztalják a cselekedeteit” (Jn 3,20). Az efezusi levélben pedig ezt olvassuk: „Ne vegyetek részt a sötétség meddő cselekedeteiben, sőt inkább korholjátok azokat. Mert amiket ők titokban tesznek, még kimondani is szégyen” (Ef 5,11-12). Utóbbi közvetlenül a pogány rituális kéjelgésekre vonatkozik, de jól alkalmazható a csaló trükkökre és mindarra, amit rejteni kell az emberek szeme elől. A spiritizmusban meglehetősen gyakori az az állítás, hogy a szellemekkel sötétségben kell kommunikálni, mert a fény zavarja őket. Részemről ezt úgy fordítom le, hogy a spiritizmusban meglehetősen gyakori a csalás. Szeghy Ernő atya mondja valahol, hogy amikor egy bűvésszel beszélgetett a spiritizmustól, a bűvész azt állította: nincs olyan spiritiszta jelenség, amit ő megfelelő bűvésztrükkel utána ne tudna csinálni. Ezzel távolról sem akarom azt mondani, hogy a spiritiszta szeánszokon egyáltalán nem történnek természetkívüli jelenségek. Csakhogy ha történnek, azok a gonosz lelkektől valók. Második előadásomban idéztem Montluisant kapitány és Sylvester, az amerikai médium esetét, akik mindketten negatív szellemi erőket tapasztaltak meg a spiritizmusban. Mondanivalóm tehát nem az, hogy a spiritiszta jelenségek soha nem lehetnek – bizonyos értelemben – valódiak, hanem az, hogy ne legyünk hiszékenyek és képzelődők, ne tételezzünk föl túl könnyen rendkívüliséget. Használjuk az eszünket akkor is, ha szokatlan jelenséggel állunk szemben.

László Lászó esete után elmondok a hiszékenységgel és képzelődéssel kapcsolatban egy másik történetet is, de előre kell bocsátanom, hogy rendkívül rémes történet. Velem esett meg. Rendkívül rémes helyen laktam akkor, embertől alig lakott táján szép fővárosunknak, egy első emeleti plébánosi lakásban. Több hónapja éltem már ott, amikor is egyik este, miután már lefeküdtem, a mennyezeten lévő árnyékokra bámészkodva, egy szokatlan, kerek, sötét árnyékra figyeltem föl, ami ott volt a szoba mennyezetén, körülbelül az íróasztalom fölött. Ágyamból éppen ráláttam. Minek az árnyéka ez? Íróasztalomon nem égett a lámpa, amúgy is lefelé volt irányítva, nem vetíthette föl semmiféle tárgy árnyékát; de nem is láttam olyan tárgyat, aminek az árnyéka ilyen lehetett volna – nagy, lapos, kerek folt. Sötétebb volt, mint azok az árnyékok, amelyeket az utcai világítás vetített szobám mennyezetére, ez egyébként is ferdén ért szobámba, ennek megfelelően nyújtózkodtak a kinti fák és a benti csillár halványabb szürke árnyékai. Ez a különös árnyék azonban majdnem fekete volt, elhelyezkedésénél fogva semmiképpen nem származhatott az utcai lámpáktól, és nem emlékeztem arra sem, hogy korábban láttam volna. A jelenség megmagyarázhatatlannak tűnt.

Sok karizmatikus irodalmat olvashattam akkoriban, amelyben a démonok elűzése gyakran előfordul. Mi van akkor, gondoltam, ha az a kerek folt démoni eredetű? Ez se látszott túl valószínűnek, de más magyarázatot nem találtam. Hátha egy gonosz lélek les rám, ijesztgetve a szokatlan árnyjelenséggel? Nosza, imádkozni kezdtem, elűzve a démont Jézus nevében. (Magyarázatul annyit, hogy nem exorcizmust alkalmaztam, mert az püspöki engedélyhez van kötve. Egyszerű szabadító imát végeztem. Később áll szándékomban kifejteni, mi a különbség a kettő között.) A kerek, sötét árnyék mozdulatlan maradt. Nem jött közelebb, de nem is tűnt el. Igyekeztem nagyon erélyes lenni vele, bevetve mindazt a szabadító erőt, ami Jézusban az enyém. Az árnyék maradt. Váltogattam a kifejezéseket, fölhasználtam gazdag szókincsemet. A kerek árnyék nem nevetett éppen rajtam, de ott maradt mozdulatlanul, ahol volt.

Az okosabb enged. Mivel az imádság nem használt, fölhagytam vele, és békében elszunnyadtam. Félelmet egyáltalán nem éreztem, csak valami furcsa csodálkozás volt bennem: ilyesmi nincs. Csakhogy volt, ott volt a plafonon.

Másnap, hajnali félhomályban, még mindig ott feketéllett a kerek árny. De ahogy közelebbről megvizsgáltam az íróasztalt, nyomban fény derült a titokra. A közelmúltban ugyanis kicseréltem a telefont egy új, üzenetrögzítős készülékre. Ezen volt egy kis zöld lámpa, amely jelezte, hogy a készülék áram alatt van. Erre nem gondoltam. Halvány kis fénye nem látszott az ágyból, ahol feküdtem, de ahhoz elég volt, hogy amikor a szobában minden világítást eloltottam, árnyékot vetítsen a mennyezetre. Az árnyék pedig íróasztali lámpám burájának árnyéka volt. Annak formája ugyan egészen más, kupola-alakú, de szintén körszimmetrikus, így odafönt kerek, lapos, tányérszerű vetület formájában jelent meg.

Vagyis: démont fantáziáltam oda, ahol egyszerű optikai jelenséggel álltam szemben. Pedig általában józanságra törekszem és az illúziók leleplezésére. Ezúttal nem sikerült.

Mi következik ebből? Először is az, hogy rémesen nagy szamár voltam. (Mondtam, hogy rémes történet lesz.) Olyan naiv babonába estem, ha nem is szándékosan, mint a már emlegetett Szent Antal-láncok küldözgetői. Másodszor pedig az, hogy a szabadító ima előtt nem szabad elmulasztani a lelkek megkülönböztetését, amiről 1Jn 4,1 beszél: „Vizsgáljátok meg a lelkeket.” Ha imádságban kerestem volna a választ arra, hogy valóban démoni jelenséggel állok-e szemben, nagyon hamar kitűnt volna, hogy nem ez a helyzet. Már annak is el kellett volna gondolkodtatnia engem, hogy egyáltalán nem éreztem félelmet. Ha egy bukott angyal veszi a fáradságot és kerek, sötét árnyékkal ijesztget, az már csak hat egy kicsit az idegrendszeremre is! Én tudok félni, rendkívül gyáva nyúl tudok lenni, s ha a démon valódi lett volna, aligha aludtam volna el olyan zavartalan békességben. De különben is, ha imádkozom, a Szentlélek világosságában minden bizonnyal hamarosan ösztönzést éreztem volna, hogy tovább folytassam a természetes magyarázat keresését, és ha fölkelek az ágyból és megnézem az íróasztalt, könnyen megpillantottam volna azt a kis zöld fényforrást, ami az egész jelenséget kielégítően megmagyarázta. Nem űztem volna csúfot a szabadító imából. Mert az imádság nem játék. Nos, rossz szándék nem volt a dologban, de hadd vonjam le a harmadik konzekvenciát. Ez pedig imígyen hangzik: „Mielőtt démont űznél, nézd meg jól az íróasztalodat!” Vagyis: ne a természetkívüli okokhoz fordulj először, hanem a józan észhez. Isten azért adta értelmünket, hogy használjuk. Ne váljunk illúziók áldozatává. Egyszer azzá váltam, de még egyszer nem akarok. Felsülésemmel Isten megtanított arra, hogy nagyon kritikusan kell nézni a természetkívüli jelenségeket.

A kritikus elme, a természetes magyarázat keresője számos esetben talál csalást ott, ahol mások rendkívüli tüneményeket látnak. Helena Blavatsky, a teozófia alapítója, állítólag csodálatos dolgokat művelt: jóslatai beváltak, elveszett tárgyakat megtalált, eltört csészéket összeforrasztott, szellemek sugallatára írt könyveket. Mi volt csodái mögött? A hölgy közönséges csaló volt.

A jeles alapítónak nem ez volt az egyetlen csalása. Amikor a „hívők” kérdésekkel fordultak szellemeihez, a „szellemek válaszait” ő maga írta és csempészte egy nyitható hátú szekrénybe. (A szellemek érdekes módon ugyanazokat az angol nyelvi hibákat követték el, amelyek az ő angolságát is jellemezték.) „Szellemektől diktált” könyve közönséges ollózás. Amikor tibeti tartózkodásáról beszél, amelynek alkalmából állítólag beavatták a titkos tudományokba, leírást ad Tibetről, ahova akkor még nem igen jutott be európai. Mihelyt azonban a rejtelmes ország mégiscsak ismertté vált, kiderült, hogy Blavatskyné leírásai egyáltalán nem illenek rá az helyszínre: a misztikus szerző fantáziájának termékei. A Teozófiai Társaság alapítója egész egyszerűen nem volt tisztességes. A szélhámosságából kinőtt Társaság harmadik elnöke, Alice Bailey kezdeményezte a New Age mozgalmat... Erről a szellemi tájékról származik az egész mai okkult-mágikus-ezoterikus divat. Ha a szellemi kontextus fogalmát megértettük, ez bizonnyal mond valamit számunkra. Mágia és szélhámosság nem ugyanaz, de komoly átfedések vannak közöttük.

Nézzünk meg egy érdekes esetet. Satya Sai Baba 1926-ban született Puttaparthiban, Andra Pradesh indiai államban, földműves szülőktől. Eredeti neve Satyanarayan Raju. Még nem volt tizennégy éves, amikor egy sor különös élményen ment keresztül, amelyeket szülei és mások démoni megszállásnak tartottak. Nem sokkal ezek után bejelentette, hogy az 1918-ban elhunyt híres guru, a Shirdi-beli Sai Baba szelleme költözött bele, és mostantól fogva ő is Sai Baba, Shiva és Sakti istenek megtestesülése. Viselkedésével engem kísértetiesen emlékeztet Rejtő Jenő hősére, a Csodálatos Nalayára, aki egy szép napon azzal a hírrel állít be egy csapat benszülötthöz, hogy ő a királyuk. Csak az a tragikus, hogy míg Rejtő ezt viccnek szánta, hősünk teljes komolysággal az istenséget választotta életpályának. Önmagát az istenség megtestesülésének vallja, míg Buddha, Krisztus és Mohammed szerinte nem voltak „avatarok”, megtestesülések. „Némi isteni erejük volt ... Az én erőm végtelen” – mondja szerényen.

Számos adat van arról, hogy Sai Baba valóban rendkívüli jelenségeket produkál. Milliószámra vannak követői, akik teljes komolysággal imádkoznak hozzá. Mi persze nem hisszük el Sai Babának, hogy ő az Isten. Mit szóljunk azonban Satya Sai Baba csodatételeihez, amelyeknek annyi tanúja van? Betegeket gyógyít, órákat, nyakláncokat, fotókat, gyümölcsöt és szent hamut teremt elő az üres levegőből. Mozgalmának harmicezer központja van a világ minden táján, többek között Budapesten is.

Sok beszámoló szól arról, hogy Sai Baba egész egyszerűen csal, bűvészkedik. A hyderabadi Deccan Chronicle 1992. november 23-i száma címlapján közölt egy videofelvételből készített képsort, amely akkor készült, amikor Satya Sai Baba az indiai miniszterelnök, Narashimha Rao jelenlétében arany nyakláncot „materializált”. A felvétel egyértelműen megmutatta, hogy a láncot Radhakrishna Menon, Sai Baba asszisztense adta át titokban főnökének, aki aztán egy elegáns kézmozdulattal előteremtette azt. Piet Vroon holland riporter munkatársával tisztán megfigyelte, hogy Sai Baba gyűrűket és órákat húz elő virágvázák mögül vagy székének párnái közül, a golyóvá gyúrt «szent hamut» pedig olykor a szájából veszi elő. (HUGHES, Louis: Who is Satya Sai Baba? Lásd: http://www.dci.dk/en/mtrl/saibabaeng.html — 2006.03.28.)

Sai Baba hívei erre azt válaszolják, hogy a mai videotechnikával bármire lehet hamis bizonyítékot készíteni. Sőt, nemcsak hívei beszélnek Sai Baba csodáiról. Az amerikai Ron Cohen sokáig volt mágus és Sai Baba tanítványa. Később kiábrándult mesteréből, de ez nem indította arra, hogy kétségbevonja csodáinak tényét. Beszámolója szerint Sai Baba egyszer éjszaka megjelent az ágya mellett New Yorkban, és Indiába hívta. Cohen ott rendkívüliségek tanúja volt, amelyek valóságát a szakítás után sem tagadja.

Kinek van igaza? Művel Sai Baba démoni csodákat, vagy nem művel? Innen távolból aligha vállalkozhatunk arra, hogy eldöntsük a kérdést. Csak arra szeretnék rámutatni: a kettő együtt is lehetséges. Osborne Pendragon formulája, „a fele csoda és a fele móka”, egész jól használható. Van mágia, amely csalás, és van mágia, amely démoni tevékenység. Mindkettő a Hazugság Atyját szolgálja. Mindkettő megtéveszt, a működő mágia magasabb szinten, mint a megjátszott mágia, de nincs kétség arról, hogy amikor Chesterton Father Brownja kijelenti, hogy a tiszta csalást „nem olyan nagyon bánja”, a szellemes paradoxon kedvéért kicsit elhanyagolja a csalás és a hazugság erkölcsi minősítését. Ez megbocsátható a szépírónak, de a teológus nem engedheti meg magának. A mágia bűn, és a mágiát népszerűsítő szemfényvesztés szintén bűn. Közös szellemi kontextusba tartoznak, egyaránt a hamisság világába vezetnek.

És ez az, aminek fele se móka.

2006. március 29.

Üresség

„Mágia és hit” rádiósorozat, 6. előadás

A mester összecsattantja két tenyerét.
– Hallod ezt? Így csattan két tenyér. Most mondd meg nekem, hogy csattan egy tenyér!

Közben, legalábbis az egyik lehetséges módszer szerint, számoljuk ki- és belégzésünket.

Később már számolás nélkül is sikerül semmire sem gondolnunk.

Ez a szatori, a nagy változás, a lét intuitív megragadása.

Közben a zen-mester is segít „egyre beljebb nyomni a semmit”, a beszélgetések mellett leggyakrabban az ú.n. koanokkal. A koan olyan szó vagy kifejezés, amely segít kilépni a lépésről lépésre haladó, diszkurzív gondolkodásból, mintegy leállítja bennünk a logikus gondolatmenet folyamát. Logikai szempontból a koan gyakran teljesen értelmetlen, vagy legalábbis annak látszik. Ilyen koan a „Hogy csattan egy tenyér?” kérdés is. Vagy ilyen koan a következő: „Milyen a születésed előtti, igazi arcod olyankor, ha elméd már túljár jón és rosszon?”
Amikor a megvilágosodás létrejött, a meditáló felszabadult arra, hogy önmagát és az egész létezést egyetlen intuitív aktusban mint egységet ragadja meg, túl minden kettősségen és ellentéten, még azon a logikai ellentéten is, hogy „elértem a megvilágosodást” vagy „nem értem el a megvilágosodást”. A keleti gondolkodók ezt bizonyítéknak tartják arra, hogy monista világnézetük helyes: a teljes valóság egy. Itt nyomatékkal meg kell jegyeznünk, hogy a zen nem vallás, nem is akar vallás lenni, inkább a „buddhává-válás” gyakorlata és elmélete. Ezért állítja Enomiya-Lassalle atya, hogy elszakítható a monista filozófiától, és összefér a keresztény hittel is. Ő a zen pszicho-technológiáját úgy alkalmazza, hogy a meditálónak „Isten a koanja”, a megvilágosodás pedig természetes eszköz az összeszedettségre, amely a keresztény imádsághoz is szükséges. Nem tartja a zen-misztikát keresztény értelemben vett, belénk öntött misztikának, amely kizárólag a Szentlélek ajándéka lehet és nem az imádkozó erőfeszítésének eredménye, hanem olyan „természetes szemlélődésnek”, amely jó előkészület a szorosan vett misztikához, a „belénk öntött szemlélődéshez”. Nem csoda, hogy sokan elfogadják Enomiya atya érvelését, és minden további nélkül átvihetőnek tartják a gyakorlatba a „keresztény zent”.

Amikor ezzel szemben fenntartásaimat hangoztatom, nem egyszerűen azért teszem, mert a zen nem keresztény dolog. A bölcsesség nem a kereszténység privilégiuma. A katolikus Egyház a nem-keresztény vallásokból sem utasít el semmit, ami igaz és szent. Az aszketikus fegyelemből, az őszinte keresésből, a meditációban tanúsított kitartásból, a hétköznapi ambíciók hiúság-vásárának bátor meghaladásából, ami a zenben megvalósul, mi is tanulhatunk. Tisztelem Enomiya-Lassalle atya bátorságát, aki ezt megkísérelte már a II. Vatikáni Zsinat előtt, és úgy igyekszik véghezvinni, hogy közben állandóan tekintettel van a keresztény hit épségére. Ugyanakkor azonban vannak a zenben olyan mozzanatok, amelyek nézetem szerint nem vihetők át a kereszténységbe olymódon, hogy annak lényege ne sérüljön. Ezek nélkül pedig a zen már nem mondható zennek többé. Ezért, szemben számos katolikus teológus véleményével, azt állítom, hogy Enomiya nem volt elég kritikus, és a sajátos értelemben vett „keresztény zen” lehetetlen.

A zen tarthatatlan mozzanatai közül első és nagyon alapvető az értelem-ellenesség. A diszkurzív logika tűzzel-vassal történő irtása ellenkezik azzal az igennel, amit a keresztény hit Isten ajándékára, a rációra, a következtető értelemre mond. A zen azt kívánja, hogy a dolgokat viszonyítás nélkül, önmagukban éljük meg. Mondhatjuk: „Dorong!” „Hó!” „Vadkacsák!” De nem mondhatjuk: „Ez dorong!” „Ez hó!” „Ezek vadkacsák!” Ezzel ugyanis széttagoljuk a szemlélt tárgy és a szemlélő én őseredeti egységét. Ugyanúgy és ugyanezért nem mondhatjuk az ellenkezőjét sem: „Ez nem dorong!” „Ez nem hó!” „Ezek nem vadkacsák!” Vagyis olyan lényegszemléletre törekszünk, amely túl van az „igen” és a „nem” ellentétén.

Ám éppen ez az ellentét (az ellentmondás logikai alapelve) alkotja a gondolkodás alapját. Ha ezt megsemmisítjük, emberségünk alapértéke semmisül meg, az állásfoglalás képessége. „Vajon ... – kérdezi méltatlankodva Pál apostol – nálam az »igen, igen« egyben »nem, nem« is?” (2Kor 1,17). Az „igen” és „nem” ellentéte nélkül megsemmisül az erkölcsi rend is, amit a már idézett koan ki is mond: „Milyen a születésed előtti, igazi arcod olyankor, ha elméd már túljár jón és rosszon?” A keresztény nem akar túl járni a jón és rosszon! A köztük lévő különbséget nem meghaladni akarja, hanem a rossz megsemmisítésével kívánja legyőzni: „Ha a Lélekkel megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok” (Róm 8,13). Meghaladni is más, megölni is más. Ha meghaladlak, fönn vagyok az emeleten, mialatt te a földszinten vígan ficánkolsz; ha megöllek, véredben fetrengsz a parketten, mialatt villogtatom fölötted győztes fegyveremet. Nem adhatjuk föl az „igaz” és a „nem igaz” ellentétét, mint ahogy a „jó” és „rossz” ellentétét sem. Józan eszünket, értékítéleteinket nem szabad eladnunk egy tál lencséért! „A lelki ember mindent megítél” (1Kor 2,15). Az ezzel ellentétes út nem keresztény út.

Azért az motoszkál bennem, hogy amennyiben egy zen-mester megkérdezi tőlem: „Hogy csattan egy tenyér”, nem vonulok vissza meditálni a józan ésszel ellentétes kérdésről, hanem megadom a teljesen szabatos, pofonegyszerű választ: egy hatalmas pofont a zen-mesternek. Mindjárt tudni fogja, hogy csattan egy tenyér!

Miután ezt elsütöttem, őszintén és sietve bocsánatot kérek, természetesen nem gondoltam komolyan, de ezt a csattanós poént lehetetlen volt kihagyni... Tisztelem a zen-mestereket, ha nem is értek egyet velük, és eszem ágában sincs bárkit is bántalmazni. De kifejezésre akartam juttatni, hogy a diszkurzív logika kiirtását nem magasabbrendűnek tartom, ellenkezőleg, az emberi méltóság lealacsonyításának.
Jó, mondhatja valaki, elhagyjuk az értelmetlen koanokat, és megőrizzük értelmünk ítélőképességét. A keresztény zenben Isten a koan, ez ellen senkinek nem lehet kifogása. Nincs is; de annál komolyabb kifogásom van a zazen-üzem technológiája ellen. Merev tartással egy pontra nézni, közben számolni... Nem ismerős ez valahonnan? Hasonló autohipnotikus technikával kezdődnek az agykontroll-gyakorlatok is. A zen-meditáció ugyan sokkal nemesebb és bölcsebb valami a zavaros elméleteken nyugvó agykontrollnál, de ezen a ponton egy szintre kerül vele. Az autohipnózis valóban leállítja a diszkurzív gondolkodást, de ezzel megfosztja az elmét az értelmi kontrolltól, és kiszolgáltatja a gonosz szellemeknek. Ezt mondtam akkor is, amikor először beszéltem az elváltozott tudatállapotról, és ezt mondom most is.
És a szellemek megjelennek! A haladó zen-tanítvány különös dolgokat tapasztal.

Ez a makjó, „a szellemek világa”. Enomiya atya gyanútlanul azt gondolja, hogy ez a „pszichológiai eksztázis” csak a tudatalattiból ered, és nincs szellemi háttere. Ám a különös jelenségek ezzel nem érnek véget. Nehezebb megérteni gyanútlanságát a következőkben:

A meditáló lebegni képes, vagy tárgyakat mozgatni távolból, és hasonló jelenségeket előidézni. Enomiya atya e mágikus jelenségeket úgy értelmezi, hogy egyesülünk a kozmikus erőkkel. Bizonyos értelemben ez így is van, csakhogy a természetkívüli jelenségek nem a természet erői alapján mennek végbe. Működő mágiáról van szó, amely mögött perverz numinózum áll: fejedelemségek és hatalmasságok, „a sötétség világának kormányzói”, „a gonoszságnak az ég magasságban lévő szellemei” (Ef 6,12). Nem a paradicsomban élünk, a teremtés „hiábavalóságnak van alávetve” (Róm 8,20), a „levegőben uralkodó fejedelem” (Ef 2,2) a sátán. A racionalizmus által befolyásolt 20. századi teológia, s láthatóan Enomiya atya maga is, hajlamos erről megfeledkezni. Hasonló hibába esik, mint José Silva, amikor azt bizonygatja, hogy az agykontroll útján nem lehet ártó intelligenciákkal kapcsolatba kerülni. Nagyon is lehet, a mágikus teljesítmények mögött éppenséggel a sátán és angyalai állnak.

