Működik

„Mágia és hit” rádiósorozat, 2. előadás

A tizenkilencedik század híres francia papjában, Vianney Szent Jánosban, az arsi plébánosban, gyakran működött a Szentléleknek az az adománya, amelyet 1Kor 12,8 logosz gnószeósz, „az ismeret szava” néven említ. Olvasott a lelkekben. Számos egyéb természetfölötti jelenség is föllépett körülötte.

Charles Montluisant százados sokat hallott ezekről. Néhány tiszttársával kíváncsiságból fölkereste Jean-Marie Vianneyt.

– Plébános úr – kérdezte tőle – , ugye ezek a történetek nem valósak? Ugye ez mind csak képzelődés?

A különös pap hosszan szemébe nézett a fiatal katonatisztnek.

– Kedves barátom – szólalt meg végül – , úgy tűnik, mégiscsak tud valamit a dologról. Különben nem tudott volna megszabadulni attól.

Többet nem mondott. Montluisant zavarba jött, egy árva szót se szólt többé. Társai nem értették, mi történt. Faggatásukra később elbeszélte, mi volt az, amire az arsi plébános célzott.

– Fogalmam sincs, honnan tud róla ez a pap – mesélte Montluisant – , de tény, hogy párizsi diák koromban beléptem egy emberbaráti társulatba, amely valójában fedőnéven működő spiritiszta egyesület volt.

– Miután oda kezdtem járni, egyik napon, ahogy hazamentem, az az érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Mintha egy láthatatlan lény ott volna és lesne rám.

– Nyugtalan lettem. Benyitottam a mellékhelyiségekbe, kitártam a szekrényajtót, benéztem az ágy alá. Sehol semmi. Mégis gyötört az a különös érzés. Egyre fojtogatóbbá vált. És egyszercsak azt éreztem, hogy valósággal fojtogat: egy láthatatlan kéz szorítani kezdte a torkomat...

– Akkor még hívő voltam. Szenteltvizet hoztam a templomból, s azzal behintettem a szoba minden zugát. Ettől kezdve az ismeretlen jelenlét érzése tökéletesen megszűnt.

– Többet be nem tettem a lábamat a spiritiszta társaságba. Nyilvánvaló, hogy az arsi pap célzása erre az esetre vonatkozott.

Nagy hallgatás követte a százados elbeszélését. Aztán, mintha valami illetlen dolgot mondott volna, Montluisant tiszttársai másra terelték a szót. (TROCHU: Az arsi plébános. Ecclesia, Bp. 1988. 203-204. o.)

Az az idő, a 19. század, a racionalizmus virágkora volt, amikor sokaknak kényelmetlen lett volna szembenézni a szellemi világ valóságával. Mi azonban most éppen ezzel kívánunk szembesülni. Előző előadásomban tudatosan nyitva hagytam a kérdést, hogy a mágia valósággal működhet-e. Láttuk azt, hogy a mágikus megközelítés hamis numinózum felé fordul, azaz hibásan felfogott vallási érték előtt nyílik meg. Következik-e ebből, hogy nem nyílik meg semmiféle valóság előtt?

A racionalizmus szerint igen. Irracionális megközelítésnek semmi reális eredménye nem lehet.

Legyen szabad azonban rámutatni, hogy a ráció emberi egzisztenciánk egyik leglényegesebb dimenziója, ezért ha vétünk ellene, igen kínos realitásokba botolhatunk. Ha valaki végképp felmond a rációnak, elmegyógyintézetbe kerül. A rációnak való részleges felmondás ne járna valós következményekkel? A racionalista végzetesen megcsonkítja az emberi egzisztenciát, amikor tagadja, hogy az igenis belenyúlik olyan dimenziókba is, amelyek értelemmel teljesen át nem foghatók. Ha föladjuk a ráció kontrollját – ahogy az okkult manipulációkban történik – , vajon semmilyen balesettel nem kell számolnunk ezekben a dimenziókban? Montluisant kapitány esetére a racionalista csak ügyetlen magyarázatokat tud adni, pedig a mágia hasonló ártalmai nem is olyan ritkák. Néhány éve hallottam valakiről, aki hasonló fojtogatást észlelt, miután agykontrollal foglalkozott. Sylvester, az amerikai spiritiszta médium pedig, akivel Agnes Sanford episzkopális írónő találkozott, úgy érzékelte a körülötte nyüzsgő szellemi lényeket, mint a férgeket.

