Szakralizáció

„Mágia és hit” rádiósorozat, 11. előadás

Jelen előadássorozatom elsősorban a hívő katolikusok tisztánlátását szolgálja. Protestáns testvéreink csóválhatják a fejüket: mit beszélsz a numinizáció ellen, amikor a katolikusok arról nevezetesek, hogy szentelt tárgyakat használnak, képeket és szobrokat részesítenek vallási kultuszban, rituális technikáknak tulajdonítanak hatékonyságot, sőt az élő Isten helyett halott embereket hívnak segítségül? A katolikus néni, aki a Szent Antal perselybe dob pénzt, hogy elveszett szemüvegét megtalálja, nem halottidéző-e, és nem mágikus szertartást végez-e? Polémikus él nélkül, de úgy érzem, az ilyen és hasonló kérdésekre válaszolnom kell, már csak „belső használatra” is, hogy a mágia és a hit között világos különbséget tudjunk tenni. Ez a világos különbségtétel gyakran hiányzik. Sokszor templombajáró hívők sem utasítják el határozottan a mágikus gyakorlatokat, főképpen ha azok némi keresztény mázzal vannak bevonva. Ez elég megdöbbentő. Indián varázslók kunyhójától kezdve magyar jósok és táltosok rendelőjéig megtaláljuk a falakon a keresztény alibit, a feszületet és Madonna-képet. Ettől még nem válik kereszténnyé a mágia; közte és a keresztény hit között áthidalhatatlan ellentét van, az esetleges külső hasonlatosságok ellenére. Az ellentét lényegét kell megértenünk. Túl sok mágikus gyakorlat van forgalomban ahhoz, hogy mindegyiket egyenként leleplezzük. Meg kell tanulnunk az alapelveket alkalmazni.

Mindenekelőtt azt szeretném kijelenteni: nem a numinizáció ellen szólok általában, hanem az irreális numinizáció ellen. Vannak teljességgel reális numinizációk is. Amire az istenség (numen) rányomja megkülönböztető bélyegét, az vallási értékké (numinózummá) válik, azaz numinizálódik. Így például a templom sajátosan szent hely, nem azért, mintha Isten kizárólagos tartózkodási helye volna (ez bálványimádó gondolat), hanem azért, mert Isten imádására szánt hely: „Az én házam az imádság háza” (Mk 11,17). Ezért tekinti Jézus magától értődőnek, hogy „a templom megszenteli az aranyat” (Mt 23,17) és „az oltár megszenteli az ajándékot” (Mt 23,19). Egy épület, egy tárgy, amely Isten számára van lefoglalva, részesül az ő szentségében, megkapja az istenség pecsétjét, vallási értékké válik, azaz numinizálódik. Ez teljesen normális és a hittel összhangban álló gondolat, nincs benne semmi mágikus, semmi pogány. Az ilyen reális numinizációk esetében gyakran használható az ismerősebb szakralizáció kifejezés is. Amit szakralizálunk, azt lefoglaljuk Isten használatára. A szenteltvíz, melyet az Egyház imádságban Istennek ajánlott, nem kémiai összetételében különbözik a csapvíztől, hanem abban, hogy Isten éltető áldásának szimbóluma lett. Ez a lefoglalás nem bálványimádás. Senkinek nem jut eszébe azt állítani, hogy a szenteltvíz isten. Mégis részesedik valamiképpen Isten szentségében, tisztelettel kezeljük, nem fogunk benne edényeket mosogatni, és nem fogjuk a kanálisba önteni. Szakralizálva, ha úgy tetszik: numinizálva van.