A víziók és természetkívüli jelenségek föllépése a zen-meditáció második fokán egyértelmű szellemi kontextusba helyezi a harmadik fokozatot, a megvilágosodás bekövetkezését is. A megvilágosodás nem pusztán az értelem intuitív erejének koncentrációja, hanem olyan elváltozott tudatállapot, amelyben az ember erőteljesen és mélyen, de hamisan látja a valóságot. Az én egysége a nem-énnel, a nagy Én, amely az univerzummal azonos, a mindent egynek mutató monizmus hamis világnézet. Nem egyszerűen azért, mert Isten túlesik a horizontján; ez természetes. Hanem mert a létező és érvényes különbségek megszüntetésével megfosztja az embert attól, hogy továbblépjen Isten felé, sőt attól is, hogy különbséget tegyen jó és rossz között. A megvilágosodott személy öntörvényű, önmagának elégséges hamis univerzumba lép, amelyben „ennek a világnak az istene” (2Kor 4,4), „a hazugság atyja” (Jn 8,44) az úr. Az a tény, hogy a megvilágosodás váratlanul, ajándékszerűen következik be, hogy a szatoriban részesült személy – mint idéztem – „úgy érzi, megváltották”, s egyúttal a Teremtőre való utalás a teremtésből mintegy eltűnik, arra utal, hogy a zen-üzem nem más, mint a keresztény misztika démoni utánzata.

Természetesen a „keresztény zen” gyakorlói megőrizhetik keresztény hitüket, mint Enomiya atya maga is tette; nem szükségképpen teszik magukévá a monista világképet. De ez nem jelenti azt, hogy semmilyen démoni befolyás nem éri őket. Az ártalmak különfélék lehetnek, erről kevés információm van. Egy azonban bizonyos: a keresztény nem teheti meg, hogy autohipnózissal készüljön az Istennel való találkozásra. Ennek veszélyeiről Avilai Szent Teréz nagyon világosan beszél. Az „összeszedettség imája”, más szóval „szerzett szemlélődés” vagy kevésbé helyes kifejezéssel „természetes szemlélődés”, amelyről Teréz tanít, messzemenően nem azt jelenti, hogy „a semmit nyomjuk egyre beljebb”, hanem azt, hogy a diszkurzív gondolkodás megpihen. Lelassul, megnyugszik, de nincs megkötve. A logika nincs lehetetlenné téve, nem kerülünk elváltozott tudatállapotba, az értelem kontrollja nem szűnik meg. Ez ég és föld különbség a zen mindhárom fokozatával szemben.

S ha Isten megragad bennünket, mint sas a zsákmányt, ha tűz lobban csontjaikban, mint Jeremiásnak (Jer 20,9), ha lángolni kezd a szívünk, mint az emmauszi tanítványoknak (Lk 24,32), egyszóval ha beáll a „belénk öntött szemlélődés” jelensége, az már valóban leállítja (kisebb vagy nagyobb mértékben) a diszkurzív gondolkodást, és intuitív lényegmegragadással helyettesíti – de ezért az elváltozott tudatállapotért már a mindenható Szeretet és Bölcsesség viseli a teljes garanciát. Csakhogy ez nem állítható elő üzemi technológiával. Ezt a szintet semmilyen önmanipuláció nem képes elérni.

Isten létformája az önajándékozás, a keresztény létforma az önmagát ajándékozó Isten befogadása.

2006. április 6.

Misztika

Mikor először olvastam ezt a strófát, beleborzongtam, olyan erővel fejezte ki a csillagos égbolt mérhetetlen magasságát és a földi történések semmiségét, éppen a paradoxon eszközével, amely szerint t.i. a guruló biliárdgolyók mozdulatlanok. Ez a jelző tágította ki a teret valami téren-túli geometriává, és vitt a biliárd által képviselt prózai valóságba megilletődött áhítatot. Az ember nem sokra megy azzal, hogy megpróbálja a logikán túleső kifejezéseket logikába oldani, ahogy annak idején Földesy Géza tette Ady költészetével, korunkban pedig Kuklay Antal Pilinszky verseivel; ami a verset élővé teszi, az nem a logikus magyarázat, hanem a szavak varázsa, ha szabad így mondani: mágiája, persze a „mágia” szót ezúttal nem teológiai, hanem átvitt értelemben véve. Ez az átvitt értelem jól ismert a nyelvben, a „bűbájos”, „elbűvölő”, „varázslatos” kifejezéseket gyakran használjuk olyan dolgokra vagy személyekre, amelyek vagy akik érzelmi világunkat erőteljes működésbe hozzák. Ilyen lehet egy emberi arc, egy színészi alakítás, egy festmény, egy fotó, egy film, és ilyen mindenek fölött a zene. A zene sajátsága éppen az, hogy nem racionális eszközökkel dolgozik. Van persze ábrázoló zene is, amelyben fölismerjük a madárcsicsergést, a vízcsobogást, a vihar zúgását; de a muzsika képes arra, hogy öntörvényű világot alkosson, a hangzás erejével az érzelmek, a fantázia, az intuíció számára fölépítse saját kozmoszát, amelynek nincs szüksége következtető gondolkodásra.

Azért tartottam szükségesnek mindezt elmondani, hogy minden félreértést elkerülve világossá tegyem: elismerem az intuitív megismerés értékét, és nem szándékozom a diszkurzív gondolkodást az egyszerű lényegmegragadás fölé helyezni. Csak egy nagyon szerény, egyszerű, emberi állításhoz ragaszkodom: az embernek szüksége van a rációra, a következtető értelemre, használnia kell az eszét, és nem szabad föladnia az értelem kontrollját. Ami ellen tiltakozom, az az irracionalitás. Az ember nemcsak rációból áll, és nem is képes pusztán rációval befogadni a teljes valóságot. De az ész-fölötti, a szupra-racionális valóság nem irracionális. Sem József Attila, sem Pilinszky, sem Bartók nem dönti le trónusáról az értelmet. Az értelem pihenhet; de akkor is a helyén van. Ül trónusán és gyönyörködik. Egész más dolog ezzel szemben az, ha az értelmet ledöntik trónusáról és bezárják a pincébe. Ha tehát a koan csupán egy szellemes paradoxon és nem akar megfosztani a diszkurzív gondolkodástól, élvezem, mint irodalmi alkotást; ám a zenben a koan célja éppen az, hogy megbénítsa a diszkurzív gondolkodást. És ez az, amit nem szabad.

Evangelizációs tevékenységében az Egyház kész magáévá tenni a legkülönbözőbb kultúrákat, nincs szándékában szűklátókörűen az euro-amerikai nyugati kultúrát tenni meg más kultúrák mércéjévé. Miközben azonban az evangélium beletestesül más kultúrákba, szükségszerűen át is alakítja azokat. Minden kultúrának vannak olyan elemei, amelyek alkalmasak a keresztény hit kifejezésére; vannak azonban olyanok is, amelyek nem alkalmasak. Ezért van az, amit a boldogult Vanyó professzortól tanultam: a kereszténység átvett ugyan a megtérő népektől egyes kifejezési módokat, de sohasem vett átt konkrét kultuszformákat. Ennek teológiai indoklása található az első korintusi levélben. A pogány kultusz szellemi kontextusa, mint láttuk, démonizált. „Nem ihatjátok az Úr kelyhét és a démonok kelyhét. Nem lehettek részesei az Úr asztalának és a démonok asztalának” (1Kor 10,21).

Tudjuk persze, hogy a zen, szándéka szerint, nem vallás. Nem beszél Istenről vagy istenekről. Meditációs technikája nem tekinthető minden további nélkül „pogány kultuszformának”. Ez azonban csak fenntartásokkal igaz, mert maga Enomiya-Lassalle atya, a „keresztény zen” prófétája írja, hogy amikor tanulta a zent, „rövid reggeli imával kezdődött a nap”. Ám ha ettől el is tekintünk, sokkal átfogóbb numinózum (vallási érték) jelentkezik abban az egységben, amit a megvilágosodott személy a zenben megél: az Én egységében az univerzummal és a teljes valósággal. Ez pedig hamis numinózum, a teremtés burkolt istenítése. Nyilvánvaló, hogy a keresztény ezt a monista világnézetet nem veheti be abba a kulturális csomagba, amelyet az evangélium kifejezéséhez a japán kultúrából fölhasznál. Enomiya-Lassalle és sok mai teológus szerint azonban magát a meditációs technikát átveheti. Az én tézisem az, hogy azt sem veheti át. Indoklásom: a zen-meditáció nem csupán intuitív, hanem észellenes. Arra irányul, hogy megszüntesse a logikus gondolkodás kontrollját a tudatban, és ezzel mesterségesen elváltozott tudatállapotot idézzen elő.

Mint röviden előző előadásomban is jeleztem, a kereszténység ismer olyan elváltozott tudatállapotot, amely ellen nincs kifogása. Ez a misztikus ima, a belénk öntött szemlélődés. Ebben maga Isten ragadja meg az embert és állítja le többé vagy kevésbé a diszkurzív gondolkodás működését. Aszerint, hogy a következtető értelem működése mennyire van kikapcsolva, a belénk öntött szemlélődésnek különböző lépcsőfokai lehetségesek, mint – Avilai Szent Teréz kifejezéseivel – a nyugalmi ima, az egyesülés imája vagy az elragadtatás. A lényeges pont az, hogy az ember a maga erejéből csak a „szerzett szemlélődésig” vagyis az „összeszedettség imájáig” tud eljutni, amennyiben Isten jelenlétét tudatosítva abban elidőzik, anélkül, hogy okoskodni próbálna. Ez nem jelenti az értelmi működés gátoltságát, csak megpihenését. Nem elváltozott tudatállapot. Minden további lépést csakis maga Isten tehet meg a lélekben. Ha az ember maga kezd erőlködni, hogy tovább jusson és értelmi működését teljesen beszüntesse, tompa ürességbe jut, nem pedig misztikus imába. A hiteles numinózum nem manipulálható.

Maróti Lajos A kolostor című regényében leírja saját kettétört szerzetesi hivatásának azt az élményét, amikor imádság közben szemét mereven egy pontra függesztve, sajátos, kellemes kábulat vett erőt rajta. Később kiábrándultan fedezte föl, hogy ez nem misztikus szemlélődés, hanem autohipnózis, amit merő technikával bármikor képes előidézni, minden imádság nélkül. Ilyen tévedésbe könnyen beleeshetnek az imádkozók, főképpen ha nem annyira Istent, mint az imaélményt tűzik ki célul.
Hallgassuk meg erről a kármelita misztika szakértőjét és gyakorlóját, Szeghy Ernő atyát.

Avilai Szent Teréz folytonosan tiltakozik az ellen, hogy imádság közben mi magunk próbáljuk leállítani a gondolkodást, vagyis önmagunkat próbáljuk a belénk öntött szemlélődés állapotába helyezni. Nem győzi hangoztatni, hogy az értelem működését egyedül Istennek van joga felfüggeszteni; ha mi magunk tesszük, veszélyes útra lépünk. Az „autohipnózis” kifejezést ő természetesen még nem ismeri és nem alkalmazza, de pontosan leírja, miről van szó.

Ezért mondja ki Teréz az alapelvet:

Ez nem kizárólag Teréz tapasztalata, hanem olyan veszély, amellyel a misztikában mindig is számolni kellett. Egy névtelen angol misztikus szerző írta a 14. század második felében arról a lélekről, aki önhatalmúlag akar elváltozott tudatállapotba kerülni:

Nagyon világosan le kell tehát szögeznünk, hogy nemcsak pszichikai, hanem szellemi-lelki téren is veszélyes ez az út. Nem emberi, mondja szerzőnk, inkább természetellenes, a sátán ösztönzi és irányítja. Az alapvető jószándék nem hiányzik, az imádkozó tulajdonképpen Istent keresi, de eltéved. A hazugság atyja itt belép és átveszi az irányítást. Vagyis nem egyszerűen műhiba történik. Az autohipnózis útja démonizált. Már láttuk, miért: mihelyt mesterséges úton elváltozott tudatállapotot hozunk létre, történjék az kábítószerekkel vagy autohipnotikus technikákkal, a leselkedő ellenséges hatalmak lecsapnak ránk és fokozatosan befolyást kezdenek gyakorolni a lélek fölött.

Eljutottunk arra a pontra, amikor szabatosan véleményt formálhatunk Enomiya-Lassalle elméletéről. Ő ugyanis, mint láttuk, nem esik bele abba a hibába, hogy a szatorit, a megvilágosodást összetéveszti a belénk öntött természetfölötti szemlélődéssel. A sátánnak ezt a csapdáját szerencsésen elkerüli. Beleesik azonban a másik, finomabb csapdába: a szatorit alkalmas természetes előkészületnek véli a későbbi misztikus élményhez. Ez is tévedés. Mint az angol misztikus író mondja, „munkája nem lesz sem emberi, sem isteni. Inkább természetellenesnek mondanám, hiszen a Sátán ösztönzi és irányítja”. Igen, barátaim. Aki mesterségesen akarja elváltoztatni tudatállapotát, hogy magasabbrendű imaélményhez jusson, a numinózum manipulációjának útjára lép, ez pedig a mágia útja. Az értelmi kontroll szándékos föladása bűn. Mindaz, amit a hiteles misztikusok (köztük Avilai Szent Teréz nagy kortársa, Keresztes Szent János egyháztanító) az összeszedettségről, szellemi képességeink elpihentetéséről, „begyűjtéséről” mondanak, nem elváltozott tudatállapotra értendő, hanem olyan békés megnyugvásra, amelyben az értelem nem handabandázik, de nincs is számkivetve; nem működik magas fordulatszámon, de bármikor közbe tud lépni, nem kerül gátlás alá. Istennek joga van gátlás alá helyezni, nekünk nincs.

Keresztes Szent Jánossal kapcsolatban még egy szót kell szólnuk a „semmiről”, arról a negatív spirituális teológiáról, amelyet olyan félelmetes mélységben kidolgozott A Kármelhegy útja és A lélek sötét éjszakája c. műveiben. Vannak szerzők, akik azt állítják, hogy János útja különbözik Avilai Szent Teréz útjától, és az ő misztikus éjszakája megfelel a zen semmijének. Nos, ez nem így van. Keresztelő Szent János szereti szélsőségesen kifejezni magát; pl. „Ne igyekezzünk semmit megtartani emlékezetünkben” – de azért, gondolom, ő is úgy tette le a vizsgáit, hogy igyekezett az anyagot megtartani emlékezetében. Az ő „semmije” nem a koanok nonsense-e, hanem a teremtményekhez való ragaszkodás radikális tagadása. Nem tanít mást, mint Teréz, hanem más aspektusát fejti ki a misztikának, hiszen amikor ő írt, Teréz művei már ismertek voltak a sarutlan Kármel köreiben.

Szinkretizmus

„Mágia és hit” rádiósorozat, 8. előadás

Ez világos beszéd. Az Egyház nem szinkretista. A boldog emlékű II. János Pál pápa ismételten együtt imádkozott a különböző nemkeresztény vallási vezetőkkel a világ békéjéért Assisiben, de ez nem az istenséggel kapcsolatos nézeteik elismerését jelentette, hanem annak elismerését, hogy az ő keresésük – föltételezve természetesen a jószándékot – ugyanabba az irányba mutat, mint az Egyház bizonyossága. A pápa tudta, hogy a pogány vallási vezetők megkaphatták Istentől az implicit, anonim hit kegyelmét. (Hogy biztosan megkapták-e, arról itt a földön egyikünk se alkothat ítéletet, éppen az implicit-anonim jelleg miatt.) Ezt egyesek, naiv túlbuzgóságukban, hallatlanul Biblia-ellenes gondolatnak tartják, pedig nem az. A Bibliában Ábrahám áldást kap a pogány papkirálytól, Melkizedektől, és tizedet ad neki (Ter 14,18-20); a Szentírás föltételezi, hogy az az Él Eljón, magasságbeli Isten, akinek Melkizedek kenyeret és bort áldoz, azonos azzal a Jahvéval, aki egy későbbi korban Mózesnek kimondja titokzatos nevét, a Négy Betűt (YHWH); ezt a nevet Ábrahám még nem ismerte, csak az Él Saddáj nevet (lásd Kiv 6,2-3). A monoteizmus születését történelmileg pontosan rekonstruálni nem tudjuk. Mégis, a különböző istennevek mögött meghúzódó valóság azonosítása már arról beszél, hogy a szétválasztás mellett valamilyen folytonossággal is számolnunk kell a pogányság és a mózesi szövetség között. Még élesebben jön elő ez a szemlélet Pál apostol athéni beszédében, ahol az „ismeretlen Istennek” szentelt oltárt az apostol az igaz Istenben való anonim hit jeleként értelmezi: „Nos, akit ti nem ismertek és mégis tiszteltek, azt hirdetem én nektek” (Csel 17,23).

Éppen Pál apostoltól származik azonban a már idézett mondat is: „Amit a pogányok áldoznak, azt a démonoknak áldozzák és nem Istennek” (1Kor 10,20). A pogány politeizmus hamis istenképei mögött nem az isteni valóság húzódik meg; nincs valóságfedezetük, illetőleg, ha ragaszkodunk valóságtartalmukhoz, gonosz lelkekre bukkanunk. Mint istenek hamisak, mint valóságok démonok. Ez együtt igaz azzal, hogy a pogány vallásokban becsületes keresés és fel-felcsillanó igazság is lakik. Elismerhetjük a nemkeresztény kultúrák emberi értékeit, és még mindig tiltakoznunk kell számos filozófiai és vallási tartalom ellen, amelyek ezeket a kultúrákat átjárják. Csak ez az összetett szemlélet érvényes. Minden egyoldalúság - a sommás ítélkezés is, a szinkretista nagyvonalúság is – elhibázott.

Ennek pedig következményei vannak a vallási gyakorlatra nézve is. Erika Lorenz professzor elbeszéli, hogy egy darabig a transzcendentális meditációval foglalkozott, személyes ismeretségben volt annak alapítójával, Maharishi Mahesh guruval. (Akkor a nagyvonalú nyitottság volt a divat.) Lorenz tudta, hogy a mantrák, amelyeket ismételgetnie kellett a meditáció folyamán, hindu istenek nevei, de ezzel hívő katolikus létére sem zavartatta magát, mert úgy fogta fel, hogy mindegyik az igaz Isten egyik tulajdonságának felel meg. Csakhogy a monoteizmus Istenét nem lehet a politeizmus isteneiből összerakni. Végtelen minőségi különbség van közöttük. A politeista mítosz a teremtettség szintjén marad, míg a monoteizmus Istene transzcendens, abszolút, végtelen. A professzornőnek lassan kezdett feltűnni, hogy nem jó irányban halad. Mint a zenben, itt is eljutottak egy olyan szintre, ahol paranormális jelenségeket tudtak produkálni, egyesek lebegtek. Lorenz azonban nem mágiára vágyott. Ehhez társult, hogy a guru egyre inkább keresztényellenes kijelentéseket tett. Erika Lorenz elhagyta a transzcendentális meditációt, fölfedezte Avilai Szent Teréz misztikáját, és abban kapott meg túláradóan mindent, amit a keleti meditációs technikában keresett.

Egy Don nevű amerikai barátom kérésemre megírta tapasztalatát a transzcendetális meditációval (2001):

Mind a német professzornő, mind az egyszerű amerikai házaspár tapasztalata az, hogy a keleti meditáció elvezet a kereszténységtől, és aki valóban Jézus Krisztus mellett döntött, annak nincs szüksége a keleti meditációra. Előbb-utóbb kibukik a keresztényellenes jelleg: „Nem ihatjátok az Úr kelyhét és a démonok kelyhét” (1Kor 10,21).

Olvastam egy zsidó testvérünkről, aki jóga-gyakorlatokat és meditációt kezdett tanulni, de azzal a kikötéssel, hogy a zsidó vallás gyakorlását nem hagyja abba. Guruja ebbe beleegyezett. Egy darabig így is haladt, amikor a guru egyszercsak előállt azzal a követeléssel, hogy most már hagyjon fel a zsidó vallási gyakorlatokkal. „De hiszen megállapodtunk, hogy azokat nem kell abbahagynom!” – mondta megdöbbenve a zsidó. „Az egy alacsonyabb fokon így is volt. Most már magasabb szintre jutottál” – válaszolta a guru. Hát ezt hívják relativizmusnak. Meg, arra mifelénk, népies nyelven, szószegésnek is.

Naivság azt gondolni, hogy a jóga, a zen vagy a keleti meditációk minden további nélkül leválaszthatók arról a hihetetlen gazdagságú vallási kultúráról, amelyben kialakultak. Ez pedig bálványimádó kultúra. A keleti meditáció el van jegyezve a bálványimádással; ezt a szoros kapcsolatot nem lehet egykönnyen föllazítani, és a praxist a kereszténységbe átültetni.
Idézek egy katolikus pap leveléből:

Az idézett pap nem más, mint Gál Péter atya, A New Age – keresztény szemmel c. jól ismert könyv szerzője. Isten talán azért engedte, hogy ilyen intenzíven megtapasztalja a jóga démoni aspesktusát, hogy később megalkuvás nélküli harcossá tegye minden mágikus gyakorlat ellen.

Sokan gondolják, hogy amennyiben csak testi célra használják a jógát, semmiesetre sem árthat, hiszen semmiféle világnézeti tévedést nem szívnak magukba. Ez a gondolat az „ártatlan világegyetem” illúzióján alapul. Valójában az ellenséges szellemi hatalmak ott keringenek körülöttünk, mint a ragadozó madarak, lesve, hogy mikor csaphatnak le a megnyíló, védtelenné váló tudatra (kulcsszó: „teljesen kiüresedni és lelkileg-testileg ellazulni”), amelyet aztán szellemi erőszakkal befolyásuk alá vonnak. Továbbá meg kell értenünk: nemcsak az számít, hogy egy gyakorlat során mit csinálunk és mit nem csinálunk. A jóga benne áll egy démonizált szellemi kontextusban. Ismét Gál Péter atya levelét idézem:

Szeretet

„Mágia és hit” rádiósorozat, 9. előadás

A keresztény elmélkedés néhány szempontja világos határt von a meditációs technikák és az Istentől szabadon ajándékozott misztikus kegyelmek között.

