Misztika

Mikor először olvastam ezt a strófát, beleborzongtam, olyan erővel fejezte ki a csillagos égbolt mérhetetlen magasságát és a földi történések semmiségét, éppen a paradoxon eszközével, amely szerint t.i. a guruló biliárdgolyók mozdulatlanok. Ez a jelző tágította ki a teret valami téren-túli geometriává, és vitt a biliárd által képviselt prózai valóságba megilletődött áhítatot. Az ember nem sokra megy azzal, hogy megpróbálja a logikán túleső kifejezéseket logikába oldani, ahogy annak idején Földesy Géza tette Ady költészetével, korunkban pedig Kuklay Antal Pilinszky verseivel; ami a verset élővé teszi, az nem a logikus magyarázat, hanem a szavak varázsa, ha szabad így mondani: mágiája, persze a „mágia” szót ezúttal nem teológiai, hanem átvitt értelemben véve. Ez az átvitt értelem jól ismert a nyelvben, a „bűbájos”, „elbűvölő”, „varázslatos” kifejezéseket gyakran használjuk olyan dolgokra vagy személyekre, amelyek vagy akik érzelmi világunkat erőteljes működésbe hozzák. Ilyen lehet egy emberi arc, egy színészi alakítás, egy festmény, egy fotó, egy film, és ilyen mindenek fölött a zene. A zene sajátsága éppen az, hogy nem racionális eszközökkel dolgozik. Van persze ábrázoló zene is, amelyben fölismerjük a madárcsicsergést, a vízcsobogást, a vihar zúgását; de a muzsika képes arra, hogy öntörvényű világot alkosson, a hangzás erejével az érzelmek, a fantázia, az intuíció számára fölépítse saját kozmoszát, amelynek nincs szüksége következtető gondolkodásra.

Azért tartottam szükségesnek mindezt elmondani, hogy minden félreértést elkerülve világossá tegyem: elismerem az intuitív megismerés értékét, és nem szándékozom a diszkurzív gondolkodást az egyszerű lényegmegragadás fölé helyezni. Csak egy nagyon szerény, egyszerű, emberi állításhoz ragaszkodom: az embernek szüksége van a rációra, a következtető értelemre, használnia kell az eszét, és nem szabad föladnia az értelem kontrollját. Ami ellen tiltakozom, az az irracionalitás. Az ember nemcsak rációból áll, és nem is képes pusztán rációval befogadni a teljes valóságot. De az ész-fölötti, a szupra-racionális valóság nem irracionális. Sem József Attila, sem Pilinszky, sem Bartók nem dönti le trónusáról az értelmet. Az értelem pihenhet; de akkor is a helyén van. Ül trónusán és gyönyörködik. Egész más dolog ezzel szemben az, ha az értelmet ledöntik trónusáról és bezárják a pincébe. Ha tehát a koan csupán egy szellemes paradoxon és nem akar megfosztani a diszkurzív gondolkodástól, élvezem, mint irodalmi alkotást; ám a zenben a koan célja éppen az, hogy megbénítsa a diszkurzív gondolkodást. És ez az, amit nem szabad.

Evangelizációs tevékenységében az Egyház kész magáévá tenni a legkülönbözőbb kultúrákat, nincs szándékában szűklátókörűen az euro-amerikai nyugati kultúrát tenni meg más kultúrák mércéjévé. Miközben azonban az evangélium beletestesül más kultúrákba, szükségszerűen át is alakítja azokat. Minden kultúrának vannak olyan elemei, amelyek alkalmasak a keresztény hit kifejezésére; vannak azonban olyanok is, amelyek nem alkalmasak. Ezért van az, amit a boldogult Vanyó professzortól tanultam: a kereszténység átvett ugyan a megtérő népektől egyes kifejezési módokat, de sohasem vett átt konkrét kultuszformákat. Ennek teológiai indoklása található az első korintusi levélben. A pogány kultusz szellemi kontextusa, mint láttuk, démonizált. „Nem ihatjátok az Úr kelyhét és a démonok kelyhét. Nem lehettek részesei az Úr asztalának és a démonok asztalának” (1Kor 10,21).

