Eleven tűz

Fölfedezés a Vigiliában – Egy kezdő bibliaolvasó gondjai – Magamra erőltetett meggyőződés – Profán szerelem? – A lelki átértelemezés születése – Rabbi Akiba vértanúsága – Sugalmazott kontextus – Az Egyház öröksége – Pecsét a szívemen

Olyan huszonéves forma lehettem. Járt nekünk a Vigilia, akkor az egyetlen katolikus folyóirat, amit a vörös diktatúra élni hagyott. Abban olvastam az Énekek Énekét, bevezetéssel, magyarázattal, Balássy László verses fordításában.

Balássy verseivel olykor találkoztam az Új Ember katolikus hetilapban. Kifogástalan jambusokban verselt, bár a tartalom nem igen volt több intelligensen tálalt vallási frazeológiánál. Shakespeare-i szonetteket írt, amelyekben nincs négy-négy egymásra rímelő sor, mint a petrarcai szonettekben, tehát nem jelentenek verselési bravúrt, de a maga választotta keretek között biztosan mozgott, jól kezelte a formát, versmondatainak volt lendülete. Középszerű volt, de nem dilettáns.

Akkor már versértő voltam. Ady, Babits, Tóth Árpád, Kosztolányi, Szabó Lőrinc egy-egy szédítő erejű fölfedezés volt számomra, bár Weöres Sándort vagy Pilinszkyt még nem ismertem. Saját verseim még kiforratlanok voltak, de formabiztosak. A modern jambus költői anyanyelvem volt. Balássy csaknem végig modern jambusokban fordította az Énekek Énekét, ez otthonos volt nekem.

Én ezt a bibliai könyvet nem ismertem. Otthon csak Újszövetségi Szentírásunk volt, de azt sem olvastam egyáltalán, az archaikus „mondá” és „vala” visszariasztott. Csak akkor fedeztem föl az Újszövetséget, amikor kezdtek megjelenni a modern nyelvű fordítások, előbb külföldön, aztán itthon is. Az Ószövetségen pedig csak később rágtam át magam, amikor már papnövendék voltam, még az archaikus fordításban. Az Énekek Éneke volt az első ószövetségi könyv, amit végigolvastam. Korábban csak annyit ismertem belőle, amennyi Babits átírt költeménnyé, Énekek Éneke – Salamon király könyvéből c. versében: „Szép vagy, ó szerelmesem, szép... ” De, bármennyire rajongtam is Babitsért, ezt a versét nem igen szerettem, se pedig azt nem értettem, mit keres a Bibliában a kedves testi szépségének dicsérete.

Őszintén szólva, ezt a Balássy-féle verses fordítás bevezetéséből se értettem meg egészen, jóllehet a fordító buzgón bizonygatta, hogy ez az eksztatikus szerelem, ez a versbe foglalt szépség csak isteni lehet. Hívő katolikus voltam, valahogy ezt kedvenc költőim olvasása se tudta kiölni belőlem, se kedvenc regényíróm, a szabadgondolkodó Jókai. Kész voltam elfogadni az Egyház hitét, és igent mondani arra, hogy a versnek allegorikus értelme van, ha egyszer ezt így vallja a katolikus Egyház. Ám ezt valami belső ellenállással tettem, a rámerőltetett meggyőződés Prokrusztész-ágyába kényszerítve spontán megérzésemet, hogy profán szerelmi énekekkel van dolgom.

Ó, bár volnánk testvérek, te meg én,
és nőttél volna fel anyám tején,
hogy az úton, ha ajkad csókja érne,
ne lenne részünk mások megvetése!

Bizony töprengtem, hogyan sugallhatta ezt a Szentlélek... Hiszen ez mégcsak törvényes hitvesi szerelemnek se tűnik. Ma is vallom, amit az Egyház tanít:

A szemérmesség védi a személyek és szeretetük misztériumát. Türelemre és mérsékletre szólít föl a szerelmi kapcsolatban; megkívánja, hogy tartsák tiszteletben a férfi és nő egymás közti végső elkötelezettségének és odaadásának föltételeit.1

Vagyis a gyöngédség intim megnyilvánulásaival meg kell várni a házasságot. Nem nézem vénkisasszonyos utálattal az utcán csókolózó párokat, szépnek látom szerelmüket, ám ugyanakkor nagyon jól tudom, hogy ezek a korai kisülések a nemiség két pólusa között az öncélú testi vágy megnyilvánulásai, s bizony ellentétesek azzal a céllal, hogy a házasságban mindkét fél teljes személyi méltóságában táruljon föl és ajándékozza önmagát.2 A szermérmesség kiveszése együtt jár a válás elharapózásával: az önmegtartóztatás nélkül kialakult hitvesi kapcsolatokból hiányzik a teherbíró képesség.

De mit kezdjünk akkor az Énekek Énekével? Bűnös vágyakról énekel a Szentírás?

Annakidején kicsit nyugtalanított ez a kérdés. Ma már tisztán látok. Semmi okunk föltételezni, hogy az Énekek Énekébeneredetileg misztikus jelentésűek voltak. Szerelmi énekek és nászdalok voltak, műfajukra nézve rokonok az arab, szír és egyiptomi lakodalmi és szerelmi énekekkel. Ezek a vőlegényt királynak és a menyasszonyt királynénak mondják (még ma is liturgikus gyakorlat megkoronázásuk a keleti rítusokban). Így lesz a vőlegény neve egyes dalokban Salamon. Ezért a dalgyűjteményt fölvették a Salamon királynak tulajdonított iratok közé, a „salamoni korpuszba”; ekkor kapta címét: „Az Énekek Éneke Salamontól” (Én 1,1). Ez azonban csak irodalmi fikció, történetileg kizárt, hogy a szöveg Salamon királytól származzék, túlnyomó része nem lehet idősebb a Kr. e. 5. századnál, sőt valószínűleg ennél újabb keletkezésű énekeket is tartalmaz. egymás mellé helyezett szövegek

Idáig a történet emberi. Mindennek alapján az Énekek Éneke a zsidó irodalom egyik jelentős értéke lehetne, de nem szent könyv. Csakhogy létezik egy olyan ószövetségi hagyomány, amely a kimondhatatlan Isten (YHWH) és Izrael kapcsolatát a férfi és nő kapcsolatának képeiben fejezi ki. Isten hitvesi szerelemmel szereti népét, s a bálványimádást házasságtörésként ítéli el. Ez a kép Izajásnál, Jeremiásnál, Ezekielnél, Ozeásnál annyira kidolgozott és erős, hogy lehetőséget kínál az Énekek Énekének allegorikus értelmezésére is. A hívő Izrael fölismerte, hogy e szerelmi énekek alkalmat adnak Isten és Izrael szeretetkapcsolatának átélésére. A könyv olvasása a zsidó húsvét liturgiájának részévé vált. Megszületett az Énekek Énekének spirituális értelmezése.

A folyamat nem ment viták nélkül. Mint Naftali Kraus írja:

A hagyomány nem mindig viseltetett egyértelműen e különleges szépségű mű iránt. Sokáig fel sem vették a Szent Iratok közé,3 mígnem a Nagy Szinódus (Kneszet Hágdolá) értelmezte a kifogásolt szövegrészeket, majd kanonizálták, vagyis felvették a héber Biblia megszentelt könyvei közé ... Másutt azt találjuk ... , hogy az Énekek Énekéről vita folyt: szent szöveg vagy sem. Simon ben Ázzáj tanúsága szerint: „hagyományban kaptam ezt attól a 72 öregtől (vagyis Szanhedrin tagtól), akik Elázár ben Ázárját az elnöki székbe juttatták ... , hogy az Énekek és a Kohelet4 szent szövegek.”5

A zsidó hagyományban általánossá vált a felfogás, hogy az Énekek Énekének misztikus értelmezése a helyes. Olyannyira, hogy a Kr. u. 2. század zsidó vértanúja, Rabbi Akiba már így beszél:

Isten őrizz, soha arról vita nem volt, hogy az Énekek Éneke szent szöveg-e, hiszen az egész világ nem ér annyit, mint az a nap, amikor az Énekek adatott Izraelnek. Mivel (ha) a Szent Iratok szentek, akkor az Énekek Éneke a Szentek Szentje...6

A rómaiak által a Tóra tanítása miatt kínhalálra ítélt zsidó bölcsnek ez a vallomása: vallomás Isten szeretetéről. Miközben izzó vasfésűkkel szaggatták le testéről a húst, Rabbi Akiba a S'má Jiszráélt imádkozta: „Halld Izrael: az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből” (MTörv 6,4-5). Talán így érthető, miért mondta Akiba, hogy az Énekek Éneke „a Szentek Szentje”. A szerelemben az emberi lény intim módon tárul föl a másik emberi lény előtt és ajándékozza magát neki, elfogadva a másik viszont-önajándékozását. A mártír bölcs az ószövetségi kinyilatkoztatásból – amely a szeretet Istenének hiteles önkinyilvánítása – ismerte és ízlelte Istennek ezt az intim föltárulását és odaadását népe iránt, és fenntartás nélküli odaadással viszonozta. Hogy is mondja a Sir Hasirim, az Énekek Éneke? „Erős a szerelem, mint a halál, és könyörtelen a féltés, mint az alvilág” (Én 8,8). A vértanúi odaadás fényében már másodlagossá, puszta nyersanyaggá válik a szerelemről éneklő szövegek eredeti, pusztán emberi értelme. A misztikus értelmezés hiteles.

Személyes véleményem az, hogy a Szentlélek sugalmazó tevékenysége akkor lépett be az Énekek Énekének szövegébe, amikor annak misztikus kontextusa megszületett a zsidó liturgiában és írásértelmezésben. Ezt a kontextust többé visszavonni vagy megváltoztatni nem lehet. Egy szöveg jelentéséhez mindig hozzátartozik annak kontextusa is, kontextus nélkül nincs jelentés. Keletkezésük kontextusában az Énekek Énekének szövegei profán nászdalok, Izrael hitének kontextusában misztikus énekek Isten szeretetéről népe iránt. A Szentlélek a misztikus kontextusba való átemelést sugalmazta. Sok hasonló példánk van, a Biblia helyenként pogány mítoszokból származó szövegeket is őriz, de átértelmezve, a monoteizmus kontextusába helyezve.7 Ilyenkor a Szentlélek a részletet eredeti kontextusában nem sugalmazta, az új kontextusba való beleszövést, átértelmezést már igen.

Az Egyház az Ószövetségi Szentírásban már az Énekek Énekének misztikus kontextusát örökölte, elhárítva magától és az útszélen hagyva Mopszvesztai Theodorosz (5. sz.) nézetét, aki a könyvben csak profánt tartalmat látott. Az Egyház Izrael gyökerén sarjadt fa (Róm 11,17-18), Izrael élő testéből nőtt ki, számos zsidó szerint ugyan kóros kinövésként, alázatos meggyőződésünk szerint azonban beteljesedésként, élő lombozatként az élő gyökérhez. Rabbi Akiba vértanúsága sokszorozódott a keresztény vértanúkban, akik nem voltak hajlandók tömjént égetni a pogány bálványok előtt. A „S'má Jiszráél” a jézusi főparancs része, második, az emberszeretetről szóló része szintén a zsidó Tórából származik (Lev 19,18). A keresztény hit központi tételében: „Isten a szeretet” (1Jn 4,18), az van összefoglalva, amit az Énekek ÉnekeKeresztes Szent János gyönyörű költeményeinek, amelyekben a hívő lélek és Isten kapcsolatát képek és verssorok ábrázolják szuggesztív erővel és teológiailag is kibontott jelentéssel. Itt a menyasszony már nem a nép, hanem az egyedi lélek, de nem vész el az újszövetségben a kollektív jelentés sem. „A Lélek és a menyasszony így szól: Jöjj el!” (Jel 22,17). A liturgia az Egyháznak, mint menyasszonynak szerelmes éneke misztikus Vőlegényéhez. esztétikailag megfogalmaz. Ez a misztikus ének volt ihletője

Ezekben a teológiai fölismerésekben oldódtak föl az Énekek Énekéhez fűződő egykori aggályaim. Ami magát a könyvet illeti, Balássy fordításában határozottan szépnek találtam, és szépnek találom ma is. Különösen a 8. fejezet 6. és 7. versét:

Tégy engem, mint pecsétet, a szívedre,
tégy, mint pecsétet, karjaidra engem.
A szerelem, mint a halál, erős,
a féltés, mint az alvilág, kegyetlen.
Eleven tűz, emésztő láng, örök,
tengernyi víz szikráit el nem oltja,
sodró folyam magával nem sodorja.
Add érte házad valamennyi kincsét:
mellette mind csak szánalmas kicsinység!

Ezek a sorok megmaradtak bennem, nem sikerült őket elfelejtenem, jóllehet a Vigiliának az a hajdani száma, amely ezt a fordítást tartalmazta, nincs meg már, könyvtárból tudnám előásni. Egy darabig hordtam magammal, de papi pályám során annyit kellett költözködnöm, hogy valahol elmaradt, vagy reménytelenül elkeveredett. Memóriám lapjára azonban ráégett, itt maradt pecsétként a szívemen. Egyszer magam is megpróbáltam verssé fogalmazni ugyanazt a részt, a Tarzi-oratóriumban, ami valójában nem oratórium, hanem verses játék. Ott így hangzik:

Tégy engem szívedre pecsétnek,
tégy engem pecsétnek karodra!
Szerelmed erős, mint a végzet,
könyörtelen a féltés pokla,
tűznek bokra, sziporkák csokra,
merítsd bár sistergő habokba,
a tenger alatt is lobogna –
tégy engem szívedre pecsétnek,
tégy engem pecsétnek karodra!

Sillye Jenő ezt megzenésítette, és nagyon sokszor volt alkalmam hallani; nem akart ez a Sir Hasirim fordítása lenni, hanem annak szövegéből kiindulva a mindhalálig való lefoglaltság, megpecsételtség lírai kifejezése. Hogy ne legyen félreértés: ezt a Vőlegény mondja a Menyasszonynak, Isten az embernek. Ő akar pecsét lenni szívünkön.

Amikor a Balássy-fordítást olvastam, nem volt még élményem arról, hogy Isten szeretete eleven tűz. Mégis szóltak hozzám ezek a sorok, s egy keresés egyik mozgatójává lettek, amely még ma is tart, mert akit megtaláltam, végtelen. Végtelen szeretet, végtelen szépség, végtelen gyönyörűség. De már ismerem gyönyörűségének ízét, már ráismerek szépségére. Bor c. versemmel fejezem be – ugyanabban a shakespeare-i szonettformában van írva, amelyben annakidején Balássy verseit olvastam az Új Emberben.

Szépséged bor, poharam telve van,
az öröm kelyhét emelem magasra,
forgok a mámor hullámaiban
szépséged örvényétől elragadva.

Mit tettél? Hogy tehetted? Nem tudod,
ki vagyok, piszkos és hazug csavargó?
Csak szólnak a fuvolák és dobok,
csak tündökölsz rám. Szépséged pazarló.

Hová legyek sebemmel? Sorsomat
egy hanyag mozdulattal átszegezted.
Éveim a szemétre hullanak,
poharamban szerelmed bora reszket,

szeretni hív és szeretni tanít.
Ki adhatna még nekem valamit?

Csókoljon engem

Isten érintését kívánni – Szeletekre vágjuk az embert? – Vezess, ó király, a kamrádba – Arcomat nem láthatod – Isten szerelmének tavasza – Öncélú szeretet – Mikor az ember megáldozott... – Mezítelen hit – Csak az öncélúság tévút

Az Énekek Éneke, a címfelirat után, így kezdődik: „Csókoljon engem szája csókjával” (Én 2,2). Ezt egyértelműen a menyasszony mondja, amint azt világosan megmutatja a következő vers, amelyben ezt olvassuk: „Szeretnek téged a lányok!” (Én 1,3). Vagyis a szöveg misztikus értelme szerint az ember mondja Istennek. Az ember kívánja az isteni szeretet eleven tüzének érintését.

Van ennek értelme? Testet test érinthet meg. A testi érintés érezhető, élvezetet vagy fájdalmat okozhat. De a testi érintés az Énekek énekének misztikus értelmezésében csupán allegória. Az ember vágyódhat arra, hogy Isten szeresse; minthogy Isten maga a szeretet, ennek a vágynak teljesülése ésszerűen várható is; de vágyódhat-e az ember Isten érintése után, más szóval, olyan tapasztalat után, amely éppúgy kifejezi az isteni szeretetet, mint a csók az emberi szeretetet?

Amikor a próféták írnak Istennek és népének szeretetkapcsolatáról a szerelem és a házasság képeiben, megmaradnak a kapcsolat elvont fogalmazásánál, nem mennek olyan konkrét részletekig, mint az ölelés vagy a csók. Ezen a ponton érezhetővé válik, miért mondta Rabbi Akiba, hogy az Énekek éneke a Szentek Szentje. Ennél bensőségesebben sehol nem beszél a Szentírás Isten szeretetéről. E bibliai könyv nyelvezete olyan kapcsolatot látszik föltételezni Isten és ember között, amelyet az intimitás, az érzelmi megragadottság, az intenzíven átélt föltárulás és odaadás jellemez. A férfi és nő szerelme egész lényüket forrósítja át, tárja föl egymás előtt és olvasztja egymásba, mint ahogy két olvadt vasdarab eggyé válik a kohó tüzében, s többé nem lehet őket szétválasztani, mert átjárták egymást és kölcsönösen meghatározták egymást – ezért fölbonthatatlan a házasság: „a kettő egy testté lesz” (Mk 10,8). Ebben a kapcsolatban nem csupán a test vesz részt, nem is csak az érzelmi világ (az érzelmek változékonyak, és a csupán érzelmekre fölépített házastársi kapcsolat már néhány év múlva krízisbe kerül), hanem a szív hűsége, az erkölcsi elvrendszer, a világnézeti alap és a vallási élményvilág is. Vérszegény volna azonban egy csupán elvekre és akarati döntésekre épülő házasság, amelyben nem lobban föl a vér és nem vonzódik mágnesként test a testhez. Vagyis: a hitvesi egyesülésben az egész ember vesz részt, a test és lélek, a szellemi világ és az ember természetfölötti dimenziója is. Sohasem mondhatjuk, hogy a test a lényeg, de azt se mondhatjuk soha, hogy a test mellőzhető. A gazdagon rétegezett emberi lény mesterséges széthasogatása kóros jelenség, az ember egységes lény, amely egyaránt magában hordozza a föld agyagát és az élet isteni leheletét (Ter 1,7). Vajon a végső értékkel, a végtelen Igazsággal és Szeretettel szemben az embert szeletelni kell és dimenziókra bontani, mivoltának egy részét mélyhűtőbe tenni és kivonni a forgalomból, hogy csak az értelem és akarat működhessen? Isten szeretete vajon csupán ránknehezedő parancsok teljesítése, fárasztó teher, mint a fahordás? Vagy elméleti művelet, mint egy geometriai feladat megoldása? Az Énekek éneke egészen mást sugall. Isten bebocsát bennünket halálnál erősebb szeretetének szentélyébe:

Vezess, ó király, a kamrádba,
vigadjunk és örvendezzünk veled,
magasztaljuk szerelmedet,
amely bornál is édesebb!
(Én 1,4)

Emlékszem, milyen meggyőződéssel mondta egyszer egy idős pap: „Istent nem lehet megtapasztalni.” Annyiban feltétlenül igaza is volt, hogy Isten transzcendens, meghaladja a teret és időt, és a mi tér-időbeli tapasztalatunk, érzéki megismerésünk nem érheti el őt. Abban is tökéletesen igaza volt, hogy az a teljesen közvetlen istentapasztalat, amelyet Isten színről-színre való látásának nevezünk, a földi élet során nem lehetséges. „Arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon” – mondja az Úr Mózesnek (Kiv 33,20). Isten végtelen és abszolút valóság, a mi véges és relatív lényünk nem ér föl hozzá. És mégis, a Szentírás zavarba ejtő részleteket tartalmaz, amelyekben Istennel való közvetlen találkozásról esik szó. Csak egyet idézek ezek közül, a Kivonulás könyvéből való, ugyanabból a könyvből, amely a fenti kijelentést is tartalmazza, s amely halálos tabuval veszi körül a hegyet, ahova Isten leszáll, hogy Mózessel beszéljen.

Mózes és Áron, Nádáb, Abiu és hetvenen Izrael vénei közül felmentek, és látták Izrael Istenét. – Olyan valami volt a lába alatt, mintha zafirkőből készült volna, és mint az ég, amikor tiszta. – Az Úr nem emelt rájuk kezet, pedig messzire távoztak Izrael fiaitól. Látták Istent, és ettek és ittak.
(Kiv 24,9-11)

Úgy tűnik tehát, hogy a Biblia mondanivalója e téren kettős. Egyfelől nem szűnik meg hangoztatni, hogy Isten „megközelíthetetlen világosságban lakik” (1Tim 6,16), transzcendenciájában meghalad minden emberi érzékelést és pszichológiát; másfelől azonban nem habozik kimondani azt a félelmetes és csodálatos valóságot sem, hogy Isten mindenhatósága át tudja törni végességünk határait, szabad szeretében igenis tapasztalhatóan belenyúl az ember életébe, részévé válik történelmünknek, s az az emberi élményegyüttes, amely Isten beavatkozását befogadja, ha nem is teljesen közvetlen, mégis valóságos megtapasztalása Istennek. Az ember hiába erőlködne magától, hogy eljusson egy ilyen tapasztalatra, Isten szeretete azonban szólítja őt. A következő idézetet a vőlegény mondja a menyasszonynak, Isten az embernek.

Kelj fel szaporán, szerelmem!
Jöjj, galambom, szépségem!
Mert a tél már elmúlt,
az eső elállt, elvonult,
földünkön előbújnak a virágok,
eljött a szőlőmetszés ideje,
s a gerle szava hallatszik a határban.
A füge már kihajtja első gyümölcsét,
s a virágzó szőlő illatot áraszt.
Kelj fel, kedvesem! Jöjj, te szépségem!
Te, galambom a sziklaüregben,
a kőszál rejtekében,
hadd lássam arcodat,
hadd halljam hangodat!
Mert a te szavad édes,
és oly bájos az orcád!
(Én 2,10-14)

Az ember Isten képére és hasonlatosságára alkotott lény, nincs mit csodálkozni azon, hogy Isten szépnek találja. Serdülő lányok és fiúk gyakran hosszan nézegetik magukat a tükörben, hogy szépek-e, és nem egyszer kétségbeesnek vélt csúnyaságukon; ha a szeretet Istenének ezt a vallomását mélyen befogadjuk szívünkbe, ez gyógyítja énképünk sebeit, és a Szentlélek működése hitvallásunk részévé tudja tenni, hogy szépek vagyunk. Talán kevésbé agresszíven mutatós külsőn ragyog át Isten képmásának egyedülálló és elbűvölő szépsége, de egész biztos, hogy valósággal átragyog rajta, és akinek Isten látást adott, meg fogja látni bennünk. Ugyanakkor, hogy a transzcendenciáról se feledkezzünk meg, nem szabad Isten szerelmi vallomását úgy értenünk, hogy ő hiányérzetet szenved nélkülünk. Isten lénye végtelenül gazdag, semmit nem lehet hozzáadni. Ő semmit se kívánhat abban az értelemben, hogy amennyiben nem kapja meg, csökken a boldogsága. Aki így gondolkodik Isten szeretetéről, túlzottan emberi módon gondolkodik, a teremtményi végesség törvényei szerint. Bennünk űr marad, ha nem kapjuk meg azt, amit szeretünk. Istenben nem lehetséges űr; ő önmagában teljes, de szeretetében éppen az a csodálatos, hogy kinyúl felénk, holott nincs szüksége ránk; ebben a szeretetben árnyéka sincs az önzésnek, sőt még lehetősége sincs; Isten szeretete tékozló és túláradó, a szó legnemesebb értelmében „fölösleges”, de ez a fölöslegesség Isten szükségszerű lényegével azonos. Az emberi szó megbotlik és dadog, nem tudja kimondani a szeretet misztériumát. „Szeretlek, mert élvezlek” – ez az önző szeretet megfogalmazása, így a töltött káposztát is lehet szeretni. „Szeretlek, mert te vagy” – ez a személyes szeretet megfogalmazása, így csak önértékű másikat lehet szeretni. De van a szeretetnek egy harmadik fokozata is: „Szeretlek, mert szeretlek” – ez az isteni szeretet. Clairvaux-i Szent Bernátnál olvastam: „A szeretet önmagának oka és célja. Szeretek, mert szeretek; szeretek, hogy szeressek.” Istenre ez a fajta szeretet jellemző. Nincs olyan szükséglete, amelyet a teremtmény ki tudna elégíteni, mert egyáltalán nincsenek szükségletei; de szeret, mert szeret, és szeret, hogy szeressen. Ez a legönzetlenebb és leghitelesebb szeretet, definiálhatatlan és levezethetetlen, mint Isten maga; mert ez a szeretet Isten maga.

Adjunk most határozott választ a kérdésre, hogy ez a szeretet csak isteni üzenet, kinyilatkoztatás, amit hittel el kell fogadni, vagy pedig ezen túlmenően élmény is, mint az emberi szerelem. A válasz alapjait már megfogalmaztuk: Isten valósággal behatol életünkbe, és az emberi lény minden dimenziója befogadja őt. Isten szeretete eléri tudatunkat, érzelmi világunkat, még testünket is.

Olvassunk el egy részletet az arsi plébános, Vianney Szent János katekéziseiből.

Mikor az ember megáldozott, valami szokatlant érez, valami jóleső fut át egész testén, minden ízén. Mi ez a jó érzés? Krisztus Urunk közli magát testünk minden porcikájával s mintegy megborzongatja valamennyit ... Azt kell mondanunk, amit Szent János apostol: „Az Úr az.” Sajnálni valók azok, akik ebből semmit sem éreznek.1

Nem valami szédült karizmatikus, nem valami rajongó aggszűz, hanem a paraszti szülőktől született, paraszti világban élő arsi plébános mondja ezeket a szavakat; nyilvánvalóan az Oltáriszentség normális hatásának tekinti a testet is átjáró szokatlan élvezetet, az Úrral való egyesülés misztikus érintését. Azt nyilvánítja rendellenesnek, ha valaki ebben nem részesül. Vianney Szent János nem volt elméleti teológus, de gyakorlati teológiája meghaladja nem egy egyházatyáét. Gondolkodásától teljesen idegen a keresztények két csoportra, „elitre” és „közönséges keresztényekre” való fölosztása. Ahogy az Úr mindnyájunk tápláléka a szentáldozásban, ugyanúgy mindnyájunk gyönyörűsége is. Efraim testvér, a Nyolc Boldogság Közösség alapítója, megírta magáról, hogy amikor még protestáns volt, katolikus templomokba járt áldozni, hogy ezt a gyönyörűséget élvezze. Nem tudta, hogy tilos az interkommunió, és Isten méltányolta jóhiszeműségét.

Korántsem azt akarom mondani, hogy Isten köteles érezhető örömöket osztogatni azoknak, akik szeretik. Ő a természetfölötti megtapasztalások adományozásában teljesen szuverén, s gyakran éppen a lélek érdekében tartja vissza a szellemi örömet, hogy tisztuljunk a lélek sötét éjszakájában; ám voltaképpen ilyenkor is jelen van bennünk Isten megfoghatatlan gyönyörűsége, csak háttérbe vonul; mint Keresztes Szent János kifejezi, ilyenkor „sötét tűz” égeti a lelket. De hogy ebben az állapotban is vonzónak érzékeljük Istent, azt az bizonyítja, hogy a lélek hallani sem akar arról, hogy visszaforduljon Isten szeretetének útjáról. Amit Vianney Szent János elmond, az a dolgok normális menete. Természetesen lehetséges, hogy a szellemi öröm akadályba ütközik bennünk. De ha így van, az felszólítás számunkra, hogy vessük bele magunkat mélyebben Isten szeretetébe, ne maradjunk sekélyesek.

A 63. zsoltárban imádkozzuk:

Isten, te vagy az én Istenem,
virrasztva kereslek.
Terád szomjas a lelkem, testem utánad eped,
mint a puszta kiaszott földje.
(Zsolt 63,2)2

Ha Isten lelkünket is, testünket is meg tudja érinteni az ő sajátos, semmi mással nem azonosítható érintésével, akkor az a normális, hogy testünk-lelkünk egyaránt eped ez után az érintés után. A katolikus lelki életben elterjedt az a tanítás, hogy az ilyen érintést nem szabad kívánni és nem szabad kérni, mert ez a lelki élmények öncélú keresése, „nyalakodás”, amelyben Istent édességként élvezzük, célból eszközzé tesszük, ahelyett, hogy mindenestül alárendelnénk magunkat szent akaratának. Különösen Keresztes Szent János dolgozta ki markánsan a „mezítelen hit” teológiáját. Két dolgot azonban nem szabad elfelejtenünk. Először: Keresztes Szent János tanítását szituálnunk kell; ő azokban a 16. századi spanyol kármelita körökben mozog, ahol Avilai Szent Teréz misztikus írásai jól ismertek, ezért könnyen föltámad a vágy a szellemi örömök öncélú hajszolására, s ő ezt ellensúlyozni akarja. A másik: Keresztes Szent János szereti az egyoldalúságig kiélezetten előadni teológiáját, a dolgoknak csak egyik oldalát elemezve. A dolgok másik oldalára egy szintén 16. századi spanyol misztikus, a ferences Alkantarai Szent Péter mutat rá, amikor a szellemi élvezetek kívánásáról ezt tanítja:

Az összes jámborsági gyakorlatoknak, de a lelki életnek is az a célja, hogy teljesítsük az isteni parancsolatokat, és mindenben megtegyük az Isten szent akaratát. Ehhez azonban szükséges, hogy előbb megöljük magunkban a saját önös akaratunkat, hogy az isteni annál könnyebben uralkodhassék rajtunk. Ez a kettő ugyanis homlokegyenest ellenkezik egymással. Ez a nagy győzedelmet azonban kivívni nem tudhatjuk, hacsak Isten minket nagy kedveskedéssel és szinte hízelgéssel nem gyámolít. Ezért kell az imádságban buzgón gyakorolni magunkat, hogy így ezeket a kedvességeket megnyerjük, és eme munkánkat jól és a kívánt célnak megfelelően végezhessük be.

Ebből a célból aztán már szabad kérnünk és esedeznünk, hogy Isten adja meg nekünk az imádságban a benső vigasztalásokat.3

Az öröm kívánása egészséges az emberben, a természetfölötti öröm kívánása is. A lelki tapasztalat azonban nem Isten, hanem teremtett valóság, mert Istent teljesen közvetlenül nem tapasztalhatjuk a földön. Egy teremtett valóság pedig sohasem lehet cél, csak eszköz, hiszen a cél Isten maga. Az élvezetet, amit az Istennel való szeretet-egység nyújt, öncélúan nem szabad kívánni, eszközként azonban szabad. Ez a kiegyensúlyozott álláspont.

Eddig az okoskodás. Befejezésül elmondom Ó édes Istenem c. versemet.

Érted rajong a szívem tavaszi napsütésben,
rügybontó fák alatt terólad álmodom,
ó édes Istenem, mi mindent teszel értem,
hogy földöntúli békéd ellepje homlokom.

Kit békéd átölel, nevet minden kudarcon,
ó vatta-puha fény, lelkem párnája te,
beléd temetem arcom, meleg csöndedben alszom,
erő a gyöngeségben, szentség igézete.

Ó téren-túli tánc, titkos találkozások
belső hullámverése, remegő rejtelem,
ó mágnes a magányban, vonzásod és varázsod
szerelmes ünnepe, én édes Istenem.

3 ALKANTARAI SZENT PÉTER: Imádság, elmélkedés. Szalézi művek. 229-230. o.

Keneteid illata

Szeretem a tömjénezést. A jó minőségű tömjén illata misztériumot sejtet és áhítatot ébreszt. Istennel való kapcsolatunkban látásunk, hallásunk és minden érzékünk résztvesz, a szaglóérzék is. A SirHasirim menyasszonya a kedves keneteinek illatáról beszél:

Keneteid illata kellemes,
neved kiöntött olaj,
ezért szeretnek téged a lányok!
Vonj engem magad után, siessünk
keneteid illata után!
(Én 1,3-4)

Számunkra szokatlan, de az ókori keleten gyakorlat volt, hogy a férfiak illatos olajat használtak: „Mirha, áloé és kasszia árad ruháidból” (Zsolt 45,9). Jézus is utal erre a szokásra: „Amikor böjtölsz, kend meg a fejedet...” (Mt 6,17), sőt az ő fejére is drága nárdusolajat önt egy asszony (Mk 14,3-9). Ugyanakkor a kenetnek rituális jelentősége volt, így a papok és a királyok fölkenésénél. A király „az Úr Fölkentje” (1Sám 12,3-5), a várva várt eljövendő Király a Fölkent, a Messiás. A király, későbbi értelmezésben az eljövendő Messiás, „az öröm olajával” van felkenve (Zsolt 45,8). A „Krisztus” cím a Messiás szó görög fordítása. Az első János-levél a Szentlelket nevezi Isten kenetének (1Jn 2,27). A János által hirdetett keresztség után Isten „Szentlélekkel és erővel” kente föl Jézust (Csel 10,38). A kenetnek gyógyító jellege is van: az apostolok „sok beteget megkentek olajjal, és azok meggyógyultak” (Mk 6,13). Az Egyház is használja a kenet szimbolikáját, mind a keresztelendők olajában (fölkenés a Gonosz elleni küzdelemre, ahogy az ókori birkózók is olajjal kenték meg magukat), mind a betegek lelki-testi gyógyításában (betegek kenete), legfőképpen pedig a bérmálásban, a Szentlélek közlésében. Olajjal kenik meg a papok kezét a szenteléskor, a templomok falát is a templomszentelés szertartásában.

„Keneteid illata...” A kifejezés Isten vonzására, erőterére utal, a gyönyörűség ígéretére, amelyet az Istennel való egyesülés kilátása magában hordoz. Arról az élvezetről, amelyet Isten érintése az embernek okoz, az előző előadásban kifejtettem, hogy a Szentírás és a lelki élet mesterei szerint nem pusztán elvont szellemi öröm, hanem kiterjed az ember egész lényére. Azt is tisztáztuk, hogy ezt az élvezetet szabad kívánnunk, csak éppen nem önmagáért, hanem eszközként ahhoz, hogy akaratunk egészen egyesüljön Isten akaratával. Az Istennel való egyesülésünk ugyanis nem szimmetrikus viszony, nem vagyunk felcserélhető partnerek. Ő végtelen, mi végesek vagyunk; ő tökéletes, mi gyarlók vagyunk; ő a teljesség, mi töredékek vagyunk; neki nincs szüksége ránk, mi mindenben őrá szorulunk; ő önmagában hiánytalanul boldog, mi viszont csak akkor lehetünk boldogok, ha elérjük őt, végső célunkat. Ő boldogságunkat akarja s ezt fejezi ki törvényeiben, nekünk pedig teljesítenünk kell akaratát, ha nem akarunk elveszni. Más szóval: alá vagyunk rendelve Istennek, akaratunkat az ő akaratához kell igazítanunk, míg ő teljesen szuverén tetszése szerint bánik velünk, bár mindig szeretettel, hiszen saját szeretet-lényét nem tagadhatja meg.

Ennyiben a férfi és nő kapcsolata nem tökéletes ábrázolása Isten és az ember kapcsolatának, hiszen az emberi szerelemben és házasságban két egyenrangú személy önként választott kölcsönös kapcsolatáról van szó. Igaz, a Szentírás tartalmaz helyeket, amelyek szerint a nő alá van rendelve a férfinak:

Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak; ő a test üdvözítője. De mint ahogy az egyház Krisztusnak van alárendelve, úgy az asszonyok is mindenben a férjüknek (Ef 5,22-24).

Minden férfinek feje Krisztus, az asszonynak a feje a férfi, Krisztus feje pedig az Isten ... Nem a férfit teremtették az asszonyért, hanem az asszonyt a férfiért. Ezért az asszonynak viselnie kell a fején az alárendeltség jelét (1Kor 11,3.9-10).

E bibliai helyek alapján egy darabig az a nézet uralkodott a katolikus teológiában, hogy a nő alárendeltsége a férfinak a házasságban isteni törvény. Ezt a nézetet fejti ki XII. Piusz pápa is egy, fiatal házasok előtt mondott beszédében:

Feleségek, legyetek emelkedett lelkűek! Ne elégedjetek meg azzal, hogy csupán elfogadjátok és mintegy csak eltűritek férjetek tekintélyét, melynek Isten a természet és a kegyelem rendje szerint alávetett benneteket, hanem szeretnetek is kell a magatok őszinte engedelmeskedését, ugyanolyan tisztelettudó szeretettel, mellyel magának a mi Urunknak tekintélyével szemben viseltettek, akitől minden főhatalom ered.1

Fundamentalista szentírásmagyarázók ma is ezt az álláspontot tartják. A Biblia árnyaltabb megértése azonban arra figyelmeztet bennünket, hogy a szóbanforgó helyeken a tulajdonképpeni mondanivalóról le kell hántanunk a korhoz kötött kifejezési formát. Szent Pál patriarkális családmodellben gondolkodik és beszél. Az első korintusi levél fent idézett helyén azonban voltaképpen semmi mást nem akar mondani, mint azt, hogy az asszonyok tartózkodjanak a szabados viselkedéstől az istentiszteleteken, és tartsák meg az ősegyház közösségeinek a zsinagógától átvett viselkedési szabályait. Az efezusi levélből származó idézet már mélyebb, hiszen ez a házasság szentségi teológiájának alapja. A hitvesi kapcsolat hatékony szimbólum, amelyben megjelenik Krisztusnak és az ő Egyházának kölcsönös szeretete. Ez az ószövetségi szimbolika beteljesedése, amelyet a keresztény házasfeleknek tudatosan élniük kell, kegyelmi kincseket merítve belőle a házasélet feladataihoz és örömeihez. Miközben azonban az apostol a fölé- és alárendeltség kifejezéseit használja („Asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek” – „Férfiak, szeressétek feleségeteket”), voltaképpen mindkét féltől az akarat gyöngéd odasimulását kívánja a másik akaratához: a férfitól megkívánt szeretet, melynek mértéke Krisztusnak Egyháza iránti szeretete, éppúgy teljes odaadás, mint az asszonytól megkívánt engedelmesség. Miközben tehát a terminológia teljesen a házasság ókori, patriarkális modelljéből van merítve, a tulajdonképpeni mondanivaló a kölcsönös feltétlen odaadás megkívánása mindkét féltől.

Ennek alapján az Egyház újabb dokumentumaiban már nem találjuk meg a nő alárendeltségét, ami soha nem is volt visszavonhatatlan hitigazságként definiálva. II. János Pál pápának a női méltóságról szóló apostoli levele (Mulieris dignitatem) világossá tette számomra, hogy az Egyház csendben föladta ezt a tanítást. Nem található a Katolikus Egyház Katekizmusában sem.

Mindebből azonban kár volna azt a következtetést levonni, hogy a férfi és női szerep a házasságban teljesen szimmetrikus. A férfi és nő mind biológiailag, mind pszichikailag különbözik egymástól. Ha úgy adódik, férfi is pelenkázhat, nő is fenntarthatja a családot; de azért a férfi sose fog gyermekágyban feküdni, s természetesebben tudja képviselni az igazságosztó tekintélyt a gyermekekkel szemben. Mindig lesz értelme annak a képnek, hogy a házasságban a férfi a „fő” és az asszony a „szív”. Ez a különbség pneumatikus szinten is fennáll. A különböző nemhez tartozó hívők más és más módon találják bele magukat az isteni Vőlegénnyel szemben az embert képviselő menyasszony szerepébe az Énekek Énekében. A szexualitás szublimált energiái a két nemnél különböző módon jelentkeznek a fantáziában és az érzelmi életben. Egyik nem kisebb értékű, mint a másik, de nem is szabad elmosni a különbséget. Mint gyóntató, tapasztalatból tudom, hogy a nők nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az érzelmi átélésnek és a konkrét részleteknek, a férfiaknak fontosabbak az absztrakt törvények és elvek. Ez csupán akkor hiba, ha annyira el van túlozva, hogy a másik oldal elhanyagolásához vezet.

Ami azonban mindenkire áll, az az Istennek való alárendeltség következetes érvényesülése. Ő a célunk, az átélés csak eszköz. Ugyanaz az Alkantarai Szent Péter, akit korábban az istenélmény pozitív szerepének igazolására idéztem, élesen elutasítja az öncélúan keresett lelki élvezeteket.

Az Istennel való társalkodás önmagában véve a legédesebb és legkellemesebb valami, abban nyoma sem lehet a keserűségnek ... Ebből szokott azután származni az, hogy sokakat annyira megkap ennek a csodálatos és szokatlan édességnek ereje – hisz nála nagyobbat elképzelni sem lehet – , hogy az Istenhez járulnak és különböző lelki gyakorlatokat vállalnak, mint lelkiolvasást, imádságot, elmélkedést, a szentségekhez való gyakori járulást: de leginkább amiatt a roppant gyönyörködés miatt, melyben ilyenkor részesülnek. Ezek a főcélnak azt veszik, ami őket ezekre rábírta, vagyis e csodálatos édesség vágyát és annak teljesülését. Rettenetes tévedés ez, és sokan beleesnek ebbe. Mert nemde minden cselekedetünknek végső célja szükségképpen az, hogy velük Istent szeressük, őt teljes szívvel keressük? Márpedig ezek inkább szeretik és keresik magukat, a maguk kedvtöltését és gyönyörködését, mint az Istent.2

Az emberi szerelemnek is tévútja a gyönyör öncélú keresése, amely paráznasághoz és házastársi hűtlenséghez vezet. Individualista társadalmunkban sok fiatal számára merül föl a kérdés, miért kell várni a nemi kapcsolattal a házasságig, amikor a testi szerelem gyönyörű dolog, és ők úgyis össze szándékoznak házasodni. A testi szerelem valóban gyönyörű dolog; nincs igazuk azoknak, akik valami szennyes fertőnek látják. Azok a fiatalok, akik nem tagadják meg magukat és nem várnak a szexuális élettel a házasságig, nem azzal hibáznak, hogy rossz dolgot választanak, hanem hogy öncélúan választják. Nem látják a nemek közötti kapcsolat belső lényegét, amely nem egyszerűen egymás szerelmének élvezése, hanem egymás személyiségének a feltétel nélküli egyesülésig való befogadása, s ugyanakkor saját személyiségüknek a feltétel nélküli egyesülésig való odaadása. Ezt a kölcsönös odaadást és elfogadást nevezzük házasságnak. Amíg ennek objektív feltételei nincsenek adva, addig a szexuális egyesülés elhibázza célját és páros önzéssé lesz. Ilyen páros önzésre aztán nem lehet életre szóló kapcsolatot fölépíteni; az önző partnerség ellenáll a Krisztus és Egyháza közötti szeretet misztériumának.

Istennel való egyesülésünkre mindezt kicsit megváltoztatott értelemben kell alkalmazni. Őt ugyanis nem sok lehetséges személy közül választjuk társunknak, hanem belső szükségszerűségnél fogva ő életünk egyedüli beteljesítője és végső célja. Az ember természetes vágyai különböző teremtett dolgokra irányulhatnak, ezek a dolgok azonban nem öncélúak, hanem további értékekre s végül Istenre mint végső célra mutatnak. Embervoltunk belső gravitációja Isten felé vonz. Ezért mondja Nagy Szent Bazil a szerzeteseknek:

Az istenszeretet nem tanítható. Hiszen azt sem másoktól tanultuk meg, hogy örüljünk a napfénynek, s ragaszkodjunk az élethez. Sőt, szüleink és nevelőink szeretetére sem más tanított bennünket. Éppen így, sőt még sokkal inkább, az istenszeretet nem kívülről jövő tanítás eredménye. Amint ugyani az élőlény (t.i. az ember) létrejött, egyúttal megjelenik benne valamilyen csíraszerűen bontakozó értelem, amelyben eleve megvan a törekvés a szeretet kifejlesztésére. Erre lehet alapozni az Isten parancsainak tanítását, ezt lehet gondosan kibontakoztatni, hozzáértéssel nevelni, és Isten kegyelme révén tökéletességre vinni. Mi is az istenszeretetnek ezt a bennetek rejlő szikráját akarjuk a Szentlélektől kapott erővel föléleszteni, felhasználva Isten segítsége mellett a ti imáitokat és buzóságotokat, amely szükséges föltétele célunk elérésének.3

Mindazok az értékek, amelyeket a teremtett világban fölfedezünk, Istenben végtelen fokban vannak meg. Mindaz a szépség és jóság, mindaz az izgalom és kaland, mindaz a kristálytiszta logika és termékeny örvénylés, mindaz a bensőséges barátság és lángoló szerelem, mindaz a merész ambíció és áldozatkész nagylelkűség, mindaz az aprólékos hűség és nagyvonalú elegancia, mindaz a szerető gondoskodás és vakmerő kockázatvállalás, az ellentétek ütközésének és harmóniába oldódásának mindaz a felkavaró esztétikuma, a pólusok között ívelő feszültségnek mindaz a kényes és csodálatos játéka, a megbocsátásnak mindaz az előkelősége és az igazságért folytatott harcnak mindaz a gyönyörű konoksága, a mélységekbe hatoló gondolkodásnak mindaz a veszélyes gyönyörűsége és a docta ignorantia gyermekivé finomult bölcsességének mindaz a nemes játékossága, mindaz az élvezet, amit a test, az érzelem és a szellem fölfedezhet és befogadhat, csak gyönge előízét jelenti Isten igazi értékének, lénye határtalan teljességének, szenvedélyt felizzító más-voltának. A dolgok csak léteznek, de Isten a lét. Azon túl, hogy magában foglal minden értéket éspedig végtelen fokban, ugyanakkor mindenen túlmutató egyedülálló értékként jelentkezik, amit a Biblia ezzel a szóval mond ki: Isten szent. Sokmindent és sok mindenkit lehet szeretni, de Istent, aki szent, imádással kell szeretni. Az imádás a hódolat határtalansága, az odaadás parttalansága, a teremtmény felolvadása az isteni Másság misztériumában. Szerethetünk egy macskát vagy egy zeneszerzőt, egy kisbabát vagy egy jóbarátot, de az imádás egyedül Istennek jár ki.

Egykori spirituálisom, szemináriumunk lelkiigazgatója, egyszer azt mondta: „Nem a szentekről kell olvasni, hanem a szenteket kell olvasni.” Azokat, akik ismerik Isten keneteinek illatát. Valami olyan minőség van bennük, ami Istenre jellemző. Részesültek Isten szentségéből. Ha egy szent Istenről beszél, átüt szavain az imádás. Idézek egy részletet Assisi Szent Ferenc „meg nem erősített Regulájából”, amit a jogászok nem találtak használhatónak, ő azonban életszabálynak szánta a „kisebb testvérek” számára.

Mindnyájan, mindenütt, minden helyen, minden órában és minden időben, mindennap és szüntelenül higgyük igazán és alázatosan, zárjuk szívünkbe és szeressük, tiszteljük, imádjuk, szolgáljuk, dicsérjük és áldjuk, dicsőítsük és mindenek fölé helyezzük, magasztaljuk és hálaadással illessük a fölséges és hatalmas, örök Istent, a háromságot és egységet, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, mindenek Teremtőjét, a benne hívők és remélők és az őt szeretők Üdvözítőjét, aki kezdet és vég nélkül való, változhatatlan, láthatatlan, kibeszélhetetlen, kimondhatatlan, megfoghatatlan, kifürkészhetetlen, áldott, dicséretes, dicsőséges, magasztalásra méltó, fölséges, magasságbeli, édes, szeretetre méltó, gyönyörűséges és egészen kívánatos, mindörökké. Amen.4

Bizonyos mértékig meg tudom érteni, hogy a jogászok nem találták használhatónak... Mégis, én mindnyájunk számára használható életszabálynak tartom.

Ideteszek még egy verset; Szeptemberi séta a címe.

A lombok őszi tűzvésze a fákon
s az imádás tűzvésze bennem –
lobogj, lobogj, gyönyörűm, boldogságom,
tüzedben jó pihennem.

Lobogj, lobogj, határtalan szabadság,
emésztő tűzfolyam.
Folyosóról folyosóra szakadsz át
lényem tárnáiban.

Mi voltam én, mielőtt összeomlott
magányom vára, és
föllobbantál, szebben az őszi lombok
máglyáinál, lángoló ölelés?

Hogy mondjam el, milyen mocsokban éltem,
milyen sötét iszapban,
micsoda szívszorító rettegésben
kuksoltam és kutattam,

milyen volt a pokollal kergetőzés,
a lét mélyén a fagy,
az örvénylő jég? Lobogj, tiszta tűzvész!
Hogy mondjam el, ki vagy?

Szív újulása, ki beszél terólad?
Beszél a déli szél,
amely új szomjat hoz a szomjazónak,
nem érzik, mégis él,

beszélnek a Duna vizén a fodrok,
fölszólalnak a szétszórt
vadvirágok, hírt ad a betonoszlop,
beszél az őszi égbolt,

beszél a liget, hol minden bokorban
titkos fészkeden ülsz,
a lombkoronák a gesztenyesorban,
s bennem, ki a fagy martaléka voltam,
beszél a benti tűz.

Ó király

„Vezess, ó király, a kamrádba...” (Én 1,4) Az Énekek énekében királynak hívják a vőlegényt: „Jöjjetek, nézzétek, Sion szüzei, Salamon királyt a koronával, amellyel anyja megkoronázta menyegzője napján, szíve vígságának napján!” (Én 3,11). Egyesek arra gondolnak, hogy ez a terminológia történetileg pogány kánaáni termékenység-kultuszra, a király és a papnő rituális tavaszi nászünnepére megy vissza. De akárhonnan származik is, abban az értelmezésben, amelyben az Egyház olvassa a Sir Hasirim szövegét, a Király szó használata teljes mértékben indokolt, hiszen a vőlegény: Isten. A kifejezés csak kiemeli azt, amit az előző előadásban kifejtettem arról, hogy Istenhez fűződő viszonyunk nem szimmetrikus. Az Ószövetség számos helyen királynak nevezi az Urat, máshol trónusát emlegeti. Ügyelnünk kell azonban arra, hogy a „királyság” fogalma a Bibliában nem olyan statikus fogalom, mint a nyugati kultúrában. A héber gondolkodás dinamikus. Így például az Isten kozmikus és üdvtörténeti királyságát ünneplő 97. zsoltár elején a magyar fordításban ezt a kijelentést találjuk: „Király az Úr!” (Zsolt 97,1). Ha azonban ennek alapján azt gondolnánk, hogy a héber eredetiben a melek, király szóval találkozunk, tévednénk; a zsoltárban az ugyanabból a gyökből képzett malak ige áll, amit így fordíthatunk le: az Úr uralkodik, királyként működik, királyi hatalmat gyakorol. Ennek megfelelően az újszövetségi „Isten országa” kifejezés sem valami statikus fogalmat takar, hanem Isten királyi működését, királyságának aktív gyakorlását, uralkodásának dinamikáját. Ha tehát Isten imádását úgy fogalmazzuk meg, hogy őt királyunkként ünnepeljük, ezzel nem csupán az ő minden más értéket meghaladó értékteljességét fejezzük ki, hanem azt a tevékenységét is, amit ő gyakorol fölöttünk: rendelkezik velünk, irányít minket, cselekszik bennünk.

„Vezess, ó király, a kamrádba...” Magunktól nem léphetünk be a Király kamrájába. Nem mi törjük fel Isten intimitásának zárt ajtaját. „Íme, nyitott ajtót adtam eléd, melyet senki sem zárhat be” – mondja az Úr (Jel 3,8). Ha ő nem nyitja meg előttünk megközelíthetetlen világosságát, nem léphetünk be abba. Minden olyan misztika, amely technikák, módszerek segítségével törekszik a valóság végső titkának intuitív megragadására, alapjaiban elhibázott, mint azt a Zennel kapcsolatban máshol kifejtettem.1 A Király nem manipulálható.

Meg kell értenünk a Teremtő és a teremtmény közötti radikális különbséget. A Teremtő nem esetlegesen viszonyul a léthez, hanem ő maga a lét. Éppen a létezési aktus a mivolta, minden megszorítás nélkül. „Vagyok, aki vagyok” - mondja Isten Mózesnek a csipkebokor-jelenetben, és: „»Vagyok« küldött engem hozzátok” (Kiv 3,14).2 Számomra az a tény, hogy „vagyok”, esetlegesség. Ha nem jöttem volna létre (mondjuk: szüleim történetesen nem ismerkednek meg egymással), nem volnék. Teljességgel elképzelhető egy olyan valóság, amelyben nem vagyok jelen sehol. Ámde hogyan részesülhetnék egyáltalán a létben, ha a lét nem állna fenn eleve, tőlem és minden esetleges létezőtől teljesen függetlenül? Az önmagában fennálló lét (esse subsistens) nélkül nem gondolható el a létben való részesedés (esse participatum) sem. Ez a metafizikai összefüggés az alapja annak, hogy Isten valósága a teremtett dolgokból felismerhető. Ezt tanítja a Szentírás is. A római levél így beszél a pogányokról:

Amit ugyanis tudni lehet Istenről, azt világosan ismerik, mert Isten kinyilvánította nekik. Hiszen azt, ami láthatatlan benne: örök erejét, valamint istenségét tapasztalni lehet a világ teremtése óta, mert az értelem a teremtmények révén felismeri (Róm 1,19-20).

Hasonló állítást olvasunk már a Bölcsesség könyvében is:

A teremtmények nagyságából, szépségéből nyilván meg lehet ismerni azok teremtőjét (Bölcs 13,5).

Ennek alapján az I. Vatikáni Zsinat dogmaként mondta ki:

Aki azt állítja, hogy az egy, igaz Istent, a mi teremtőnket és Urunkat az emberi ész természetes világával az ő műveiből bizonyossággal felismerni nem lehet, legyen kiközösítve.3

E dogma tartalmának további pontosítása történt a Szent X. Piusz által elrendelt antimodernista eskü szövegében:

Vallom, hogy Isten, mindenek kezdete és célja, az ész természetes fényénél mindabból, amit készített (Róm 1,20), vagyis a teremtés látható dolgaiból, ahogyan az ok az okozatból, biztosan megismerhető, sőt bizonyítható is.4

Újabban sok teológus óvatosabban kezdte kezelni Isten bizonyíthatóságát, attól tartva, hogy a szabatos tudományos bizonyítás fogalma itt nem alkalmazható. Ez az aggodalom azonban alaptalan. A bizonyítás az ismeret bizonyosságának reflexív formára hozása: az a „bizonyossággal való felismerés”, amiről a dogma beszél, ha reflexív formára hozzuk, nem lesz más, mint bizonyítás. Egy metafizikai bizonyítás semmivel sem kevésbé logikus és szabatos, mint egy matematikai bizonyítás, bár lényegesen különbözik attól. A matematika homogén fogalmakkal dolgozik, míg a metafizika a tapasztalatból kiindulva annak előfeltételeit keresi, s így átlépi a tapasztalat határait. Ez az átlépés az istenbizonyításnál a határoltból a határtalanba, a végesből a végtelenbe történik, ezért olyan csúcsteljesítménye az emberi szellemnek, amit teljes precizitással csak nagy absztrakciós képességű és a szellemi dolgokra fogékony értelem képes végrehajtani. Maga a gondolatmenet egyszerű, a létezők megtapasztalásából következtet az önmagában fennálló létre, mégis a legtöbb ember csak kevésbé szabatos és reflektált formában képes megragadni. Ez kelti azt a látszatot, hogy az istenbizonyítás kevésbé precíz, mint az egzakt tudományokban szereplő levezetések. Lényege szerint ugyanis nem levezetés, hanem fölvezetés, az adottságok visszavezetése legvégső előfeltételükre, s nem homogén, hanem analóg fogalmakkal dolgozik.

Mégis elmondhatjuk, hogy a természetes emberi ész saját erejéből bizonyosságot szerezhet Istenről, még ha nehézségekkel küzd is e bizonyosság megszerzésében. Ezzel azonban Istent csak mint a teremtett dolgok végső okát, az esetleges valóság szükségszerű hátterét ismerjük meg, vagyis nem önmagában, hanem csupán ahogy műveiben tükröződik. Mégse kell azt gondolni, hogy ez a természetes istenismeret statikus. Képzeletünk a teremtést hajlamos úgy elénk állítani, hogy egyetlen pillanatig tart: Isten megteremti a világot, s attól kezdve a világ saját belső képességeinél (vagy tehetetlenségénél) fogva létben marad.

Be van fejezve a nagy mű, igen,
A gép forog, az alkotó pihen.
(Madách)

Ez az elképzelés azonban gyökeresen hamis. A teremtmény nemcsak létezése első pillanatában, hanem létezése második, harmadik és milliomodik pillanatában is állandóan rászorul arra, hogy Isten létben tartsa és működtesse. Ilyen az esse participatum belső természete: csak addig és annyiban létezik, ameddig és amennyiben az esse subsistens részesíti a létben. Ha a Teremtőnek ez az akciója megszűnik, a teremtmény mindenestül visszazuhan a semmibe. Ezért lehetetlen a deizmus, amely Isten és műve között minden további kommunikációt tagad. Ha Istent a teremtés királyának nevezzük, ugyancsak élnünk kell a királyság fönt vázolt dinamikus fogalmával. Isten állandóan cselekszik a teremtésben. Ezt a tevékenységét imádással kell néznünk, hiszen benne futnak össze a teremtmények célosságának szálai.

Ahol a természet, a történelem vagy a művészet elér azoknak a ritka pontjainak egyikére, ahol a létezők mélyén megjelenik a létre utalás, láthatatlanul és névtelenül érzékeljük az Istent. Ilyen egy megragadó szépségű hegycsúcs, ilyen lehetett a nyugati szárazföld megpillantása Kolumbusz hajóján, ilyen egy-egy Van Gogh festmény szuverén létélménye, jóllehet a téma teljesen profán. Hasonló példákat találunk a költészetben. Petőfi Befordultam a konyhára c. verse a maga keresetlen tömörségében a lét nyelvén beszél; ez a sor, hogy „Tüzet rakott, eszemadta” lenyűgöző biztonsággal ragadja meg a legény-leány viszony ősi bipolaritásában az örökkévalót. Ha a lány nem tüzet rakna, hanem mondjuk egy gázkazán termosztátját állítaná be, odalenne a vers elementáris erejű szimbolikája, a pipában, a konyhában és a szívben égő tűz teremtést idéző hatalma.

Ady Endre Jó Csönd-herceg előtt című versében hasonló súlyú szimbolikát találunk, de ezúttal nem a szép lányt megpillantó fiatalember dévaj rámozdulásában, hanem az éjszakai magány fokozhatatlan feszültségében.

Holdfény alatt járom az erdőt,
Vacog a fogam s fütyörészek.
Hátam mögött jön tíz-öles
Jó Csönd-herceg
És jaj nekem, ha visszanézek.

Oh, jaj nekem, ha elnémulnék,
Vagy fölbámulnék, föl a Holdra:
Egy jajgatás, egy roppanás,
Jó Csönd-herceg
Nagyot lépne és eltiporna.

Az éjszakai félelem és az embert össezúzó csönd drámája ismét a létet magát ragadja meg, pedig a versnek semmilyen vallási színezete nincs. Jöjjön még egy harmadik vers-példa, Pilinszky Kis éjizenéjének egyik darabja:

Elgurulnak az ismeretlen csöndben,
mélyen a csillagok alatt
elgurulnak
s megállanak
a mozdulatlan billiárdgolyók.

Itt már ember sincs, csak egy személytelen kép, a mozdulatlan biliárdgolyók gurulása és megállása a mérhetetlen kozmosz csöndjében és ürességében, és az ember a banális, profán képben Istent érzi. Nem véletlenül tartotta Pilinszky azt a véleményt, hogy minden költészet eredendően vallásos jellegű. A költő dolga olyan szavakat találni, amelyek megidézik a létet, és a lét részesedés Isten titkából.

Nem szabad azonban összetévesztenünk Isten teremtői tevékenységét azzal a különleges eseménnyel, amikor Isten saját valóságában mutatkozik meg teremtményének; amikor tehát nemcsak a teremtett valóság szükségszerű előfeltételeként fogadjuk be, olyan analógiákon keresztül, amelyek nem saját arcát mutatják, hanem teremtő, fenntartó és célrairányító tevékenységét. Azok a döbbenetes élmények a Bibliában, amikor Isten saját titokzatos más-voltában, kifürkészhetetlen szentségében mutatkozik meg teremtményének, sőt szeretetével személyesen szólítja meg és szerelmes egyesülésre hívja az embert, nem sorolhatók Isten természetes megismeréséhez. Valami félelmetesen más mutatkozik itt meg, amiben az ember nem csupán a létezés titkát sejti meg, hanem szuverén személyességgel találkozik, amely nevén szólítja őt.