Ennek megfelelően a dokumentum elutasítja az Istennel való egyesülés, a keleti teológia szavával „megistenülés” vagy „átistenülés” monista értelmezését, mely szerint az isteni valóság és az emberi valóság közötti különbség csak múló állapot vagy puszta látszat, amelynek el kell tűnnie. Isten és teremtménye között végtelen különbség van, amely nem szűnik meg.

Itt valami mérhetetlenül fontos dologról van szó, amelyet a New Age mozgalom tagad, s ezzel a keresztény imát és gondolkodást hamis irányba viszi.

Az ősi hazugsággal állunk szemben, amit a Kígyó mond a tiltott fáról a paradicsomban: „Azon a napon, amelyen arról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten” (Ter 3,5). A „fáról evés” a Kígyó „misztikájában” az istenné válás technikája. Ez a „misztika” valójában mágia. Újból hangoztatnunk kell, hogy a hiteles numinózum nem válhat manipuláció tárgyává. Az Istennel való egyesülés útja a megtérés, a bűnös kielégülésekről való lemondás, a teremtmények rendetlen szeretetétől való elszakadás, az önzésünkből való kilépés, Isten akaratának teljesítése, a szenvedés szabad lélekkel való elfogadása, végül pedig, bármennyire visszavonult is az imádságos lélek önmagába, önmagunk meghaladása. Mindez pedig nem elvontan történik, valamely kézikönyv utasításait követve, hanem az üdvözítő Jézus konkrét történeti személyével való találkozás, az ő követése és a vele való bensőséges kapcsolat formájában. „Nálam nélkül semmit sem tehettek” (Jn 15,5). „Egy az Isten, és egy a közvetítő is Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus” (1Tim 2,5). Jézus embersége nélkül nincs üdvösség. Ezt a szent emberséget befogadni communio, egyesülés Istennel, bár a szó így is fordítható: szentáldozás. Az Egyház szentségein keresztül épül ki azok kapcsolata Istennel, akik az evangéliumi szót meghallották.

Ez a kapcsolat aztán, nem manipuláció eredményeként, hanem Isten ingyenes ajándékából, hihetetlenül elmélyülhet. A keresztény elmélkedés néhány szempontja a következőket mondja:

Ez a „megistenülés” valami egészen más, mint a New Age „misztika”. A szentszéki New Age dokumentum nagy gondot fordít a kettő megkülönböztetésére. A New Age „misztikát” így jellemzi:

Ilyen az a „misztika”, amelyet a „fáról evéssel”, azaz megfelelő technika alkalmazásával lehet elérni. Akik hallgatták a zen-meditációval kapcsolatos fejtegetéseimet, itt még jobban megérthetik, miért mondtam, hogy a zen-megvilágosodás a keresztény misztika démoni utánzata. Szó sincs arról, hogy a zen művelői gonoszak volnának, sem arról, hogy a zenben ne lépnének föl olyan természetes mechanizmusok, amelyek a keresztény misztikában is működnek. Ugyanezt lehet mondani a keleti meditáció és a New Age teljes spektrumáról. A döntő különbség abban áll, hogy a keresztény misztika tartalma a transzcendens Isten személyes szeretete, egész a Szentháromság belső életének titokzatos és boldogító mélységéig, amelyben ajándékként részesülünk. A sátán viszont olyan „misztikát” kínál, ahol mi magunk válunk istenné, önmagunk rejtett lehetőségeit bontjuk ki.

Prohászka Ottokár szerint a keresztény misztikus úgy száll le önmaga ismeretlen legmélyére, hogy ott szeretetében kilép önmagából:

Ez a zseniális paradoxon – „a szeretet a léleknek arrafelé való folytatása, ahol már nincs belőle” – megragadó erővel mondja ki a keresztény misztika „én - Te” struktúráját. Isten a szeretett Másik, az abszolút „Te”, akiben az emberi én megtalálja saját boldogságát. A szeretet belső struktúráját ez a mondat jellemzi: „Te vagy az én boldogságom!” Te, nem én – de ez a nem-én engem tesz boldoggá. Személyes identitásunkat nem elveszítjük, hanem megtaláljuk a másiknak való teljes átadottságban. Maga az isteni Szentháromság ennek a teljes önátadásnak és önmagát-a-másikban-megtalálásnak végtelen teljessége, s ebben részesedik, véges befogadóképességének mértéke szerint, a keresztény hívő – tökéletlenül a földön, hiánytalanul az örök boldogságban.

Ahol nincs személyes szeretet, ahol hiányzik a „Te” jelenléte, ott az önmagának elégtelen és mégis önmagába zárkózó teremtmény lakik, akin semmiféle manipuláció nem segíthet. Ez a halálos bűn állapota a földön és az örök kárhozat a halál után. Az ember nem tudja sajátmagát hajánál fogva kihúzni a mocsárból, mint Münchhausen báró. Minden kielégülés, amelyet a Münchhausen-technikák adnak, átmeneti és illuzórikus.

Mindezzel távolról sem akarom azt mondani, hogy semmit sem tanulhatunk a nemkeresztény vallások hagyományaiból, tapasztalataiból. De azt igen, hogy e vallások szellemi kontextusa alapvetően hamis. Éppen ezért csak az a pogány tapasztalat hasznosítható keresztény célra, amelyet ki tudunk emelni saját kontextusából és megbízhatóan keresztény kontextusba helyezni. Ha ezt elmulasztjuk, szinkretizmus és New Age lesz az eredmény. Ilyen átültetésre ismert példa „Arisztotelész megkeresztelése”, vagyis az a folyamat, amelyben a középkori keresztény gondolkodók a pogány Arisztotelész (arab közvetítéssel megismert) filozófáját beépítették a keresztény világképbe. Csakhogy ez nem ment se gyorsan, se simán; a kialakult szintézishez olyan metafizikai zseni kellett, mint Aquinói Szent Tamás. Ha azonban Arisztotelész olvashatta volna Tamás műveit, valószínűleg forgott volna a sírjában, mert alapgondolatainak megtartása mellett Tamás bátor átértelmezéseket is végrehajtott, hogy az arisztotelizmus keresztény szempontból elfogadható legyen. (Pl. az egyetlen mozdulatlan mozgató, vagy az önmagában fennálló lét fogalma.) Tamás szintézise végeredményben nem arisztotelizmus, nem is platonizmus, hanem olyan sajátosan keresztény világkép, amelynek kialakításához Platón és Arisztotelész is kellett ugyan, de elsősorban az ó- és újszövetség kellett. A pogány démonok Tamás (valamint mestere, Nagy Szent Albert) életszentsége és egy keresztény fejlődési folyamat folytán hagyták el az arisztotelizmust; ha valaki Arisztotelészt „nyersen” tálalta volna föl a 13. századi Európának, az a hittagadással lett volna egyértelmű. Tamás interpretációjában azonban Arisztotelész filozófiája teljességgel kilépett a pogány kontextusból és a keresztény gondolkodás kincse lett.

Jelenleg, a New Age virágkorában, rendkívül nehéz és kockázatos a keleti vallások tapasztalatait keresztény tartalmak kifejezésére hasznosítani. A missziókban feltétlenül szükség van az inkulturációra, de ez nem jelentheti a keresztény elemek pogány elemekkel való helyettesítését, hanem a keresztény tartalmaknak egy más kultúra nyelvén való kifejezését, aminek igen nagy körültekintéssel kell történnie. Szó sincs azonban arról, hogy a keresztény misztikát pogány misztikával kellene vagy lehetne fölfrissíteni.

A keresztény lelkiségi hagyományokban is vannak ismétléses imaformák, amelyek bizonyos mértékig emlékeztetnek a keleti meditációs technikákra. Ilyen példának okáért a középpont imája (centering prayer), amelyet korábban amerikai barátom, Don említett tanúságtételében. A módszer a névtelen 14. századi angol szerző misztikus művén, A nem-ismerés felhőjén alapul, és egyetlen szó ismételgetéséből áll. (Ez lehet Jézus neve, de lehet más szó is.) Az ismétlésnek autohipnotikus hatása is lehet, ezért ennek a módszernek megvannak a kockázatai. Minthogy azonban az ismételt szó értelmes, tartalmának belső szemlélete megóvhatja az imádkozót a kábult ürességtől. Hasonlóképpen kétarcú a keleti Jézus-ima, ahol nem egyetlen szót, hanem egy mondatot ismételgetünk: „Uram Jézus, élő Isten Fia, irgalmazz nekem, bűnösnek!” Az imádkozó lélegzése, majd szívdobogása ritmusára mondja a mondatot, s ezzel a természetes életfunkciók az imádság szimbólumává válnak, még akkor is, ha az imádkozó alszik. A Jézus-imáról A keresztény elmélkedés néhány szempontja azt állapítja meg, hogy „sokak számára valóságos segítséget jelenthet, legalábbis egy ideig”, másfelől azonban, „ha nem megfelelően és helyesen fogják fel, a szimbolizmus akár bálvánnyá válhat, ami akadályozhatja a lélek Istenhez való felemelkedését”. Ismétlésekre épül a rózsafüzér is, de több benne a változatosság, hosszabb az ismételt szöveg, ezért az autohipnózis veszélye itt eltörpül, különösen akkor, ha valóban a tized titkainak szemlélésére törekszünk. Az Üdvözlégy Mária ismételt szövege itt nem jelent mást, mint az „Isten közelében időzés” szimbólumát, de amire figyelünk, az a titok. Persze, a rózsafüzért is lehet helytelenül, manipulatív szándékkal imádkozni; a jól imádkozott rózsafüzérben a szöveg olykor-olykor elnémul, belevész az Istennel való együttlét csöndjébe, és ez így helyes, mert az együttlét a cél, a szöveg csak eszköz. Hasonló megfontolások érvényesek az olvasó-imádkozás egyéb formáira is. Az ismétléses imák tehát önmagukban még nem autohipnotikus technikák, de fönnáll több-kevesebb veszély, hogy azzá válnak. Gyakran gondolok erre bizonyos gitáros zenekarok játékát hallgatva, amikor egy-egy refrént megszámlálhatatlanul sokszor ismételnek; néha nehéz eldönteni, hogy imádságot hallok, vagy az eksztatikus rockzenéből átvett tudatmanipulációs trükköt. A kritérium, természetesen, mindig az, hogy a saját élmény áll a középpontban, vagy az abszolút Másik, akit az imádság megszólít.

Néhány szót érdemes itt szólni a keresztény imádságnak arról a jellegzetesen nem-diszkurzív formájáról, amelyet a Szentírás nyelveken szólásnak nevez. Az imádkozó itt önmaga számára is érthetetlen szöveget mond. Istent, aki misztérium, a kimondhatatlanság nyelvén szólítja meg. Ezzel kapcsolatban két félreértés van divatban, amit szeretnék eloszlatni. Az egyik az, hogy a nyelvek adománya mindig rendkívüli karizma, olyan ajándék, amely csodával ér fel. Ez lehet így is: előfordulhat, hogy valaki nem tanult létező nyelven beszél a Szentlélek erejéből, s ez megragad egy jelenlévőt, aki beszéli a kérdéses nyelvet. De ez az eset ritka és kivételes. A nyelvkarizma legtöbbször hétköznapi ajándék, amellyel a „halandzsázás” természetes képességét teszi a Szentlélek az imádság eszközévé, sokszor csodálatosan szép és szuggesztív eszközévé, különösen a nyelveken éneklés esetében. A másik félreértés, hogy a nyelveken szólás elváltozott tudatállapottal jár együtt. Ez nem áll. A nyelvima nem monoton, semmi köze az autohipnotikus technikákhoz. Az „elragadtatás nyelve” kifejezés egyszerűen hibás parafrázis, amely nem szerepel a bibliai eredetiben. A nyelveken szóló teljes öntudatánál van, amit bizonyít, hogy Pál apostol 1Kor 14-ben utasításokat ad a korintusi gyülekezetnek a nyelvkarizma használatára nézve. Ezek föltételezik, hogy a nyelveken szóló akkor kezdi el és hagyja abba a nyelvimát, amikor akarja. Ugyancsak a 1Kor 14 mutatja be a nyelvek adományának helytelen használatát is, amikor a nyelvima öncélúvá, versengés tárgyává, bálvánnyá válik; ezt küszöbölik ki a páli rendszabályok. Helyes használat esetén azonban „aki nyelveken szól, önmaga épülésére szolgál” (1Kor 14,4), s tapasztalja, hogy a nyelvima indukálni tudja mind az értelmes szót, mind az isteni jelenlét beszédes csöndjét.

A Szentlélek csodálatos változatosságot teremt, és minden húron tud játszani. Miközben óvakodnunk kell attól, hogy a keleti imatechnikákat egyszerű átvétellel próbáljuk „megkeresztelni”, az is tény, hogy vannak megtérők, akik éppen keleti meditáció közben találkoztak Istennel. Két ilyen esetről is tudok: az egyik az orosz Tatjana Goricseva, a másik a szlovén Matjaz Puc története. Mindkettőjükkel az történt, hogy mikor már teljesen elveszettek voltak (mindketten ittak, Puc kábítószerezett is), jógázni kezdtek, és tankönyvük mantraként nyújtotta a Miatyánkot, sok egyéb mantra után. Miközben az Úr imáját mondták, elborította őket Isten jelenléte és szeretete. Mindketten megtértek és hívő keresztények lettek, Goricseva pravoszláv, Puc katolikus. Ebből nem azt a következtetést vonom le, hogy jógázzunk és használjuk mantrának a Miatyánkot. Isten szuverén beavatkozása nem manipulációs minta. Következtetésem az, hogy nincs a démoni jelenlétnek olyan sötét fellege, amelybe a Szentlélek világossága be ne tudna hatolni. Nem az ember találja meg Istent; Isten találja meg az embert.
Személyes szeretettel van dolgunk. Jogos a bizalmatlanság az imádságnak minden olyan formájával szemben, ahol túl nagyon hangsúly esik a testtartásra, a lélegzésre, a technikai elemekre. Isten személy, méghozzá végtelenül szerető személy, csordultig telve békességgel, elfogadással, harmóniával, szépséggel és kimondhatatlan gyönyörűséggel. Ha az ő jelenlétében időzünk, nem fogjuk hanyagul elengedni magunkat (ebben tanulhatunk a keletiektől), de nem is fogunk kínosan ügyelni önmagunkra, hanem felszabadultan kifejezzük szeretetünket. Erre vagyunk teremtve.

2006. május 4.

Numinizáció

„Mágia és hit” rádiósorozat, 10. előadás

Divat manapság a mágia, a manipulatív közeledés az istenihez. A keresztény hit más utat mutat: a személyes szeretet útját. „Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet” (1Jn 4,7-8).

Sokakban fölmerül a gondolat, hogy ez a szerető istenkép csak az újszövetségre jellemző. Az ószövetség haragvó és büntető Istenében sokan nem ismerik föl Jézus Krisztus szerető mennyei Atyját. Nyomatékkal ki kell azonban mondanunk, hogy a két istenkép között nincs ellentmondás. Az ószövetségi Szentírás is csodálatos sorokat tartalmaz az isteni szeretetről: „Tégy engem, mint pecsétgyűrűt a szívedre, mint pecsétnyomót a karodra, mert erős a szerelem, mint a halál, és könyörtelen a féltés, mint az alvilág, a szikrája izzó, tüzes szikra! Tengernyi víz sem tudja eloltani a szerelmet, folyamok sem tudják elsodorni; ha valaki a háza egész vagyonát adja a szerelemért, vajon lenézik-e érte?” (Én 8,6-7). Ezzel a képanyaggal bőségesen éltek az Egyház misztikusai. Az sem igaz, hogy az ószövetségben Isten kizárólag a zsidókat szereti és a „nemzeteket” kizárja szeretetéből, ellenkezőleg, a próféták számos helyen megfogalmazzák az ószövetségi istenkapcsolat egyetemesség-igényét; pl. Malakiás könyvében: „Napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a nemzetek között, és minden helyen tiszta ételáldozatot áldoznak és mutatnak be nevemnek. Bizony, nagy az én nevem a nemzetek között – mondja a Seregek Ura” (Mal 1,11). Másfelől az újszövetségi istenképből sem hiányzik a harag és a büntetés (persze helyesen kell értelmezni): „Aki imádja a vadállatot és annak képmását, és felveszi bélyegét a homlokára vagy a kezére, az is inni fog Isten haragjának borából, amely készen van, elegyítetlenül, haragjának kelyhében, és gyötrődni fog tűzben és kénben az angyalok és a Bárány előtt” (Jel 14,9-10). Ugyanígy megvan az újszövetségben a zsidóság kiemelése is, nem rangelsőként, hanem a történelmi elsőbbség értelmében: „Ha egyik-másik ág le is törött, téged pedig vadolajfa létedre beoltottak közéjük, s így részese lettél az olajfa gyökerének és dús nedvének, ne kérkedj az ágak ellenében. Ha kérkedsz, tudd meg, hogy nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged” (Róm 11,17-18). Izrael az Egyház gyökere. Izrael Istene az Egyház Istene.

Sokaknak az jelent problémát, hogy az Ószövetség lapjain gyakran találkozunk olyan kegyetlenséggel, amelytől az újszövetségi hívő visszaborzad. Kánaán népeinek kiirtása (MTörv 19,1), egész családok kiirtása (2Krón 22,7-8), a pogány próféták kiirtása (1Kir 18,40), úgy érezzük, nem jöhetett a szeretet Istenétől. Természetesen teljesen biztos, hogy Isten soha nem adott parancsot bűnös dologra. Viszont a kinyilatkoztatást fokozatosan adta. Az ószövetségi kinyilatkoztatás célja az volt, hogy legalább egyetlen nép kiemelkedjék a politeizmusból, tiszta istenképet alkosson és élő kapcsolatra lépjen az egy igaz Istennel. Ez igen nagy cél volt, nagyon nehéz volt elérni, sok évszázad kellett hozzá. Márpedig csak a tiszta monoteizmusra lehetett fölépíteni az evangéliumi istenképet. Amint lehetetlen volna a matematika oktatását a másodfokú egyenletekkel kezdeni, mert ezek teljesen érthetetlenek annak számára, aki nem értette meg először, mi az összeadás és kivonás, a szorzás és az osztás, a hatványozás és a gyökvonás, ugyanígy teljesen lehetetlen lett volna az evangéliumi kinyilatkoztatás az ószövetségi monoteizmus nélkül. Istennek először arról kellett gondoskodnia, hogy őt mint egyetlen, transzcendens, teremtő, abszolút szent valóságot elismerjék, és csak utána fejthette ki őhozzá fűződő kapcsolatunk horizontális, emberi következményeit. Ha a monoteizmus kinyilatkoztatása mindjárt együtt járt volna az evangéliumi erkölcs kinyilatkoztatásával, a primitív ókori gondolkodás nem tudta volna befogadni – éppen úgy, mint ahogy nem lehet az általános iskola első osztályában másodfokú egyenleteket tanítani. Istennek tehát türelemmel kellett néznie, hogy az ószövetségi zsidóság, mialatt az ő egyetlenségének titkával viaskodik, s prófétái elszántan óvják a környező pogány népek bálványimádásába való visszaeséstől, egyúttal, a kor kultúrájának megfelelően, intoleranciában, bosszúállásban, poligámiában és egy egyéb hibás kategóriákban gondolkodik, sőt az ő kinyilatkoztatását is ezek horizontjában értelmezi, s emiatt Istentől kapott parancsként fogja fel a bálványimádók kiirtását. Ezt a felfogást a Szentírás nem tanítja, csak tükrözi. Később azonban jól megfigyelhető, hogy fokozatosan igenis fejlődik az ószövetségi erkölcs, s mire – a babiloni fogság után – a tiszta monoteizmus meggyökerezik Izraelben, már fölhangozhat az evangéliumi felhívás a hősies szeretetre. Amint Jézus mondja is a válással kapcsolatban: „Mózes a ti keményszívűségetek miatt engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeteket” (Mt 19,8). Jézussal eljött a kinyilatkoztatás teljessége, ezért az erkölcsi törvény is teljes gazdagságában bontakozhat ki – bárha igen jól tudjuk, hogy a keményszívűség ma is tart, s éppen a házasság felbonthatatlanságát ma is sokan érzik teljesíthetetlen követelménynek. Mégis lehetett róla beszélni, mihelyt Izrael monoteizmusa megszilárdult. Ez volt az „idők teljessége”, amelyben az Ige testté lett. Egy olyan kísérlet, amely az újszövetséget az ószövetségi kinyilatkoztatás nélkül próbálja értelmezni, épp olyan abszurd, mintha valaki az emelettel akarná kezdeni egy ház építését. Az a végtelenül szent, mindeneket teremtő Teljesség, akit az ószövetség a titokzatos Négy Betűvel nevez meg, a názáreti Jézusban jött tapintható közelségbe hozzánk.

Ennek ellenére történtek kísérletek az ó- és újszövetség szembeállítására. A Kr. u. 2. századtól a gnoszticizmus, amely a kinyilatkoztatás misztériumai helyébe okkult tudást állít, több változatában megpróbálta szembeállítani az ószövetség Istenét Jézus mennyei Atyjával. Ma, a „New Age” divatja idejében, ez a kísérlet megintcsak nem hiányzik korunk szellemi térképéről. Mi magyarok kiáltó példáját láthatjuk ennek Badiny Jós Ferenc „Jézus király – A pártus herceg” c. könyvében, amely magyar nacionalista körökben erős hatást gyakorol, és nem egyszer kísértést jelent hívő katolikusok számára is. E könyv alaptétele az, hogy Jézus nem volt zsidó, hanem pártus, a pártusok viszont a magyarok ősei. A zsidóságra épített kereszténység a könyv szerint hamisítás, amit Saul rabbi (Pál apostol) vezetett be, Géza fejedelem és István király pedig ráerőltetett a magyarságra.