Tudjuk persze, hogy a zen, szándéka szerint, nem vallás. Nem beszél Istenről vagy istenekről. Meditációs technikája nem tekinthető minden további nélkül „pogány kultuszformának”. Ez azonban csak fenntartásokkal igaz, mert maga Enomiya-Lassalle atya, a „keresztény zen” prófétája írja, hogy amikor tanulta a zent, „rövid reggeli imával kezdődött a nap”. Ám ha ettől el is tekintünk, sokkal átfogóbb numinózum (vallási érték) jelentkezik abban az egységben, amit a megvilágosodott személy a zenben megél: az Én egységében az univerzummal és a teljes valósággal. Ez pedig hamis numinózum, a teremtés burkolt istenítése. Nyilvánvaló, hogy a keresztény ezt a monista világnézetet nem veheti be abba a kulturális csomagba, amelyet az evangélium kifejezéséhez a japán kultúrából fölhasznál. Enomiya-Lassalle és sok mai teológus szerint azonban magát a meditációs technikát átveheti. Az én tézisem az, hogy azt sem veheti át. Indoklásom: a zen-meditáció nem csupán intuitív, hanem észellenes. Arra irányul, hogy megszüntesse a logikus gondolkodás kontrollját a tudatban, és ezzel mesterségesen elváltozott tudatállapotot idézzen elő.

Mint röviden előző előadásomban is jeleztem, a kereszténység ismer olyan elváltozott tudatállapotot, amely ellen nincs kifogása. Ez a misztikus ima, a belénk öntött szemlélődés. Ebben maga Isten ragadja meg az embert és állítja le többé vagy kevésbé a diszkurzív gondolkodás működését. Aszerint, hogy a következtető értelem működése mennyire van kikapcsolva, a belénk öntött szemlélődésnek különböző lépcsőfokai lehetségesek, mint – Avilai Szent Teréz kifejezéseivel – a nyugalmi ima, az egyesülés imája vagy az elragadtatás. A lényeges pont az, hogy az ember a maga erejéből csak a „szerzett szemlélődésig” vagyis az „összeszedettség imájáig” tud eljutni, amennyiben Isten jelenlétét tudatosítva abban elidőzik, anélkül, hogy okoskodni próbálna. Ez nem jelenti az értelmi működés gátoltságát, csak megpihenését. Nem elváltozott tudatállapot. Minden további lépést csakis maga Isten tehet meg a lélekben. Ha az ember maga kezd erőlködni, hogy tovább jusson és értelmi működését teljesen beszüntesse, tompa ürességbe jut, nem pedig misztikus imába. A hiteles numinózum nem manipulálható.

Maróti Lajos A kolostor című regényében leírja saját kettétört szerzetesi hivatásának azt az élményét, amikor imádság közben szemét mereven egy pontra függesztve, sajátos, kellemes kábulat vett erőt rajta. Később kiábrándultan fedezte föl, hogy ez nem misztikus szemlélődés, hanem autohipnózis, amit merő technikával bármikor képes előidézni, minden imádság nélkül. Ilyen tévedésbe könnyen beleeshetnek az imádkozók, főképpen ha nem annyira Istent, mint az imaélményt tűzik ki célul.
Hallgassuk meg erről a kármelita misztika szakértőjét és gyakorlóját, Szeghy Ernő atyát.

Avilai Szent Teréz folytonosan tiltakozik az ellen, hogy imádság közben mi magunk próbáljuk leállítani a gondolkodást, vagyis önmagunkat próbáljuk a belénk öntött szemlélődés állapotába helyezni. Nem győzi hangoztatni, hogy az értelem működését egyedül Istennek van joga felfüggeszteni; ha mi magunk tesszük, veszélyes útra lépünk. Az „autohipnózis” kifejezést ő természetesen még nem ismeri és nem alkalmazza, de pontosan leírja, miről van szó.