Részemről nagyon szeretem Ábrahám történetét, amikor az Úr megígéri neki, hogy annyi utóda lesz, mint az égen a csillag.

»Hozz nekem egy háromesztendős üszőt, egy háromesztendős kecskét, egy háromesztendős kost, továbbá egy gerlét és egy galambot!« Ekkor ő elhozta mindezeketm középen kettévágta őket, és lerakta a két darabot egymással szembe; a madarakat azonban nem vágta ketté. A húsokra ragadozó madarak szálltak, de Ábrám elűzte őket. Amikor aztán a nap leszállóban volt, mély álom fogta el Ábrámot, és nagy rettegés és sötétség szállt rá. ... Amikor a nap lenyugodott, sűrű sötétség lett. És íme, megjelent egy füstölgő kemence és egy tüzes fáklya, s átvonult a húsdarabok között. Ezen a napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal... (Ter 15,9-12.17-18)

Ugyanaz az elementáris erő, a lét megidézésének ereje van jelen ezekben az archaikus sorokban, a sivatagi éjszaka félelmében, amelyet az imént három újkori költeményben mutattam fel; de itt van valami más is. Isten szereplője a jelenetnek, beszél és cselekszik. Nemcsak háttere a valóságnak, nemcsak az a hallgatag létteljesség, amelyben minden létező részesedik a maga módján, hanem személy, aki kapcsolatra lép egy emberi személlyel, és történetének részévé válik. Kilép megközelíthetetlen transzcendenciájából, kiválaszt egy konkrét embert egy konkrét feladatra, szövetséget köt vele. Az embert persze megkísérti a gondolat, hogy mitológiával van dolga; a teljes kinyilatkoztatás összefüggésében olvasva azonban kioldhatók a jelenetből a mitologikus asszociációk, és az esse subsistens szuverén más-volta egy élő történet elemeként jelenik meg. Ez a természetfölötti kinyilatkoztatás.

Isten a teremtésben is beszél önmagáról; a havas hegycsúcsokban is, a mérhetetlen horizonton megjelenő új szárazföld drámájában is, a szép lányt megpillantó fiatal férfi szívének lángralobbanásában is, az éjszakai erdő magányának félelmetes neszeiben is, a biliárdasztalok fölé boruló csillagos égbolt ismeretlen csöndjében is – de itt valami más van: valaki szól, és füstölgő kemenceként és tüzes fáklyaként, a tűz ősi szimbólumában a szuverén Egészen Más jelenik meg és teszi magáévá Ábrahám szövetségi áldozatát. Isten itt partner lesz az ember számára. Nem egyenrangú partner; félelem kíséri, mert megközelíthetetlen Titok; mégis jóindulatú Ábrahámmal, s a szövetségkötés éjszakáján olyan kapcsolat jön létre, amely sorsa lesz a pátriárkának, sorsa lesz Izrael népének és sorsa lesz az újszövetségi Egyháznak is.

A természetfölötti kinyilatkoztatásban Isten nem valamit közöl önmagáról, hanem önmagát közli.

Ábrahámra sűrű éj borul, mielőtt találkozna az Úrral. Mindnyájunknak vannak Isten nélküli napjai; pontosabban, olyan napjai, amikor az ember mintha semmit sem tudna Istenről, mintha Isten nem volna jelen életében. De a hit ilyenkor azt mondja: ez csak látszat. Isten a mérhetetlen hallgatásban lakik, maga a csönd is az ő szava, és nem követelhetünk tőle élményt. Az egész teremtés Istenről beszél, akkor is, amikor éppen süketnek érezzük magunkat szavára.

Fekhőhelyemen éjjelente
kerestem, aki szeret a lelkem.
Kerestem, de nem találtam. (Én 3,1)

Süketségünk nem visszavonhatatlan. A kinyilatkoztatás az emberi egzisztenciának az az ajándékba kapott rétege, amelyben az üresség jelenlétté válik, a csönd beszéddé, és az éjszakán tűz vonul át.

Ideteszem Hová rejtőztél c. versemet, amely a hiány és a tapsztalat kettősségét igyekszik egységbe oldani. Shakespeare-i szonett ez is. Ilyenekből egész ciklust írtam, példás szerénységgel úgy gondolva, hogy amit Shakespeare tudott, azt én is tudom.

Hová rejtőztél eddig, parttalan?
Szememben por volt és hamu a számban.
Köd volt – és most a ködnek vége van,
s a köd mögött a boldog óceán van.

És fúj a szél! Az éles, tiszta szél!
És hullámzik a boldog óceán!
Szemem figyel rád, szám téged beszél,
lezúdul lényed napsütése rám.

Hullám hullámra, mindenhol te vagy!
Hová rejtőztél, hogy seholse voltál?
Mit is tehetnék, hogy velem maradj?
Mit tehet, ki a köd mélyén botorkál?

Ó mondd, hogy mindegy! Ködben, köd után
csak zúg, csak zúg a boldog óceán.

Ne kelljen kóborolnom

Lelkem szerelmese, hol legeltetsz? – A teremtmény összetévesztése a Teremtővel – A féltékeny Isten – A szinkretizmus divatja – Magyar ősvallás – Halld, Izrael – Múljon el e világ – A tűzgömb közeledése – Az egyetemes létélmény még nem istenélmény – Hogyan születik a hit?

Korábban arról beszéltünk, hogy keresztény hitünkben Isten nem marad elvont fogalom, hanem személyesen megmutatkozik, belép tapasztalatunk körébe. Legutóbb azonban azt kellett látnunk, hogy ez messzemenően nem magától értetődő. A Teremtő az önmagában fennálló lét, míg a teremtmény a létben csak részesedik, így kettőjük között végtelen különbség van. A teremtményekből következtethetünk a Teremtőre, de ahhoz, hogy a Teremtő saját mivoltában belépjen az ember életébe, isteni ajándék, természetfölötti kinyilatkoztatás kell, amelyben Isten önmagát közli teremtményével – szabad elhatározásából, mert erre senki sem kényszerítheti.

Ez a metafizikai háttere a menyasszony panaszának, aki az Énekek énekében vőlegényét keresi a pásztorok között:

Mondd meg nekem, lelkem szerelmese,
hol legeltetsz, merre delelteted nyájadat,
hogy ne kelljen kóborolnom
társaid nyájai körül!
(Én 1,7)

Isten úgy alkotott meg bennünket, hogy emberi egzisztenciánk természetfölötti rendeltetésű, végső fokon az ő színről színre való látására irányul. Vágyaink csak benne teljesedhetnek. Az ember tehát keresi az Igazit, az Egyetlent, de a Kedves nyáján kívül sok más nyájra talál, bolyongásra kényszerül. A pásztoroktól nem kap igazi útbaigazítást, csak azt, hogy folytassa kóborlását:

Ha nem tudsz eligazodni,
te legszebb a nők közt,
indulj és menj el a nyáj nyomán,
és legeltesd gidáidat
a pásztorok sátrai mellett!
(Én 1,8)

Érthető tehát a lány panasza: „Ne kelljen kóborolnom.” Az Istent kereső lélek teremtményeket talál maga körül, de ezek, bár megvan a maguk vonzóereje, mégse azonosak szerelmesével. A teremtmény összetévesztése a Teremtővel az ember legmélyebb tragédiája. Mint a Bölcsesség könyve mondja:

Balgák mindazok az emberek,
akikben nincs meg Isten ismerete,
akik nem tudták a látható javakból
megismerni azt, aki van,
s a műveket szemlélve nem ismerték föl az alkotót,
hanem a tüzet, vagy a szelet, vagy az iramló levegőt,
vagy a csillagok körét, vagy a víz árját,
vagy a napot s a holdat tartották
világot kormányzó isteneknek.
Ha már ezeket isteneknek gondolták,
mert szépségük elbájolta őket,
tudhatták volna, mennyivel kiválóbb ezek ura,
hiszen a szépség szerzője alkotta mindezeket.
Ha pedig megcsodálták ezek erejét és tevékenységét,
megérthették volna, hogy alkotójuk még erősebb,
mert a teremtmények nagyságából, szépségéből
nyilván meg lehet ismerni azok teremtőjét.
(Bölcs 13,1-5)

Az Ószövetségi Szentírásnak állandó témája az igaz Isten imádásának elhatárolása a bálványimádástól.

Ahogy az Úr megtiltotta neked, ne készíts faragott képmást semmiről, mert az Úr, a te Istened emésztő tűz, féltékeny Isten (MTörv 4,23-24).

Az újkori szinkretizmus1 kísérlete, hogy a vallásokat egyenértékűnek állítsa be, teljességgel tarthatatlan. Értékek találhatók a zsidó-keresztény monoteizmus körén kívül is, de arról szó sincs, hogy a pogány istenek az egy igaz Isten más néven való szereplései volnának.2 Manapság sokan próbálják nemzeti öntudatukat a pogány magyar múlt fölértékelésével támogatni, s még a ferences Bozsóky Pál Gerő is beleesik abba a hibába, hogy a magyar ősvallást monolatriának, egyistenimádásnak állítja be. Vágyálomról van szó, nem tárgyilagos vallástörténeti értékelésről. Hogy egy bekezdés erejéig önmagamat idézzem:

Tévedés azt hinni, hogy az ég istenének pogány tisztelete azonos a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás abszolút és szuverén egy Istenének imádásával. A pogány égisten „Legfőbb Lény” ugyan, de csak fokozatban előz meg olyan kisebb istenségeket, mint pl. a Nap, a Hold, a tűz. Sőt a történelmi fejlődés során az égisten kultusza általában mindinkább elhalványul, és átadja helyét alacsonyabbrendű istenségek „praktikusabb” kultuszának.3 Az az állítás, hogy az ősmagyarok egyedül az égistent „imádták”, a természet titkait csak „tisztelték”, egy kereszténységen belül keletkezett megkülönböztetés jogosulatlan átvitele egy olyan kultúrára, amely ilyen distinkciókat nem ismert. Az égitestek mítosztalanítása a Szentírás első fejezetében álló, igen fontos tétele a monoteizmusnak. Bármilyen numinizálásuk4 (beleértve a divatos asztrológiát) élesen ellentétes az egyistenhittel, amely az ószövetségi kinyilatkoztatás ajándéka az emberiségnek.5

Az olyan jelenségek, mint a keleti meditáció terjedése vagy a sámánság/táltosság divatos felélesztése világosan mutatják, hogy a monoteizmus ószövetségi üzenete újból véresen aktuális a kereszténységen fölnövekedett euro-amerikai kultúra (s benne a magyar nép) számára. Izrael hitvallását, a „S’má Jiszraél”-t (Halld, Izrael), amelyet minden hívő zsidó naponta háromszor imádkozik, Jézus is főparancsként idézi: „Az összes parancs közül a legelső ez: ‘Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből’ (vö. MTörv 6,4-5)” (Mk 12,29-30). Ez a parancs az, amit az első fejezetben idézett Rabbi Akiba vértanúságával pecsételt meg, s ezt követték a keresztény vértanúk, akik inkább meghaltak, mintsem egy kis tömjént szórjanak a bálványok előtt égő áldozati tűzre, annak ellenére, hogy a római tisztviselők eléggé éreztették velük a szertartás merő formaság voltát.

A „S’má Jiszraél” nemcsak azt kívánja, hogy Isten imádását ne keverjük a bálványok vallási értelemben vett imádásával, hanem azt az állandó követelményt terjeszti az ember elé, hogy Istent osztatlan szívvel szeresse. Ez azt jelenti, hogy minden, amit Istentől különbözik, csak eszköz arra, hogy hozzá vezessen, de nem öncél. Mint a Katekizmus mondja:

A hit az Egy Istenben megtanít minden dolog fölhasználására, ami nem ő, oly mértékben, amennyiben közelebb visznek hozzá; és elszakadni tőlük oly mértékben, amennyiben eltávolítanak tőle.6

A teremtmények nem jelentenek végcélt. A Kedvest kereső menyasszony nem köthet ki idegen pásztorok sátrainál. Ebből érthetjük meg Pál apostol fölszólítását:

Akiknek feleségük van, legyenek olyanok, mintha nem volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, akik örvendeznek, mintha nem örvendeznének, akik vásárolnak, mintha nem volna tulajdonuk, és akik élnek ezzel a világgal, mintha nem élnének vele; mert elmúlik ennek a világnak a formája (1Kor 7,29-31).

E beállítottság alapja a Teremtő és a teremtmény közötti radikális különbség: a Teremtő végtelen és abszolút, míg a teremtmény véges és relatív. Egy nevezetes őskeresztény irat, a Didakhé, tartalmazza ezt a mondatot: „Jöjjön a kegyelem és múljon el e világ.”7 Ez lett egy versem mottója, miatta lett a vers címe is: Didakhé. A vers többek között azért sajátos, mert nagy része próza. Idézem a verset, prózástul.

(...mert akárhányszor egy hangyával vitatkoztam, hatalmasabbnak bizonyult nálam, és akárhányszor egy tigrissel vitatkoztam, kitűnt, hogy habszivacsból van; de te egyszerűen itt vagy körülöttem, minden oldalról, mint a sziklafal, és a tornádóhoz is hasonlítasz, amely gyökerestől kitépett és a levegőbe hajított engem...)

elsüllyednek az arcok
arcom kezed közt tartod

elsüllyednek a házak
ezentúl téged imádlak

elsüllyednek a kertek
ezentúl téged ölellek

elsüllyednek az utcák
leszek lakatlan pusztád

elsüllyednek a fények
leszek holdtalan éjed

(...holdtalan éj, a hullámtörés moraja a sziklafalon, és a forgószél üvöltése, aztán a tűzgömb közeledése, láng, láng, láng mindenütt, emésztő vágyakozás, hihetetlen nevetés, a tejútrendszerek tánca, a zuhatag, amit szellemnek is neveznek, és végül semmi más, mint az alvadt vér a gerendán, a te véred...)

A vers Jézus Krisztus kereszthalálánál köt ki, vagyis annál a történeti pontnál, amelyben Isten végérvényesen találkozott az emberrel. A húsvéti misztériumban beteljesül Izrael monoteizmusa, a menyasszony rátalál Kedvesére, az emberi lélek örök szomjúsága kielégül. De meg kell szabadulnia a teremtényekből való kielégüléstől, hogy ne legyen megosztva Isten és a véges dolgok között; könyörtelen harcot kell vívnia saját bálványai ellen. Isten nem tűr vetélytársat maga mellett.

Szükséges itt még valamit megértenünk. Amikor azt mondjuk, hogy Isten maga a lét, ezt nem szabad úgy magyarázni, hogy Isten behelyettesíthető egy általános létfogalommal, amit a teremtményekből vonatkoztattunk el. Isten a szuverén, nem korlátozott lét, nem pedig ennek a kavicsnak vagy ennek a kőszáli sasnak vagy ennek a hullámzó tengernek a léte, nem ennek az embernek vagy ennek az angyalnak léte, és nem is a teremtmények léte általában. A teremtmények léteznek, amennyiben részesednek a létben; Isten nem ilyen értelemben „létezik”, hanem azonos a léttel. Nem az esse commune, a közös lét az Isten; ez voltaképpen csak a fogalmi rendben áll fenn, amennyiben elvonatkoztatunk attól, hogy ennek vagy annak a dolognak a létéről van szó; Isten az esse subsistens, a lét önálló valósága, amely nincs korlátozva egyik vagy másik dolog véges mivolta által. Mivolt és lét Istenben tökéletesen azonos.

Ez kizárja a panteizmust, amely szerint Isten a létezők összessége, vagy a panenteizmust, amely szerint a dolgok benne foglaltatnak Istenben. A dolgok különböznek Istentől. Az a létélmény, amelyet az előző előadásban három szuggesztív versen keresztül próbáltam bemutatni, önmagában még kétértelmű; lehet úgy átélni, hogy az eszemadta szép leány, a holdfényes erdő vagy a biliárdasztal fölötti mérhetetlen csillagos ég a csúcspontját képviseli az élménynek, de lehet úgy is átélni, hogy mindezek mögött megsejtjük a Titkok Titkát. Csak az utóbbi értelemben vett létélmény istenélmény. A panteizmus nem istenhit, hanem bálványimádás. A keleti meditációk csúcspontján olyan létélmény áll, amelyben minden dolog egységét tapasztaljuk meg; ez a fajta létélmény nem foglalja magában az istenélményt, ellenkezőleg, kizárja az istenélményt. Ugyanakkor nagyon is lehetséges, hogy a jószándékú keleti meditálók halvány utalásként érzékeljék az általuk átélt létegység relatív voltát, és így Isten kegyelméből eljussanak a Titkok Titkának anonim, de valóságos megsejtéséig. A Lélek ott fúj, ahol akar. Mi azonban nem tehetjük meg, hogy a kifejezett istenhit helyében megelégedjünk egy anonim istenhittel. Ha a menyasszony megtalálta Kedvesét, nem bolyonghat többet idegen pásztorok sátrai mellett. Hűsége kötelezi.

Honnan tudhatjuk, hogy az igazit találtuk meg? Korunk szinkretizmusa nagy mértékben abból a gondolatból táplálkozik, hogy nincs jogunk egyetlen kultúrát önkényesen a többi fölé emelni, tehát nincs jogunk egyetlen vallást se kiemelni a többiek rovására. Csakhogy itt nem egyszerűen vallásról van szó, hanem személyes találkozásról. Izrael történelmileg találkozott Ábrahám, Izsák és Jákob Istenével az Egyiptomból való szabadulás meghatározó élményében. Ugyanígy találkozott az Egyház Izrael Istenével a názáreti Jézus személyében, az ő megváltó kereszthalálának és föltámadásának húsvéti misztériumában. Ez a találkozás mindnyájunk személyes történetének része lehet. Nem okvetlenül rendkívüli istenélményekre gondolok, hanem arra az egyszerű, de természetfölötti ajándékra, amit hitnek nevezünk. Aki hisz, nem azért tulajdonít érvényt Isten önközlésének, mert megvizsgálta az összes vallást, és kiválasztotta közülük az egyedül helytállót. Ez nem is lehetséges, nem is szükséges. Aki hisz, úgy érkezik meg Istenhez, hogy egy üzenet jut el hozzá (a hit hallásból van), és a meghallott üzeneten keresztül megtapasztal egy személyes szólítást, szólítást a föltétel nélküli odaadásra, az imádásra. A zsidó ateista filozófusnő, Edith Stein, amikor mások megtérésének hatására érdeklődni kezdett a kereszténység iránt, egy protestánssá lett barátnője lakásán esti olvasmánynak elkérte Avilai Szent Teréz Önéletrajzát. Ez az írás nemcsak elbűvölő csevegőként mutatja be Terézt, hanem őszintén feltárja misztikus élményeit is, hiszen leki tanácsadói számára írta. Edith reggelig olvasta a könyvet, és reggel azt mondta: „Ez az igazság!” És nem protestáns lett, mint a barátnője, hanem katolikus. A menyasszony nem kóborol tovább, ha találkozott a Kedvessel.

Miben különb a kedvesed más kedvesénél,
te, legszebb a nők között?
Miben különb a kedvesed más kedvesénél,
hogy ennyire kérlelsz minket?

A kedvesem fehér is, piros is,
ezer közül is kiválik.
........
Szája merő édesség,
ő maga egészen kívánatos,
ilyen a kedvesem, ilyen a szerelmem,
Jeruzsálem leányai!
(Én 5,9-10.16)

A kedvesre rá lehet ismerni, mert „egészen kívánatos”. Nem kritikusként foglalkozunk vele, hanem magáénak követel bennünket, és mi tudjuk, hogy nem kell tovább kóborulnunk: „ezer közül is kiválik”. A hit igazsága mellett nem úgy döntünk, mint aki mérlegre teszi az érveket, hanem úgy, mint aki beleveti magát egy feneketlen szakadékba. Ha megtörtént a találkozás, vége a kóborlásnak. Hűségünk kötelez. Az emberi egzisztencia véglegességre van beállítva, és Isten az egyetlen hiteles véglegesség.

A Kedves „szája merő édesség”. Protestáns testvéreimmel együtt örvendek az Igének, amely megszólított, először szüleim tanúságán keresztül, és csak meglehetősen későn a Bibliából, de nagyon valóságosan; a Koránt, monoton pátoszával, mindmáig nem sikerült végigolvasnom, ám a prófétáktól elszállok, a zsoltároktól megolvadok, az evangéliumok szent nevetéssel ajándékoznak meg. De van valami másom is. „A kedvesem fehér is, piros is.” Szabad naponta mondanom a szavakat: „Ez az én testem” – „Ez az én vérem kelyhe.” Valami fehérrel és valami pirossal táplálkozom, a Kedves belém hatol. Ebben örömmel osztozom orthodox testvéreimmel; de van valami másom is. Megtaláltam a Pásztort, akit kerestem, az egyetlent. Mint minden jól szervezett közösségnek, a Kedves nyájának élén is egyetlen pásztor áll: „Legeltesd juhaimat” (Jn 21,16-17). Katolikus vagyok, nem hagyományból, hanem meggyőződésből. Megtaláltam az Istennel való egyesülés hiteles helyét.

De szép vagy

Zsidó néni – Imádó hanglejtés – Tudtam, hogy az Övé vagyok – Élő gyökér – A katolikussá lett főrabbi – Az Ószövetség kétféle értelmezése – Üdvösség Jézus nélkül? – Az Ige Isten szája – Árnyékokban és képekben – Az értékélmény szólítása – Pünkösd

Barátom, aki jelölt egy szerzetesrendben, levelezőlistán írta meg a következőket:

Szeretném megosztani Veletek egy mai élményemet, mely erősen hatott rám, elkísért egész nap. Egyik testvéremmel heti rendszerességgel járunk egy budai kórházba. Áldoztatunk, meghallgatjuk a betegeket, igyekszünk bátorítani és hirdetjük a másnapi szentmise helyét és időpontját. Különleges ajándékot kaptam az Úristentől a mai látogatásunk során.

Az utolsó szobába lépve egy idős, ősz hajú, erősen ráncos néni fogadott fülig érő mosollyal az arcán. A kifejezetten szívélyes fogadtatás jótékonyan hatott az önbizalmamra, igyekeztem is ám szépen előadni, mi okból kopogtattam. Megtudtam, hogy mivel erős légszomja van, nem tud holnap lejönni a szentmisére, pedig szívesen tette volna. Mikor arra tértem, hogy esetleg megáldoztatnám, a néni közölte: „Nézze, én zsidó vallású vagyok”.

Többször előfordult már, hogy kioktatást kaptam különböző szekták gyermekeitől, provokáltak, „oktalan és értelmetlen viták” réme fenyegetett (ld. 2Tim 2,23), mások bántó megjegyzéseket is a fejemhez vágtak. A néni egészen más volt. Próbálok visszaemlékezni, hogy is folytatódott a párbeszédünk, de csak a lényeg jut az eszembe: semmihez sem tudom hasonlítani azt, amikor Róla beszélt, amikor kimondta: „az Örökkévaló”. Nem hangzott közönségesen, nem felszínes szólam benyomását keltette: hittel beszélt, azzal az „imádó hanglejtéssel”, ami pontosan érzékelhető, de le nem írható. Megrendítő volt és egyszerre nagyon boldoggá tett: a köztünk lévő körülbelül 60 esztendőnyi korkülönbség, eltérő gyökereink és az elmúlt 2000 év vallási „szakadéka” ellenére pontosan értettem, Kire gondol, amikor a Mindenhatót említi.

Ma, amikor „divat” a vallásközi párbeszéd, miért nem fordulunk érdeklődve a hívő zsidó testvéreink felé? Ők a nemes olajfa, amibe vad hajtásként beoltattunk! Sajnos az a tapasztalatom, hogy keresztények inkább „kóborolnak” a talmi vallási egzotikummal kecsegtető pogány keleten, mintsem hogy megpróbáljanak szót érteni Ábrahám helybéli, vér szerinti hívő gyermekeivel. Pedig velük fenntartás nélkül imádkozhatnánk...

A néni csendesen, szinte alázattal megjegyezte: „Megjártam Auschwitzet.” Hellyel kínált, én széket ragadtam, és letelepedtem az ágya mellé. Nagyon izgalmasnak tűnt, hogy a II. világháború zsidóüldözéséről szóló táblakréta-történelmet egy élő személy szemüvegére cserélhetem... Biztattam. Szívesen beszélt azokról az időkről, elmondta, az Úrtól adatott küldetésnek érzi, hogy beszéljen arról, ami velük történt. „Nincs bennem harag senkivel szemben” – kezdte, és sorra elmesélte, hogyan internálták, milyen körülmények között veszítette el a férjét és a kisfiát, milyen borzalmak történtek a szeme előtt. A legerősebb elmarasztalás az volt részéről, hogy „ez nem emberi”...

Tanítás volt. Elbeszéléséből végig sugárzott, hogy a legszörnyűbb körülmények között sem veszítette el azt a szemléletet, hogy a világ és benne ő maga is az Örökkévalóé, Őbenne nyer értelmet minden történés, az is, ami az elszenvedése pillanatában ésszel egyáltalán nem fogható fel. „Nem féltem akkor sem, mikor bombáztak. Tudtam, hogy az Övé vagyok.” A barakkban rendszeresen végezték a liturgiákat...

Nem vádolt, nem átkozódott, nem fenyegetett mennyei bosszúval sem. Békésen, a felebarát szeretetével beszélt. Elgondolkozom. Egy zsidó szenttel találkoztam...?

A szeme végig mosolygott.

Egy kézfogás, Áront idéző áldást kérő szavak... búcsú.

A találkozás mélyen meggyőzött: nem szolgálunk két úrnak, egyedül az Egyetlennek.

Eddig az idézet. Meggyőző bizonyíték arról, hogy a zsidó istenélmény és a keresztény istenélmény lényegében azonos. Hogyan tarthatnánk isteni kinyilatkoztatásnak az Ószövetségi Szentírás tartalmát, ha ez nem volna így? A zsidó istenhitet nem lehet egyszerűen besorolni a nemkeresztény vallások közé. A II. Vatikáni Zsinaton ugyan nem született külön nyilatkozat a zsidóságról, de úgy gondolom, ennek inkább gyakorlati okai voltak: részben a terjedelem nem tette indokolttá, részben pedig a zsidókról szóló nyilatkozat még így is politikai tiltakozást váltott ki arab országok részéről. De amit a nyilatkozat a zsidóságról mond, az egyedülálló, ilyesmi nem hagzik el egyetlen más nemkeresztény vallással szemben sem.

Az Egyház nem feledkezhet meg arról, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatást annak a népnek közvetítésével kapta, melyet Isten a maga kimondhatatlan irgalmasságából arra méltatott, hogy megkösse vele az ószövetséget; s hogy annak a nemes olajfának gyökeréből táplálkozik, melyre ráoltattak a nemzetek olajágai (vö. Róm 11,17-24).1

A gyökér képét, melyet Pál apostol használ a római levélben, rendkívül fontosnak tartom. A gyökér ugyanis része a fának, élő fa csak élő gyökéren lehetséges. Ebből következik, hogy a zsidó istenhit ma is élő valóság. A zsidóságnak Istentől kapott ígéretei az újszövetségben nem kerültek visszavonásra, hanem beteljesedtek. Eugenio Zolli, a katolikussá lett római főrabbi, amikor megkérdezték, miért hagyta ott a Zsinagógát és miért lépett be az Egyházba, így válaszolt:

Nem hagytam ott semmit. A kereszténység a Zsinagóga beteljesedése. A Zsinagóga ígéret volt, és a kereszténység az ígéret beteljesedése. A Zsinagóga jelezte az utat a kereszténység számára: a kereszténység előfeltétele a Zsinagóga. Látják, egyik sem létezhet a másik nélkül.2

Érdemes itt még idézni Joseph Ratzingert, XVI. Benedek pápánkat, aki saját teológiai tanulmányait felidézve ezeket mondja:

Egyre jobban megértettem, hogy az Újszövetség nem egy másik vallás másik könyve, ami valamilyen oknál fogva a zsidók szent könyvét tekintette alapjának. Az Újszövetség nem más, mint a „Törvény, a Próféták és az Írások” értelmezése, amely Jézus történetéből indul ki, de egyben tartalmazza is Jézus történetét. Abban az időben ezek még nem forrtak össze végleges kánonná, hanem még nyitva álltak, és így bizonyságul kínálkoztak a tanítványoknak, mint szent iratok, melyek felfedték titkaikat. Végül arra a belátásra jutottam, hogy a judaizmus (amelyről szoros értelemben csak a szentírási kánon kialakulásának végével, tehát a Krisztus utáni első századtól beszélhetünk) és az Újszövetségben leírt katolikus hit Izrael írásainak kétféle értelmezési módja, s ezek tulajdonképpen a Názáreti Jézus alakjáról való állásfoglalásban különböznek egymástól. Az írás, amit ma Ószövetségnek nevezünk, önmagában mindkét értelmezés számára nyitott.3

Tény, hogy keresztény hitünk szerint az Ószövetség Jézus személyében nyer értelmet, és ide nem követnek bennünket zsidó testvéreink. Másrészt azonban az Ószövetség éppen azért fejthető ki és értelmezhető Jézus személyében, mert ugyanannak a Szentháromság egy Istennek kinyilatkoztatása, akit Jézuson keresztül megismertünk. Aki hittel fogadja az Ószövetséget, találkozik benne az élő Istennel.

Ez a megállapítás mintha ellentétben állna azzal a meggyőződésünkkel, hogy Jézuson kívül nem lehetséges üdvösség.

Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam (Jn 14,6).

Nincs üdvösség senki másban. Mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell (Csel 4,12).

Meg kell azonban fontolnunk, hogy Máté evangéliumának 25. fejezetében ott találjuk az utolsó ítéletnek egy olyan leírását, amelyben egyesek arra hivatkoznak, hogy soha nem is látták Jézust, mégis üdvözülnek, mert „amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” (Mt 25,40). Vagyis a Jézussal való anoním találkozás is lehetséges. János evangéliuma szerint Jézus az örök isteni Ige megtestesülése (Jn 1,18), azé az Igéé, akiben Isten kimondja magát: „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18). Minden kinyilatkoztatás az Igén keresztül történik. Az Ige Isten igazsága, feltárulása, áttetszősége, hozzáférhetősége. Az Énekek énekének első sora: „Csókoljon engem szája csókjával!” (Én 1,2) Az ember csókja a szájtól jön, Isten csókja pedig az Igétől; az Ige Isten szája, önkifejezése, önkimondása. Amikor a zsidó nép prófétái Isten igéjét mennydörögték, akkor is az Örök Ige szólalt meg, bár még távol volt a kinyilatkoztatás, hogy az Ige személy. De Isten csókja mindig személyes érintés volt, valami, amiben rá lehetett ismerni a minden fölött szerethető és szeretni érdemes Másikra.

Ezzel mélyebb betekintést nyerünk abba, hogyan születhet meg az emberben a hit. Nem egyszerűen következtetéssel; Isten következtetéssel való megismerése megteremtheti a hit lehetőségét, de nem teremtheti meg a hit tényét. A hit tényét Isten csókja teremti meg, az örök Ige érintése, akiben Isten kinyilvánítja önmagát. Ez jöhet különböző emberi szituációkon keresztül; a természeti jelenségek a félelmetesen Más numinózus élményét válthatják ki; a másik ember az odaadó szeretet és áldozatkészség sodrását indukálhatja; vallási szertartások az istenség titka felé terelhetik az ember belső világát. Ez történhet a kereszténységen kívül, névtelen módon, de akkor ezekben a jelenségekben is az örök Ige szólal meg. Jézuson kívül nincs üdvösség; ám Jézus mint örök isteni Ige elérheti azoknak a szívét is, akik nem ismerik az ő nevét. Ez nem csupán zsidó testvéreinkre vonatkozik.

Isten azoktól sincs távol, akik árnyékokban és képekben keresik az ismeretlen Istent, mivel ő ad mindennek életet, lélegzetet és mindent (vö. Csel 17,25-28), s mint Üdvözítő azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (vö. 1 Tim 2,4). Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget. Az isteni Gondviselés azoktól sem tagadja meg az üdvösséghez szükséges segítséget, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de – nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni. Mert ami jó és igaz van náluk, azt az evangéliumra való előkészületként értékeli az Egyház, és Isten adományának tartja, aki megvilágosít minden embert, hogy végül élete legyen.4

Mint látjuk, ismételten említés történik a lelkiismeret szaváról, a becsületes életre való törekvésről, vagyis az emberélet erkölcsi oldaláról. Az örök Ige mint szólítás jut el azokhoz, akik mint a dolgok értelmét még nem ismerték föl. Értékélménye minden embernek van; s a mozdulás a nagyobb érték felé úgy jelentkezik az emberi lélekben, mint a szerelmesben a mozdulás az őt elbűvölő Másik felé.

Az Énekek énekében olvassuk:

De szép vagy, szerelmem, de szép vagy!
Szemeid olyanok, mint a galambok.

De szép vagy, kedvesem,
milyen gyönyörűséges!
(Én 1,15-16)

Ez a „De szép vagy!”- élmény, az embert lenyűgöző Másik értékének élménye nem pusztán pszichikai megragadottság; egy ilyen értelmezés túl felületes. Arról van szó, hogy az emberi egzisztencia belső irányultságánál fogva mozdul az értékek felé, és ahol olyan érték érinti meg, amelyet nem tud elhelyezni kategóriáiban, amely túlnő és túlözönlik minden határon, ott ez a mozdulás imádássá válik. Isten szent – vagyis ellentmondást nem tűrően értékes és egyúttal lenyűgözően Más, s az ember az imádással ezt az elbűvölő és kérlelhetetlenül gyönyörű mást fogadja be. Idézem Másik c. versemet, amely egy szentségimádás élményét örökíti meg.

Gejzír, amely sziklákat fröcsköl. Emelkedő hegyomlás.
Héber betűk vagy kialakulatlan rajzok? A lenyűgöző Másik
mennydörgésben és szökőárban. Szépség, örvénylik, áramlik, tódul és támad,
válaszol és újat kezd, öntörvényű szabadság.

Vársz, térden állva.

Valami fogalmat próbáltam adni arról, mit jelent a hit születése. Az abszolút Másikkal való találkozás az Ige csókja, amire feltétlen odaadás, imádás az adekvát válasz. „De szép vagy, kedvesem, milyen gyönyörűséges!” Amikor az ember személye felolvad az imádásban és valóban az abszolút Érték felé mozdul, akkor az élő Istenben való tényleges hit született, mégha a hitnek rejtett, burkolt, anoním formájáról van is szó. Ezért nem kell azt gondolnunk, hogy Jézus Krisztus ismeretének hiánya az istenhívő zsidóknál, a monoteizmus hiánya a jóakaratú pogányoknál, vagy a kifejezett istenismeret hiánya az értékkövető ateistáknál okvetlenül kárhozatukat jelenti. Természetesen nem jó dolog, ha valaki Jézus Krisztusban nem ismeri föl a Messiást; de nem csodálkozhatunk e hiányon azok esetében, akik a kereszténységtől idegen családi és vallási hagyományokon nőttek fel, sőt talán bőrükön szenvedték el a keresztények zsidógyűlöletét. Nem jó dolog, ha valaki nem ismeri föl a teremtő egy Istent; de nem csodálkozhatunk e hiányon azoknál, akik pogány vallási kultúrán nevelkedtek fel, s az evangéliumot még soha nem hirdették nekik. Nem csodálkozhatunk az ateizmuson se azoknál, akiket abban az előítéletben neveltek, hogy az istenhit babonás képzelődés. Mindig lesznek az ilyenek között kivételek, akik áttörik kulturális előítéleteik falát, de azok se okvetlenül vesznek el, akiknél Jézus Krisztus csak anoním formában kopogtat. Hirdetnünk kell nekik az üdvösség evangéliumát, de nem erőszakosan, hanem szabad emberekhez tisztelettel szólva, a Kedves szépségét mutatva föl nekik és nem gyarlóságaikon botránkozva.

Hogy mi, keresztények, hogyan jutottunk Jézus istenségének ismeretére, arra viszont csak azt tudom mondani: megvalósult az Ige csókja. Ha az Ige Isten szája, Isten csókja viszont a Szentlélek. Ahol a pünkösd lángja föllobban, ahol elektromos kisülésben találkozik az emberi egzisztencia és az isteni önközlés, ott az imádás eleven tűzzé válik és áttöri a személyiség önmagába-zárkózását. Magasabb szintje kezdődik a létezésnek, amit Jézustól kapunk, s közben tudjuk, hogy Istenen kívül más ezt nem adhatja. Pünkösd c. versemmel fejezem be.

Szerelmed, mint folyó, kiárad,
átszakítod a gátakat,
a nyelvek új hangot találnak,
ugrál a szív, majd megszakad,
új varázslata van a tájnak,
valószínűtlen virradat.

Érezni a lét szívverését,
hegy és völgy megrendül bele,
a nap meglódult, lobog és ég,
fehér lángod játszik vele,
s az éjszakában sincs sötétség,
csak szerelmed tűztengere.

Tégy engem tűzzé, hadd lobogjak,
gyönyörű tűzvész legyek én,
lángba boruló házsoroknak
tüze a város közepén,
miközben sorra tüzet fognak,
akik csak káromkodni szoktak,
a csüggedők, az elbukottak,
és föllángol az új remény.

Íme, itt jön

Meddig jutottunk? – Lelki értelmezés – Nemcsak erkölcsi posztulátum – Mámor és egyesülés – Kant bemattolja Kantot – Az evangélium történeti konkrétsága – Golgota – Húsvét misztériuma – A Kedves érkezése – Beteljesedett – Dzsungel és nonsense

Meddig jutottunk fejtegetéseinkben? Kétségtelenül szétágazó, ám mégis összefüggő gondolatmeneteink az Énekek énekének misztikus értelméből annyit föltártak, hogy a kezdősornak: „Csókoljon engem szája csókjával!” (Én 1,2), ezt a jelentést tulajdoníthatjuk: a természetfölötti kinyilatkoztatásban Isten az ember teljes lényét, testi-lelki valóságát érinti; Isten szája az örök Ige, Isten csókja pedig, amely egy abszolút értékélmény szólításán keresztül éri el az embert, a Szentlélek. Mielőtt tovább mennénk, mérjük föl megállapításaink értékét. Természetesen világosnak kell lennie, hogy nem az Énekek éneke szószerinti értelméről van szó, hanem egy lelki értelmezés, sensus spiritualis hozzáfűzéséről, amelynek igazsága nem a szöveg elemzésén áll vagy bukik, hanem hitünk egyéb igazságain. Annak is világosnak kell lennie, hogy e hitigazságokat nem tankönyv vagy teológiai értekezés formájában próbálom kifejteni, hanem a teológiai esszé műfajában, amelyben megengedhető bizonyos csapongás és az elvontabb részek kevésbé elvontakkal, példának okáért lírai költeményekkel való fűszerezése. Gondolatmeneteim mindazonáltal igényt tartanak arra, hogy korrektségben fölvegyék a versenyt bármilyen elméleti teológiával. Amit leírok, bizonyíthatónak tartom a kinyilatkoztatásból.

Ennek leszögezése után szeretném elhatárolni az eddig mondottakat egy félreértéstől. Az a létélmény, amely Istenre mutat, nem irracionális, nem merő pszichikai állapot, de nem is csupán erkölcsi posztulátum, hanem az emberi személynek olyan megragadottsága, amely az értelmet és a céltörekvést egyaránt szólítja, s ezzel belenyúl pszichikai világunk minden rétegébe. Az imádás, amely döntő tényező Isten szólításának feltétel nélküli elfogadásában, nem merő gyakorlati döntés, hanem az értelem határainak indokolt megnyílása is a végtelenül több és végtelenül más előtt. Kant álláspontja volt az, hogy Istent a „tiszta ész” nem tudja bizonyossággal felismerni, hanem csak az erkölcsi törvényben rejlő ellentmondást nem tűrő felszólítás, „kategorikus imperatívusz” miatt kell őt elfogadnunk mint a gyakorlati ész követelményét, posztulátumát. Nos, szemben Kant Manóval1 én egy olyan manó vagyok, akinek számára képtelenség volna gyakorlatilag posztulálni azt, amit elméletileg nem tartok biztosnak. Igenis vallom, hogy Isten imádása döntő tényező a hit, remény és szeretet természetfölötti attitűdjeiben, hogy azért nevezzük ezeket isteni erényeknek, mert Imádottunk kedvéért fogadjuk el őket. Ugyanakkor azonban éppen Isten imádása követeli meg tőlem, hogy hitem párosuljon az értelem kritikájával, hiszen értelmem is Isten ajándéka. A természetes emberi ész önmagában nem képes ugyan eljutni a hitre, de eljuthat a hit ésszerűségének felismerésére; onnan az imádás lendít tovább az abszolút bizonyosságba, hiszen a végtelen szeretet csókjával szemben már értelmetlen bármilyen okoskodás; a Kedvest nem kényszeríthetjük saját határaink közé, a gátak átszakadnak, innentől az isteni bizonyosság van érvényben, ami nem mérlegelésen alapul, hanem személyes önátadáson. A határtalan Másik birtokba vesz bennünket, már a Szentlélek törvénye alatt állunk, amely nem az „igen” és „nem” sakkjátéka többé, hanem mámor és egyesülés.

Bevitt engem a bor házába,
s a felirata fölöttem: szerelem.
(Én 2,4)

Ebben a mámorban és egyesülésben azonban, mint már annyiszor ismételtük, az ember egész lénye résztvesz, tehát értelme is, amely el tud jutni a kérdésig: „Ésszerűen cselekedtem-e, amikor átadtam magam a feltétlen Szeretetnek?” És képes erre igenlően válaszolni. Ez az igen nem maga a hit – maga a hit Isten természetfölötti ajándéka, a Szentlélek csókja bennünk – , de képes megvédeni a hit ésszerűségét. A hit felülmúlja az értelmet, de nincs ellene. A hit ellen az értelem nevében emelt ellenvetések az értelem erejével el is háríthatók. Mint Kisfaludy Árpád Béla, a budapesti teológiai kar egykori dogmatika-tanára kifejezte magát: „Akit nem érek föl azért, hogy megsimogassam, azt nem érem föl azért sem, hogy megpofozzam.”

Visszatérve Kant Manóhoz, ő a tiszta ész határainak megvonásában eleve föltételezi azt, amit bizonyítania kellene, amikor a „szintetikus apriori ítélet” fogalmát bevezeti. Azt a logikai ítéletet nevezi így, amelyben az állítmány hozzátesz valamit az alanyhoz (ezért szintetikus), és amelynek igazsága mégis nyilvánvaló értelmünk számára (ezért apriori). Nézetem szerint azonban ilyen ítéletek egyáltalán nincsenek. Ha az alany nem zárja magában legalábbis burkoltan az állítmány fogalmát, akkor az ítélet nem lehet a priori érvényes, hanem csak a tapasztalat alapján, a posteriori. Apriori ítéletről csak akkor beszélhetünk, ha az állítmányt értelmünk megtalálja az alany jegyei között. Márpedig az esetleges valóság jegyei között megtaláljuk, hogy csak az abszolút valóság tarthatja a létben, hiszen az „esetleges” éppen ezt jelenti. Ez nem szintetikus, hanem analitikus ítélet. Persze másfajta analízisről van szó, mint egy matematikai ítéletnél, mert az analízis itt egy olyan valósághoz fűződő relációt tár fel, amely túlesik az alanyon magán, transzcendens. De a logikai ítélet ettől még nem válik „szintetikussá”. Kant azzal, hogy a metafizikai ítéleteket logikailag szintetikusnak tekinti, eleve feltételezi azt, hogy nem vonatkozhatnak valóságra; vagyis abból indul ki, amit bizonyítani akar. Ettől kezdve a königsbergi professzor biztosan megnyeri játszmáját, hiszen a világos és sötét bábokat egyaránt ő vezeti, ám éppolyan biztosan meg is veri önmagát. Levezeti, hogy a metafizikának nincs valóságértéke, de ezzel megsemmisíti saját filozófiájának érvényét, hiszen az ő állításai is túllépik a tapasztalat határait. Ha a transzcendenciáról nem tudhatunk semmi biztosat, akkor ez se biztos. Mire Kant mattot ad, addigra mattot is kap. A játék szabályaival van a baj, azaz a „szintetikus apriori ítéletek” önellentmondó fogalmával.

Csukjuk be Kantot, és vegyük elő a Bibliát. Beszéltünk arról, hogy Máté evangéliumának nagy ítélet-jelenetében olyanok üdvözülnek, akik névszerint nem ismerték Jézust. Ebből fakadhat az eddig mondottaknak egy másik félreértése, hogy t.i. az evangélium történetisége, a Jézus-esemény a maga konkrétságában, nem is olyan fontos. Ezt a félreértést is a leghatározottabban el kell hárítani. Ha Isten végtelen szeretetében megtestesült, hogy az emberiség története az ő saját történetévé is váljék, ha Isten érintése, amelyet mámornak és egyesülésnek mondottunk, a názáreti Jézus életében, halálában és föltámadásában éri el az embert, ha a Szentlelket, akit Isten csókjának mondottunk, a húsvéti misztériumban megdicsőült Jézus küldte el nekünk az Atyától, akkor hitünk történeti oldala csöppet sem mellékes, és nem helyettesíthető okos általánosságokkal. Fontos volt látni, hogy az evangélium számos burkolt formában is elérheti azokat, akik történeti megjelenésében jóhiszeműen nem ismerik; de senki sem üdvözül a húsvéti misztérium nélkül, a Golgota nem hiányozhat az üdvösség térképéről. Az ember rászorul a megváltásra, nemcsak az áteredő bűn miatt, mint sokan tévesen gondolják, hanem saját személyes bűnei miatt is. A Golgota tragédiája magában foglal minden emberi tragikumot, az a sötétség, amely Jézus halálakor beborítja a földet, magában foglalja az emberi szív minden sötétségét.

Egy rövid fiatalkori versemet teszem ide, amely a maga tragikumában, a tehetetlenség vergődésében közelíti meg az emberré lett Isten szenvedését. Címe: Golgota.

Utána mennék, nem lehet.
Álarc alá takarta már
megkínzott homlokát, meleg
arcát a sziklakő halál.

Az égő lejtőn erre ment,
mint vágásra vitt állatok –
álarc mögé bújt odafent,
kövek közt kővé változott.

Kövek között kővé meredt.
Üvölt a szél, és nincs erőm.
Utána mennék, nem lehet.
Üvölt a szél a hegytetőn.

Jézus halála valódi tragikum. Aki szerepjátszásnak értelmezi, nincs tisztában a kereszténység lényegével. Egy gnosztikus szellemű szerzőnél azt olvastam: Jézus csupán azért engedte magát keresztre feszíteni, hogy megmutassa: bármikor le tudja tenni és újból föl tudja venni testét. Ezt istenkáromlásnak tartom – mintha a mennyei Atya számára annyira mindegy volna Fia szenvedése, hogy puszta demonstráció céljából képes volna alávetni őt a borzalmas kínhalálnak! De ember-káromlásnak is – mintha az ember halála merő külsőség volna, nem egy élet beteljesülése és egy személyiség véglegesülése; mintha az emberi test és emberi lélek csak laza szálakkal volna egymáshoz fércelve, és egységük nem maga az ember lenne. Az emberi egzisztencia e batagellizálása helyett tudomásul kell vennünk, hogy Jézus igazán vergődik és fuldoklik a kereszt gyötrelmei között, hogy az emberi sors a maga Istentől-elszakadtságában valóban elviselhetetlen teherként nehezedik rá, s mindaz a frusztráció, amivel az ember a történelem során találkozik, össze van foglalva Urunk keresztjének kínjaiban. Halálában pedig beteljesedik életének odaadottsága, s miközben kilép a tér és idő koordinátái közül, belép abba a transzcendentális emberi közösségbe, amelyet a Szentírás Seolnak, Hádésznek, holtak országának nevez – alászáll a „poklokra”, ad inferos, az alvilágba; egyesül minden emberrel, éltek légyen a történelem bármely korszakában Krisztus előtt vagy Krisztus után, hiszen ott nincsenek idő-koordináták – egyesül, mondom, minden emberrel, már tudniillik aki hajlandó befogadni őt; mert akik Isten ellenségeként véglegesültek a halálban, azok elutasítják őt, és ez a kárhozatuk. A többiekkel azonban közli határtalan odaadását, ami nem más, mint Isten élete. Megváltja az emberiséget, újra egyesíti Istennel.

De Isten elpusztíthatatlan élet. Aki meg van váltva, annak élnie kell. Holtak zsengéjeként Jézus támad föl először, hogy magához vonzza az egész emberiséget. A benne hívőkkel közli Isten csókját. Kiárad a Szentlélek, hogy hirdessék a jó hírt az egész világon. A jó hír a húsvét, az Úr feltámadása, a mi feltámadásunk. Konkrét esemény, térben és időben történetileg behatárolható, ám erejével átjárja a teljes emberi történelmet.

Amikor Golgota c. versemet úgy húszéves koromban megírtam, a húsvéti misztériumot sötét oldaláról szemléltem. Meglehetősen sötét oldalukról szemléltem akkor a dolgokat. Sok tehetetlenséget és frusztrációt éltem át, és Jézus szenvedésében is a tehetetlenség és a frusztráció ragadott meg. Hogy ez a szenvedés a végtelen szeretet üzenete is, azt hittem ugyan, de nem tudtam kifejezni. Azt hiszem, nagyon sok keresztény van így. Elméletileg hisznek, de érzésvilágukat nem színezi a föltámadás jóhíre. A sátán nem tudja elérni, hogy megtagadják Jézust, de képes száműzni szívükből a húsvét örömét. Igent mondanak Istennek, de egy távoli Istennek mondanak igent, aki nem tudja átszínezni életüket.

Az Énekek énekének van egy része, amely a Kedves érkezését írja le:

Csitt! A kedvesem íme, itt jön!
Szökken a hegyeken át,
szökell a halmokon keresztül!
Olyan a kedvesem,
mint a gazella, mint a szarvasborjú,
már itt is áll a házunk mögött,
benéz az ablakon,
nézdel a rácson át.
(Én 2,8-9)

Ez a konkrétság – „Íme, itt jön!”– a keresztény hit lényegéhez tartozik. Nem távoli Istenben hiszünk, hanem olyanban, aki „benéz az ablakon”. A konkrét Jézusban, a názáreti ácsban, a galileai prófétában, a Golgotán kivégzett zsidó Messiásban, aki éppoly konkrétan föl is támadt, és konkrét embereket küldött, a Szentlélek csókjával megerősítve, hogy hirdessék feltámadását. Nem tagadjuk az anoním kereszténység lehetőségét, hiszen maga az evangélium tanítja, de világosan tisztában vagyunk az evangélium hirdetésének kötelezettségével: a megváltás jóhírét tovább kell adni, s ennek a továbbadásnak konkrét helye az Egyház. Mennyivel jobban menne az evangelizáció, ha az Egyház az öröm edénye volna!

Nemrég tudatosodott csak bennem, hogy egy másik versem, amely szintén Jézus kereszthaláláról szól, pontosan ugyanabban a versformában cseng, mint az előző fiatalkori vers: keresztrímes jambusi nyolcasokban. Hadd idézzem ezt is, mert a két vers között az azonos téma és azonos forma ellenére jól érezhető különbség van. Címe: Beteljesedett.

Most az igazság fölsikolt,
sátán horkan az űrön át,
ostort fog millió kobold,
vas veri szét a lét agyát.

Tombolj, üvöltő hurrikán!
Őrjöngj, örvénylő éjszaka!
Vulkánná lényegült magány!
Ősrobbanás hullámfala!

Tombolj! Vagy jobb talán a csönd?
A hallgatás a roncs felett?
Csönd odalent. Csönd odafönt.
Hidegek a holdkráterek.

Hajnalra, mégis, halk zene
a kiégett tejutakon.
Szerelmek ébredő szele.
Kínból kacaj. Sziklán szirom.

És túl a semmi ablakán
és túl a legvégső körön
tűz, tűz, teremtő tűzkazán,
fény, fény, fény, fuldokló öröm!

Barátom, érzékeled a különbséget? A tragédia kifejezése itt még szertelenebb képekben tobzódik, mint a szorongásos, reményvesztett hangú fiatalkori vers. És mégis, ezt a verset egyáltalán nem tudtam volna befejezni, ha nem mondom el a húsvétot is. Ez akkor már belső igényem volt. Ezt a verset körülbelül négy évtizeddel később írtam, mint a Golgotát. A két vers között történt velem egy és más. Nem üres frázis az, hogy a Kedves „íme, itt jön” és „benéz az ablakon”. Konkrétan jött és benézett. Íme, tanúságot teszek róla. A következő fejezetekben részletezni óhajtom.

Most, befejezésül, csak annyit: a Beteljesedett c. versnek vannak ugyan értékei, de nem a legjobb kifejezése a húsvéti misztériumnak. Frazeológiájában van valami erőltetett. Hadd mondjam el egy harmadik versemet is, a Tigrisorgona címűt, amely nem a bibliai nyelvezetet használja, hanem a trópikus dzsungel képeit és némi nonsense-t hozzá, mégis, úgy érzem, benne van az új teremtés misztériuma, a húsvét, a gyötrelemből fakadó győzelem monumentális ereje a történelem és az emberi szív kavargásában. Tudom, hogy avantgardos jellege nem mindenkinek fog tetszeni, de végülis misztériumról beszélünk, dadogva – ezt a dadogást kérem tudomásul venni. Tehát: Tigrisorgona.

Rekedt üvöltéssel kezdődik, aztán
fölzendül a dzsungel, pávák, elefántok
és majmok rikoltanak, spirálisan emelkedő
hangtölcsér robban, minden egyszerre
és minden egymás ellen, tusakodó
és elegyedő zúgás, brummogás, kacagás, velőtrázó
sikoltás, hirtelen csönd –

zuhanj fölfele, sodor a megvalósulás
ereje, löknek a találkozó
kígyóvonalak, lövellő hanggejzírek, ébredő
teljesedések, új utak készülődései, ultraibolya
rajzok, mágneses virágkelyhek, epedő
indák, kúszónövények virulása és
kínlódása, záródás, kitekintés –

vaskapcsok lehullása, föl, föl –
nincs visszafordulás, emésztő
forgás, hamarabb, mihamarabb, zenélő
eszmélet, vadállati
gyöngédség óceánja, féltő
kezek és könyörtelen kések, felfakadó
genny, ugráló tánc a vadállatok
gyűrűjében, közeledő hörgés, a vízesés
moraját túlzengő másik, tébolyító disszonanciák
feloldása és fel-nem-oldása, az igen egysége a nemmel,

halihó!

tigris!

Fekvőhelyemen éjjelente

A félelem árnyékában – Magány – Kettős identitás? – Te győzz le engem, éjszaka – Szépség és igazság – Házon belül az ördög – Istenbizonyítás – Aggályosság – Kétbalkezes pap – Tűzvész vagyok

Halihó, tigris! Az avantgard költemény, amellyel legutóbbi előadásomat befejeztem, valószínűleg sokakat megviselt, különösen ráadásképpen a szintetikus apriori ítéletekre, amelyek szintén nehezen emészthetőek. Szavamat adom, hogy most nem fog ilyesmi előfordulni. A versben egyébként, aki akarja, észlelheti a föltámadás győzelmét a világ káosza fölött (az igen egysége a nemmel – a halálból fakadt élet, a tigris – Isten legyőzhetetlen ereje), de ezt a verset csak most, néhány éve követtem el, s bizony huszonévesen nem ilyen optimista verseket alkottam. Utólag tekintve: félelem árnyékolta be életemet. Félénk gyerek voltam, a bennem rejlő rengeteg agressziót mind befelé fordítottam, ráadásul kedvenc költőim is mind „búsak” voltak – „Akarom, mert ez bús merészség”, „A bús férfi panaszai”, „Bús gyársziréna búgott”, hogy Adyt, Kosztolányit és Tóth Árpádot idézzem, nem is beszélve a „borzongó bús bolyongó” Babitsról. Úgy éreztem tehát, hogy bizonyos pesszimizmus a költészetben kötelező, s anélkül, hogy boldogtalannak éreztem volna magam (hiszen stabil családban nőttem föl, megvolt az alapvető biztonságérzetem), mégis szenvedtem, elsősorban végletes kapcsolatteremtési nehézségeimtől. „A lányok nem mernek hozzád szólni” – mondták gimnáziumi osztálytársaim. Az igazság az volt, hogy én nem mertem a lányokhoz szólni, távolságtartás áradt belőlem, s csak jóval később, már fölszentelt papként jutottam el oda, hogy tűrhetően normális kommunikációt tanúsítsak. Ma is zárkózott alkat vagyok, de ez már nem csüggesztő magány, ha váratlan és kínos helyzetekben könnyen lebénulok is. De hogy ifjúságomban micsoda falak vettek körül, azt legjobban Magány c. ifjúkori költeményemmel tudom szemléltetni.

A nevemet nem tudja senki.
Ne szólíts – nincs nevem.
És nincsen hazám, csak a benti
sokdimenziós végtelen.
Sugaraimat eltakartam.
Ne szólíts – hallgatok.
Nincs társam e szótlan viharban.
Nektek sincs társatok.

Mert mindenkiben más a rend és
mindenki társtalan
valahol mélyen, a teremtés
legbenső távlataiban:
társtalan égitest, mely árván,
lakatlanul kering
túl minden csillagkép határán,
külön törvény szerint.

Ez bizony kegyetlen, önző és pesszimista magány, s ezért a versért furdalt is mindig a lelkiismeret, mert ha érzéseim helyeselték is ezt a gőgös egoizmust, azt világosan éreztem, hogy e sztoikusan sivár magány-filozófia nem fér össze keresztény hitemmel. A hitet ugyanis, amelyben nevelkedtem, nem hagytam el lázadó ifjúságomban sem, legföljebb gyónásaim váltak ritkábbá, miközben egyre világosabban éreztem, hogy egyszerre két identitást próbálok fenntartani: azonosulást szüleim példájával és vallási olvasmányaimmal (sok hitbuzgalmi könyvünk volt otthon), másfelől viszont azonosulást osztálytársaim léhább életfelfogásával és kedves költőim liberalizmusával. Sokat töprengtem ezen, szerettem töprengeni. Éjszaka gyakran fölébredtem és töprengtem.

Az Énekek énekében mondja a menyasszony:

Fekvőhelyemen éjjelente
kerestem, akit szeret a lelkem.
Kerestem, de nem találtam.
»Felkelek, járom a várost,
az utcáit és tereit,
keresem, akit szeret a lelkem!«
Kerestem, de nem találtam.
Ott jártak a várost járó őrök.
»Láttátok-e, akit szeret a lelkem?«
Alighogy elhagytam őket,
megleltem, akit szeret a lelkem,
megragadtam, el nem engedem,
amíg be nem viszem anyám házába,
édes szülőm kamrájába.
(Én 3,1-4)

A keresésnek ez a mozzanata (amelyről nincs kizárva, hogy kulturális gyökerei a kánaáni Astarte-mítoszba nyúlnak) két fejezettel később még egyszer ismétlődik az Sir Hasirimban, s akkor nem kap ilyen szerencsés feloldást: az őrök megverik a lányt, leszaggatják ruháját, és itt „filmszakadás” következik, nem találkozik kedvesével. Azt a magányt, ami ott borul rá, csak a misztika teológiájából lehet értelmezni, ezt nevezi Keresztes Szent János a lélek sötét éjszakájának. A lélek Istent keresi, semmi egyebe nincs, és más nem is kell neki, de Istent távol érzi magától. Nos, pillanatnyilag nem ezt elemezzük. Amikor én „fekvőhelyemen éjjelente” tünődtem és ábrándoztam, az még messze az Istennel való találkozásom előtt történt, nem Istent kerestem, nem imádkoztam, fantáziámat engedtem szabadjára a jótékony sötétségben, olvasmányaimon, valódi és elképzelt élethelyzeteken gondolkoztam. Szerettem az éjszakát, ha biztonság vett körül. Ha egyedül voltam, gyerekkoromban féltem a sötét folyosón, a fogason lógó ruhák között farkast sejtettem, s még felnőttként is megesett velem, hogy egy izgalmas detektívregény olvasása után föl kellett gyújtanom a villanyt, és be kellett néznem az ágy alá. Később, amikor plébános lettem, úgy számoltam le a félelemre való hajlandóságommal, hogy a nagy plébániaépület ajtaját, amelyben egyedül aludtam, nem zártam be éjszakára, és a kertkaput is nyitva hagytam, hogy ne dédelgessem félelmeimet, hanem farkasszemet nézzek velük, és egyedül Isten oltalmára hagyatkozzam. Ma már ezt nem tartanám bölcs dolognak, de akkor használt. Ám ez már az Istennel való találkozás fordulata után történt. A félelem démona fokozatosan hagyott el – de ennek is története van, amit most még korai volna elbeszélni. Visszatérek ifjúkorom éjszakai töprengéseihez. Ezek során biztonságban éreztem magam, hiszen otthon volt a család, de az alaktalan sötétség és az éjszakai neszek szabad folyást engedtek a képzelet barangolásainak.