Badiny Jós Ferenc 1909-ben született, a második világháborúban az 1. sz. nehézbombázó repülőszázad parancsnoka volt, a háború után nyugatra emigrált és 1946-tól Argentinában élt. Nemzetünk megalázott helyzetében, az orosz megszállás és a bolsevista diktatúra idején, a magyar emigráns körök érdeklődése a régi dicsőség felé fordult. Ekkor született a gondolat, hogy a magyarság a suméroktól származik. Badiny sumerológiával kezdett foglalkozni, és a Buenos Aires-i jezsuita egyetem sumerológiai tanszékének professzora lett. A magyarországi rendszerváltás után, 1997-ben megalapította a miskolci Nagy Lajos Király Magánegyetem ókori közel-keleti és sumerológiai tanszékét, melynek a rendelkezésemre álló adatok szerint jelenleg is tanszékvezető egyetemi tanára. E tudományos karrier láttán arra gondolhatunk, hogy Jézus-könyve a történettudomány teljes eszköztárával megírt mű, amellyel nem lehet vitába szállni komoly történészi felkészültség nélkül. Én magam mindig fantaszta elméletnek tartottam a magyarság sumér származtatását, s végképp abszurdnak azt a gondolatot, hogy Jézus nem volt zsidó, úgy gondoltam azonban, hogy történeti teóriákkal vitába bocsátkozni nem feladatom, hiszen nem vagyok történész; ezt a feladatot meg akartam hagyni a szakembereknek. Csak baráti kérésre vettem nagysokára kezembe a könyvet, hogy lássam, mi áll benne, és elmondhassam róla benyomásaimat. Hatalmas meglepetés ért. Én egy történeti munkát úgy képzelek el, hogy forrásokra épül, és az állításaival ellentétes elméleteket, adatokra támaszkodva, rendre gondosan cáfolja. Meglepetésem abban állt, hogy Badiny könyvében ennek a szakszerűségnek nyoma sincs.

Váratlannál váratlanabb tézisekkel bombázza olvasóját. Megtudjuk tőle, hogy Jézus idejében Názáret nem létezett. Betlehem létezett, de Galileában volt. Galileában nem laktak zsidók. Megtudjuk Badinytól, hogy a biblikusok Márk evangéliumát nevezik Q-nak. (A valóságban épp ellenkezőleg, a Márknál hiányzó szinoptikus anyag közös forrását – Quelle – jelölik Q-val.) Megtudjuk, hogy Jézus szeretett tanítványa nem János apostol volt, hanem Mária Magdolna. Uriás voltaképpen Óriás. Az evangélisták nem tanítják a Szentlélek fogalmát. Megtudjuk, hogy a pártusok igazából pártosok, és voltaképpen hunok. A filiszteusok is hunok. A magyarok ősei a sumérok, a pártusok, a hunok, a szkíták, az arámok, az avarok, a kusiták, a filiszteusok, a galileusok, az ujgurok, a káldeusok, a szamáriaiak, a qumrániak, az arimatheaiak, a massageták, a szabírok és a hetiták. (Egy kicsit az örmények is, bár ez nem teljesen egyértelmű.) Megtudjuk, hogy Jézusra nem galamb szállt le, hanem szent sólyom. Megtudjuk, hogy Lukács evangélista zsidó volt, sőt Plinius is zsidó író. A föníciai írás azonos a hun írással. Heródiás leánya, Szalome, akinek tánca Keresztelő János fejébe kerül, azonos Szaloméval, Jakab és János apostolok anyjával. Továbbá megtudjuk, hogy Simon mágus azonos a kánai Simon apostollal. Megtudjuk, hogy a biblikusok nagy része ténynek fogadja el Abgár edesszai király levélváltását Jézussal. (Nem vagyok biblikus, de mosolyogni tudok. Szeretném látni azt a „nagy részt”. Ez a levélváltás ugyanis nem több jámbor fikciónál.) Megtudjuk Badinyitól, hogy az efezusi zsinat fölvette Máriát a Szentháromságba. Megtudjuk, hogy Péter sírja Antiochiában van. Továbbá, hogy a perzsa gnosztikus Mani személyében Jézus jött el újból a földre. Megtudjuk azt is, hogy a nesztoriánusok azonosak a manicheusokkal. (Ami körülbelül olyan, mintha azt mondanánk, hogy az anglikánok azonosak a mormonokkal.) És megtudjuk Badinytól, hogy Jézus legrégibb szimbóluma a turulmadár.

Sírjunk vagy nevessünk? Nem szólva a nyilvánvaló tévedésekről és baklövésekről, ha valaki ilyen káprázatos fantasztikumokat akar történészként elfogadtatni, alapos bizonyítékokkal kellene előállnia, az ellentétes felfogás lelkiismeretes cáfolatával. Badiny ezt meg sem kísérli – mint ő maga mondja:

Ettől függetlenül Badiny olvasottsága széleskörű, gyakran idéz forrásokat, de mindig csak azokat, amelyek alátámasztják felfogását. Jellemző, ahogy az evangéliumokat kezeli. Szerinte a gnosztikus evangéliumok az igaziak (köztük az, amelyben Jézus az utolsó vacsorán csókolgatja Mária Magdolnát). A kánoni evangéliumok, amelyeket az Egyház hitünk mércéjének fogad el, szerinte meg vannak hamisítva, az egyházatyák átírták őket zsidó szellemben. Hogy ezt a merész állítást bizonyítani is kellene, az Badinyban föl sem merül; a tézis már csak azért is fölöttébb sajátságos, mert az evangéliumok anyaga az apostoli korban kristályosodott ki, az egyházatyák kora pedig az apostoli kor után kezdődik. De ami még meglepőbb, Badiny habozás nélkül bizonyító anyagként kezeli a kánoni evangéliumokat mindazokban a pontokban, amelyekben megegyeznek véleményével. Úgy látszik, csak olyankor vannak meghamisítva, amikor ellentmondanak Badinynak.

Ezt a szelektív idézési módot leplezi le Badiny könyvéről írt kritikájában Jelenits István piarista teológiai tanár is, olyan forrásokkal kapcsolatban, amelyeket eredetiben ellenőrzött. A metódus a következő. Badiny idéz egy teóriát, amit forrása cáfol. A cáfolatot azonban már nem idézi. Így a forrás (pl. egy biblikus szaklexikon) tekintélyét egy olyan vélemény alátámasztására használja fel, amit a forrás elutasít. Ez nem tudományos érvelés, sőt egyáltalán nem tisztességes eljárás.

Badiny tényleges munkamódszere abból áll, hogy az elképzeléseivel ellentétes adatokat figyelmen kívül hagyja, a többi adatot pedig, mint játszó gyerek a kirakós kockát, úgy forgatja, hogy a kívánt kép összeálljon. Így nem a valósággal, hanem a szerző fantáziájával illeszkednek jól a részletek.

Vagyis a szerző előbb agyrémeket alkotott, és utóbb keresett hozzájuk érveket. Ahol végképp nem talált érvet, ott ezt mondja:

Badiny tehát elsődlegesen nem adatokkal dolgozik, hanem vizionál. Nem történelmet ír, hanem mítoszt.
Mitológiájának kimondatlan alaptétele, amit mindenek fölött tiszteletben tart: ami magyar, az a legjobb. Kiegészítő kimondatlan tétele: ami zsidó, az a legrosszabb.

Mivel Jézus istenségét elfogadja, alaptételéből következik, hogy Jézusnak magyarnak kell lennie. Könyve elején ugyan ezt írja:

Csekély értelmemmel nem igen tudom fölfogni a különbséget. Annál is inkább, mivel később ezt olvassuk:

A nacionalizmus lényege: a nemzet numinizációja. Numinizáción azt értem, hogy egy alanyt a numinózum tulajdonságaival ruházunk fel. A numinózum nem okvetlenül az istenség (numen), hanem bármi lehet, ami az istenséggel kapcsolatos, amire az istenség sajátos jellege rávetül. A nacionalizmus a nemzet evilági valóságát fölruházza a szentség jegyeivel. Jellegzetesek ilyen szempontból a 19. század költői alkotásai:

A 20. században ilyen karakterisztikus nemzet-numinizáció a Magyar Hiszekegy, amely a hazában való hitet az Istenben való hittel helyezi egy sorba. De még a kommunista diktatúra éveiben is azt mondták nekünk a kiegészítő parancsnokságon, hogy „a haza védelme minden állampolgárnak szent kötelessége”. Ezt a „szent” jelzőt természetesen lehet átvitt értelemben is érteni, mint a „nagyon értékes” szinonímáját. Ám ahogy a 19. század patriótái a „magyarok Istenéről” beszéltek, az inkább azt mutatja, hogy az istenséget rendelték alá a hazának, a Teremtőt a teremtménynek.

És ebben áll a végzetes eltévelyedés. A magyarságot numinizáló Badiny, heveny antiszemitizmusában, a zsidó Istent nem hajlandó saját Istenének elfogadni. Jézus szavait a János-evangéliumban: „Ti az ördög-atyától vagytok” (Jn 8,44), nem a hitetlen zsidókra, hanem általában a zsidókra érti. Szerinte Jézus másik mennyei Atyáról beszélt, a zsidóság Istene pedig – borzasztó kimondani – az ördög.

Az agg istenkáromló szerint Jézus vallása mágus-vallás, valamilyen zavaros gnosztikus „Fény-Szentháromsággal”: Fény-Atya, Fény-Szűze, Fény-Fia. A Szentlélek helyét egy anyaistennő foglalja el, akinek megtestesülése Szűz Mária. Mária éppúgy isten, mint Jézus. A pogány vallások isteneit Badiny mind hajlandó behelyettesíteni e képzelt istenségbe: Bált, Mardukot, Osirist, Astartét, Istart, Isist, En-Lilt, Horust... Csak a zsidó YHWH-t nem. Megváltás nincs, nem is szükséges. Jézus nem Messiás. Csak azért halt kereszthalált, hogy demonstrálja: testét bármikor leteheti és újból fölveheti. Badiny pogány háromság-konstrukciója volna a „jézusi szkítizmus”, állítólag a sumérok, a pártusok, a hunok és a magyarok ősi vallása. Könyvének több utalása is jelzi, hogy az így felfogott istenség kozmikusan értelmezhető, nem igazán transzcendens. A hiteles numinózum radikális más-volta föl van áldozva a numinizált magyarság oltárán. Befutottunk a New Age kikötőjébe, ezúttal piros-fehér-zöld lobogóval.

Badiny egyetemi tanár. Hogy történelem helyett illúziókból táplálkozó mítoszt ad elő, az, úgy látszik, nem akadály. Én nem bíznám az ifjúságot Badinyra. Őszintén szólva a macskámat se bíznám rá. Nem mintha félnék, hogy goromba lesz a cicával, elvégre a macska nem zsidó. Inkább attól tartanék, hogy oltárt épít neki. Hiszen ha az egyiptomiak sólyomfejű Horusa lehet Jézus, akkor a macska is lehet turulmadár...

Magyar testvéreimet arra kérem: szeressék nemzetünket. Szeressék valóságában. Szeressék benne azt, amit Isten megálmodott róla. Ne alacsonyítsák mítosszá.

2006. május 11.

Szakralizáció

„Mágia és hit” rádiósorozat, 11. előadás

Jelen előadássorozatom elsősorban a hívő katolikusok tisztánlátását szolgálja. Protestáns testvéreink csóválhatják a fejüket: mit beszélsz a numinizáció ellen, amikor a katolikusok arról nevezetesek, hogy szentelt tárgyakat használnak, képeket és szobrokat részesítenek vallási kultuszban, rituális technikáknak tulajdonítanak hatékonyságot, sőt az élő Isten helyett halott embereket hívnak segítségül? A katolikus néni, aki a Szent Antal perselybe dob pénzt, hogy elveszett szemüvegét megtalálja, nem halottidéző-e, és nem mágikus szertartást végez-e? Polémikus él nélkül, de úgy érzem, az ilyen és hasonló kérdésekre válaszolnom kell, már csak „belső használatra” is, hogy a mágia és a hit között világos különbséget tudjunk tenni. Ez a világos különbségtétel gyakran hiányzik. Sokszor templombajáró hívők sem utasítják el határozottan a mágikus gyakorlatokat, főképpen ha azok némi keresztény mázzal vannak bevonva. Ez elég megdöbbentő. Indián varázslók kunyhójától kezdve magyar jósok és táltosok rendelőjéig megtaláljuk a falakon a keresztény alibit, a feszületet és Madonna-képet. Ettől még nem válik kereszténnyé a mágia; közte és a keresztény hit között áthidalhatatlan ellentét van, az esetleges külső hasonlatosságok ellenére. Az ellentét lényegét kell megértenünk. Túl sok mágikus gyakorlat van forgalomban ahhoz, hogy mindegyiket egyenként leleplezzük. Meg kell tanulnunk az alapelveket alkalmazni.

Mindenekelőtt azt szeretném kijelenteni: nem a numinizáció ellen szólok általában, hanem az irreális numinizáció ellen. Vannak teljességgel reális numinizációk is. Amire az istenség (numen) rányomja megkülönböztető bélyegét, az vallási értékké (numinózummá) válik, azaz numinizálódik. Így például a templom sajátosan szent hely, nem azért, mintha Isten kizárólagos tartózkodási helye volna (ez bálványimádó gondolat), hanem azért, mert Isten imádására szánt hely: „Az én házam az imádság háza” (Mk 11,17). Ezért tekinti Jézus magától értődőnek, hogy „a templom megszenteli az aranyat” (Mt 23,17) és „az oltár megszenteli az ajándékot” (Mt 23,19). Egy épület, egy tárgy, amely Isten számára van lefoglalva, részesül az ő szentségében, megkapja az istenség pecsétjét, vallási értékké válik, azaz numinizálódik. Ez teljesen normális és a hittel összhangban álló gondolat, nincs benne semmi mágikus, semmi pogány. Az ilyen reális numinizációk esetében gyakran használható az ismerősebb szakralizáció kifejezés is. Amit szakralizálunk, azt lefoglaljuk Isten használatára. A szenteltvíz, melyet az Egyház imádságban Istennek ajánlott, nem kémiai összetételében különbözik a csapvíztől, hanem abban, hogy Isten éltető áldásának szimbóluma lett. Ez a lefoglalás nem bálványimádás. Senkinek nem jut eszébe azt állítani, hogy a szenteltvíz isten. Mégis részesedik valamiképpen Isten szentségében, tisztelettel kezeljük, nem fogunk benne edényeket mosogatni, és nem fogjuk a kanálisba önteni. Szakralizálva, ha úgy tetszik: numinizálva van.

Mégis, mi különbözteti meg a szenteltvíz használatát a mágiától? A szenteltvíznek semmiféle erőt nem tulajdonítunk önmagában, ellentétben pl. a reklámozott pi-vízzel, amelynek állítólag csodálatos hatásai vannak (ezeket persze a természettudomány messzemenően nem igazolja). A szenteltvíz természettudományos szempontból egészen közönséges víz. Hogy mégis hatást tulajdonítunk neki, az szimbolikus jelentőségével függ össze. A víz a Bibliában az élet szimbóluma, hiszen a vízszegény bibliai tájakon egy-egy forrás vagy kút számos ember és állat életét segített fenntartani. Az isteni élet, amelyet Jézus Krisztus ajándékoz nekünk, a vízben nyer szimbólumot: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon mindenki, aki hisz bennem” (Jn 7,37). „Aki szomjazik, jöjjön; és aki akarja, merítsen ingyen az élet vizéből!” (Jel 22,17). Ezért használjuk a szenteltvizet az isteni áldás szimbólumaként. Az Egyház hivatalos imában kéri Isten áldását mindarra, amit vagy akit a szenteltvíz cseppje meghint. A szenteltvíz-hintés objektivált ima, az Egyház imájának szimbolikus formában való megjelenése. Ez imádság, Istenhez intézett kérés, és nem manipuláció. A manipuláció a numinózumot akarja eszközzé tenni. Az imádság bennünket tesz Isten eszközévé. Miközben hiszünk az imádság hatékonyságában, nagyon jól tudjuk, hogy Istent nem kényszerítjük vele, ellenkezőleg, az imádságban oly módon szolgáltatjuk ki magunkat neki, hogy rajtunk keresztül megtehesse, amit akar. Minél tökéletesebben átadjuk magunkat neki, annál hatékonyabb az imádságunk. Ez éppen ellenkezője a manipulációnak. Így van ez van minden szentségnél és szentelménynél. Az erő Istentől jön, nem magukból a tárgyakból vagy cselekményekből. Numinózus, szakrális tárgyak és cselekmények ezek, de nem mágikusak. Kizárólag akkor hatékonyak, ha hittel élünk velük.

Ugyanez áll a Szentírásra is. A bibliai könyvek is emberek által írt szövegek, éppen úgy, mint más vallási írások, amelyek nem kerültek be a szent könyvek jegyzékébe, kánonjába. Meggyőződésünk azonban az Egyház kezdetétől, hogy a történelemben működő Szentlélek fölhasznált emberi szerzőket hitünk tartalmának írásba rögzítésére, s ezért szakrálisnak, szentnek, Istentől sugalmazottnak, numinózumnak, vallási értéknek fogadjuk el az ószövetség és az apostoli kor azon írásait, amelyekben az Egyház fölismeri saját hitének zsinórmértékét. Az emberi fogalmazás korlátai és tökéletlenségei ellenére Isten maga szól hozzánk a szent könyvekben. A Biblia nem Isten, de Isten szava, ezért különleges helyet foglal el értékrendünkben.
Ez a reális numinizáció minden további nélkül kiterjedhet személyekre is. Az ószövetségi prófétákat gyakran nevezik Isten emberének, a királyt pedig az Úr fölkentjének. Sőt Elizeus prófétáról azt olvassuk, hogy halála után egy holttestet az ő sírjába visznek, s a halott életre kel, amikor Elizeus teteméhez ér (2Kir 13,21). Amikor mi, katolikusok, egyes hívőkről haláluk után azt mondjuk, hogy „szentek”, hogy üdvözültek és közbenjárásuk hatékony, kétségkívül numinizáljuk őket, de ezzel semmi mást nem teszünk, mint amit a Szentírás is tesz, amikor egyes személyeket kiemel Istenhez való különleges közelségük miatt. A szenteket nem imádjuk, nem tévesztjük össze Istennel. Ez vonatkozik a Boldogságos Szűz Máriára is, akit kiemelkedő módon tisztelünk, de nem imádunk. Ő is teremtmény, nem istennő, és nem is félisten. A szentekhez való „imádkozás” nem imádás, hanem közbenjárásuk kérése. „Imádkozzál érettünk, bűnösökért” – mondjuk annak, aki „áldott az asszonyok között”. A szentek ereklyéi – földi maradványai vagy tárgyai – pedig egyszerűen személyük szimbólumai. Mint ahogy az említett esetben sem Elizeus holtteste gyógyít, hanem az az isteni erő, amely Elizeus közbenjárására földi élete során is csodákat művelt, és halála után sem szűnt meg kitüntetni Isten emberét.

Az a protestáns felfogás, amely a szentek kultuszát „halottidézésnek” minősíti, összefügg azzal a szemlélettel, hogy a holtak „alusznak”, és csak majd Jézus második eljövetelekor élednek föl. Ezt azonban a Biblia nem támogatja. A halált gyakran nevezi elszenderülésnek, elalvásnak, mert hisz a föltámadásban; de amikor Jézus a Lázár nevű koldus üdvözült sorsáról beszél, nem alvónak ábrázolja őt, mint ahogy az elkárhozott gazdag embert sem (Lk 16,19-31); a szívtelen gazdag kínja és Lázár vigasztalódása egyaránt a halál után mindjárt bekövetkező valóság, hiszen a gazdag testvérei még élnek a földön, amikor ő Ábrahámmal beszél. Hasonlóképpen nem alvásra utal a paradicsom, amit a bűnbánó gonosztevőnek Jézus „ma” megígér a kereszten (Lk 23,43). Egy Jehova-tanútól hallottam azt a képtelen konstrukciót, hogy Jézus szavában: – „Bizony mondom neked: ma velem leszel a paradicsomban!” – a „ma” szó a „bizony mondom neked”-hez olvasandó: „Bizony mondom neked ma: velem leszel a paradicsomban!” Annyi igaz, hogy a bibliai szövegben eredetileg nincsenek írásjelek, így azokat nekünk kell értelemszerűen elhelyezni, továbbá az is igaz, hogy a fordítók által gyakran belehelyezett „még” szó nem létezik a szövegben, azaz nem „még ma” áll benne, hanem egyszerűen csak „ma”. De mi értelme volna annak, hogy „mondom neked ma”? Így alkalmazva a „ma” fölösleges és indokolatlan. A „bizony mondom neked” vagy „bizony mondom nektek” gyakori formula az evangéliumokban, és egyetlenegyszer sem járul hozzá a „ma” szó. Jézus nem mond értelmetlenségeket. Egészen biztos tehát, hogy a „ma” szó itt sem a „bizony mondom neked”-hez tartozik, hanem ahhoz az ígérethez: „Velem leszel a paradicsomban”. Az üdvösség, ha nincs bennünk akadálya, mindjárt a halál után bekövetkezik, mint ahogy a kárhozat is. Ezért beszélünk „különítéletről”, még az utolsó ítélet előtt. „El van határozva, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és utána következik az ítélet” (Zsid 9,27). A halálban csak e világ számára alszunk, de ébren vagyunk Isten számára, és mindazok számára, akik Istennel közösségben vannak.

Ezért a szentek közbenjárásának kérése nem halottidézés. Nem vagyunk mágikus eszközök birtokában, amelyekkel megjelenésre tudnánk kényszeríteni az elköltözötteket. Az Egyház elutasítja a spiritizmust. Mint Isten gyermekei azonban közösségben vagyunk Istennel, és ennek következtében mindazokkal, akik üdvözültek. Az üdvösség Isten színről színre való látásában áll: „Most ugyanis tükör által, homályban látunk, akkor pedig majd színről színre” (1Kor 13,12). Akik színről színre látják Istent, nem válnak mindentudóvá, de minden bizonnyal látják Istenben mindazt, amit látniuk szükséges. Ha tehát Isten azt akarja, hogy valamely szentje közbenjárjon azért, aki segítségül hívja, egész biztosan megmutatja a szentnek, hogy közbenjárását kérik. A „szentek közössége”, amelyet az Apostoli Hitvallásban megvallunk, többek között azt jelenti, hogy a megdicsőült Egyház képes imádkozni a földön vándorló Egyházért. Nem vagyunk magánzók, a Szentlélek az egység Lelke, közösséget teremt, és ez a közösség átfogja a történelmet és a transzcendenciát. Mindez pedig Jézus Krisztusban, az egyetlen közvetítőben áll fenn. Eszünkbe se jut arra gondolni, hogy bármilyen közbenjárás tőle függetlenül megy végbe.

Külön kell beszélnünk a szentek ábrázolásairól, a képekről és a szobrokról. Először tekintsük át a rézkígyó bibliai történetét. A Számok könyvében (Móz 4) Isten „tüzes kígyók” marásával bünteti a zúgolódó Izraelt a pusztában (Szám 21,6). Mikor azonban a nép bűnbánatot tart, Isten egy rézkígyó készítésére utasítja Mózest.