Mégis, mi különbözteti meg a szenteltvíz használatát a mágiától? A szenteltvíznek semmiféle erőt nem tulajdonítunk önmagában, ellentétben pl. a reklámozott pi-vízzel, amelynek állítólag csodálatos hatásai vannak (ezeket persze a természettudomány messzemenően nem igazolja). A szenteltvíz természettudományos szempontból egészen közönséges víz. Hogy mégis hatást tulajdonítunk neki, az szimbolikus jelentőségével függ össze. A víz a Bibliában az élet szimbóluma, hiszen a vízszegény bibliai tájakon egy-egy forrás vagy kút számos ember és állat életét segített fenntartani. Az isteni élet, amelyet Jézus Krisztus ajándékoz nekünk, a vízben nyer szimbólumot: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon mindenki, aki hisz bennem” (Jn 7,37). „Aki szomjazik, jöjjön; és aki akarja, merítsen ingyen az élet vizéből!” (Jel 22,17). Ezért használjuk a szenteltvizet az isteni áldás szimbólumaként. Az Egyház hivatalos imában kéri Isten áldását mindarra, amit vagy akit a szenteltvíz cseppje meghint. A szenteltvíz-hintés objektivált ima, az Egyház imájának szimbolikus formában való megjelenése. Ez imádság, Istenhez intézett kérés, és nem manipuláció. A manipuláció a numinózumot akarja eszközzé tenni. Az imádság bennünket tesz Isten eszközévé. Miközben hiszünk az imádság hatékonyságában, nagyon jól tudjuk, hogy Istent nem kényszerítjük vele, ellenkezőleg, az imádságban oly módon szolgáltatjuk ki magunkat neki, hogy rajtunk keresztül megtehesse, amit akar. Minél tökéletesebben átadjuk magunkat neki, annál hatékonyabb az imádságunk. Ez éppen ellenkezője a manipulációnak. Így van ez van minden szentségnél és szentelménynél. Az erő Istentől jön, nem magukból a tárgyakból vagy cselekményekből. Numinózus, szakrális tárgyak és cselekmények ezek, de nem mágikusak. Kizárólag akkor hatékonyak, ha hittel élünk velük.

Ugyanez áll a Szentírásra is. A bibliai könyvek is emberek által írt szövegek, éppen úgy, mint más vallási írások, amelyek nem kerültek be a szent könyvek jegyzékébe, kánonjába. Meggyőződésünk azonban az Egyház kezdetétől, hogy a történelemben működő Szentlélek fölhasznált emberi szerzőket hitünk tartalmának írásba rögzítésére, s ezért szakrálisnak, szentnek, Istentől sugalmazottnak, numinózumnak, vallási értéknek fogadjuk el az ószövetség és az apostoli kor azon írásait, amelyekben az Egyház fölismeri saját hitének zsinórmértékét. Az emberi fogalmazás korlátai és tökéletlenségei ellenére Isten maga szól hozzánk a szent könyvekben. A Biblia nem Isten, de Isten szava, ezért különleges helyet foglal el értékrendünkben.
Ez a reális numinizáció minden további nélkül kiterjedhet személyekre is. Az ószövetségi prófétákat gyakran nevezik Isten emberének, a királyt pedig az Úr fölkentjének. Sőt Elizeus prófétáról azt olvassuk, hogy halála után egy holttestet az ő sírjába visznek, s a halott életre kel, amikor Elizeus teteméhez ér (2Kir 13,21). Amikor mi, katolikusok, egyes hívőkről haláluk után azt mondjuk, hogy „szentek”, hogy üdvözültek és közbenjárásuk hatékony, kétségkívül numinizáljuk őket, de ezzel semmi mást nem teszünk, mint amit a Szentírás is tesz, amikor egyes személyeket kiemel Istenhez való különleges közelségük miatt. A szenteket nem imádjuk, nem tévesztjük össze Istennel. Ez vonatkozik a Boldogságos Szűz Máriára is, akit kiemelkedő módon tisztelünk, de nem imádunk. Ő is teremtmény, nem istennő, és nem is félisten. A szentekhez való „imádkozás” nem imádás, hanem közbenjárásuk kérése. „Imádkozzál érettünk, bűnösökért” – mondjuk annak, aki „áldott az asszonyok között”. A szentek ereklyéi – földi maradványai vagy tárgyai – pedig egyszerűen személyük szimbólumai. Mint ahogy az említett esetben sem Elizeus holtteste gyógyít, hanem az az isteni erő, amely Elizeus közbenjárására földi élete során is csodákat művelt, és halála után sem szűnt meg kitüntetni Isten emberét.