Fekvőhelyemen éjjelente
kerestem, akit szeret a lelkem.

Valóban őt kerestem volna? Tudatosan nem így volt, de a sötétségben, ahol a tárgyak elveszítik körvonalaikat és a dolgok megszokott menete háttérbe szorul, mégiscsak ott volt minden rejtelem és minden kalandja a szívnek – amikor, József Attila szavával, „csend fülel, motoz a setét”, a sötétségben ott várakozik a mérhetetlen misztérium, ahogy korábban egy-egy, éjszakáról szóló, Ady és Pilinszky-verssel érzékeltettem. Amikor később a misztikus irodalommal ismerkedtem, ebben volt valamiféle ráismerés arra a titokkal teljes homályra, amelyben félig még gyerekként otthonosan éreztem magam. Én nem kerestem a Kedvest, de a Kedves jelen volt az éjszakában, amellyel barátkoztam. „Te győzz le engem, éjszaka” – olvastam később Pilinszkynél, és érzékeltem a verssor varázsát.

Ebben az időben éltem legkevésbé hitem szerint. A l’art pour l’art elve megkörnyékezte értékrendemet. „Erkölcsös vagy erkölcstelen könyv nincs. Egy könyv jól van megírva vagy rosszul van megírva, ennyi az egész” – olvastam Oscar Wilde-nál, és rokonszenveztem vele. Tulajdonképpen mindig tudtam, hogy nem lehet igaz. Mégis, egész idős koromig kísértett a szépség és igazság látszólagos konfliktusa, és be kell vallanom, hogy a homályos kolostorfolyosón éjféli zsolozsmára vonuló kámzsás szerzetesek képe ma se dobogtatja meg szívemet, sivárnak találom. Egy gazdagon díszített bizánci ikonosztázban jobban érzékelem Isten szentségét. Ám ebben ma már csak stíluskérdést látok. Ma már tudom, hogy Isten gyönyörű, minden teremtett szépséget felülmúl, és az ő igazságában minden szépség benne foglaltatik. Ami valósággal, csontig, egzisztenciálisan sivár, az a bűn.

Bizony sivár volt. Miközben szomjasan ittam magamba a szépséget, olyan verseket írtam, amelyek sivárságról tanúskodnak. Ilyen volt az idézett Magány is, de ide kívánkozik még egy további vers, amelynek címe: Sziget.

1.
Hol jársz itt, ahol nincs madár
és borzong, aki partraszáll,
ahol a táj sós ködben ázik,
ismerős-arcú, merre jársz itt?

2.
Egy hang bolyong a szigeten,
a síkokon, a hegyeken,
visszhangzik, zúdul erre-arra,
visszaverve és fölkavarva.

3.
Nem állja, aki kint reked,
a ragadozó szeleket;
hol jársz itt? Szél lesz. Nézd a fákat.
Ne vágj neki a pusztaságnak.

4.
Borzong a tenger, fél a fa.
Nagy szél lesz még az éjszaka.
Becsuknám házam, hogyha lenne.
Ha nem az ördög lakna benne.

Igen, ez így igaz. Isten jelen volt életemben, de jelen volt benne az ördög is. És most fogózkodj meg, kedves hallgatóm: ebben az állapotban ért el a papi hivatás. Tehát nem az élő Istennel történt élményszerű találkozás után, hanem a vele történt élményszerű találkozás előtt. Miközben az imént sok negatívumot vallottam meg ifjúságomból, azt is világosan állítottam és most újból állítom, hogy a katolikus hitet nem veszítettem el. Megkísértettek eszmék, amelyeket ma már határozottan elutasítok, de arra nem gondoltam, hogy elhagyjam miattuk az Egyházat. Politikailag még nem formálódtak ki a nézeteim, de a bolsevizmust már akkor is gyűlöltem, a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe nem voltam hajlandó belépni. Kapcsolatteremtési nehézségeim arra az egyre jók voltak, hogy a parázna kilengésektől megóvjanak. Kisebbségi érzésemet kompenzálva egyszer megpróbáltam udvarolni, de teljesen éretlenül olyan hamis szerepbe bonyolódtam (már jegygyűrűt is készültem venni), hogy végül én voltam az, aki fejvesztve menekült a kapcsolatból.

Vívódni vívódtam. Sokat foglalkoztam az istenbizonyítás kérdésével is. Huszonévesen már filozófiai könyveket is olvastam, és próbáltam szabatosan levezetni a létező valóságból a Teremtő valóságát. Ez sok szellemi küzdelemmel járt, mások fogalmazásait nem tudtam mindenestül elfogadni, és csak több éves agymunkával sikerült kidolgoznom a magam változatát, amelyet valóban meggyőzőnek éreztem. Ma már nevetek ezen, a gondolatmenet leegyszerűsödött. Egészen világos számomra, hogy a relatív valóság csak az Abszolútumból értelmezhető, a létben való részesedés csak az önmagában fennálló Létből. Sokan az Abszolútum személyességét nem tudják elfogadni, de ez azért van, mert a személyességet korlátozásnak érzik, tudniillik az emberi személyesség mintájára gondolják el. Amit azonban itt bizonyítani lehet vagy kell, az egyáltalán nem az, hogy az Abszolútum emberek módjára személyes. A személyességnek meg kell lennie az Abszolútumban, hiszen minden teremtett valóság megvan benne (honnan jönne elő máshonnét?), de a maga módján, tehát abszolút és határtalan módon. Hogy milyen ez az abszolút és határtalan személyesség, azt mi nem tudjuk megmondani, semmiképpen sem olyan relatív és határolt, mint az emberé. A kinyilatkozatásból értesülünk álmélkodva, hogy Isten személyességének formája a Szentháromság titka.

Mint mondtam, akkor még vívódtam ezen, de filozófiai és idestova teológiai olvasmányaimon keresztül egyre jobban megérintett Isten szépsége. Ami korábban csak alaktalanul motozott az éjszakában, az az ismeretlen mélység és magasság, mindjobban kiformálódott tudatomban. Ekkoriban fedeztem föl az Énekek énekét is. Ködösen, de kibontakozott előttem a Szeretet Istenének hívása.

Annak, hogy pap legyek, legsúlyosabb akadálya a lelkiismereti aggályosság volt. Állandóan attól rettegtem, hogy halálos bűnt követtem el, és amikor gyóntam, érvénytelenül gyóntam. Csak amikor jó és határozott gyóntatók kezébe kerültem, akkor tudtam szembeszállni ezzel a rémmel. Ma már pontosan tudom, hogy démoni befolyás áldozata voltam. A félelem lelke még gyerekkoromban támadott meg. Első szentáldozásaim örömteliek voltak, Jézus jó ízt hagyott a számban. Aztán megjelent a szorongás. Lelkitükrömben az „Engedetlen voltam” még rendes betűkkel volt szedve, mint bocsánatos bűn, de a „Dacos voltam” már dőlt betűkkel, mint halálos bűn. Én legtöbbször nem tudtam eldönteni, hogy csak engedetlen voltam vagy már dacos is, és gyermeki bűneimet az örök kárhozattól való rettegéssel gyóntam meg, gondosan minél nagyobb számot mondva, nehogy egyetlen halálos bűnt is kihagyjak. Aztán jöttek a képzelt fogadalmak és eskük – ezektől is a lelkitükrök tanítottak meg rettegni. Dacos voltam ötvenszer, fogadalmamat megszegtem hatszázszor, eskümet megszegtem kétezerszer – ilyeneket gyóntam. Azok a gyóntatók, akik csak kifogásolták helytelen gyónási módomat, nem tudtak segíteni rajtam. A félelem lelke erősebb volt. Bizony alaposan benne voltam a kényszerneurózisban, amikor a szemináriumba jelentkeztem, s első papnövendékségem alatt egyetlen egyszer se mertem áldozni, mialatt társaim naponta áldoztak. Aztán elvégeztem a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karát, s diplomával a zsebemben bevonultam másodszor is. Itt jó lelkivezetőre akadtam, aki világos utasításokkal vágta el az aggályosság útját. Mire 1969-ben fölszenteltek, aggályosságom háromnegyed részén már túladtam. Kellett néhány év papi gyakorlat, hogy végképp megtanuljam a józan döntést. Ma, hála kegyetlen tapasztalataimnak, tudok segíteni az aggályosokon, föltéve, hogy szót fogadnak. Akik nem követik az utasításokat, kényszerességük rabjai maradnak.

A papi lét nem volt könnyű. Naiv teoretikus, nem csupán motorozni vagy autózni, de még kerékpározni se tudtam, pedig a misézési helyszínek megközelítése az egyik legelemibb papi feladat. Nem tudtam a gyerekekkel se bánni, pedig akkor még szó se lehetett világi hitoktatóktól. És megdöbbenve tapasztaltam, hogy a hit követelményei helyett a templomlátogatók többsége csak vallási hagyományoknak tesz eleget. Konfliktusba kerültem a plébánossal, aki azt akarta, hogy olyan jegyeseket, akik egyáltalán nem voltak hívők, gyónásra és áldozásra kényszerítsek. Aggályos félelmeim elveszítették aktualitásukat, helyükbe lépett egy alapvető csalódottság és illúzióvesztés. Nem az fenyegetett, hogy elhagyom a papi pályát, erre nem éreztem kísértést, hanem az, hogy elborít a kilátástalanság érzése, és kiábrándult, lázongó lélekkel teljesítem szolgálatomat, holott Jézus békességet ígért nekünk.

Nyolc év folyt le így. A kilencedikben „megleltem, akit szeret a lelkem”. Megtörtént személyes találkozásom Istennel. Most nem avantgardista vers, hanem újból shakespeare-i szonett formájában mondom el a megfeszített és föltámadt Jézus titkát, úgy, ahogy már én is benne voltam, mert a Szentlélek, Isten csókja, megérintett. Ennek a versnek címe: Tűzvész vagyok.

Tűzvész vagyok, mert tűzvészedből élek.
Tenger vagyok, mert tengeredben alszom.
Határtalan, hordozlak én, a féreg!
Félelmetes, fényedben fürdik arcom!

Ott voltam, mikor oszlophoz kötöttek,
és korbács tépte ronggyá testedet.
Ott voltam, mikor sziklabörtönödnek
megnyílt torkánál angyal lebegett.

Ott voltam, mikor pattantak a zárak,
és föntről pünkösd óceánja ömlött.
Mocsokban kúsztam, mint a rühes állat,
lényeddel lényem mégis elözönlöd.

Sár és magány, sötétség voltam én!
Most csillag vagyok. Eljöttél belém.

Előbújnak a virágok

Az elbeszélő kísértései – Stabil házasság és stabil értékrend – Csütörtöki nap volt – Aki tűzben fürdet – Okkult tévelygéseim – Szent Teréz misztikája – Hatástalan bérmálások – Prohászka nehézségei – Az isteni tavasz létezik!

Élve az esszéműfaj jogával a csapongásra, az előző fejezetben saját múltamba csapongtam, és még most is folytatni szeretném ezt a kicsapongást. Tudatában vagyok a visszaemlékezések veszélyének, t.i. hogy a szelektív emberi memória egyes részleteket elhagy, másokat átcsoportosít, sőt átalakít, és az elbeszélt történet némileg más lesz, mint a valóságban volt. De azt hiszem, ez a veszély minden történetírást fenyeget, s kár volna miatta elhallgatni azt, ami valóban megtörtént. Ezzel kapcsolatos a szépítés kísértése is: úgy szelektálni és formálni az eseményeket, hogy azok az elbeszélőről kedvező képet nyújtsanak. Tisztában vagyok ezzel a kísértéssel és igyekszem ellene mondani, de azzal nem áltatom magam, hogy az első és legveszélyesebb főbűnt már sikerült teljesen kiirtanom magamból. Bizonyára próbálom a dolgokat a rám nézve előnyösebb oldalukról bemutatni, ha önkéntelenül és akaratlanul is, ugyanakkor igenis küzdök a hiúság ellen, s csupán azzal próbálom az olvasót (és önmagamat) megnyugtatni, hogy ha áldozatul estem a veszélynek, becsületes harcban maradtam alul. Szívesen írok szép dolgokat, de mindenekelőtt igazat akarok írni.

Valaki, akinek életútja némileg más kanyarulatokat vett, az előző fejezet után azt írta nekem: „Te végig ott játszadoztál az isteni Vadász szeme előtt a találkozás előtt!!!” Három felkiáltójellel írta, ami azt jelzi, hogy számára hívő katolikus ifjúságom erősen stabilnak tűnik. Tény az, hogy komolyan vallásos kispolgári család gyermekeként, az egyszer elfogadott érték konzerválására berendezett alkatommal, minden érzelmi labilitás és ellentétes befolyás mellett is őriztem az alapokat. Csak később, idős fejjel döbbentem rá, hogy mit jelentett számomra szüleim szilárd elvekre épített házassága. Végigkérdeztem családjukról egy felnőtt fiatalokból álló hittancsoport tagjait egy konzervatív budai plébánián – olyan fiatalok voltak, akik felnőtt fejjel bérmálkoztak, és bérmálás után is kitartóan jöttek hittanra, vagyis „elit-csoport”, ha úgy tetszik – , és megdöbbenve tapasztaltam, hogy körülbelül ötven százalékuk elvált szülők gyermeke. A házastársi kapcsolatnak ez az elbizonytalanodása hihetetlen mértékben rombolja a gyermekekben az értékrend stabilitását. Azok a szülők, akik partnert cserélnek és nem ragaszkodnak az egyszeri választás visszavonhatatlanságához, nem tudják, mitől fosztják meg gyermekeiket. E tapasztalat után derengett föl bennem, hogy gyermekkoromban és ifjúságomban soha egy pillanatra se tartottam attól, hogy szüleim elválhatnak. Tudtam, hogy létezik válás, de mindig úgy néztem rá, mint távoli jelenségre. Még csak a kérdést se tettem föl, hogy az én szüleimmel is megtörténhet-e. Katolikus elveik szilárdak voltak – felnőttként, egy édesanyámmal folytatott bizalmas beszélgetésből megtudtam, hogy a fogamzásgátlás terén is. Nekik is voltak gyarlóságaik, de a hitben elfogadott elvek megtartották őket. Velük jártam misére, és láttam őket szentáldozáshoz járulni. Az ilyesmi mélyebben hat, mint a hittanóra. Hittanórákra csak addig jártam, amíg a Rákosi-rendszer szét nem verte az iskolai hitoktatást Pesten, templomi hitoktatás akkor még nem volt. De édesapám a közös étkezések végén rendszeresen olvasott fel nekünk hittankönyvekből és hitbuzgalmi irodalomból, s nem is tudta szegény, milyen mélyen megfogant bennem, amit hallottam. Ő talán falra hányt borsónak érezte az egészet. A kommunikációs gátlások erősek voltak köztünk, Istenről soha nem beszélgettünk, de a katolikus gondolkodást magamba szívtam.

Ezeknek a körülményeknek tulajdonítom, hogy Istennel szemben soha nem volt bajom az imádás alapállásával. Magától értődőnek tekintettem, hogy ő minden fölött áll, és korlátlan ura életemnek. Eszembe sem jutott, hogy Istent vádoljam szenvedéseim miatt, amit papként gyakran tapasztalok másoknál. Számomra ez abszurdum lett volna, nyilvánvaló volt nekem, hogy szükségképpen mindenben őneki van igaza. Volt részem testi-lelki szenvedésekben, de nem voltam arra kísértve, hogy ezek árnyékát Istenre vetítsem. Teljesen mentesen nőttem föl a gyalázatos magyar bűntől, az istenkáromlástól. Se szüleimtől, se nagyszüleimtől, se más felnőtt rokonaimtól nem hallottam ilyet. (Egyetlen kivételre emlékszem, egy ritkábban látott rokontól, de az is hamar ki lett magyarázva, mert nagymamám szót emelt.) Ugyancsak nem volt szokás családunkban az illetlen beszéd se. Osztálytársaim ilyen szövegeit nem vettem át. A kommunikációs gátlások ebben is segítségemre voltak. Ma is undorodom a mocskos szavaktól, az istenkáromlás pedig alapjaimban ráz meg. Hálával Teremtőm iránt, akitől ezt ingyenesen kaptam, szüleim életén és örökölt alkatomon keresztül, tárgyilagosan ki kell mondanom, hogy – számos bizonytalanságom és ingadozásom ellenére – valóban volt bennem bizonyos értékstabilitás.

Mindezt előre kellett bocsátanom, mert nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy valami olyan drámai fordulat történt az életemben, ami előtt minden rossz volt, és utána minden jó. A Teremtő nem így dolgozik. Meg tud találni ő embereket hirtelen és drámai módon is, az eltévelyedések mocsarának mélyén, de akkor se ad felmentést a jellemfejlődés törvényei alól. Mégis van egy fontos dátum életemben, amellyel valami új kezdődött, és a kirakós játék meglévő elemei fokozatosan mind helyükre kerültek. Ez a dátum 1978. április 13-a. Csütörtöki nap volt.

El fogom mondani ezt a csütörtököt, de nem sietek vele. Mielőtt csütörtököt mondanék, szerdát, keddet, hétfőt is kell mondanom; mert nem előzmények nélkül talált el tüzes nyilával az isteni Vadász. Fölszentelt pap voltam, egyike azoknak, akik az ateista diktatúra börtönrácsainak árnyékában Isten nyilvános szolgálatára vállalkoztak, meggyőződéssel hirdettem a katolikus hitet, természetesen hittem a Szentlélek kiáradásában is. Van egy rövid versem, amit, ha jól emlékszem, diakónusi évemben írtam. Szerepel benne a kifejezés, hogy „tűzben fürdet”, vagyis „Szentlélekben merít meg”, „Szentlélekben és tűzben keresztel”. Ez jelzi, hogy a Szentlélekben való megkeresztelkedés bibliai fogalma már akkor is foglalkoztatott. A vers címe: „Az vagy te”.

Az aki tűzben fürdet,
az vagy te.

Az aki szélben forgat,
az vagy te.

Akinek vérét ittam,
akinek vérét ittam,
az aki bennem lázít,
az vagy te.

Ez a „lázító Jézus” fenegyerekségeim egyike volt, a sablon és a giccses áhítat elutasításának egyik megnyilvánulása; természetesen nem az értékek, hanem a konvenciók és emberi elvárások elutasítását vallottam, néha kicsit polgárpukkasztó (vagy inkább: jámpor-pap-pukkasztó) módon, mert hát fenegyerekek voltunk, lázadó ifjúság. Minden tekintélytiszteletem mellett új utakat kerestem, új nyelvet, új esztétikai megfogalmazást; ez vitt, többek között, a gitáros zenészekkel való együttműködés irányában is, nem is sejtve, hogy milyen giccses sablonok felé vezet ez az út. Amivel persze nem azt akarom mondani, hogy nincs vagy nem lehetséges minőségi és igazán keresztény gitáros zene; a Sillye Jenő által az én szövegemre írt Keresztút vagy a Jöjj, Lángoló pünkösdi misztériumjáték ma is lelkesíteni tud. Ezek nem szentmisébe való dallamok, de hitelesek; amikor eleven tűzlángként a magasba csapnak, ma is lázít bennem Jézus.

A lázadáson kívül azonban valami mélyebbről is vall az idézett rövid költemény, a Szentlélekben való megmerülés és a Szentlélek viharában való forgás utáni vágyra, a Szentlélek erejének megtapasztalása utáni vágyra. Igen, ez a vonás is bennem volt, ez a vágyakozás az isteni Tűzre. Annak ellenére, hogy még semmit se tudtam a karizmatikus megújulásról.

Ennek tagadhatatlanul volt egy felületes, szenzációhajhász tényezője. Miután szemtelen módon annyi jót meséltem ifjúkoromról és stabil jellememről, hogy én is csodálkozva kérdezem, biztos-e, hogy ez én voltam, nem valaki másról esett-e szó, hadd valljam meg ellensúlyozásképpen, hogy számos más bűnöm mellett gyerekkoromban és ifjúságomban még az okkultizmus iránt is érdeklődtem. Még szellemet idézni is próbáltam egy osztálytársammal, igaz, egy szellem se jött el, valószínűleg mással voltak elfoglalva, vagy nem vettük elég komolyan, de tény, hogy csináltuk. Mint gimnazista kölcsönkaptam egy könyvet egy másik osztálytársamtól, amely az okkultizmus propagandairata volt, és Jézust „a Názáreti Jógi” néven emlegette. Nem hittem el, hogy Jézus jógi volt, de magamban azon tünődtem, hogyan lehetne a könyv tartalmát szintézisbe hozni a kereszténységgel. Papnövendékként pedig ingával készített tearecepteket használtam, akkor még nem is sejtve, hogy ez okkult dolog. Az asztrológiát még fiatal papként se utasítottam el teljes határozottsággal, a jógázást pedig csak jóval később vetettem el. Mint a Mágia és hit c. könyvecske szerzőcskéjének, talán elhiszi nekem a tisztelt olvasó, hogy ma már minden okkult dologgal gyökeresen szakítottam, és imádkoztam a démoni befolyástól való szabadulásért, amelyet ezek a dolgok hoztak rám. Azonban ma is szabad lélekkel állok szemben az okkultizmussal, nem félek tőle, ezért mertem végigolvasni a Harry Potter sorozatot, önmagamon próbálva ki a mérget (s bizony méregnek bizonyult). Ez a fajta érdeklődésem, megtisztítva és a Szentlélekben átalakulva, később a lelkek megkülönböztetésének egyik eszközévé lett: nagyon jól érzékelem, mi tetszik az embereknek az okkultban, és azt is, mikor hajlik át a karizmatikus szemlélet az okkult szemléletbe. Mert ilyen is van. Varázsolni Jézus nevében sem szabad.

Ugyanakkor volt életemben egy másik, tisztán keresztény misztikus érdeklődés is. A szemináriumi években megismerkedtem Avilai Szent Teréz műveivel. Ezek feltétlen hitelessége és Teréz elbűvölő csevegőkészsége új világot tárt föl előttem. Megismertem az istenkapcsolat tapasztalati oldalát. Teréz leírásában megízleltem a misztikus élményt, a Szentlélek logikán-túli működését az emberi szívben, és minden eddiginél mélyebben értettem meg, hogy az Isten szeretet. Sajnos, a szelektív memória itt csúnya trükköt játszott velem. Az a benyomás alakult ki bennem, hogy a Teréz által leírt misztikus imamódok csak az erkölcsi tökéletesség bizonyos fokán nyerhetők el. Vagyis az életszentség fokmérői, és nem a Szentlélek szabad tetszésből osztogatott ajándékai. Pedig Teréz éppen az ellenkezőjét mondja, de ez kiesett emlékezetemből. Ez volt az oka, hogy később a karizmatikus élményt nem tudtam azonosítani a misztikus élménnyel. Pedig egy és ugyanazon dologról van szó, csak különböző vallási kultúrák keretei között. Magától értődően föltámadt bennem a vágy a misztikus tapasztalat után, de előbb meg akartam szentelődni, és így papi és keresztény életemben egy óriási kérdőjel ásított.

Ezt a kérdőjelet nem csupán én éreztem.1 Templomainkban százával és ezrével veszik a bérmálkozók a „Szentlélek ajándékának jelét”. Mi katolikusok hittel valljuk, hogy ez a cselekmény a Szentlélek valóságos közlése. Benne ugyanaz az erő működik, amely az első jeruzsálemi Szentlélek-­áradásban kiömlött a tanítványokra. Mégis, bérmálkozóink nem kezdenek nyelveken szólni, nem lobbannak lángra, nem hirdetik Isten nagy tetteit. Miután vették a Szentlélek kegyelmét, hogy hitüket állhatatosan éljék és bátran megvallják, többnyire elma­radnak a vasárnapi szentmisékről is. Ha ezt a hiányt szóvá tesszük, ilyen megnyugtatásokat kapunk: „Nem tudhatod, mi ját­szódik le abban a lélekben." Vagy: „Az a baj, hogy nem adunk nekik konkrét feladatokat." Ezek azonban kitérést jelentenek a döntő probléma elől: miért van az, hogy az első pünkösd lángra lobbantotta a tanítványokat, a mai bérmálás pedig nem lobbantja lángra? Így normális? Ha a Szentlélek kegyelme csak rejtett erő, amely külsőleg nem tapasztalható, akkor a helyzetet normálisnak tekinthetjük: nem tapasztaljuk, mert ez nem is lehetséges. Az a teológia, amely a Szentlélek működését kizárja a tapasztalat öve­zetéből, összhangban áll azzal a lelkipásztori magatartással, amely a megbérmáltak hitvallás nélküli életét lényegében normálisnak fogadja el, legföljebb jobb lélektani megközelítést vagy tökélete­sebb szervezést hiányol. De ezt a teológiát a korábbi fejezetek során már elvetettük.

Érdekes itt Prohászka Ottokár véleménye. 1914, május 4-­én ezt írta naplójába:

A bérmálás hónapja. Szeretem s imádom a Szentlelket, s úgy szeretném kiszolgáltatni a szentséget, hogy viharozzanak s tüzet fogjanak a lelkek. Lélek-gyújtás, pünkösdi tűz, új világalakítás: ez a bérmálásnak az intenciója... Ha az in­tenció megvan, akkor a tűznek gyúlnia, az égési rohamnak kitör­nie kell. Ha tavaszkor a kertben égetem az orgona- s bodza, galagonyaágakat, s a tűz »megfogamzik«, mily ropogó s pattogó erőszakkal nyilal föl; ez a Lélek képe. No, de mi égjen? Mi ég­jen? Itt a baj... Jaj, Uram, ez a nyugati kultúra az anyagiasság pondrója; azt bámulja, a pénzt, s a nemi viszketeget s dürrögést kergeti... Mindig gyújtani szeretném a lelkeket, s nem akarom csak rájuk hárítani a sacramentum hatálytalanságának okát; nem, nem! Az apostolok ráadták a Lelket arra, akit bérmáltak, s a Lé­Iek gyújtott, nem kérdezte a keresztényt, hogy akar-e égni. Hát mikor Japánban vagy Indiában a tűzön átmennek fél méter vas­tag izzó parazson, s meg nem égnek! Ahogyan ott lekötik a tűz erejét, hogy ne égesse a lábakat, akár piszkos, akár tiszta embe­rek lábai: úgy itt ki kellene gyújtani a tüzet, hogy égessen lelket, akár tiszta, akár piszkos; hiszen majd tisztul általa! - A teológia természetesen magyaráz okosan s distingvál tűz és tűz, okság s alkalmasság közt... Nem, nem, testvérek; én értem a teológiát, de a bérmálásban a Szentléleknek pünkösdöt kell csinálnia, a lelket átformálnia, új világot teremtenie. Hát hol van ez mind? S akar­ják-e ezt a püspökök, a papok? Lelket váró keresztények? Nem szabad lesrófolnunk várakozásunkat, hanem ellenkezőleg, fokoz­nunk kell azt úgy, ahogy Krisztus akarta!2

E szöveget olvasva aligha lehet kétségünk arról, hogy Prohász­ka püspök a bérmálás hatásaként kívánná, óhajtaná a jól észreve­hető változást: „Hogy viharozzanak s tüzet fogjanak a lelkek.” Nem füllel hallható szélzúgásra vagy szemmel látható lángnyelvek­re vár, az kétségtelen; az is vitán felül áll, hogy nem a nyelvek adományát hiányolja; igényelne azonban valami alapvetőbbet: hogy a bérmálás a hitet föltüzesítse, és tanúságtevő életre indítsa a bérmálkozót. Ezt olyan erővel és hatalommal szeretné tenni, hogy a következmény meggyőző, erőteljes benyomást keltsen. Ilyen eredmény nélkül a „szakramentum hatálytalanságáról” beszél. Ke­resi a hibát a szentség befogadóiban, de önmagában, a kiszolgálta­tóban is; nem elégszik meg teológiai kimagyarázkodásokkal, a pünkösdöt látni, érzékelni, tapasztalni akarja.

Prohászka természetesen nem vonja kétségbe, s nekem sincs szándékomban megkérdőjelezni, hogy Isten transzcendens, ta­pasztalásunkat meghaladó valóság, ezért a Szentlélek pünkösdi kiáradásának lényege nem a látható hatásban áll, hanem az em­beri lélek legmélyén lejátszódó kegyelmi eseményben. A Szent­lelket az emberi tapasztalat szférájára korlátozni mitológia volna. De Prohászkának nem jut eszébe a pünkösd-esemény olyan mé­retű mítosztalanítása sem, hogy az Apostolok Cselekedeteinek drámai beszámolóiból ne maradjon egyéb, mint egy rituális aktus, amelyet nem követ lelkesedés, elszántság, evangéliumi tanúságté­tel. Ha pedig ezeket várjuk, a Szentlélek tapasztalati működésére várunk; ez és nem más hiányzott Székesfehérvár püspökének. „A tűznek gyúlnia, az égési rohamnak kitörnie kell... A Szentlélek­nek pünkösdöt kell csinálnia, a lelket átformálnia, új világot te­remtenie. Hát hol van ez mind?”

Ottokár püspök azért merte föltenni a kérdést, mert hitt ab­ban, hogy van rá válasz. Tanúsítom: csakugyan van. Az isteni tavasz létezik. Mint a Sir Hasirim mondja (Én 2,10-13):

A tél már elmúlt,
az eső elállt, elvonult,
földünkön előbújnak a virágok,
eljött a szőlőmetszés ideje,
s a gerle szava hallatszik a határban.
A füge már kihajtja első gyümölcsét,
s a virágzó szőlő illatot áraszt.
Kelj fel, kedvesem!

El fogom beszélni, hogyan tapasztaltam Isten tavaszát. Egyelőre hadd álljon itt egy vers, tanúságul. Címe: Olvassz meg engem.

Nem vagyok méltó – mondják is naponta – ,
nem vagyok méltó, hogy szeresselek.
Nem illik rám e világvégi pompa,
nem illik számra sugárzó neved.

Mégis szólítasz, hívsz, ölelni vágyol,
hitványságomra mosollyal felelsz.
Ha bűneimről majd lehull a fátyol,
emésztő öröm, nász lesz az a perc.

Bűn és zavar, megfejthetetlen ábra:
sejtések, sejtek hálója vagyok.
Olvassz be engem fénylő éjszakádba,
melyben a boldog eksztázis ragyog.

Olvassz meg engem, tűz- és jégvihar,
éjed lobogó villámaival.

Rajta, északi szellő

Doktorátus – Széttépett oroszlán – Kisbetűs lélek –Termékeny dinamizmus – Megérkezett a Fölkent – Látható és hallható pünkösd – Majd csak eljön a Tűz – Olyan vagy, mint a csók

1978 tavasza volt. Teológiai doktorátusomra készültem. Emlékszem rá, hogy a mátyásföldi sekrestyében megkérdezte tőlem egy lány, miért akarok doktorálni. Nem tudtam neki válaszolni. Nekem ez éppolyan természetes volt, mint az, hogy leérettségiztem. Ő gyakorlati érvényesülésben gondolkodott, miszerint a papír valamilyen álláshoz kell. Nem mondom, hogy nem lettem volna szívesen teológiai tanár, de utólag látom, hogy abból semmi jó nem származott volna. Már csak azért sem, mert nem beszéltem igazán semmilyen idegen nyelvet. Akkor még a doktorátushoz elég volt, ha olvasni tudta valaki a külföldi szakirodalmat. Ám furcsa is lett volna, ha bekerülök ábrándos lényemmel egy vidéki főiskolai tanárra leselkedő elvárások közé. Káplánnak még elmentem valahogy, temetni és keresztelni egy csodabogár is tud. Így hát a teológiai doktorátust öncélúan szereztem meg, egyszerűen mert identitásom részének éreztem, és annak érzem ma is. Doktori eskümet nem felejtettem el, teológiát akartam és akarok művelni. Nem hiszem, hogy ezt csak „céhen belül” lehet. Most is azt teszem.

Miközben azonban ímmel-ámmal készültem disszertációm megvédésére, valami más dobogtatta meg a szívemet: a Szentlélek megtapasztalása utáni vágy. Mint a Sir Hasirim mondja:

Rajta, északi szellő! Déli szél, jöjj!
Lengj át kertemen,
hadd áradjon szét balzsmos illata!
(Én 4,16)

Arra vártam, hogy Isten szele érezhetően fújni kezdjen életemben. Akkor már biztos voltam benne, hogy ez lehetséges. Mi a katekizmusban tanulunk a Szentháromságról, a keresztvetés legelső imádságaink egyike, ezért a Szentlelket önkéntelenül úgy nevezzük meg, mint a Szentháromság harmadik személyét. Bármennyire igaz is ez, későbbi, elvont teológiai fejlemény a Biblia nyers-eredeti Szentlélek-fogalmához képest. Utóbbit talán a Bírák könyvének azzal a jelenetével tudnám szemléltetni, amikor Sámson széttépi a rátámadó oroszlánt. „Úgy széttépte az oroszlánt, mintha csak egy gödölyét tépett volna darabokra, pedig egyáltalán semmi sem volt a kezében” (Bír 14,6). Részemről egy gödölyét se tudnék széttépni, sőt a legnagyobb zavarban vagyok a műanyag csomagolásokkal szemben is, melyek egyszerűen elszakíthatatlannak tűnnek, az oroszlán szétszaggatását tehát igencsak tudom értékelni. Persze nem az elbeszélés szorosan vett történetiségét akarom bizonyítani. Izrael hősmondáinak bibliai földolgozása a Szentlélektől ihletett teológiai mondanivalót hor­doz, miközben szilárd történeti alapokkal is rendelkezik, de ko­rántsem a mai történetírás műfajában. Az oroszlán széttépése az emberfölötti erő kifejezése: az erőé, amelyet az Úr Lelke ad. Ez a bibliai mondanivaló lényege. Ha valaki úgy véli, hogy az orosz­lán feltrancsírozása Sámson keze által fizikailag megtörtént, nincs vele semmi vitám, de a Biblia igazmondásába vetett hitem ezt az állítást nem követeli meg. Megköveteli a lényegi közlés valósá­gát: a Ruah Jahve, az Úr Lelke1 olyan erővel ruházza föl az em­bert, amelynek segítségével emberi lehetőségeit meghaladó tetteket vihet végbe. Megköveteli továbbá azt is, hogy ez nem pusztán elméleti tézis, hanem olyan tapasztalat, amely Izrael tör­ténetében konkrét események formájában is nyomon követhető. Sámson csak egy a sorban. A róla fennmaradt szájhagyományt a bibliai szerző azzal a szándékkal foglalja a Könyvbe, hogy kife­jezze Izrael valóságos történelmi Ruah-megtapasztalását. A hívő zsidóság szemében az Úr Lelke eleven dinamizmus, amely megváltoztatja a dolgok menetét. Nyomon követhetjük ezt – Sám­son történetén túlmenően – a Bírák könyvében. Otonielre „rászállt az Úr Lelke, ő bírája Iett Izraelnek, és kiment a harcba, s az Úr kezébe adta Kúsán-Rasátaimot, Szíria királyát, s ő legyőzte azt" (Bír 3,10). Máshol: „Az Úr Lelke megszállta Gedeont, mire ő megfújta a harsonát..." (Bír 6,34). Gedeon rövidesen nagy győzelmet arat. Ismét máshol: „Jeftét megszállta az Úr Lelke ... Átment tehát Jefte Ammon fiai elé, hogy hadakozzon ellenük, s az Úr kezébe is adta őket” (Bír 11,29.32).

Mindezekre azt lehet mondani: igen, ez mind így van, de ezek az idézetek nem a Szentlélekre mint a Szentháromság harmadik személyére vonatkoznak, hanem csak szemléletes leírásai Isten beavatkozásának az ember életébe; a „lélek" itt még nern sze­mély, hanem Istennek a teremtésben működő ereje. Emiatt a Biblia magyar fordításai nem is írják nagy kezdőbetűvel a „lélek" szót a fent idézett helyeken.

Nos, az eredeti bibliai kéziratok még nem ismerték a kis és nagy kezdőbetű különbségét. A szöveg közvetlen jelentése sze­rint feltétlenül a fordítók jártak el indokoltan. Ugyanakkor azonban fennáll egy összefüggés és folyto­nosság is az ószövetségi és újszövetségi Lélek-fogalom között. Mert az ószövetségi szerző tudatában nem élt ugyan olyan gon­dolat, hogy az általa említett „Ruah Jahve" külön személy volna, a Szentírás főszerzője azonban mégiscsak a sugalmazó Isten, aki nagyon is egyetlen mondanivalót tartott szem előtt az ó- és új­szövetségi könyvek szövegében. Az a Lélek-fogalom, amelyet az újszövetségi szent könyvek és az elsősorban ezeken nyugvó ké­sőbbi szentháromságtani reflexiók használnak, nem teljesen füg­getlen az ószövetségben jelentkező empirikus Ruah-fogalomtól. Ellenkezőleg, belőle fejlődik ki, és utólag minősíti, értelmezi azt. Egyetlen bibliai hely sem magyarázható kielégítően a teljes Szentírás összefüggéséből kiragadva.

Azt is figyelembe kell vennünk, hogy bizonyos ószövetségi helyeken az Úr Lelke már nem egyszerűen az Úr bennünk működő erejét jelenti, hanem magával az Úrral azonos. Például: „Ellenkeztek, és megszomorították szent Lelkét" (Iz 63,10): itt a Lélek maga Isten. Külön személyről természetesen nincs szó az Ószö­vetségben, de azért komolyan föl kell figyelnünk arra, hogy az ószövetségi használat a „lélek” szót hol Is­tenen belül alkalmazza (s mindaz, ami Istenen belül van, azonos Istennel), hol pedig Istenen kívül, azoknak a hatásoknak kifeje­zésére, amelyeket Isten a teremtményben létrehoz. Tudomásul kell vennünk: az ószövetségi „ruah" a bibliai nyelv egyik lehetősége, hogy Istennek önmagából való kilépését, az emberre és a terem­tésre gyakorolt hatását kifejezze, anélkül azonban, hogy szabatos fogalmi körülhatároltságot mutatna föl. Helyette termékeny dina­mizmust mutat. Ugyanez a termékeny dinamizmus az újszövetségi Lé­lek(Pneuma)-fogalom sajátja is.

Olvassuk Péter Cezáreában mondott szavait: „Ti is tudjátok, hogy mi történt Galileától kezdve egész Júdeában, a János által hirdetett keresztség után; hogy miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel a Názáretből való Jézust, aki körüljárt, jót tett, és meggyógyította mindazokat, akiket az ördög a hatalmába kerített, mert Isten vele volt” (Csel 10,37-38). Amikor a názáreti Jézus alámerült a Jordánban, és a Lélek galamb képében leszállt rá, látható változás ment végbe életé­ben. Attól kezdve jó hírt hirdetett, betegeket gyógyított és dé­monokat űzött ki. Isten fölkente őt Szentlélekkel és erővel: ő a Fölkent, a várva várt uralkodó. A Szabadító megérkezett. „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” – kérdezteti Keresztelő János Jézustól (Lk 7,19). Jézus válasza: „Menjetek, vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek hirdetik az evangéliumot (Lk 7,22).” Jézus a Lélek erejéből fakadó karizmatikus tapasztalatra hivatkozik, mint messiási küldetésének bizonyságára. Isten föl­kente őt Szentlélekkel, s fölkent volta ellenőrizhető, empirikus valóság.

Az új, krisztusi szövetségben a Lélek szele fúj. Eltölti Keresztelő Jánost anyja méhében (Lk 1,15), leszáll a Szűzre és az Fiút fogan (Lk 1,35), Simeonnak kinyilvánítja, hogy a csecsemő Jézus az Úr Fölkentje (Lk 2,26-32). Jézusra galamb­ként ereszkedik alá (Lk 3,22), majd a pusztába viszi őt (Lk 4,1), később Galileába kíséri erejével (Lk 4,14). Jézus Isten Lelkével űzi ki a gonosz lelkeket (Mt 12,28), fölujjong a Szentlélekben (Lk 10,21), megígéri a Lelket azoknak, akik kérik az Atyától (Lk 11,15), és biztosítja tanítványait, hogy az Atya Lelke fog szólni belőlük (Mt 10,20). Végül a kereszten az örök Lélek által saját magát adja tiszta áldozatul az Istennek (Zsid 9,14), majd Lélek szerint életre kel (1Pt 3,18), s Isten jobbjától fölemelve kiáraszt­ja az Atyától megígért Szentlelket (Csel 2,33).

Mindez tapasztalat. Jézus szűzi fogantatása és a halálból való föltámadása hitünk szerint testi valóság – ezek elvont, jelképes magyarázata kiforgatja lényegéből a keresz­ténységet. De Jézus beteggyógyításai, démonűzései, természeti csodái (vízenjárás, viharlecsillapítás, a víz borrá változtatósa), há­rom halottföltámasztása (Jairus leánya, naimi ifjú, Lázár) is olyan látható jelek, amelyeket nem lehet mindenestül megfosztani tör­ténetiségüktől. Ha számolunk is azzal, hogy az „apostolok az Úr mennybemenetele után az ő mondásait és tetteit hallgatóiknak azzal a teljesebb megértéssel adták át, amelynek ők maguk vol­tak birtokában, miután tanultak Krisztus megdicsőülésének ese­ményeiből, és az igazság Lelkének világossága tanította őket”,2történetiségét határozottan állítja, hűségesen adja tovább mindazt, amit Jézus, az Isten Fia, földi életében az örök üdvösségért valóban cselekedett és tanított”.3 Ez az Egyház hi­te. S hogy lehetne igaz, ha Jézus tettei közül a rendkívüli jeleket kihagyjuk, szimbolikusan értelmezzük? Csak racionalizmus késztethet arra, hogy éppen ezek történelmiségét kérdőjelezzük meg. Ha nem akarunk szakítani a hit lényegével, nem utasíthatjuk el a gondolatot, hogy az Újszövetség a Szentlélek működésének nagyon is fogható, tapasztalati hatásait mutatja föl a Messiás éle­tében. mégsem felejthetjük a II. Vatikáni Zsinat világos állásfoglalását: „Az Anyaszentegyház szilárdan és állhatatosan tartotta és tartja, hogy a ... négy evangé­lium, amelynek

A Jézusban hívőkre pedig ugyanez a Lélek áradt ki. „Isten jobbja felmagasztalta őt – olvassuk Péter pünkösdi beszédében – , és akit az Atya neki megígért, a Szentlelket, kiárasztotta – akit ti láttok és hallotok” (Csel 3,33). Az Egyház egy látható és hallható pünkösdben hisz.

Látható és hallható pünkösdre vártam én is. A pünkösd-esemény leírásánál az Apostolok Cselekedetei szélzúgásról beszél. Mind a héber ruah, mind görög fordítása, a pneuma, azt jelenti: szél, lehelet, lélek. „Rajta, északi szellő! Déli szél, jöjj!
Lengj át kertemen!” (Én 4,16). Az egyszerre több irányból fújó szél képét egyszer egy versben is alkalmaztam, éspedig a végítélet leírására, amikor az isteni erők összecsapnak az eresztékeiben megingó világ körül, és a teremtett valóság megadja magát a Teremtőnek. Ennek a versnek Majd fúj a szél a címe.

Majd fúj a szél és lobog, leng a fű,
majd verdes a szív kismadár-szerű
verdeséssel, és tölcsérek forognak
tengermélyén egy forró torkolatnak.

Az lesz az ébredés, az egyszerű
ragyogásában végleges derű,
áldás, mit elnyernek az átkozottak
és szerelem, melytől az ég leroskad.

Majd fúj a szél keletről és nyugatról,
és a hegyek völgyekké lesznek akkor
és szörnyek lépnek ki az alkonyatból.

Majd fúj a szél észak és dél felől,
miközben lassan bezárul a kör
s a lét falán a végtelen betör.

A végtelen betörését vártam magam is, olyan találkozást az istenivel, amely összetöri korlátaimat. Minél inkább éreztem saját tehetetlenségemet papi szolgálatomban és személyes keresztény életemben, annál inkább egyedüli megoldásnak tűnt számomra a Szentléleknek az a tapasztalható beavatkozása, amelyet a pünkösd-mozgalom „a Szentlélekben való megkeresztelkedés” néven ismer. 1977-ben elolvastam Suenens bíboros Új pünkösd? c. könyvét, amely röviden foglalkozott a katolikus karizmatikus megújulás kezdeteivel. Ez teljességgel pozitívra változtatta bennem azt a képet, amelyet kósza hírek és egyes szórványos személyes beszámolók nyomán a „karizmatikus mozgalomnak” nevezett jelenségről kiformáltam magamban. Elolvastam az akkor Kereszt az aszfaltdzsungelben címen hozzáférhető könyvet is David Wilkersontól, egy pünkösdi prédikátor kalandjairól a New-York-i ifjúsági bűnözők között. Erről is teljességgel pozitív benyomásaim voltak. Várni kezdtem azt, hogy ami a „pünkösdiekkel” és „karizmatikusokkal” megtörtént, velem is megtörténjen. „Rajta, északi szellő! Déli szél, jöjj!” Nem állítom, hogy csináltam is valamit, de vártam. Naivul várakoztam, akár a sült galambra, de valóságosan várakoztam.

1977 nyarán lelkigyakorlaton voltam egy pap barátommal; nevez­zük Kiliánnak. Fiatalokat vittünk magunkkal, akik az utolsó napon sorra beszámoltak arról, mit jelentett nekik a lelkigyakorlat. Rám is sor került. „Még most is csak várok” – mondtam őszintén és infantilisen. „Várom a Tüzet.” Kielégítetlen voltam és zilált; azt re­méltem, hogy derült égből egyszer csak lecsap majd a Lélek, és föloldja tehetetlenségemet. Kilián odajött hozzám a beszélgetés után: „Ne félj, egyszer majd csak eljön az a Tűz!” Bólintottam, és nagyot szívtam cigarettámból. Más tűz egyelőre nem volt életemben.

Ősszel Kilián új kápláni állomásra került; néhány fiatallal meglá­togattam. Emeletes plébánián lakott. Ahogy fölfelé mentünk a lépcsőházban, lefelé egy másik menet jött szembe velünk: egy­házmegyénk káptalani helynöke (éppen széküresedés volt), munkatársa­ival és a plébánossal. Zavartan kezet fogtunk, nem tudtuk mire vélni a szerencsét. Kilián hamarosan tájékozódott. „Salamon miatt voltak itt” – mesélte. – „Csinált karizmatikus mozgalmat, és följelen­tették.” Salamon évfolyamtársam volt a teológián, s akkor éppen káp­lán ugyanannak a városnak egy másik plébániáján. Nem esett bántódása, de az egyházmegyei körlevélben dörgedelem jelent meg a „Baal-próféták” ellen, akik „égi tüzet” várnak (1Kir 18). Kissé erőltetettnek találtam az alkalmazást, hiszen Illés próféta is égi tüzet vár – és kap! – ugyanabban a bibliai fejezetben. Salamonnal, a „Baal-prófétával” mégse vettem föl a kapcsolatot. Egyszer összefutottam vele, s valami különös határozottságot éreztem benne. Zavarbaejtően beszélt, de az égi tüzet nem hoz­ta szóba. Én se. Volt bennem annyi gőg (és félelem), hogy a ma­gam külön égi tüzére várjak.

Végül is, minden passzivitásom ellenére, Isten cselekedett. Amikor már végképp elkeseredett voltam, már bűneimet meggyónni se volt kedvem, mert úgyis visszaesem, egészen váratlanul meghívtak, hogy tartsak előadást egy szeminárium papnövendékeinek. Ott történt valami, ami átsegített a holtponton: egy teológiai tanártól újabb könyveket kaptam a Szentlélek kiáradásáról.

És 1978 tavaszán velem is megtörtént. Ez fontosabb volt, mint a doktorátus. Csak versben lehet elmondani.

olyan vagy mint a bor
olyan vagy mint a rózsa
olyan vagy mint a tej
olyan vagy mint az ének

a fekete szikla egyszercsak izzani kezdett
egyszercsak remegni kezdtek a bokrok
akik ott voltak elkezdtek nevetni
fogták a kezem és mindnyájan égtek

olyan vagy mint a szél
olyan vagy mint a villám
olyan vagy mint a hold
olyan vagy mint a felhő

én araszoltam a kövek alatt
a bőgőmajmok bemaszatoltak ürülékkel
de topáz lettem topáz
mert sebet kaptam és te vagy a seb

olyan vagy mint a kés
olyan vagy mint a harmat
olyan vagy mint a vér
olyan vagy mint a bárány

mindenki nevetett mert jelen voltál
mindenki nevetett mert nincs többé szorongás
nehéz álmaink fekete tömbje
nevető fénnyé alakult és rádismertünk

olyan vagy mint a tűz
olyan vagy mint az illat
olyan vagy mint a csók
olyan vagy mint az álom

altass el altass karjaidban
ébressz fel ébressz hogy lássalak még
sodorj el sodorj el sodorj el
zuhatag zuhatag örökké örökké

Ittasodjatok meg

Recept? – „Dicsőség neked, Uram!” – Apátfalvi kirándulás – Elvi fenntartások – Boldog robbanás – Szent Ignác szabálya – Belénk öntött szemlélődés – Olyan muris ez

1978 elején két könyvet kaptam egy teológiai tanártól. Dennis Bennett: Nem részegek ezek c. könyve volt az egyik; egy episzkopális lelkész találkozása a pünkösd-mozgalom­mal. A másik Dennis és Rita Bennett műve: A Szentlélek és te; összefoglalás a Szentlélekben való élet gyakorlatáról. Teológiai háttere protestáns, de nem tartozott a szélsőséges írások közé. Könnyű volt elkülöníteni azokat a téziseket, amelyeket egy katolikus nem fogadhat el, azoktól, amelyek minden további nélkül a katolikus hit kereteiben is értelmezhetők. Ez később sem esett nehezemre, bár meg kell vallanom, hogy sok „katolikus” karizmatikussal találkoztam és találkozom, akik ezt nem képesek megtenni. Ugyanakkor semmiféle kételyem nem volt arról, hogy a leírt Szentlélek-megtapasztalás hiteles. Teljesen egybevágott saját teológiai meggyőződésemmel és személyes várakozásaimmal. Látható és hallható pünkösdben hittem, látható és hallható pünkösdre vágyakoztam, és ezekben a könyvekben látható és hallható pünkösdről olvastam.

A Szentlélek és te c. könyv mintegy receptet is adott. Tartalmazott egy imát, amellyel elfogadhatom Jézust, mint megváltómat. Adott egy másikat is, amely azt kéri, hogy Jézus kereszteljen meg a Szentlélekben. Hittem abban, hogy a keresztség szentségében már elnyertem a megváltást, s vallottam azt is, hogy a bérmálás szentségében valóban megkaptam a Szentlélek erejét; de egyszersmind nagyon jól tudtam azt is, hogy Isten kegyelmét föléleszthetjük, „fölszíthatjuk” magunkban. Semmiféle hitbeli nehézséget nem okozott tehát, hogy ezeket az imákat elimádkozzam. El is imádkoztam mindkettőt. De ürességben maradtam, nem történt velem semmi. Nem tapasztaltam meg a pünkösdöt. Mégsincs kizárva, hogy valami mégiscsak történt velem, mert kiléptem tehetetlenségemből és végre elmentem gyónni. Szeretetteljes gyóntató fogadott; ebben Isten biztatását láttam.

Nem sokkal később meglátogattam Kilián barátomat, aki korábban azzal biztatott, hogy majd csak eljön a Tűz. Es­te gyóntatnia kellett, én is átmentem, és ott az ő gyóntatószékében kimondtam: egész életemet átadom Jézus Krisztusnak. Este együtt imádkoz­tunk a szobájában. Örömet éreztem, és – életemben először – szabadon dicsőítettem az Urat mások előtt. „Dicsőség neked, Uram!” Új volt az élmény, fölszabadító. Mind lelkesebben, mind bátrabban jöttek ajkamra a szavak. Most, gondoltam, most – mind­járt nyelveken kezdek imádkozni! Ijedten abbahagytam a hangos imát. „Nem jársz messze” – dicsért meg Kilián, akinek szintén meg­voltak a maga tapogatózásai és információi. – „Folyamatosan kell dicsőíteni az Urat.”

Másnap reggel elhatároztam: megpróbálom egyedül. Letér­deltem szobámban, azzal az elszántsággal, hogy bármi jön a nyel­vemre, kimondom. EIőször egy énekelt „ó” jött, aztán más szótagok is. Nemsokara folyamatosan sikerült mondanom egy érthetetlen szöveget. Próbálgattam, gyakoroltam, sűrűn imádkoz­tam így. Igen – de hol maradt az öröm, pünkösd öröme? Nem érez­tem semmit. A Szentlélek és te c. könyv világosan mondja ugyan, hogy a nyelvek adományának semmi köze az érzelmekhez, én mégis többet vártam. Hogyan újítja meg Isten az életemet, ha a Szentlélekben való megkeresztelkedésem csak ebből a közömbös „nyelveken szólásból” áll? Lassanként abbahagytam.

Bár több alázat lett volna bennem, és több bizalom! Isten nem dolgozik sablonok szerint. Dennis Bennett örömet élt át és Isten közelségét, amikor nyelveken kezdett szólni. Hasonlót vártam, csakhogy bennem erősebbek voltak a gátak. Azonban még így is: ez a hónap a bontakozó remény hónapja lett. If­júsági körömben nőtt a várakozás. Prédikációimban is több lett az erő. Újabb gyónást végeztem azzal a megújított szándékkal, hogy életemet mindenestül a megfeszített és föltámadt Jézusnak szolgáltatom ki. E gyónás másnapján, 1978. április 4-én Budapestről Apát­falvára mentem egy volt szemináriumi társam meglátogatására. Ifjúsági csoportomból négy lány jött velem. Emberi dolog, hogy akkor a lányok voltak fogékonyabbak, de később Isten megadta, hogy többségében fiúkból álló csoporttal is hasonló tapasztalatokra tegyek szert.

Útközben betértünk Salamonhoz, mert most már kíváncsiak voltunk az ő tapasztalatára. Isten nem engedte el nekem, hogy megalázzam magam és engedjem, hogy a teológus éveinkben a tudományokban nem túlzottan jeleskedő paptestvérem tanítson. Kérdéseinkre Salamon részletesen beszélt saját új életéről a Szentlélekben. Óriási lelkesedés volt benne, és az imádság állandó vágya. Egy-egy bibliai helyen keresztül érezte a Lélek vezetését. Cigarettázásomra az volt a megjegyzése, hogy az Úr elveszi tőlünk ezeket a dolgokat. Tovább kellett haladnunk, de Salamon, meglepetésemre, szintén be­szállt kocsijába, és velünk tartott. Gondoltam, ő is meg akarja lá­togatni egykori közös társunkat. Később lett világos, hogy igazából más célja volt: ránk fente a fogát. Apátfalván a meglátogatott atyát egy ideig elszólította a köte­lesség. Ez kapóra jött Salamonnak. „Ki akarja átadni az életét Jézus Krisztusnak?” – tette föl a kérdést. Habozás nélkül jelentkez­tem. Megemlítettem, hogy előző nap ezzel a szándékkal gyóntam, de Salamonnak megvolt a saját menetrendje. Megkívánta, hogy egész életem bűneit megvalljam, és a kereszt elé tegyem. „Adok egy feloldozást” – mondta mellékesen. Ki könnyebben, ki nehezeb­ben, mind a négy útitársam végigcsinálta ezt a forgatókönyvet.

Volt valami zavaró az egészben. Talán nem is kellett volna belemennem, amíg nem tisztáztuk, mi is történik. Mentségem, hogy nagyon vágyódtam a megúju­lásra, a Szentlélek megtapasztalására. De tény az, hogy bizonyos jelenségek nem tetszettek nekem. Salamon kötelezőnek tekintett egy olyan életátadási sémát, ami a katolikus teológia és gyakorlat szerint ajánlható ugyan, de semmi esetre sem követelhető meg. A papi hatalommal adott feloldozást mintha nem tekintette volna a bűnöktől való megtisztulás lényeges mozzanatá­nak, elégtételt pedig egyáltalán nem adott. Továbbá, ami nagyon nem tetszett, „ötösikreknek” nevezett el bennün­ket, mintha nem a keresztségben, hanem az általa képvi­selt megtérési formában születtünk volna újjá. Az is nyugtalanított, hogy protestáns lelkiségi írások tömegével árasztott el, amelyek egészen kritikátlanul voltak kivá­lasztva. Végképp elfogadhatatlannak tartottam és tartom, hogy arról beszélt: „Az Úr megtart” – mintha megtérésünk után már nem térhetnénk le a jó út­ról és nem kárhozhatnánk el.

Később megtudtam, hogy Salamon a szentesi református lelkésznél „tért meg”, aki további pályája során a pünkösdi szabadegyházhoz csatlakozott, s aki talán református ébredési körökből hozta magával a „megtérés”, „életátadás” fenti gyakorlatát, egyedül ezt tekintve igazinak. Salamon teológiailag megkérdőjelezhető viselkedése ebből a forrásból származott. Sze­gény Salamon, évek múltán elhagy­ta nagy buzgalmát, majd a papi szolgálatot is... Talán szólnom kellett volna, hogy vigyázzon. Nem tudom, lett volna-e foganatja. De akkor még túl gátlásos voltam ehhez. Nem is láttam a veszélyeket ilyen világosan. Fenn­tartásaimat csak óvatosan tettem szóvá, viszont – mivel hitünk és megtérési szándékunk igazán őszinte volt – együtt örültem a négy fiatal lánnyal, akik fölszabadulást és új lelkesedést tapasz­taltak. Abban biztos voltam, hogy a magam csoportjában nem engedek meg teológiai elhajlásokat. Az előző előadás végén szereplő vers ennek az apátfalvi látogatásnak emlékét őrzi, persze nem minden költői túlzás nélkül. A bennünk végbement változások érezhetők voltak ugyan, de fokozatosabbak annál, ahogy a vers leírja.

Ettől kezdve áradt észak és dél szele, kavarogtak közöttünk a pünkösdi ébredés áramlatai. Csak éledező sze­relemhez hasonlítható az a boldog várakozás, ami kialakult cso­portunkban. Az apátfalvi kaland után újból elkezdtem nyelveken imádkozni, először magamban, majd – legyőzve gátlásaimat – mások előtt is. Nekem nem jelentett ez különösebb élményt, de lelkesítően hatott a többiekre. Teológiailag nem láttam akadályt. Rég világos volt előttem, hogy pünkösd nem egyszeri esemény, hanem permanens az Egy­házban. Tudtam, hogy mindaz, ami velünk történik, a keresztség és a bérmálás szentségében gyökerezik. Azt is magától értődő­nek tartottam, hogy a Szentlélek ajándékai minden kor számára szólnak, amint a II. Vatikáni Zsinat is tanítja.1 Salamon protestáns elhajlásait természetesen nem vettem át. Az általa és mások által képviselt „egyszeri és megismételhetetlen” megté­rés, „életátadás” eszméje persze gondot okozott; világos volt, hogy a katolikus felfogás ismer visszaesést és újbóli megtérést is. Ké­sőbb azonban, ahogy a nyugati – elsősorban amerikai – iroda­lom egyre jobban kezembe került, ez a gond is eltűnt, mert láttam, hogy a katolikus karizmatikus megújulás nagyon jól meg­van e kétes gyakorlat nélkül.

Nem tudtuk megállni, hogy újból el ne menjünk Salamonhoz, aki zordonan szemlélte, hogy megtért ember létemre még mindig képes vagyok cigarettázni. Ez alkalom­mal együtt imádkozhattunk csoportjával. Földön ülve dicsőítették az Urat, egy valaki hangosan, magyarul, a többiek halkabban, nyelveken. (Ez is protestáns hatás: fundamentalista módon bármely helyzetre szó szerint vonatkoztatták Pál apostol előírásait, amelyeket a korabeli ko­rintusi egyházközségnek adott.) Mikor imádság közben elvon­tabb teológiai kifejezéseket használtam, ima formájában rendre­utasítottak: „Add, Uram, hogy egyszerű szavakkal dicsérjünk téged”. Nem tudtam teljesen azonosulni a csoporttal, de tény, hogy volt egy pillanat az ima során, amikor váratlan, misztikus öröm öntött el. Nem voltam egyedül élményemmel, sőt könnyen lehet, hogy csoportomból másoknak még pozitívabb benyomásaik voltak. Utólag látva, éretlen és teológiailag pontatlanul orientált közösség volt Salamoné, de a Szentlélek igenis működött benne. Sokan nem értik meg ezt. Azt gondolják, vagy minden korrekt egy jelenség­ben, vagy pedig egyáltalán nem Isten Lelkétől való. A karizmati­kus megújulás sok ellenkező példát nyújt. Igazi lelki események keverednek nagyon is „testi”, emberi megnyilvánulásokkal.