Semmi kétség, a rézkígyó itt pozitív szerepet játszik: Isten eszköze a gyógyításra. Sőt, az Újszövetségben a rézkígyó a kereszten történő megváltás jelképe lesz:

Annál nagyobb meglepetéssel olvassuk a Királyok 2. könyvében Hiszkija júdai király (Kr.e. 728-699) érdemei között:

Ha Isten parancsolta a rézkígyó készítését, miért kellett megsemmisíteni? Világosabbá válik a dolog, ha megnézzük a buzgó Hiszkija cselekvésének kontextusát. A rézkígyóról közvetlenül ezután azt olvassuk:

Vagyis a kígyó, amely Mózes kezében még Isten eszköze volt, más kontextusba került: a bálványimádás kontextusába. Ez a magyarázata a kétféle értelmezésnek. Ami jó volt mint kultikus eszköz, rosszá válik, mint abszolutizált kultusztárgy. Mi több, ha az ószövetségi törvény betűjét tekintjük, a rézkígyó készítése tulajdonképpen törvényellenes, hiszen semmiféle élőlényről nem szabad képmást alkotni:

Persze, némi gondolkodással belátható, hogy ez a törvény a bálványimádás elkerülésére szolgál, nem pedig annak megakadályozására, hogy a művészet is szolgálja Isten imádását. Példa erre az ószövetségi szentélyben Isten utasítására helyet foglaló két kerub is (Kiv 25,18). Hamis kontextusban bármi bálvánnyá válhat, helyes kontextusban bármi szolgálhatja az igaz Isten imádását. Az Egyházban is volt ikonoklaszta (képromboló) mozgalom, főképpen az Iszlám képtilalmának hatására. III. Leó bizánci császár 730-ban rendeletet adott ki a szentképek ellen. Az ellenzék szellemi feje Damaszkuszi Szent János († 753) lett. Az ikonokkal kapcsolatban János két dolgot hangsúlyoz. Az első a képtisztelet relativitása: az nem a képmásra, hanem az ábrázolt személyre vonatkozik. A másik: az ikonok tiszteletének végső alapja az a viszony, amely az Atya és a Fiú között fönnáll, az Őskép és a Képmás viszonya. Krisztus „a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15), aki őt látta, az Atyát látta (vö. Jn 14,9). Az Ige megtestesülésében Isten maga oldja fel a képtilalmat. Mint a Katekizmus mondja:

A Katekizmus szerint az ószövetségi képtilalom pedagógiai eszköz volt a bálványimádás ellen, de a megtestesülés mélyen megfelel a test-lélek ember természetének, és a „képek új üdvrendjét” alapozza meg.

787. október 23-án a 2. nikaiai (VII. egyetemes) zsinat kimondta: „Mi elfogadjuk, hogy a képeket tisztelni kell. Mi azokat, akik nem így vélekednek, kiközösítéssel sújtjuk”. A zsinat világos különbséget tett tisztelet (proszkünészisz) és imádás (latreia) között, és nyomatékkal hangsúlyozta a képtisztelet relatív jellegét: a tisztelet a képmásról áthárul az eredetire. A zsinatot I. Hadrianus pápa nyugaton is támogatta Nagy Károly császárral és udvari teológusaival szemben. Más szóval: a szentek képei és szobrai valóban numinózumok, vallási értékek, nem tartoznak az irreális numinizáció körébe. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy sem a szentségekben, sem a szentelményekben, sem a szentek tiszteletében nem foglaltatik mágikus elv. Mindegyik alá van rendelve az igaz Isten feltétlen imádásának, ami éppen ellentéte a mágikus manipulációnak.

Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy az ördög nem csupán a rossz dolgokban működhet, hanem a jó dolgokat is eltorzíthatja. A Katekizmus tartalmaz egy nagyon komoly figyelmeztetést.

Bármely kultusztárgy juthat az ószövetségi rézkígyó sorsára. Válhat manipulatívvá az ima, lehet mágikus a szentségek és szentélmények felfogása, fajulhat bálványimádássá a Boldogságos Szűz vagy más szentek tisztelete, ikonjaink és szent szobraink bálványként önállósulhatnak. Az emberi természettel együttjáró kísértés, hogy a láthatót és foghatót részesítsük előnyben a szellemi valósággal szemben, a manipulációt az alázatos imával szemben. A katolikus teológia védeni tudja az Egyház hitét; de nem mindig tudja védeni a katolikus hívek gyakorlatát. A lelkipásztornak ébernek kell lennie, mert itt is, ott is rézkígyók ütik fel a fejüket. Nem szabad engedni, hogy Isten tiszta igazságának helyét mágikus gondolkodás vagy fantaszta álmisztika foglalja el. A mágikus gondolkodás groteszk szemléltetése Babits novellája, amelyben egy hajdankori vitéz húsába nőve viseli azt az ereklyét, amelyet egy csákányütés egy darab páncéllal együtt sebébe szakított: ezt nem veszítheti el, tehát – gondolja – örökké kell élnie, mert nagy gazember létére nem üdvözülhet, az ereklyével viszont nem kárhozhat el. Nem olyan rég levelezőlistán komolyan képviselte valaki azt az abszurd véleményt, hogy a betegek szentsége bűnbánat nélkül is megadja a bűnök bocsánatát. Az az asszony, aki pénzt dob a Szent Antal-perselybe, hogy megkerüljön elveszett szemüvege, talán teljesen tiszta módon kéri Szent Antal közbenjárását, és adakozik hálából a szent hitszónok által annyira pártolt szegények javára; de az sincs kizárva, hogy meg akarja vesztegetni a szentet, ami már a rézkígyó-kategóriába tartozik. Az év elején, makacs hörghurutom láttán, diplomás ember adott nekem egy teareceptet, melyet állítólag a Szűzanya nyilatkoztatott ki. Nemrég egy idős hölgy jött hozzám, és közölte, hogy az Úr azt mondta neki: jövő szerdán megtörténik a BÜNTETÉS. Az a jövő szerda elmúlt már, és nem esett tűzeső az égből, ám megérkezett ismét a néni, újabb hírekkel a mennyből. Az emberek fantazmagóriáikat numinizálják. Tűzeső helyett rézkígyó-eső esik!

Még egy példa, bár ez nem belterjesen katolikus: a magyar korona ügye. Néhány éve még én is „szentkoronát” mondtam, a nacionalisták szoktattak le róla. A magyar koronázási szertartás katolikus szentelmény volt, a korona kultikus tárgy, szakralizációja ennyiben teljesen legitim. A „szent” jelző tehát, helyes értelemben, alkalmazható lenne a koronára, ha újabban nem kezdtek volna mágikus jelentőséget tulajdonítani neki, természetfölötti erőt, titokzatos sugárzást, misztikus hatékonyságot. Itt belépett egy irreális numinizáció, egy rézkígyó-effektus, amely ellen a hívő kereszténynek és minden, hazáját józanul szerető magyarnak tiltakoznia kell. Ehhez járul a szentkorona-tan fölélesztése, amely szerint a magyar állami felségjogok birtokosa nem az uralkodó vagy államfő vagy parlament vagy bármilyen kormányzó testület, hanem maga a korona, a tárgy. Ezt képtelenségnek tartom. Tárgy nem lehet jogalany. Csak döntésre képes entitás, természetes vagy jogi személy, tehát ember vagy testület lehet jogok birtokosa. A koronát, ahogy mágikus erővel, ugyanúgy jogokkal sem indokolt fölruházni. A korona szimbólum, a magyar államiság objektivált és történelmileg jogosult kifejezése, s mint ilyenre tisztelettel kell tekintenünk rá, ez azonban nem vallási áhítat. Koronánk helye a parlamentben van, nem a múzeumban; de nem is az oltáron. Egyedül Istennek adjuk meg azt, ami Istené.

2006. május 18.

Apriori

“Mágia és hit” rádiósorozat, 12. előadás

Jelen sorozat eddigi előadásai során, meglehetősen ötletszerűen kiválasztott példák elemzése segítségével, fontos elvi megállapításokat tettünk a mágiával kapcsolatban. Megállapítottuk, hogy a mágia ellenkezik mind a keresztény hittel, mind a józan ésszel. Megfogalmaztuk a mágia lényegét, amely nem más, mint a numinózum manipulációja. Foglalkoztunk a numinózummal (vallási értékkel), amelyre a mágikus manipuláció irányul, és megállapítottuk, hogy a hiteles numinózum nem manipulálható. Ennek megfelelően a mágikus tevékenység mögött rejlő numinózum vagy egyáltalán nem létezik (ez a csalás esete); vagy pedig perverz numinózum, bukott angyal, démon (ez utóbbi a működő mágia esete). A működő mágia mögött mindenképpen démoni erők állnak, akár fekete (ártó), akár fehér (segítő) mágiáról van szó. A démonokkal való együttmunkálkodást azonban legföljebb a fekete mágia művelői ismerik el. A fehér mágusok egyéb szellemi erőkre hivatkoznak. Ezeket vagy nyíltan numinózumnak nyilvánítják, angyalokra, túlvilági szellemekre, nemkeresztény “kinyilatkoztatásokra”, “ősi bölcsességre”, sőt olykor keresztény misztikára utalva, vagy pedig tagadják, hogy bármilyen numinózumról volna szó, és tudományra, természetes erőkre, “sugárzásokra”, “rezgésekre”, az univerzumban vagy az emberi tudattalanban rejlő lehetőségekre utalnak. Valójában ezeket is numinózumnak tekintik, csak nem kifejezetten, hanem burkoltan. Volt alkalmunk megismerni a “numinizáció” fogalmát, ami abban áll, hogy egy önmagában profán valóságot vallási értékként kezelünk; láttuk, hogy a numinizáció reális is lehet, de gyakran megalapozatlan, irreális. Irreális numinizáció rejlik például a nemzetfogalom abszolutizálásában, ami első pillanatra pusztán politikai elvnek látszik. Az irreális numinizáció, bár lehet kifejezett is, igen gyakran burkoltan történik. A burkolt numinizációnak egyik formája az abszolutizálás, amit a nacionalizmus példáján már láttunk. Jól látható az abszolutizálás a következő New Age princípiumban is: “Az univerzum elég gazdag ahhoz, hogy minden eljöjjön belőle hozzám, amire szükségem van”. Ez nem más, mint az univerzum abszolutizálása. Most a burkolt numinizációnak egy másik formájával fogunk foglalkozni, az apriorival. Ez abban áll, hogy bizonyos föltételezéseket “a priori”, azaz eleve elfogadunk, ellenőrzés és bizonyítás nélkül, mintha isteni kinyilatkoztatásról, vallási hitről lenne szó.

Erre kitűnő példa a homeopátia. Amikor Samuel Hahnemann (1755-1843) a lipcsei, majd bécsi egyetemen az orvosi kart látogatta, az orvostudomány még nem sokat tudott a betegségek okairól. Hahnemann előtt világos volt, hogy a gyógyítás egyelőre a tapogatózás állapotában van. 1799-ben tette le doktori vizsgáját Erlangenben, de már 1796-ban közzétett egy új elméletet a gyógyító anyagok hatásáról, amelynek lényege Paracelsus princípiuma: similia similibus curantur, hasonló a hasonló által gyógyul. Ebből az alapgondolatból fejlődött ki a homeopátia, amelyet a hivatalos orvostudomány ugyan elutasított, mégis napjaink egyik divatos módszerévé lett, és manapság számos támogatóra talál az orvosok körében is.

Hahnemann azt figyelte meg, hogy a malária gyógyszere, a kinin, ha egészséges ember veszi be, a maláriához hasonló tüneteket idéz elő. Ezt a megfigyelést általánosította azzal, hogy nem a betegség tüneteit enyhítő, hanem a betegség tüneteit előidéző anyagot kell használni a gyógyításhoz. Egy homeopata teoretikus ezt logikusnak nevezi: “Mivel a tünetek nem mások, mint a szervezet erőfeszítései a homeosztázis vagy egyensúly helyreállítására, logikus olyan anyagot keresni, amely túladagolás esetén a páciens által tapasztaltakhoz hasonló tüneteket okozna”.

Talán máris érzékeljük, hogy itt valami nem stimmel. Mert lényegében az van kimondva, hogy a hasmenést hashajtóval kell kezelni, a vérmérgezést vérméreggel, az égési sebeket tüzes vassal. Hahnemannak is nehézséget okozott, hogy gyógyszereitől a tünetek fölerősödtek, amivel akár meg is ölhette volna pácienseit. Ekkor találta ki azt a megoldást, hogy erősen felhígított oldatokat használt. Ezek a hatóanyagot olyan kis mennyiségben tartalmazták (ha egyáltalán tartalmazták), ami az emberi szervezet tömegéhez képest tökéletesen elhanyagolható. A hígítás a homeopátiában minden képzeletet meghaladó, fantasztikus méreteket ölt, olyanokat, amelyekben a hígított anyag gyakorlatilag elvész az oldószerben. Íme egy rövid számítás, amely a hígítás arányait szemlélteti:

Nem szükséges tudományos képzettség, hogy világosan lássuk: az az anyag, amely gyakorlatilag nincs jelen az oldatban, nem hathat. Ezen a ponton a homeopatikus gondolkodás elszakad a tudományos gondolkodástól. Áltudományos magyarázatot bőven kapunk, az oldat “emlékezéséről”, az anyag struktúrájának, “mintájának” visszamaradásáról, a szervezet rezonanciaképességéről, elektromágneses rezgésekről, szubatomikus erőterekről, életerőről, test-lélek személyiségről stb., de ezek a magyarázatok, amellett, hogy érvelésükben a szellemi zűrzavar jegyeit mutatják, nem tudnak változtatni az alapvető tényen, hogy t.i. az állítólagos gyógyszerek ténylegesen nem vesznek részt a gyógyításban.

Hogyan született ez az elrugaszkodás a fizikai valóságtól? Olvassuk egy homeopata sorait:

Az idézett szövegből két dolog világos. Az egyik az, hogy a leggyakrabban használt hígítások mellett készült gyógyszerek semmiféle hatóanyagot nem tartalmaznak. Ha az “ősoldatba” tett anyag, bármilyen feltételezett mechanizmus útján, mégis hatni tudna, hatásának mértéke akkor is teljességgel elenyésző maradna az emberi szervezet méreteihez képest. A homeopatikus gyógyszerek természettudományos szempontból nem egyebek placebónál.

A másik tény, ami az idézetből kiviláglik, a következő: a zseniális Hahnemann ismeretlen forrásból merítette a “potenciálás” ötletét. De miért adna hatékonyságot a gyakorlatilag tiszta desztillált víznek az, hogy a hígítás minden lépésénél 100-szor hozzáütögették a kémcsövet egy kemény, de elasztikus tárgyhoz? Olvastam olyan nézetet, miszerint Hahnemann onnan szerezte ezt a jeles ideát, hogy eredményesebben tudta gyógyítani vidéki pácienseit, akikhez lovaskocsin kellett mennie. Minthogy a kocsi rázott, úgy gondolta, a kellően fölrázott oldatok hatékonyabbak. Más vélemény szerint “Hahnemann maga is nyíltan állította, hogy módszerét spiritiszta kijelentésekből vette”. Könnyen elképzelhető, hiszen Hahnemann szabadkőműves volt, a kereszténységet elvetette, keleti vallások bölcsességeit tanulmányozta. “Ellenállt Jézusnak, a názáreti álmodozónak, aki nem vezette a választottakat a bölcsesség igaz útján. Ki is jelentette Jézusról, hogy «e világ sötétségét hordozta és botránkoztatta az éteri bölcsesség barátait.»” Ez legalábbis annyit jelez, milyen szellemi kontextusban született a homeopátia.

Maradjunk azonban annál, amit a homeopata szerző is elismer: nem tudjuk. Van tehát egy ismeretlen forrásból származó állítás, hogy a rázás, odaütögetés “potenciálja” az oldatokat agyonhígítás közben. Ennek igazságát a homeopaták eleve, a priori igaznak fogadják el. A potenciálás hitet kap tudományos kritika helyett. Vagyis: numinizálódik. Tettenértük a burkolt numinizáció mozzanatát egy természetesnek hirdetett eljárásban. Ha a potenciálást mágikus rítusnak fogjuk fel, összeáll a kép. A mágia nem az értelmen alapul.

Az újabb időkben történtek kísérletek annak igazolására, hogy az oldószer rendelkezik memóriával, és a homeopátiás oldat különbözik a tiszta víztől. Érdekes módon ezek a kísérletek semmi eredménnyel nem járnak, mihelyt a kísérletet végző maga se tudja, mikor foglalkozik a homeopátiás oldattal és mikor a tiszta vízzel. A szkeptikus James Randi egymillió dollárt ajánlott fel annak, aki meggyőző bizonyítékkal tud szolgálni a homeopátia hatékonyságáról. Az angol BBC televízió fölvette a kesztyűt és szabatos tudományos kísérleteket végeztetett. Az eredmény: tökéletes csőd. A tudósok nem tudták megkülönböztetni a “potenciált” oldatot a tiszta víztől.

Ebből nyilvánvaló, hogy a homeopátia nem tudományos eljárás. Akik elfogadják, nem értelmi meggyőződésből fogadják el, legföljebb utólag keresnek érveket az a priori elfogadott eljárás igazolására. Vannak homeopaták, akik nyíltan meg is vallják, hogy a homeopátia szellemi tényezőkkel dolgozik:

Ezek szerint a homeopátia: mágikus eljárás. Nem tudományos felismerés áll a hátterében, hanem egy tisztázatlan, de numinizált tényező, amely kellő manipulációs eszközökkel működésbe hozható. Márpedig a numinózum manipulációját nevezzük mágiának. Levélben kaptam a következő leírást, egy filmről, amit a levélíró a Pax-tévében látott az ezredforduló táján:

A homeopátia itt úgy mutatkozik be, mint titokzatos energiákkal való manipulálás, akár a reiki. Csak a technikája más, de ugyanazon a szellemi síkon fekszik.

“De a homeopátia valóban gyógyít!” – fogják mondani sokan. Nos, ennek klinikai bizonyítékai vajmi kétségesek. Egy orvosi vélemény így hangzik:

Matthias Egger svájci kutató orvos és teamje 2005. augusztusában tette közzé eredményeit, melyek szerint csak a kislétszámú, előítéletekkel könnyen befolyásolható kísérletek mutatják a homeopátia statisztikáját jobbnak a placebónál.

2006. május 25.

Okkult

„Mágia és hit” rádiósorozat, 13. előadás

Papnövendék koromban egyik társamnak, aki a szeminárium többi növendékével együtt kirándult, focizás közben a bokája is kirándult. Úgy kellett hazaszállítani szegényt. Nem tudott a lábára állni, állapota rendkívül lassan javult. Egyik tanárunk azt javasolta, vigyük el egy ügyes vidéki emberhez, aki kézzel helyre tudja tenni a csontokat. Ekkor hallottam először a csontkovács szót. Dagadt bokájú testvérünkön a vidéki csontkovács csak keveset tudott segíteni, mert túl későn került hozzá. Végül azért betegünk mégiscsak meggyógyult; bennem pedig megképzett a csontkovács alakja: kivételes ügyességű ember, mint az egykori hályogkovács, az a falusi kovácsmester, aki ügyes kezével hályogokat operált és vakokat tett látóvá, mindaddig, amíg valaki el nem magyarázta neki a szem bonyolult szerkezetét – attól kezdve nem mert emberi szemhez nyúlni, keze elveszítette biztonságát. A csontkovács, gondoltam, hasonló műveleteket végez természetes ügyességével, csak nem annyira kényes területen, hát több esélye van.

A csontkovács idilli képét egy fiatalasszony rombolta le bennem, aki elmesélte, hogy gerincproblémájával csontkovácshoz fordult. Vizsgálat közben, mialatt a csontkovács a háta mögött állt, hátratekintett, és azt látta, hogy a csontkovács ingázik. Mint tudjuk, az inga és a varázsvessző manapság divatos eszköz; alkalmazóik arra hivatkoznak, hogy ezekkel sugárzásokat érzékelnek („radiesztézia”), tehát eljárásuknak tudományos alapja van. Nem kétséges, hogy sugárzások és erőterek valóban léteznek a természetben, s az emberi testben is keringenek bioáramok, fellépnek elektromágneses erőterek. Csakhogy a radiesztézia adós marad annak megmutatásával, hogy milyen módszerrel miféle erőteret mér. Tudományosan hangzó, zavaros elméletekkel áll elő, a „sugárzás” neve alatt valami ismeretlent sejtet, amit asszociálunk a fizikából ismeretes sugárzásokkal, anélkül, hogy tudnánk róla, voltaképpen micsoda. Múlt alkalommal tárgyaltuk az apriorit, a magátólértődőséget, amivel az áltudományos gyógyítás elfogadja módszerének érvényességét. Ez az aprorisztikus eljárás, amely hitet tesz az egzakt ismeret helyébe, rendkívül elterjedt a ma divatos alternatív gyógyászatban. Az apriori valamilyen rejtett tárgyra vonatkozik. Pl. bizonyítás nélkül föltételezzük, hogy létezik az emberi szervezetnek olyan sugárzása, amelynek az inga mozgásai szabatosan megfelelnek. Ez az állítólagos sugárzás nincs az ésszerű gondolkodás világossága elé tárva; a róla szóló ismeret nem természettudomány, hanem okkult tudomány. „Okkult” latinul azt jelenti: rejtett. Az okkultista egy rejtett tényezőre hivatkozik, amelyet nem ellenőrizhetünk, a priori kell elfogadnunk. Ez az okkult apriori emlékeztet a hitre, amellyel Isten misztériumait befogadjuk. A különbség az, hogy míg a szent misztériumokban Isten megközelíthetetlen világossága rejlik, addig az okkult apriori mélyén homály van. „Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség” (1Jn 1,5). Isten igazsága belső lényegénél fogva nem okkult; ha nem vagyunk képesek beletekinteni, az akadály bennünk van. Az okkult „bölcsesség” viszont belső lényegénél fogva homályos, mert nem bírja elviselni a világosságot: az akadályt önmagában hordja. „Aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy el ne marasztalják a cselekedeteit” (Jn 3,20). Ahol az okkult apriorit fölfedezzük, tudnunk kell, hogy hamis numinózummal, démoni erőkkel állunk szemben. Az okkult apriori a keresztény hit démoni utánzata.

Térjünk most vissza az ingázó csontkovácshoz. Mint Gál Péter atya kimutatja „A New Age keresztény szemmel” c. könyvében, az inga és az ingázó között olyan kommunikáció folyik, amely csak tudatos lények között lehetséges. Az ingázó kérdéseket tesz föl az ingának, „és miután előzőleg kimondta, hogy a választ az inga milyen alternatív mozgásokkal adhatja meg, az inga ennek megfelelő mozgásokat fog végezni”. Egy fizikai erőteret nem lehet arra felszólítani, hogy amennyiben a kérdésre a válasz igenlő, az inga körözzön jobbra, ha tagadó, körözzön balra. A csontkovácsról alkotott képem, mikor a nép tanulatlan, de rátermett gyermekének gondoltam, a balgaságig naiv volt. Az ingázó csontkovács mágus.