Az a protestáns felfogás, amely a szentek kultuszát „halottidézésnek” minősíti, összefügg azzal a szemlélettel, hogy a holtak „alusznak”, és csak majd Jézus második eljövetelekor élednek föl. Ezt azonban a Biblia nem támogatja. A halált gyakran nevezi elszenderülésnek, elalvásnak, mert hisz a föltámadásban; de amikor Jézus a Lázár nevű koldus üdvözült sorsáról beszél, nem alvónak ábrázolja őt, mint ahogy az elkárhozott gazdag embert sem (Lk 16,19-31); a szívtelen gazdag kínja és Lázár vigasztalódása egyaránt a halál után mindjárt bekövetkező valóság, hiszen a gazdag testvérei még élnek a földön, amikor ő Ábrahámmal beszél. Hasonlóképpen nem alvásra utal a paradicsom, amit a bűnbánó gonosztevőnek Jézus „ma” megígér a kereszten (Lk 23,43). Egy Jehova-tanútól hallottam azt a képtelen konstrukciót, hogy Jézus szavában: – „Bizony mondom neked: ma velem leszel a paradicsomban!” – a „ma” szó a „bizony mondom neked”-hez olvasandó: „Bizony mondom neked ma: velem leszel a paradicsomban!” Annyi igaz, hogy a bibliai szövegben eredetileg nincsenek írásjelek, így azokat nekünk kell értelemszerűen elhelyezni, továbbá az is igaz, hogy a fordítók által gyakran belehelyezett „még” szó nem létezik a szövegben, azaz nem „még ma” áll benne, hanem egyszerűen csak „ma”. De mi értelme volna annak, hogy „mondom neked ma”? Így alkalmazva a „ma” fölösleges és indokolatlan. A „bizony mondom neked” vagy „bizony mondom nektek” gyakori formula az evangéliumokban, és egyetlenegyszer sem járul hozzá a „ma” szó. Jézus nem mond értelmetlenségeket. Egészen biztos tehát, hogy a „ma” szó itt sem a „bizony mondom neked”-hez tartozik, hanem ahhoz az ígérethez: „Velem leszel a paradicsomban”. Az üdvösség, ha nincs bennünk akadálya, mindjárt a halál után bekövetkezik, mint ahogy a kárhozat is. Ezért beszélünk „különítéletről”, még az utolsó ítélet előtt. „El van határozva, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és utána következik az ítélet” (Zsid 9,27). A halálban csak e világ számára alszunk, de ébren vagyunk Isten számára, és mindazok számára, akik Istennel közösségben vannak.

Ezért a szentek közbenjárásának kérése nem halottidézés. Nem vagyunk mágikus eszközök birtokában, amelyekkel megjelenésre tudnánk kényszeríteni az elköltözötteket. Az Egyház elutasítja a spiritizmust. Mint Isten gyermekei azonban közösségben vagyunk Istennel, és ennek következtében mindazokkal, akik üdvözültek. Az üdvösség Isten színről színre való látásában áll: „Most ugyanis tükör által, homályban látunk, akkor pedig majd színről színre” (1Kor 13,12). Akik színről színre látják Istent, nem válnak mindentudóvá, de minden bizonnyal látják Istenben mindazt, amit látniuk szükséges. Ha tehát Isten azt akarja, hogy valamely szentje közbenjárjon azért, aki segítségül hívja, egész biztosan megmutatja a szentnek, hogy közbenjárását kérik. A „szentek közössége”, amelyet az Apostoli Hitvallásban megvallunk, többek között azt jelenti, hogy a megdicsőült Egyház képes imádkozni a földön vándorló Egyházért. Nem vagyunk magánzók, a Szentlélek az egység Lelke, közösséget teremt, és ez a közösség átfogja a történelmet és a transzcendenciát. Mindez pedig Jézus Krisztusban, az egyetlen közvetítőben áll fenn. Eszünkbe se jut arra gondolni, hogy bármilyen közbenjárás tőle függetlenül megy végbe.

Külön kell beszélnünk a szentek ábrázolásairól, a képekről és a szobrokról. Először tekintsük át a rézkígyó bibliai történetét. A Számok könyvében (Móz 4) Isten „tüzes kígyók” marásával bünteti a zúgolódó Izraelt a pusztában (Szám 21,6). Mikor azonban a nép bűnbánatot tart, Isten egy rézkígyó készítésére utasítja Mózest.

«Készíts egy rézkígyót, és tedd ki jelül: amelyik megmart feltekint rá, az életben marad.» Csinált tehát Mózes egy rézkígyót és kitette jelül: a megmartak, ha feltekintettek rá, meggyógyultak. (Szám 21,9)

Semmi kétség, a rézkígyó itt pozitív szerepet játszik: Isten eszköze a gyógyításra. Sőt, az Újszövetségben a rézkígyó a kereszten történő megváltás jelképe lesz:

Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen őbenne. (Jn 3,14-15)

Annál nagyobb meglepetéssel olvassuk a Királyok 2. könyvében Hiszkija júdai király (Kr.e. 728-699) érdemei között:

Azt cselekedte, ami igaz az Úr előtt, egészen úgy, ahogy atyja, Dávid cselekedett. Ő eltávolította a magaslatokat, összetörte az emlékoszlopokat, kivágta a berkeket s összezúzta a rézkígyót, amelyet Mózes csinált. (2Kir 18,3-4)

Ha Isten parancsolta a rézkígyó készítését, miért kellett megsemmisíteni? Világosabbá válik a dolog, ha megnézzük a buzgó Hiszkija cselekvésének kontextusát. A rézkígyóról közvetlenül ezután azt olvassuk:

Mindezen ideig ugyanis illatot gyújtottak annak Izrael fiai s Nehustánnak hívták. (2Kir 18,4)

Vagyis a kígyó, amely Mózes kezében még Isten eszköze volt, más kontextusba került: a bálványimádás kontextusába. Ez a magyarázata a kétféle értelmezésnek. Ami jó volt mint kultikus eszköz, rosszá válik, mint abszolutizált kultusztárgy. Mi több, ha az ószövetségi törvény betűjét tekintjük, a rézkígyó készítése tulajdonképpen törvényellenes, hiszen semmiféle élőlényről nem szabad képmást alkotni:

Ne készíts magadnak faragott képet, se hasonmást semmiről, ami fenn az égen vagy lenn a földön van, vagy a föld alatt, a vizekben lakik. (MTörv 5,8)

Persze, némi gondolkodással belátható, hogy ez a törvény a bálványimádás elkerülésére szolgál, nem pedig annak megakadályozására, hogy a művészet is szolgálja Isten imádását. Példa erre az ószövetségi szentélyben Isten utasítására helyet foglaló két kerub is (Kiv 25,18). Hamis kontextusban bármi bálvánnyá válhat, helyes kontextusban bármi szolgálhatja az igaz Isten imádását. Az Egyházban is volt ikonoklaszta (képromboló) mozgalom, főképpen az Iszlám képtilalmának hatására. III. Leó bizánci császár 730-ban rendeletet adott ki a szentképek ellen. Az ellenzék szellemi feje Damaszkuszi Szent János († 753) lett. Az ikonokkal kapcsolatban János két dolgot hangsúlyoz. Az első a képtisztelet relativitása: az nem a képmásra, hanem az ábrázolt személyre vonatkozik. A másik: az ikonok tiszteletének végső alapja az a viszony, amely az Atya és a Fiú között fönnáll, az Őskép és a Képmás viszonya. Krisztus „a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15), aki őt látta, az Atyát látta (vö. Jn 14,9). Az Ige megtestesülésében Isten maga oldja fel a képtilalmat. Mint a Katekizmus mondja:

Isten már az Ószövetségben is megparancsolta vagy engedélyezte olyan képek használatát, melyek jelképesen az üdvösséghez vezetnek a megtestesült Ige által: ilyen a rézkígyó (vö. Szám 21,4-9; Bölcs 16,5-15), a frigyláda és a kerubok (vö. Kiv 25,10-22; 1Kir 6,23-26).

A Katekizmus szerint az ószövetségi képtilalom pedagógiai eszköz volt a bálványimádás ellen, de a megtestesülés mélyen megfelel a test-lélek ember természetének, és a „képek új üdvrendjét” alapozza meg.

787. október 23-án a 2. nikaiai (VII. egyetemes) zsinat kimondta: „Mi elfogadjuk, hogy a képeket tisztelni kell. Mi azokat, akik nem így vélekednek, kiközösítéssel sújtjuk”. A zsinat világos különbséget tett tisztelet (proszkünészisz) és imádás (latreia) között, és nyomatékkal hangsúlyozta a képtisztelet relatív jellegét: a tisztelet a képmásról áthárul az eredetire. A zsinatot I. Hadrianus pápa nyugaton is támogatta Nagy Károly császárral és udvari teológusaival szemben. Más szóval: a szentek képei és szobrai valóban numinózumok, vallási értékek, nem tartoznak az irreális numinizáció körébe. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy sem a szentségekben, sem a szentelményekben, sem a szentek tiszteletében nem foglaltatik mágikus elv. Mindegyik alá van rendelve az igaz Isten feltétlen imádásának, ami éppen ellentéte a mágikus manipulációnak.

Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy az ördög nem csupán a rossz dolgokban működhet, hanem a jó dolgokat is eltorzíthatja. A Katekizmus tartalmaz egy nagyon komoly figyelmeztetést.