Másnap – 1978. április 13-án – este benyit a sekrestyébe egy lány és lelkesen újságolja: „Dicsőség az Úrnak! Elvira tegnap megkapta a Szentlelket”.

Elvira nagyon fiatal lány volt, egyike azoknak, akik Apátfalván megtértek, és most is velem jártak Salamonnál; mielőtt otthon kiszállt a kocsiból, nyelveken kezdett szólni. Persze, a nyelveken szólás nem azonos a Szentlélek elnyerésével, hiszen Isten Lelke hatalmas erővel működött és működik olyanokban is, akik nem szólnak nyelveken. De talán érthető, hogy akkor engem sem a bejelentés szabatossága érdekelt elsősorban, hanem az, hogy a Szentlélek megtapasztalása átterjedt csoportomra.

Az Elviráról szóló híradás csak bevezetője volt egy boldog rob­banásnak, amit a pünkösdi Lélek azon az estén előidézett közöt­tünk.

Az Énekek énekében a vőlegény így kínálja barátait:

Egyetek, barátaim, és igyatok,
ittasodjatok meg, kedveseim!
(Én 5,2)

Ez történt meg velünk ezen a csütörtöki estén. Megittasodtunk.

Átmentünk a szobámba imádkozni. Más valaki is megkívánta a Lélek kiáradását. Nagy várakozással tettük rá a kezünket. Mint mélyből fakadó forrás, feltört belőle a nyelvima! Ugyanakkor mindnyájunk szívét elborította a lobogó öröm hulláma. Ujjong­tunk, nevettünk, magasztaltuk az Urat. A mátyásföldi káplánszo­bát mennyei tűz árasztotta el. Pünkösd megtörtént velünk. A lángoló Isten megérkezett!

Ki tudná leírni a dicsőítés örömét? Semmi kézzelfogható okunk nem volt, hogy örvendezzünk – egyszerűen Istennek örültünk. Egy fiatal házaspár, kimaradván korábbi megtérés-él­ményünkből, megütközve bámult ránk, holdkóros egzaltáltakra. Nem egyszerűen „jó hangulat” volt ez, hanem felülről jövő esemény, Isten cselekvése, amelyben ma is a kariz­matikus megújulás hitelesítő jegyét lelem föl.

Nehéz ezt megmagyarázni azoknak, akik az egészben csak pszichológiai jelenséget látnak. Nagy segítség itt Loyolai Szent Ignác egyik szabálya a lelkek megkülönböztetéséről: „Egyedül Is­ten, a mi Urunk képes arra, hogy előzetes ok nélkül vigaszt ad­jon a léleknek".2 Az a tény, hogy Elvira néhány érthetetlen szót mondott, még nem ok az örömre. Magam is imádkoztam nyelve­ken napokon át, anélkül, hogy ez örömet szabadított volna föl bennem. Milyen boldog tűz öntött el bennünket hirtelen? Miért támadt vágy bennünk Isten szeretetére és szolgálatára? Mi kö­tött össze egymással oldott, meleg, tiszta testvéri szeretetben? Jé­zus, akinek igáját komoly elhatározással magunkra vettük, megmutatta, hogy ez az iga édes (Mt 11,30). Nincs más magya­rázat. Isten cselekvése teljesen szuverén volt, nem számítottunk rá, korábban nem tudtuk produkálni, később nem tudtuk repro­dukálni. Minden lélektani értelmezés elégtelen.

Kétségtelen, hogy a Szentlélek öröme akkor inkább lényünk felszínén mutatkozott. Sokat nevettünk; volt, aki az asztalt verte örömében. Ezek éretlen jelenségek voltak. Kicsit naiv módon azt vártuk, hogy az áradó öröm egyre fokozódni fog – jóllehet eszünkkel tudtuk, hogy megpróbáltatások is következnek, s úgy is lett. De az a tény, hogy a pneumatikus jelenségek pszicholó­giai tényezőkkel keveredtek, még nem szól az előbbiek hiteles­sége ellen. Éretlenségünkből ki kellett gyógyulnunk, és ez fájdalmas folyamat volt. De Isten emésztő tüzének édes égetésé­ből azóta sem gyógyultam ki.

Találkoztam már olyanokkal, akik a Szentlélek örömének alábbhagyása után megkérdőjelezték pünkösdi tapasztalatuk hite­lességét. Arra gondoltak, hogy merőben emberi, pszichikai tüne­ményt éltek át. Velem ez sohasem esett meg. Később voltak szakaszai életemnek, amikor fájóan nélkülöztem a Lélek kiáradásának boldogságát, de tudtam, hogy amit annyira óhajtanék, már megtörtént velem: a boldogság for­rása valóság és hozzáférhető. Azóta hirdetem is ezt a tapasz­talatot. Olyan személlyel pedig még egyáltalán, soha nem találkoztam, aki átélés közben vonta volna kétségbe a Szentlé­lek-megtapasztalás valódiságát. Csakis utána, amikor már meg­szűnt! Arra emlékeztet ez, amit Avilai Szent Teréz misztikájából ismerünk: az aktuális élmény folyamán a misztikus nem tud ké­telkedni abban, hogy tapasztalata Istentől származik, utána azon­ban gyakran kétségek gyötrik, amíg Isten meg nem nyugtatja valamilyen módon.

Szent Teréz egészen éles különbséget tesz pszichológiai és pneumatikus örömök, contentos és gozos között.3 Utóbbit, amit szakkifejezéssel contemplatio infusá-nak, belénk öntött szemlélő­désnek nevezünk, nagyon nehéz annak elmagyarázni, aki szemé­lyesen nem élte át. „Ha valakinek e téren nincs tapasztalata, csak nagyon homályos fogalmat képes róla alkotni.”4 Emiatt so­kan nem értik a különbséget, ami az emberi képességek – ér­zelmek, fantázia – fölajzott működése és a Szentlélektől létrehozott istenélmény között van. Ez a különbség azonban ma­gától értődő annak, aki az utóbbit tapasztalja, – legalábbis amíg a tapasztalat el nem halványul. Isten jelenlétében úsztunk. Nyilvánvaló volt a rajtunk kívülál­ló hatalom beavatkozása. Szeretet és békesség volt bennünk. Hi­tünk új dimenziót kapott: erőlködés nélküli lett, mint a boldog szerelem. Attól kezdve lelkesen összejártunk imádkozni. Hogy vártuk a közös estéket! Az imádság élvezet volt, álmosságunkról, fáradságunkról megfeledkeztünk. A Szentírás betűi életre keltek. Értettük egymást, összetartoztunk.

Lapot menesztettem Kiliánhoz: „Április 13-án megérkezett a Tűz!" Megkapta híradásomat, hamarosan fölkeresett. (Előző nap ő is megtette saját kísérleteit a Lélek-hívással és a nyelvek adományával, de megerősítést akart.) „Tíz évet fiatalodtál” – mondta mosolygó arcom láttán. Ott ült a mátyásföldi káplánszo­bában, hosszú imában hívta a Lelket, aztán rátettük kezünket – ezt mindig a magánima fakultatív, szimbolikus járulékának tekin­tettük csupán, egyáltalán nem a püspöki kézföltétel kiegészítésé­nek vagy helyettesítésének -, és lehívtuk rá a pünkösdi Tüzet. Milyen boldogság, hogy Isten meghallgat! Kilián ült a kanapén, és nyelveken dicsérte az Urat. Szép, jellegzetes, különös hangzású szavak törtek föl belőle. Mosolygott, örült, mint a gyermek. „Bo­csáss meg, Uram, de olyan muris ez” – imádkozta. Igen, megtörtént, megittasodtunk. Az itt következő vers, bár későbbi, jól érzékelteti ezt a szent részegséget.

Ha szerelmed kertjébe léphetek
és láthatom imádott arcodat,
majd új éneket dalolok neked,
amit nem tud senki az ég alatt.

Bűvölőbb lesz, mint egy gyönyörű álom
és részegítőbb, mint a bájital –
törtből egész, túllépve a halálon,
rajongó szívem dallamaival

énekelek és táncolok előtted,
teremtő titok, csorduló csoda,
és angyalaid mind körém verődnek,
mert ezt a dalt nem hallották soha.

Mert ezt a dalt te álmodtad magadnak,
s boldog leszel, hogy tőlem visszakaptad.

Gránátalma

Komor Jézus? – Isten csordultig öröm – Gyönyörű liget, benne gránátalma – Resurrexit tertia die – Örüljetek az Úrban mindig – Keresztes Szent János értelmezése – A gonosz szellem a vigasztalanságban – Kiegyensúlyozatlan és mégis hiteles

Azt a szent részegséget, amit 1978-ban a Szentlélek kiáradása folytán társaimmal együtt átéltem, sokan nézik gyanús szemmel az Egyházban. „Nem tudom Jézust fülig érő szájjal elképzelni” – fogalmazta meg fenntartásait egy fiatal férfi, aki jelen volt csoportunkban, de nem követte lelki folyamatainkat. Nos, fülig érő szájjal én se tudom Urunkat elképzelni, de barátságos mosollyal igen. Hahotázva és a hasát fogva se tudom elképzelni, de egészséges nevetéssel igen. Nem tudom őt elképzelni dühöngve, de haragvásáról a Szentírás is tudósít. Más szóval: arról vagyok meggyőződve, hogy Jézus Krisztus szent emberségében minden egészséges emberi érzelem jelen volt, csak éppen kiegyensúlyozatlan túlzások nélkül. Ő teljes emberi természetünket magára vette, az egyházatyák arról beszélnek, hogy amit nem vett magára, azt nem is váltotta meg. Ha egy ember nem tud nevetni, hiányzik belőle az a képesség, hogy testben-lélekben átélje a bennünket körülölelő valóság korlátai alól való felszabadulást, márpedig Jézus emberségének éppen ez lehetett egyik alapvető vonása. Nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy mielőtt a pattogó és viharzó Zebedeus-fiúkat a Mennydörgés Fiainak elnevezte, jót nevetett szenvedélyes túlzásaikon. Jézus környezetéhez tartozni felszabadító érzés lehetett, nem hiába özönlött hozzá a tömeg. Nem szabad őt komor prófétának látni, aki állandóan fenyegető igéket mennydörög. Még Keresztelő Jánosnál is tiltakoznék egy ilyen egyoldalú beállítás ellen, de Jézus üzenete a szeretet Istenéről szerintem teljességgel kizárja ezt a feszült, sötét képet. Nem tudom magamévá tenni azt az ábrándos, kékszemű, szentimentális Jézus-arcot sem, amit számos giccses szentkép sugall. Jézus, ahogy az evangéliumok alapján bennem él, hihetetlenül energikus és rugalmas, bátorítóan derűs, plasztikusan, szellemesen és erőteljesen beszélő, gazdag érzelmi skálájú, barátságos és együttérző, egész lényével felszabadító istenközelséget sugárzó férfi. Imáimban ugyanilyen Jézust ismertem meg. Ha feléje fordulok, bűneim tudnak fájni, de ahogy jelenlétének átélése fölerősödik, mindinkább elfog az az érzés, hogy még bűneim se számítanak, olyan vigasztalás és szabadság árad Jézusból. Hasonló Jézus-képet látok a misztikában. Vianney János, aki ártatlan volt, mint egy angyal, egész életében siratta bűneit és szinte végig rettegett a kárhozattól, de amikor, megszakítva végeérhetetlen gyóntatását, a tabernákulum elé térdelt, hogy a soron következő imaórát a zsolozsmából elvégezze, arca fénylett, mintha csak a Tábor hegyén volna. Jézus világosság.

Akik komor képet ápolnak Jézusról, valószínűleg komor istenképet hordoznak magukban. Ha a gyerek fél szüleitől, vagy nem tapasztal elég szeretetet tőlük, ezeket a negatív vonásokat könnyen rávetíti Istenre, és ösztönösen egy fenyegető vagy közömbös istenképet fog táplálni magában. Nekem is volt részem ebben, már beszéltem lelkiismereti aggályosságomról, amely csak fokozatosan szűnt meg, s amely követelő, számonkérő istenképet szuggerált. De hasonlóan járnak azok is, akik Istent érzik a rossz forrásának, holott a rossz hiány, amely a teremtményi szabadság perverziójából származik. Ez utóbbira, Isten vádolására, számonkérésére, az ellene való lázadásra én sose voltam hajlamos. A kinyilatkoztatásból tudtam, hogy Isten szeretet. De azért az én istenképemben is fordulatot jelentett a Szentlélek-tapasztalat. Az a felismerés, hogy Isten közelsége nevetésre is ösztönözhet, felszabadító volt számomra, és az evangélium teljes megértésének része. Korábban az evangélium, bár hittem benne, nem volt rokonszenves. Rávetítettem az evangélium Jézusára a magamban hordott szorongásokat. Most fokozatosan átéltem, hogy az evangélium valóban jó hír, öröm és szabadság. Éspedig nem csupán azért, mert szeretetteljes emberi közösség kialakítására bátorít, hanem mindenekelőtt azért, mert Istenhez hoz közel, aki csordultig öröm, boldogság, békesség, jóság, személyes szeretet.

Amikor Jézustól megkérdezték, miért nem böjtölnek tanítványai, ezzel a kérdéssel válaszolt: „Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény?” (Mk 2,19) Jézus önmagára alkalmazza a vőlegény képét, amelyet a próféták Istenre alkalmaztak. A vőlegény örömmel készül a menyasszonyával való egybekelésre. „Gyönyörűség volt nekem az emberek fiai között lenni” – mondja az örök Bölcsesség a Példabeszédek könyvében (Péld 8,30). A Fiú, az örök Bölcsesség, az örök Ige, gyönyörűséggel tekint menyasszonyára, és készül birtokba venni szerelmének elzárt kertjét.

Elzárt kert vagy, mátkám, húgom,
elzárt kert, lepecsételt forrás.
Hajtásaid gyönyörű liget,
benne gránátalma és mindenféle gyümölcs,
ciprusvirág és nárduszok,
nárdusz, sáfrány, illatos nád, fahéj,
mindenfajta tömjéncserje, mirha, áloé
és számtalan pompás balzsam.
(Én 4,12-14)

Tény, hogy ez a birtokbavétel, az isteni nász, a kereszt „véres ágyán” ment végbe. Amikor Isten magához ölelte az emberiséget, nyomorúságot, kínt és bűnt ölelt magához vele együtt, s ezt ki kellett égetnie belőle a szeretet áldozatának fehérizzásában. De mihelyt ez az áldozat eljutott csúcspontjára, amikor Jézus meghalt a kereszten, a végtelen isteni szeretet jelenvalóvá vált az emberi egzisztencia abszolút zérus-pontján, ott, ahol kilépve a tér és idő koordinátáiból, minden halandó ember lelke együtt van. Ez a végtelen isteni szeretet pedig élet és gyönyörűség. Az élet és gyönyörűség átáradt Jézus holttestébe – mint Péter pünkösdi beszéde mondja: „Isten föloldozta a halál bilincseit, és föltámasztotta őt, amint lehetetlen is volt, hogy azok fogva tartsák” (Csel 2,24). Lehetetlen volt, mert Jézus személye szerint Isten, aki maga az élet; a Fiú isteni személyében áll fönn, szubzisztál, Jézus emberi lelke is, teste is. A test és lélek erőszakkal megszakított egységét az isteni élet szükségképpen állította helyre. Nem azon a szinten, ahol megszakadt. Jézus nem tért vissza a földi életbe, testében nem fordultak vissza azok az irreverzibilis folyamatok, amelyek a halálhoz vezettek. Halála valódi beteljesedés volt, és az is maradt. De az isteni élet magasabb szinten egyesítette testét lelkével: Isten dicsőségében. Nincs értelme a kérdésnek, hogy ez az esemény mikor játszódott le és mennyi ideig tartott, mert a földi téren és időn kívül ment végbe. Az Egyház liturgiájában nagyszombat utal rá. Amit az időben el tudunk helyezni, az az üres sír fölfedezése és a megdicsőült Jézus megmutatkozása a földi valóság dimenzióiban, s ennek időpontja húsvétvasárnap, hitvallásunk „harmadnapja”.

Harmadnapon legyőzte a halált –
et resurrexit tertia die.
(Pilinszky)

A föltámadt Jézus megjelenései már a megdicsőülés transzcendens örömébe engednek betekintést, de a tanítványok még bizonytalan szívvel fogadják ezt az örömet, ahogy Máté tömören összefoglalja: „Ahogy meglátták őt, leborultak, bár egyesek még kételkedtek” (Mt 28,17). Ismerjük a kétkedő tanítványok és Tamás történetét. Jézus föltámadásának jóhírét akkor kezdik hirdetni, amikor, pünkösdkor, kiárad a Szentlélek: az emberiséget Isten csókja éri. Ahogy már idéztem Beteljesedett c. versemet:

És túl a semmi ablakán
és túl a legvégső körön
tűz, tűz, teremtő tűzkazán,
fény, fény, fény, fuldokló öröm!

Pünkösd „teremtő tűzkazánja” teszi átélhetővé az ember számára a föltámadást, Jézus megdicsőülésének örömét. Ez az öröm nem valami extra dolog, hanem szerves eleme megváltottságunknak. Az öröm, Aquinói Szent Tamás szerint, a vágyóképesség megnyugvása elért céljában. Az elért cél, a mennyei dicsőség, jelen van ott, ahol Jézus jelen van. Az isteni Vőlegény már gyönyörűségét találja menyasszonyában. Ennek a gyönyörűségnek leírására szolgál az Énekek énekében a gránátalma és a mindenféle gyümölcs, az illatozó virágok és különböző fűszernövények. Az öröm gránátalmáját nem lehet kiirtani a menyasszony kertjéből, Isten népének elidegeníthetetlen birtoka az öröm. „Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek!” (Fil 4,4)

Nem egyszer halljuk, hogy az öröm keresése eltér az aszketika egészséges alapelveitől. A hívő ne örömet keres­sen, hanem Isten akaratát jóban-rosszban. Már a második előadásban farkasszemet kellett néznünk Keresztes Szent János egyháztanító felfogásával, aki veszedelmesnek tartotta a természetfölötti örömök, élmények keresését. Istent önmagáért kell keresnünk, „csupasz” hitben, lemondva az érzé­kelhető vigasztalásokról. De azért azt se gondolhatjuk, hogy a nagy misztikus tanító nem ismerte vagy nem vette komolyan a Filippi levél fenti felszólítását. A szent kármelita tanítása valóban rendkívül fontos, az isten­keresés lényegét érintő igazság. Isten transzcendenciája miatt sötétségbe kell merülnie minden tapasztalatunknak, a termé­szetfölöttinek is, hogy az ő tiszta világossága fölragyoghasson szí­vünkben. Ez a mély fölismerés közelebb vezet bennünket a kereszt misztériumához, és vele az istentávolság értelméhez, amelyben a pergőtüzek, gyújtóbombázások, Gulagok, gázkamrák és atombombák századának olyan fájdalmas része volt. Keresztes Szent János műveit olvasva azonban mindenki megállapíthatja, hogy a szent doktor nem írt átfogó erkölcstant vagy aszketikát, hanem csak a lelki élet teológiájának egy leszűkített kérdéskörét fejtette ki behatóan. Tanítását háromféle szempontból is bele kell helyezni abba az összefüggésbe, amelyben megfogalmazta.

Először: mint korábban is említettem, Keresztes Szent János idejében Avilai Szent Teréz misztikája már követőket vonzott. Nyomában a sarutlan karmeli­ták egész serege vágyódott az Istennel való egyesülés öröme után. Ezt a vágyat helyes mederbe terelni, a lelkiélet vadhajtásait határozott kézzel nyesegetni: ez a célja Keresztelő Szent János­nak. A misztikus éjszaka teológiájával kiegészíti Szent Teréz írá­sait, amelyek élénk színekkel ecsetelik az imádság örömét.

Másodszor: e nagy misztikus igen korlátozott olvasótábort tart szeme előtt, a lelki élet szűk útján haladókat, mindenekelőtt a sarutlan karmelita szerzeteseket. „Nem célom mindenki számá­ra írni, hanem csupán ennek a mi szent és az Eredeti Szabályt követő kármelhegyi rendünknek néhány tagját, azokat a férfi­szerzeteseket és nővéreket tartom szem előtt, akik Isten kegyel­méből ezen hegy útjára léptek.”1 Nyilvánvaló, hogy üzenetének címzettjei már nagyon sok olyan lépést megtettek, aminek a leg­több ember még előtte áll. Nem kérdéses számukra a hit, sőt az életszentségre szóló meghívás sem. Keresztes Szent János nem beszél arról, mi szükséges azoknak, akik még nem indultak meg a lelki élet útján. Bekapja-e a hal az üres horgot, amin nincs semmi csalétek?

Harmadszor: a kor, amelyben Keresztes Szent János élt, alapvetően különbözik a mi korunktól. A tizenhatodik század Spanyolországában még fönnállt a kereszténység középkori ma­gátólértődősége. Az intézmények, a társadalom, az elfogadott ér­tékrend mind azt sugallták, hogy a krisztusi hit állításai feltétlen igazságot képviselnek; tagadóikra az inkvizíció máglyái vártak. Ez gyökeres különbséget jelent a mi korunkkal szemben. A huszonegye­dik században a krisztusi hit ténylegesen ható szellemi erő, de csak a sok irányzat egyike egy világnézetileg pluralista társada­lomban. A kereszténység magátólértődése megszűnt. A hit első lépéseiben nem támogat az intézményes rend, a társadalmi kon­szenzus; sőt ezek inkább a keresztény iránnyal szemben hatnak. Míg Keresztes Szent János alapkérdése a „Kármel-hegy”, az Is­tennel való egyesülés csúcsára való följutás, a mai keresztény élet alapkérdése a hit lehetősége egy hitetlen korban. Keresztes Szent János a lelki tapasztalatokat (öröm, karizmák) kizárólag a személyes tökéletesedés szempontjából értékelte, nekünk azon­ban a hitébresztés szempontjából is értékelnünk kell azokat.

Mindezt mérlegelve nyugodtan állítható: a keresztény öröm jelentőségének hangoztatása nem ellentétes Keresztes Szent Já­nos tanításával, hanem helyes összefüggésbe helyezi azt. Elvégre a Biblia fontos szerepet tulajdonít ennek az örömnek. „Majd örül a szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki” (Jn 16,22). Az örömtelen kereszténység egész egyszerű­en nem hiteles. Szomorú szent egy szomorú szent! Az Egyház liturgiájában újra meg újra fölbukkan az öröm kérése: „Egyhá­zadnak pedig add meg, hogy odaadó buzgósággal és zavartalan örömmel szolgáljon neked”;2 „Tégy készségessé minket, hogy ... örvendező szívvel veled egyesüljünk”;3 „Add kegyelmedet, hogy... örömmel siessünk hozzád;”4 „Adj a mi korunkban zavar­talan békességet, hogy irgalmadat magasztaljuk, és szüntelen uj­jongásban örvendezzünk;”5 „Kérünk,... hogy nagyobb örömmel és szárnyaló szívvel szenteljük magunkat szolgálatodra”.6 Csak kiragadott példákat idéztem, a fölsorolást hosszan lehetne foly­tatni. Az öröm alaptémája a liturgiának.

Úgy gondolom, Keresztes Szent János tanításának helyes ér­telmezését Szeghy Ernő atya adja meg, aki így ír:

„Ő olyan lelkeket tart szem előtt, akik nem tudnak meglenni lelki vigasztalások és örömök nélkül, s azt hiszik, minden el van veszve, ha az imában a szívünk nem akar lángra lobbanni, s a lelki szárazságban végzett imát elpocsékolt időnek tekintik. Már­pedig ez kézzelfoghatólag téves gondolkodás. A szent Doktor azonban sokkal tökéletesebben érzett együtt az Anya­szentegyházzal, semhogy ne tette volna magáévá annak a mise­könyvben és a breviáriumban lépten-nyomon előforduló imáit, melyekben lelki vigasztalásokért, példának okáért a könnyek ado­mányáért könyörög... Egészen más dolog nem tudni meglenni lelki gyönyörűségek nélkül s egészen más késznek lenni, s ha kell, hol­tig kitartani a teljes áhítathiány állapotában, de azért hálásan ven­ni, ha a mézből csurran és csöppen.”7

Loyolai Szent Ignác óv attól, hogy a vigasztalanság állapotá­ban változtassunk korábbi elhatározásainkon, „mert amint a vi­gasz idején a jó szellem vezet bennünket és irányít tanácsaival, úgy a vigasztalanságban inkább a gonosz szellem”.8 Vagyis, bár fontos, hogy elviseljük a vigasztalanságot, ha Isten ránk bocsátja, mégis az öröm állapota a megfelelőbb közeg Isten gondolatai számára. S ez így természetes, hiszen Isten végtelenül boldog.

Keresztes Szent János olvasása és lelkivezetői tapasztalatom nyomán úgy sejtem, hogy akik igazán megadták magukat Isten akaratának, még a vigasztalanságban is élveznek valami örömet. VI. Pál pápa így tanít: „Az öröm, mely az Isten szeretetében va­ló maradásból fakad, már a földön elkezdődik és jellegzetes vo­nása az Isten-ország tagjainak, s mindazok részesednek benne, akik az élet göröngyös útjain járnak, az Atyába és Fiúba vetik teljes bizalmukat és keresik mindenek fölött az Isten országát.”9

Az öröm gránátalmája nem megtűrt dolog Isten országában. Boldog birtoka annak. Mindazok részesülnek benne, akik az Országot min­denek fölött keresik. Más kérdés, hogy az öröm átélése történhet kiegyensúlyozatlanul is. Jézus biztosan nem nevetett rendetlenül, mert sohasem voltak benne rendetlen hajlamok. Mi azonban képesek vagyunk rendetlenül nevetni. Innen érthető, hogy Nagy Szent Bazil és Szent Benedek olyan rossz szemmel nézi a nevetést. A feszült idegzetből kibuggyanó ragályos nevetés tönkre tudja tenni a közös zsolozsmázást. Aki az asztalt verte örömében a mátyásföldi káplánszobában, kétségtelenül kiegyensúlyozatlanul örvendezett, de örömének forrása ettől még hiteles volt: a föltámadt Jézusban hitt, a Szentlélek látogatását élvezte.

Dadogva szólok c. versem valamit elmond Isten öröméről.

Dadogva szólok, ha rólad beszélek,
ha rólad beszél, tört cserép a szó,
mégis tömjén, sejtelmen túli ének,
az élő Tűz öléből származó.

Termékeny öl! Termékeny ölelés!
Virágzó völgy a vulkán oldalán!
Ha rólad szólok, minden hang kevés,
jelenléted hő, hallgatás, hiány.

Forró hiány, amelynek súlya mázsás!
Titok, tavasz, tajtékos tűzözön!
Minden sugárnál vakítóbb sugárzás,
minden örömnél édesebb öröm.

Ó, minden más örömnél édesebb!
Mély, mint a tenger, és fáj, mint a seb.

Méz és tej árad nyelved alól

Glosszolalia – Bájos a szerelmed – Létezésünk eksztatikus természete – Mindenki érti? – Elragadtatás nyelve?– Tiltja-e Szent Pál? – Gyermeki jelenség – Nem nélkülözhetetlen – Nevetségessé válni

Pünkösdi élményem elbeszélésében, akárcsak az első keresztények pünkösdi élményének elbeszélésében, jelentős szerepet játszik a glosszolalia, a nyelveken szólás jelensége. Kétségtelenül furcsa, hogy valaki olyan nyelven szólaljon meg, amit ő maga sem ért. Ez a furcsaság egyeseket roppant erősen taszít, miatta az egész pünkösdi jelenségcsoportot visszautasítják. Részben ez az oka, hogy jelentőségéhez képest soron kívül foglalkozom a glosszolaliával, elvégre peremjelenségről van szó, ami nem tartozik a krisztusi élet lényegéhez. A lényeg azonban ebben is megmutatkozik, és éppen a nyelveken szólás tárgyalása jó alkalmat ad arra, hogy megmutassuk, mit is jelent az élő Istennel való kommunikáció. Ez a másik okom arra, hogy soron kívül beszéljek róla. Hasznos lesz azok számára is, akik a glosszolaliát nem gyakorolják. Imádkoznunk mindannyiunknak kell.

Az Énekek Énekében a vőlegény így szól jegyeséhez :

Milyen bájos a szerelmed, húgom, mátkám!
Mennyivel édesebb a szerelmed a bornál,
és keneteid illata minden balzsamnál !
Ajkad színméztől csepeg, mátkám !
Méz és tej árad nyelved alól,
és ruháid illata tömjénillat.
(Én 4,10-11)

Ha ennek nyomán megfoghatatlan szerelmes vágyódásról beszélünk, amellyel az isteni vőlegény teremtményére tekint, ez talán lírai túlzásnak vagy pontatlan teológiának tűnik, hiszen Isten önmagában tökéletesen boldog, senkire és semmire nem vágyik abban az értelemben, hogy nélküle hiányt érezne. Nem is azért vágyódik a vőlegény a jegyes után, mintha saját tökéletlenségét akarná betölteni; inkább saját tökéletességét akarja pazarolni. Az isteni szerelem lényege az, hogy Istennek belső természete a túlcsordulás. De amennyiben a teremtmény valóban különbözik Teremtőjétől, mégis mondhatjuk, hogy valamilyen értelemben Isten önmagától különbözőre vágyódik, kifelé vágyódik, szerelme ránk, méltatlanokra árad. Nem mi okozzuk ezt a szerelmet, ellenkezőleg, ez a szerelem okoz minket. Isten túláradó szerelme miatt létezünk; létezésünk nem következik semmilyen logikából, a szerelem önkénye teremt minket, és gyönyörködik bennünk. Ha kimondod saját nevedet, hozzá mondhatod azt is : „Akiben Isten gyönyörködik.” Vagy ezt: „Akiben az isteni szerelem eksztázisa megnyilvánul.” Lényed tükrözi Isten szerelmes gyönyörűségét. A bűn eltorzíthatja ezt a tükörképet, de ha a húsvéti misztériumban meg vagy váltva és Krisztusban új teremtmény vagy, akkor az isteni gyönyörűség helyreállt benned – annak ellenére is, hogy még mindig küzdened kell gyarlóságaiddal. Az Énekek éneke hatályban van. Ajkad színméztől csepeg, méz és tej árad nyelved alól, és ruháid illata tömjénillat. Túlcsorduló szerelmes gyönyörűséget hordasz magadban, s ha Kedvesedhez fordulsz, ez a gyönyörűség fakad föl belőled. A Kedves varázslatos lényének igézete csendül föl belőled. Élő víz folyója fakad szívedből. Megnyilvánul létezésed eksztatikus természete : belső szükségszerűséggel kilépsz magadból és Abban találod föl magad, aki gyönyörűsége túlcsordulásával létrehozott.

Ez az imádás.

Az imádás objektív eksztázis. Nem azonos az elragadtatás (eksztázis) szubjektív jelenségével, bár az is az imádás egyik megnyilvánulása. Isten imádása a teremtett személy alapvető attitüdje a léttel szemben, ami nélkül létezésének értelme hiányzik. Kifejezhető leborulással, énekkel, böjttel, gyermekek vállalásával, betegápolással. Emberi egzisztenciánk teljes skálája az a hangszer, amelyen a Szentlélek játszik, hogy életünket az imádás szimfóniájává tegye. Az imádás emberi mivoltunk teljességének ön-kommunikáló megnyílása azzal a kimondhatatlan misztériummal szemben, amely végtelenül több nálunk, s amelynek – akinek – egész valónkkal tartozunk, aki szemünk fényét és az igazság bűvöletét adja. Az imádás feloldódás a határtalan Titokban, elveszés Abban, akiben önmagunkat megtaláljuk.

Az imádás egyik szerény, de szép eszköze, a Szentlélek egyik kedves adománya a nyelveken való imádkozás. Benne kimondjuk azt, amit magunk sem értünk, a határtalan Titkot, akiben feloldódunk, az isteni gyönyörűséget, amely a Vőlegény szívéből árad belénk. Ho lalón glósszé pneumati lalei müsztéria, a nyelven szóló Lélekben misztériumokat beszél (1Kor 14,2). Ebben létezésünk eksztatikus struktúrája bontakozik: ho lalón glósszé heauton oikodomei, a nyelven szóló önmagát építi (1Kor 14,4). A glosszolalia karizmája az imádás hiteles megnyilvánulása.

Vegyünk észre három dolgot, határoljuk el a nyelvek adományát három népszerű félreértéstől.

Az első félreértés, hogy a nyelvkarizmát az Apostolok Cselekedeteinek pünkösdi elbeszélése nyomán úgy képzeljük el, mint mások számára érthető idegen nyelven való szólást, vagy éppenséggel egy mindenki számára érthető Bábel előtti „ősnyelven” történő beszédet. Utóbbi, az ősnyelv, aligha történeti értékű hipotézis; az előbbi ugyan lehetséges, és olykor elő is fordul, de nem a nyelvkarizma alapvető jellemzője. A pünkösdkor a világ minden nyelvén beszélő tanítványok képe elsősorban jelkép, az evangélium hirdetésének egyetemességét fejezi ki. Ez a lényegi mondanivaló, amit jól megfogalmaz egy hato­dik századi ismeretlen afrikai szónok beszéde: „Ha valaki azt mondja egyikünknek: 'Megkaptad a Szentlelket, miért nem be­szélsz minden nyelven?', ő válaszolja azt: 'Igenis beszélek minden nyelven: mert Krisztusnak abban a testében vagyok, ti. az Egy­házban, amely minden nyelven beszél.' Mert mi mást jelzett Isten a Szentlélek jelenléte által, mint azt, hogy Egyháza minden nyel­ven fog beszélni?”1 Vagyis: mi mást, mint az egyetemességet? Mögötte persze ott áll a glosszolalia tagadhatatlan történeti jelensége. A mindenható Isten minden további nélkül megtehette, hogy a tanítványok általuk nem ismert érthető nyelveken szóljanak, vagy megtehette azt is, hogy saját nyelvükön szóljanak és mégis minden nemzet értse őket. Nem nyilvánvaló azonban, hogy ez történt. A pünkösdi elbeszélés műfaji előzményei közé tartozik egy zsidó irat, amely a Szináj-hegyi törvényadást, amit a zsidóság pünkösdkor ünnepel, így értelmezi: „Midőn Isten szólt, harsogó hang hallatszott, amely az egész világot betöltötte... A hang kiindult, és hetven hangra oszlott a hetven nyelv szerint, hogy minden nemzet fölfogja. Minden nem­zet saját nyelvén hallotta a hangot.”2 Ez a Tóra egyetemességét jelenti, mert hetvennek vélték a világon létező összes nyelv számát. Az Apostolok Cselekedetei átvitte az egyetemességnek ezt az irodal­mi kifejezését az újszövetségre.

Hangsúlyozom, hogy a modern időkben is előfordultak a nyelvek adományának olyan megnyilvánulásai, amikor valaki héber, kínai vagy vietnami nyelven beszélt, anélkül, hogy tanulta volna a nyelvet, vagy értette volna, amit mond; viszont jelen volt valaki más, aki értette. Magam is tanúja voltam, amikor egy imádkozó a hvala és pohvala szavakat fedezte föl saját nyelvimájában, és ebben horvát őseinek nyelvére ismert.3Francis Sullivan, a Gregoriana-egyetem professzora, alapos tanulmányt írt az újszövetségi glosszolaliáról.4 Ebben 1Kor 14-et elemzi behatóan, éppen mert az Apostolok Cselekedeteiben számolnunk kell az irodalmi alakítás eshetőségével, viszont Korintusban élő egyházfegyelmi problémáról van szó, a leírt jelenség tehát kétségen felül történeti. R.H. Gundry álláspontjával vitatkoz­va Sullivan igazolja, hogy a korintusi nyelveken szólás nem volt valamely nem-tanult létező nyelv használata. Pál ugyanis egyálta­lán nem számít arra, hogy valaki természetes úton megérti a nyelvimát, csak arra, hogy Lélekben értelmezi. De nem is csupán artikulálatlan nyögésről, sóhajtozásról volt szó, mert arra nem al­kalmazható a görög glóssza szó. A nyelveken szólás nyelvszerű beszéd volt, minden ismert nyelvtől különböző, amely imádságra való, és legalábbis az egyéni imában minden bizonnyal építő hatású. Az előbbi esetekben nyilvánvaló csodáról volt szó, az utóbbiban talán a tudattalanból kiemelt emléktöredékekről. Korántsem zárhatjuk ki tehát ezt a jelenséget az első pünkösdkor, mégis tekintettel kell lennünk 1Kor 14-re, ahol Pál apostol a nyelveken szólást mint érthetetlen beszédet fogja föl és értékeli.

A második félreértés, amelytől a glosszolaliát el kell határolnunk, abban áll, hogy összekapcsolják az elragadtatás jelenségével, vagyis föltételezik, hogy a nyelveken szóló magánkívül van. Ezt azonban a Szentírás sehol nem mondja. Amikor a fordításban „az elragadtatás nyelve” áll, ez önkényes parafrázis, a fordító értelmezése; a görög eredetiben mindenhol csak a „nyelv” vagy „nyelvek” szót találjuk. A nyelveken szólók nem lehettek elragadtatásban, hiszen Pál apostol utasítást ad a korintusiaknak: „Ha nyelveken szól valaki, kettő vagy legfeljebb három szóljon, mégpedig egymás után, egy pedig értelmezze” (1Kor 14,27). Ez világosan mutatja, hogy a nyelvkarizma használata akaratlagos. A prófétálással kapcsolatban Pál ezt kifejezetten meg is jegyzi: „A prófétaság lelke aláveti magát a prófétáknak” (1Kor 14,32). Mégis elterjedt egy olyan felfogás, hogy a nyelvek adományát nem akaratlagos, hanem spontán módon kell elnyerni. Valóban gyakran jelentkezik spontán módon, amikor a Szentlélektől ihletett eufórikus légkör fölöslegessé teszi az akarat erőfeszítését. Az Apostolok Cselekedeteinek könyve háromszor számol be ilyen spontán glosszolaliáról, éspedig a jeruzsálemi első pünkösd (Csel 2,1-4), Kornéliusz és háznépe (Csel 10,44-48), valamint az efezusi tanítványok (Csel 19,1-7) történetében. De azt sehol nem állítja a Szentírás, hogy a spontaneitás feltétele a glosszolalia hitelességének. Ez pentekosztalista előítélet. 1Kor 14-ből éppen az ellenkezőjére következtethetünk. A nyelveken szólás az objektív eksztázis, az imádás kifejezése, de ez nem jelenti azt, hogy hozzá van kötve a szubjektív eksztázis vagy akár az eufória lelkiállapotához.

A harmadik félreértés, hogy Pál apostol ellenzi a glosszolaliát. Gyakran idézik, hogy ezt mondja: „Az egyházban inkább akarok öt szót mondani értelmesen, hogy másokat is oktassak, mint tízezer szót nyelveken” (1Kor 14,19). Ez így is van, csakhogy előtte meg azt mondja: „Hálát adok Istennek, hogy mindnyájatoknál jobban szólok nyelveken” (1Kor 14,18). Ezt nem mondhatná, ha a nyelvkarizma rossz dolog lenne. Nem a nyelvkarizma ellen beszél, hanem a nyelvkarizma helytelen használata ellen. Az „egyházban”, a gyülekezetben, a krisztushívő közösség hivatalos összejövetelén nem szabad elnyomnia az értelmes beszédet a nyelveken szólásban való eufórikus versengésnek. Emiatt Pál fegyelmi szabályokkal korlátozza a nyelvkarizma használatát. Fundamentalista félremagyarázás azonban, hogy ezek a szabályok minden kor minden nyelveken szólóját kötelezik. Egy konkrét közösség konkrét helyzetére vonatkoznak, ott is csak a heti hivatalos összejövetelre. Az alapelv, amit minden kor nyelveken szólóinak meg kell tartaniuk, az, hogy a nyelvkarizma sajátos jellegének nem szabad elnyomnia az értelmes beszéd szerepét. „Imádkozzam lélekben, de imádkozzam értelemmel is; énekeljek lélekben, de énekeljek értelemmel is” (1Kor 14,15). Úgy gondolom, ezt az alapelvet a jelenlegi katolikus Egyházban nem fenyegeti veszély. Még nem láttam olyan vasárnapi szentmisét, amelyen a résztvevők kizárólag nyelveken imádkoztak volna. Viszont az áldozás utáni hálaadásban, úgy gondolom, a szentmise jelenlegi rubrikái se tiltják a nyelveken való éneklést. 1984-­ben egy világméretű papi lelkigyakorlat minden szentmiséjén nyelveken énekeltünk az áldozás utáni hálaadásban, a záró misén is, ahol II. János Pál pápával koncelebráltunk a Szent Péter ba­zilikában. A Szentatya nem tartotta ezt visszaélésnek. Amikor ugyancsak II. János Pál katolikus karizmatikus vezetőket hívott meg magánkápolnájában tartott szentmiséjére, vendégei vették a bátorságot és nyelveken énekeltek a pápa miséjén. Szentmise után a Szentatya gratulált a szép énekhez.

A nyelveken szólás gyermeki jelenség. Minden csecsemő először „nyelveken szól”, vagyis érthetetlen hangcsoportokat képez, és csak később formálja a kibocsátott hangokat környezete beszéde szerint. Ugyanezt a képességünket engedjük át a Szentléleknek, amikor nyelveken imádkozunk. Ha aztán Isten csodát művel velünk és egy nem tanult létező nyelv értelmes szavait adja a szánkba, ez tanúságtételül szolgál, szent tetszése szerint. Megismétlem: létezik ilyen, de ez kivételes eset. Ami bárkivel megtörténhet (föltéve, hogy tud beszélni), az, hogy beszélőképessége, a Szentlélek rendelkezésére bocsátva, meghaladja saját korlátait és a Kimondhatatlan kimondásává lesz.

Egyáltalán nem szándékozom bebizonyítani, hogy ez kötelező. A Szentlelket el lehet nyerni a nyelvek adománya nélkül is. Az Egyház történetéből olyan hőseit, bajnokait, fölkentjeit, szentjeit ismerjük a Léleknek, akik nem kapták meg a nyelvek adományát. A Szentírás pedig egymás mel­lé helyezi ugyan a Lélek leszállását és a nyelvek adományát az Apostolok Cselekedeteinek legtöbb (nem valamennyi) elbeszélé­sében, ám nem állít fel közöttük felbonthatatlan kapcsolatot. Az együttjárás még nem okvetlenül logikai összetartozás.

Hadd mondjam el a szellemes hasonlatot, amit egy protes­táns szerzőnél olvastam.5 Egy fiatalember hétfőn gint iszik szó­dával, és lerészegedik. Kedden whiskyt fogyaszt szódával, és megint leissza magát. Szerdán vodkát iszik szódával: ettől is be­rúg. Csütörtökön ugyanezt a hatást éri el vermuttal és szódával. Pénteken levonja a következtetést, hogy tartózkodnia kell a szó­davíztől, mert eddigi ittasságainak ez a nyilvánvaló közös eleme. Amilyen elsietett és hibás ez a következtetés, ugyanolyan elsietett és hibás a korai pentekosztalizmusnak az az állítása, hogy a Lélek keresztsége a nyel­vek adományához van kötve.

Nem állítom tehát, hogy a nyelvek adománya nélkülözhetetlen, nem állítom, hogy a Szentlélek kiáradása nem valósulhat meg nélküle. Mégis hasznosnak tartom ezt a karizmát, és azon a véleményen vagyok, hogy veszteség lemondani róla. Elfogadásával túllépünk egy olyan határt, amit gátlásokból és konvenciókból építettünk magunk köré, és gyermekké válunk, hogy kiléphessünk a Határtalanba. Vállalva azt is, hogy nevetségessé leszünk.

Egy tiszta szándékú hívő azt írta nekem: „Valahogy nem ment, mert nem tudok értelmetlen szavakat kitalálni, és eszembe se jut egy sem. Ha mégis megtörtént, akkor meg nevethetnékem lett, mert viccesnek és dedósnak éreztem a szót, ami »kijött«.” Azaz: volt pillanat, amikor kijött valami a száján, de olyan nevetségesnek találta a dolgot, hogy gyorsan abbahagyta. Először én is hasonlóképpen voltam, Kilián barátom szobájában... De ezen a fázison túl lehet lépni.

Jellemző a kérdés, amit Merlin Carothers metodista tábori lelkésznek tett fel egy hölgy, miután a Lélek keresztségéért és a nyelvek adományáért imádkozott vele: „Hajlandó bolondnak len­ni Krisztusért?” Mások előtt látszólag értelmetlen szavakat mon­dani bolondságnak tűnik. De a Szentírás szerint éppen ez jellemzi a keresztény odaadást: bolondnak lenni Krisztusért (1Kor 4,10 – igaz, az óvatos magyar fordítások a görög mórosz, „bolond” szót az enyhébb „oktalan”-nal adják vissza). Carothers ismerte a szóbanforgó bibliai helyet. „Ez az egész szituációt más perspektívába helyezte. Persze, hogy bármit megtennék Krisztu­sért, de hangosan kimondani ilyen teljes értelmetlenséget ve­szélyt jelenthetett a jövőmre nézve. El tudtam képzelni, amint ezek az emberek fogják magukat és mindenkinek elmondják, hogy egy metodista lelkész ismeretlen nyelven beszélt. Talán el is kell hagynom a hadsereget! És mégis – ha Krisztus ezt akarja tőlem? Hirtelen hadseregbeli pályafutásom is kevésbé látszott fontosnak. Akadozva elkezdtem hangosan kimondani az elmém­ben formálódó szavakat.”6

Akadozva elkezdtem... Ha akadozva el merjük kezdeni, már magunkra vettük Krisztus botrányát. Bolondod c. versemmel fejezem be. Az Üllői úton született, az Örökimádás templomban, az Oltáriszentség előtt.

Érezni akarom hatalmad,
markolni, habzsolni akarlak,
forogni szeszélyed szelében,
álmodni arcod közelében.

Kút vagy, amelybe beleestem,
tűz vagy, amely emészti testem,
dzsungel vagy, amelyben bolyongok,
nevess, kacagj, leszek bolondod.

Táncolnak a hegyek előtted,
leesik a nap, mert lelőtted,
most éjszakától éjszakáig
egyedül szépséged világít.

Izzó, tüzes szikra

Szentlélekben megkeresztelkedni – Alámerítés – Hét bibliai lelőhely – Messiási mű – Pünkösd – Beavatási szentségek – Jézus egy dolgot csinál – Hatékony bérmálási kegyelem –
Tengernyi víz sem tudja eloltani

A nyelvek adományán kívül, amivel legutóbb foglalkoztunk, van egy másik gyakran emlegetett fogalom a pünkösd-mozgalomban vagy karizmatikus megújulásban, amely a hagyományhű katolikus fülének szokatlan és gyanús, ez pedig a „Szentlélekben való megkeresztelkedés” fogalma. Gyakran nevezik egyszerűsítve „a Szentlélek keresztségének”, jóllehet ebben a formában a Szentírásban nem szerepel. Főképp ez utóbbi alakban könnyen azt a benyomást keltheti, hogy valamiféle „nyolcadik szentségről” van szó, amit a katolikus Egyház nem ismer. Vegyük még hozzá, hogy pentekosztalista részről elhangzanak olyan kritikus észrevételek is az általunk gyakorolt keresztség szentségével szemben, hogy az csak „János keresztsége”, és nem közli a Szentlelket. Mi, katolikusok, hisszük azt, hogy az Egyházunkban gyakorolt vízkeresztség valóban közli a Szentlelket a megkeresztelt személy megszentelésére, ezért aki ezt a keresztséget érvényesen és akadályt nem állítva vette, az csakugyan Isten gyermeke lett, Isten temploma, a teljes Szentháromság lakóhelye. Mármost, ha ezt igazán hisszük, miképpen beszélhetünk a „Szentlélek keresztségéről”, mint a vízkeresztségtől különböző eseményről?

A problémát elsősorban a „keresztség”, „keresztelni” szó okozza, amely a mi fülünknek a hét szentség egyikét asszociálja, de eredetileg csupán annyit jelent: fürdő, fürdetni. A baptizó görög ige jelentésében nem szerepel a „kereszt”. A magyar nép vízzel keresztalakban történő leöntés formájában ismerte meg az újjászületés szentségét, feltehetően ezért adta neki a „keresz­telés” nevet, de a görög szó eredetileg alámerítést, fürösztést, mosdatást je­lent. Azok a szabadegyházak, amelyek ragaszkodnak hozzá, hogy csak a bemerítéssel történő keresztség fogadható el, kizárólag az alámerítés jelentést hajlandók elismerni, de az eredeti szó jelentése tágabb. Utánanézve a dolognak, három görög szótárban is találtam olyan szójelentéseket, amelyek nem tételeznek föl teljes alámerítést: mos, öntöz, mosdik. Ennek felel meg, hogy a katolikus Egyház, bár hangoztatja, hogy a keresztség szentségének alapformája az alámerítés, minden további nélkül elismeri érvényesnek a leöntéssel vagy meghintéssel történő keresztelést is, csak az a kikötése, hogy a használt anyag víz legyen.

Mármost: az Újszövetség ismételten tartalmaz helyeket, amelyek a vízben való megmerítéstől (kereszteléstől) különbözőnek mondják a Szentlélekben való megmerítést (keresztelést). Szentlélekben megmerítkezni vagy megkeresztelkedni: ezzel a kifejezéssel hét helyen találkozunk. Sorra veszem ezeket a helyeket, hogy a kifejezés értelme világossá váljék.

Az elsőt Mt 3,11-ben találjuk: egó men hümasz baptizó en hüdati eisz metanoi­an ... autosz hümasz baptiszei en pneumati hagió kai püri (én ugyanis vízben keresztellek meg benneteket megté­résre ... , ő Szentlélekben és tűzben fog benneteket meg­keresztelni). Keresztelő János így tesz különbséget saját műve és a Messiás műve között. A Szentlélekben és tűz­ben való keresztelés tehát a messiási mű. Ebben jelen van az ítélet gondolata is: „Szórólapátja a kezében van már, és meg fogja tisztítani szérűjét: összegyűjti búzáját a magtárba, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti” (Mt 3,12). Jánosnak ez a kijelentése tehát Máténál eszkatologikus kijelentés, a Szentlélekben és tűzben való megmerítés/keresztelés eszkatologikus fogalom, a tűz az ítélet tüze.

A második hely ugyanennek paralellje Mk 1,8-ban: egó ebaptisza hümasz hüdati, autosz de baptiszei hümasz pneumati hagió (én vízzel kereszteltelek meg benneteket, ő pedig Szentlélekkel fog benneteket megke­resztelni). Szintén Keresztelő János szavai. Párhuzamos hely az előbbivel, de szószerinti azonosság nélkül. Itt nem szerepel a tűz képe, és hiányzik az ítéletre utaló szövegkörnyezet. Megkülönbözteti János művét a Messiás művétől, de anélkül, hogy közelebbi fényt vetne a Szentlélekkel való megkeresztelés mibenlétére.

Pünkösd nem elszigetelt esemény, hanem az üdvtörténet céljának és középpontjának, Jézus messiási művének beteljesedése. Vele kezdődik meg az Egyház ideje, és válik minden nép számára hozzáférhetővé a húsvéti misztérium. Jól kifejezi ezt a latin katolikus Egyház liturgikus naptárában történt változás, amely a pünkösd külön nyolcaddal való ünneplését megszüntette, hangsúlyozva, hogy pünkösd a húsvéti időszak csúcsa, és hatékonysága az Egyház teljes idejét átjárja. Az Egyház maga a permanens pünkösd.

A Szentírásban előfordulnak teofániák, Isten-jelenések. Ezek lényege kimondha­tatlan. Amikor a Szentírás teofániát ír le, képekhez folyamodik, hogy kifejezze a kifejezhetetlent. A Szináj-hegyi teofániában tűz száll le a hegyre és zúgás hallatszik. A pünkösdi teofániában lángnyelvek jelennek meg és zúgás hallatszik. Ezek szemléletes képek. A zúgás szélre emlékeztet, márpedig a Lélek pneuma, szél. Máshol a tűz képe szerepel; a „Szentlélekben és tűzben” keresztelés úgy is érthető, hogy a Szentlélek maga a tűz. „Az Úr, a te Istened emésztő tűz” (MTörv 4,24). Isten a lángoló szeretet tüze azok számára, akik hisznek, és az ítélet pokoltüze azoknak, akik szeretetét visszauta­sítják. Mindez a szemléltető képanyagnál mélyebb való­ság. Bátran nyitva hagyhatjuk a kérdést, hogy a jeruzsálemi pünkösd leírásában szereplő szélzúgás és lángnyelvek valóban látható és hallható jelenségek voltak, vagy csak műfaji kelléket jelentenek. Csel 11,15-ben Péter így számol be arról, ami Ce­záreában, Kornéliusz házában lejátszódott: „Amikor aztán beszélni kezdtem, a Szentlélek leszállt rájuk, ahogyan miránk is kezdetben” (hószper kai eph'hémász en arkhé). Mire vo­natkozik ez a hószper, „ahogyan”? Olvassuk el a Kornéliusz házában történteket Csel 10,44-46-ban: nincs szó se lángnyel­vekről, se szélzúgásról. Péter mégis azt mondja: „A Szentlelket éppúgy (hósz) elnyerték, mint mi” (10,47). Kornéliusz és társai nyelveken beszéltek és magasztalták Istent, és ez elegendő az „éppúgy”-hoz. Más szóval: a Szentlélek elnyerésének tapasztalható hatásai vannak, de ezek nem okvetlenül rendkívüli jelenségek. Mindez összevág azzal, amit korábban kifejtettem Isten megtapasztalásáról. Őhozzá való viszonyunk nem merül ki absztrakt ismeretben, hanem egész lényünket átjáró megismerés, anélkül azonban, hogy ehhez feltétlenül rendkívülinek kellene lennie. A keresztény beavatási szentségek, mindenekelőtt a két megismételhetetlen beavató szentség, a keresztség és a bérmálás, hozzáférhetővé és élhetővé teszik számunkra ezt a tapasztalatot. Amennyiben a keresztség és bérmálás szentségei hatékonyak bennünk, részesei vagyunk annak, amit a Szentírás „Szentlélekben való megkeresztelkedés” néven említ. Él bennünk Jézus messiási műve, a húsvéti misztérium, és a Szentlélek erejében ki is tudjuk fejezni, tovább is tudjuk adni.

A misztérium kifejezésének gyakori, de nem szükségszerű eleme a nyelvek adománya. Az Apostolok Cselekedeteiben a jeruzsálemi „első pünkösdön” (Csel 2,1-4) kívül még négy további beszámolót találunk a Szentlélek kiáradásáról: ilyen a jeruzsálemi „kis pünkösd” (Csel 4,23-31), amikor a Főtanács fenyegetése után a jeruzsálemi közösséget megerősíti a Lélek újabb megtapasztalása; ilyen a „szamariai pünkösd” (Csel 8,14-17), amikor Péter és János apostoli kézrátétellel, mai nyelven bérmálással közvetíti a Szentlelket a Fülöp diakónus által megkeresztelt szamariai hívőknek; ilyen a „cezáreai pünkösd” (Csel 10,44-48), amelyben Kornéliusz, az istenfélő pogány százados házanépével együtt Péter igehirdetését hallgatja, és közben spontán módon megtapasztalja a Szentlélek kiáradását. Ekkor még nincsenek megkeresztelve, Péter mégis rájuk vonatkoztatva idézi a Szentlélekben való megkeresztelkedésre vonatkozó jézusi kijelentést, bizonyítékául annak, hogy „Szentlélekben megkeresztelkedni” nem egyszerűen a krisztusi vízkeresztség vételét jelenti. Ilyen továbbá az „efezusi pünkösd” (Csel 19,1-7), amikor a csak János keresztségét ismerő tanítványok Pál apostoltól megkapják a jézusi keresztséget (amely, íme, különbözik János keresztségétől), majd a bérmálás szentségét, és tapasztalható módon kiárad rájuk a Szentlélek. Ebből a négy beszámolóból kettő említi a nyelvek adományát, kettő nem. Biztos, hogy erről az adományról csak a korai egyházatyák beszélnek mint ismerős dologról, Aranyszájú Szent János a 4. század második felében már csak a Szentírásból ismeri. A középkorban a misztika ritka kísérőjelenségei közé vonul vissza. A 19. és 20. század fordulóján a pentekosztalista mozgalomban újból fellép, majd a 20. század második felében behatol a történelmi protestáns egyházakba (neopentekosztalizmus), 1967-től pedig a katolikus Egyházba is (katolikus karizmatikus megújulás). De csak a szélsőséges pentekosztalizmus állította, hogy a Szentlélekben való megkeresztelkedés egyetlen hiteles megnyilvánulása a nyelvek adománya. A katolikus felfogással ilyen kijelentés nem fér össze. A Szentlélek gyönyörűen megnyilvánulhat ezen a módon, éppen azért beszéltem a nyelvkarizmáról egy fejezettel korábban, hogy lássuk: ez a megnyilvánulás jó és kívánatos. De nemcsak ezen a módon nyilvánulhat meg, s egyéb megnyilvánulásai még sokkal jelentősebbek, mint Pál apostol kifejti az első korintusi levélben. A Szentlélekben való megkeresztelkedés mindenütt jelen van, ahol a bérmálás kegyelme eleven, akár frissen véve, akár később felszítva, akár in voto, vágyban elnyerve, mint Kornéliusz és háznépe vagy a mai protestáns testvérek esetében. Az a tény, hogy a bérmálás kegyelme eleven, természetesen magában foglalja a keresztségi kegyelem működését is, hiszen ha a bérmálás hatékony, a keresztség is hatékony. Röviden tehát azt mondhatjuk: a Szentlélekben való megkeresztelkedés azonos a hatékony bérmálási kegyelemmel.

Ez mérhetelenül mély dolog. Mint láttuk, a teofánia egyik szimbóluma a tűz. Az Énekek éneke a szerelemről szólva olyan tűzről beszél, amely a halállal és az alvilággal verseng:

Tégy engem, mint pecsétgyűrűt a szívedre,

mint pecsétnyomót a karodra,

mert erős a szerelem, mint a halál,

és könyörtelen a féltés, mint az alvilág,

a szikrája izzó, tüzes szikra!

Tengernyi víz sem tudja eloltani a szerelmet,

folyamok sem tudják elsodorni;

ha valaki a háza egész vagyonát adja a szerelemért,

vajon lenézik-e érte?
(Én 8,6-7)

A Szentlélekben megkeresztelkedni annyit jelent, mint belemerülni abba a tűzbe, amelyet Jézus gyújtott, amikor a halált és az alvilágot legyőzte, isteni féltékenységgel magához hódított bennünket, és a mindent-odaadás lendületét ajándékozta nekünk, hogy az árral szemben is úszva mutassuk föl a szeretet-Isten hitelesítő pecsétjét életünkön.

Lukács evangéliumában Jézus így beszél:

Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre; s mennyire szeretném, ha már fellobbanna! Keresztséggel kell megkeresztelkednem, és mennyire vágyom utána, amíg be nem teljesedik! (Lk 12,49)

Halálában megkeresztelkedve, Jézus végbevitte messiási művét, kigyújtotta a Lélek lángját a földön. Művének teljessége az Egyházra van bízva, s az Egyház hordozza és továbbadja Urának a bűn, a halál és a sátán fölött aratott győzelmét. Ez a továbbadás a Szentlélek megnyilvánulása, a tanúságtétel lángja. „A rátok lejövő Szentlélek erővel tölt majd el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig” (Csel 1,8). A Szentlélek ereje különféle külső jelekben, karizmákban nyilvánulhat meg, de mindenképpen tapasztalat, másképp nem szolgálhatna mások számára jelül. Isten olyan mélységesen megtölti szívünket jelenlétével, hogy imádása túlcsordul bennünk, és másokat is megszólít. Nemcsak a pünkösd-mozgalomban újrafelfedezett módokon működik a Szentlélek. Szentlélekben megkeresztelkedett emberek mindig voltak és vannak az Egyházban, akármilyen lelkiség szerint éltek. A lángnak nem a formája számít, hanem hogy gyújtson.

Házad és hazád c. versemet idézem befejezésül.

Átszellemül, mit láng emészt,
a gyötrelmet ne nézd –

csak az valóban fiatal,
aki tüzet akar.

Láng-keretezte éjszaka
titkaid tárlata,

kigyulladt olajkút gyanánt
süvölt és zúg a láng.

A betondzsungel fölneszel,
lángörvény gyújtja fel,

ez a lobogó kuszaság,
ez házad és hazád.

Izzó kehelyként nyílt virág
lángszirmát ejti rád:

sorsodnak, Isten férfia,
lánggá kell válnia.