Nem állítom, hogy nem voltak, vagy akár nincsenek ma is olyan „csontkovácsok”, akik egyszerűen csak ügyesek, és helyre tudják rakni a kimarjult ízületeket. Azt viszont állítom, hogy egyrészt ezt ügyes orvosok éppúgy meg tudják tenni, s amellett a kisujjukban is olyan anatómiai tudáshalmaz van, amihez a csontkovács nem is konyít; másrészt pedig állítom azt – és itt van, ami nagyon fontos – , hogy mára a természetes módszerek ürügye alatt fészket rakott a gyógyászatban a varázslás, és a közgondolkodás nem vette észre ezt az álcázást. Azt mondják: természetgyógyászat, és az átlagember gyógyfüvekre, egészséges étrendre, masszázsokra, életviteli tanácsokra gondol – nem egészen jogtalanul, minthogy a természetgyógyászatnak nevezett irányzat mindezeket valóban tartalmazza, és nem egyszer sikeresen alkalmazza is – , közben pedig a „természetgyógyász” okkult tudományt okkult tudományra halmoz, és működésében azt is fölhasználja. „Most egy kicsit kiviszem a testéből” – mondja a természetgyógyász a mit sem sejtő páciensnek, és az váratlanul máris elváltozott tudatállapotban találja magát (megtörtént esetet idézek). Ez nem természetes gyógymód, ez ellenőrizhetetlen szellemi erők igénybevétele.

Gál Péter atya említett könyve tartalmazza Juhász Zoltánné Aranka tanúságtételét, aki főállású természetgyógyász volt, amíg Jézus Krisztushoz meg nem tért. Aranka nagyon világossá teszi, hogy a természetgyógyászatnak számos olyan eleme van, amit ma is jónak tart.

Hasonló a véleménye Dr Erdélyi Judit orvosnak is, aki a természetgyógyászat ellen írt kritikus munkájában lelkiismeretesen fölsorolja azokat a területeket, amelyeket nem kifogásol a természetgyógyászatban.

Súlyosan tévednek azonban mindazok, akik azt gondolják, hogy a természetgyógyászat ezekben az egészséges eljárásokban merül ki, vagy hogy ezek alkotják a lényegét. Az elnevezés félrevezető. Juhászné Aranka írja:

Felsorolni is nehéz, mennyi tanfolyamon vett részt Aranka. Amikor a talpmasszázs („reflexológia”) napi tíz órában végzett kemény fizikai munkája kimerítette, a következőképpen kínálkozott a megoldás:

Radiesztézia, fényadás, reiki, bioenergetika háromszor és kiemelt szinten negyedszer, extraszensz bioenergetika, holisztikus gyógyítás, asztrológia, pszichotronika, természetgyógyászati diagnosztika, új homeopátia, agykontroll, extraszensz, sámánmasszázs, virágterápia, Arkánum Szellemi Iskola, táltos tanfolyam... A felsorolás nem teljes, de ahhoz elég, hogy érzékeljük: a mágia területén mozgunk. A természetgyógyászati alapállás belső logikával ragadta Arankát a mágikus módszerek felé. Szeretném nagyon világosan megmutatni, hogy miért.

Néhány évvel ezelőtt, egy antikváriumban kutatva a könyvek között, olyan könyvre bukkantam, amelyet egy akupunktúrával gyógyító orvos írt az akupunktúráról. Régóta érdekelt, vajon hogyan vélekednek az akupunktúra hívei e kínai módszer működéséről. Szívesen megvettem volna a könyvet, de ára akkori pénztárcámnak megfizethetetlen volt. Így hát csak alaposan átlapoztam. Sok esetleírást tartalmazott, amelyekkel, nem lévén szakember, nem tudtam mit kezdeni; amit kerestem, az volt, hogy mit gondol a gyakorló szakember az akupunktúra hatásának okairól. Annyit ugyanis már tudtam, hogy az akupunktúrában a test tűszúrással izgatott pontjai nem állnak idegösszeköttetésben azokkal a szervekkel, amelyeket a tűszúrások állítólag gyógyítanak. A válasz, amit találtam, meglepő és egyúttal ijesztő volt. A szerző egyszerűen kijelentette, hogy ha meg akarjuk érteni az akupunktúrát, nem a modern orvostudomány ismereteivel kell közelednünk hozzá, hanem azokat félretéve a régi kínai orvostudomány álláspontját kell tanulmányoznunk. E régi bölcsesség szerint az emberi testet „meridiánok” hálózzák be, és ezek közvetítik a gyógyító hatást. És a huszadik századi orvos, hosszú oldalakon át, ábrákkal ismertette a kínai orvoslás tudományelőtti korszakának „meridiánjait”, amelyekről tudnia kellett, hogy létezésüket semmi nem bizonyítja! Ez az okkult apriori félelmetesen beszédes esete, és – hadd tegyem hozzá – árulás a tudományos tisztesség ellen. Nem azt kifogásolom, hogy az orvos nem tudta fölmutatni az akupunktúra hatásmechanizmusát. Sok gyógyító eljárás van, amely a praxisban beválik, miközben a mechanizmus kutatása későbbre marad. Azt kifogásolom, hogy a nem-tudás beismerése helyett az érdeklődő elé tárt egy áltudományos magyarázatot. Ez szemléltető példa arra, hogyan működik a természetgyógyászati gondolkodás. Maga az akupunktúra egyébként tudományos kutatás tárgya lehet, hiszen tény, hogy Kínában eredményesen használják érzéstelenítésre. Amíg azonban hatékonysága kísérletileg bizonyítva nincsen, továbbá amíg nem bontakozik ki a hamis jin-jang filozófia és az asztrológia szellemi kontextusából, az akupunktúra szellemileg fertőzött terület, és a gyakorlatban kerülendő.

Amit itt elmondtam, csak példa volt arra, amit ki szeretnék fejteni: a természetgyógyászati gondolkodás struktúrájára. A természetgyógyászat alapelve, hogy a természet képes önmagát meggyógyítani. Ez az elv igaz lett volna a paradicsomban, de a bukott természet állapotában nem igaz. A bukott természet romlást és halált hordoz. Thor Heyerdahl megpróbálkozott a „természetes” élettel egy óceáni szigeten, de a dolog nem működött: felesége lábán olyan fertőzés támadt, amellyel vissza kellett térnie a „romlott” civilizációba, hogy az asszony életét megmentsék. Ahogy Heyerdahl nem találta meg a paradicsomot a földön, ugyanúgy nem találja meg a természetgyógyászat sem. Hamisan tételezi fel, hogy az orvostudomány mellett, amely számos beteget eredménnyel kezel, de ugyanakkor számos beteg halálához kénytelen asszisztálni, kell léteznie egy másik, hatékonyabb útnak a gyógyuláshoz. Ez a feltételezés okkult apriorikhoz vezet, belső logikával oda kell vezetnie. Nincs alternatív gyógyászat. Mindaz a jó, amit a természetgyógyászatban találunk, a tudományos gyógyászathoz tartozik, annak része. Hiba szembeállítani vele. Erdélyi Judit szemléletes példákkal igazolja, hogy a gyógynövényes kezelést is felügyelnie kell az orvosnak; pl. ha valaki a cukorbajára inzulint kap és egyúttal vércukorcsökkentő teákat iszik, az félrekezeléshez vezet, ha az orvos nem kalkulálja be a gyógytea hatását. Viszont amennyiben a gyógynövényszakértő (régebbi szóval: drogista) egyeztet az orvossal, már nem képvisel alternatív gyógymódot, hanem a tudományos gyógyászat egyik területét – feltéve persze, hogy távol tartja magát az ingázástól, bioenergetikától és hasonlóktól. Nincs két legitim gyógyászat. Egyetlen gyógyászatnak van létjogosultsága: az orvostudománynak. Ami az orvostudomány előtt nem állja meg a helyét, az vagy közönséges sarlatánság, vagy pedig, ha tényleg gyógyít, okkult tudomány és démoni erőkkel működik.

A természettudományos kor racionalizmusa után ma hódít egy irracionalizmus, bizonyos lebecsülése a racionális tudományosságnak, nosztalgikus visszanyúlás az „ősi bölcsességhez”, amely igazából tudatlan vagy féltudományos. A kereszténynek, ahogy nemet mond a racionalizmusra, ugyanúgy határozott nemet kell mondania az irracionalizmusra is. A racionális természettudomány a keresztény kultúra ölén született. Nem Kína adta a világnak, nem India, nem a sámán- vagy táltoshit, hanem a keresztény Európa. A középkorban, ahogy kialakultak az oktatás mind fejlettebb formái, és a plébániai, káptalani, kolostori iskolák után megjelentek a tudományegyetemek, amelyek az akkori tudás teljességét szándékoztak nyújtani, a tudományos gondolkodás is fejlődött. A középkor keresztényei hittek a logikában, mert hittek a Logoszban, a teremtő Igében. Hitték, hogy az univerzum nem vak erők irracionális játéka, önkényes és kiszámíthatatlan szellemek nyüzsgése, hanem az örök Bölcsesség műve, ezért gyökeresen racionális; logikus, mert a Logosz alkotása. Amikor a múltba nézést, a klasszikus görög-római kultúra idealizálását fölváltotta a kíváncsi, kritikus és kérdező szellem, az európai egyetemen készen találta a gondolkodás műhelyeit, és az ott talált logikát csak alkalmaznia kellett a megismerni kívánt természetre. Így születhetett meg az az újkori gondolat, hogy amennyiben a kísérlet nyelvén logikus kérdést intézünk a természethez, logikus választ fogunk kapni. Ennek alapja a keresztény Logosz-hit, eszköze a skolasztikában kifejlődött logika. A pogány vallások alapjain ilyen gondolat nem születhetett, mert ezek személytelen erők küzdelmének vagy szeszélyes istenségek kaotikus kalandjának látták a valóságot. Kifejlődött a kísérleti természettudomány, s bár voltak a hatalmas eredményektől elkapatott megnyilvánulásai, amelyekben teológiai alapjait fölöslegesnek hitte és megtagadta, a teológia egy pillanatra se tagadta meg a racionális tudományt, nem kérdőjelezte meg annak szükségességét. Amikor most az irracionális New Age hullám támadja a természettudományokat és „alternatív” utakat kínál, a keresztény hit az értelem oldalán, a tudomány oldalán áll.

Világosan meg kell mondani, hogy a tudomány nem osztható fel „hivatalos” és „alternatív” tudományra. A gondolkodás vagy megfelel a tudományosság kritáriumainak, vagy nem felel meg. Ha megfelel, a tudományhoz tartozik, ha nem felel meg, a tudománytalansághoz. Ez nem csupán a gyógyászatban igaz, hanem a történettudományban is. Nem lehet fölállítani egy „alternatív” történettudományt. Ha valóban tudomány, az egyetlen történettudomány része; ha valóban „alternatív”, ez tudományosságába kerül (mint láttuk Badiny Jós Ferenc „történetírása” esetében). A tudomány bizonyítékokkal dolgozik. Ahol szabatos bizonyítás helyett okkult apriorit pillantunk meg, a mágia területén vagyunk.

Visszatérve a betegségre és gyógyulásra, a hívő keresztény számára a Szentírás a Jakab-levélben tartalmaz egy fontos figyelmeztetést:

Isten maga az élet, a gyógyulás, őbenne virágzik föl az ember, őbenne győzi le a pusztító erőket. Mi sem természetesebb a hívő számára, mint őhozzá fordulnia betegségben. Persze szó sincs arról, hogy az orvostudományt mellőzhetnénk, mert az is Isten természetes ajándékai közé tartozik. De nagyon furcsa dolog, ha az Istenbe vetett hitet zárójelbe téve, gyanús erők felé fordulunk. Jakab levele még arra is biztat bennünket, hogy Isten rendkívüli emberének, Illés prófétának hatékony imáját tulajdonítsuk magunknak. Nem volna-e a helyesebb a kérő ima titkaiban elmélyedni – a feltétlen bizalom, a kiengesztelt szív, az Istennek való totális átadottság, az állhatatosság, a hálaadással való kérés, az égiekkel való kommunikáció törvényeit kutatni – , mint gyógyítási technikákba, módszerekbe vetni bizalmunkat? A természetgyógyászat – vagy ahogy szívesebben mondom: az alternatív gyógyászat – ebbe a hibába esik. Sok hívőnek sejtelme sincs a mágikus háttérről; mégis, vétkezik a hit ellen, amikor kétes gyógyítókban és módszereikben hisz, ahelyett, hogy egyedül Istenben hinne.

Hallottam egy családról, amely elment egy természetgyógyászhoz, hogy a természetes étrend tudományát elsajátítsa, és arra ébredt, hogy a buddhizmusban hisz, a kereszténységet pedig csak a buddhizmus egyik ágaként fogadja el. A keresztény, 1Tim 4,3 szerint, bármilyen ételt ehet; de nem szabad bármilyen szellemi táplálékot fogyasztania. Ez arra is áll, ami egyébként természetes és jó, ha egyszer a természetgyógyászat szerves részét képezi. Korábban már kifejtettem, hogy a démon nem elszigetelt „dobozkákat”, hanem egy-egy összefüggő szellemi területet száll meg. Az alternatív gyógyászat mérgezett szellemi kontextus.

2006. június 1.

Reinkarnáció

„Mágia és hit” rádiósorozat, 14. előadás

Gárdonyi Géza Isten rabjai c. regényében Jancsi frátert kioktatják a dominikánusok a reinkarnáció tanáról.

Már Petőfinél is találunk olyan verset, amelyben a reinkarnációt vallja:

Petőfi persze aligha hitt ténylegesen a lélekvándorlásban, kijelentése csupán játékosan magára öltött költői szerep, alkalom arra, hogy elmondhassa, milyen forradalmárokat tekint történelmi elődeinek. Gárdonyinál más a helyzet, ő a reinkarnációt ténylegesen vallotta, egri sírfelirata: „Csak a teste”, azt jelenti, hogy testét valóban nem tekintette többnek elszakadt ruhánál; az ember – szerinte – kizárólag a lélek. (Ezt fejezi ki A láthatatlan ember regénycímével is.) Mint Ábrahám testvér mondja Jancsinak:

Ezek a nézetek a huszadik század második felében, a New Age hullám hatására, széles körben elterjedtté váltak. Emlékszem egy régebbi shareware (vagyis: kipróbálás után fizetendő) számítógépes programra, amely azzal biztatott regisztrációra (azaz: fizetésre), hogy az kitűnő karmát biztosít. Azóta a shareware programok készítői materiálisabb módszerekre tértek át (ha nem fizetsz, a program nem hajlandó tovább működni), de jellemző, hogy a huszadik század utolsó évtizedében a karmában való hitet ennyire általánosnak tekintették. A karma hindu fogalom, az ember cselekvését és cselekvése révén kialakult sorsát jelenti. A karma az a teher, amelyet az újabb és újabb testben történő újjászületések során föl kell dolgoznunk, hogy megszabaduljunk a reinkarnációk körforgásától, a szamszárától, és egyesülhessünk Brahmával vagy beléphessünk a vágyaktól mentes Nirvánába, a különböző vallási irányzatok tanítása szerint. A buddhizmus révén a reinkarnáció tana az egész Távol-Keleten elterjedt. De nem kizárólagosan hindu eredetű. Lélekvándorlás (metempszüchószisz) szerepel a görög filozófiában is, az orfikusoknál, Püthagórasznál, Empedoklésznél és Platónnál; vallották a reinkarnációt a gnosztikus szekták, a manicheusok és a neoplatonikusok. Az újkorban kedveztek a lélekvándorlás gondolatának Lessing és Goethe, Fichte és Schleiermacher, sőt Nietzsche is; lelkesen átvette az eszmét a teozófia, amelyből a New Age mozgalom született. Manapság alig-alig találunk mágikus irányzatot, amely ne vallaná egyszersmind a lélekvándorlást is.

A zsidó vallásban is találkozunk a reinkarnáció hitével. Ennek gyökerei azonban aligha bibliaiak. Hallgassuk meg erről Raj Tamás rabbit:

Silberfeld Jakab békéscsabai rabbi, aki a Holokauszt idején sem volt hajlandó magára hagyni híveit, hanem visszautasította a felkínált menekülést és hitközségének tagjaival együtt halt meg Auschwitzban, doktori értekezésében foglalkozott a zsidó lélekvándorlás-tannal. Ő mondja:

Egy zsidó barátomtól úgy tudom, őt arra tanították, hogy újramegtestesülés akkor történik, amikor az ember nem végezte el feladatát a földi életben, ezért Isten úgy dönt, hogy visszaküldi őt a földre. Hozzátették, hogy egy embernek legfeljebb négy inkarnációja lehetséges. Mint azonban Silberfeld rabbi kimutatja, az ilyen nézetek forrása a zsidó okkultizmus, a kabbala; tehát nem a Biblia. Az Ószövetségből csak gyönge, mit sem bizonyító érveket tudnak fölhozni a lélekvándorlás hívei. Pl. "Por vagy, és visszatérsz a porba" (Ter 3,19) szerintük azt jelenti, hogy „visszatérsz egy másik testbe”. De a vers első része világosan mondja: „Visszatérsz a földbe, amelyből vétettél.” Vagy amikor Ádám Szet születése után így szól: „Másik magzatot adott nekem Isten Ábel helyett, akit megölt Káin!” – szerintük ez azt jelentené, hogy Szet nem más, mint Ábel reinkarnációja. De ez teljesen önkényes értelmezés, semmiképpen nem következik a szövegből. A többi ószövetségi érv is hasonlóan erőltetett. Kizárólag az fogadhatja el ezeket argumentumnak, aki eleve hisz a lélekvándorlásban. Ez világosan mutatja, hogy a reinkarnációs eszme nem az Ószövetségből származik, hanem csak utólag keresnek hozzá bibliai megalapozást. Maga Silberfeld is kritikusan szemléli a lélekvándorlás tanát, és bemutatja, hogy annak a zsidóságon belül is komoly ellenzéke van.

Hogy állunk az Újszövetséggel? Az Isten rabjaiban Fráter Rudolf fogalmazza meg Gárdonyi nézetét:

Gárdonyi fejtegetésében kettős hiba van. Az első az a tévedés, hogy hitünk nem mond ellene a reinkarnáció tanának. Mi Jézus evangéliumában hiszünk, márpedig annak izzó magvához tartozik a sürgető felhívás a megtérésre. „Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok, mely napon jön el Uratok” (Mt 24,42). Szó sincs arról, hogy ráérnénk megtérni egy következő életben. „Eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat” (Jn 9,4). A példabeszédbeli gazdag embernek a kárhozat kínjai között tudomásul kell vennie, hogy állapota végleges (Lk 16,19-31). Mint a Zsidó levélben olvassuk, „el van határozva, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és utána következik az ítélet” (Zsid 9,27). Kevés dolog világosabb az evangéliumból, mint az, hogy örök sorsunk egyszeri földi életünk során dől el. Az ember véglegességre rendelt lény, Isten örök szeretetében kell beteljesednie, és megadatott neki a gyönyörű és félelmetes szabadság, hogy visszavonhatatlanul döntsön. Egyúttal azonban a véges anyagi világba ágyazott lény is, az emberi szellem az anyaghoz van rendelve és testi folyamatok igénybevételével hozza meg döntéseit. Látni fogjuk, hogy ami totálisan és látványosan kizárja a reinkarnáció lehetőségét, az éppen a test és lélek egymásrarendeltsége.

Órigenész, a 3. század elejének nagy egyházi írója, a bűnbeesés és megtisztulás végnélküli körforgásában hitt, melynek során az emberi lelkek angyallá vagy démonná válhatnak, és újra emberré is testesülhetnek. Ezt ő még jóhiszeműen tanította, az origenizmust azonban az Egyház gondolkodása markánsan elutasította, a Tanítóhivatal ismételten elítélte, legmagasabb szinten 553-ban a II. Konstantinápolyi Zsinaton. Az Egyház nem fogadja el a lélekvándorlást.

Gárdonyi másik tévedése a fent idézett szövegben, hogy Isten műveibe kényszerítő logikát visz, amely magát Istent is köti. Így vezeti le a reinkarnációt abból a tételből, hogy ártatlanul nem szenvedhetünk, mert ez igazságtalanság volna. Csakhogy a tétel hibás. A szenvedés nem okvetlenül büntetés. Az ártatlanok szenvedése lényeges része a keresztény világképnek: az ártatlan Jézus szenvedése váltott meg bennünket. Az Ószövetségben Jób könyve hosszadalmasan viaskodik az ártatlanok szenvedésének problémájával, míg végül ott köt ki, hogy a dolog Isten misztériumához tartozik, akit nem lehet felelősségre vonni. Az újszövetségi kép még mélyebb: magát a megfeszített és föltámadt Jézust nyújtja nekünk válaszként a kérdésre. A szenvedés, mint kiüresedés, mint az emberi egzisztencia határainak lebontása, a szeretet áldozataként elfogadva megnyitja az embert az isteni transzcendencia előtt, amely Jézus föltámadásával boldogító gazdagságban áramlik be a megváltott emberiségbe. A forgószélből beszélő, félelmetesen szuverén Isten helyébe, aki előtt Jób megsemmisülve némul el, a nagypéntek borzalmától pünkösd tűztengeréig ívelő húsvéti misztérium fölfoghatatlanul csodálatos Istene helyébe a reinkarnáció eszméje olyan istenséget tesz, aki be van tokozva egy nyárspolgári logika csőrendszerébe. Istennek ez a lefokozása tökéletesen megfelel a mágikus világképnek, amely manipulálható numinózumot kíván. Ugyancsak nagyon megfelel a reinkarnáció a mágia emberképének is: „Olyanok lesztek, mint az Isten.” Az ember lehetőségei határtalanul variálhatók: a félkezű nyomorék fanyűvő supermanként születhet újra, az idióta zsenivé válhat következő életében. Jusson eszünkbe a Tabula Smaragdina szövege: „Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van”. A reinkarnáció olyan módon torzítja Isten és az ember képét, hogy ez a tétel hihetővé váljék. A kereszténységben viszont az ember, egyszeri és behatárolt lehetőségei közepette, azáltal tágul a végtelenbe, hogy mindenestül kiszolgáltatja önmagát Isten határtalanságának.