A babona a vallásos érzés és a vallásból következő gyakorlat elhajlása. Érintheti az igaz Istennek bemutatott tiszteletet is, például amikor valamilyen mágikus jelentőséget tulajdonítunk egyes cselekményeknek, melyek máskülönben helyesek és szükségesek. Ha az ima vagy a szentségi jelek hatékonyságát egyedül fizikai valójuknak tulajdonítjuk, és tagadjuk a belső irányultság szükségességét, a babona vétkébe esünk.

Bármely kultusztárgy juthat az ószövetségi rézkígyó sorsára. Válhat manipulatívvá az ima, lehet mágikus a szentségek és szentélmények felfogása, fajulhat bálványimádássá a Boldogságos Szűz vagy más szentek tisztelete, ikonjaink és szent szobraink bálványként önállósulhatnak. Az emberi természettel együttjáró kísértés, hogy a láthatót és foghatót részesítsük előnyben a szellemi valósággal szemben, a manipulációt az alázatos imával szemben. A katolikus teológia védeni tudja az Egyház hitét; de nem mindig tudja védeni a katolikus hívek gyakorlatát. A lelkipásztornak ébernek kell lennie, mert itt is, ott is rézkígyók ütik fel a fejüket. Nem szabad engedni, hogy Isten tiszta igazságának helyét mágikus gondolkodás vagy fantaszta álmisztika foglalja el. A mágikus gondolkodás groteszk szemléltetése Babits novellája, amelyben egy hajdankori vitéz húsába nőve viseli azt az ereklyét, amelyet egy csákányütés egy darab páncéllal együtt sebébe szakított: ezt nem veszítheti el, tehát – gondolja – örökké kell élnie, mert nagy gazember létére nem üdvözülhet, az ereklyével viszont nem kárhozhat el. Nem olyan rég levelezőlistán komolyan képviselte valaki azt az abszurd véleményt, hogy a betegek szentsége bűnbánat nélkül is megadja a bűnök bocsánatát. Az az asszony, aki pénzt dob a Szent Antal-perselybe, hogy megkerüljön elveszett szemüvege, talán teljesen tiszta módon kéri Szent Antal közbenjárását, és adakozik hálából a szent hitszónok által annyira pártolt szegények javára; de az sincs kizárva, hogy meg akarja vesztegetni a szentet, ami már a rézkígyó-kategóriába tartozik. Az év elején, makacs hörghurutom láttán, diplomás ember adott nekem egy teareceptet, melyet állítólag a Szűzanya nyilatkoztatott ki. Nemrég egy idős hölgy jött hozzám, és közölte, hogy az Úr azt mondta neki: jövő szerdán megtörténik a BÜNTETÉS. Az a jövő szerda elmúlt már, és nem esett tűzeső az égből, ám megérkezett ismét a néni, újabb hírekkel a mennyből. Az emberek fantazmagóriáikat numinizálják. Tűzeső helyett rézkígyó-eső esik!

Még egy példa, bár ez nem belterjesen katolikus: a magyar korona ügye. Néhány éve még én is „szentkoronát” mondtam, a nacionalisták szoktattak le róla. A magyar koronázási szertartás katolikus szentelmény volt, a korona kultikus tárgy, szakralizációja ennyiben teljesen legitim. A „szent” jelző tehát, helyes értelemben, alkalmazható lenne a koronára, ha újabban nem kezdtek volna mágikus jelentőséget tulajdonítani neki, természetfölötti erőt, titokzatos sugárzást, misztikus hatékonyságot. Itt belépett egy irreális numinizáció, egy rézkígyó-effektus, amely ellen a hívő kereszténynek és minden, hazáját józanul szerető magyarnak tiltakoznia kell. Ehhez járul a szentkorona-tan fölélesztése, amely szerint a magyar állami felségjogok birtokosa nem az uralkodó vagy államfő vagy parlament vagy bármilyen kormányzó testület, hanem maga a korona, a tárgy. Ezt képtelenségnek tartom. Tárgy nem lehet jogalany. Csak döntésre képes entitás, természetes vagy jogi személy, tehát ember vagy testület lehet jogok birtokosa. A koronát, ahogy mágikus erővel, ugyanúgy jogokkal sem indokolt fölruházni. A korona szimbólum, a magyar államiság objektivált és történelmileg jogosult kifejezése, s mint ilyenre tisztelettel kell tekintenünk rá, ez azonban nem vallási áhítat. Koronánk helye a parlamentben van, nem a múzeumban; de nem is az oltáron. Egyedül Istennek adjuk meg azt, ami Istené.

2006. május 18.