Ezért mondja ki Teréz az alapelvet:

Ez nem kizárólag Teréz tapasztalata, hanem olyan veszély, amellyel a misztikában mindig is számolni kellett. Egy névtelen angol misztikus szerző írta a 14. század második felében arról a lélekről, aki önhatalmúlag akar elváltozott tudatállapotba kerülni:

Nagyon világosan le kell tehát szögeznünk, hogy nemcsak pszichikai, hanem szellemi-lelki téren is veszélyes ez az út. Nem emberi, mondja szerzőnk, inkább természetellenes, a sátán ösztönzi és irányítja. Az alapvető jószándék nem hiányzik, az imádkozó tulajdonképpen Istent keresi, de eltéved. A hazugság atyja itt belép és átveszi az irányítást. Vagyis nem egyszerűen műhiba történik. Az autohipnózis útja démonizált. Már láttuk, miért: mihelyt mesterséges úton elváltozott tudatállapotot hozunk létre, történjék az kábítószerekkel vagy autohipnotikus technikákkal, a leselkedő ellenséges hatalmak lecsapnak ránk és fokozatosan befolyást kezdenek gyakorolni a lélek fölött.

Eljutottunk arra a pontra, amikor szabatosan véleményt formálhatunk Enomiya-Lassalle elméletéről. Ő ugyanis, mint láttuk, nem esik bele abba a hibába, hogy a szatorit, a megvilágosodást összetéveszti a belénk öntött természetfölötti szemlélődéssel. A sátánnak ezt a csapdáját szerencsésen elkerüli. Beleesik azonban a másik, finomabb csapdába: a szatorit alkalmas természetes előkészületnek véli a későbbi misztikus élményhez. Ez is tévedés. Mint az angol misztikus író mondja, „munkája nem lesz sem emberi, sem isteni. Inkább természetellenesnek mondanám, hiszen a Sátán ösztönzi és irányítja”. Igen, barátaim. Aki mesterségesen akarja elváltoztatni tudatállapotát, hogy magasabbrendű imaélményhez jusson, a numinózum manipulációjának útjára lép, ez pedig a mágia útja. Az értelmi kontroll szándékos föladása bűn. Mindaz, amit a hiteles misztikusok (köztük Avilai Szent Teréz nagy kortársa, Keresztes Szent János egyháztanító) az összeszedettségről, szellemi képességeink elpihentetéséről, „begyűjtéséről” mondanak, nem elváltozott tudatállapotra értendő, hanem olyan békés megnyugvásra, amelyben az értelem nem handabandázik, de nincs is számkivetve; nem működik magas fordulatszámon, de bármikor közbe tud lépni, nem kerül gátlás alá. Istennek joga van gátlás alá helyezni, nekünk nincs.

Keresztes Szent Jánossal kapcsolatban még egy szót kell szólnuk a „semmiről”, arról a negatív spirituális teológiáról, amelyet olyan félelmetes mélységben kidolgozott A Kármelhegy útja és A lélek sötét éjszakája c. műveiben. Vannak szerzők, akik azt állítják, hogy János útja különbözik Avilai Szent Teréz útjától, és az ő misztikus éjszakája megfelel a zen semmijének. Nos, ez nem így van. Keresztelő Szent János szereti szélsőségesen kifejezni magát; pl. „Ne igyekezzünk semmit megtartani emlékezetünkben” – de azért, gondolom, ő is úgy tette le a vizsgáit, hogy igyekezett az anyagot megtartani emlékezetében. Az ő „semmije” nem a koanok nonsense-e, hanem a teremtményekhez való ragaszkodás radikális tagadása. Nem tanít mást, mint Teréz, hanem más aspektusát fejti ki a misztikának, hiszen amikor ő írt, Teréz művei már ismertek voltak a sarutlan Kármel köreiben.