Nem vehetők komolyan azok az állítások, melyek szerint az Újszövetség maga is tanítja a reinkarnációt. Jézus beszél új születésről Nikodémusnak, de ez nem más, mint a „vízből és Szentlélekből” történő születés (Jn 3,5), vagyis a keresztény beavatás, a keresztség és a bérmálás, ami egyszeri földi életében teszi az embert Isten gyermekévé, nem pedig egy másik földi élet kezdete. Az is igaz, hogy Jézus Keresztelő Jánosról azt mondja: „Ő Illés, aki eljön” (Mt 11,14). De ennek a mondatnak értelmét Gábriel angyal Zakariásnak mondott szavai mutatják meg, amikor így beszél a születendő Jánosról: „Izrael fiai közül sokakat fog Urukhoz, Istenükhöz téríteni. Illés szellemével és erejével fog előtte járni, hogy az atyák szívét a fiakhoz fordítsa...” (Lk 1,16-17). Vagyis János Illés próféta szerepét fogja betölteni. Őrá vonatkozik Malakiás próféta jövendölése: „Íme, én elküldöm majd nektek Illés prófétát, mielőtt eljönne az Úrnak nagy és rettenetes napja, hogy visszatérítse az atyák szívét fiaikhoz, s a fiúk szívét atyáikhoz” (Mal 3,23-24). Illés előkép, amit János beteljesít: Illés szellemével és erejével jár, de ebből nem következik, hogy azonos Illés személyével. Jézus a színeváltozás után így beszél: „Illés valóban eljön, és helyreállít mindent. De mondom nektek: Illés már eljött, s nem ismerték fel őt, hanem azt tették vele, amit csak akartak ... Akkor megértették a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról beszélt nekik” (Mt 17,11-13). Mivel röviddel azelőtt Jézus Mózes és Illés társaságában mutatkozott előttük a hegyen, ezt aligha kellett volna nekik magyarázni, ha Illés azonos lett volna Keresztelő Jánossal, akit jól ismertek. János illési alak, a nagy térítő próféta típusa, még öltözködésében is Illésre emlékeztet, ám ebből csak Illés prófétai szerepét lehet rábizonyítani, nem személyazonosságát. Ha a Szentírás igaznak vallaná a reinkarnációt, sokkal világosabban kellene beszélnie – jelentékeny részét pedig törölni kellene.

Egyszer újságban olvastam egy kisbabáról, aki állítólag aranyfoggal jött a világra. Ebben a lélekvándorlás bizonyítékát látták, jóllehet legföljebb az aranyfog-vándorlást bizonyítaná – már t.i. ha igaz volna. De, fájdalom, amint nem hiszek a fán termő kacsák meséjében, úgy ebben sem hiszek. A kacsák a sajtóban teremnek. Nem tudom, mennyire hitelesek az időnként felbukkanó történetek, amelyek szerint egyes gyermekek emlékezni vélnek állítólagos előző életükre, leírnak helyszíneket, amelyet sosem láttak. Ám amennyiben hitelesek, fölmerül a kérdés, hogy mások miért nem emlékeznek előző inkarnációjukra? Mert a nagy többség nem emlékszik. Ha egy ilyen történet valóban igaz, nem tudom mással magyarázni, mint démoni befolyással, adatközléssel. Ami, sajnos, lehetséges – a reinkarnáció viszont, mint nyomban kifejtem, nem lehetséges. Müller Péter író és okkult mester biztosan tudni véli, hogy az öngyilkossá lett színész, Latinovits Zoltán, előző életében Gogol volt, a nagy ukrán író. Többek között azzal bizonyítja ezt, hogy amikor Latinovits Cipollát alakította a Mario és a varázslóban, nagy orrot tett föl, és Gogolnak is nagy orra volt. Ellenállva a kísértésnek, hogy megkérdezzem, történetesen miért nem Cyrano de Bergeraccal azonosítja szegény Latinovitsot, annyit azért megjegyeznék: még jónéhány millió ember élt a történelemben, akinek nagy volt az orra. A dolog kissé komolytalan. Az eredeti Bhagavad-Gita című kiadványban van egy képsor, amely szemlélteti, hogyan alakulnak át az emberek az újraszületéskor karmájuk következtében: a húsevőből tigris lesz, a haspókból disznó, a hajladozó ledér táncosnőből görbe fa, a hétalvóból medve. E kétéltű rajzok alkotójának, gondolom, stílszerűen ebihalként illene reinkarnálódnia. A szemléltetés fölöttébb naiv.

Gyakran hivatkoznak a regressziós hipnózisra, mint a lélekvándorlás bizonyítékára. Csakhogy hipnotizált állapotban az ember erősen szuggesztibilis. Ha azt szuggerálják neki, hogy menjen vissza előző életébe, el fogja hinni, hogy volt előző élete. Az „előző élet” emlékei azonban, mint több eset bizonyítja, a jelen életből származnak. A húszéves Anna Settmann „előző életében” afrikai benszülöttként tengerparton, pálmafák között látta magát. Később ugyanazt a tengerparti tájat viszontlátta egy kétéves korában készült fotón, amely egy algériai nyaralásuk emlékét őrizte. Ő ezt tökéletesen elfeledte, de a hipnotikus állapotban előjött az emlék – tudatküszöbe alól, nem „előző életéből”.

És most hadd mondjam el, miért vagyok teljesen biztos abban, hogy a reinkarnáció lehetetlen. Azért, mert az ember egységes lény. A lelkem én vagyok, de a testem is én vagyok. A test nem egyszerűen lakás, amelyből a lélek kiköltözik; ha a lélek elhagyja a testet, az ember meghal. Lelki funkcióinkhoz szükség van testünkre. Ezzel nem tagadom az ember természetfölötti jövőjét, de az a kegyelmi rendhez tartozik, nem a természet rendjéhez, s az is a test feltámadásával teljesül be. A merő természet rendje szerint az ember lelke, ha nem is semmisülne meg, a halál után nem volna képes további cselekvésre, kristályos időtlenségben maradna fenn. Ha viszont a lélek újból visszaágyazódik az anyagba, akkor azt a saját testévé határozza meg, hiszen az emberi szellem nem veszíti el személyazonosságát. Ha Gogol lelke újból testet ölt, az Gogol teste lesz, nem Latinovits Zoltán teste. Hitünk szerint ez meg is fog történni az Úr eljövetelekor, a holtak feltámadásakor. A föltámadt test azonosságát nem a molekulák azonossága biztosítja, elvégre testünk anyaga már életünkben is állandóan cserélődik, halálunk után pedig sok további test anyagává válhat. A föltámadt test azonosságát, mint Joseph Ratzinger – jelenlegi Szentatyánk – levezeti, a lélek azonossága biztosítja. A lélek szervezi a testet ezzé a testté. Egész egyszerűen ellentmondás, hogy ugyanaz a lélek egy másik testben éljen tovább. Ha a lélek ugyanaz, a test is ugyanaz; a föltámadás dicsőségét magára öltve is ugyanaz a test marad. A lélekvándorlás lehetetlen.

Mellesleg: erkölcstelen is. A kereszténynek azt mondja: ráérsz megjavulni következő életedben. Hogy a hindunak mit mond, arra nézve kérdezzük meg a Bhagavad-Gitát. Arjuna herceg habozik ütközetbe bocsátkozni, mert polgárháborús ellenfelei rokonok, ismerősök, általa tisztelt, szeretett személyek. Krisna viszont arra buzdítja, hogy csak hányja őket kardélre szorgosan, „hiszen az elpusztíthatatlan, felfoghatatlan és örök élőlénynek csupán az anyagi teste van kitéve a megsemmisülésnek ... Miként az ember leveti elnyűtt ruháit és újakat ölt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újakat fogadjon el helyükbe”. Ez a lélekvándorlás üzenete. Vétkezz nyugodtan. Gyilkolj nyugodtan.

2006. június 8.

Szabadkőművesség

„Mágia és hit” rádiósorozat, 15. előadás

A 17. század a borzalmas vallásháborúk kora Európában. Csak egyetlen idézet Oliver Cromwell 1649-es írországi hadjáratával kapcsolatban – Wexford város ostromáról írja Szántó Gyögy Tibor:

Mielőtt felekezeti egyoldalúsággal vádolna valaki, sietve elmondom, hogy az ír felkelők se voltak emberségesebbek az angolokkal szemben. A kontinensen is könyörtelen harcok folytak mind katolikus, mind protestáns részről. Az evangéliumi békesség és szeretet ilyen megcsúfolása természetesen fölvetette a kérdést a gondolkodó emberek fejében: van-e ennek értelme, nem élhetnének-e békességben egymás mellett a különböző vallási nézetek követői? Ez pedig magával hozta a második kérdést: valóban olyan fontosak-e a vallási különbségek, nem elegendő-e úgy általában hinni Istenben, és nem törődni a részletekkel? Miközben azonban ezeket a kérdéseket föltették, vigyázniuk kellett magukra, mert a politikai hatalom akkor még üldözte a vallástalanságot. Emiatt az új irányzat hívei titokban értekeztek. Angliában nagyon alkalmas volt összefogásukra a szabadkőműves páholyok szervezése.

A középkori kőműves céhek általában, mint más iparos céhek is, helyhezkötöttek voltak: egy-egy város szabói, takácsai, egyéb mesteremberei alkottak egy céhet, a céhtagság a helybeli iparűzésre jogosította föl őket. Más volt azonban a helyzet a templomépítő kőművesekkel, akik ismerték és féltve őrizték a katedrálisok konstrukciójának titkait. Ők, miután évekig, sőt évtizedekig építettek egy-egy katedrálist, tovább kellett hogy költözzenek, hiszen helyben nem találhattak új munkát. Más városba, sőt más országba települtek, ott folytatták tevékenységüket. Az angliai katedrális-építők is a kontinensről kerültek a szigetországba. Emiatt az ő céhük „szabad” és nem helyhezkötött kőművescéh volt, olyan jogokkal, amelyek biztosították számukra a megbecsülést (még kardot is viselhettek), a független vándorlást és szakmai titkaik szigorú őrzését. Ez a „szabadkőműves” elnevezés legvalószínűbb magyarázata. Létezik olyan feltevés is, hogy az elnevezés a freestone, „szabadkő” fogalmával függ össze. A freestone faragott kő volt, amelyre készítője alakokat, domborműveket vésett, vagyis nem szabványt követett. „Szabadkőműves” e hipotézis szerint az lett volna, aki jogosult volt „szabadkő” faragására. A „szabadkőműves” elnevezés első magyarázata azonban sokkal kézenfekvőbb.

Magyarázatra szorul a „páholy” kifejezés is. Nem színházi páholyról van szó, noha az angol lodge szó ezt is jelentheti. A lodge jelentése azonban „fülke”, „házikó”, „szállás” is; így nevezték a templomépítő céh kőművesszállásait, felvonulási épületeit, hiszen a kőművesek otthonuktól távol dolgoztak. Ezért aztán a „spekulatív szabadkőművesség”, amely a kőművescéh jogosítványaival élve szellemi célokra jött össze, a „lodge” elnevezést adta szervezeteinek, ezt pedig a „páholy” szóval fordították magyarra, ami mára bevett kifejezés lett. A szabadkőműves páholyt nem a falak alkotják, hanem a tagság.

Nincs nagy valószínűsége annak, hogy a spekulatív szabadkőművesség valaha egybefonódott volna az „operatív szabadkőművességgel”, vagyis a tényleges kőművességgel, bár vannak, akik ezt a feltevést vallják. Amely időponttól kezdve azonban történetileg nyomon tudjuk követni a szabadkőművesség alakulását, az tisztán szellemi jellegű volt. Ez az időpont 1717. június 24-e, amikor négy szabadkőműves páholy egyesülésével megalakult az Angliai Nagypáholy. Nyilvánvaló azonban, hogy a szabadkőműves páholyok létezése sokkal korábbi időre megy vissza, minden valószínűség szerint a 17. század elejére, bár titkosságuk miatt kevés a biztos adat. Azok az állítások, melyek szerint a szabadkőművesség a salamoni templom építőitől, egyiptomi titkok őrzőitől vagy a középkori templomos lovagoktól származik, nem egyebek legendánál; van viszont valóságalapja az okkult rózsakeresztes testvériséggel való kapcsolatnak, bár a szabadkőművesség nem azonos a rózsakeresztességgel. A szabadkőművesség egyik alapokmánya, az andersoni alkotmány 1723-ból való. Ez a következőt szögezi le:

Mint látjuk, az alkotmány megkívánja az Istenben való hitet, de felekezeti közömbösséget és közös humanista erkölcsiséget hirdet. Miközben úgy fogalmaz, hogy meghagyja kinek-kinek saját vallási meggyőződését, ezt másodlagossá fokozza le egy általános erkölcsiséghez képest. Az erkölcsi tökéletesedés útja egyformán nyitott mindenki számára, legyen keresztény, zsidó vagy muszlim istenhívő. Nyilvánvaló, hogy ez a gondolkodás a keresztény hit alapját, a Krisztusban kapott megváltást fölöslegessé teszi. Az ember saját erőfeszítéséből tökéletesedik. A kezdeti szabadkőművességnek leginkább megfelelő világnézet a deizmus, mely Isten létét és a világ teremtését vallja ugyan, de Isten beavatkozását a világ és a történelem menetébe már nem. „A gép forog, az alkotó pihen.” A szabadkőművesség azonban többféle irányban fejlődött. A francia ú.n. „skót rendszerű”, 33 fokozatú szabadkőművesség a 19. században már fölhagyott azzal, hogy az istenhitet megkívánja, emiatt az Angliai Nagypáholy eretnekként kezeli. A mozgalom tehát nem egységes. A latin országok szabadkőművessége inkább haladt egyházgyűlölő, ateista irányba, míg az angolszász szabadkőművesség e téren szelídebb. Szeghy Ernő atya említi valahol, hogy amikor Rómában összebarátkozott egy amerikai szabadkőműves fiatalemberrel, az, miután résztvett egy olasz szabadkőműves „páholymunkán” (így nevezik az üléseket), kijelentette, hogy ez egészen más valami, mint amihez ő otthon hozzászokott. Nyilván a heves egyházellenességre célzott.

A szabadkőművesség többféle irányzatával párhuzamosan fut a szabadkőművesség többféle értékelése. Az egyik szélsőség szerint a szabadkőművesség tökéletesen ártatlan dolog, elvégre hisz Istenben, a Világegyetem Nagy Építőmesterében, és tiszteletben tart minden vallási meggyőződést; ugyanakkor emberbaráti tevékenység jellemzi, hiszen a budapesti Vakok Intézete, vagy a Nemzetközi Vöröskereszt egyaránt szabadkőműves alapítás. A másik szélsőség szerint a szabadkőművesség nemzetközi bűnszövetkezet, amelynek szupertitkos háttérszervezete világuralmat gyakorol, vagy legalábbis annak megszerzésére törekszik.

Egyik szélsőséges értékelést sem tartom elfogadhatónak. A szabadkőművesség ártatlanságában nem hiszek. A francia forradalomtól kezdve a szabadkőművesek számos olyan mozgalomban működtek közre, amely a katolikus királyság megdöntésén kívül a katolikus Egyház jogfosztását is célul tűzte ki. Az olasz szabadkőművesség élesen egyházellenes volt, a piemonti királyságban eltörölte a szerzetesrendeket, Róma elfoglalása és az egyesült Itália kikiáltása után pedig a szabadkőműves Garibaldi lovasszobrát úgy helyezte el, mintha be akarna ugratni a Vatikánba és véget vetni a pápaságnak (azóta a helyzeten szelídítettek, a szobrot elfordították). A szabadkőműves Giosue Carducci (egyébként bolognai irodalomprofesszor és Nobel-díjas költő) 1865-ben megírta a sátánhoz intézett himnuszát:

A sátán itt mint a haladás, a racionalizmus, a felvilágosodás jelképe jelenik meg; ám világos az istentagadás és az egyházellenesség. A szabadkőművesség ártatlanságáról beszélni naivság. Nem csoda, hogy az Egyház mindig kiállt a szabadkőművesség ellen. 1738-ban XII. Kelemen pápa In eminenti apostolatus specula bullája kiközösítéssel sújtja a szabadkőművességbe lépőket. XIV. Benedek 1751-ben megjelent Providias bullája megismétli ezt az állásfoglalást. VII. Piusz 1821-ben, XII. Leó 1826-ban, XVI. Gergely 1832-ben, Boldog IX. Piusz 1846-ban és 1865-ben, majd XIII. Leó pápa az alapos Humanum genus enciklikában foglalt állást a szabadkőművességgel szemben 1884-ben, és 1892-ben még két újabb dokumentumot bocsátott ki ellene. Az 1917-ben megjelent egyházjogi kódex 2335. kánonja így rendelkezik: „Mindenki, aki belép a szabadkőművesek szektájába vagy más oly hasonló közösségbe, melynek tevékenysége az Egyház vagy a törvényes állami felsőbbség ellen irányul, automatikusan a Szentszéknek fenntartott kiközösítésbe esik.” A II. Vatikáni Zsinat utáni nyitottabb atmoszférában sokan feltették a kérdést, nem volna-e helyes ezt az önmagától beálló kiközösítést visszavonni. Seper bíboros, a Hittani Kongregáció akkori prefektusa 1974-ben olyan tájékoztatást adott, hogy az Egyházi Törvénykönyv reformjáig ilyen változtatás nem lesz, de a kiközösítés beállását szorosan kell értelmezni, vagyis csak akkor áll be, ha a szabadkőművesség valóban egyházellenes tevékenységet folytat. Ez az engedékeny nyilatkozat eléggé félreérthető helyzetett teremtett, amelyet Seper bíboros 1981-ben újabb köriratban próbált tisztázni, hangsúlyozva, hogy az egyházjog nem változott, és a szoros törvényértelmezést csak az egyedi esetek megítélésében szabad alkalmazni. Az új Egyházi Törvénykönyv, amelyet II. János Pál pápa 1983. január 25-én hirdetett ki, már nem nevezi néven a szabadkőművességet és nem szab ki önmagától beálló kiközösítést (bár 1374. kánonja vonatkoztatható a szabadkőművességre). A helyzet tisztázására azonban a már Joseph Ratzinger bíboros (mostani Szentatyánk) vezetése alatt álló Hittani Kongregáció nyilatkozatot jelentetett meg a szabadkőművességről 1983. november 26-én. Ez kimondja:

Ez a határozott és félreérthetetlen nyilatkozat mindmáig változatlan érvényben van. A szabadkőművesség nem ártalmatlan.

Másfelől azonban azt sem tudom elfogadni, hogy a szabadkőművesség bűnszövetkezet. Azok a legendák, amelyek az áruló szabadkőművesek kivégzéséről beszélnek, többnyire az önelátkozásokon alapulnak, amelyeket a szervezetbe lépők minden fokozatban végeznek, valóban szörnyű büntetéseket szabva magukra arra az esetre, ha esküjüket megszegnék. Csakhogy nincs szó arról, hogy ezeket a büntetéseket valaki végre is hajtaná. A történelem egyetlen esetet ismer, amikor társai megölték az áruló szabadkőművest: ez az amerikai William Morgan esete volt 1826-ban. XIII. Leó is emleget gyilkosságokat a Humanum genus enciklikában, de nem szabad elfelejteni, hogy ő közelről az olasz szabadkőművességet ismerte, amely viszont szorosan egybefonódott a carbonari-mozgalommal. Márpedig ennek tagjai, bármilyen idealista módon ír róluk Jókai És mégis mozog a föld c. regényében, tagadhatatlanul fölesküdt orgyilkosok voltak. Arra is gondolni kell, hogy XIII. Leó idejében az Egyház politikailag még a katolikus monarchia mellett tört lándzsát, viszont a katolikus monarchiákat fölszámoló vezéregyéniségek, szabadsághősök szinte mind szabadkőművesek voltak, köztük a dél-amerikai Simon Bolivar, vagy a mexikói Benito Juárez. Mint az ex-jezsuita és ex-szabadkőműves Nagy Töhötöm írja a fiatal argentin köztársaságról:

E politikai folyamatok, úgy gondolom, akkor tetőződtek, amikor az első világháború végén a győztes antant nem engedte vissza a trónra a katolikus Habsburg-monarchiát, nevezetesen Boldog IV. Károly királyunkat. Ebben minden valószínűség szerint nagy szerepet játszott a szabadkőműves befolyás. XIII. Leó szemléletében a köztársasági irányzat még az államrend felforgatására irányuló összeesküvésnek számított, de azóta az Egyház megbékült a liberális demokráciával is, amennyiben az biztosítja az Egyház jogait. A történelemben viszont még gonoszabb, irracionális erők jelentkeztek, amit Thomas Mann a Varázshegyben a szabadkőműves Settembrini és a kommunisztikus nézeteket valló gyanús jezsuita, Naphta konfliktusával ábrázol. Hazánkban Settembrini az őszirózsás forradalomban testesült meg, de hamarosan átadta helyét Naphtának, a vörös terrornak. Mussolini, Hitler, Sztálin nem tűrték a szabadkőművességet. Legyünk tehát tárgyilagosak. A katolikus hit és a szabadkőművesség alapelvei nem férnek össze, de az indokolatlan gyanúsítás bűn. A keresztény hívőnek el kell utasítania azt a paranoiás beállítottságot, amely mindenütt szabadkőműves összeesküvést lát. Jellegzetes egy ilyen szellemű szerző állítása, mely szerint Habsburg Ottó a párizsi Martinovics-páholyban tett látogatása alkalmából azért helytelenítette Martinovics Ignác hajdani kivégzését, mert „körülvéve mintegy száz emberrel, akik tőrrel is fel voltak fegyverkezve, nem tudott kitérni a kényszer elől”. Az ilyesmit nem lehet komolyan venni. Ha Ottó főherceg helytelenítette Martinovics kivégzését, az valószínűleg azért történt, mert jogi vagy politikai fenntartásai voltak vele kapcsolatban, nem pedig azért, mert attól tartott, hogy a szorgalmas páholytagok fogják magukat és a szabadkőműves páholymunka keretei között feltrancsírozzák. Ez nemcsak nevetséges, hanem ocsmány rágalmazás is. Goethének, Lincolnnak, Einsteinnek, vagy Kossuth Lajosnak, Andrássy Gyulának, Benedek Marcellnek számos nézetét nem osztom; de azt tagadom, hogy bűnszövetkezet tagjai lettek volna. Nem olyan emberek voltak. Ugyanakkor szabadkőműves voltukhoz nem fér kétség.