Csatarendben álló tábor

Nem sétagalopp – A karizmák fokozatai – Időt kell adni a testnek – Több, mint kísérlet – Búcsú a cigarettától – A „szent” Om szótag – Félelem anyai ágon – A katowicei erkélyen – Hogy kígyókon és skorpiókon járjatok

A két legutóbbi előadásban két olyan fogalmat iparkodtam tisztázni, amelyek a pünkösdi stílusú kereszténységben gyakran jönnek elő, s a hagyományos katolikus teológiában nincsenek kellően kidolgozva: a nyelvek adománya és a Szentlélekben való megkeresztelkedés fogalmát. Láthattuk, hogy amennyiben józanul értelmezzük ezeket, semmiben sem ellenkeznek az Egyház hitével. Inkább elhanyagolt területek újrafelfedezéséről van szó. Lényegesnek tartom azonban leszögezni, hogy nem a bölcsek kövét fedeztük föl, amelytől minden arannyá válik. A keresztény beavatási tapasztalat gazdagsága jelenik meg ebben az élményanyagban, de tévedés volna azt várni, hogy aki egyszer átélte a Szentlélekben való megkeresztelkedést és megkapta a nyelvek adományát, annak a keresztény élet már sétagalopp, nem kell küzdenie. Éppen ellenkezőleg, most jutott azokhoz a fegyverekhez, amelyekkel küzdenie kell.

Amikor még csak vágyódtam és készültem a Szentlélekben való megkeresztelkedésre, önkéntelenül is volt bennem egy olyan várakozás, hogy amennyiben ez egyszer bekövetkezik, gátlásos, félénk egyéniségem egycsapásra harmonikus, magabiztos egyéniséggé alakul át. Ilyen radikális átformálódás azonban nem történt. A kirobbanó öröm első hónapjaiban mindenesetre harmonikusabban és magabiztosabban viszonyultam az élethez, mint korábban; de már akkor is észleltem, hogy bizonyos félelmek még megmaradtak bennem. Ugyancsak komoly nehézségeim voltak a dohányzásról való leszokás terén. Az öröm se maradt meg változatlanul, a lelkesedés idővel lecsillapult, és kénytelen voltam szembenézni azzal, hogy a szorongás életem része maradt. Nem következett be a rendkívüli karizmák kiáradása sem. Emlékszem, milyen naiv voltam ezen a téren. Az a paptestvérem, akit élménybeszámolómban Salamonnak neveztem, csoportjáról beszélve említette, hogy a fiatalok eljárnak egy mozgássérült fiúhoz segíteni. Bármilyen szép megnyilvánulása volt ez a testvéri szeretetnek, bennem az a kérdés merült föl: ha egyszer karizmatikusok, miért nem gyógyítják meg imájukkal a mozgássérültet, hogy ne szoruljon segítségre? Ma már világos: egyszerűen azért nem tették, mert ilyen rendkívüli ajándékot nem kaptak az Úrtól.

Később én magam dolgoztam ki annak elméletét, hogy a karizmáknak két fokozata van, egy rendes és egy rendkívüli, és amire biztosan számíthatunk, az csak a rendes fokozat, vagyis az, amelyben természetes képességeinket a Szentlélek rendelkezésére bocsátjuk, ő pedig használja őket, anélkül, hogy valami csodaszámba menő többletet ajándékozna hozzájuk. Ezt láttuk a nyelvkarizma esetében, amelynek egyszerű esete abban áll, hogy érthetetlen hangcsoportokat használunk föl Isten imádására; rendkívüli esete viszont abban áll, hogy egy tényleg létező, de általunk nem tanult idegen nyelven beszélünk. Az előbbi semmi más, mint a „halandzsázás” természetes képessége, a Szentlélek által használva; az utóbbi viszont csoda. Mindkét fokozat előfordul, de az utóbbi jóval ritkább, mint az előbbi. Az előbbit magunk is elő tudjuk állítani, ha átadva magunkat a Szentléleknek, egyszerűen kimondjuk az érthetetlen hangcsoportokat, amelyek eszünkbe jutnak, amint korábban Merlin Carothers metodista tábori lelkész példáján láttuk.1 Az utóbbit csak Isten rendkívüli beavatkozása állíthatja elő. Szabadegyházas körökben, de sok katolikusnál is, él egy olyan téves felfogás, hogy a nyelvek adománya közvetlenül a „pneuma” műve bennünk, a „psziché” nem is vesz részt benne, és ezért lehetetlen akaratlagosan előállítani. De azt is láttuk, hogy ez a felfogás nem fér össze 1Kor 14 szemléletével, ahol Pál apostol pontos fegyelmi utasításokat ad a korintusiaknak a nyelvadomány használatára nézve, ezzel világosan föltételezve akaratlagosságát. Hamisak ennek a felfogásnak antropológiai alapjai is, mert a „pneuma” és a „psziché”, a „szellem” és a „lélek” nem külön konstitutív elemek az emberben, hanem egyazon valóság különböző dinamikus funkciói, egyik se működhet anélkül, hogy ne történne valami a másikkal is.2 Amire mi aktívan törekedhetünk, az mindig csak a karizmák első, rendes fokozata; a rendkívüli fokozatot nem szabad vakmerően kívánni, vagy elbizakodottan tőle várni az apostoli munkálkodás eredményességét.3

Mindezt könnyebb volt elméletileg tisztázni, mint a gyakorlatba átvinni. Emlékszem, egyszer a mátyásföldi utcán gyalogoltam éppen, amikor észrevettem, hogy fáj a torkom. Sok karizmatikus irodalommal táplálkoztam akkoriban, ezekben bőven fordultak elő gyógyulások. A szelektív memória ilyenkor hajlandó megfeledkezni a sikertelen vagy fokozatos esetekről, és úgy emlékezni az egészre, mintha mindig azonnali csodás gyógyulásnak kellene történnie. Nosza, gondoltam, hát imádkozom, hogy elmúljék a torokfájásom. Csak kérni kell, és megadatik. Máris kértem – és, lássatok csodát, nem adatott meg. Tovább fájt a torkom, mintha nem kértem volna semmit. „Nálam ez se működik” – nyugtáztam a dolgot melankolikusan. Csak később ismerkedtem meg Agnes Sanford műveivel,4 amelyekben ki van fejtve a fokozatos gyógyulás tanítása és gyakorlata. Nagyon ritkán történnek a változások rendkívüli módon, egy csapásra. A dolog működik, de működéséhez idő kell. Agnes Sanford azt tanítja: időt kell adni a testnek, hogy kivitelezze a kapott parancsot.

Hosszú idő telt el, amíg végre megértettem, hogy a test valóban parancsot kap ilyenkor. Ami Isten irányában óhaj, az a teremtmény számára parancs. Magára a kérő imára, ha az a Szentlélekben történik, eleve Isten ösztönöz bennünket; nem mi hajtjuk végre a dolgot Isten közreműködésével, hanem Isten hajtja végre a mi közreműködésünkkel. Valóban a mi hitünk gyógyít, ahogy Jézus ismételten mondja is: „Hited meggyógyított téged”. A New Age nem ott téved, hogy a hitnek tulajdonítja a gyógyító hatást, hanem ott, hogy a hitet elszakítja a transzcendens Istentől, és immanens valóságban (az univerzumban vagy saját pszichénkben) keresi a gyógyulás forrását. Azóta már számtalan kezdődő torokfájást állítottam le rövid, de ismételt imával, ami Jézus nevében adott parancsként volt fogalmazva. Nem mulasztottam el azonban biztosítani Istent arról, hogy ugyanúgy fogom őt imádni és dicsőíteni akkor is, ha kívánságom nem teljesül; mert nem gondolok arra, hogy eszközül használjam őt, ellenkezőleg, én akarok az ő eszköze lenni. Rendkívüli gyógyulások nem szoktak történni imámra, és vannak esetek, amikor az apró bajok sem gyógyulnak meg. Alapbetegségem, a cukorbaj, mindeddig változatlanul megvan, pedig a rendkívüli gyógyításairól nevezetes Tardif atya több gyógyító szolgálatán is részt vettem. Mindez nem akadályoz abban, hogy hálát adjak Istennek, és dicsőítsem az ő szent nevét.

A fokozatosság szempontjából nevezetes a dohányzásról való leszokásom. Olvasmányaimban szerepelt olyan eset, amikor a megtért ember a Szentlélek hatására nem volt képes többet élvezni a dohányt vagy éppenséggel a heroint. Teljes naivsággal ajánlottam föl dohányzásomat az Úrnak, elhatározást téve, hogy többször nem gyújtok rá, s előre hálát adva (mert ezt már megtanultam), hogy a dolog sikerülni fog. Nos, lássatok csodát ismét, nem sikerült. Mindig újból visszaestem. Gondosan megszabadultam az utolsó szál cigarettától is, elszíva az egész dobozzal, hogy ne legyen lakásomban cigaretta – de rövidesen már úton voltam cigarettát venni, vagy plébánosom kínálásra szánt cigarettáit dézsmáltam, mert nem bírtam ki cigaretta nélkül. Nem volt csekélység, már napi másfél doboznál tartottam, a nikotin beépült anyagcserémbe. Új és új fogadkozásaim már a magam számára is nevetségesek voltak. Ekkor történt, hogy lelkigyakorlatra készülve, megint rászántam magam egy kísérletre. Gyónásom után elmondtam lelkiatyámnak, hogy a lelkigyakorlat alkalmával újból megpróbálnék leszokni.

– Nem értem – szólt ő. – Csak a lelkigyakorlat alatt nem dohányzol, vagy végleg abba akarod hagyni?

– Tennék egy kísérletet – mondtam habozva – , hogy végleg lemondjak a cigarettáról.

Ő mindig lassan, megfontoltan adta tanácsait. Most se beszélt azonnal. De amikor megszólalt, igen határozottan ezt mondta:

– Ha ezt Istennek oda akarod adni, akkor ezt, hogy „kísérlet”, hagyd ki belőle.

Kicsit úgy éreztem magam, mint akit akasztani visznek, kicsit úgy, mint akinek ötös találata van a lottón. Én se beszéltem azonnal. Ám amikor mégis beszéltem, a magyar nyelv egyik legrövidebb szava bukott ki belőlem:

– Jó.

Még nem igen tudtam elképzelni, hogy nem fogok rágyújtani. De úgy lett. Ez 1978. május 14-én történt,5 és azóta nem cigarettázom. Nem váltam fizikailag képtelenné a dohányzásra, sőt igen erősen kívántam, de abban a kegyelmi pillanatban, amikor lelkiatyámmal erről beszéltem, valami eldőlt: az, hogy nem akarok többet rágyújtani. Ott lehetett már a szobámban a megkezdett doboz cigaretta, nem volt kísértésem, hogy elővegyek egy szálat. Az elvonási tüneteket végig kellett szenvednem. Először szürke ködben úszott előttem a világ. Aztán éhes lettem, de olyan éhes, hogy elrontottam a gyomromat, mert evéssel próbáltam kielégíteni a nikotinéhséget. De mindvégig világos volt előttem: nem fogok rágyújtani, mert nem akarok. Az emberi akarást nem teszi fölöslegessé a kegyelem. Nem történt velem semmi rendkívüli. A Szentlélek nem helyettünk, hanem általunk dolgozik. Mégis azt kell mondanom: Isten nagy erővel avatkozott az életembe, hála és dicsőség neki. Jó hétig tartott az elvonás állapota, aztán fokozatosan normálissá vált minden.

Ideteszem Búcsú a cigarettától c. versemet, amelyről azt a nevezetes tényt kell közölnöm, hogy megírása után még visszaestem. Ám ennek ellenére van hitele, mert erőfeszítéseimet Jézus kegyelméből végül mégiscsak siker koronázta. Igen, a változások megtörténnek, de fokozatosak. Hirtelen nem cserélődik ki az ember. Hadd figyelmeztessek: ami következik, költői alkotás, nem teológiai értekezés.

Titok, Határtalan! te ismered az örömöt,
amit a tűz jelentett nekem a hétköznapok hamuja fölött,
amit az jelentett, hogy szájamba vehetem a tüzet,
forró füstjét belélegezhetem, üszökként füstölöghetek.

Te tudod, hogy mindig is égni vágytam,
tudod jól, hogy forró parázsként égve heverek éjszaka az ágyban,
tudod, hogy emészt a valóság és néha fölvillan, mint a magnézium,
tudod, hogy emésztem magam és füstölgő romok fölött vonul tüzes háborúm.

Tudod jól, hogy sohasem elég nekem a tűzből,
te vagy az oka, magad is Tűz: új és új tüzek felé űzöl.
Te vagy az oka, hogy eldobom a régi tüzet érted,
nem akarok égni, hogy annál jobban égjek.

Mert tűz nélkül nincs semmi, csak a pokol.
Új tűz kell nekem, mely az agysejtek magjánál mélyebbre hatol,
új lángolás kell, mely szívekig és egekig lobog,
nélküle halott vagyok.

Végy birtokodba, Tűz! határtalan Özönlés, sistergő Láva!
Helyezz engem tündöklésed fehéren izzó Fókuszába!
Hamuban ülök, hamuban, a parázsló rudakat leteszem,
lobogj te! jöjj te! ne hagyj üresen!

Néha úgy tűnt, Isten mégiscsak üresen hagy. A Szentlélek megtapasztalása után mérhetetlenül élveztem a lelki irodalmat, és minden mennyiségben faltam. A zsolozsma is életre kelt, pedig akkor még latinul végeztük. Napi olvasmányaim lelki könyvek voltak, gyönyörűségemet találtam bennük. És ez az elragadtatott korszakom egyszercsak végetért. Szinte egyik napról a másikra szűnt meg.

Akkor azt gondoltam: kifújt. A dolgok „kifújnak” egyszer, ezen nincs mit csodálkozni. A lelkesedés elfogy, az emberi psziché kimerül. Ez persze igaz, de a hirtelen változást nem magyarázza. Ma már mást gondolok. Az a könyv, amelyet akkor olvastam, amikor megszűntem élvezni a lelki olvasást, Jálics Ferenc Tanuljunk imádkozni c. könyve volt. Ez a könyv vég nélkül sorolta az imádság különféle módszereit, mintha az imádkozás technika dolga volna, sőt még veszélyesebb dolgokat is művelt: keverte a kereszténységet a pogánysággal, még a buddhisták „szent” Om szótagjának imádkozására is oktatott. Kimondom kereken, amit akkor még a világért se mertem volna kimondani: amiből nagy buzgósággal táplálkoztam, az egy démonizált könyv volt. Mágia és hit c. könyvemben kifejtettem és példákkal illusztráltam,6 hogy a pogány vallási formák nem keverhetők a keresztény hit megnyilvánulásaival. Jálics keverte, és ezzel szellemileg tisztátalan területre lépett. Én gyanútlanul követtem ide, és a démonok elbántak velem. Nem tudtak megfosztani az új reménytől, amit a Szentlélek megtapasztalása adott, de megfosztottak az érezhető örömtől. Nem Isten vonta vissza az örömet, én veszítettem el, amiért nem voltam határozottabb a szinkretizmussal szemben. Akkor még nagyon „nyitott” igyekeztem lenni, és csak később tanultam meg, hogy ahol démonok vannak, ott „zártnak” kell lennünk. Egy ideig túlzásnak tartottam a protestáns karizmatikus irodalom ilyen irányú figyelmeztetéseit.

Mindazonáltal fogékony voltam a démonokkal kapcsolatos lelki tanításra is. Azóta könyvet írtam a témáról,7 de fokozatosan már akkor is kezdtem befogadni a figyelmeztetést, hogy a démoni jelenléttel nemcsak rendkívüli esetekben, hanem hétköznapi dolgainkban is számolnunk kell. Amikor egymásért imádkoztunk, előfordult, hogy a problémák okai között a démoni befolyást is számításba vettük, bár egyelőre csak nagy óvatosan. Korábban beszéltem arról, hogy milyen nagy problémát jelentett nekem a félelem, amit bensőmben tapasztaltam.8 Anyai ágon örökölhettem, édesanyám mindenfélétől féltett minket, s később idős korában kiderült, hogy mennyi félelmet hord önmagában is: nem mert egyedül aludni, édesapám halála után valakinek mindig kellett lennie a lakásán, hogy ő nyugodtan álomra hajthassa a fejét. Én is félelmet hordoztam magamban, a mélységtől való túlzott iszonyodás még ma is megvan bennem, s gyakran voltak félelmi álmaim. Az emberekkel való kommunikációmat is félelem árnyékolta be. Nos, egyszer Lengyelországban tartózkodtam egy barátommal, s rendkívül szenvedtem kommunikációs félelmeimtől. Egy este egyedül voltam Katowicében, barátom vendéglátónkkal együtt házon kívül volt. Kimentem az erkélyre és néztem a város fényeit a ráboruló sötétségben. Nagy volt a keserűségem szorongásaim, gátlásaim miatt. Ekkor már komolyan számoltam azzal, hogy a bajt egy gonosz lélek okozza, aki hatalmában tartja érzésvilágomat. Ott, a katowicei erkélyen, ellene mondtam a félelem lelkének Jézus nevében, s kértem az Urat, hogy tegyen szabaddá tőle. Utána vártam, hogy érzelmi világom átalakuljon, de semmilyen azonnali változást nem tapasztaltam. Ismét melankolikusan könyveltem el, hogy „nálam ez se működik”. Pedig nem így volt. Évekkel később vettem észre magamon, hogy határozottabb lettem az emberekkel való kommunikációban, könnyebben ki merem mondani a számomra vagy a mások számára kellemetlen dolgokat, sőt azt mondják, hogy a prédikációm is szókimondóbb lett. A katowicei szabadító imádság igenis eredményes volt, de a démon olyan, mint a bulldog, csak annyira enged el, amennyire muszáj neki, és amíg a jellem rést ad számára, Jézus szava szerint „visszatér házába”. A jellem fejlődése pedig fokozatos. Lelki alkatom nem cserélődött ki, ma is félénk, zárkózott ember vagyok, kerülöm a konfliktusokat, de azért jobban megállok a lábamon, erélyesebb tudok lenni nézeteim képviseletében, és csak kivételesen vannak félelmi álmaim. Azóta olvastam a karizmatikus lelki irodalomban, hogy a démonoktól való szabadulás is gyakran fokozatos, mint a gyógyulás.

A hívők számára sokszor újdonságot jelent, hogy egyáltalán harcba kell szállniuk az ellenséges szellemi hatalmak ellen. Pedig ez lényeges eleme a lelki életnek. Az Énekek énekében így énekelnek a menyasszonyról:

»Ki az, aki felbukkan,
mint a hajnal pírja,
szép, mint a hold, tiszta, mint a nap,
félelmetes, mint a csatarendben álló tábor?«
(Én 6,10)

Harcban állunk, hadviselés folyik, és a hívők csatarendben álló tábora félelmetes a gonosz lelkek számára. Jézus mondja: „Íme, hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon, és semmi sem fog ártani nektek” (Lk 10,19).

Almafa

A menyasszony ébresztése – A nyelvek adománya Camp Creekben – Parham bibliaiskolája – „Teljes evangé­lium” – Azusa Street 312 – A tűz Európába terjed – Berlini Kiáltvány – Árnyaltan gondolkodni – Pünkösd drámai ereje

Az Énekek énekének az a része, amelyet a magam részéről a legszebbnek találok („Tégy engem, mint pecsétgyűrűt a szívedre...”), a következő bevezetéssel indul:

Az almafa alatt keltettelek föl:
itt szült téged anyád,
itt hozott a világra édesanyád.
(Én 8,5)

A menyasszony ébresztésének ez a jelenete látszólag nem szükséges és nincs szerves kapcsolatban a rákövetkező sorokkal, amelyek a szerelem szépségét és erejét írják le. De mindenki, aki valaha elbeszélt egy számára fontos eseményt, nagyon jól tudja, hogy ilyenkor milyen jelentőséget nyernek a részletek, és mennyire megragadják az emlékezőt az esemény kezdetének körülményei. A menyasszony a pusztából jön fel, gyönyörtől aléltan, kedvesére támaszkodva, mint ugyanennek a versnek az eleje mondja – az istentávolság sivatagából, a rutinná sorvadt vallásosság pusztájából csak az isteni Vőlegény tudja kivezetni az Egyházat, és visszaemlékezve ennek történetére, különös jelentőséget kap az „almafa”, az ébredés történelmi helye. Annál is inkább, mert a paradicsomi bukás helyét, a jó és rossz tudásának fáját a köztudat még mindig gyakran „almafaként” tartja számon, jóllehet a Biblia nem beszél almafáról, nyilvánvalóan jelképes fáról van szó. De hadd legyen most az Énekek énekének almafája is jelképpé. Jelképévé annak a történelmi helynek, ahol az újkori pünkösdi ébredés végbement.

Ez a hely, talán meglepő módon, a Katolikus Egyház látható határain kívül van, a 19. század végének protestáns revivalizmusában, ébredési mozgalmaiban. Ezek intenzíven élték át az Úr köztünk működő erejét, és fokozatosan használni kezdték a Szentlélekben való megkeresztelkedés fogalmát. 1896-ban North Carolina hegyeiben, Camp Creek község iskolaépüle­tében egy laikus igehirdető, William F. Bryant vezetésével ébre­dés kezdődött. Messziről gyülekeztek a résztvevők, gyalog vagy ökrösszekéren. Buzgón, kitartóan, várakozással telítve imádkoz­tak. És az egyszerű hegylakók ismeretlen nyelveken kezdtek szólni. Isten jelenlétének megdöbbentő átélése öntötte el a gyü­lekezetet. Az események híre további érdeklődőket vonzott: megbolydult az egész környék. A szokatlan jelenség hamarosan ellenállásba ütközött. A nyelveken szólóktól megvonták az engedélyt az iskolaépület használatára, a baptista egyházi vezetés ellenük fordult, saját – fából épült – templomukat lerombolták, az új gyülekezet tagjait éjjel kirángatták ágyukból és megkorbácsolták... A hívők kitartot­tak, és az ellenségeskedés lassan elcsitult. Függetlenül e baptista ébredéstől, 1900-ban egy fiatal metodista lel­kész, Charles Fox Parham kutatott a Szentlélek-keresztség titka után. Számára az volt a kérdés: honnan tudhatja valaki biztosan, hogy részesült a Lélek keresztségében? A dolog nem volt kielégítően tisztázva. Számunkra, katolikusok számára ott van a bérmálás objektív ténye. Az érvényesen megbérmált katolikus nem mondhatja, hogy nem kapta meg a Szentlelket; legföljebb, hogy nem veszi hasznát. Akiben nem hatékony a bérmálás kegyelme, annak mindig mondhatjuk: „Szítsd fel ma­gadban Isten kegyelmét” (2Tim 1,6). Hiszünk benne, hogy van mit fölszítania. A protestáns ébredési mozgalmak azonban, jóhiszemű tévedéssel, üres ritualizmusnak tartják a katolikus szentségtant, és mindenre „igét”, bibliai kijelentést keresnek. Parham tehát azt mondta: tisztázni kell a Biblia alapján, miből lehet valaki biztos, hogy a Szentlélek kereszt­ségét megkapta. A feladat megoldására bibliaiskolát nyitott To­pekában (Kansas), amelyben nem csupán tanító, hanem tanuló is akart lenni. Tanítványaival együtt kutatta a föltett kérdésre a választ. Nem volt tandíj, a tanítványok megosztották egy­mással földi javaikat. Forgatták a Bibliát, és imádkoztak, hogy Isten legyen a tanítómesterük.

Nem szabad lebecsülnünk ezt a protestáns keresést. A katolikus Egyház mára visszavonhatatlanul elkötelezte magát az ökumenizmus mellett. A II. Vatikánum szemlélete szerint már most, a látható egység híján is, minden krisztushívő testvérünkkel fönnáll valamilyen valóságos kapcsolat a Szentlélekben, sőt, tanulhatunk is abból, amit Isten kegyelme elszakadt testvéreink között végbevisz. Ez a szemlélet nem engedi meg, hogy mindezt „protestáns belügyként” kezeljük. Még ha nem is érthetünk mindenben egyet az elmélettel, amit protestáns testvéreink kifejtenek (s meg kell mondanunk, nem kevés elméletet fejtettek ki, egymással is bőségesen vitatkozva), mégis jelentőséggel bír számunkra, ami történt.

Az 1900-as év utolsó napjaiban Parham és társai az Apostolok Cselekedetei alapján úgy döntöttek, hogy a nyelvek adománya jelenti a Szentlélekben való megkeresztelkedés objektív krité­riumát. Mi ezzel nem érthetünk egyet, de Parham csoportjának nem állt rendelkezésére a katolikus Egyház történelmi tapasztalata, csak Bibliájuk volt, és élő hitük hozzá. Elkezdtek imádkozni, hogy úgy nyerjék el a Lélek ke­resztségét, ahogy a Cselekedetek elbeszéléseiben történik: a nyelveken szólással együtt. Nagy várakozással ostromolták az eget, és Isten jelenléte érezhetően betöltötte őket, de a nyelvek adományára sokáig hiába vártak. Ekkor az egyik tanítvány, egy Agnes Ozman1 nevű lány arra kérte Parhamot, hogy kézrátétellel imádkozzék fölötte. Parham kicsit habozott, kicsit fohászkodott, aztán engedett a kérésnek.

Amikor kezét a fejemre tette, a Szentlélek leszállt rám, és elkezdtem nyelveken beszélni, Istent dicsőítve. Többféle nyelven szóltam, és egészen világos volt, mikor került sor új nyelvre. Megkaptam azt az örömöt és dicsőséget, amire szívem még vá­gyódott, és az Úr jelenlétének olyan mélységét bensőmben, amit azelőtt soha nem ismertem. Olyan volt, mintha lényem legmélyé­ről élő vizek folyói fakadnának – beszéli Agnes Ozman.2

1901. január elseje volt, majdnem este 11 óra.

A következő napokban sorra történtek a nyelvek adományá­val kísért Szentlélek-keresztségek Topekában. Január 3-án maga Parham is megkapta ezt az ajándékot, vagy tucatnyi más lel­késszel együtt, különféle felekezetekből. Pünkösdi tűzzel telve, Parham és lelkésztársai megindultak, hogry meghódítsák a világot! Legalábbis az Egyesült Államokat és Kanadát. De már Kansas Cityben föloszlott a lelkes missziós csoport. Legyőzhetetlen nehézségekkel találták szemben magukat. Nyílt ellenségeskedésbe ütköztek, senki sem hitt a pünkösdi üzenet­nek. A csoport egységét sem sikerült megőrizni. Parham magára maradt, a többi lelkész el­hagyta. Egyik templomban sem engedték prédikálni. Visszatért Topekába, de hamarosan a bibliaiskola is megszűnt: az épületet eladták, a bérletet fölmondták, és nem volt más helyük. Parham mégsem adta föl! Utcasarki prédikátor lett. Megvolt a Bibliája, és hozzá a meggyőződése, hogy ismeri a „teljes evangé­liumot”. Ehhez hozzátartozott a nyelveken szólás mint a Szentlélekben való megkeresztelkedés „kezdeti fizikai bizonyítéka”, valamint a többi karizmá­ról, a hívőket kísérő jelekről szóló tanítás. „Azokat, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben ördögöket űznek ki, új nyelve­ken szólnak, ... a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak” (Mk 16,17-18).

Parham bátor ember volt. Nem habozott szaván fogni az Igét, és hit­tel betegekre tenni a kezét, hogy meggyógyuljanak. Végül is en­nek köszönhette, hogy tanúságtétele eredményes lett. Majd háromévi prédikálás után El Dorado Springs (Missouri) gyógy­forrásaihoz vetődött. Minden beszéde után fölajánlotta a gyógyu­lást keresőknek, hogy imádkozik értük. Sokan azok közül, akik a gyógyvízhez fordultak, az imádságot is kipróbálták. És az imádság gyakran hatásos volt. Drámai egy Mary Arthur nevű asszony gryó­gyulása, aki megvakulóban volt: már csak fél szemére látott, azt is csupán fájdalom árán tudta nyitva tartani. Parham kézrátétellel imádkozott érte, és az asszony néhány perc múlva nyitott szem­mel nézett a fénybe, minden fájdalom nélkül. Parham rövidesen Galenában (Kansas) prédikált, ahová Mary Arthur hívta meg, hogy az ő házukban tartson összejöveteleket. Nemsokára zsúfolásig megtelt a lakás. Sátrat emeltek, de az is kicsinek hizonyult. Kibéreltek egy ócska áruházat, és hordókra tett deszkákkal padokat rögtönöztek benne. Az emberek tódul­tak Parham összejöveteleire! Mint egy újságíró beszámolt az eseményekről:

Nincs egész három hónapja, hogy ez az ember Galenába jött, és ez alatt az idő alatt több mint ezer embert gyógyított meg, és nyolcszáznál többet megtérített... Emberek, akik évek óta nem tudtak járni mankó segítsége nélkül, olyan kiegyenese­dett tagokkal keltek föl az oltár elől, hogy eldobhatták mankói­kat... Itt a résztvevők megkaphatják, amit a Pünkösd néven neveznek, és idegen nyelveken képesek beszélni, olyan nyelve­ken, amelyekben teljesen járatlanok enélkül az erő nélkül. Ez önmagában a találkozó egyik legfigyelemreméltóbb jelenségének tűnik. A múlt héten egy nő fölállt a találkozó közben, és tíz per­cen át beszélt, miközben látszólag a hallgatóság egyik tagja sem tudta, mit mond. Egy indián, aki a területen lévő pawnee rezer­vátumról jött be a szolgálatra, kijelentette, hogy a nő az ő törzsi nyelvén beszélt, és ő a tanúságtétel minden szavát értette.3

Parham híres ember lett. Újra megnyithatta bibliaiskoláját, ezúttal a texasi Houstonban. Itt részesült a Szentlélek keresztsé­gében az afroamerikai baptista lelkész, William J. Seymour, akinek az a hivatás jutott, hogy Californiába vigye a Lélek lángját. Seymournak meghívása volt, hogy Los Angelesben egy fekete gyülekezetnek prédikáljon. Amit Houstonban tanult Parham­tól, azt a neofiták hevével öntöt­te a meghívó gyülekezetre. A nyelvek adományának és többi karizmának hirdetése sokkolóan hatott a szervezőkre. Beszédsorozatát az első nap után fél­be kellett szakítania. Magánházban prédikált tovább. 1906. április 9-én látványosan kiáradt a Szentlélek a hallgatóságra. Ezek az egyszerű, élénk kaliforniaiak – köztük sok fekete – nem ha­boztak entuziasztikusan reagálni!

Három nap, három éjjel kiál­toztak. Húsvét ideje volt. Mindenhonnan jöttek emberek. Már a második nap reggel nem lehetett a ház közelébe férkőzni. Ahogy az emberek beléptek, elestek Islen ereje alatt. Az egész város fölkavarodott. Addig kiáltoztak, amíg az alapok elmozdultak, de senki sem sérült meg. Ezalatt a három nap alatt sok olyan ember befogadta a keresztséget, aki csak éppen azért jött, hogy lássa, mi történik. A betegek meggyógyultak, a bűnösök megtértek, mi­helyt beléptek.4

A beszámoló nem túloz abban, hogy az ócska ház alapjai kimozdultak helyükről: az épület valóban összeom­lott, ha föltehetően nem is egy csapásra, a résztvevők fejére. Új helyet kellett keresni a találkozók számára, és ez lett a híres Azusa Street 312. Itt Seymourék egy ócska istállót állítottak úgy-­ahogy helyre, szögek tárolására szolgáló kis hordókat helyeztek el ülőhely gyanánt, és folytatták a pünkösdi ébredést. Az Azusa Street lett a pünkösd-mozgalom világszerte ismert kiindulópont­ja. Jöttek ide prédikátorok az Egyesült Államok minden tájáról, sőt külföldről is. Ezek aztán elterjesztették mindenfelé a pünkös­di élményt és tant. Különböző irányzatok és egymással is, a hagyományos egyházakkal is vitában álló új közösségek keletkeztek.

A pentekosztalizmus atyja Európában Thomas Ball Barratt, Norvégiában működő angol metodista lel­kész. Hatalmas pünkösdi élménye után (1906) egész Skandinávi­ában terjeszteni kezdte a mozgalmat. Hamarosan Angliába is eljutott a hír. Alexander A. Boddy anglikán lelkész 1907-ben Oslóba utazott és lelkesen tért haza. Boddy meghívására Barratt Sunderlandba ment, ahol Boddy szolgált. Két hónapig ott végzett pünkösdi missziót. Az eredmények nagy feltűnést keltettek, a sajtó is felfigyelt. A sunderlandi Mindenszentek anglikán plébá­nia nagytermében emlékkövet állítottak föl az angol pünkösd­-mozgalom születésének emlékére, ezzel a fölirattal: „1907. szeptember: ahol az Úr tüze lehullott, fölégette az adósságot”, vagyis eltörölte a bűnt.5 Smith Wigglesworth, a későbbi nagy pünkösdi evangelizátor, Boddyék sunderlandi összejövetele alkal­mából keresztelkedett meg a Szentlélekben.

A tűz leszállt. Cso­dálatos volt, hogy az Úrral voltam együtt. Megfürdetett hatalmas erejében. Tudatában voltam a drága Vér tisztító erejének, és fel­kiáltottam: Tiszta vagyok, tiszta vagyok, tiszta vagyok! Betöltött a tisztaság tudatának öröme. Látomásom volt, melyben láttam az Úr Jézus Krisztust. Láttam az üres keresztet, és Őt megdicsőülve az Atya jobbján. Nem tudtam angolul beszélni, hanem dicsőíteni kezdtem Őt valami más nyelven, amit Isten Lelke adott nekem, hogy rajta szóljak.6

Rendkívül érdekes, hogy az illetékes angli­kán püspök semmilyen akadályt nem állított a pünkösdi ébredés útjába.

A pünkösdi élmény ott van Walesben, megjelenik Németor­szágban... Nem késik a tiltakozás sem. 1909-ben megjelenik a Berlini Kiáltvány, amelyet ötvenhat személy ír alá, köztük mind a szabadegyházak, mind a történelmi protestáns egyházak képvi­selői:

Az úgynevezett pünkösd-mozgalom nem felülről, hanem alulról való; sok jelensége közös a spiritizmuséval. Démonok mű­ködnek benne, amelyek a sátántól csalárdsággal vezettetve, ha­zugságot és igazságot összekevernek, hogy Isten gyermekeit fél­revezessék... Olyan ocsmány jelenségek, mint az elesés, arcrángatózás, reszketés, kiáltozás, visszatetsző, hangos nevetés stb. ... előfordulnak az összejöveteleken. Nyitva hagyjuk a kér­dést, mennyi ezekből a démoni, mennyi a hisztérikus és mennyi a pszichikus, – mindenesetre az ilyen jelenségek nem Istentől valók.7

Az erőteljes bírálat mögött a jólfésült polgár ízlése áll, aki nem tudja elképzelni, hogy a Lélek ilyen kevéssé jólfésült módon is jelentkezhet. Nem fölösleges megemlíteni, hogy a pünkösdi jelenségek ilyen sommás elítélését ma is számosan osztják. A magyar református egyház egyes körei kimondottan démoni eredetűnek tartják a nyelveken szólást.

Az európai pentekosztalizmusnak van egy igen fontos fejle­ménye, amelyet értékelnünk kell. Az ún. mühlheimi irányzat feloldja azt az álláspontot, hogy a Szentlélekben való megkeresz­telkedés egyetlen hiteles jele a nyelveken szólás. Ez a mérsékelt pünkösdi beállítottság nagyban előkészíti a történelmi egyházak­kal való dialógust. Ezek ugyanis semmiképpen sem fogadhatják el, hogy még a legnagyobb tanúságtevők és legszentebb Krisztus­követők is nélkülözték a Lélek keresztségét, pusztán azért, mert nem mondtak olyan szavakat, amelyeket maguk sem értettek.

Tisztelet mindazoknak, akik – bármely oldalról – ár­nyaltan próbálnak gondolkozni. A szélsőségek nagyon hatásosak tudnak lenni, de egy idő múlva fárasztóvá válnak. Részemről a pünkösdiek Szentlélek-tapasztalatát általában hitelesnek tar­tom. Értelmetlen volna föltételezni, hogy amikor valaki bűneit őszintén megbánva Jézus Krisztusnak adja az életét, akkor nem az élő Istennel kerül kapcsolatba, s amikor hittel imádkozik a Lélek keresztségéért, nem Isten Lelke ragadja meg. De az na­gyon is állítható, hogy a Lélek működése mellett sok emberi té­nyező is fellép a pünkösdi gyülekezetekben. A nyelvek adománya nem hitelesít mindent. Sőt, hajlamos volnék azt mon­dani, hogy nem hitelesít semmit; hiszen olyan vallási közösségben is föllépett, mint a mormonoké. A mormonokat pedig, vagyis „Jézus Krisztus Mai Szentjeinek” gyülekezetét, ahogy nevezik magukat, nem sza­bad a keresztény felekezetek egyikének tartanunk. Alapítójuk, Joseph Smith, zavarosfejű, szélhámos próféta volt, tanításuk ke­resztényellenes métely. És mégis: 1855-ben Nauvoo-ban (Illinois) a mormonok nyelveken beszéltek, hitvallásuk hetedik cikkelye pedig kimondja: „Hiszek a nyelvek adományában.”8 A nyelve­ken szólás általános emberi jelenség, nem sajátosan keresztény. A kereszténységben a Szentlélek egyszerűen áthatja az általáno­san emberit.

Miközben a szabadegyházakban megdöbbentő módon jelentkezett a Lélek újszerű megtapasztalása, a Szentlélek-várás egyidejűleg kibontakozott a Katolikus Egyházban is. Erről a várakozásról a következő fejezetben szólok. Most csak arról próbáltam megyőzni olvasóimat, hogy a Szentlélekben való megkeresztelkedés, amelynek személyes megtapasztalásáról már beszámoltam, s amely az Apostolok Cselekedeteiben drámai erővel szerepel, a modern időkben se nélkülözi a drámai erőt. Egy rövid pünkösdi versemmel fejezem be, melynek címe: Menjetek, hirdessétek.

Több mint érzés és több mint gondolat:
kabát nélkül rohansz
az ég alatt, az égő ég alatt,
mert forró tűzparancs
zsibong benned — lángolva futkosol
a glóbusz kerekén,
arcodba néz az üvöltő pokol
s a villámló remény!

Kedvesem zörget

A Vőlegény formabontó – Pünkösd-várás a Katolikus Egyházban – A pápa Veni Creatort énekel – A Szentlélek keresztsége Farkas Editnél – A Gyűlölet Lelke – Evangéliumi üzletemberek – Földalatti mozgalom? – Kitör a vihar – Dicsőség az Úrnak! – Boldog XXIII. János imája

Egyik legizgalmasabb jelenet az Énekek énekében a vőlegény éjszakai látogatása.

Aludtam, de szívem ébren volt.
Hallga! A kedvesem zörget!
»Nyiss ki nekem, húgom,
kedvesem, galambom, szeplőtelenem!
Mert a fejemet harmat lepi,
és fürtjeimet az éjjel nedűje.«
(Én 8,5)

A katolikus erkölcstan fényében persze föltámad bennünk a gondolat, hogy aligha marad szeplőtelen az a lány, aki éjszaka ajtót nyit kedvesének; de már volt alkalmunk látni, hogy az Énekek éneke nem morális tanítás az emberi szerelemről, Szentlélektől sugallt tartalma nem a szövegek emberi jelentése, hanem a misztikus átértelmezés. Ebben az átértelmezésben pedig az marad meg érvényes üzenetként, hogy a szerető Isten váratlan, szokatlan, formabontó módon módon jelentkezik és kér bebocsátást.

Már az is váratlan lehet, hogy a Szentléleknek az a nagy erejű betörése, amely a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján történt, a katolikustól oly igen távoleső egyházi közösségekben valósult meg, a szabadegyházakban. Ez azonban tulajdonképpen vallásszociológiailag érthető: új praxis, új doktrína, új alapítás ezekben a közösségekben jelenik meg legkönnyebben. Ami azonban szokatlan és váratlan, az, hogy ezeknek a szabadegyházas eseményeknek megvan a katolikus parallelje.

Boldog Elena Guerra nővér neve nem túl ismerős magyar katolikus körökben. Olaszországban, Luccában élt (1835-1914). „A Szentlélek misszionáriusának” nevezik. Arra érzett ösztön­zést, hogy fölhívja a figyelmet a Szentlélek szerepére a keresz­tény életben. XXIII. János pápa avatta boldoggá 1959-ben.

Boldog Elena a 19. század vége felé alázatos bátorsággal tizenkét levelet intézett a pápához, arra kérve őt, hívja össze az Egyházat újból a Cenákulumba, az utolsó vacsora termébe, hogy kiáradjon a pünkösdi Lé­lek. Néhány idézet leveleiből:¹

Szentatya, kérem, siessen és hívja a Cenákulumba a hívő­ket...

Nem kell mást tenni, mint megnyitni a Cenákulumot, be­hívni a hívőket, sokat-sokat imádkozni, és a Szentlélek eljön. Eljön és megtéríti a bűnösöket, megszenteli a hívő­ket, és a föld színe megújul.

Lépjünk be mindnyájan a Cenákulumba..., forduljunk a Szentlélekhez, hogy a Szentlélek hozzánk fordulhasson. Jézus egyszer megmutatta az embereknek Szívét, most Lelkét akarja kinyilvánítani.

XIII. Leó volt akkor a pápa, a nagyműveltségű és hihetetlen energiájú, sovány aggastyán, aki enciklikák sorával igyekezett az Egyházat megújítani, megnyitni a jövő felé. Elena nővér indítása­iban megérezhette Isten szavát, mert reagált a levelekre. 1895. június 5-én kiadta a Provida Matris Charitate kezdetű levelet, amelyben elrendeli a pünkösd előtti kilenced imádkozását. Ez pedig azt jelenti, hogy való­ban össze akarta hívni az Egyházat a Cenákulumba! 1897. május 9-én pedig megjelentette Divinum illud munus enciklikáját, amely nagy­szabású összefoglalása az Egyház Szentlélekről vallott hitének, a skolasztikus teológia nyelvén. Idézet az enciklika bevezetéséből:

Mindazt, amit a legfőbb pásztori hivatalnak immár hosszúra nyúlt betöltése alatt magunk elé tűztünk és áll­hatatosan megvalósítani igyekeztünk, két fő célnak ren­deltük alá. Az első: a keresztény élet megújítása a polgári és családi közösségben, az uralkodóknál és a nemzetek­nél; mert mindenki számára egyedül Krisztus az igazi élet forrása. A második: mindazok újraegyesülésének előmoz­dítása, akik a katolikus Egyháztól akár a hit, akár az en­gedelmesség terén elszakadtak; mert egész határozottan az Krisztus akarata, hogy mindnyájan egyetlen akolba tar­tozzanak az egyetlen Pásztor oltalma alatt. Most azon­ban, amikor életünk végső napját egyre jobban látjuk közeledni, erős késztetést érzünk arra, hogy apostolkodá­sunk minden eddigi erőfeszítését a Szentlélekre bízzuk, aki maga az életadó Szeretet, hogy ő érlelje meg és tegye gyümölcsözővé.²

Az idős pápa tehát arról vall, hogy fő célja egész pápasága so­rán a katolikus hitélet meg­újítása és az ökumenikus újraegyesülés volt. Közelgő halálát érezve, mindkettőt a Szentlélekre akarja bízni. Péter utóda egyet akar a luccai nővérrel. XIII. Leó 1901. január elsejének első másodperceiben a Szentléleknek ajánlotta a XX. századot, és ünnepélyesen intonálta a Veni Creator Spiri­tus himnuszt az egész Egyház nevében.³ Halála előtt még egy alkalom­mal, 1902. április 18-án fölhívta a figyelmet a Szentlélekkel kapcsolatos korábbi megnyilatkozásainak jelentőségére és kötele­ző voltára a püspökökhöz intézett Ad fovendum in Christiano populo kezdetű levelében.⁴ Egy jó évvel később, 1903. július 20-án hazatért Urához.

Ezekben az években már folyt a pünkösdi ébredés a szabad­egyházakban. Prohászka Ottokárt, aki 1904-ben az USA-ban járt, a clevelandi magyar plébános, Boehm atya ámulva kérdezte: miért ad Isten annyi kegyelmet az „eretnekeknek”? Figyelemremél­tó, hogy Prohászka évek múltán is többszörösen reflektál a kér­désre naplójegyzeteiben.⁵

Még figyelemreméltóbb, hogy a Prohászka szellemi köréhez tartozó Farkas Edit, a Szociális Missziótársulat alapítója, 1909 és 1911 között Szikszón tartott Szentlélek-konferenciáin világos, kidolgozott elméletét adja a Szentlélek keresztségének a Biblia alapján.⁶ Igaz, a karizmákról nem ad tanítást, de az korai is lett volna nálunk azokban az években. Így a Szentlélek keresztsége kissé elvontnak hat, kevésbé látjuk manifesztálódni a tapasztalati szfé­rában. Ennek ellenére nem lehet eléggé méltányolni ezt a lelki­ségi-teológiai teljesítményt, a benne megnyilvánuló eredetiséget és a Lélek előtti nyitottságot. Hiszen abban a korban a „Szent­lélekben való megkeresztelkedés” a katolikus fülnek alig-alig mondott egyebet, mint a keresztség szentségét. Kinek jutott eszébe, hogy az Apostolok Cselekedeteit ilyen direkt módon al­kalmazza önmagára? Prohászka köréből elindulhatott volna egy új pünkösd hazánkban...

Aztán eldördült egy pisztoly Szarajevóban. Két világháború megnevezhetetlen borzalmai zúdultak az emberiségre. Az ikonok és sztarecek földjéről ateista rémuralom szabadult a nemzetekre, ördögibb és tartósabb a jakobinus diktatúránál. A Szeretet Lelke helyett a Gyűlölet Lelke kapott szabad kezet. Ez nem volt alkalmas talaj a pünkösdi ébredés számára, nem nyitottunk ajtót a zörgető Vőlegénynek. A 20. század közepétől azonban végbement egy olyan folyamat, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban, amely közvetve nagy jelentőségű a Katolikus Egyház számára is. A történelmi protestáns egyházakban megjelent a pünkösd-mozgalom. Szemben a „klasszikus” pentekosztalizmussal, amely nem tudott megférni a meglévő protestáns egyházi szervezetek keretein belül, hanem új, pünkösdi szabadegyházakat hozott létre, a pünkösdi jelenségek itt a meglévő szervezeti keretekben maradtak. Ezt az egyháztörténeti jelenséget nevezzük neopentekosztalizmusnak.

1952-ben különös szervezet alakult az Egyesült Államokban: Full Gospel Business Men's Fellowship International (Teljes Evangéliumi Üzletemberek Nemzetközi Szövetsége). Értsük helyesen, a „business man” nem okvetlenül kereskedő, éppúgy lehet ügyvéd, mérnök, kőműves vagy autószerelő is. A lé­nyeg itt az, hogy nem lelkész. A pünkösdi egyházakban is észlelhető klerikalizálódás, belterjesség, doktrinális viták ellensú­lyozására, a kezdeti lendület újjáélesztésére létesült laikus szer­vezetről van szó. Egy tejfarmer, az örmény pünkösdi közösséghez tartozó Demos Shakarian érzett indítást, hogy olyan evangelizációkat finanszírozzon, amelyekben különböző pünkösdi felekezetek működtek együtt. Ebből született a nagy elgon­dolás: üzletemberek tegyenek tanúságot Jézussal kapcsolatos él­ményeikről! A hit ne legyen belterjes világ: egyik üzletember beszéljen róla a másik üzletembernek. Az erre alakult szövetség nem új felekezet, hanem minden felekezetből befogadja azokat, akik a „teljes evangéliumot”, vagyis a pünkösdi tapasztalatot ma­gukévá teszik. Ezzel adva volt a keret, amelyben a pünkösd-moz­galom túlléphetett az önmaga köré vont határokon, és behatolhatott a történelmi egyházakba. Példával szolgál a következő történet:

Ott láttuk ülni őket a Lemington Hotel báltermének utolsó sorában, szinte minden pillanatban készen arra, hogy kirohanja­nak – öt lutheránus lelkészt. Amit hallottak, szemmel láthatóan nem volt túl nyugtalanító rájuk nézve, mert a következő este visz­szajöttek és egy kissé előbbre ültek. A harmadik napon, egy szerdai reggeliző találkozón, megint ott voltak buzgósággal telve, hogy elfogadják – így mondták el nekünk – azt, amit Krisztus készített az ő számukra. Szövetségünkből egy csoport odament az asztalukhoz, és imádkozott, hogy Jézus töltse be őket Szent­lélekkel. Ezután udvariasan megköszönték ezt nekünk és elmen­tek. Mindez igen nyugodtan, nagyon szabályosan és lutheránus módon folyt le, és egy későbbi időpontig azt sem tudtuk, hogy imádságunkra jött-e válasz. A válasz nem maradt el. Egy lelkész akkor tapasztalta a Lélek-keresztséget, amikor autójában hazafe­lé hajtott; egy másik másnap reggel, borotválkozás közben. Egy harmadik arra gondolt, hogy az egyik összejöveteli szónok azt mondta, hogy nem akkor kapjuk meg Isten ajándékait, ha na­gyon megerőltetjük magunkat és fáradozunk értük, hanem ha a legjobban föloldódunk. „Hol lazítsak a legjobban?” – kérdezte a lelkész magától. Néhány perc múlva ott állt a meleg zuhany alatt, és dicsőítette Istent egy mennyei nyelven.⁷

A klasszikus pentekosztalizmus túlnőtt önmagán. Ezek az evangélikus lelkészek saját egyházukban maradtak, és ott hasz­nálták a Szentlélektől kapott új erőt.

Ilyenformán a pünkösdi tapasztalat fokozatosan, személytől személyig terjedő hatások révén, beszi­várgott a „klasszikus” pünkösdi egyházakból a nem-pünkösdi protestáns egyházakba. Baptisták, meto­disták, presbiteriánusok, episzkopálisok nyelveken szóltak. De nem dicsekedtek vele. Az élmény rejtve terjedt, amolyan „keresztény földalatti mozgalom” formájában, ahogy egy szerző mondja. A gyülekezet nyilvánossága előtt kockázatos lett volna szóba­hozni. „Ugye megérti, hogy ezt nem közlésre szánom?” – jegyezték meg sorra a presbiteriánusok, baptisták és metodisták, akik beszámoltak pünkösdi tapasztalataikról John Sherrill újságírónak, amikor az könyvet készült írni a nyelvek adományáról. A neopentekosztalizmus létezett, de titkolta önma­gát. Holott a pünkösdi Lélek éppen a tanúságtételre adatik. Virág c. versemben ezt így fogalmaztam meg:

tüzet viszek az éjszakában
szirmokat bont mint egy virág

csontfehérben havas határban
viszem az égő éjszakát

tüzet viszek az éjszakában
illatot ont mint egy virág
szívem szakad remeg a lábam
ujjongva és félholtra váltan
futok az omló illatárban
lobogó láng táncol a tálban
ki akarom önteni rád

Drámai változást hozott a neopentekosztalizmus történetében Dennis Bennett episzkopális lelkész esete. Nagy gyülekezet vezető lelkipásztora volt Los Angeles pe­remvárosában, a californiai Van Nuysban. 1959-ben egy szomszé­dos peremváros ifjú lelkésze furcsán nyugtalanító hírt hozott neki: egy fiatal házaspár, bár korábban nem is járt templomba, most öt hónapja minden vásár­nap, sőt hétközi alkalmakon is ott van, sugárzóan boldog, kész­ségesen segít, és jövedelmének tizedét a gyülekezetnek adja... Megváltozott viselkedésük magyarázata: „megkeresztelkedtek a Szentlélekben”. Nagy kérlelésre Dennis Bennett rászánta magát, hogy meglátogassa az érdekes párt. Csakugyan Isten jelenlétének örömét sugározták. Dennis kiüresedettnek érezte saját istenkap­csolatát, és megkívánta élményüket. „Ne felejtsék – mondtam -, hogy én Istennek ezt a közelségét akarom, ami Önöknél megvan, és ez minden; a nyelveken szólás nem érdekel en­gem.”⁸ De amikor imádkoztak Szentlélekben való megkeresztel­kedéséért és utána tartósan dicsőítette Istent, megkapta a nyelvek adományát is.

Nem volt megállás. Ez az ambiciózus lelkipásztor nem tudta titokban tartani a pünkösdöt, amit átélt. Továbbadta, akinek te­hette, és eljött egy pillanat, amikor jónak látta a szószékről is előadni. Már terjedt a hír a nyelveken szólás különös jelenségé­ről, segédlelkészei is szóba hozták a dolgot... 1960. április 3-án, virágvasárnap Dennis Bennett három délelőtti prédikációban nyíltan beszámolt pünkösdi élményéről a gyülekezet előtt. Hatalmas botrány tört ki. Egyik segédlelkésze levette li­turgikus öltözetét, az oltárra dobta és így kiáltott: „Nem vagyok képes tovább dolgozni ezzel az emberrel!” Az istentisztelet után az udvaron a pünkösd-mozgalom ellenzéke kezdett agitálni. Egy férfi székre állt és úgy kiabált: „Dobjátok ki a nyavalyás nyelve­ken szólókat!” Az egyházközségi képviselőtestület egy tagja egyenesen fölszólította a vezető lelkészt, hogy mondjon le. Egy episzkopális rektor nem fosztható meg állásától kánoni vétség és megfelelő eljárás nélkül, Dennis Bennettnek azonban elege volt a konfliktusokból. „Oké – felelte -, lemondok. Most mind­járt.” Még aznap bejelentette távozását.

Az esetnek nagy vissz­hangja támadt. Felesége csillogó szemmel várta otthon: „Dennis, ez csodás! Olyan sok embernek kell most elmondanunk, mi is történt!” A telefon csöngeni kezdett, az ajtónál is egyre-másra csöngettek, és most már semmi ok nem volt a titkolózásra... Az episzkopális püspökök is foglalkozni kezdtek az esettel. Műkö­désbe jött a sajtó, jelentkezett a televízió. A pünkösdi vihar ki­tört, és nem lehetett többé megállítani. Akadt egy püspök, aki, miután tájékozódott Dennis Bennett tapasztalata felől és nem talált abban semmi rosszat, föl­ajánlott neki egy templomot az Egyesült Államok északnyugati részén, Seattle-ben, Washington államban. Új helyén Bennett nem hallgathatott pünkösdi élmé­nyeiről, mert a sajtóból már ismeretesek voltak. Először aggódott, hogy a Van Nuys-­ihoz hasonló konfliktusok fognak kitörni, de nem így lett. Virágzó pünkösdi tevékenység indult meg Seattle-ben, anélkül, hogy a hagyományos episzkopális istentisz­teletek menete megtört volna. A létfenntartásért küzdő kis gyü­lekezet pezsgő életre kelt Dennis Bennett irányítása alatt. Magam hallottam Paul Toaspern német evangélikus lelkésztől, hogy egy Seattle-ből érkezett csoport imájára gyógyult meg szív­bajából, történetesen éppen Magyarországon...

A pünkösdi vihart éppúgy nem lehetett tovább eltitkolni, mint ahogy egy szélvihar nem maradhat titokban a mezőn. Az emberek, bármilyen felekezethez tartoztak is, miután értesültek a sajtóból Dennis Bennett esetéről, nyíltan kezdtek beszámolni saját hasonló tapasztalataikról. John Sherrillnek nem volt többé nehézsége, hogy névvel ellátott beszámolókat gyűjtsön. Ez az új pünkösd – ellentétben a „klasszikus” pentekosztalizmus éppen nem klasszikus stílusú jelenségével – szociológiailag nem a mű­veletlen, egyszerű emberek, hanem a jól nevelt középosztály mozgalma volt. Matematikus, orvos, rendőrkapitány, FBI ügynök, pszichológus, színész, mérnök, ügyvéd, minisztériumi tisztviselő, biológus, iskolaigazgató szerepel Sherrill listáján. Majd egy episzkopális püspök is megkapta a Lélek keresztsé­gét. 1960. decemberében a mind több szimpátiával vizsgálódó krónikás, John Sherrill résztvett a Teljes Evangéliumi Üzletemberek egy összejövetelén, lassan összesűrűsödött körülötte Isten jelenléte, s eljött egy pillanat, amikor imádkozó barátaitól körülvéve legyőzte önmagát, fölemelte két kezét, fölfelé fordítot­ta arcát és elkiáltotta magát: „Dicsőség az Úrnak!”

Ezzel a zsilip megnyílt. Mélyen belőlem, mélyebben, mint ahova tudomásom szerint a beszéd lenyúlhat, megindult az öröm­teli hangok zuhataga. Nem volt szép, mint a nyelvima körülöt­tem. Benyomásom szerint csúnya volt: kirobbanó és morduló. Nem zavart. Gyógyulás volt, megbocsátás volt, szeretet volt, amely túl mély a szavakhoz képest, ezért szavak nélküli hangok­ban szakadt föl belőlem. Az akarat sújtó erejű megfeszítése után akarásom megpihent, szabaddá vált az Istennel való egyesülésre. Egyáltalán nem volt szükség további tudatos erőfeszítésre ré­szemről, még arra sem, hogy megválasszam a szótagokat, ame­lyekkel örömömet kifejeztem. Ott voltak a szótagok készen, használatomra előre megformálva, bőségesebben, mint földhözra­gadt ajkam és nyelvem ki tudta formálni.⁹

John Sherrill és fe­lesége számos, a pünkösd-mozgalmat népszerűsítő könyvvel járult hozzá a pentekosztális jelenségek ismertetéséhez. A pünkösdi tapasztalat terjedt, immár a nem-pentekosztális protestáns egyházakban is.

Hát a katolikusok? A 20. század ötvenes éveiben a katolikus várakozás is megújult. 1959. január 25-én az alig három hónapja megválasztott Boldog XXIII. János pápa bejelentette az egyetemes zsinat összehívását. 1962. október 11-én több mint kétezer püspök vonult be a római Szent Péter Bazilikába, a II. Vatikáni Zsinat megnyitására. A pápa pedig így imádkozott: „Újítsd meg csodáidat napjaink­ban, új pünkösd gyanánt!”¹⁰ Íme, az Egyház bevonult a Cenákulumba.

A Kedves régóta zörgetett, és most ajtót nyitottak neki. Valaminek történnie kellett. A következő fejezetben elmondom, mi történt.

A virágzó szőlő illatot áraszt

Zsinat előtt, zsinat után – Ruffini karizma-stopja – Suenens győz: Lumen Gentium 12 –
A Szentlélek a különvált testvérekben –A pittsburghi Szentlélek-várók – Lelkigyakorlat a hallgatókkal – „Csodát akarok!” –Arcra borulva – Hajnalig imádkoztak – „Bolond vagyok”

A pünkösd-mozgalom szempontjából rendkívül fontos volt a zsinatnak a karizmákkal kapcsolatos állásfoglalása. 1963. októberében Ruffi­ni bíboros kifejtette a zsinaton, hogy a karizmák (a szó kegyado­mányt, ingyenes ajándékot jelent) csak az ősegyház életében játszottak jelentős szerepet, ma már „rendkívül ritkák és teljesen kivételesek”.1Álláspontja szerint nem várható, hogy a Lélek karizmatikus ajándékai jelentős szerephez jussanak a mai Egyház építésében. Vele szemben Suenens bíboros hat nappal később, 1963. október 23-án úgy foglalt állást, hogy a karizmák nem „pe­riférikus vagy esetleges jelenségek az Egyház életében”, hanem „életfontosságúak a Misztikus Test építésében”. Nem kevesek ki­váltságai, ellenkezőleg, „minden kereszténynek, legyen művelt vagy egyszerű, megvan a saját adománya a maga mindennapi éle­tében”.2 Látható, hogy itt a karizmák két különböző teológiája csapott össze.