„ – Állandóan nyaggatnak – panaszkodott. – Tudja, mondom nekik, hogy menjenek el, de nem mennek. Tyű! Látom őket fölfele mászni a vizespoharamon... – A szerencsétlen fiatalember arról is panaszkodott, hogy minden szeánsz után iszonyú fejfájása van, és leheletébe elviselhetetlen bűz keveredik.” (SANFORD, Agnes: Sealed Orders. Logos International, Plainfeld, New Jersey, 1972. 152. o.)

Maga Mrs Sanford csak egyetlen szeánszán vett részt Sylvesternek, de az se maradt következmények nélkül: másnap annyira kimángoroltnak érezte magát, hogy alig tudott mozdulni, mély depresszió telepedett rá, és leheletében érezni kezdte azt a bűzt, amelyről Sylvester beszélt. Kínnal imádkozta ki magát ebből az állapotból, megígérve Istennek, hogy többet közelébe se megy spiritiszta ülésnek. Több barátja szűknek nevezte emiatt felfogását. „Az is! – mondja ez a hívő protestáns hölgy. – Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre visz” (Mt 7,14) (uo.).

Nem vagyunk racionalisták, hitből élünk. Nem bocsáthatjuk el a mágiát egy kézlegyintéssel, mondván, hogy tudatlan emberek ártalmatlan hobbijával állunk szemben. Mikor saját plébániámon is babonás lánclevelek jelentek meg a templomban, keményen szót emeltem a mágia bűne ellen. Egy idős diakónus testvérem utána széles mosollyal mondta: ezek egyszerű emberek, nem kell olyan komolyan venni tévedésüket. Meggyőződésem szerint nem fogta föl a dolog lényegét. A jóhiszemű tudatlanság természetesen csökkenti vagy meg is szünteti az erkölcsi felelősséget. Nekem azonban kötelességem volt ezt a tudatlanságot fölszámolni, mert a jóhiszeműen űzött mágia is ártalmas. Ha valaki véletlenül zuhan egy szakadékba, nincs erkölcsi felelőssége, nem követi el az öngyilkosság bűnét – de attól még halálra zúzza magát. Nekem, aki tudom, hogy ott a szakadék, az a felelősségem, hogy elhelyezzem a figyelmeztető táblát.

Gilbert Keith Chesterton, a konvertita katolikus író roppant egészségesen gondolkodott ebben a kérdésben. Egyik novellájában (The Red Moon of Meru) egy kiállítási sátorban a hindu Hegyi Mester olvas a tenyerekből. Chesterton katolikus paphőse, a rejtélyeket hívő intuícióval fölfedő Father Brown, ezt a megjegyzést teszi rá:

– Persze, ha ez tiszta csalás...

Mire a kiállítást rendező lady közbevág:

– Ó, de a Hegyi Mester egy csöppet sem csaló! Ő egyáltalán nem közönséges bűvész vagy jövendőmondó. Nagy megtiszteltetés tőle, hogy egyáltalán leereszkedik jósolni az én vendégeimnek. Saját hazájában ő nagy vallási vezető, próféta és látnok. Jövendőmondása sem közönséges jóslás a prózai jövendőről. Nagy spirituális igazságokat mond az embereknek önmagukról, saját ideáljaikról.

– Éppen ez az – feleli Father Brown. – Ez az, amit kifogásolok. Azt akartam az előbb mondani, hogy ha ez tiszta csalás, nem olyan nagyon bánom. Nem lehet sokkal nagyobb csalás, mint a legtöbb dolog az ilyen látványos bazárokban; bizonyos értelemben csak ugratás. De ha ez vallás, ha spirituális igazságokat jelent ki – nos, akkor az egész olyan hamis, mint maga a pokol, és én szóba nem állok vele.

– Ez némileg paradoxon – jegyzi meg az egyik vendég.

– Nem tudom, mi benne a paradoxon – feleli eltünődve a pap. – Nekem úgy tetszik, eléggé nyilvánvaló. Azt gondolom, nem sokat ártana, ha valaki német kémnek öltözne (ne feledjük, Angliában vagyunk) és úgy tenne, mintha közölt volna a németekkel mindenféle hazugságot. De ha akad egy ember, aki az igazságot szolgáltatja ki a németeknek – nos, tessék! Ugyanígy, ha egy jövendőmondó igazságban utazik –

– Valóban azt gondolja – kezdi a másik.

– Igen – csattan rá Brown atya. – Azt gondolom, hogy az ellenséggel üzletel.

(CHESTERTON, G. K.: The Secret of Father Brown. Penguin Books, 1975. 132.o.)