A szabadkőművesség tehát eszmeileg elfogadhatatlan, ha a róla szóló rágalmaknak nem is adunk hitelt. És most következik a csattanó, mondanivalóm lényege: az okkult apriori. A szabadkőművességnek rituáléja van. Zavaros szertartásokat őriz, amelyeket misztikus homály és vallási kuszaság jellemez, kereszténységet kevernek pogánysággal. Ezeket egyáltalán nem tekinti fölöslegesnek, ellenkezőleg, nagyon is fontosak, hozzátartoznak a szabadkőművesség identitásához. Hogy miért, arra nincs válasz. Eredetük is kétes, nem tudjuk pontosan, hogy a középkori kőművesek céh-rituáléiból vagy a rózsakeresztesek misztifikációiból erednek-e. De a szabadkőművesek ragaszkodnak hozzájuk. Ez pedig mágia, és a mágia démont idéz.

Derek Prince, protestáns bibliatanító, leírja, hogy egy alkalommal azért imádkoztak feleségével, Ruth-tal, hogy egy kisbaba, aki nem akart enni, újból rendesen táplálkozzék. Ruth ezt az „ismeret szavát” kapta a gyerek anyjáról: „Az apja szabadkőműves. Mondjon ellene annak a léleknek.” A fiatal anya, nehezen préselve ki magából a szavakat, ellene mondott a szabadkőművesség démoni lelkének, és abban a pillanatban elnyújtott kiáltás kíséretében elhagyta a tisztátalan szellem. Ugyanakkor a kisgyermek, akit Ruth tartott karjában, hasonló kiáltást hallatott. A kontextus még az unokát is démoni befolyás alá helyezte. De Jézus győzött. A baba azonnal elkezdett enni, az anya tekintete kitisztult. A kőműves-démon eltávozott.

A szabadkőművesség nem bűnszövetkezet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy jó. Pogányság és mágia, démonok szálláskészítője.

2006. június 15.

Szabadulás

„Mágia és hit” rádiósorozat, 16. előadás

„Mágia és hit” című előadássorozatom utolsó alkalmához értünk. Ha Isten is úgy akarja, mához egy hétre új sorozatot kezdek, amely az angyalokról és démonokról szól. Logikus kiegészítése lesz ez a jelen sorozatban mondottaknak. Eddig magától értődően föltételeztem, hogy léteznek bukott angyalok, tisztátalan szellemek, gonosz lelkek, démonok, és létezik azok feje, az ördög vagy sátán. Nem esett tárgykörömbe annak bizonyítása, hogy ezek létezését a Biblia és a Katolikus Egyház valóban tanítja, és nem beszéltem bővebben természetükről, sem pedig a szent angyalokról. Mivel azonban az angyalok világa olyan téma, amelyet a teológiai racionalizmus szkeptikusan kezel, a New Age pedig meghamisít, érdemes lesz alaposabban foglalkozni vele. Amit eddig végeztünk, abból áll, hogy szempontokat találtunk a mágia és a nyomában járó démoni befolyás fölismeréséhez. Arra nem vállalkozhattam, hogy enciklopédikus áttekintést nyújtsak a különböző mágikus irányzatokról. Ezt amúgy is megteszi Gál Péter atya hatalmas műve, A New Age keresztény szemmel, amely az Interneten is letölthető a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból – tessék csak ezt beleírni a keresőbe. Tudni kell persze, hogy százszázalékig teljes még egy ilyen nagyterjedelmű munka sem lehet, mert úgyszólván hetente születik valamilyen új varázslat – gyorsabban nőnek ki a földből, mint eső után a gombák. Ezen a területen ugyanis korlátlanul lehet hazudni, és igen jól lehet pénzt keresni. Konkrét példákat magam is hoztam, egyrészt mert a mágia puszta teológiai elemzése, szemléltető részletek nélkül, rendkívül unalmas és nehezen érthető lett volna, másrészt azt reméltem, hogy sokak számára szemkinyitó lehet, amit olyan témákról mondtam, mint az agykontroll, a zen, a jóga, a homeopátia vagy a természetgyógyászat. A mágikus gondolkodás ugyanis erősen behatolt az egyházi gondolkodásba, s óhajtottam némi üdvös nyugtalanságot ébreszteni. Ez persze gyakran abban nyilvánul meg, hogy a hallgatók vitatkozni akarnak velem, kérem azonban, hogy az erre szánt időt fordítsák másra, mert nem állok kötélnek. Ha érveim nem hatottak rájuk, minden vitatkozás úgyis csak helybenjárás lesz.

Most összefoglalom a mágia elméletét. Az isteni dolgokhoz, a numinózumhoz kétféleképpen lehet közeledni: vagy áhítattal, odaadással, vagy manipulatív szándékkal. Előbbi esetben Isten szentsége uralkodik rajtam, a másik esetben én próbálok uralkodni az istenségen és a hozzá tartozó dolgokon. Az odaadás attitüdjét a keresztfa fejezi ki legtökéletesebben, a manipuláció attitüdjét a jó és rossz tudás fája a paradicsomban. Középút nem létezik. „Aki nincs velem, ellenem van, s aki nem gyűjt velem, az szétszór” – mondja Jézus (Lk 11,23). Sokan „semleges területként” kezelnek mágikus eljárásokat, de nincs semleges övezet Isten országa és a sátán birodalma között. A numinózum manipulatív kezelése mágia, és a mágia bűn.

Van könnyen felismerhető mágia. Ha valaki jósolni akar a tenyeremből, vagy kártyát akar vetni nekem, nem kell sokat gondolkoznom rajta, hogy mágikus területen mozgok-e. Máskor azonban a mágikus gondolkodás tudományosnak álcázza magát. Ilyenkor azt a kérdést kell föltennünk, nincs-e a szóbanforgó eljárásban egy irreálisan numinizált mozzanat: valami, amit ki nem mondottan numinózumként kezelünk, azaz olyan tulajdonságokkal ruházunk fel, amelyek magasabbrendű valóságnak mutatják, mint ami természeténél fogva megilleti? Ha ugyanis megnyitjuk lelkünket egy hamis numinózum előtt, ezen a résen keresztül nem Isten szentségének valamilyen tükröződése fog elérni bennünket, hanem az a numinózum, amely pervertálódott és hamissá vált: a bukott angyal. Minden irreális numinizáció kaput nyit lelkünkben a sötétség hatalmának. Amennyiben az irreális numinizáció nem volt szándékos, természetesen nem követtünk el bűnt. A kapu azonban megnyílt, és lelkünk ellensége, az ordító oroszlánként körüljáró ördög, nem fog habozni. Belép minden résen, amit talál, és befolyása alá vonja a lelket, még ha talán kezdetben enyhe is ez a befolyás. Előadásaim során több példáját felhoztam az ilyen enyhe befolyásnak: saját meglepő álmatlanságomat, félelmeket, éjszakai gyereksírásokat. Említettem példákat súlyosabb befolyásra is: egy médium rémlátásait, egy agykontrollozó asszony vallomását. De ez legtöbbször még mindig nem „ördögi megszállottság”. A megszállottság olyan súlyos démoni befolyást jelent, amely, legalábbis időnként, háttérbe tudja szorítani az eredeti személyiséget. Azonban a mérsékelt démoni jelenlét is gyakran elegendő ahhoz, hogy a mágikus módszer működjék, bizonyos pozitív eredményeket tudjon felmutatni, s ezzel azt az illúziót keltse, hogy jó dologgal állunk szemben. A sátán a világosság angyalának tetteti magát.

Az irreális numinizáció tényét gyakran az fedi fel, hogy olyan mozzanatra lelünk a szóbanforgó eljárásban, amelyet bizonyítás nélkül, a priori kell elfogadni; vagyis kritikus gondolkodás helyett hittel kell feléje fordulnunk, mintha vallási érték, numinózum volna. A nyíltan okkult manipulációkban is rendszeresen elmarad az eljárás indokolása, csak a módszert ismertetik velünk, például a csillagképek jelentését az asztrológiában. Máskor az okkult jelleg nincs bevallva, de rejtetten ott van az eljárásban az a mozzanat, amelyet el kell hinnünk, vagyis bizonyítás nélkül kell elfogadnunk. Ez a rejtett – latin szóval: okkult – apriori. Ilyen okkult apriori például az agykontrollnak az a föltételezése, hogy az alfa-állapotban nem lehet ártani. Ugyanilyen önkényes a zen-meditációban az az előfeltevés, hogy a logikus gondolkodás leállítása nem tévedéshez, hanem igazsághoz fog vezetni bennünket. Ilyen okkult apriori a nacionalizmusban a saját nemzet felsőbbrendűségébe vetett hit. Okkult apriori a Szent Antal láncok hatékonyságában való hit is. Okkult apriori a homeopátiában a „potenciálás” vagy „dinamizálás” elfogadása. Okkult apriori a természetgyógyászatban az orvostudománytól függetleníthető gyógyító eljárásokban való naiv hit. Okkult apriori, önkényes feltételezés a reinkarnáció-hit. Okkult apriori annak elfogadása is, hogy a szabadkőművesség rítusai szellemileg ártalmatlanok. Ha megtanuljuk tettenérni az okkult apriorit, a bizonyítás nélküli előfeltevések hit-jellegű elfogadását, amely a keresztény hit démoni mása, akkor képesek leszünk tájékozódni a mágia világában, akkor is, ha tudománynak álcázza magát. Ne féljünk értelmünket használni, Isten azért adta, hogy megnyissuk az igazság előtt. Lehetetlen minden varázslatot fölsorolni; de minden varázslatot lehetséges fölismerni.

Ennyit a mágia elméletéről, röviden összefoglalva. Most viszont eljött az ideje, hogy föltegyük a kérdést: ha fölismertük, hogy valami olyannal foglalkoztunk, ami mágikus természetű és ezért démoni behatolást von maga után, mit csináljunk a démonnal? Az ilyen fölismerések sokszor nehezen, lépésről lépésre születnek meg, de ha valaki a sok tagadás és elhárítás után végre kész beismerni, hogy a mágikus manipulációk szellemileg tisztátalan világba tévedt, mihez kezdjen? Szeretném világosan bemutatni a szabadulás útját. Három lépésből áll.

Először is: Isten színe előtt, Jézus Krisztus nevében mondjon ellene az illető mágikus eljárásnak, mint bűnös dolognak. Természetesen lehetséges, hogy valaki jóhiszeműen tévedt okkult területre. Csakhogy van bűnös önáltatás is, figyelmeztetések könnyelmű elhárítása, alkudozás az igazsággal. Legtisztább eljárás nyíltan megvallani, hogy amit eddig tettünk, az bűn volt (mégha talán szubjektíve nem is, objektíve mindenesetre az volt), és ellene mondani ennek a bűnnek. Ez az „ellene mondás” nem puszta formalizmus, hanem erős elhatározást foglal magában, hogy többet nem követjük el ezt a bűnt, és a bűnre vezető alkalmakat is elkerüljük. Katolikus hívő számára egy hittel végzett gyónás a legjobb megoldás, ebben természetesen többi bűneit is meg kell vallania és meg kell bánnia.

Másodszor: semmisítse meg a mágia minden eszközét, amelyet használt, az ingát, varázsvesszőt, Tarot-kártyát és így tovább, valamint az összes okkult könyveket. Ne tegye be többet a lábát abba a társaságba, amely erre csábítaná. Mágikus célzatú társaságokból ki kell lépni. Mindez persze időt igényel, ezért a körülményektől miatt a harmadik helyre kerülhet.

Harmadszor: imádkozzék, hogy Isten szabadítsa meg a gonosz lélek minden befolyásától, minden démoni behatolástól. Ezt az imádságot határozott hangon végezze, még ha belül érez is bizonytalanságot. Jézus Krisztus nevében hatalmunk van a gonosz felett, az kénytelen eltávozni, ha hittel imádkozunk. A hit nem érzés, hanem döntés. Aki Jézus Krisztus mellett döntött, az ő megváltó vérének erejével megszabadulhat minden sötét hatalomtól, még akkor is, ha ez a szabadulás fokozatosan megy végbe. Imádkoznuk kell, hogy Isten Szentlelke töltsön el bennünket, és az ő hatalmas angyalai oltalmazzanak. Mindjárt meg is kell köszönnünk, hogy Isten meghallgatta imánkat, mert a hálaadás a hit kifejezése.

Ilyenkor nagy segítség, ha más hívők is velünk imádkoznak, esetleg gyakorlottabb személy vezeti az imát. De ne keressünk „specialistát”, „ördögűzőt”. Számomra sok bosszúságot jelentenek azoknak az okvetetlenkedései, akik pusztán azért, mert a démoni befolyás teológiájával foglalkoztam, valami különleges lelki segítséget várnak tőlem, amit nem tudok nyújtani. Az ördögűzés, exorcizmus szertartásának végzése eseti megyéspüspöki engedélyhez van kötve, ilyen engedélyem soha nem volt, ezért soha nem is végeztem exorcizmust. Ám csak komoly megszállottsági esetekben indokolt exorcizmushoz folyamodni. Viszont minden hívő jogosult imádkozni a Miatyánkban is bennfoglalt kérést: „Szabadíts meg a gonosztól.” Az ilyen szabadító ima lényegesen különbözik az exorcizmustól, mert az exorcista számára megengedett, hogy magához a megszálló démonhoz beszéljen, második személyben parancsoljon neki, ahogy Urunk is tette. A dolog kényes voltát nem kell ecsetelni; a visszaélések lehetősége miatt az exorcizmus szentelményének végzésére csak tudós, buzgó és józan ítéletű pap kaphat engedélyt. A közönséges szabadító ima azonban, amelyben Istenhez fordulunk és a gonoszról harmadik személyben beszélünk, mindenki számára lehetséges,és az esetek túlnyomó többségében elégséges is. Kedves barátom, ne exorcistát keresve szaladgálj tehát a világban, ahogy számos szenzációhajhász teszi, hanem fogj hozzá és imádkozz. A hatékony imához nem kell papnak lenned, nem is kell kész szentnek lenned – hívőnek kell lenned. A hit pedig, még egyszer hangsúlyozom, döntés.

Ha tehát beszennyezted magad olyan dolgokkal, mint mágia, varázslás, okkultizmus, New Age; ha jósoltál vagy jósoltattál, szerelmi varázslatot vagy rontást végeztettél, ha belekeveredtél olyan dolgokba, mint a tenyérjóslás, kártyavetés, horoszkóp, Ouija-board, inga és varázsvessző; ha hittél a gnosztikus evangéliumoknak, vagy a reinkarnáció tanának, vagy az „alternatív tudományoknak”, a teozófiának vagy a Steiner-féle antropozófiának; ha résztvettél agykontrollban, transzcendentális meditációban, jógázásban, zen-meditációban, szellemgyógyászatban, autogén tréningben, dianetikában, szcientológiában, a Krisna-tudatú hívők praktikáiban, ősmagyar vallásban, mormonizmusban, Baha'i hitben, Sai Baba mozgalmában, sámánságban, táltosságban, Wiccában; ha tűzönjárásba, mágikus szerepjátékokba, ufológiába, parapszichológiai kísérletekbe, extraszenzoros percepcióba bocsátkoztál; ha reikivel, fényadással, természetgyógyászattal, szellemsebészettel, kineziológiával, akupunktúrával, reflexológiával, táltos-masszázzsal, táltos-cseppekkel gyógyítottál vagy gyógyíttattad magad; ha enneagrammal, földsugárzás-méréssel, aurák érzékelésével, bioenergiával, csakrákkal, írisz-diagnosztikával, tudatalattid vagy teremtő képzeleted csodálatos hatalmával, szellemidézéssel, spiritizmussal, angyal-manipulációkkal foglalkoztál; ha tagja voltál egy szabadkőműves páholynak, rózsakeresztes testvériségnek, Táltos Egyháznak, Boszorkányszövetségnek, sőt akár a sátánisták mozgalmának, vagy elkeverted magad még ezernyi más dologgal, amelyeket nem vagyok képes mind fölsorolni, de amelyek mind a keresztény hittől idegen numinizációkat tartalmaznak – akkor őszinte bűnbánat és Jézus Krisztus való csatlakozás után is szabadító imára van szükséged, hogy az enyhébb vagy súlyosabb démoni behatolás és annak káros hatásai megszűnjenek életedben. Minden hittel végzett imának van szabadító hatása, főképpen az Istent dicsőítő imáknak, az Eucharisztia vételének pedig különösen. Ennek ellenére érdemes a témáért kifejezett szavakkal is imádkozni.

Mindeddig csak előadtam és magyaráztam. Most azonban, a sorozat befejezéseként, imádkozni fogok érted. A démonok sokféleképpen hatolhatnak életünkbe, például a hazánkban oly tragikus módon gyakori istenkáromlás révén, családi feszültségek, vétkes szokások, pszichológiai sérülések útján is. A most következő imádság akkor is javadra válhat, ha nincs szükséges szabadulásra; megerősödhetsz a démonok behatolási kísérleteivel szemben. Kérlek tehát, helyezkedj tiszteletteljes testtartásba, indítsd fel a hitet Isten végtelen szeretetében és hatalmában, a megfeszített és föltámadt Jézus Krisztus megváltó művében, és engedd, hogy a most következő imádság hasson rád.

Mennyei Atyám, hittel kérlek Szent Fiad, Jézus Krisztus nevében, mindazokért, akik ezt a rádióadást hallgatják, akár most élőben, akár később, felvételről; vagy letöltik a hangfelvételt, vagy a szöveget olvassák, vagy visszaemlékeznek a tartalmára. Add nekik Szentlelkedet, hogy szívük elforduljon minden bűntől, minden hitetlenségtől, minden hamis vallástól, minden babonától, minden mágikus tantól vagy praktikától, és megbocsássanak minden ellenük vétőnek. Most, szent színed előtt, ezekkel a testvéreimmel együtt ellene mondok a sátánnak, minden cselekedetének és minden csábításának; megvallom hitemet Jézus Krisztusban, a te Egyszülött Fiadban, aki Szűz Máriától született, hirdette az üdvösség jó hírét és kiűzte a tisztátalan lelkeket; aki Poncius Pilátus alatt szenvedett, megfeszítették, meghalt és eltemették; de föltámadt a halálból, dicsőségben fölment a mennybe, és újra eljön ítélni élőket és holtakat. Megvallom hitemet a Szentlélekben, aki kiáradt Egyházadra, s azt élteti, igazságban őrzi és erővel tölti el; megvallom hitemet a szentek közösségében, a bűnök bocsánatában és az örök életben. Megvallom hitemet a megváltásban, amelyet Jézus Krisztus szerzett nekünk szent vére árán, megtörve a sátán hatalmát, kivetve e világ fejedelmét. Megvallom hitemet, hogy megbocsátod a hozzád megtérők bűneit, Szent Fiad vérében tisztára mosod őket, és megszabadítod a sötétség hatalmától. Jézus Krisztus nevében hittel kérlek: mindazokat a testvéreimet, akikért most imádkozom, szabadítsd meg a gonosztól. Szabadítsd meg a démoni erőktől, minden tisztátalan lélektől, minden ártó szellemi hatalomtól. Jézus nevében távozzék tőlük a belopakodott ellenség, távozzék minden bukott angyal; Urunk, Jézus dicsőséges szent nevében távozzék e világ istene, távozzék az őskígyó, az ördög, minden angyalával együtt. Jézus csodálatos nevében legyenek szabadok testvéreim a bukott angyalok minden befolyásától, minden ártalomtól, amelyet a romboló fejedelemségek és hatalmasságok okoztak; legyenek szabadok az értelem perverziójától és az akarat úttévesztésétől, legyenek szabadok a testi-lelki zaklatástól, a csüggedéstől és depressziótól, a terméketlen nyugtalanságtól és minden bénító szorongástól, minden egészségtelen félelemtől. Jézus Krisztus gyönyörű nevében fusson és meneküljön tőlük minden destruktív szellem, minden ellenséges lélek, minden démoni hatalmasság, vonuljanak vissza a zűrzavar, a hamisság, a tétovaság, a kudarcra-ítéltség szellemei, adja föl hadállásait a sátán minden angyala; váljanak testvéreim szabaddá Jézus dicsőséges keresztjének erejében, az ő csodálatos föltámadásának erejében, az ő újjáteremtő Szentlelkének erejében. Szálljon rájuk a te békességed, Jézus Krisztus hatalmas nevében; Jézus megváltó Vérének erejében legyenek igazán szabadok; legyen örömük, amelyet senki el nem vehet tőlük, és töltse el őket a föltámadt Jézus hatalmas Lelke. Járjanak a Szentlélekben, adjanak hálát neked és ujjongjanak csodálatos színed előtt. Öltöztesd őket erőbe, adj nekik bátorságot, hogy visszaverjék a Gonosz minden támadását; hatalmas angyalaid óvják őket jártukban-keltükben, és vallják meg Jézus üdvözítő nevét embertársaik előtt. Köszönöm, hogy ez valóban így történik. Hálát adok mérhetetlen jóságodért, imádlak és dicsőítelek téged, szabadító Istenem. Légy áldott mindörökkön örökké. Amen.

Amen, testvérem. Ha hittel bekapcsolódtál ebbe az imába, az változást hozott életedben. Amennyiben nem volt szükséged démoni behatolástól való szabadulásra, akkor is erősebb lettél; de ha szükséged volt rá, akkor az megtörtént. Igen, megtörtént, akár érzed, akár nem. Ne rontsd az eredményt hitetlenséggel, adj hálát, és maradj meg a hálaadásban. Előfordulhat, hogy a szabadulás fokozatos, sőt meggyőződésem szerint legtöbbször az. Ha így van, semmi mást nem kell tenned, mint folytatnod az imát, hasonló szellemben, bár nem ezzel a szöveggel és nem is okvetlenül ebben a stílusban, mindaddig, amíg a démoni befolyás teljesen meg nem szűnik. Isten annak örül, ha a magad módján imádkozol. Ne kövesd el azt a hibát, hogy exorcista után szaladgálsz, miközben kezedben van a szabadulás kulcsa. Ha eddig nem imádkoztál kötetlenül, saját szavaiddal, nosza, kezdd el. Akár le is írhatsz egy magad fogalmazta imát, javítgathatod, csiszolgathatod. De nem a szép fogalmazás a lényeg, hanem a hit. Legyen imádságod egyszerű, Isten annak örül legjobban. Ha tudsz nyelveken imádkozni, annak is hatalmas szabadító ereje van. És minden dicsőítő imának. Csöndben, magadban is hatékonyan imádkozhatsz, az utcán, a metrón, vagy amíg a kasszánál sorodra vársz; de ha egyedül vagy és nem zavarsz senkit, érdemes az imádság szavait hangosan kimondani, mert a kimondott szó visszahat a szívre, és növeli a hitet.

Szabadító ereje van a zsoltárimának is. Most a 144. zsoltárból idézek néhány sort.

A mágia gonosz kard, és ugyancsak suhogtatják. De Isten megmenti szolgáit a gonosz kardtól.

2006. június 22.