„Egyáltalán nem is készültem fölszólalni akkor" – mondotta később Suenens bíboros. – „Így állt a dolog, amikor egy napon egyik bíboros kifejtette, hogy a karizmatikus adományok csak az ősegyháznak szóltak és nem a mának. Úgy éreztem, itt tennem kell valamit, mert a karizmák tagadása ellene szól annak, hogy Isten egész népében hiteles, új ébredés induljon el... Megkértem egy jó biblikus szakembert, hogy állítsa össze a karizmákkal kap­csolatos valamennyi fontos szöveget, és ennek alapján megtettem fölszólalásomat.”3 Suenens azt javasolta, hogy a zsinatnak az Egyházról szóló konstitúciója nagyobb hangsúlyt helyezzen a ka­rizmákról szóló tanításra. Ez be is következett, amikor a zsinati atyák elfogadták McEleney jamaicai püspök módosító indítványát a konstitúció szövegében. Ez a javított szöveg alkotja most a Lu­men Gentium konstitúció 12. pontjának második bekezdését (az első bekezdés a hitérzékről szól). Az 1964. november 21-én elfo­gadott konstitúció tehát Suenens bíboros nézetét teszi magáévá. Akkor még senki sem látta előre a zsinati atyák közül, hogy há­rom évvel később a Szentlélek váratlan működése révén ez a szöveg drámaian aktuális lesz. Szószerint az elfogadott szöveg így hangzik:

A Szentlélek az Isten népét nemcsak szentségeken ke­resztül és papi szolgálatokkal szenteli meg, vezeti és éke­síti erényekkel, hanem ajándékait „tetszése szerint juttatva kinek-kinek”” (1Kor 12,17). Ezeket a karizmákat, akár a leg­ragyogóbbak közül valók, akár egyszerűbbek és gyakorta előfordulók, hálaadással és vigasztalódással kell fogad­nunk, mert mindig éppen időszerűek és nagyon is hasz­nosak az Egyházban. Nem szabad vakmerően kívánkozni rendkívüli adományok után és elbizakodottan nem szabad tőlük remélni az apostoli munkálkodás eredményességét. Valódiságukat és célszerű felhasználásukat illetően azok­ra tartozik az ítélet, akik elöljárók az Egyházban, és akik­nek különösképpen feladatuk nem a Lélek kioltása, hanem az, hogy vizsgáljanak felül mindent, és a jót tart­sák meg (vö. 1Tessz 5,12 és 19-21). (1Kor 12,11), sajátos kegyelmeket is oszt szét a hívők minden fokozata között. Ezekkel a kegyelmekkel alkalmassá és készségessé teszi őket külön­féle munkák és feladatok vállalására az Egyház megújho­dása és továbbépítése érdekében, ahogyan az Írásban áll: „A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használ­jon velük

A zsinat második, szempontunkból fontos tétele, hogy a Szentlélek a Katolikus Egyháztól elszakadt keresztény testvérekben is működik, s olyan gyümölcsöket teremhet, amelyek számunkra is hasznosak. „A mi épülésünkre is szolgálhat mindaz, amit a Szentlélek kegyelme különvált testvéreinkben megvalósít.”4 Anélkül, hogy a katolikus hitvallásból bármit is feladna, a zsinat kívánatosnak tartja, hogy tanuljunk a nemkatolikus keresztényektől is! A lelki nyitottság általános légköre és a karizmákról adott tanítás mellett ezzel a tételével teremtette meg a II. Vatikáni Zsinat az esélyt, hogy a protestáns pentekosztalizmus termékeny lehessen a katolikus Egyház számára.

1965. december 8-án zárult le a zsinat, és a pezsgő várakozás légkörét hagyta maga után a Katolikus Egyházban. Ebben a várakozásban osztoztak egy amerikai katolikus egyetem, a pennsylvaniai Pittsburghben működő Duquesne egyetem világi katolikus oktatói is. Nagy lelkesedéssel vetették magukat különböző mozgalmakba: liturgikus mozgalom, ökumenikus mozgalom, polgárjogi mozgalom, békemozgalom...De úgy érezték, még mindig keresnek valamit. Amit csináltak, túlzottan emberi erőfeszítésnek tűnt. A Bibliában az Egyház élete sokkal inkább Isten cselekvése. Hogyan vihetnék bele fáradságos munkájukba és imaéletükbe a felülről jövő dinamizmust, a Szentlélek erejét? Kaptak egy könyvet, A kereszt és a rúgóskés címmel,5 amelynek papírra vetésében a már említett John Serrill vállalt részt, s amely David Wilkerson pünkösdi prédikátor élményeit rögzíti. Arról szól, hogyan működik Wilkerson a New York-i ifjúsági gangek züllött és erőszakos világában a Szentlélek erejé­vel. Bűnözők térnek meg, kábítószeresek szabadulnak meg szen­vedélyüktől. A Lélek irányítja a prédikátor lépteit, a Lélek kényszeríti térdre a legkeményebb fiút, Nicky Cruzt. (Később Nicky is pünkösdi prédikátor lett, Magyarországon is járt. Megrendítő volt saját szájából hallgatni a könyvben olvasott történetet, néhány démontól megszállott sivalkodni kezdett a törökőri Lisieux-i Szent Teréz templomban...) A John Sherrill és felesége közremű­ködésével készült könyv izgalmas olvasmány, és a pünkösd-moz­galom tapasztalatait nem ismerő olvasó számára valóságos reveláció. Isten nem távoli benne, hanem kézzelfogható közelség­ben van. A pittsburghiek elolvasták a könyvet, egyikük föllapozta a Szentírásban a bibliai utalásokat, és új világot fedezett föl. Ismerős szentírási helyek új összefüggésben álltak össze, és egy hatalmas remény bontakozott ki általuk: van kulcs az isteni erő­höz. A kulcs: a Szentlélek keresztsége.

A pittsburghi Duquesne egyetem oktatóinak kis csoportja újult reménnyel kezdett imádkozni. Naponta elmondták egymá­sért a Veni Sancte szekvenciát. Közben egyikük, Ralph Keifer, elol­vasta John Sherrill Más nyelveken szólnak című könyvét is,6 amely sok mindent világossá tesz a pentekosztalizmus körül. A csoport úgy döntött, hogy ideje segítséget kérniük olyan embe­rektől, akiknek ismerős a pünkösdi tapasztalat. A pünkösdi fele­kezetek katolikus-ellenességétől tartva, nem a klasszikus, hanem a neo-pentekosztalizmus felé orientálódtak, egy ismerős episzkopális lelkészhez fordultak tanácsért. Fel­hívták telefonon: – „Ismeri ezt a két könyvet?” – „Igen, ahogy itt ülök, látom őket a könyvespolcomon.” – „Nem ismer ilyen imacsoportot?” – „De igen, ahogy kinézek az ablakon, látom a házát egy hölgynek, akinél minden péntek este imaösszejövetel van.” 1967. január 6-ra sikerült találkozót megbeszélni az illető hölggyel, aki – szándékuk ko­molyságát látva – meghívta az érdeklődő katolikusokat az ös­szejövetelre. Január 13-án a presbiteriánus Miss Florence Dodge lakásán találkozott a csoport. Négy katolikus7 élete első pentekosztalista imaalkalmán vett részt. Minden simán és jólnevelten zajlott, a középosztály modorában, bárminemű entuziazmus nélkül, ám a katolikusok érezték, hogy itt Isten működik. Ja­nuár 20-án kettőjük kérte a csoportot: imádkozzanak értük, hogy megkeresztelkedjenek a Szentlélek­ben, s aztán ezt tovább is adták azoknak, akik akkor nem tudtak eljönni. A változás nem volt látványos, mégis tapasztalhatóan körülölelte őket Isten jelenléte és szere­tete. Imádságuk megtelt dicsőítéssel. Megkapták a nyelvek ado­mányát. A Biblia új vonzóerőt gyakorolt rájuk. Problémáikat Istenbe vetett bizalommal viselték. Könnyen és szívesen beszéltek másoknak Jézusról. Megtalálva az erőt, amit kerestek, új tervet készítettek a február közepére tervezett hétvégi lelkigya­korlatra, amelyet az egyetem hallgatóinak rendeztek. Nem volt szándékukban rájuk erőltetni élményüket, úgy gondolták, imádságban együtt kell keresniük Isten akaratát. Min­denesetre megkérték őket, hogy előkészületül olvassák el az Apostolok Cselekedetei 1-4. fejezetét meg A kereszt és a rugós­kés c. könyvet.

Körülbelül harmincan vettek részt a lelkigyakorlatos hétvé­gén. A legtöbben nem is hallottak még a Szentlélekben való megkeresztelkedésről. Közéjük tartozott Patti Gallagher is, az események későbbi fontos tanúja. „Bár tanáraink közül hárman már megkapták a Szentlé­lek keresztségét egy hónappal azelőtt, akkor egyikünk se tudott erről – írta a lány később. – Emlékszem, amikor befejeztem a könyvet, letérdeltem a szobámban, és imádkoztam, hogy mélyeb­ben érzékeljem életemben a Szentlelket és erejét. A 'nyelven szólásra' és a kézföltétellel kapott 'keresztség'-re való utalások elkerülték a figyelmemet, amikor a könyvet olvastam. Rám az tett nagy benyomást, hogy milyen világosan ismerte Dave Wil­kerson Isten akaratát. Emlékszem, azt kívántam, hogy én is ilyen világos jeleket kapjak arra nézve, mit akar velem az Úr.”8

A Bárka és Galamb elnevezésű lelkigyakorlatos házban bűn­bánattal kezdték a lelkigyakorlatot pénteken, 1967. február 17-én este. Szombat délelőtt fölhangzott a kérdés: „Készen vagy arra, amit Isten tenni akar az életedben?”9 Délután Patti Gallagher cédulát rajz­szögezett ki a hirdetőtáblára: CSODÁT AKAROK! Egyszeresek kiderült, hogy nincs víz. A kút apadt ki, vagy a szivattyú romlott el? Víz nélkül nem maradhattak másnapra, de abszurdnak lát­szott most félbehagyni a sokat ígérő együttlétet. „Imádkozzunk!” Egy fiú, aki másokkal együtt imádkozott, hogy a vízprobléma megoldódjék, az esti bibliai elmélkedés után lement, és megnyi­totta a csapot. Bőséges sugárban ömlött a víz! Sokan nem is tud­ták, hogy baj volt a vízvezetékkel, de akik tisztában voltak a gonddal, most a hit örömét tapasztalták. (Csoda egyébként nem történt, nagy nehezen sikerült felhajtani egy szerelőt a szombat délután ellenére.) Egy lány, Karin Sefcik, a kápolnában térdelt, hogy hálát adjon Istennek. Ekkor berob­bant az előbb említett fiú, David Mangan, és teljes hosszában arcra borult az Úr előtt. „Az oltár előtt álltam, és a következő dolog, amit észrevettem, az volt, hogy leborulva fekszem a föl­dön, sírok, és olyan elragadtatott örömet érzek, amilyet talán so­ha többet nem fogok érezni. Jobban sírtam, mint bármikor életemben, de egyetlen könnyet sem hullattam. Jézus Krisztus hirtelen olyan valóságossá és annyira jelenlevővé vált, hogy min­denhol őt éreztem köröskörül. A szeretetnek olyan érzése zúdult rám, hogy meg se próbálom leírni. Egy idő múlva (nem tudom, meddig tartott) a lábamra segítettek, és miközben lementem a lépcsőn, tudtam, hogy Isten Lelke cselekedett bennem az imént.”10 A hallgatókon lassan el­uralkodott a hit atmoszférája. Újból és újból énekelték a Veni Creator himnuszt angolul.

Estére azt tervezték, hogy a sok imádság és beszéd után megünneplik hármuk születésnapját. De a parti valahogy nem akart elkezdődni. Egy jegyespár hallott a Szentlélekben való megkeresztelkedésről. Vágy ébredt bennük, hogy elnyerjék ők is. Ralph Keiferhez fordultak, aki fölment velük az emeletre és imádkozott értük, anélkül, hogy a többiek tudtak volna erről. Mélyen megérintette őket a Szentlélek, és nyelveken kezdték di­csérni az Urat. Közben Patti Gallagher fölment a kápolnába, hogy a partira toborozzon. Ott Isten jelenlétének hatalmas ereje fogadta. „Alighogy letérdeltem, remegni kezdtem. Hirtelen nem volt kedvem elmenni onnan. Emlékszem, vitatkoztam önmagam­mal, hogy Krisztus jelen van a többiekben, és hogy le kell men­nem hozzájuk, nem tölthetem a kápolnában egész életemet. Három másik hallgató is ott volt, amikor váratlanul betöltött a Szentlélek, és megérintett, hogy Isten valóság. Nevetni és sírni kezdtem egyszerre, mert nem csupán azt tudtam, hogy Ő való­ság, hanem azt is, hogy szeret bennünket. És az ő szeretete majdnem őrült, mert mi annyira méltatlanok vagyunk, és ő mégis bőven adja kegyelmét. Meg akartam osztani ezt a csodálatos tu­dást és örömet a többiekkel, de olyan távolinak tűntek. Egy pil­lanatra azt gondoltam, hogy ez csak gyönyörű álom. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy leborulva fekszem az oltár e1őtt, és Krisztus békéje tölt be... Nem győztem imádkozni, hagy a többiek is megismerjék őt. Korábbi szégyenlősségem a hangos imádkozással kapcsolatban teljesen eltűnt, ahogy a Szent­lélek beszélt belőlem. A tanárok aztán föltették kezüket néme­lyik hallgatóra, de legtöbbünk akkor kapta meg a 'Szentlélekben való keresztséget', amikor az Oltáriszentség előtt térdelt és imád­kozott. Némelyikünk nyelveken kezdett beszélni, mások a meg­különböztetés, a prófécia és a bölcsesség ajándékát kapták. De a legfontosabb ajándék a szeretet gyümölcse volt, amely összekö­tötte a közösséget. Az Úr Lelkében olyan egységet találtunk, amit régóta igyekeztünk létrehozni saját erőnkből.”11

Hajnalig imádkoztak, nem akarták abbahagyni. A lelkigyakorlatos házat vezető nővérek nagy nehezen tudták rávenni őket, hogy nyugovóra térjenek. De Patti Gallagher még a szobájában se feküdt le, hanem naplót írt.

Leborulva fekszem Jelenlétedben, kezem ég, szívem vadul ver. Ömlengek és félrebeszélek. Azt hiszem, őrült vagyok. Az vagyok, Uram, őrült vagyok szereteted szédületében.

Olyan békés Veled lenni. MARADJ, MARADJ, MARADJ, MARADJ. Nem érdemlem meg, de köszönöm. Most ízlelem jóságodat.

Új erő van bennem. Egy belső hang beszél belőlem, új énem, a Szentlélek. Hadd hallják meg mások, ahogy rólad beszélek, hadd gondolják, hogy bolond vagyok. AZ VAGYOK! Bolond vagyok érted. Mert a te szereteted bolond. Ki más fogadna el bennünket minden hibánkkal, gyöngeségünkkel, hanyagságunkkal?12

Ez volt a híres Duquesne Week­end. A katolikus karizmatikus megújulás tavasza.

Kelj fel szaporán, szerelmem!
Jöjj, galambom, szépségem!
Mert a tél már elmúlt,
az eső elállt, elvonult,
földünkön előbújnak a virágok,
eljött a szőlőmetszés ideje,
s a gerle szava hallatszik a határban.
A füge már kihajtja első gyümölcsét,
s a virágzó szőlő illatot áraszt.
(Én 2,10-13)

Ez az illat azóta is árad az Egyházban. Egy évvel ezelőtt, 2006. pünkösd vigiliáján, Patti Gallagher, Al Mansfield felesége és négy gyermek anyja, négyszázezres tömeg előtt köszönte meg XVI. Benedek pápának az egyházi mozgalmak és új közösségek iránti jóindulatát...

Talán kicsit furcsa az Égsz c. vers, amelyet a Szentlélek tüzéről írtam. De ideillik, mert épp olyan bolond, mint amilyen bolondnak Patti érezte magát az Úr Lelkében, a Duquesne Weekend éjszakáján.

Égsz. És szeretlek. Égek.
Ég a kehelyben a véred.
Égek, mint lángban a féreg.
Mint szégyenben, csődben a cégek.

Égek, mint hitben a tények.
Mint benzinnel leöntött lényeg.
Mint gályarab vállán a bélyeg.
Égek, mint viharban a fények.

Emésztő tűz a lényed.
Imádlak, imádlak téged.
Máglyáján a misztikus éjnek
égsz. És szeretlek. Égek.

Megiszom boromat

Mit keres itt a karizmatikus megújulás? – Nem mindenkire kötelező – Az imádás szokatlan formái – Istenélmény és esztétikai mérce – A lényeg az Egyház lényege – A Vőlegény belép kertjébe – Megint Patti Gallagher – Megint David Mangan – Permanens, egyetemes pünkösd

Az imádás misztériumáról írok, s ebben a témában természetesen szerepet kapnak mindazok a tényezők, amelyekből Isten imádásával kapcsolatos mondanivalómat merítem. Ezért kap kiemelkedő teret a karizmatikus megújulás. Nem célom azonban, hogy a katolikus karizmatikus megújulás történetét részleteiben előadjam. Ez egy sokfelé elágazó történet, amiből a mi számunkra egy a lényeges: hogy a pünkösd-mozgalom elterjedt és polgárjogot nyert a Katolikus Egyházban. Az Apostoli Szentszék nemzetközi szinten is elismert több katolikus karizmatikus szervezetet. Ezek közé tartozik az ICCRS (International Catholic Charismatic Renewal Services), amelynek szabályzatában ott szerepel a „Szentlélekben való megkeresztelkedés” kifejezés. A fogalom tehát el van ismerve az Egyházban.

Amit el akarok mondani, a részletekben való elveszés helyett az, hogy a karizmatikus megújulás jelentőségét nem ismeri föl igazán, aki egyszerűen besorolja az Egyház lelkiségi mozgalmai közé, mint egyet a sok közül, mint egy fakultatív lehetőséget a számos legitim irányzat között. Ez a mondanivalóm roppant kényes, nagyon szeretném elkerülni a félreértést. Messzemenően nem kívánom azt állítani, hogy mindenki köteles követni a pünkösdi irányzatot. Köteles követni az, aki fölismerte, hogy ez az Istentől számára kijelölt út; mint magam is, aki ennek a pünkösdi megújulásnak köszönhetem az élő Istennel való megtapasztalt találkozást, s mint majd le fogom írni, imaéletemet ma már el se tudom képzelni nélküle. Másokat azonban Isten más úton vezet, s a karizmatikus megújulásnak, úgy ahogy történetileg megvalósult, számos olyan eleme van, amely esetleges és nem kötelező. Ilyen mindekelőtt a stílus; többek között egy könnyűzenei irányzat, amely eleven a pünkösdi szabadegyházakban, s amelyből sokat merít a katolikus karizmatikus megújulás is. Igazán én volnék az utolsó, aki tagadja, hogy ezek az énekek gyakran viselik magukon a Szentlélektől való ihletettségnek és Isten igazi imádásának hiteles jegyeit. Ha magasba lendülnek a karok és fölzeng az „Imádunk téged!” vagy más erőteljes Istent dicsőítő szöveg, érzem a Szentlélek jelenlétét, és szívvel-lélekkel csatlakozom a dicsőítéshez; nem habozom tánclépéseket tenni azokban a dalokban, amelyek a testet is bevonják az imádásba, és nem törődöm vele, ha ezáltal komikussá válok; akár bukfenceket is vetek Isten dicsőségére, ha ugyan tudnék közel hatvanhét évesen bukfencet vetni, amikor már térdet hajtani is nehezen bírok, s ha Isten dicsősége ezt valóban megkívánná, amit, bevallom, kétlek. De nem felejtettem el az anekdotát a szerzetesnek beállt bohócról, aki nem volt képes megtanulni a zsolozsmát, ezért villanyoltás után cirkuszi mutatványait mutatta be az Úrnak a kápolnában, hogy azt adja a mindenek fölött szeretett Istennek, ami belőle a legjobb. Ugyancsak nem felejtettem el a haszid történetet a rabbiról, aki föl-lejárt vendégszobájában és azt ismételgette: „Istenem, szeretlek téged, de nem értek semmihez... Istenem, szeretlek téged, de nem értek semmihez... Megvan, fütyülni tudok! Fütyülök neked valamit!” És amikor fütyülni kezdett, hallgatózó vendéglátója megrettent... Mert megérezte Isten félelmetes jelenlétét az imádásnak ebben a frivol módjában. Egyszóval, Istent sokféleképpen lehet imádni, s én kész vagyok bevonni az imádás spektrumába a szokatlan és meglepő formákat is, amelyeket sokan profanitásnak és deszakralizációnak éreznek.

Egyszer meghívtak, hogy előadást tartsak egy ifjúsági hittanon. A keresztény istenfogalomról beszéltem. Az előadás után kérdéseket lehetett föltenni. Egyetlen kérdés sem vonatkozott a keresztény istenfogalomra. Nem Isten érdekelte a résztvevőket, hanem egy formai kérdés: hogy a(z akkor) legutóbbi országos katolikus karizmatikus találkozón miért tapsoltunk az Oltáriszentség előtt. Tény az, hogy tapsoltunk, valaki ezt javasolta; de teljesen megdöbbentem azon, hogy a hozzászólókban így merült föl a kérdés: „Vagy tapsolunk az Oltáriszentség előtt, vagy letérdelünk az Oltáriszentség előtt”. Én azon a bizonyos szentségimádáson elejétől végéig térdeltem (akkor még tudtam), és köröskörül is letérdeltek a résztvevők a Sanctissimum színe előtt; térdelés és tapsolás nem zárja ki egymást, mindkettő Isten dicsőítése. Nem a taps mellett emelek szót, magam is többre becsülök egy áhítatos szentségi éneket; csak azt a megdöbbenésemet kívánom kifejezni, hogy egy intenzív istenélményből valaki nem lát meg többet, mint egy külső kifejezési formát, és egy Istenről szóló előadás után egyetlen Istenre vonatkozó kérdés sincsen, hanem mindenki merő formalizmusban gondolkodik. A karizmatikus megújulásban éppen az történt meg, hogy Isten kilépett a formalizmusból, és szép formák helyett ő maga ragadta meg az embereket.

Isten abszolút, a formák relatívak. A pünkösd-mozgalomból merített formák éppúgy, mint a katolikus hagyományon belül kialakult formák. Ám minél inkább eltér egy külső kifejezési forma a katolikus hagyomány fővonalától, annál inkább partikuláris, annál inkább csak kulturális hordalék, annál kevésbé tartozik az Istennel való találkozás lényegéhez. Egyszer együtt ültem egy kocsiban két fiatal férfival, akik nemrég Amerikában jártak, és ott résztvettek megújulási összejöveteleken. Magnóról bekapcsoltak egy éneket, amiről kénytelen voltam megállapítani, hogy iszonyú limonádé. Ezzel szíven találtam őket, mert az ottani imaösszejöveteleken intenzív Szentlélek-élményben volt részük, és számukra ez az érzelgős giccs azt idézte fel. Esztétikai kritikám Isten-megtapasztalásukkal ment szembe. Ilyenkor nem szabad a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni, és azt állítani, hogy amennyiben az ének esztétikailag nem hiteles, az Isten-megtapasztalás sem lehet hiteles. Ez nem volna fair. A Szent vagy Uram gyűjtemény esztétikai színvonala sem egyenletes. Viszont ne is akarjuk a fürdővizet mindenkivel megitatni, mert iszonyodva fognak menekülni. Kényes zenei ízlésű hívők nem fogják ott keresni az Istennel való találkozást, ahol giccseket énekelnek.

Tehát: miközben készséggel elismerjük, hogy magasabb mércével mérve értéktelen dallamanyag is hiteles istentapasztalat hordozója lehet, másrészt azt is hangoztatnunk kell, hogy ez a dallamanyag le is választható az istenélményről. Sőt tovább kell mennünk és azt hangoztatnunk, hogy az egyházi hagyomány fejlődésének fővonala nem szenvedhet kárt partikuláris csoportok szubjektív élményei kedvéért. Isten nem azért adta a pünkösdi tapasztalatot, hogy a gregorián ének háttérbe szoruljon; egyáltalán, a liturgiát óvakodni kell úgy kezelni, mintha valamely közösség vagy irányzat ízlését kellene kiszolgálnia, ahelyett, hogy megmaradna az egyetemes Egyház Istentől kapott szuverén ajándékának. Fölemelt karral, ringatózással vagy tánclépésekkel kísért gitáros énekek hasznosak lehetnek egy karizmatikus imaösszejövetelen, ahol nagyobb szerepet kap a szubjektív megtapasztalás, de nem valók az Eucharisztikus áldozat keretei közé. Hogy csattanósan mondjam: Isten dicsőségére bukfencezni is hajlandó vagyok, de nem a szentmisén. A szentmise rítusának a rubrikákban megszabott forgatókönyv szerint kell lefolynia. Nem rendelkezünk vele szabadon.

Suenens bíboros figyelmeztetett bennünket, hogy a pünkösdi megújulás nem azonos a pünkösdi szabadegyházakból átvett „kulturális csomaggal”. Ebből a csomagból egyes elemeket használhatunk, de az egészet nem vehetjük át. Akik karizmatikus összejöveteleken térnek meg, azoktól nem elég annyit megkívánnunk, hogy katolikus templomba járjanak. Meg kell tanulniuk katolikus módon gondolkodni és katolikus nyelvet beszélni, sőt, ami döntő, a katolikus erkölcstan szerint élni. Kevesebb nem elég.

Most már talán világosabban meg tudom fogalmazni, mit akarok mondani azzal, hogy a karizmatikus megújulás nem egyszerűen egyik a lelkiségi mozgalmak közül. Messzemenően nem azt, hogy a kísérőjelenségeket, a kulturális csomagot, az esetleges formákat mindenkinek át kell vennie. Ezen a téren az Egyházat jogos pluralizmus jellemzi. Azt sem akarom mondani, hogy mindenkinek nyelveken kell szólnia, hiszen a Szentírásból és az Egyház történetéből világosan kiolvasható ennek ellenkezője. Valami mást akarok mondani. Azt, hogy a karizmatikus megújulás lényege egybeesik az Egyház lényegével. A megjelenési formák mellékesek és leválaszthatók lehetnek; az Egyház lényege más formákban is megnyilvánulhat; de nincs Egyház az élő Istenbe vetett hit nélkül, és ez a hit a karizmatikus megújulás lényegéhez tartozik; nincs Egyház a megváltó Jézus Krisztusba és az ő húsvéti misztériumába vetett hit nélkül, és ez a hit a karizmatikus megújulás lényegéhez tartozik; nincs Egyház a Szentlélek éltető erejébe vetett hit nélkül, és ez a hit a karizmatikus megújulás lényegéhez tartozik. Amikor 1967-ben a pittsburghi egyetemisták a Duquesne Weekend alkalmából megízlelték az élő Isten jelenlétét és szeretetét, a hitnek ezek a lényegi elemei újultak meg bennük, vagyis azok, amelyek az Egyházat élővé tették az első században, amikor számos mai forma még nem létezett, de az apostolok vértanúi elszántsággal és a Szentlélek erejével terjesztették a föltámadt Jézusba vetett hitet. Sokféle megújulási mozgalom lehetséges az Egyházban, de mindegyik csak akkor lehet hiteles, ha elkötelezettséget jelent az élő Istennel, a megváltó Jézussal, az elevenítő Szentlélekkel szemben. Márpedig ez a hívő elkötelezettség maga a keresztény alapkarizma, Isten ajándéka és nem emberi teljesítmény. A karizmatikus megújulásban ez árad ki nagy erővel.

Az Énekek énekében a Vőlegény ezt mondja:

Belépek kertembe, mátkám, húgom!
Leszedem mirhámat és balzsamomat,
elköltöm a lépet és mézemet,
megiszom boromat, tejemet!
(Én 5,1)

A Vőlegény élvezi kertjét. Ennek a kertnek illata az imádság, édes termése az örvendező hit, itala a szerető odaadás gyönyörűsége. Úgy képzelem, hogy 1967. február 18-án éjszaka az isteni Vőlegény föltalálta kertjét a Szentlélektől megrészegült fiatal fiúk és lányok kis csoportjában, a pittsburghi Bárka és Galamb lelkigyakorlatos ház emeleti kápolnájában. Mirha és balzsamok illatában gyönyörködött, édes mézet ízlelt, bort élvezett és tejjel táplálkozott. Ennek az eseménynek lényegi magva nem valami pünkösdi specialitás volt, hanem a résztvevők személyes hite, szerető odaadása, a Szentlélek szíveket megrendítő ereje iránti nyitottsága.

Idéztem már Patti Gallagher élményét, aki akkor másodéves francia szakos hallgató volt a Duquesne Egyetemen. Patti jótollú író, aki küldetésének tekintette, hogy részletesen beszámoljon az akkor történtekről. Tőle tudjuk, hogy amikor a nevezetes lelkigyakorlat előtt David Wilkerson könyvét a rendezők kérése szerint végigolvasta, egyedül volt a dormitóriumban, és letérdelve imádkozott: „Uram, hiszem, hogy már megkaptam a te Szentlelkedet a keresztségben és a bérmálásban, de ha a te Lelked jobban is tud működni az életemben, mint eddig tette, én akarom ezt!” Utána kinyitotta a szemét és várakozóan körülnézett. Mivel körülötte semmi nem változott, arra gondolt, hogy ez az imája hatástalan maradt, és csalódottnak érezte magát. Csak később jött rá, hogy Isten meghallgatta imáját, éspedig túláradóan, csak éppen nem az ő elképzelése, hanem saját szuverén isteni tetszése szerint. Korábban mindig azt kérte Istentől, hogy áldja meg az ő terveit, az ő ambícióit, az ő időzítését, egyszóval teljesítse az ő, Patti akaratát. A lelkigyakorlaton ébredt rá, hogy ez hibás beállítottság volt, hogy Isten akaratának kell megadnia magát, hogy egész életét Jézus Krisztusnak kell kiszolgáltatnia.

Ugyanakkor félt is, mert hátha Isten azt akarja, hogy apáca legyen, ami neki nem tetszett. Amikor február 17-én, pénteken elfoglalta szobáját a lelkigyakorlatos házban, ijedten fedezte föl, hogy otthon felejtette a sminkjét, kozmetikai szereit. Aztán emlékeztette magát, hogy Istent jött keresni, nem új fiút. Ahogy a lelkigyakorlaton mind nagyobb lett a várakozás, és komolyan fölmerült a bérmálás megújításának gondolata, Patti Gallagher és a már szintén említett, fizika-szakos David Mangan mindenképpen meg akarta kérni a jelenlevő papot, hogy vasárnap, a befejezéskor, végezzen velük bérmálás-megújítást. De erre nem került sor, mert Isten már szombat este elvégezte.

Patti, mint említettem, az estére tervezett születésnapi partira akarta összehívni a társaságot, ezért ment föl a kápolnába. Egy pillanatra azért letérdelt az Oltáriszentség elé... Ekkor elöntötte Isten jelenlétének tudata, s vele az imádság intenzív vágya. A végtelen, a szentséges, a kimondhatatlan Isten ott van a tabernákulumban, egy karnyújtásnyira... Menekülni akart, de maradni vágyott. Egy fiú azt mondta: „Valami történik itt. Valami, amit nem mi terveztünk.” Patti, életében először, a feltétlen önátadás imáját kezdte imádkozni szívében: „Atyám, neked adom életemet, és azt választom, amit te akarsz velem. Ha ez szenvedést jelent, elfogadom azt. Csak taníts meg követni Fiadat, Jézust, és szeretni, ahogy ő szeret.”

Amikor ezt imádkoztam – meséli később a lány – , az oltár előtt térdeltem. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy arcra borulva fekszem, elterülve a tabernákulum előtt. Senki se tette föl rám a kezét. Soha nem láttam ilyesmit. Nem tudom pontosan, hogyan történt, de a két cipőm valahogy lejött a lábamról. Csak később gondoltam arra, hogy én is szent földön voltam, éppen mint Mózes a csipkebokor előtt. Ahogy ott feküdtem, ujjam hegyétől lábujjaimig átjárt Isten irántam való személyes szeretete ... A mi Istenünk a szeretet Istene. Szeretetből teremtett minket, és szeretetre rendelt minket. Övéi vagyunk. Hozzá tartozunk. Szeretete a mienk, akármit tettünk, akárkik vagyunk ... Szent Ágoston szavai szépen kifejezik, amit azokban a pillanatokban éreztem: „Magadnak alkottál bennünket, Uram, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned.” Lázasan ismétlődött bennem a kérés: „Maradj! Maradj! Maradj!” Úgy éreztem, hogy ott helyben meg akarok halni és Istennel lenni a mennyben. Ugyanakkor tudtam, hogy ha én, aki nem vagyok semmi különleges, így megtapasztalhattam Isten szeretetét és irgalmát, gyöngédségét és részvétét, akkor mindenkinek, igen, mindenkinek lehetséges, hogy megtapasztalja Istent.

Hadd tegyem hozzá: Isten nem kívánta Pattitől, hogy apáca legyen. Boldog családanya lett.

Ehhez hasonló David Mangan élménye. Amikor David észrevette, hogy megjavították a vízvezetéket és nem kell hazamenniük, úgy gondolta, illik megköszönnie az imameghallgatást. Fölment a kápolnába, és ott Isten jelenlétének sűrű atmoszférája fogadta. Ismeretlen erő kerítette hatalmába, és a következő pillanatban csodálkozva tapasztalta, hogy arccal a földre borulva fekszik. Föltápászkodott; különös módon betöltötte Isten jelenléte és öröme; támolyogva tapogatózott kifelé, és a lépcsőházban azt mondta magának: „Ilyesmi nincs. Képzelődöm. Bebeszélem magamnak.”

Kísérleti tudományt, fizikát tanult; a kísérleti ellenőrzés mellett döntött. Visszament a kápolnába. Belépett. Zsupsz! Bumm! Megint arccal a földön feküdt. Az erő ott volt.

A falat tapogatva kitántorgott. „Nem létezik” – gondolta ismét. – „Még egyszer ellenőrzöm.” Megint bement a kápolnába... Zsupsz! Bumm! Az isteni jelenlét ereje megint a földre terítette.

„Ez most már biztos” – gondolta magában. – „De miért csak velem történik ez?” Abban a pillanatban jött föl a lépcsőn Patti Gallagher, és David ugyanazt a kicsit kábult, boldog mosolyt látta a lány arcán, amit a saját arcáról sem bírt letörölni. „Te is?” – kérdezte David. „Igen, én is!” – felelte Patti. Mindketten látták egymáson, hogy ugyanazt tapasztalják: Isten jelenlétét, erejét és örömét. Minden idők misztikusainak tapasztalata ez, a kereszténység alaptapasztalata.

Amikor ez a két fiatal egymásra nézett a lépcsőházban és ráismert a Szentlélek működésére, ugyanazt látták, ami az első tanítványokkal történt Jeruzsálemben. Pünkösd permanens. Pünkösd mindenkié. Az Egyház pedig semmi más, mint ez a permanens, egyetemes pünkösd. Lehet a pünkösd-mozgalom egyes jelenségeit kritizálni; de aki hisz Jézusban, annak hinnie kell ebben a pünkösdben. A Vőlegény eljött, hogy élvezze kertjét.

Egy kis verssel fejezem be. Címe: A vér, a véred. Ez is az Oltáriszentség előtt született. Minden a föláldozott Bárány misztériumából születik.

Mondanálak, de nincs szavam.
Tapintanálak, de megégek.
Mérettelen, kontrolltalan
atommáglya a jelenléted.

A vér, a véred rámcsorog!
Rugóként megrándul a lábam.
Dávid királlyal táncolok
az emésztő tűz centrumában.

Megsebezted szívemet

Ments meg engem, Uram – Emeljétek fel fejeteket – Az Ország: lakodalom – Magányosan szomorkodó Isten? – A végtelen öröm megosztása – Isten a ravatalon? – Megsebezted szívemet, húgom, mátkám – Fizikai szívsebzés – A gyönyörűség patakja – Szeráf, tüzes lándzsával

A II. Vatikáni Zsinatot követő liturgikus reform idején, a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben, a lelkipásztoroknak sok harcot kellett vívniuk a tradicionalista tendenciákkal, amelyek különösen a falusi hívekben gyökereztek mélyen. Egy plébános, ha nem akarta, hogy elsöpörje a népharag, engedményekre kényszerült, olykor az egyházi előírások rovására is. Ilyen engedmény volt az ú.n. „koporsós mise” helyébe tett „húsvéti gyertyás mise”. Az új liturgia tiltja bármilyen imának a szentmise végéhez való ragasztását, a különböző szándékok közös imába foglalására a hívek könyörgése szolgál az igeliturgia végén. Mint tóalmási plébános azonban, bármennyire tudatában voltam ennek az előírásnak, csak a koporsót tudtam száműzni, a halottakért végzett misék végén kénytelen voltam alkalmazkodni az igényhez, hogy énekeljük a „Ments meg engem, Uram” kezdetű éneket a húsvéti gyertya előtt. Utána áttérhettünk a föltámadásra, de a híveket ez a borzadállyal teljes ének hatotta meg igazán.

Ments meg engem, Uram, az örök haláltól,
Ama rettenetes napon minden bajtól,
Midőn az ég és föld meg fognak indulni,
S eljössz a világot lángokban ítélni.

Reszket minden tagom, borzadok és félek,
Földi pályát végzett szegény bűnös lélek,
Félek a naptól, mely vizsgálni fog s dúlni,
Midőn az ég és föld meg fognak indulni.

Minthogy pedig sok szentmise volt fölajánlva a halottakért, gyakorlatilag minden hétköznap szárnyalt ez az ének a templomban. Volt egy munkatársam, fiatal fiú, aki sekrestyési teendőket látott el, és segédkezett a miséken. Nem volt muzikális, de ez a dallam ráragadt a sok ismétlés során. Egy alkalommal sírszentelésre készültünk, amikor a kántorhölgy benyitott a plébánia konyhájára. Ott találta Bélát, amint éppen rántottát készített, a serpenyőt rázogatva a gáztűzhely lángja fölött, és jellegzetes, meg-megreszkető hangján buzgón énekelte:

Ments meg engem, Uram, az örök haláltól...

A jelenet annyira komikusan hatott a hölgyre, hogy a sírszentelés során, amikor énekelnie kellett ezt az éneket, végig küzdenie kellett az elfojtott nevetéssel. Persze ő is nagyon jól tudta, hogy komoly dolgokról van szó, a földi életből eltávozott testvéreink örök sorsáról, de az emberi idegek játéka szeszélyes, a „Ments meg engem, Uram” komor pátosza és a rántottás serpenyő rázogatása között pedig fönnállott az az összeférhetetlenség, ami a komikum lényegét alkotja – természetesen bárminemű szentségtörő szándék nélkül Béla részéről. Egyszerűen az volt a baj, hogy túl sokszor hallottuk ezt az éneket. A jézusi örömhír tartalmazza ugyan a félelmetes ítéletről szóló tanítást, de hozzáteszi, hogy a hívőknek nem lesz okuk félni. Egy részlet Jézus eszkatologikus beszédeiből:

Az emberek megdermednek a rémülettől és annak várásától, ami a világmindenséggel történik, mert az egek erői megrendülnek. Akkor meglátják az Emberfiát, amint eljön felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel. Mikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok (Lk 21,26-28).

Az ókori hívők várták Jézus második eljövetelét, és abban reménykedtek, hogy még földi életükben megérik azt. A középkorban ez a várakozás átalakult félelemmé. Ami a bibliai időkben így hangzott: Marana Tha, „Jöjj el, Uram!”, az a középkorban Dies Irae, „a harag napja” lett.

Reszket akkor holt meg élő,
hogyha megjön az Ítélő,
mindent híven számon kérő.
==============
Én szegény, ott mit beszéljek,
pártfogómul kit reméljek,
ahol még a jók is félnek.

Ez a fordulat összefügg a kereszténység eltömegesedésével, azzal, hogy a keresztény hit a középkorban már nem árral szemben úszás, hanem általános kultúrközeg; a középkori keresztény nem azt érzi, hogy kimenekült a bűnös világból, hanem hogy ő a bűnös világ. Ugyanakkor ennek a félelemmel teljes ítélet-élménynek is van bibliai alapja: „Ha az igaz is alig üdvözül, mivé lesz az istentelen és a bűnös?” (1Pt 4,18; vö. Péld 11,31 görög szövegével).

Végeredményben a bűneink miatti jogos félelem is hiteles része a végtelenül szent Istenhez való közeledésünknek; Jézus föltámadása után örülnek a tanítványok, de Péter elszomorodik, amikor Jézus harmadszor kérdezi: „Szeretsz-e engem?”, mert ez háromszori tagadására emlékezteti (Jn 21,17). Ám ha a szomorúság uralkodóvá lesz a keresztény életérzésben, akkor valamit elhibáztunk. Az evangélium jóhír, és a keresztény alapélmény nem abban áll, hogy „reszket minden tagom, borzadok és félek”. Ellenkezőleg, abban, hogy „emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok” (Lk 21,26-28). Az isteni Vőlegény, amikor a földön járt, bátran emelte ajkához a boros kelyhet, nem félve a képmutató botránkozástól, és amikor boros kehely alakjában hagyta ránk megváltó Vérének kelyhét, azt mondta tanítványainak: „Mostantól nem iszom a szőlőnek ebből a terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom veletek Atyám országában” (Mt 26,29). Az eljövendő Országot lakodalomként szemléltette, az örvendezés idejeként.

Vajda János Magány című versében ugyanazt a jelenséget írja le, amelyet ma is tapasztalunk: mindenki kesereg, és mindenki azt állítja, hogy soha nem volt ilyen rossz.

Az emberek beszélnek fájdalomról,
Rakásra hordva sok bút, bánatot;
És mondja mindenik a magáéról,
Hogy már a földön az a legnagyobb.

E sok panaszkodás elől a költő kimegy a magányba saját bánatával, s ott magának Istennek teszi föl a kérdést, hogy ha minden ilyen szerencsétlen a teremtésben, legalább ő, a Teremtő, boldog-e.

„Hát e világon semmi sem tökélyes!
Nincs alkotásod kifogástalan.
Ha fogyatékos minden, ami véges,
Teljes talán, ami határtalan?

Te, aki ülsz ott arany fellegtrónon,
Teremt, változtat, öl vezényszavad;
Míg lényeid itt hánykolódnak gyarlón,
Elégedett volnál te egymagad?”

A kérdésre elborul az égbolt, árny vonul el odafönt, s a dermesztő csöndben a pesszimista költő egy pesszimista Isten fájdalmas fohászát véli hallani:

„Hozzám hasonló e világon nincsen;
Mindig magamban, egyedül vagyok!”

A sötét világkép rávetítése Istenre a hazugság Atyjának nagy győzelme. Nyilvánvaló, hogy Vajda nem ismeri az élő Istent, aki a boldogság teljessége. Ha Isten csakugyan egyedül volna, akkor is boldog volna, mert a hiánytalan tökéletességet birtokolja és élvezi önmagában. De Isten nincs egyedül. A Szentháromság titka biztosít bennünket arról, hogy Isten a közösség tökéletességét is magában hordja. Állandó odaadásban „szüli” vagy „nemzi” az Atya a Fiút, állandóan megosztja vele az értékek teljességét, s a Fiú állandó viszont-odaadással válaszol, s ez a kölcsönösség, kettejük közös szeretete a Szentlélek személye, aki az Atyától és a Fútól mint egyetlen princípiumtól származik. A valóság forrásában nincs egyedüllét, csak boldog osztozás, a közösség törvénye szerint: „Megosztott öröm kétszeres öröm.” A végtelen öröm megosztása minden határon túli gyönyörűség.

Ez a végtelen öröm azonban magában hordja az odaadás paradox szabadságát, a szenvedés lehetőségét is. Isten mint Isten nem szenvedhet, de képes emberré lenni, szeretetből szenvedni és meghalni. Tóth Árpád Tetemrehívás c. versében Isten halva fekszik, és ravatalánál megjelennek a különböző bolygók lakói.

Valaki megölte az Istent,
És fekszik némán és hanyatt;
S reszketve a gazdátlan űrnek
Lakói hozzá bolyganak.

Jönnek a sárga Hold-lakók és
A Mars bölcs óriásai,
Saturnus-népek hat szivükkel
S Vénusz szirom-leányai.

És olykor egy-egy emberlélek,
A gennyes Földnek hirnöke
Jön, és láttára szerterezzen
A gyászolók kövült köre.

Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér
Az alvadt sebből fölfakad,
Legördül lassan, s átzuhogja
A végtelen világokat.

Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér –
S a földön bíbor alkonyat
Gyúl tőle a sötét hegyek közt –
S én fölemelem arcomat,

És úgy érzem, e fájó arcnak
Nem lehet többé mosolya,
Mert ember vagyok én is, én is,
Az Isten véres gyilkosa...

Isten mint Isten nem halhat meg; de emberré lett, emberi szívét kitárta előttünk, hogy megsebezhessük. És megsebeztük. Mindnyájunk bűnei sebezték meg; bűneinkkel mindnyájan Isten gyilkosai lettünk. Vérének meleg cseppjei ránk hullanak. Új értelmet kap az Énekek éneke szerelmi vallomása:

Megsebezted szívemet, húgom, mátkám!
Megsebezted szívemet szemed egyetlen tekintetével,
nyakláncod egyetlen gyöngyével!
(Én 4,9)

Ez a vallomás a halálos szerelem üzenete, ez a seb a szeretet sebe; de az isteni Vőlegénynek az ember iránti szerelme a tényleges, fizikai szívsebzésig megy, a katona lándzsadöféséig. Isten emberré lett, és szeretetből meghalt értünk.

Amit a föltámadás fényében meg kell értenünk, az, hogy Isten magához ölelte az emberi tragikumot, a szenvedést, a halált és a bűnt, de ez az ölelés nem különbözik a boldog szerelem ölelésétől, ez a szívsebzés nem különbözik a szerelem édes sebétől. Ebből a sebből gyönyörűség árad. A 36. zsoltár mondja:

Istenem, milyen gazdag a te irgalmasságod!
Az emberek fiai szárnyad oltalmába menekülnek.
Megrészegülnek házad dús javaitól,
gyönyörűséged patakjával itatod őket.
(Zsolt 36,8-9)

A megváltott emberi egzisztencia erre az ölelésre hivatott, amelyben a fájdalom édes, és a halálból élet fakad. Isten azt akarja, hogy igyunk gyönyörűségének patakjából. De mindaddig, amíg őt csak teremtményeinek ambivalens mivoltán keresztül észleljük, nem pedig színről színre, ez fájdalommal is jár. Paradox módon az élvezet és a fájdalom gyakran egyidejű. Avilai Szent Teréz Önéletrajzát idézem:

Nem lehet azt kimondani, sem pedig megmagyarázni, hogy miképpen sebzi meg Isten a lelket, és bocsátja reá ezt az észbontó fájdalmat. Csakhogy ez a kín olyan édes ám, hogy nincs a földön gyönyörűség, amely akkora élvezetet okozna. A lélek, mint mondom, azt szeretné, ha folyton ettől a betegségtől kellene haldokolnia. A fájdalomnak és a mennyei boldogságnak ezen szövetkezése előtt nekem megállt az eszem; nem tudtam megérteni, hogyan lehetséges.

Ó, micsoda látvány az ilyen megsebzett lélek! Egy lélek, amely úgy érzi, s bizonyos tekintetben valóban tudja is, hogy át van ütve, és pedig olyan fenséges okból! Ő maga – ezt világosan belátja – a kisujját sem mozdította, hogy ez a szeretet föllángoljon benne, hanem abból a nagy szeretetből, amellyel az Úr viseltetik iránta, abból pattant ki, úgy látszik, hirtelenében az a szikra, amelynek következtében most az egész belseje ég. Ó, hányszor jut eszembe, mikor így vagyok, Dávidnak ez a verse: „Amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez...” – mert úgy látom, hogy betű szerint beteljesedett rajtam.

...........................................................................
...........................................................................
...........................................................................

Néha ... olyan heves a fájdalom, hogy ... a test meg van semmisülve; nem tudja mozgatni se lábát, se kezét. Ha álló helyzetben érte, összeesik, mint egy élettelen tárgy. Még csak lélegzeni is alig képes. Csak nyög, de azt is halkan, mert az erő elhagyta, ám ezek a gyönge hangok annál erősebb érzelmet fejeznek ki.

Ebben az állapotban az Úr többször volt kegyes engem a következő látomásban részesíteni. Egy angyalt láttam a baloldalamon, testi alakban, ami nálam ritkaság; mert bár gyakran mert bár gyakran jelennek meg nekem angyalok, nem szoktam látni őket ... Ebben az esetben azonban azt akarta az Úr, hogy testi alakban lássam. Nem volt nagy, hanem inkább kicsike, s nagyon szép; kipirult arca, úgy látszik, arra vallott, hogy azon igen magasrangú angyalok közül való, akik teljesen lángolnak a szeretettől. Ha nem csalódom, keruboknak nevezik őket. (Inkább szeráfnak, lángolónak. K.G.) A nevüket ugyan nem szokták nekem megmondani, azt azonban világosan látom, hogy az égben kimondhatatlanul nagy a különbség egyes angyalok között. Ez egy nagy arany dárdát tartott kezében, amelynek csúcsa, úgy láttam, kissé tüzes volt. Úgy tűnt föl előttem, hogy többször beledöfte a szívembe, úgyhogy egészen keresztül hatolt a belső szerveimen, s mikor visszahúzta, úgy éreztem, mintha azokat magával rántaná, engem pedig nagy szeretetre gyullasztott Isten iránt. A fájdalom akkora volt, hogy azt a nyögést csalta ki belőlem, amelyről az imént szóltam, viszont azonban ez a borzasztó kín olyan végtelen gyönyörűséget okoz, hogy lehetetlen volt azt kívánnom, hogy megszűnjék. A lélek ilyenkor semmi mással nem éri be, mint magával Istennel. A fájdalom nem testi, hanem szellemi, habár a test is szenved bele, mégpedig igen erősen. Valami kimondhatatlanul édes ömlengés ez Isten és a lélek között, s én arra kérem Őt, ízleltesse meg azt az Ő végtelen jóságában mindenkivel, aki azt találná hinni, hogy hazudom.

Azon egész idő alatt, amíg csak ezek az indulatok tartottak, egészen magamon kívül voltam. Nem akartam sem látni, sem beszélni, hanem szerettem volna magamat teljesen átengedni ennek a fájdalomnak, amely nekem nagyobb boldogságom volt, mint amekkorát ez az egész világegyetem nyújthat.

Ez a kegyelem többször megismétlődött.

Mint látjuk, Teréz misztikus élménye nem küszöböli ki a fájdalmat, mégis egészen más Istenről beszél nekünk, mint a „Reszket minden tagom, borzadok és félek” ének, vagy akár a Dies Irae, vagy mint Vajda János magányosan szomorkodó Istene, s mint Tóth Árpád ravatalon fekvő Istene. Ez a szeretet Istene, akit megsebzett teremtményének szerelme, aki alászállt teremtményének gyötrelmeibe, és magával hozta gyönyörűségének patakját.

S vegyük most hozzá ehhez a tapasztalatlan fiatal lány, Patti Gallagher már idézett megállapítását:

Ha én, aki nem vagyok semmi különleges, így megtapasztalhattam Isten szeretetét és irgalmát, gyöngédségét és részvétét, akkor mindenkinek, igen, mindenkinek lehetséges, hogy megtapasztalja Istent.

Nem azt akarom mondani, hogy a misztikus élmények mesterségesen reprodukálhatók, mert ez tévedés volna. Nincs reprodukálható szeretet, a szeretet mindig személyes és megismételhetetlen. Azt akarom mondani, hogy Isten megsebzett szíve mindegyikünk felé nyitva van.

Fel ne költsétek, fel ne riasszátok

Misztikus hagyomány és karizmatikus megújulás – Különböző kulturális begyökérzés –
Közös vonások – Tetű-ellenes körmenet – Szent Margit és a bergamaszkok – A lényeg azonos –
Isten tetszés szerinti ajándéka – Belénk öntött szemlélődés – Az összeszedettség imája –
El a technikákkal

A legutóbbi fejezetben merész dologra adtam a fejemet: Avilai Szent Terézről Patti Gallagherre váltottam, vagyis összehoztam az Egyház misztikus hagyományát a pünkösd-mozgalom istenélményével. Most nézzünk szemébe becsületesen a kérdésnek: vajon azonos ez a két tapasztalat, vagy két különböző dologról van szó?

Amiről nem lehet vita, az, hogy a két jelenségcsoport merőben különböző környezetben jelenik meg, kulturális begyökérzésük más és más. A 16. század spanyol kolostorainak világa és a 20. század amerikai egyetemeinek világa annyira különbözik, hogy groteszk volna, ha fedésbe próbálnánk hozni a kettőt. Példának okáért a kötetlen közös imádkozás, amely a Duquesne Weekend és általában a katolikus karizmatikus megújulás egyik alapmozzanata, teljesen ismeretlen és elképzelhetetlen Szent Teréz környezetében. A közös imádkozás ott liturgikus keretekben történik, a kötetlen imádkozás pedig egyénileg, csöndben. Ugyancsak ismeretlen Teréz világában a direkt evangelizáció, a nővérek csak imájukkal és példájukkal vonzanak másokat Istenhez, valamint a nagyon is korlátozott személyes beszélgetéseken keresztül, amelyek rácson keresztül történnek, hogy senki se gondolhasson rosszat. A férfirend papjai prédikálnak és gyóntatnak, de aztán ők is visszatérnek a remeteélet elzártságába. Az elveszett juhoknak fizikailag utána menni nem az ő feladatuk – akkor még legalábbis így volt. Mindez persze a mienktől eltérő korviszonyokkal is magyarázható, hiszen ma már egyetlen megmaradt juhra esik kilencvenkilenc elkóborolt, akkor viszont még a keresztény hit a kultúra magátólértődőségei közé tartozott, a beköszönő újkor csak fokozatosan, évszázadról évszázadra bontotta le ezt a magátólértődőséget, amíg a jelenkori pluralizmusig eljutottunk. Feladatunk azonban pillanatnyilag nem az, hogy a különbséget megmagyarázzuk, hanem annak kimondása, hogy a különbség fennáll. Teréz misztikája és a karizmatikus megújulás közé vallásfenomenológiailag vagy vallásszociológiailag egyenlőségjelet tenni nem lehet. Világosan szeretném leszögezni, hogy minden ilyen szándék távol áll tőlem.

Ennek tisztázása után azonban még mindig jogosan tehető föl a kérdés, hogy vajon a két jelenség között nincsenek-e azonos vonások. És itt már elég sokat mond, hogy az első sarutlan kolostor alapítása ugyanolyan botránkozást és ellenállást váltott ki a 16. századi Avilában, mint a Szentlélek-keresztség és a nyelveken szólás a 20. században a Nagy Tavak vidékén. Ugyancsak sokat mond, hogy Avilai Terézt majd szétfeszíti az evangelizáció utáni vágy. Nem lázad korának kötöttségei ellen, de folyvást fájlalja, hogy ő csak gyönge nő, akinek kommunikációs lehetőségeit erősen megkötik a társadalmi szabályok. Hogy ő négyszázezer ember előtt beszéljen, mint Patti Gallagher a minap, az persze akkor nem volt elképzelhető; úgy hiszem azonban, sokszázezer embert evangelizál folyamatosan írásaival, amelyek szívszakító erővel vonzanak az isteni gyönyörűség patakjához. Pattinek a Duquesne Weekend éjszakáján írt naplóját olvasni számomra ugyanolyan élmény, mint Terézt olvasni volt annakidején, amikor a szegedi Hittudományi Főiskola könyvtárában hozzájutottam műveihez, először életemben. A közös vonások közé tartozik az öröm is: Teréz sarutlan kolostoraiban elvárta, hogy a rekreáció idején örömteli hangulatban társalogjanak a nővérek, s ha elgondoljuk, hogy többségükben húsz év körüli, spanyol temperamentummal megáldott lányokról volt szó, elképzelhető, micsoda csivitelés, gesztikulálás, kacagás, dalolás, sőt táncolás folyt ott, továbbá dalszerzés és verselés is, s mindebben az Alapító Anya is nagy élvezettel vett részt, táncolt is és verte a ritmust a tánchoz, csöppet se ügyelve tekintélyére. (Nem csoda, hogy rajongásig szerették.) Ez pedig megint csak hasonlít a karizmatikus megújulás vonásaira, hiszen ez a mozgalom a keresztény öröm újrafelfedezésével jár. Emlékezetes Teréznek és nővéreinek tetű-ellenes körmenete is, amelyhez Teréz maga írta a tetvek elleni himnuszt, s amely után, mint följegyezték, a sarutlan kármelita nővérek elnyerték a „tetvetlenség karizmáját”. Jellemző a kor higiéniai viszonyaira, hogy a férfi-ág nem kapta meg ezt az ajándékot Istentől. Vagyis a szent kármelita atyák tetvesek voltak. Mint, horribile dictu, a mi Szent Margitunk is... Minden kort a saját mércéjével kell mérni, és a szentet nem a korát megelőző higiénia teszi, hanem a hősies szeretet. A sarutlan nővérek mindenesetre a tisztogatás minden akkori eszközét is bevetették, az imádság mellett. Teréz rajongója volt nemcsak az erkölcsi, hanem a fizikai tisztaságnak is.

Ha már megengedtem magamnak ezt a kis kitérőt, hadd jegyezzem meg: megrendülten tisztelem hősies életéért a pazarló istenszenvedély szentjét, Árpád-házi Szent Margitot, szeretek egykori sírjának helyén imádkozni, a most következő vers is a Margit-szigeten született meg bennem, részben Szent Margit környezetétől, részben Szent Teréz táncától ihletetten. Címe: Pneumatikon, ami azt jelenti görögül, hogy lelki valami, és ez nagyon szabatos megjelölés, pontosabbat nem tudok kitalálni. Őszintén szólva kicsit plágium, egy Verlaine-vers is belejátszott az ihletbe: „Különös táj a lelked, nagy csapat – álarcos vendég jár táncolva benne...” Ezt a verset franciául is ízlelgettem, a remek fordításból Szabó Lőrinc kispórolta a bergamasques szót, amitől érthetőbb lett, de az eredeti, a bergamaszkokkal, sokkal misztikusabb volt. Az én versem hangulata azonban más. Én a mennyei szerelmet és az Istennek való teljes kiszolgáltatottság szabadságát próbáltam visszaadni.

Hercegnő, hercegnő, éjszaka van,
erdőben, vadonban zúgnak a lombok,
álmatlan, társtalan, hajléktalan
bolyongsz az éjben és semmi gondod.

Hercegnő, hercegnő, sötét a bérc,
bokrokban farkasok lapulnak,
semmit se látsz és semmit se félsz,
énekelsz, énekelsz az Úrnak.

Hercegnő, hercegnő, lángol a hold,
angyalok jönnek dallal, gitárral,
táncolj az éjben, fátyladat leoldd,
míg a vad kórus, bolondos csoport
rajongó, mámoros dallama szárnyal.

Hát ekképpen versel egy újkori rajongó Isten 13. és 16. századi jegyeseiről, bár lehet, hogy a mennyben majd elégedetlenségüket fejezik ki nekem, s akkor kénytelen leszek igazat adni nekik. Visszatérve a témához, volt alkalmunk látni, hogy a kármelita misztika hagyományai igenis mutatnak föl közös vonásokat a karizmatikus megújulással, még ha a két jelenségcsoport nem is hozható teljes fedésbe egymással. És ezekután tegyük föl a kérdést, ami a legfontosabb: vajon a keresztény misztikus hagyomány lényege és a karizmatikus megújulás lényege azonos egymással vagy különböző?

Erre pedig a legnagyobb határozottsággal azt válaszolom: azonos.

Valamikor nem ezt válaszoltam. Sőt vettem a fáradtságot, hogy mindenkinek hangsúlyozzam: különböző dolgokról van szó. Erre nem az volt elsősorban az okom, hogy a felszíni jelenségek, a kulturális környezet különböztek. Ezen hamar túltettem volna magam, mert nincs sok érzékem a részletekhez, figyelmem önkéntelenül is a lényegre irányul. A tévedés oka az volt, hogy azt hittem: a misztikus kegyelmek csak a keresztény tökéletesség bizonyos fokának elérése után válnak lehetségessé. Ezt a téveszmémet már említettem. Teréz ugyan gyakran beszél arról, hogy Isten ezt vagy azt a misztikus kegyelmet rendesen csak olyanoknak szokta megadni, akik már előre haladtak az erények útján, de sohasem említ olyasmit, hogy Isten valamely kegyelmet kizárólag azoknak adhat meg, akik már egy bizonyos szinten állnak. Ellenkezőleg, ő azt tanítja, nyilván tapasztalati alapon, hogy a misztikus szemlélődés kegyelmét Isten akár halálos bűn állapotában lévő személyeknek is megadhatja. A tökéletesség útja XVI. fejezetéből idézem:

Isten néha halálos bűn állapotában levő embereknek is megadja azt a nagy kegyelmet, hogy felemeli őket a szemlélődés magaslatára. Ilymódon akarja őket kiragadni az ördög karmai közül.

Vannak egyes, teljesen tévútra került lelkek, akiket Isten csupán csak ezzel az eszközzel tud megmenteni. Mikor tehát Ő Szent Felsége ezt látja, nem akarja, hogy őrajta múljék a vesztük, s ezért, habár bűn álapotában vannak és nem rendelkeznek erényekkel, szellemi édességet, örömöket és elérzékenyülést küld nekik. Ez azután üdvös vágyakat gerjeszt bennük, sőt olykor még szemlélődésbe is meríti őket, bár ritka esetben és csak rövid időre.