Chesterton, saját, paradoxonokat kedvelő irodalmi stílusába öltöztetve, kimondta a döntő szót: ellenség. Héber eredetű szóval: sátán.

A túlélezett paradoxon ne tévesszen meg bennünket: minden csalás bűn, minden hazugság árt. A jövendőmondó akkor is a hazugág atyjának, a sátánnak szolgája, ha egyszerűen csal és hazudik. De ha ismeri rólam az igazságot, amit természetes úton nem ismerhet, akkor – szorosabban vagy lazábban, burkoltan vagy kifejezetten – kapcsolatban áll a Sötétség Fejedelmével, tőle kap információt. A működő mágia a sátán és a bukott angyalok – démonok – műve.

Értsük meg jól. Ahhoz, hogy valaki a mágia bűnét elkövesse, nem szükséges, hogy mágiája működjék. A Katekizmus korábban már idézett, világos tanítása szerint elegendő, ha „az emberek úgy tesznek, mintha hatalmuk lenne az okkult hatalmak fölött, mintha szolgálatukra tudnák kényszeríteni őket” (KEK 2117). A bűn el van követve, akár valóságos a mágia, akár nem. A Katekizmus itt nyitva hagyja a kérdést, hogy lehet-e a mágia valóságos. Elvégre az idézett mondat az erkölcstani részben foglal helyet, célja a cselekedetek erkölcsi minősítése. A mágia bűnébe ezek szerint az is beleesik, aki csak szimulálja a mágiát (amit Chesterton Father Brownja, a meglepő paradoxon kedvéért, nem olyan nagyon bán). Továbbá az is elköveti a mágia bűnét, aki csak szándékolja a varázslatot, anélkül, hogy sikerülne neki. A Szent Antal-láncok küldői ez utóbbi kategóriába tartozhatnak; többé-kevésbé elhiszik, hogy a lánc működni fog, jóllehet aligha működik. Én legalábbis nyilvánosság előtt szaggattam szét a láncleveleket, és a hajam szála se görbült. Bevallom, egy pillanatra eszembe jutott: mi lenne, ha most szörnyet halnék – az egész falu hinni kezdene a babonában. Ám úgy gondoltam, az már Isten gondja, hogy az ilyen hamis jeltől megoltalmazzon. Attól nem tartottam, hogy a levelek mágikus ereje végez velem. Túl nyilvánvaló volt az aránytalanság ok és okozat között ahhoz, hogy ettől komolyan kelljen félni. Akkora démoni erő mégse lehetett ezekben a tudatlan nénikék által jóhiszeműen másolgatott levelekben. De igenis létezik működő mágia is. Hallottam olyan esetről, amikor egy iskolásgyerek feketemágia-tankönyvhöz jutott, és kellemetlen tanárnőjére elkezdte alkalmazni a halált idéző varázslatot. A tanárnő ugyan nem halt meg, de rosszul lett. (Bájos gyerek lehetett, büszkesége szüleinek.)

Létezik működő mágia. Minden mágikus cselekmény manipulatív szándékú megnyílás valamilyen numinózum, vallási érték előtt. Ez egy hamisan elképzelt numinózum, mert manipulálhatónak van beállítva; Isten és a szent angyalok nem manipulálhatók; ám létezik hamissá vált, eltorzult numinózum is, a sátán és az ő angyalai személyében; a numinózus dimenzió előtti hibás megnyílás alkalmat adhat a sötét szellemi hatalmaknak, hogy belépjenek életünkbe. Ez nem attól függ, hogy szándékunk szerint őket szólítjuk-e meg. Éppen elég, ha óvatlanul nyitva hagyjuk szellemünk ajtaját a transzcendencia előtt. Az ördög nem gentleman, aki nem jön oda, ahol nem látják szívesen, hanem ordító oroszlán, amely „körüljár, keresve, kit nyeljen el” (1Pt 5,8). Belopakodik minden nyitott ajtón, akár hívtuk, akár nem. Egyetlen ajtó nyílik a numinózumra, amelyet nyugodtan kitárhatunk: Jézus Krisztus, az egyetlen közvetítő Isten és ember között (1Tim 2,5). Ezen az egyetlen ajtón keresztül nem lép be az életünkbe pervertált numinózum, bukott angyal – ezt az egyetlen bejáratot reszketve kerüli.