Az idézettel kapcsolatban tisztázni kell a szóhasználatot. A szemlélődés szó itt annak az állapotnak a neve, amelyben Isten leállítja a diszkurzív gondolkodást, amely egyik gondolatról a másikra halad, vagyis a ráció, a formális logikával működő értelem tevékenységét, és az értelemnek csak intuitív képessége működik, amely egy helyben állva szemléli tárgyát. Teréz ezt gyakran úgy mondja, hogy Isten felfüggeszti a lelki képességek működését, valójában azonban csak a lépésről lépésre való haladás van felfüggesztve: az akarat egyszerű aktussal tapad Istenhez, akit homályban, logikai kibontás nélkül ragad meg és élvez, anélkül, hogy ezt az élvezetet meg tudná magyarázni. Ez olyan kegyelem, amelyet mi magunk nem tudunk előidézni, ha Isten nem önti belénk. Pontosabb kifejezéssel ezért ilyenkor belénk öntött szemlélődésről szoktunk beszélni (contemplatio infusa).

Van a szemlélődés szónak egy másik használata is, amikor azt az állapotot értjük rajta, amelyet mi magunk idézünk elő azzal, hogy figyelmünket tartósan egyetlen tárgyra irányítjuk. Az elmélkedéstől ez abban különbözik, hogy az elmélkedésben az értelem lépéseket tesz, egyik gondolatról másikra halad, itt viszont ez nem célunk. Magunk elé állítjuk a tárgyat, például a rózsafüzér valamelyik titkát, és egyszerűen elidőzünk nála. Az Üdvözlégyek egymásutánja ilyenkor csak az imádkozás állapotának fönntartását szolgálja, elkalandozó figyelmünket a szöveg tereli vissza, de nem célunk minden egyes szó vagy mondat tudatos követése. A titkot szemléljük, és átadjuk magunkat Isten szeretetének, aki a titokban megnyilvánul. Ilyen a keleti Jézus-ima vagy az ú.n. középpont imája is, amelyekben csak egy mondatot vagy egyetlen szót ismételgetünk. Hasonló a nyelvima, amelyben már nincs érthető szöveg, vagy Isten jelenlétének gyakorlata, amelyben már egyáltalán nincsenek szavak, csak Isten jelenlétét tudatosítjuk. Mindezekben tudatosan használjuk értelmünket, de nem törekszünk megfogalmazható eredményekre, egyszerűen Istenre figyelünk, nem iparkodunk gondolkodni, de nem iparkodunk nem gondolkodni sem. Ezt a fajta szemlélődést akaratlagosan és előre megfontolt szándékkal lehet gyakorolni, szemben a belénk öntött szemlélődéssel, amely kizárólag Isten szuverén tetszésétől függ. Megkülönböztetésül szokták természetes szemlélődésnek nevezni, a belénk öntött szemlélődést pedig természetfölöttinek. Ez azonban némileg zavaró szóhasználat, hiszen Isten kegyelme nélkül semmiféle imának nincs értéke, a kegyelem pedig természetfölötti, emberi korlátainkat felülmúló ajándék. Egy hittel mondott Miatyánk is természetfölötti. Viszont, hogy a dolog bonyolultabb legyen, éppen Avilai Szent Teréz gyakran használja a „természetfölötti” szót azoknak az állapotoknak megjelölésére, amelyeket csak elfogadni tudunk Istentől, magunktól létrehozni nem. Ez nem szabatos teológiai szóhasználat, dehát Teréz nem teológus, „csak” egyháztanító. Ezért erre a szóhasználatra is késznek kell lennünk. Szabatosabb azonban, ha a saját erőnkből elért szemlélődést „szerzett szemlélődésnek” (contemplatio acquisita) nevezzük, szemben a belénk öntött szemlélődéssel. Teréz az összeszedettség imájának nevezi. Használható megnevezések még: aktív/passzív szemlélődés, rendes/rendkívüli szemlélődés.

Mármost: ha föladjuk azt az előítéletet, hogy csak az erények bizonyos fokán részesülhetünk belénk öntött szemlélődésben, és elfogadjuk, hogy ez egyedül Isten szuverén tetszésétől függ, akkor nincs semmi alapunk arra, hogy a karizmatikus megújulásban tapasztalt istenélmény és a klasszikus misztikában tapasztalt istenélmény között bármilyen lényegi dologban határvonalat húzzunk. Mindkettő Isten jelenlétének és szeretetének megtapasztalása, és egyik tapasztalat se idézhető elő mesterségesen. Emlékezzünk a Duquesne Weekend alkalmából a kápolnában elhangzott kijelentésre: „Valami történik itt. Valami, amit nem mi terveztünk.” Ezek nem tervezhető események. Isten szabad tetszéssel osztogatja szeretetének ajándékait. A körülmények különbözhetnek, maga az élmény se egyféle. Én magam egyszer váratlan nevetésként éltem át, máskor csöndes lángolásként a szívemben, mint az emmauszi tanítványok. Loyolai Szent Ignác is följegyezte misztikus élményeinek naplójában, hogy nevetett. Máskor sírt. Ismét máskor a loquela, „beszéd” szó szerepel feljegyzéseiben, ami minden valószínűség szerint a nyelvek adományát jelenti. Ezek a karizmatikus megújulásból is jól ismert élmények. A lényeg ugyanaz. Isten ugyanaz, és alapjában az ember is ugyanaz. A misztikusok a kereszténység lényegét tapasztalják; a karizmatikus megújulás a kereszténység lényegét tapasztalja. A körülmények különbözhetnek, a tapasztalat izzó magva egy.

A mondottaknak azonban van egy fontos mozzanata: az, hogy a belénk öntött szemlélődés semmilyen módszer alkalmazásával nem érhető el mesterségesen. Avilai Szent Teréznek gyakran ismételt tanítása ez. Az Énekek éneke tartalmaz egy ilyen részletet:

Kérlek titeket, Jeruzsálem leányai,
a gazellákra, a szarvasünőkre a mezőn:
fel ne költsétek, fel ne riasszátok kedvesemet,
amíg maga nem akarja!
(Én 2,7)

Nem szabad a Vőlegényt rázni, ébresztgetni. Istent feltétlen odaadással kell szeretnünk, nem pedig a magunk gyönyörűségére. Ha a Vőlegény ébresztgeti menyasszonyát, az tökéletesen rendben van; mint korábban tárgyaltam, Istennel való kapcsolatunk kölcsönös ugyan, de nem szimmetrikus; ilyen szempontból az emberi szerelem hasonlata sántít. „Fel ne költsétek, fel ne riasszátok”: a Vőlegény nekünk nem eszközünk, mi vagyunk az ő eszközei. Amit a magunk részéről elérni próbálhatunk, az a szerzett szemlélődés állapota, vagyis az összeszedettség imája. Ebben az imádságban nem járatjuk figyelmünket egyik tárgyról a másikra, hanem egyszerűen tudatosítjuk Isten jelenlétét, és várakozunk, minden kezdeményezést átengedve neki, közben persze imádkozva a fönt említett módszerek valamelyikével, vagy egy szentképet szemlélve, megfelelő zenét hallgatva, vagy az Eucharisztiára függesztett tekintettel. Közben olykor váratlan gyönyörűséggel elérhet bennünket a belénk öntött szemlélődés érintése; ezt el kell fogadni és elidőzni benne, amíg kapjuk. De kicsikarni, elvárni, szorgalmazni nem tudjuk. Végzetes eltévelyedés, ha bármilyen módszerrel mi magunk akarjuk létrehozni a diszkurzív gondolkodás leállását, hogy „szemlélődjünk”. Ebből autohipnózis lesz, nem szemlélődés. Abba pedig belebetegszünk.

Manapság elárasztják a lelki irodalmat a szemlélődés különböző, gyakran pogány keleti vallásokból átvett módszereit hirdető tanítások. A szemlélődésnek azonban igazából nincs módszere. Az „összeszedettség imája” egyszerű aktus, amelyben értelmünkkel tudatosítjuk Isten jelenlétét és akaratunkkal átadjuk magunkat neki. A belénk öntött szemlélődés pedig Istentől ajándékozott, akaratunktól független állapot, egyszerűen el kell időzni benne. Ha képesek vagyunk beszélni, gyermeki módon ismételhetjük: „Szeretlek”, „Imádlak”, mondogathatjuk Jézus nevét, vagy dadoghatunk, amit akarunk, vagy imádkozhatunk nyelveken, ha tudunk. De igazából semmi szükség szavakra ott, ahol ölelés van és gyönyörűség.

Kérlek titeket, Jeruzsálem leányai, továbbá Budapest fiai és leányai, és Isten valamennyi gyermeke, kérlek titeket a gazellákra és a szarvasünőkre a mezőn: ha olyan könyvekre akadtok, amelyek a szemlélődésből technikai kérdést csinálnak, menjetek tovább, és rázzátok le szemüvegetekről a port. Fel ne költsétek, fel ne riasszátok kedvesemet, amíg maga nem akarja!

Szálljunk meg a tanyákon

„Szerzett” és „belénk öntött”szemlélődés – Teljesség a „semmi” mélyén –
Az autohipnózis tévútja – A Pásztor füttye – Térjünk át a szemlélődésre? –
Aktívan imádkozni kell – Zuhanok – Nyugalmi ima – Édes láng

A múltkori fejezet egy nyomatékos felhívással végződött: ne akarjunk a szemlélődésből technikai kérdést csinálni. A szerzett szemlélődés (contemplatio acquisita) nem más, mint Isten jelenlétének egyszerű tudatosítása; a belénk öntött szemlélődés (contemplatio infusa) viszont olyan kegyelem, amely egyedül Istentől függ. A diszkurzív elmélkedő ima elején is föl kell idéznünk a tudatot, hogy Isten jelenlétében vagyunk, sőt egész napunk során minél inkább igyekeznünk kell szem előtt tartani Isten jelenlétét; ilyen értelemben a szerzett szemlélődés egyáltalán nem rendkívüli dolog, hanem az aktív hit egyszerű állapota. Bárkit föl lehet szólítani arra, hogy ebbe az állapotba helyezze magát; ez Isten rendes kegyelmével lehetséges, tehát tőlünk függ. A belénk öntött szemlélődés viszont, amelyben a ráció aktív működése leáll és helyét egy sajátos mámorszerű istenélvezés veszi át, nem tőlünk függ, hanem Isten szuverén tetszésétől.

Avilai Szent Teréz ismételten tiltakozik az ellen, hogy imádság közben mi magunk próbáljuk leállítani a gondolkodás folyamatát, vagyis önmagunkat próbáljuk a belénk öntött szemlélődés állapotába helyezni.

A misztikus teológiában, amelyről most akarok beszélni, az értelem beszünteti működését, amennyiben az Úristen fölfüggeszti azt. Ezt még majd igyekszem jobban megmagyarázni, ha ugyan képes leszek reá, s az Úr megadja nekem hozzá kegyelmét. Ne legyünk tehát olyan vakmerők, s ne is gondoljunk arra, hogy mi magunk függesszük föl – ez az, amit én mondok – s ne hagyjuk önként abba a használatát; mert különben ott maradunk ostobán és hidegen, és sem az egyiket nem tesszük, sem pedig a másikat. Mert mikor az Úr függeszti föl és állítja meg, akkor ád eléje valamit, ami csodálatra ragadja és leköti; úgyhogy egy Hiszekegy tartalma alatt, minden gondolkodás nélkül többet ért meg, mint amennyit mi többiek minden erőlködésünk mellett, évek hosszú során, De hogy mi magunk kössük meg a lelki tehetségeinket, és tétlenségre kárhoztassuk: ez oktalanság.

Ebből az idézetből nemcsak Teréz szerénysége látszik, amennyiben önmagát a „mi többiek” címszó alatt azok közé sorolja, akiknek nem volt részük belénk öntött szemlélődésben, hanem egy másik, nagyon fontos tény is: hogy t.i. a belénk öntött szemlélődésben csak az értelem diszkurzív, egyik tárgyról a másikra ugráló működése szűnik meg, valójában azonban az értelem nem passzív, hanem nagyon is aktívan fordul valami felé, amit az Úr állít eléje. Egyszerű szemlélettel fogadja be, de nem marad üresen. A keresztény misztika célja nem az üresség, nem a semmi. Keresztes Szent János használja ugyan a „semmi” szót annak az állapotnak kifejezésére, amikor a lélek a teremtményekben már nem találja örömét és Istennel még nem egyesült, ezért állapotát éjszakának és ürességnek éli meg, de az ő „semmijének” mélyén egy Teljesség rejtőzik.

Tudom, hogy forrás fakad titkosan,
bár éjszaka van.
Ez örök forrás rejtőzik szemünktől,
barlangnak sűrű mélységében tör föl,
bár éjszaka van.
Nem tudni, hol, mert eredete nincsen,
ám ami van, ered belőle minden,
bár éjszaka van.
És szépségéhez nincs hasonló semmi,
az ég és föld szokott belőle inni,
bár éjszaka van.

Ezért Keresztes Szent János misztikáját nem lehet fedésbe hozni a zen antiintellektuális, autohipnózison alapuló, panteista misztikájával, mint erről részletesebben írtam Mágia és hit c. könyvemben. Az autohipnotikus állapotot Szent Teréz mint a misztika tévútját ismerteti:

Gyakran megtörténik, hogy a lélek bizonyos fajta nyugalmi imába merül, amely valami lelki álomhoz hasonlít, s annyira elbódítja a lelket, hogy, ha az illető nem tudja, mi ilyenkor a tennivaló, igen sok időt veszít, kimeríti testi erejét, s mindezt saját hibájából és igen kevés lelki haszonnal. ... Ismerek néhányat, éspedig igen erényes lelkeket, akik hét-nyolc órát is eltöltöttek ebben az állapotban, s azt hitték róla, hogy elragadtatás ... Az ilyenek, ha nem igyekeznek ezen az állapoton segíteni, lassan-lassan odáig juthatnak, hogy belehalnak, vagy pedig megbolondulnak.

Teréz nagyon világosan beszél az értelem jogairól.

Mindazt gyanúsnak kell tartanunk, ami annyira rabul ejt bennünket, hogy az értelmünk is elhomályosodik tőle.

Az önalkotta misztika útját egy 14. századbeli névtelen angol misztikus szerző kifejezetten a sátán művének tekinti:

Gőgösen és merészen túl hamar elhagyja az alázatos imát és a lelki önfegyelmet, s belefog (ahogyan ő elképzeli) a szemlélődés művébe. Ha ezt valóban így folytatja tovább, akkor munkája nem lesz sem emberi, sem isteni. Inkább természetellenesnek mondanám, hiszen a Sátán ösztönzi és irányítja. Mindez egyenes úton vezet el a test és a lélek halálához: olyan eltévelyedés, amely őrületbe kergeti az embert. Ők azonban ezt nem fogják fel, s bolondul azt hiszik, valóban Istent birtokolják...

Nagyon komolyan kell tehát vennünk azt a figyelmeztetést, hogy ne akarjunk Münchhausen báró nyomába lépni, aki azt mesélte, hogy hajánál fogva lovastól kiemelte önmagát a mocsárból. Mi nem tudjuk önmagunk fölé emelni magunkat. Csak Isten emelhet bennünket önmagunk fölé. Magunk erőlködésével csak az összeszedettség imájáig juthatunk.

Azonban minden éremnek két oldala van. Amikor Teréz legérettebb művében, A belső várkastélyban beszél az összeszedettség imájáról, azt olyan módon mutatja be, hogy az elkóborolt, de hazatérni vágyó lelki képességek ott csellengenek a belső vár körül, s ott egyszerre fölhangzik a Pásztor füttye, melynek hatására hazatérnek a várba és ott megpihennek. „Ekkor azután az ember nagyon is határozottan érez valami édes benső áhítatot, amint ezt jól fogja tudni, akivel megtörténik.” Ez már misztikus érintés. Teréz itt még nem ajánlja a gondolkodás beszüntetését, de az biztos, hogy a belénk öntött szemlélődés határzónájában járunk. Magától értődően fölmerül a kérdés, hogyan történik az átmenet a szerzett és a belénk öntött szemlélődés között?

Alkantarai Szent Péternek, aki Teréznek idősebb kortársa és rövid ideig lelki mestere volt, van egy kis könyve az elmélkedő imáról, amely – az eddig mondottak után némileg meglepően – a következő szabályt fogalmazza meg:

Minden egyes elmélkedés végén, vagyis miután már elvégeztük az imádságot az isteni szeretet megnyeréséért, térjünk át a szemlélődésre.

„Hát megtehetjük?” – kérdezheti az olvasó csodálkozva. – „Hát mégis Münchhausen bárónak volt igaza?” Nos, erre a részletre valóban hivatkoztak Terézzel szemben, mint arról ő maga beszámol.

Nem tudom megérteni, hogy ha csak Isten nem küldött reá elragadtatást, miképpen akadályozhatná meg az ember értelmének működését anélkül, hogy abból ne származzék több kár, mint haszon. Ez a kérdés különben nagy vita tárgyát képezte néhány hozzáértő személy között, de megvallom alázatosságom fogyatékos voltát, amennyiben sohasem mondtak nekem olyan érvet, amelyre megadhattam volna magamat. Az egyik felhozta nekem érvül annak a szent szerzetesnek, Alkantarai Szent Péternek egy bizonyos munkáját – s az ő tekintélye előtt tényleg meghajoltam volna, mert tudom, hogy ő ért a dologhoz – s csakugyan el is olvastuk. Ekkor kitűnt, hogy ha nem is ugyanazon szavakkal, de azért tényleg ugyanazt mondja, mint én. Szavaiból világosan kitűnik, hogy az értelem működése csak akkor szűnhet meg, amikor a szeretet már fel van gyullasztva.

Valóban elhangzott az előbbi idézetben, hogy a szemlélődésre akkor kell áttérni, „miután már elvégeztük az imádságot az isteni szeretet megnyeréséért”. Alkantarai Szent Péter számít arra, hogy az elmélkedés nem volt meddő, és a lélekben, még ha halványan is, föllép a belénk öntött istenélmény. „Fel kell tételeznünk azt – mondja – , hogy az elmélkedés fáradalma mégiscsak felkeltette bennünk az áhítatot Istennel szemben.” Ezt pedig azután mondja, miután részletesen kifejtette, hogy nem szabad megijednünk az áhítat hiányától. Vagyis miután tisztáztuk, hogy a belénk öntött szemlélődés ajándékát nem várhatjuk el Istentől. Más azonban elvárni és más alkalmat adni rá. Amire Péter atya voltaképpen buzdít, az nem más, mint hogy a diszkurzív gondolkodás aktív használatával végzett elmélkedő ima után pihenjünk meg az összeszedettség imájában, várva arra, hogy – Teréz terminológiáját használva – hátha felhangzik a Pásztor füttye. Nem követeljük, de alkalmat adunk rá. Péter útmutatása azt jelzi, hogy a komoly lelki életben egyáltalán nem olyan nagy ritkaság Isten misztikus érintése.

Az Énekek éneke ezt mondja:

Jöjj, kedvesem! Menjünk a mezőre,
szálljunk meg a tanyákon:
reggel menjünk a szőlőkbe,
lássuk, kihajtott-e már a szőlő,
kinyílt-e a virágja,
virágban áll-e a gránátalma?
Ott adom neked szerelmemet!
(Én 7,12-13)

„Menjünk a mezőre, szálljunk meg a tanyákon”: vagyis keressük meg az alkalmat, ne várjunk arra, hogy a kegyelem váratlanul lecsapjon ránk. Dolgozzunk elébe. Akkor aztán majd meglátjuk, kihajtott-e a már a szőlő, virágban áll-e a gránátalma. Ha Isten elborít szerelme virágzuhatagával, megköszönjük neki, de kényszeríteni nem akarjuk erre.

Kimenni a mezőre, megszállni a tanyákon, vagyis belépni Isten imádásának közegébe olyan feladat, amelyet magunknak kell végrehajtanunk. Vagyis: aktívan imádkoznunk kell, nem csupán szövegimákkal, hanem mindenekelőtt belsőleg, akaratunkat, gondolatainkat, képzeletünket Isten felé fordítva. Jézus emberi természete segít nekünk abban, hogy ebben a folyamatban a fantázia is részt vehessen. Teréz szépen írja le, mit tehet az az ember, aki nem kapta meg a contemplatio infusa kegyelmét.

Odaképzelheti magát Krisztus elé, s beleszerethet az ő szentséges emberi természetébe. Igyekezzék állandóan vele maradni; beszélgessen vele; adja elő neki, ha valamire szüksége van; panaszolja el neki bajait; ossza meg vele örömeit; ne feledkezzék meg róla, ha jól megy a dolga. Mindezt meg lehet tenni kész imaszövegek nélkül, egyszerű szavakkal, amiket vágyaink és szükségleteink önként adnak ajkunkra.

Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy nem tud saját szavaival imádkozni, mert semmi se jut az eszébe. Ennél világosabban nem mondhatta volna, hogy Isten egyáltalán nem érdekli. Mondanom se kell, hogy Teréz olyanoknak beszél, akiket érdekel az Úr, sőt olyanoknak, akik mindenek fölött akarják szeretni őt. Ez mindnyájunk hivatása, mint a főparancs „előírja”. Valójában nem „előírás”, hanem életünk értelme, az, amire teremtve vagyunk. Hogy életünk értelmét megtaláljuk, Jézus Krisztus felé kell fordulnunk egész lényünkkel. Ez pedig imádság, akár szavakkal, akár szavak nélkül.

Részemről gyakran éppen a kötött szövegben, a zsolozsmában imádkozott zsoltárok szavaiban találom meg azt a mélységet, amelyben Isten szólítása lakik. Az egyedül végzett zsolozsmában, ha van rá idő, ilyenkor jó megállni és belevetni magunkat ebbe a mélységbe. Ez mindig az akarat műve, a szeretet „felindítása”, bár én nem úgy élem meg, hogy most „felindítok” valamit, hanem egyszerűen úgy, hogy elengedem magam és zuhanok – de nem szakadékba, hanem egy jelenlétbe. A képzelet realista játékait nem igen tudom használni az imában, Szent Ignác módszerével soha nem tudtam imádkozni, megfontolásokat se rakok egymás után, mert az ima nem teológiai tanulmány, hanem ölelés. Bármilyen jól beválik is másoknál, nekem semmit se jelent, hogy Jézus emberi alakját odaképzelem a másik karosszékbe, nem érzem őt így valóságosnak. Arra gondolok, hogy Isten jelen van, ez megy szóbeli ima nélkül is; képzeletem egy ki nem vehető alakzatot, egy ismeretlen mélységet sejt magam előtt, aztán kioldom a katapultot, kicsit még a gyomrom is összeszorul, és belevetem magam a megfoghatatlanba. Az én nehezen kormányozható fantáziám így vesz részt az imában, s nem egyszer hozza az Úr üzenetét is, képzeletbeli szavak vagy intuitív bizonyosság formájában. Ez a bizonyosság persze korántsem tévedhetetlen, és ez a módja az imának nem minta senki számára. Csupán azért mondtam el, hogy érzékeltessem: Teréz tanácsainak nemcsak egyetlen megvalósítási módja van. Semmi más ez, mint „szerzett szemlélődés” a magam módján. Mindenkinek a maga módját kell megtalálnia.

Egészen más az, ha Istennek úgy tetszik, hogy megadja a belénk öntött szemlélődés kegyelmét. Ennek első fokozata az, amit Teréz nyugalmi imának nevez. „A léleknek ez a nyugalma és összeszedettsége igen erősen érezhető; nagy elégültséggel és békével jár, rendkívüli boldogságot okoz, elcsitítja a lelki tehetségeket és nagyon édes gyönyörűséget vált ki az emberben” – írja Teréz. „Az ember úgy érzi, mintha mindene megvolna, amit csak kívánni képes. (Igaz ugyan, hogy olykor, amikor a lélek nincs annyira belemerülve ebbe az édességbe, a dolog nem egészen van így.) Azt lehetne mondani. hogy ez az édesség megerősíti az embert belsőleg is, külsőleg is, olyanféleképpen, mintha csontjainak velejébe valami rendkívül édes és illatos balzsamot öntenének. Olyanféle ez, mintha hirtelen belépnénk egy szobába, amely telítve volna jó illattal, éspedig nemcsak eggyel, hanem sokfélével, s nem tudnók sem azt, hogy micsoda illat az, sem azt, hogy honnét jön, de azért áthatná egész valónkat.” A karizmatikus megújulásban ez a misztikus kegyelem lép föl sokféle formában, például váratlan örömként, ami olykor nevetéssel jár, vagy a szív lángolása formájában.

A múlt század kilencvenes éveinek elején egy darabig kisegítettem Pestszentlőrinc-Bélatelepen. Reggel bemutattam a szentmisét, aztán az Úrral a szívemben elköszöntem, hadd zárja be a sekrestyés a templomot, és kocsimban egyedül maradva, a hazafelé vezető úton végeztem a hálaadást. Szívemet égette az isteni szeretet édes lángja. Ez nem érzelem, nem pszichológiai állapot, ez föntről kapott ajándék, az Egészen Más érintése. Sajnos, mihelyt forgalmasabb utcákba kerültem, a közlekedés magára vonta figyelmemet, és a szeretet-perzselés kihunyt. Bizony jobb lett volna megállni egy nyugalmas utcasarkon, és elidőzni a mennyei tűzben... „Szálljunk meg a tanyákon!”

Azokban a hónapokban írtam ezt a valódi, szigorú formájú szonettet:

Megadtad nekem, Uram, hogy szeretlek,
és megengedted, hogy imádjalak.
A lombokon szíved szerelme reszket,
láng lobog a pulóverem alatt.

Roncs homlokom tiszta kezedbe vetted,
és megjelölted tűzzel sorsomat.
Madárijesztő szolgál szent nevednek,
rólad dalol egy fals, kövér alak.

Ó, hűtlenségem égő sebei!
Szemed elől nem tudom rejteni
a hazugságot, káromlást, a mocskot.

De irgalmadat ingyenesen osztod,
megkínzott Isten! Boldog az, aki
véred tavában átlátszóra mosdott.

Jobbjával átölel

Elveket tanulni Szent Teréztől – Isten mindenkinek szánja az élő vizet –
A belénk öntött szemlélődés helye a lelki életben – A keresztény hit misztikus valóság –
Az észlelés átistenülése – Mit tegyünk a nyugalmi imában? – Az egyesülés imája

Úgy gondolom, Istennek azt a látogatását, amit belénk öntött szemlélődésnek nevezünk, Avilai Szent Teréz írta le legérthetőbben, ezért idézem leggyakrabban őt a témával kapcsolatban. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy Isten kincstárának végtelen gazdagságát egyetlen lélek kimeríteni nem képes, márpedig Teréz, amikor „a lélek” kifejezést használja, mindig saját lelkéről, saját tapasztalatairól beszél, hiszen mások bőrébe ő se tud belebújni. Ebből következik, hogy mi se próbáljunk az ő bőrébe bújni, vagyis ne várjuk azt, hogy a mi lelki életünkben pontosan ugyanazok a jelenségek ismétlődjenek, amelyek nála előfordultak. Ez szerénytelenség is volna, hiszen Teréz az Egyház legnagyobb szentjeinek egyike, akit Isten különös feladatra választott ki: a Kármel megreformálására és az imádság újrafelfedezésére. Az elvek azok, amelyeket meg kell tanulnunk Teréztől, mindenekelőtt azt, hogy a nyugalmi imától kezdve a misztikus életnek olyan jelenségeivel állunk szemben, amelyek teljességgel Isten szuverén tetszésétől függnek, tehát elhibázzuk célunkat, amennyiben azokat mesterségesen akarjuk előállítani valamely technika segítségével.

Ugyanakkor, mint az előző fejezetben is jeleztem, az éremnek két oldala van, s bár a misztikus tapasztalatot előidézni nem tudjuk, elébe tudunk dolgozni. Miközben Teréz nagy nyomatékkal figyelmezteti leányait arra, hogy ne akarjanak többet, mint amit Isten ad nekik, nem mulasztja el betoldani azt sem: „Én azt hiszem, hogy ha egyszer igazán tökéletes lesz bennetek a lemondás és az alázatosság, Ő nem fogja ezt tőletek megtagadni” ; már t.i. a belénk öntött szemlélődést. Sőt máshol még azt is mondja:

Itt bizony úgy tűnik, Teréz tökéletesen megfeledkezett korábbi óvásairól és figyelmeztetéseiről, amelyeket a helyes lelkület, az önmegtagadás és alázat érdekében hangoztatni óhajtott, és engedte, hogy előtörjön igazi meggyőződése: Isten mindenkinek szánja a mennyei szemlélődés élő vizét. Minthogy azonban az óvások és figyelmeztetések is bőven ki vannak fejtve, a spirituális teológia szakemberei valamikor sokat vitatkoztak arról, hogy a belénk öntött szemlélődés a keresztény lelki élet rendes vonalába esik-e, vagypedig egyes kivételes személyeknek szánt kivételes ajándék. Akik gyakorlati oldalról közelítették meg a kérdést, azoknak úgy tűnt, hogy nem mindenki alkalmas a szemlélődésre, és sokan jól teszik, ha megmaradnak az elmélkedő vagy éppen a szóbeli imánál. Ez a nézete Teréz magyar fordítójának, Szeghy Ernő kármelita atyának is. Akik viszont elméletileg közelednek a misztikához, hajlamosak azt vallani, hogy a keresztény lélek fejlődésének rendes vonalához tartozik a belénk öntött szemlélődés kegyelme, csak éppen vannak, akik saját hibájukból nem jutnak el idáig. Ez a dominikánus teológus, Garrigou-Lagrange álláspontja. A 20. századi karizmatikus megújulás tapasztalata erőteljesen a második felfogást támogatja, hiszen benne széles tömegek tapasztalták meg Istent, élvezték jelenlétét és szeretetét, ami Teréz terminológiájában legalább a nyugalmi ima fogalmának felel meg.

Hogy tisztán lássunk, meg kell mondanunk azt is, hogy a „Szentlélekben való megkeresztelkedés” nem jár okvetlenül rendkívüli élménnyel. A kegyelem elnyerhető és az élet megváltozhat akkor is, ha a tapasztalat nyugodtabb formában lép föl, édes láng, szent nevetés vagy a Lélekben való elnyugvás nélkül. Magam is csak lassan jutottam el odáig 1978 tavaszán, hogy érezzek valami felülről jövő beavatkozást; egész odáig nem volt más tapasztalatom, mint imaéletem fokozatos átmelegedése és szent vágyaim egyre hangsúlyosabb ébredése. De ha jól megnézzük, ez már maga az „édes láng” volt, a szív lángolása, akár az emmauszi tanítványoknál, csak csöndesebb, lassabban kifejlődő formában. Éppen ezért a vitás kérdés megoldását abban látom, hogy a belénk öntött szemlélődés formáit nem szabad a Teréztől oly szemléletesen leírt jelenségekre korlátoznunk, hanem elvileg bele kell foglalnunk annak csiraszerű, kevésbé látványos jelentkezéseit is. Fontoljuk meg azt, hogy már a hit maga is valamilyen Szentlélektől ajándékozott szemlélet; „tükör által, homályban” (1Kor 13,12), de valamiképpen megragadjuk benne szellemi tekintetünkkel a láthatatlan Istent; ugyanis a hit védhető az értelem segítségével, ésszerűsége igazolható értelmi megfontolásokkal, de maga a hit mégse értelmi belátáson alapul, hanem a Szentlélektől belénk öntött ajándék, mint a másik két isteni erény, a remény és a szeretet is. A hit tehát a belénk öntött szemlélődés csiraszerű formája, és mindaz, amiben a hit kibontakozik, a belénk öntött szemlélődés vonalába esik. Nincs kétféle lelki élet, a Szentlélekben élt élet egységes valami, és magában foglalja a láthatatlan Isten misztériumként, homályban való szemléletét és jóságának élvezetét. E gondolatmenet érvénye elől nem lehet kitérni azzal, hogy megkülönböztetünk „rendes” és „rendkívüli” kegyelmeket; magának a hitnek középpontjában egy legnagyobb mértékben rendkívüli kegyelem, Jézus föltámadása áll. A halál legyőzése, egy halálra kínzott, átdöfött szívű ember életre kelése, az emberi test megdicsőülése a föltámadásban – ez igenis rendkívüli jelenség. Márpedig keresztény hitünkkel ebben osztozunk: „Ha Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is” (1Kor 15,14). A hit a föltámadás rendkívüli eseményének misztikus befogadása életünkbe. Ha ezt az eseményt nem „élvezzük”, más szóval: nem éljük meg értékként, és nem vesszük ingyen ajándékként, amelyet létrehozni nem, csak elfogadni tudunk, akkor nem is hiszünk. Ha viszont ingyenes ajándékként élvezzük, akkor ez misztika. Nincs külön „misztikus keresztény” és „nem misztikus keresztény”, a megkülönböztetés abszurd. A keresztény hit lényegénél fogva misztikus valóság.

Miután ezt elvi szinten tisztáztuk, kicsit vissza kell térnünk az égből a földre, és őszintén megmondanunk, hogy mégiscsak van különbség a Teréztől „szemlélődés” címszó alatt leírt jelenségek és a „közönséges” imaélet között. A jelenség szintjén, fenomenológiai szinten a kettő jól megkülönböztethető. A hitélet és imaélet rendes jelenségeiben a hittel elfogadott valóság csak az emberi pszichére gyakorolt hatásánál fogva vált ki belőlünk örömöt, meghatottságot, lelkesedést; ezek skálája megegyezik profán pszichikai skálánkkal. Viszont a belénk öntött szemlélődés esetében a hittel elfogadott valóság a maga sajátos szent jellegét közli az emberrel, előbb lelkünk legmélyebb rétegével, a pneumával, utóbb ezen keresztül a pszichével, s ezzel kitágítja pszichikai skálánkat, új minőséget visz be abba. Akinek része volt a Szentléleknek ebben a sajátos érintésében, az tudni és tanúsítani fogja, hogy itt valóban más minőség jelentkezik, valami, amit nem lehet összetéveszteni az emberi eredetű érzelmekkel.

Értsük meg tehát egymást. Lényegi, elvi szinten nincs kétféle kereszténység és kétféle keresztény, misztikus és nem-misztikus. A hit a Szentlélek misztikus ajándéka, érintkezés a sajátosan istenivel, amely az emberi lélek mélyrétegében jelenik meg és arra rányomja az isteni valóság bélyegét. Ez a pneumatikus szint aztán többé vagy kevésbé bevonja tevékenységi körébe az ember pszichikai szintjét is. Idáig nincs különbség. A különbség fenomenológiai szinten jelentkezik: észlelésünk egyes esetekben kitágul és átveszi az isteni jelleget (ez a belénk öntött szemlélődés), más esetekben pedig saját emberi határai között marad (ez a „közönséges” ima- és hitélmény). Annyit gyakorlati alapon feltétlenül lehet állítani, hogy az észlelés kitágulása tekintetében nagy különbségek vannak különböző személyek között, és ez a különbözőség megfelel Isten akaratának. Azt viszont nagyon valószínűtlennek tartom, hogy amennyiben valaki komolyan Jézus Krisztusnak adta életét, annál az észlelés kitágulása egyáltalán nem jelentkezik. Talán kisebb fokban, talán kevésbé érzékelhető módon, de a belénk öntött szemlélődés beleesik a keresztény lelki élet általános vonalába. A Szentlélek, mint mondottuk, a teljes embert ragadja meg, nincs olyan terület az emberi életben, amelyet nem akar átisteníteni.

Amennyiben megvalósul az észlelés átistenülése, ennek az a módja, hogy a megismerésben a szeretet veszi át a döntő szerepet. A földi életben „megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet” (1Kor 13,13). Azért legnagyobb, mert a szeretet már a földön is az, ami az örök életben lesz. A hitből az örök életben Isten boldogító színelátása lesz, a reményből Isten boldog birtoklása lesz; a hit tehát nem marad hit, és a remény nem marad remény. A szeretet azonban szeretet marad mindörökké. Éppen azért csak a szeretettel közelíthetjük meg Istent ugyanolyan minőségben, mint az örök életben fogjuk. Ez a mennyei minőség akkor nyilvánul meg az imában, ha az nem az értelem diszkurzív működésén alapul, hanem a szeretet erejével egyszerű aktusban tapad transzcendens tárgyához, a Szentségeshez. Ilyenkor a természetfölötti szeretet minősége dominál, az a minőség, amely a mennyben is ugyanaz lesz. Ez pedig gyönyörűség, élvezet, boldogság, de másfajta, mint a pszichikai eredetű örömök. Benne van a mennyei íz. „Ízleljétek és lássátok, mily édes az Úr” – imádkozza a zsoltáros (Zsolt 34,9).

Az értelem ilyenkor nem szűnik meg működni, de diszkurzív, egyik gondolatról a másik gondolatra szaladó működésére itt nincs szükség. Intuitív, a tárgyat egyszerű aktussal befogadó tevékenysége viszont itt is szükséges, csakhogy tárgyát a hit homályában ragadja meg. Viszont megmaradhat a diszkurzív működés is, a figyelem elszórakozhat, a fantázia földi dolgok felé fordulhat, miközben a szívet perzseli az édes láng. Ez a helyzet a nyugalmi imában. Azonban a nyugalmi ima alaptendenciája mégiscsak az, hogy az értelem megpihenjen Istenben, hiszen szeretetünkkel Őbenne örvendezünk. Mint Teréz mondja:

Teréz saját tapasztalatait írja. Őnála a szeretet olyan erős volt, hogy a „másik két tehetség”, amelyeken az akkor uralkodó teológiai felfogásnak megfelelően az értelmet és az emlékezetet érti, „nem tudta kizavarni örömének és boldogságának élvezetéből”. Maga mondja azonban, hogy az öröm és boldogság a nyugalmi imában nem mindig egyformán erős. Az autóvezetésnél, sőt más esetekben is szerzett saját tapasztalatom szerint a figyelem elterelése oda vezethet, hogy a lelki élvezet megszakad. Éppen ezért a nyugalmi ima beálltakor az a helyes magatartás, ha nem ugyan görcsösen, de nyugton maradunk, nem foglalkoztatjuk fantáziánkat. Mint Teréz mondja: „Addig, amíg ez a nyugalom tart, a léleknek nincs más tennivalója, mint hogy viselkedjék nyugodtan, és ne csapjon zajt.” Ha a fantázia szaladgál, csak szaladgáljon, nem szükséges utána szaladnunk; ez nem akadálya a lelki gyönyörűségnek, az élvezet akkor szűnik meg, amikor Istennek tetszik. Az élmény nyomot hagy a lélekben, és irányt mutat új magasságok felé.

Az Énekek Énekében mondja a menyasszony:

Mint az almafa az erdő fái között,
olyan a kedvesem az ifjak között:
árnyékában kívánok én megtelepedni,
és gyümölcse édes az ínyemnek.
Bevitt engem a bor házába,
s a felirata fölöttem: szerelem.
Üdítsetek szőlőskaláccsal,
frissítsetek almával,
mert beteg vagyok a szerelemtől!
Balkeze a fejem alatt,
és jobbjával átölel engem.
(Én 2, 3-6)

Jobbjával átölel... Az egyesülő ima Isten szerelmes ölelése. Mint Teréz írja:

Máshol ezt olvassuk Teréznél az egyesülés imájáról:

A helyes fogalmak megőrzése érdekében szögezzük le, hogy ebben az imaállapotban az emberi lélek kapcsolatban áll testével és minden bizonnyal lélegzik, ha gyöngén, alig észrevehetően is. A lélek csak a halálban válik el teljesen a testtől, s lélegzés nélkül az ember csak külön csodával maradhatna életben. De az biztos, hogy az egyesülés imájában a Szentlélek közvetlen befolyása a lélekre s mindenekelőtt a szeretetre olyan erős, hogy az anyagi dolgokkal s még a saját testtel való kapcsolat is némileg meglazul. Az egyesülés imája csak rövid ideig szokott tartani, de hatása erős és maradandó.

Teréz hangsúlyozza, hogy míg a nyugalmi ima kegyelmét sokan elnyerik, az egyesülés imájáig kevesen jutnak el. Magam se jutottam idáig, nincs róla személyes tapasztalatom. Ha azonban felidézzük a Duqesne Weekend történetét, emlékezhetünk arra, hogy mind Patti Gallagher, mind pedig David Mangan volt olyan helyzetben, amikor maga se tudta hogyan, egyszercsak arcra borulva találta magát az Oltáriszentség előtt; Pattinek a cipője is lejött. Ez a tudatkiesés feltehetően azt jelenti, hogy rövid időre az egyesülés imáját élték át. Persze, az korántsem jár mindig arcraeséssel, ez csak esetileg járult hozzá.

Emlékszem egy egyetemista lányra, akit itt Valinak fogok nevezni. Felnőtten lett hívő. A hivatalos katekumenátus egyik beavatási fokozata, az exorcizmus szertartása után átmentünk a hittanterembe ünnepelni. Amikor Valihoz szóltam, azt felelte, teljesen kótyagos, alig tud visszatérni a külső valóságba. Valószínű, hogy ő is megízlelte az egyesülés imáját. A nyugalmi imát biztosan. Vali Isten ereje alatt volt. Ezek a dolgok nincsenek távol tőlünk, ha mi nem vagyunk távol Istentől.

Van egy versem a pünkösdről, Tornádó címmel, melyet eredetileg angolul követtem el, de most elkészítettem a magyar változatot is; van benne szélzúgás, láng, nyelvima; itt most azért idézem, hogy Isten erejét kifejezzem vele. Mert a misztikus imamódokban a Szentlélek viharként hatalmas tűzörvénye veszi át a szót, és ez megrendítő, de mégis fölöttébb kívánatos állapot.

az erő a levegőben az erő
az örvény odalent és odafönt
üvöltő szél erő a levegőben
föl-le föl-le és körbe-körbe
a Mérhetetlen Másik
nincs magyarázat
fuldoklásom dadogásom a szélben
nyelvek mint a láng

ebahu teki ollá
letamu hász ganami tákán
edaszu kor láv ganami biád

az égő szél köröskörül

Ilyen a kedvesem

A Vőlegény szépsége – Teréz spontán dicsőítései – Fehér is, piros is –
Látszólagos ellentmondások – Zene és imádság – Elragadtatás

Az Énekek éneke 5. fejezetében a kórus azt a kérdést teszi föl a menyasszonynak:

Miben különb a kedvesed más kedvesénél,
te, legszebb a nők között?
Miben különb a kedvesed más kedvesénél,
hogy ennyire kérlelsz minket?
(Én 5,9)

Válaszul a lány leírja a vőlegény szépségét.

A kedvesem fehér is, piros is,
ezer közül is kiválik.
Feje színtiszta arany,
a haja, mint a pálma koronája,
fekete, mint a holló.
Szemei, mint a galambok
a patak mellett:
tejben fürödnek,
bőséges vízfolyás mellett pihennek.
Orcái, mint a balzsamágyak,
amelyek illatos füveket teremnek;
ajkai liliomok,
finom mirhától csepegnek.
Keze aranyhenger,
tarzis-kővel kirakva;
teste elefántcsont zafírral borítva;
lábai márványoszlopok,
aranytalpon állnak;
termete, mint a Libanon,
pompás, mint a cédrusok.
Szája merő édesség,
ő maga egészen kívánatos,
ilyen a kedvesem, ilyen a szerelmem,
Jeruzsálem leányai!
(Én 5,10-16)

Ez az elragadtatott dicséret bibliai mintája mindazoknak a dicséreteknek, amelyeket Isten szerelmesei szívükben átéltek és nem egyszer szavakban is kifejeztek. Avilai Szent Teréz, akinek tanítását most kicsit alaposabban szemügyre vesszük, a lelki életre vonatkozó magyarázatai közben időnként második személyben kezd beszélni Istenhez, s ilyenkor bőséges dicséretben tör ki. Egyetlen ilyen részletet idézek A tökéletesség útjából, amikor azt fejtegeti, hogy imádság alkalmával meg kell fontolnunk, ki is az, akivel beszélünk:

Ó, mennyei Uralkodónk! Mily csodálatos a Te mindenhatóságod és végtelen a Te jóságod! Magad vagy a Bölcsesség! Nincs kezdeted, sem véged! Tökéletességeidnek nincsenek határai; végtelenek és felfoghatatlanok! A csodáknak feneketlen óceánja vagy! Szépséged magában foglal minden szépséget. Magad vagy az Erő és a Hatalom.

Az ilyen dicsőítő kitörések nem ritkák Teréznél, és nem is mindig ilyen rövidek. Kicsit teologikusabb nyelvet használ, mint az ókori Sir Hasirim, amelynek képanyaga egyrészt a földi szerelemben, másrészt talán az ószövetségi kinyilatkoztatás körén kívüleső mítoszokban gyökerezik, de az a rajongó lelkesedés, amely Teréz szavain átüt, olyan spontán és erőteljes, hogy nincs az a menyasszony, aki több lelkesedéssel tudna beszélni földi jegyeséről. Ebben rejlik a belénk öntött szemlélődés fontossága: aki megízlelte Isten lényét, minden magyarázat nélkül is megérti, hogy egész valója Isten dicsőítésére szolgál. Isten rajongójává válik.

A fönt idézett bibliai hely, a vőlegény dicsérete, a következő szavakkal kezdődik: „A kedvesem fehér is, piros is.” Az én alkalmazott értelmezésemben ez kétfajta istenélmény leírására szolgál: a „piros” a pünkösd-élmény, főképpen közösségben, lelkes karizmatikus összejöveteleken (bár a pünkösd-élmény nem korlátozódik a közös összejövetelekre); a fehér az Eucharisztia-élmény, a szentostya fehérsége a monstrancia aranyába foglalva (jóllehet, mint tudjuk, az Eucharisztia-élmény sem korlátozódik a szentségimádásra). Volt egy idő, amikor nagy pünkösdi lelkesedésemben arra gondoltam, hogy az Egyház eucharisztikus kora a karizmatikus megújulással lejárt, és új, pünkösdi korszak kezdődött. Ez tévedés volt; a Szentlélek éppenséggel az Eucharisztia imádására ösztönöz. Visszaemlékezhetünk, hogy a Duquesne Weekend alkalmával mind Patti Gallagher, mind David Mangan az Oltáriszentség előtt részesült a Szentlélek megtapasztalásában, nem pedig pünkösdi-kézrátételes technikával. Azt hiszem, akkor többen voltak így, azóta pedig se szeri, se száma az olyan katolikus karizmatikus közösségeknek, amelyek az Eucharisztia imádásának különleges fontosságot tulajdonítanak, mint például a Nyolc Boldogság.

Tévelygésem nem tartott sokáig, szinte panaszos hívogatását éreztem magamban az Úrnak, amikor a szentségi adorációt elhanyagoltam. Eleinte nem volt könnyű az imádásban kitartani, de amikor hozzászoktam, hogy ne érzelmeimre és idegállapotomra hallgassak, hanem egyszerűen helyezzem magamat az Úr jelenlétébe és bízzam rá a többit, a kitartás kifizette magát. Papi életem során egyszer megengedtem magamnak azt a luxust, hogy kikapcsolódás céljából menjek szabadságra: néhány napot a Bakonyban, a balinkai plébánián töltöttem, ahol semmiféle programot nem csináltam, kizárólag pihentem és imádkoztam. Az ottani templomban történt, hogy mind erősebben kezdtem érezni az Úr jelenlétét az Oltáriszentségben. Tekintetem imádság közben a tabernákulum ajtajára irányult; az ajtón lévő fehér, redős függöny egyszercsak selymesen elevenné vált, mintegy új dimenziót öltött, érezni kezdtem benne azt a sajátosan „más” jelleget, ami a belénk öntött szemlélődést minden érzelmi élménytől megkülönbözteti. Nem volt ez látomás, és nem volt egyesülő ima sem; a nyugalmi imának egy intenzív jelentkezése volt, amelyet az jellemzett, hogy az isteni kenetet nem önmagamban érzékeltem, hanem az eucharisztikus jelenlét helyén. Aztán bejött valaki a templomba, továbbá aznap be is akartam kukkantani Székesfehérvárra, a buszon a látnivalók magukra vonták érdeklődésemet, és a nyugalmi ima megszűnt. Itt is helytelenül viselkedtem, a kirándulást el kellett volna halasztanom (nem volt ugyanis találkozóm senkivel), és az Úrral kellett volna maradnom. Ha nem becsüljük meg Istennek ezeket a látogatásait, ő nem erőlteti ránk őket.

Itt még egyszer utalok az előző fejezetben is említett ellentmondásra, amelyet Teréz tanításában felfedezni véltünk. Egyfelől azt mondja, hogy legyünk meg csak belénk öntött szemlélődés nélkül, ha Isten nem részesít benne; másfelől azt állítja, hogy Isten mindenkit meg akar itatni a belénk öntött szemlélődés élő vizével. Ez az ellentmondás kézzelfoghatóvá válik a Tökéletesség útja című, az első sarutlan kármelita rendház nővéreinek írt művében. A 17. fejezetben meggyőzően mondja:

Habár ... ebben a házban mindenki imádságos életet él, abból legkevésbé sem következik, hogy mindenki szemlélődő. Ez lehetetlen volna, s ez a gondolat szolgáljon vigasztalásul annak, aki nem volna az. A szemlélődés Istennek rendkívüli ajándéka, amely az üdvösségre egyáltalán nem szükséges. Az Úr nem kívánja azt tőlünk.

Ugyanakkor a 19. fejezetben, mint már idéztem is, teljesen megfeledkezik arról, hogy korábban ezt írta (ugyanis hosszabb szünet állt be a mű írásában a 18. fejezet után), és így beszél: „Teljesen bizonyos, hogy akik csak el nem maradnak az úton, mind meg fogják kapni ezt az élő vizet” – értve rajta a szemlélődést, ami Teréznél mindig a belénk öntött szemlélődést jelenti. Meg kell értenünk a dolgot: Teréznek nem volt szokása elolvasni, amit korábban írt, ezt idővesztegetésnek érezte volna. Ő hallatlanul energikus lény volt, írni úgy írt, mintha tiprólánc lett volna a tollán, ékezeteket, írásjeleket nem használt, vulkanikus lényéből úgy ömlött a mondanivaló, mint az olvadt láva.

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy álláspontja is ingadozó volt. A 20. fejezet elején eszébe jut, hogy korábban más húrokat pengetett, és teljes határozottsággal tisztázza álláspontját.

Úgy tűnhetik fel, hogy az előbbi fejezetben ellenmondásba keveredtem önmagammal, mert midőn vigasztalgattam azokat, akik nem jutnak el a szemlélődés színvonalára, azt mondtam, hogy az Úrnak különböző útjai vannak, amelyek mind őhozzá vezetnek; aminthogy sokféle lakás is van a mennyországban. Ugyanezt mondom most is. Csakhogy Ő Szent Felsége ismeri a mi gyarlóságunkat s amilyen irgalmas, gondoskodott minden eshetőségről. De azért nem mondta, hogy: „Ezek jöjjenek ezen az úton, azok pedig ama másikon”, hanem ellenkezőleg olyan jóságos volt, hogy senki előtt nem zárta el az élet vizének útját.

Teréz álláspontja tehát egyértelműen az, hogy a belénk öntött szemlélődés a keresztény lelki élet rendes vonalába esik; gyakolati okokból azonban mindig vannak olyanok is, akik buzgóságuk ellenére sem válnak istenélvezővé. Saját tapasztalatom szerint ilyenek lehetnek az erősen gátlásos, szorongó személyiségek; magam is ilyen voltam, ezért történt a Szentlélekben való megkeresztelkedésem olyan nehézkesen és többlépcsősen. Hogy mégis elszabadult bennem valami, azzal függhet össze, hogy van személyiségemnek egy lírai-bohém, „Halihó! tigris!” oldala is. De a nyárspolgári beidegzések lehetnek olyan erősek is, hogy megakadályozzák az érezhető istenélményt. Hangsúlyozom, csak az érezhetőt; mert a hit homályában megtapasztalt Isten éppolyan valóságos és éppolyan gyönyörű. Ugyanígy hatnak különböző idegzeti rendellenességek, mint a kényszerneurózis, hisztéria, depresszió. Ezek ellen bizonyos mértékben lehet küzdeni, de akiknek alkatára ezek túlzottan rányomják bélyegüket, jól teszik, ha nem állnak neki szellemi örömökről ábrándozni, hanem teljes odaadással gyakorolják az imádságnak azokat a módjait, amelyek lelki berendezésüknek inkább megfelelnek. Testi betegségek vagy a túlságosan csapongó fantázia is akadályai lehetnek a belénk öntött szemlélődésnek. Ilyeneknek, akik nem képesek a figyelmüket összeszedni, Teréz ezt ajánlja:

Az ember ilyenkor sokkal jobban teszi, ha nem búsul emiatt, hanem belenyugszik abba, hogy egyelőre nem képes az ő szegény megbolondult értelmét észre téríteni s imádkozik úgy, ahogy tud. Vagy esetleg ne is imádkozzék, hanem tekintse betegnek a lelkét s engedje, hadd pihenjen meg szegény, ő maga pedig töltse idejét valami más erényes foglalkozással. Ez a tanács azoknak szól, akik már gondosan vigyáznak magukra és megértik, hogy nem lehet Istennel és a világgal egyszerre beszélni.

Emlékszem Teréznek egy levelére, amelyben egy depressziós hajlamú fiatalembernek azt javasolja, hogy sétálva próbáljon elmélkedni, olyan helyen, ahonnan lehet látni az eget. Kimondhatatlanul bölcs tanács. Ha mindehhez még hozzávesszük, amit az előző fejezetben kifejtettem, hogy a szorosan vett misztika és a hit általános értelemben vett misztikus jellege között nincs elvi, csak fenomenológiai különbség, meg fogjuk érteni, hogy ezek a tanácsok nem értékelik le az imádkozót.

És zene is vagy, zengő, viharzó,
hullámtörés üstdob-sziklákon,
hegedű-áram, klarinét-jajszó,
álmom, gyönyörűm, boldogságom.

Hallgatlak és túl vagy a hangon,
megmérlek és túl vagy a távon,
finoman fakuló fuvola-fantom,
álmom, gyönyörűm, boldogságom.

Hörgő tölcsérek törnek magasba,
tomboló titkodat imádom,
szédülő szívem szilaj kalandja,
álmom, gyönyörűm, boldogságom.

Pontosan már nem tudok visszaemlékezni, mennyi alakult ki a versből szentségimádás közben és mennyi otthon, az íróasztalom mellett. Csak azt tudom, hogy bár a vers végül imádság, ilyenkor a fantáziában alakuló verssorok inkább akadályai tudnak lenni az imádságnak. Eltérően azonban attól, amit korábban a nyugalmi ima jelentkezéseiről mondtam, itt nem tartom hibának, hogy az Oltáriszentség előtt versen gondolkoztam, mert az ihletett pillanatokban megjelenő sorok bizony hamar szétfoszlanak a fantáziában, akár az álom, és kár értük; s amikor ez a vers fogant, egyáltalán nem voltam a belénk öntött szemlélődés állapotában. Az összeszedettség imáját próbáltam végezni jól-rosszul, s az többé-kevésbé tőlünk függ, akaratlagosan újra kezdhető. De például szentmise közben nem lehet ugyanezt megtenni, hiába hoz elő verssorokat az öntörvényű fantázia (s bizony mondom, megteszi), a miséző nem foglalkozhat ihletével, a mise cselekményével kell foglalkoznia. Ilyenkor föl kell áldozni a véges szépséget a Végtelen Szépség kedvéért, aki magában foglal minden szépséget.

Copertinói Szent József olyan misztikus volt, aki zene hatására rendkívül könnyen került elváltozott tudatállapotba, a belénk öntött szemlélődésnek abba a fokozatába, amikor a szellemi képességek aktív működése teljesen föl van függesztve, s amit elragadtatásnak, eksztázisnak hívunk. Avilai Szent Teréz így ír az elragadtatásról:

A lélek ... keresi Istent, egyszerre csak érzi, hogy rendkívül nagy és édes gyönyörűség kíséretében majdnem teljesen valami ájulásfélébe esik. A lélegzete eláll, a testi ereje egészen elhagyja, úgyhogy még a kezét is csak nagy nehezen tudja mozdítani. Szeme bezáródik anélkül, hogy akarná; ha pedig nyitva tartja, akkor sem lát úgyszólván semmit. Ha olvas, nem képes egy betűt sem kimondani sőt még felismerni is alig tudja a betűket. Hallani hall, de nem érti, amit mondanak.. Érzékeinek tehát semmi hasznát sem veszi, legfeljebb abban akadályozzák, hogy öröme teljes legyen, s így inkább csak ártalmára szolgálnak. Beszélni nem tud, mert képtelen elgondolni is egy szót, s még kevésbé van hatalom, amely csak egyet is ki tudna vele ejtetni. Ugyanis az összes testi erő elmegy, de ugyanannyival gyarapszik a lelki erő, hogy annál jobban tudja élvezni boldogságát. Az érzéki részre átáradó boldogság is igen nagy és szembeszökő.

Vannak Terézétől eltérő elragadtatás-élmények is. Betlehemi Boldog Mirjam teljesen elvesztette a kapcsolatot a külvilággal, eszméletlen állapotba került, néha igen hosszú időre. Ő nem tudta, hogy ez misztikus kegyelem, azt hitte, lusta és elalszik. „Ó, anyám, megint elalszom” – panaszkodott a perjelnőnek. A perjelnő viszont tudta, mi az. „Aludjon csak el nyugodtan, leányom” – mondta nagyvonalúan. A kis arab lánynak nem árulták el, hogy rendkívüli kegyelmekben részesül, nehogy el találja bízni magát.

A nyugalmi ima, az egyesülés imája és az elragadtatás folytonos sort alkotnak. Mindegyiknek az a lényege, hogy a lélek fogalmon túli módon fogadja be Istent; a lelki képességek aktív működése a nyugalmi imában nincs fölfüggesztve, az egyesülés imájában már majdnem teljesen, az elragadtatásban pedig teljesen ki van kapcsolva. Az értelem passzív módon működik, befogadja a misztériumot. Teréz erről így ír:

Azon törtem a fejemet, mit csinál ilyenkor a lélek; s íme az Úr így szólt hozzám: „Egészen megemészti magát, leányom, hogy annál jobban belém merüljön. Már nem ő az, aki él, hanem én élek őbenne. Mivel nem képes felfogni azt, amit ért: nem értvén ért.”

Balzsamos hegyeken

Szenzációs jelenségek – Szüntelenül imádkozni – Halálos bűn fenyeget –
Keresztény alapdöntés – Hova lesz a Szentlélek-tapasztalat? –
Az imaélet növekedése – Gyakori gyónás – Összeszedettség

Az eddigiekben szóltunk a belénk öntött szemlélődés fokairól, a nyugalmi imáról, az egyesülő imáról és az elragadtatásról. Sokat lehetne még beszélni a misztikus ima kísérőjelenségeiről, például a levitációról, amikor az imádkozó a levegőbe emelkedik, vagy a Lélekben nyugvásról, amikor, éppen ellenkezőleg, valaki a földre esik az imádságban működő erő hatására. Ugyancsak lehetne szólni a látomásokról és hanghallásokról, amelyek szintén előfordulnak, ismerősek a Szentírásból és a misztikusok életéből, sajnos azonban, nem egyszer bizony vitatható az eredetük. Ilyen jelenségeket a sátán angyalai is elő tudnak idézni, ezért van forgalomban annyi hamis magánkinyilatkoztatás. Ezekkel kapcsolatban fontos tudnunk, hogy a magánkinyilatkoztatások nem képezik a hit tárgyát, elfogadásuk nem szükséges az üdvösségre. Inkább maradjunk szkeptikusak egy valódi magánkinyilatkoztatással szemben, mintsemhogy egyetlen hamis magánkinyilatkoztatást is elfogadjunk. Ha az Egyház jóváhagyását adja egy magánkinyilatkoztatáshoz, az csak azt jelenti, hogy nyugodtan elfogadhatjuk, nem pedig azt, hogy kötelező elfogadni. A mérlegelés joga megmarad.

A szenzációs jelenségek után térjünk vissza a hétköznapokhoz, és kérdezzük meg, hogyan gyakoroljuk Isten imádását magánéletünkben. Siralmas tapasztalatom az, hogy nagyon sok katolikus a kötelező vasárnapi szentmisén kívül, amit unatkozva vagy kevésbé unatkozva végigül, egy rövid reggeli és esti imára korlátozza imaéletét. A karizmatikus megújulásban is sokan vannak, akik lelkesen éneklik a gitáros dicsőítő dalokat és szívesen részt vesznek a közös imádkozásban, s ezeket nem egyszer Szentlélek-megtapasztalás is kíséri, viszont mindennek nincs fedezete személyes imaéletükben. Nem töltenek időt Istennel. Pedig a Szentírásban mást olvasunk: „Szüntelenül rólad szól dicséretem (Zsolt 71,6)”; „Szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1); „Szüntelenül imádkozzatok!” (1Tessz 5,17); „Mutassuk be tehát Istennek mindenkor a dicséret áldozatát, azaz ajkunk gyümölcsét, amely az ő nevét magasztalja” (Zsid 13,15). Isten azt kívánja tőlünk, hogy állandóan imádkozzunk, hogy egész lényünk felolvadjon az ő imádásában. Ez nem ésszerűtlen kívánság, hiszen ő teljes létezésünk értelme. „Minden belőle, általa és érte van. Dicsőség neki mindörökké!” (Róm 11,36). Az őrá irányuló tudatos és teljes odaadás nélkül, amit imádásnak nevezünk, céljavesztett egzisztenciák vagyunk.