Létezik működő mágia. Emilien Tardif atyának, amikor egy lelkigyakorlaton a mágia ellen beszélt, egy szerzetes-elöljáró kijelentette: „Én ismerek egy titkos formulát, amellyel a vérzést el lehet állítani.” Először nem volt hajlandó elárulni a szöveget, de Tardif unszolta: „Mondd el nekünk, csak így tudjuk fölfedni, mi áll mögötte!” Nagy nehezen elmondta a szöveget – a franciában ez egy szójáték: „Júdás, Júdás, Júdás! Parancsolj megállást ennek a vérzésnek, ahogy Jézust is megfogtad!” Júdás szólítása nyilvánvalóvá teszi a formula démoni jellegét. És a formula működött! Az illető hangsúlyozta, hogy ismételten sikeres volt, azonnal elállította a vérzést. (TARDIF, Emiliano: In Jesus ist Heil. Charismatische Gemeindeerneuerung, Linz, 1990. 59-60. o.) Ez az az eset, amikor „a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14).

Létezik működő mágia. Corrie ten Boom beszéli el a következő esetet. (BOOM, Corrie ten: Jézus nevének ereje. Kiadó és évszám nélkül. 31. o.) Egy kislány súlyosan megbetegedett. Valakitől kapott egy talizmánt, amelyet a nyakában kellett viselnie, és nem volt szabad kinyitnia. A talizmán felvétele után a lány meggyógyult. Lelkében azonban elsötétült, tizenkét éves korában öngyilkosságot kísérelt meg. Lelkészt hivattak, aki rájött, hogy a kislány talizmánt visel a nyakában. Elkérte, és a hozzá fűzött fenyegetések ellenére fölnyitotta. A szelencében összehajtogatott papír volt ezzel a szöveggel: „Parancsolom neked, sátán, hogy tartsd egészségben ezt a testet, amíg a lelket a pokolra viheted”. A lelkész elégette a papírt, mire a lány visszaesett betegségébe, de később a hívők imájára teljesen kigyógyult. Az eset világos: a talizmán olyan személytől származott, aki szövetséget kötött a sátánnal. Ilyesmi nemcsak a Faust-legendában vagy a boszorkányperek kínzással kicsikart vallomásaiban szerepel, ma is szólnak róla valóságos tanúságtételek. Jelen esetben a Gonosz „jó fiú” akart lenni, amikor a testi betegséget meggyógyította, aztán a hatalom segítségével, amit a talizmán révén nyert a lány fölött, érvényesítette volna igazi szándékait.

Lehetséges ez? A sátán és a démonok is művelhetnek csodákat? Nos, szoros értelemben vett csodákat, amelyekhez Isten mindenhatósága kell, nem; de létrehozhatják Isten csodáinak démoni utánzatát. Ezek az utánzatok nagyon hatásosak is lehetnek. Olvassuk Mt 24,24-et: „Hamis krisztusok és hamis próféták támadnak, nagy jeleket és csodákat művelnek, hogy ha lehet, még a választottakat is tévedésbe ejtsék” – mondja Jézus. Vagy olvassuk az Antikrisztus apokaliptikus vízióját Jel 13,13-ban: „Nagy jeleket művelt, s még azt is megtette, hogy tűz szálljon le az égből az emberek szeme láttára.” Az ám, barátaim! Valóságos szellemi erőkkel állunk szemben. „Nem a vér és a test ( = ember) ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen” (Ef 6,10-12).

Minderre szeretik azt mondani, hogy az „ördöggel való riogatás”, és „félelmet ébreszt”. Minden bizonnyal kényelmesebb egy olyan teológia árnyékában élni, amely szerint a sátán és a démonok külön személyként nem is léteznek; tulajdonképpen nem mások, mint az ember és a történelem negatív tendenciáinak megszemélyesítései. Csakhogy ez a teológia hamis. Ellentétben áll a Szentírással, a Szenthagyománnyal és a katolikus Egyház tanítóhivatalával. Az ördög létezik és körüljár; perverz, de magasrendű intelligencia kutatja, hogyan árthat nekünk, Isten elleni vad gyűlöletében. A figyelmeztető táblákat ki kell tenni. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy félni kell. Éppen azért nem kell félnünk, mert tudjuk, honnan fenyeget a veszély. Részemről semmiféle félelmet nem érzek, amikor az Ellenség szándékait leleplezni törekszem. Jézus Krisztus, amikor meghalt a kereszten és dicsőségben föltámadt, legyőzte a sátánt. „Ennek a világnak a fejedelme megítéltetett” (Jn 16,11). Ha Jézus neve van szívünkben és ajkunkon, mi a győztes oldalon állunk. „Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon, és semmi sem fog ártani nektek” (Lk 10,19).

Nincs okunk rettegni a Gonosztól. Taposunk rajta!

2006. március 9.