Erről a követelményről azt szokás mondani, hogy mindennapi teendőinket, munkánkat felajánlva Isten dicsőségére, máris folytonosan imádkozunk. Csakhogy ez így nem igaz. Ezzel még csupán a felajánlás időpontjában imádkoztunk. A jószándék dicséretes, de nem szüntelen ima. Szüntelen ima az, ha az ember egész lényével, tehát tudatával is állandóan együtt van a mindenek fölött szeretett Istennel. Miközben a tudat felszíne a teremtményekkel foglalkozik, a tudat mélyrétegében állandóan jelen van az imádás mint folyamatos belső aktus, s időnként felszínre tör kifejezett imádság formájában. Csak így beszélhetünk igazán állandó imáról; másképp önmagunkat ámítjuk. A sajátos isteni minőség, a „szent” karaktere nem lesz belenyomva a profán tevékenységbe pusztán azáltal, hogy egyszer felajánlottuk, hanem csak akkor, ha a tevékenység minden pillanatában működik az a belső beállítottság, amely a felajánlásra indított bennünket – vagyis az imádás.

Lehetséges ez? Igen, mert az istengyermekség állapotában lévő ember lényének legmélyén a Szentlélek állandóan imádkozik. „Maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal” (Róm 8,26). Az élő víz forrása a kegyelmi állapotban lévő ember lelkének mélyén, egzisztenciájának pneumatikus rétegében fölfakad, és jelenvalóvá teszi benne azt a fenntartás nélküli odaadást, ami a Szentháromság belső életét jellemzi. Csakhogy ez a jelenlét törékeny, ápolni kell. Amennyiben ambícióink folyvást teremtett célokra irányulnak, az imádás belső attitüdje fokozatosan gyöngül, mert az emberi lélek pneumatikus mélységei nem függetlenek a pszichikus felszíntől. Az ember egységes lény. Ha a pszichikus tevékenység nem a pneumatikus beállítottságot követi, a belső, pneumatikus attitüd elsorvad. Az élő víz apad, végül már csak alig-alig szivárog, s előbb-utóbb törésre kerül sor, a psziché olyan döntésre kap indítást, amely már ellentétes a belső beállítottsággal. Ha a pneuma, ahol az ember szabadsága fészkel, megadja magát és megszületik az Istenre irányultságnak ellentmondó egzisztenciális döntés, a lélek az értékperverzió állapotába kerül, bekövetkezik a halálos bűn.

Azokat a személyeket, akik a fönt leírt módon élnek, vagyis a vasárnapi szentmise mellett csak egy rövid reggeli és esti imát végeznek, előbb-utóbb eléri ez a végzet, hiszen az élet tele van kísértéssel. A kegyelem állapotában lévő lélek helyzetét, amely még nem mondott le a világról, Avilai Szent Teréz úgy írja le, hogy a belső várkastély első, legkülső lakásában tartózkodik, ahova sok mérges fenevad is bejut, ezért lehetetlen, hogy azok időnként meg ne harapják.

Ebbe az első lakásba úgyszólván semmi sem jut el abból a fényből, amely a trónteremtől árad szerteszét. Nem fekete és sötét ugyan, mint mikor a lélek halálos bűn állapotában van, de azért bizonyos értelemben mégiscsak el van homályosítva. Nem látni ugyanis benne a világosságot – értem azt a világosságot, amely benne van. Ennek nem a lakás az oka – sehogysem tudom magamat világosan kifejezni – hanem az a sok kígyó, vipera meg mérges fenevad, amelyek betolakodtak, mikor a lélek ide belépett. Ezek miatt azután semmit sem lát a fényből. Úgy van vele, mintha valaki egy napvilágos terembe lép, de nem tudja kinyitni a szemét, mert por ment bele. Hiába süt be az ablakon a nap, ő semmit sem lát. Így van a lélek is: az a sok bestia arra kényszeríti, hogy behunyja a szemét s kívülük ne lásson semmit sem. Így fest ugyanis nézetem szerint az a lélek, amely ugyan nincs halálos bűnben, de teljesen el van merülve a világi dolgokban. ... Pedig ha valaki be akar jutni a második lelki lakásba, nagyon jó lemondania – már amennyire állásbeli kötelezettségei engedik – legalábbis azon dolgokról és ügyekről, amelyek nem igazán szükségesek. ... Ha valaki erre egyáltalán nem volna hajlandó, attól félek, hogy még abban a lelki lakásban sem fog sokáig megmaradni, amelybe sikerült eljutnia. Mert ha bent is van a lelki várban, annyi mérges kígyó között nem fogja elkerülhetni, hogy egyszer-másszor meg ne harapják.

Ezért a léleknek el kell jutnia saját bűnösségének felismerésére, és be kell látnia a teremtett dolgok öncélú keresésének hiábavalóságát. Meg kell hoznia azt a döntést, hogy számára Isten az abszolút érték, minden más csak Isten kedvéért értékes, s ami Istenre irányuló vágyával ellentétes, az elvetendő. Ezt nevezi Loyolai Szent Ignác fundamentumnak, ezért javasol Szalézi Szent Ferenc életgyónást azoknak, akik komolyabb lelki életet akarnak kezdeni, ez a döntés jelenik meg megtérés vagy életátadás néven a karizmatikus megújulásban is, mint a Szentlélekben való megújulás elengedhetetlen előfeltétele. De ugyanez a döntés szerepel már az ószövetségi S’má Jiszráél hitvallásban is: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből” (MTörv 6,5). Ezzel a döntéssel a lélek Teréz belső várkastélyának második lakásába kerül. Itt már megszűnt az önámítás, a lélek szenved attól, ha vétkezik, de bár törekszik Istent szeretni, a fenevadak ide is utána mennek és időnként megharapják. Ennek oka az, hogy nem kerüli a bűnre vezető alkalmakat. Csak ha megvívja harcát a Kísértővel és az élet különböző területein elszakad mindentől, ami akadályozza Isten szeretetében, akkor kerül be a harmadik lakásba. Itt már nincs akadálya az összeszedettségnek.

Ezek őszintén kívánják, hogy Ő Szent Felségét soha meg ne sértsék, sőt még a bocsánatos bűnöktől is őrizkednek. Szeretik a bűnbánati cselekményeket; vannak bizonyos óráik az elmélkedésre; jól használják fel az időt; embertársaikkal szemben gyakorolják az irgalmasság cselekedeteit; nagyon komolyak és óvatosak beszédjükben, ruházatukban és házuk vezetésében, ha esetleg ez utóbbi is rájuk van bízva. Ez a lelkiállapot kétségtelenül nagyon jó s nem látom be, hogy az ilyenek miért ne juthatnának el akár a legbelső lelki lakásig is. Ha ők akarják, az Úr nem fogja ezt tőlük megtagadni.

A belső megtérés itt leírt folyamatához három megjegyzést fűznék. Az első az, hogy a karizmatikus megújulásban a misztikus jelenségek (nevezetesen a nyugalmi ima édessége, az a bizonyos „csontokba öntött balzsam”) már a második lelki lakásban meglehetősen gyakran jelentkeznek; ezen nincs mit csodálkozni, hiszen maga Teréz tanítja, hogy Isten akár halálos bűnben lévő személynek is megadhatja az ilyen kegyelmet, ha ezzel akarja magához vonzani. Viszont ez általában nem tart sokáig. Ha valaki elveszíti a Szentlélek-megtapasztalást, nem kell arra gondolnia, hogy a belső forrás elapadt, sem a lélek sötét éjszakájáról nem kell fantáziálnia, mert az még jóval később következik, hanem tudomásul kell vennie, hogy ő fordult el a belső forrástól. Szembe kell szállnia tulajdon rossz szokásaival, le kell mondania a bűnre vezető alkalmakról, és el kell jutnia a harmadik lakásig. Ez nem történik egy pillanat alatt, hanem folyamat, amit gyakori gyónással és buzgó imával lehet elősegíteni, de mesterségesen fölgyorsítani nem lehet. Aki ehhez nem elég alázatos, eljátszhatja megtérésének kegyelmeit.

Második megjegyzésem, hogy az imaéletnek fokozatosan kell növekednie. Bár az összeszedettség imája olyan valami, amit Isten kegyelmével mi magunk meg tudunk valósítani, nem követelhetjük meg magunktól, hogy mindjárt a komoly lelki élet kezdetén órákat töltsünk puszta összeszedettségben. Igen bölcsnek tartom a következő szabályt: „Ne úgy imádkozz, ahogy nem tudsz, hanem úgy, ahogy tudsz.” Egy jezsuita atyától hallottam, akinél egyszer gyóntam, hogy ő bizony olvasással imádkozik, ahogy Szent Teréz is tette, amíg a belénk öntött szemlélődést meg nem tapasztalta. Olvas egy részt a Szentírásból vagy valamely lelki könyvből, abból áttér az Istennel való beszélgetésre, és mihelyt a figyelme elkalandozik, újból olvas. Ez természetesen egyáltalán nem Loyolai Szent Ignác módszere, de kitűnő imamód, különösen alkalmas például a zsolozsma végzésénél, ha jut elég idő. A trentói zsinat utáni korszakban Szent Ignác elmélkedését szinte kötelezően oktatták, de szó sincs arról, hogy egyetlen lehetséges módja volna a belső imának. Maga Szent Teréz sem tudott soha szerinte imádkozni. A kármelita elmélkedés egyszerűbb: felolvasnak ugyan egy szöveget, hogy legyen téma az értelem előtt, de ahhoz nem kell mereven ragaszkodni, hanem szabadon át lehet térni bármilyen más témára, és úgy beszélgetni Istennel, ahogy az a Szentlélek szabadságában kialakul. A keletről átvett vagy azokra emlékeztető önmanipuláló technikákat viszont hagyjuk meg a pogányoknak. A mi Istenünk élő és jelenlévő személy, akit minden mesterséges tudatmanipuláció nélkül meg lehet szólítani. Az imádságra szánt idő fokozatosan növelhető, természetesen addig a határig, amit kötelező elfoglaltságaink megengednek, no meg amit az idegrendszerünk elbír. A helyes mértékről Alkantarai Szent Péter a következőt mondja:

A szent elmélkedésre ki-ki annyi időt szánjon, amennyit csak tud, és bizonyosan hasznosabb egyfolytában több időt fordítani erre, mint megszakítva, részletekben elmélkedni. Az időnk amúgy is rövid, csaknem az egészet elképzeléssel, nyugodt meglátással és a szív magábaszállásával töltjök el, és nagyon sokszor megesik, hogy amikor már sikerült ezeket a kellemetlenségeket leküzdenünk, az elmélkedési időnek végeszakad. Ami most már az elmélkedési idő nagyságát illeti, nekem úgy tetszik, hogy egy vagy két órát átelmélkedni nagyon kis idő, mert jól tudjuk, hogy nem egyszer csaknem egész óra telik bele, mikorra szívünk hárfájának húrjait kellően hangolni tudjuk, vagyis míg el tudjuk zárni az érzéki dolgoktól. ... Ha pedig valakit annyira lefoglalnak a dolgai és annyira lekötnek a teendői, hogy nem szentelhet órákat az elmélkedésre, legalább kövesse az evangéliumi szegény asszony példáját, legalább egy garast, egy-egy óranegyedet nyújtson az Úrnak, mert ha nem a hanyagság az oka annak, hogy csak ily keveset adunk neki, az, aki minden teremtmény szükségletéről külön-külön gondoskodik, reánk is a legkegyelmesebben tekint.

Látható, hogy a szent misztikus a negyedórát tekinti alsó határnak; tekintsük mi is annak. Nevetséges, ha valaki, aki órákat ül a televízió előtt, soknak tartja a negyedórát Istennel. Nem kikötés, hogy ez a negyedóra elmélkedés legyen; lehet rózsafüzér vagy bármi más, ami lelki igényeinknek leginkább megfelel; de pusztán rövid fohászokkal sose fogunk eljutni az állandó imára. Kell, hogy időzzünk Azzal, akit mindenek fölött akarunk szeretni. Aki nem akar időzni a Kedvessel, az nem szeret. A negyedóra itt, értsük jól, alsó határ, a fölső határt elfoglaltságunk és idegrendszerünk teherbíróképessége szabja meg.

Harmadik megjegyzésem: a gyakori gyónásnak döntő jelentősége van a haladásban. Mihelyt valaki meghozta az alapdöntést Isten mellett, a Szentlélek sorra rá fogja vezetni hibáira, amelyektől meg kell szabadulnia. Ez komoly harc, amelyben vereségeket is szenvedünk, sebeket kapunk és vérzünk. Sebeink gyógyítására, Isten átalakító erejének elnyerésére szolgál a bűnbocsánat szentsége. Ha nem élünk vele sűrűn, nem alakulunk át, és nem tudunk belépni a harmadik lakásba. Szigorú szabályt nem lehet fölállítani, de a lélek hamar elfásul, ezért általában arra kell törekedni, hogy egyhavinál sűrűbben részesüljünk ebben a lelki gyógykezelésben, ellenben a hetinél gyakoribb gyónás már ritkán egészséges. A gyónás tartalma pedig ne sebeink nyalogatása vagy a gyóntatóval folytatott kellemes beszélgetés legyen, hanem bűneink tömör, világos megnevezése, azoknak való határozott ellentmondás, majd az elégtétel és a feloldozás hittel való elfogadása. A jó gyónás rövid. Természetesen, ha a gyóntató egyúttal lelkivezető is (ami nagyon ajánlatos), néhány szükséges kérdés és válasz is belefér ebbe a keretbe, de ne a gyónás legyen az az alkalom, amikor „végre jól kibeszélhetjük magunkat”. A női nem bármilyen életkorú egyedei pedig tartsák magukat tiszteletteljes távolságban lelkiatyjuktól.

Ha tehát meghoztuk a krisztusi alapdöntést (vagyis beléptünk a második lelki lakásba), és törekszünk elszakadni a bocsánatos bűnöktől és bűnre vezető alkalmaktól (vagyis igyekszünk belépni a harmadik lelki lakásba), megkezdődött életünkben az a folyamat, amely az állandó imára vezet. A bensőnkben imádkozó Szentlélek egyre inkább birtokba vesz bennünket. Szól nekünk az Énekek énekének biztatása, hogy haladjunk:

Fuss, kedvesem!
Tégy úgy, mint a gazella,
mint a szarvasborjú
a balzsamos hegyeken!
(Én 8,14)

A „balzsamos hegyek” azok, amelyeken illatos fűszernövények teremnek. Az imádság hegyvidéke ilyen balzsamos hegyekből áll. Nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy nem az imádságnak ezt vagy azt a technikáját kívánom népszerűsíteni. Viszont nem térhetünk ki az elől, amit Teréz annyira hangsúlyoz: hogy a jól végzett szóbeli ima is szükségképpen egyúttal belső ima, hiszen tudatosítanunk kell, ki az, akihez beszélünk, és föl kell vennünk vele szemben a helyes attitüdöt. Márpedig lényegében ebből áll az összeszedettség imája: Isten jelenlétének egyszerű tudatosítása, lényünk koncentrálása az imádás egyszerű aktusára. Teréz arra tanít, hogy saját bensőnkben szemléljük az Urat, aki ott van bennünk. Figyeljünk rá, beszélgessünk vele.

Ebben az imában még nem hallgatnak el a lelki tehetségek, hanem csak bezárkóznak. Ezt sokféleképpen el lehet érni, amint ez könyvekben is meg van írva. Úgy például, hogy elvonjuk gondolatainkat minden mástól, és bensőleg teljesen Istenbe merülünk. Vagy pedig egyéb foglalkozásaink közepette, ha csak egy pillanatra is, magunkba szállunk. Mindig nagy hasznunkra van, ha rágondolunk arra a jó Barátra, aki bensőnkben lakik.

A magam részéről nagyon sokat köszönhetek e téren a nyelvek adományának. Anélkül, hogy tudatomat kiüresíteni próbálnám, a tabernákulumra tekintve, vagy kis oratóriumunk ikonját szemlélve, vagy egy zsoltársort ízlelgetve magamban, egyszerűen elkezdek nyelveken imádkozni. Ilyenkor aztán megnyílni érzem bensőmben – magam előtt, de mégis belül – azt a mélységet, amelyről már beszéltem. Vagy megjelenik fantáziámban egy kicsit távolabb álló zsidó férfi képe, akiről tudom, hogy Jézus, és mögötte nagy fényesség van. Egy nekiszánással, egy tudatos elhatározással belevetem magam a képbe, és zuhanok a mélységbe, vagy belém áramlik a fényesség. Gyomrom megremeg, és bár semmi kézzelfogható nem történik, ilyenkor Isten jelenlétének nagyon mély tudata jön létre. Nem igen van szükség szavakra. Még a dicsőítés szavai is túl durvának tűnnek ahhoz a leheletfinom szépséghez képest, amit az Úr jelenléte képvisel. A nyelvima valahogy helyénvalónak tűnik, de az érthető beszéd nem. Emlékszem egy alkalomra, amikor magyarul csak annyit tudtam mondani hitelesen: „Szép vagy!” Pedig nem láttam semmit.

Nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem belénk öntött szemlélődés, mert létre tudom hozni. Mégcsak nem is egészen az összeszedettség imája, hiszen a fantázia aktívan működik benne. Az pedig távol áll tőlem, hogy mintaként akarjam javasolni bárkinek. Arra hozom például, hogy mindenkinek a saját útját kell megtalálnia.

Egy vers az útkeresés idejéből:

Mennyit vétettem ellened,
mikor még nem szerettelek!
Most elrejtőzöl. Most hagyod,
hogy keresselek, Legnagyobb.

Mi haszna mutatnék neked
virágot, vágyat, verseket?
Szó, ima neked puszta dísz:
tiszta vagy, mint a tiszta víz.

Tiszta vagy, mint az éjszaka.
Vagy mint a jázmin illata.
Vagy mint a szív, mely elpihen
félelelmes örvényeiden.

Fuldoklom. Forró szédület.
Benned vagyok, de nélküled.
Lebegő, kristálytiszta fagy.
Várok. Remélek. Néma vagy.

Néma vagy, néma rejtelem.
Néma parázs vagy lelkemen.
Hogy hívjalak? Hogy sejtselek?
Hallgatva térdelek.

Perdülj, Szulamit

Szabadság a sémáktól – Összeszedettség – Átmenet a nyugalmi imába – Kérés Istenhez – Nem manipulálunk – Az imádkozó szív átalakul – Dicsőítő ima – Isten táncba visz bennünket

Említettem, hogy hosszú ideig tévedésben voltam a misztikus jelenségek jellegét illetően: azt gondoltam, hogy a misztikus ima fokozatai egyúttal erkölcsi fokozatok, vagyis a magasabb imamód a szeretet magasabb fokát és ezzel a tökéletesség magasabb szintjét is jelzi. Ez azonban olyannyira nincs így, hogy például az elragadtatás, amely Avilai Szent Teréznél egy darabig igen gyakori volt, élete végső szakaszában, amikor az Istennel való tökéletes egyesülés útján járt, teljesen megszűnt. Hangsúlyozni kell, hogy a Belső várkastély lelki lakásai is, jóllehet szemléletesen bemutatják Teréz lelki fejlődését és az általa tapasztalt jelenségeket, voltaképpen csak esetlegesen rendelik hozzá az erkölcsi haladás fokaihoz a misztikus ima fokait. Maga Teréz jelenti ki, hogy Isten halálos bűnben lévő embert is meglátogathat szemlélődő imával, ha ezzel akarja magához édesgetni. A karizmatikus megújulásban olyan személyek, akik éppen csak meghozták az alapdöntést Jézus Krisztus mellett, nem egyszer olyan élményekben részesülnek, amelyeket Teréz csak a negyedik lelki lakásban, a nyugalmi imánál tárgyal. Isten imádása élet, szerelem, kaland, nem sémák gyűjteménye.

Éppen ezért nincs szándékomban a misztika rendkívüli jelenségeinek további fokozatait folytonos sorban elemezni. Ezekről bárki olvashat a Belső várkastélyban, de tudnia kell, hogy amiről olvas, az – ebben a formában – Teréz útja és nem az övé. Az életszentség ösvénye mindenkinél más és más. Az alaphelyzet, amelyet leírtam s amelyből kiindulni szándékozom, annak a léleknek helyzete, amely komoly elhatározással akar Jézus Krisztushoz tartozni, meghallotta az életszentségre szóló hívást, küzd gyarlóságaival, és közben imádkozik. Az ilyen lelkeknek ajánlom az összeszedettség imáját, nem mint valami technikát, hanem mint az imádás lényegi attitüdjét. Bármilyen technikával imádkozzék valaki, mondjon rózsafüzért, térdeljen csöndben a legszentebb Eucharisztia előtt, végezze egyénileg az Imaórák Liturgáját, elmélkedjék a Szentírásról, beszélgessen az Úrral halkan vagy hangosan, egy közös alapállásra mindenképpen szüksége van: tudatosítania kell Isten jelenlétét és minden képességét tőle telően őrá kell összpontosítania. Márpedig ebben áll az összeszedettség lényege, nem a negatívumokban, bizonyos képességek működésének szüneteltetésében. Látható, hogy ezer mérföldre vagyunk az autohipnotikus keleti technikáktól. Nem akarjuk elváltoztatni saját tudatállapotunkat. Valakire figyelünk, aki élő személy, és mindenek fölött kívánatos.

Ha aztán elhangzik „a pásztor füttye”, amelyről Teréz beszél, s amely a képességeket a benti vár belsejébe szólítja, akkor valóban többé-kevésbé elváltozott tudatállapot jön létre, de ezért már a Pásztor viseli a garanciát. Ettől nem kell félni, engedni kell neki. Az így beállt állapotot a Belső várkastélyban az összeszedettség imájánál tárgyalja Teréz, de minthogy minden más helyen azt nevezi összeszedettségi imának, amit saját tevékenységünkkel elérhetünk, én ehhez a terminológiához ragaszkodom, s amennyiben Isten maga „gyűjti be”, láncolja magához képességeinket, ebben már a nyugalmi ima csiraszerű jelentkezését látom. A nyugalmi imának aztán számos fokozata van. Amikor jelentkezik, az imádkozónak föl kell hagynia saját tevékenységével, és átadnia magát Isten érintésének. Nem kell tovább mondani a rózsafüzért, le kell tenni a Szentírást, a zsolozsmában szünetet lehet tartani, az Úrral való beszélgetés elnémulhat, a tekintetnek nem kell a tabernákulumra szegeződnie, a szemhéjak lezárulhatnak. Át kell engednünk magunkat Isten édességének, a „csontjainkba öntött illatos balzsam” érintésének. Egy-két szerető szót mondhatunk, de semmiképpen ne erőltessük az eddigi tevékenységet. Mint Alkantarai Szent Péter tanít bennünket, „az elmélkedés eszköz, a szemlélődés pedig a cél: az elmélkedés út és mozgás, a szemlélődés az élet befejezése és a a cselekvés vége ... A cél elérésével minden eszköz megszűnik. Íme a hajós is megpihen, mikor beért a kívánt kikötőbe; éppen így az elmélkedő is, mihelyt eljut fáradságos úton-módon a szemlélődés nyugalmára és ízlelésére, abba kell hagynia az okoskodás és megfontolás kényelmetlen ösvényét; és be kell érnie azzal, hogy egyetlen egyszerű tekintettel az Isten jusson eszébe, és őt mintegy maga előtt lássa és azzal az indulattal, amelyet ugyancsak ő ad meg, a szeretet, a bámulat, az öröm indulataira serkenjen, benne örvendezzen és azt élvezze” . Ilyenkor, amennyiben fantáziánk még mindig csapong, ne foglalkozzunk vele, hagyjuk csapongani. A szív szeret, és ez a lényeg.

Mindez egyáltalán nem ritka jelenség. A nyugalmi ima, gyöngébb vagy erősebb mértékben, gyakran fellép a komoly imaéletben. Amikor már hosszabb ideje imádkozunk, és közeledik imaidőnk vége, érdemes kicsit megállni, és a szeretet egyszerű belső aktusával fordulni Istenhez. Lehet, hogy nem részesülünk misztikus ajándékban, de az is lehet, hogy a Szentlélek ilyenkor felizzítja szívünket. Ezt teljesen az ő szabad tetszésére kell bíznunk, nem követelve semmilyen élményt – mégis, legalább az esélyt adjuk meg rá. A csöndes belső figyelem akkor is érték, ha nem kíséri belénk öntött tapasztalat. Ám, noha nem tanítani, csak tapogatózni próbálok ezen a területen, vajon nem azért maradnak le sokan Isten szeretetének megtapasztalásáról, mert túl keveset várnak az Úrtól? A misztikus kegyelmeket nem szabad követelni, de szabad alázattal kérni, ha helyes szándékkal tesszük. S ne volna szükségünk erre a megerősítésre a bennünket körülözönlő szenny- és kínáradatban?

Emlékszem életemnek egy szakaszára, amikor Pestszentlőrincen laktam, és egy-egy ima- vagy közösségi összejövetel után este busszal kellett hazamennem a főváros más pontjairól. A peremvárosi buszok ritkán járnak. Kemény télben bizony nem volt könnyű kivárni a Kőbánya-Kispest megállóban a busz beállását. Ilyenkor vacogtam és imádkoztam. „Uram, áraszd ki rám Szentlelkedet. Brrr, brrr. Eleven tüzedet öntsd ki rám. Vac, vac. Jöjj, Szentlélek. Brrr, brrr. Jöjj, mennyei tűz, járj át engem. Vac, vac.” És így tovább. Tárgyilagosan meg kell mondanom, hogy semmiféle tűz-élményem nem volt. Fizikailag nem szabadultam meg a fázás kínjától. Mégis, talán jobb lett volna, ha imádkozás nélkül vacogok? Volt reménységem, és bizonyára nem volt a Szentlélek hívása hiába. A fázást túléltem, és el is fogadtam Istentől. Tűzáldozat helyett didergés-áldozatot mutattam be neki. Lehet, hogy a mennyei tűz kérése kicsit komikus volt részemről, de hiszen Isten szereti gyermekeit akkor is, amikor kicsit komikusan viselkednek. Ő tudta jól, hogy ennyi fázástól nem lesz semmi bajom. Talán a szándékom se volt egészen helyes, mert inkább a vacogás motivált, mint a Szentlélek eleven tüze utáni vágy. Ha azonban azért kérjük a mennyei tüzet, hogy növekedni tudjunk Isten szeretetében, helyes a szándék, és szabad meghallgatást remélnünk. Hogy meg ne fagyjunk a világ jégkatlanában, szükségünk van a pünkösdi lángra. „Adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle” (Lk 11,13).

Itt fölmerül a kérő ima problémája. Mint tudjuk, Urunk biztos meghallgatást ígér azoknak, akik hittel imádkoznak. „Mindazt, amit imádkozva kértek, higgyétek, hogy már elnyertétek, és meglesz nektek” (Mk 11,24). Vagy: „Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek” (Jn 16,23). Ugyanakkor mindnyájunknak vannak olyan tapasztalataink, hogy kértünk valamit Istentől, és nem kaptuk meg. Felületesen azzal szoktuk ezt magyarázni, hogy kérésünk nem felelt meg Isten akaratának. Ez azonban igen rosszízű elképzeléshez vezethet: mintha a kérő ima találgatás lenne. Ha sikerül eltalálnuk vele Isten akaratát, teljesül, ha pedig nem sikerül, akkor nem teljesül. Mivel pedig Isten imádságunk nélkül is meg tudja tenni, amit akar, fölmerül a kérdés, miért kell egyáltalán imádkoznunk. Nem A kis hercegben szereplő királyhoz válunk-e hasonlóvá, aki hajnalban napfelkeltét, este naplementét parancsol „alattvalóinak”, és azok pontosan „engedelmeskednek” neki? Ez az irónikus kérdés már pontosan jelzi, mi a hiba az imameghallgatás fenti értelmezésében. Ha az imát úgy képzeljük el, hogy saját akaratunk teljesítésére vesszük rá Istent, akkor az ima teljesen fölösleges, mert Isten abszolút, szuverén valóság és nem függ a mi imáinktól. Amikor a Bibliában Ábrahám vagy Mózes alkudozik Istennel és ráveszi terveinek módosítására, akkor antropomorf ábrázolásokkal van dolgunk. Isten akarata nem változik, és nem függvénye a mi akaratunknak. Mi úgy képzeljük, hogy imánk hat Istenre, utána pedig Isten hat a teremtett valóságra, és megvalósítja imánk tartalmát. Ez azonban nem így van. Mindig Isten a kezdeményező. Ő tudja, mit akar; ennek érdekében hat ránk, hogy imádkozzunk; utána pedig imánk (feltételezhetően az angyalok közreműködésével) hat a teremtett valóságra, és megvalósítja Isten akaratát. Mint Szent Ágoston mondja:

Maga az Úr mondta, hogy ahhoz imádkozzunk, aki mielőtt kérnénk, már tudja, hogy mire van szükségünk ... Urunk és Istenünk nem a mi akaratunkat szeretné ezzel megtudni, mintha előbb még nem ismerné, hanem éppen azt akarja, hogy imádságunkban tartósan foglalkozzunk kérésünkkel, hogy ezáltal majd be tudjuk fogadni, amit úgyis adni készül.

Ágoston tanítása szerint tehát a kérő imával Isten akaratának hullámhosszára állunk be, hogy rajtunk keresztül megvalósulhasson az ő – kérésünket megelőző – elhatározása. Csatornáivá válunk erejének, amelyet imánkon keresztül áraszt ki. A világot mozgató Akarat szabad eszközeiként imádságunkkal befolyásoljuk a teremtést. Figyeljük meg azt is, hogy Jézus semmi különbséget nem tesz a kérő és parancsoló formában elmondott ima között, feltéve, hogy van benne hit.

Bizony, mondom nektek: ha valaki azt mondja ennek a hegynek: »Emelkedj fel és vesd magad a tengerbe!«, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy megtörténik, amit mond, akkor az meg is fog történni. Azért mondom nektek: Higgyétek, hogy mindazt, amit imádkozva kértek, elnyeritek, és meglesz nektek (Mk 11,23-24).

Vagyis: az Istenhez intézett kérő ima egyúttal a teremtéshez intézett parancs. Érthető tehát, hogy az ilyen ima mindig teljesül, hiszen Isten elhatározását valósítja meg. Ez az imádság nem Istent manipulálja, hanem rajta keresztül Isten manipulálja a teremtést. Éppen fordítottja ez a mágikus beállítottságnak, amelyben az ember az istenséget próbálja manipulálni. Ha ez sikerül, akkor nem Istennel szemben sikerül, hanem démonokkal szemben, akik azért válnak az ember eszközeivé, hogy hatalmukba kerítsék. A keresztény imában azonban Isten használja az embert, és nem az ember használja Istent. Ezt fejezi ki az a követelmény, hogy a kérő imának hittel kell történnie. Ha Isten az aktuális hit karizmáját adja, amelyben elfogadjuk, hogy kérésünk az ő szándékát fejezi ki, akkor valóban biztosak lehetünk a kérés teljesüléséről. Ehhez azonban egyesülve kell lennünk Jézussal, hogy kérésünk egyúttal az ő kérése legyen. Ezt fejezi ki a János-evangéliumban megfogalmazódó követelmény, amely szerint „Jézus nevében” kell imádkoznunk, vagyis az ő személyében, mert az ókori keleti gondolkodásban a név a személyt jelenti. Bensőséges egységben kell lennünk az Úrral, hogy amikor imádkozunk, ő imádja bennünk az Atyát. Az ilyen kérő ima aztán teljesül, bármilyen rövid. „Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást” (Mt 6,7). A pogány gondolkodás manipulatív, az imádság mennyiségével mint súllyal akarja lenyomni az istenség mérlegét. Szabó Lőrinc a Tücsökzenében elbeszéli, hogyan imádkozott gyerekkorában családja szegénységének megszűnéséért:

Ezer miatyánkot mondok, ha kell –
míg meg nem áldasz, nem engedlek el!

Nem kapta meg a nagy gyémántot, amit kért. Hasonló tapasztalatról számol be Maugham is. Ugyanezt a panaszt hallom jámbor asszonyoktól: „Nem hallgat meg a Jóisten, pedig annyit imádkozom...” A manipulatív imának nincs esélye.

Miért biztat akkor Jézus, hogy kitartóan imádkozzunk? (Gondoljunk az igazságtalan bíró vagy az alkalmatlankodó barát példabeszédére.) Azért, mert, mint tapasztaljuk is, a Jézussal való egyesülés nem adatik készen, ennélfogva az aktuális hit karizmája is gyakran nagyon halványan, bizonytalan formában jelentkezik. Ezért kell elsősorban arra törekednünk, hogy az imádságban az Úrral találkozzunk és szeretetben egyesüljünk vele. Mint a Katekizmus mondja: „Kérésünk első meghallgatása abban áll, hogy az imádkozó szív átalakul.” A panaszkodó jámbor asszonyok minden bizonnyal több meghallgatást tapasztalnának, ha tartózkodnának mások szidalmazásától és, mondjuk, nem szólnák meg a menyüket. „Amikor ... felálltok, hogy imádkozzatok, bocsássátok meg, ha valami sérelmetek van valaki ellen, hogy a ti Atyátok is, aki a mennyekben van, megbocsássa nektek vétkeiteket” (Mk 11,25). A kitartó ima indoklásához tartozik az is, hogy a hegyek nem mindig mozognak gyorsan. Türelemre, állhatatosságra, vissza nem vont bizalomra van szükség.

Ebből kiviláglik, hogy a kérő ima hatékonyságának titka nem a mennyiségben vagy bármilyen imatechnikában rejlik, hanem abban, hogy szívünk mennyire egyesült Jézussal. Amit Teréz annyira hangsúlyoz, hogy az imádságban meg kell fontolnuk, ki is az, akivel beszélünk, voltaképpen a dicsőítő ima alapvető jelentőségét emeli ki. Meg kell fontolnunk, hogy Isten kicsoda, és az ő végtelen szentségének kifejezésre kell jutnia életünkben: „Szenteltessék meg a te neved.” Ez az első és legfontosabb kérés az Úr imájában. Ha tehát időt töltünk az Úrra irányított összeszedettségben, s közben talán mondunk is néhány szót arról, hogy imádjuk, csodáljuk és szeretjük őt, hogy hálásak vagyunk mérhetetlen jóságáért és viszonozni próbáljuk ingyenes ajándékait, ez imaéletünk lényege lesz, amit alkalmilag kiegészíthetünk a Dicsőség, a Szent vagy vagy a dicsőítő zsoltárok szövegével. A nyelveken való imádkozás is nagyon alkalmas eszköze a dicsőítésnek.

A dicsőítés légkörében aztán gyakran megtörténik, hogy a Szentlélek átveszi imádságunk irányítását. Közös imaösszejöveteleken nagyon fontos ez, de ugyanígy előfordulhat egyéni imában is. Ilyenkor habozás nélkül lépjünk ki előre megtervezett sémáinkból. Ha a Szentlélek az Úrral való szótlan együttlétre vezet, mint már mondottam, fogadjuk el azt, amíg csak tart; ha kérések bukkannak elő szívünkből, mondjuk ki kéréseinket; ha dicsőítő imák vagy énekek jönnek ajkunkra, engedjünk a késztetésnek. Itt nem valami rendkívüli kegyelemre gondolok, hanem arra a közönségesre, ami fantáziánkon és intuíciónkon keresztül érkezik, mindazonáltal több-kevesebb bizonyossággal a Szentlélektől van. Ilyenkor le kell tenni a Szentírást, bátran félre lehet tenni a rózsafüzért, hacsak nem vagyunk kötelezve elvégzésére; utóbbi esetben is jobb későbbre halasztani; ilyenkor kapjuk a vezetéseket, a prófétai ösztönzéseket, Istennel összekötött sorsunk új és új kalandjait. Félre ne értsük, nem igényelhetjük magunknak az isteni vezetés vagy szózat tévedhetetlenségét, de örvendezhetünk a játékos szabadságnak, amely megnyílik előttünk. Isten táncba visz bennünket.

Perdülj, perdülj, Szulamit!
Perdülj, perdülj! Hadd nézzünk!
Mit akartok nézni Szulamiton?
Csak nem a tábori körtáncot?
(Én 7,1)

A Szentléleknek ez a szabadsága kiárad életünk minden területére. Indokolatlan előítélet, hogy földi vagy anyagi dolgokért nem szabad imádkozni. Jézus belefoglalta a Miatyánkba a mindennapi kenyeret, éppúgy, mint Isten országának eljövetelét, s ha valaki anyagi gondjaiért, betegségekből való gyógyulásért, állásért, lakásért vagy sikeres családalapításért imádkozik, ez éppúgy része lehet Istennel töltött idejének, mint a dicsőítés, hálaadás vagy a bűnbánat. Csak legyen a maga helyén, az Istennel való kapcsolatnak alárendelve. Ne feledjük, az első kérés: „Szenteltessék meg a te neved.”

Minden legyen alárendelve az Istennel való kapcsolatnak. Szomorú visszaélés, ha az imádság meddő önvizsgálatba vagy a problémáinkon való tépelődésbe fullad. Az Imádottunkkal való együttlét lényege, hogy rácsodálkozunk az ő szépségére, és magunkba isszuk azt.

akit imádok fény és látomás
akit imádok örvénylő zene
akit imádok villámló varázs
akit imádok a tűz szelleme

akit imádok felhő és galamb
akit imádok holdfény a havon
akit imádok vakmerő kaland
akit imádok édes nyugalom

akit imádok mélyebb mint a csönd
akit imádok naponta kiált
akit imádok élő sziklatömb
akit imádok érti a halált

akit imádok vérzik és kacag
akit imádok titkaimba néz
akit imádok boldog virradat
remegő mámor égő ölelés

Kőszál rejtekében

Az Istenben elmerült lélek élete nem változatlan békesség és zavartalan gyönyörűség. Mint már röviden megemlékeztem róla, a krisztusi élet harc. Harc, de nem emberi erők ellen; mint az efezusi levél mondja, nem a „vér és a test” ellen.

Erősödjetek meg az Úrban és az ő hathatós erejében! Öltsétek fel Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög cselvetéseivel szemben. Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen. Vegyétek fel tehát Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, s megállhassatok, mert mindent megtettetek. Úgy álljatok tehát, hogy derekatokat övezzétek fel igazsággal, s öltsétek magatokra a megigazulás vértjét! Lábatok saruja legyen a béke evangéliumának hirdetésére való készség. Mindezekhez vegyétek a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, vagyis az Isten igéjét (Ef 6,10-17).

Péter első levele pedig így figyelmeztet bennünket:

Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el. Erős hittel álljatok neki ellen (1Pt 5,8-9).

A bukott angyalok vagy démonok, és fejedelmük, az ördög vagy sátán, nem mitológiai figurák, hanem félelmetes valóságok. Jézus második eljöveteléig hatalmuk van a földön, hogy az embert támadják és ártsanak neki, bár mindig csak abban a mértékben, amennyire Isten megengedi; ő ugyanis nem enged bennünket erőnkön fölül megkísérteni. „Isten hűséges, és nem engedi meg, hogy erőtökön felül szenvedjetek kísértést, hanem a kísértéssel együtt a szabadulást is megadja, hogy elviselhessétek” (1Kor 10,13). A győzelemhez azonban szükséges a Jézus Krisztusba vetett hit. Ő a kereszten már győzelmet aratott a sötétség hatalmai fölött, s ha hittel ebbe a győzelembe kapcsolódunk, a sátán nem tud erőt venni rajtunk.

A lélek mélye, ahol a szabad elhatározások születnek, nem hozzáférhető a démonok számára; csupán a test és lélek határterületén, a pszichén keresztül próbálhatják befolyásolni. Egyedül a halálos bűn helyezi az emberi személyt mindenestül a sátán hatalma alá. Ezért az ő legfőbb célja az, hogy halálos bűnbe vigyen bennünket, amely Isten elveszítéséhez, örök kárhozathoz vezet. De igyekszik egyéb módokon is ártani; ott támad, ahol csak tud, éspedig nagy ravaszsággal, perverz intelligenciájának teljes bevetésével.

A bűnön kívül a sátán és a démonok minden egyéb befolyása kizárólag a testre vagy/és a pszichére terjedhet ki.

Fokozata szerint hármas lehet:

1.) a démonnak nincs hatalma az ember fölött, de megpróbálja megszerezni: ez a démoni támadás (circumsessio);

2.) a démon már valamilyen hatalmat gyakorol az ember fölött, de az ember személyisége még nem szorul háttérbe: ez a démoni behatolás (obreptio);

3.) a démon olyan erős hatalmat gyakorol az ember fölött, hogy az ember személyisége háttérbe szorul a démoni személyiség mögött: ez a démoni megszállás (obsessio).

Mindezeknek további aleseteik vannak, amelyeket Kerub c. könyvemben részleteztem. A démoni behatolást szokás megkötözöttségnek is nevezni, ám ezt a kifejezést részemről nem szívesen használom, egyrészt mert modoros (miért nem egyszerűen kötelékről beszélnek?), másrészt pedig, mert a harmadik fokozatra jobban illik, mint a másodikra: a megszállt ember az, aki igazán meg van kötözve. A második fokozatra az jellemző, hogy a démon már nemcsak kívülről támad, hanem belülről is, személyiségünk egy részterületét már hatalmában tartja, de az eredeti személyiség még érvényesül, a démon csak gyöngíteni tudja szabadságunk érvényesülését, megszüntetni nem.

A megszállottság – Istennek hála, ritkán előforduló – eseteivel itt nem foglalkozunk, ezekről a Kerubban írtam. Foglalkoznunk kell azonban a démoni támadás és behatolás jelenségeivel; ezekkel a lelki életet élő embernek feltétlenül számolnia kell.

Démoni támadásról akkor beszélünk, ha a gonosz léleknek semmiféle hatalma nincs rajtunk, de nyugtalanít, zaklat, bűnre csábít, hogy mégiscsak hatalomhoz jusson fölöttünk. Tipikus jelenség például, hogy az imádkozó ember fejében istengyalázó gondolatok kezdenek rajzani. Ő maga nem akar káromkodni, semmi sem esik távolabb tőle, de ezek a gondolatok megzavarhatják, szorongást kelthetnek benne; azon kezdhet töprengeni, nem egyezett-e bele a káromlásba és így nem esett-e súlyos bűnbe. Különösen gyakori ez a jelenség olyankor, amikor valaki szentáldozásra készül, főképpen, ha már beállt az áldozók sorába. „Ki kell lépned a sorból és visszamenned a helyedre – sugallja ilyenkor a hazugság atyja – , mert halálos bűnben vagy, nem szabad áldoznod.” Az illető ezt persze nem meri megtenni, hiszen nevetségessé válna, meg aztán érzi valahol, hogy amit a kísértő súg, az nem reális, hogy aggályai megalapozatlanok; mégis rossz érzésekkel fogadja az Úr testét, és nem nyugszik, amíg meg nem gyónja, hogy talán szentségtörően áldozott. Ezzel a gonosz lélek elérte célját, sikerült megzavarnia az Úrral való egyesülés örömét, sőt máskor talán azt is ki tudja vinni, hogy áldozata távol maradjon az Oltáriszentség vételétől.

Nagyon világosan le kell azért szögeznünk, hogy hasonló esetekben az illető semmiféle bűnt nem követett el, az istenkáromló gondolatok nem az ő szabad döntéséből fakadtak, hanem a gonosz lélek zaklatásai voltak. Az igazi kísértés nem is a káromkodásra szólt, hanem a félelemre. Ilyenkor az egyetlen helyes viselkedés: nem ijedezni, nem hallgatni a félelem hangjára. Természetesen megpróbálhatjuk elzavarni a kísértőt: „Káromlás lelke, távozz Jézus nevében” vagy hasonló szavakkal; de nem biztos, hogy ez azonnal sikeres lesz, és az eredmény mindenképpen viaskodás lesz az Istennel való egyesülés békéje helyett. Sokkal helyesebb pozitív szavakat mondani, például: „Szeretlek, Uram”, „Jézusom, tied vagyok”, és a démoni támadással semmit sem törődni. Feltétlenül menjünk áldozni, nincs okunk rettegni attól, hogy elveszítettük a kegyelmi állapotot. Az ilyen aggodalmakat vessük meg, mert a gonosztól származnak.

Amikor kevésbé drámai a helyzet, és imádságban együtt vagyunk az Úrral, megtehetjük, hogy megtiltjuk a gonosz lelkeknek a zaklatást, Jézus nevében és Jézus vérének erejével, s egyúttal kérjük az Urat és a szent angyalokat, hogy vegyenek körül bennünket oltalommal. Ne ijedjünk meg azonban attól, ha az ilyen szabadító imádság nem lesz azonnal hatékony, hanem csak fokozatosan. Mint már említettem, a hegyek gyakran csak lassan mozdulnak el. A démon makacs, kitart, amíg imádságunk túlereje nem kényszeríti állásainak feladására. Az erős fegyveres őrzi házát, amíg a nála erősebb el nem veszi fegyverét. Semmiféle alku vagy kiegyezés nem lehetséges a tisztátalan lelkekkel, kizárólag a könyörtelen túlerő használ, márpedig imádságunk ereje csak fokozatosan növekszik a kellő szintre. Az imát nyugodt hangon végezzük, a gonoszt ne szidalmazzuk, viszont ne is inogjunk és ne habozzunk. Pszichikailag érezhetünk bizonytalanságot, de szavaink legyenek határozottak, a hit hatalmát fejezzék ki. Mint a Péter-levél tanít, erős hittel álljunk ellen az ördögnek. „Jézus legyőzött téged, tudod, hogy veszítettél, távozz.”

Bárkinek szabad így imádkoznia? Igen, bárkinek, aki Jézushoz tartozik. Vigyázzunk azonban: tegező formában csak akkor szólíthatjuk meg a démonokat, ha egyedül vagyunk vagy csak csöndben, magunkban imádkozunk. Ha mások jelenlétében hangosan tennénk, az már exorcizmus volna, amire az Egyház törvényei szerint nincs felhatalmazásunk. Ilyenkor is megtehetjük viszont, hogy harmadik személyben imádkozunk a démon távozásáért: „Mennyei Atyám, Jézus nevében és az ő drága vérének erejében hittel kérlek, távozzon el tőlem a káromlás lelke és minden más tisztátalan lélek.” Az Istenhez intézett kérésként saját szavainkkal elhangzó szabadító imát az Egyház nem tekinti hivatalos exorcizmusnak, hiszen akkor a Miatyánk is tilos volna: „Szabadíts meg a gonosztól.” Minden hívőnek szabad és szükséges is a gonosz hatalmak távozásáért imádkoznia.

A káromló gondolatok jelensége csak egyik esete a démoni támadásnak. Vannak külső támadások is, amikor például – bármilyen nehéz is elhinni – a démon kővel hajigál, vagy felhív valakit telefonon. Ám az ilyen mutatvány ritka és nem is túlságosan veszélyes. Ilyen támadások ellen hatékony fegyver a szenteltvíz, azt nem állja az ördög. Sokkal súlyosabb formája a támadásnak a belső kísértés, amikor a psziché hajlandóságát fölhasználva a démon bűnre ösztönöz. Előfordulhat, hogy valakit buzgó imádság közben szexuális kísértések rohannak meg. A gonosz ezzel meg akarja zavarni és elfordítani Isten imádásától. Ilyenkor nem szabad megrémülni, és folytatni kell az imádságot. Ugyanakkor azonban azt is látnunk kell, hogy a kísértés ebben az esetben csak részben származik a bukott angyaltól. Alapja saját pszichénkben van, amelyet át- meg átjárnak a rendetlen vágyak. Mint Keresztes Szent János hangoztatja, a kezdők imájában mind a hét főbűn jelen van. Az ú. n. főbűnök voltaképpen nem bűnök, hanem a bűnök pszichológiai gyökerei, árnyékszemélyiségünk tulajdonságai, az emberi lélek mélyén megbúvó bűnös hajlamok. Ezek egyike a kéjvágy, vagy klasszikus néven bujaság. Amíg a belénk öntött szemlélődés utáni vágyat az érzéki élvezetkeresés diktálja, bizony a kéjvágy érvényesül bennünk, és nem az Isten iránti tiszta szeretet. Ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem szeretjük Istent, de igenis jelenti azt, hogy az Isten iránti szeretetünknek még keresztül kell mennie az önmegtagadás, a lelki szárazság és egyéb szenvedések tisztítótüzén, amelyek során megtanuljuk őt önmagáért szeretni. Ugyanígy az emberszeretet is magában hordja kezdetben a tisztátalanság csiráit, s egy szelleminek indult lelkiatya-lelkileány viszony könnyen megy át érzéki férfi-nő kapcsolatba, ha nem használunk erélyes óvintézkedéseket. A sátán tervezi ezeket a kisiklásokat és megszervezi a csapdákat, de a bűnök gyökere bennünk van, ezeket a problémákat pusztán szabadító imával nem lehet megoldani. Önfegyelmet kell gyakorolni, és elszenvedni a tisztulás fájdalmát.

A démoni támadás után most szemügyre vesszük a démoni behatolás jelenségét. Erről akkor beszélünk, amikor az ember eredeti személyisége még érvényesül, de valamilyen testi vagy pszichikai területen már a démon uralkodik. Folytatva a káromló gondolatok példáját, tudnunk kell, hogy ezek elsősorban azokat zavarhatják meg, akik alkatilag hajlamosak a kényszerességre. Amennyiben a kényszeresség olyan mértékben eluralkodik az emberen, hogy a lelkiismeret egészséges értékítéleteinek helyét kényszeres félelmek veszik át, megszületik az aggályosság jelensége. Ez a kényszerneurózis egy formája, de egyszersmind tipikus esete a démoni behatolásnak is. A bukott angyal eltorzítja a lelkiismeret ítéleteit, félelmek, szorongások veszik át az uralmat, s miközben pszichiátriai jelenséggel állunk szemben, mögötte ott van a hazug lélek, amely a szerető Isten arcát félelmes szörnnyé torzítja, akitől rettegni kell. Az aggályos ember nem mer áldozni, irreális bűnöket gyónik, a kóros bűntudat úgy áll benne, mint az éles kés. A szabadító ima ilyenkor önmagában nem elég, belső gyógyulásra is szükség van, amit csak azzal lehet elérni, ha a szenvedő megtanul kényszeres félelmei ellen cselekedni: bátran járulni szentáldozáshoz, elhagyni gyónásából a szorongás-diktálta elemeket, akár még azon az áron is, hogy valódi bűnöket se gyónik meg (ami egyébként nem valószínű, mert az aggályos nem elég szabad arra, hogy halálos bűnt kövessen el). Isten nem a bűnvallomás teljességét kívánja az ilyen lélektől, hanem a feltétlen bizalmat és a lelkivezetőnek való készséges engedelmességet. Igen, „engedelmességet”, mert bár a lelkivezető nem elöljáró, ilyenkor más nem segít. Aki nem tud szót fogadni és a lelkivezető értékítéletét tenni saját értékítélete helyébe, megmarad betegségében. A gőg a veszte.

Az aggályosság csak egyetlen példa. A démoni behatolásnak számos formája van, testi és lelki problémák, nyugtalanságok, félelmek, álmatlanság, kényszerek. Különösen kiteszi magát ezeknek az, aki okkult dolgokkal, mágiával foglalkozik. Ezek démoni hatalmakkal hozzák kapcsolatba, amelyek behatolnak pszichéjébe és lerombolják életének harmóniáját. Ellent kell mondani a mágiának, mintegy fölmondani az ördöggel kötött szövetséget, megsemmisíteni a mágikus könyveket és tárgyakat, bűnbánatot tartani és szabadító imát végezni. Jó, ha csoport imádkozik az ilyen személyért. Nagyon valószínű, hogy egyszeri imádság nem lesz elegendő, a démonok megkísérlik a visszatérést, és a mágikus magatartásnak is maradnak bizonyos mozzanatai a lélekben, amelyeket fokozatosan kell felszámolni. Ha valaki a mágiával való szakítás után őszinte, mély imaéletet kezd, a Szentlélek fokozatosan rá fog mutatni a még tisztázandó területekre. Bizony, harc ez, amelyben nem is mindig kerülünk egyhamar felül, de minthogy Jézus Krisztus már teljes győzelmet aratott a kereszten, számunkra is csak idő kérdése a végső győzelem.

Ezek után más szemmel fogjuk nézni az imádkozó ember magányát. Az imádás csöndjéből isteni erők törnek fel, amelyek kiáradnak a világra és visszaszorítják a sátán hatalmát.

A Sir Hasirimban a Vőlegény így szólítja a menyasszonyt:

Te, galambom a sziklaüregben,
a kőszál rejtekében,
hadd lássam arcodat,
hadd halljam hangodat!
mert a te szavad édes,
és oly bájos az orcád!
(Én 2,14)

Közvetlenül ezután pedig a rókák elleni harcra való felszólítás következik:

Fogjátok el nekünk a rókakölyköket,
mert feldúlják a szőlőt,
pedig a szőlőnk már virágzik!
(Én 2,15)

Harc ez; a szőlőnket dúló rókakölyköknek se szeri, se száma; de ezt a harcot nem kapkodva, lihegve, békétlenül kell megvívnunk, hanem a sziklaüregben, a kőszál rejtekében fészkelő galamb békességében. „Hadd halljam hangodat!” A vadgalamb búgjon, az ember imádkozzék, mindenekelőtt dicsőítse Istent, és a keselyűként lecsapó ellenséges erőket szét fogja szórni a Szentlélek szele.

Ezt a helyzetet írja le Búgó, bűvölő c versem, amelynek mottója is ez: „Te, galambom a sziklaüregben, a kőszál rejtekében” (Én 2,14).

Búgó, búvó, bűvölő –
honnan hív a hang?
Szirt szorítja, sziklakő,
vérző vadgalamb,
halkan hódít, hívogat,
kínja érti kínomat,
búgó, bűvölő.

Komor égen keselyűk,
komor szíven árny,
kondor-karmok mindenütt,
rejtőzz, gyönge szárny –
föl ne röppenj, vadgalamb,
karmok várnak fönt, alant,
komor keselyűk.

Búgj csak, bújj csak, vadgalamb,
varázslat a dal –
sziklaszirtben szél fogant,
támad a vihar –
szárnya-tépett keselyűk
menekülnek mindenütt,
labdázik a szél velük,
búgj csak, vadgalamb.

Kerestem őt, de nem találtam

A fájdalmat is vállalni kell – Az elkésett ajtónyitás – A szeretet előkelősége –
Ragaszkodás kényelmeinkhez – A menyasszony éjszakája és a Vőlegény éjszakája –
Prosperity gospel? – Az érzéki rész sötét éjszakája – A szellemi rész sötét éjszakája –
Valaminek szakadnia kell

Sokat beszéltem arról a jelenségről, amikor Isten imádása élvezettel jár. Tisztáztuk azt is, hogy ez az élvezet nem célja, hanem csak eszköze a lelki életnek. Csakis akkor szabad keresnünk vagy kérnünk, ha készek vagyunk le is mondani róla, és ahogy Keresztes Szent János mondja, „sötét hitben”, „a lélek sötét éjszakájában” haladni előre az Istennel való egyesülés, vagyis a teljes boldogság felé. Aki valóban imádja Istenét, az a fájdalmat is vállalja érte. Egyszer már céloztam arra, hogy az Énekek énekében a menyasszony kétszer keresi a Kedvest az éjszakában. Első alkalommal hamarosan megtalálja (Én 3,1-4). A második alkalom azonban nem végződik ilyen kedvezően. Idézem a teljes összefüggést:

Aludtam, de szívem ébren volt.
Hallga! A kedvesem zörget!
»Nyiss ki nekem, húgom,
kedvesem, galambom, szeplőtlenem!
Mert a fejemet harmat lepi,
és fürtjeimet az éjjel nedűje.«
»Köntösömet már levetettem,
hogy öltsem fel újra?
Lábamat már megmostam,
hogy sározzam be ismét?«
Kedvesem benyújtotta kezét a résen,
s erre bensőm felindult.
Felkeltem, hogy ajtót nyissak kedvesemnek,
de ő már elfordult és távozott.
Szinte elalélt lelkem a szava miatt!
Kerestem őt, de nem találtam többé,
hívtam, de nem adott választ.
Ott találtak engem a várost járó őrök;
ütöttek, sebesre vertek,
elvették tőlem leplemet a falak őrei.
Kérlek titeket, Jeruzsálem leányai!
Ha rátaláltok kedvesemre,
mondjátok meg neki,
hogy beteg vagyok a szerelemtől!
(Én 5,2-8)

Az első, amit ezzel a részlettel kapcsolatban le kell szögeznünk, az, hogy nem erköcsi tanítást kell keresnünk benne, amint azt korábban is megállapítottuk az Ószövetség gyönyörű szerelmi énekével kapcsolatban. Ebben a költeményben maga a szerelem az érték, s ha ezt Isten és az ember szerelmére értjük, nincs okunk fennakadni a menyasszonyt éjszaka látogató Vőlegény viselkedésén; Istennek bármikor joga van belépni életünk legbenső rejtekébe is. Hasonló megállapítás, hogy nem a szöveg eredeti funkciója érdekel bennünket, ezért nem is foglalkozunk azzal a feltevéssel, hogy az őseredeti kontextusban talán egy pogány mítoszról volt szó, egy halott isten kereséséről, s az őrök akár az alvilág őrei is lehetnek. A monoteizmus teológiai összefüggésében, amelyben mi olvassuk, az Istent imádó ember állapotáról van szó, aki földi ragaszkodásainál elidőzve elmulasztja a Kedves látogatását, ezért elhagyottan kell bolyongania az éjszakában. Ugyanakkor az alélt vágyakozás, amellyel a menyasszony a Kedvest keresi, nagyon emlékeztet a misztikusok állapotára, amikor a földi örömökről már lemondtak s a mennyei örömöket még nem tapasztalják, csak egy fájdalmas epedést a Végtelen Szeretet után, akit óhajtanának mindörökre birtokolni, mert nélküle számkivetettként járnak a földön. Már nem élvezik a világot, de még nem élvezik Istent. A kettősséget jegyezzük meg: előfordul, hogy az ember saját mulasztása folytán kerül lelki sötétségbe, de előfordul az is, hogy a sötétben való bolyongás egy nélkülözhetetlen fejlődési fok, földi tisztítótűz, amin okvetlenül keresztül kell mennie a léleknek az Istennel való egyesülés útján.

Amennyiben valaki saját hibájából került sötétségbe, feltétlenül az elkövetett hibát kell korrigálni. Jól értsük meg: ez csak egy lehetőség a sok közül. De a menyasszony kényelmes kifogásai a szövegben meglehetősen világosan figyelmeztetnek, hogy a Kedves tovább haladhat, egyszerűen mert késedelmeskedtünk kopogtatását komolyan venni. Korábban saját életemből is elbeszéltem két hasonló esetet. Isten látogatásait nagyon készségesen kell fogadnunk, ha ezt elmulasztjuk, az következményekkel jár. Szeghy Ernő beszéli el valahol egy hölgy élményét, akinek megjelent Jézus, s ő átkiáltott a másik szobába a nővérének: „Gyere, nézd, itt az Úr Jézus!”, de erre a látomás azonnal eltűnt, s többet nem jelentkezett. Istent nem lehet bekeríteni. Van egy fiatalkori versem, amelynek körülbelül hasonló a tartalma, jóllehet amikor írtam, húszegynéhány évesen, még korántsem láttam mindezt ilyen világosan. A vers nem annyira misztikus tapasztalatot ír le, mint a világias ember tapasztalatát, aki elmulasztja az isteni Szeretet látogatását. Címe: Spirituálé.

Sárga üvegből volt a hold,
a pálma törzse meghajolt,
lábak nyomát rajzolta ki
a homok: itt jár valaki –

Tizenegy óra lehetett,
patak mentén a Szeretet
némán osont, nincs senkije,
keressük, itt kell lennie –

feldíszítettem házamat,
jó dolga lesz, ha itt marad –
reggel lesz, félek – itt a sás,
üres bozót és semmi más –

Krokodiltestű istenek
nyögdécselnek a part felett,
hasukon iszap és moszat,
reggel övék az áldozat –

Árnyad se volt, arcod se volt,
testeden átsütött a hold,
suhantál, nem mentünk veled,
szívünk kígyója tekereg.

Sokan panaszkodnak azért, hogy Isten olyan megfoghatatlanul jár a világban, hogy szótlanul eloson az éjszakában, hogy nem mutatja meg kényszerítő erővel hatalmát. De ezek nem értik Isten szeretet-mivoltát. A szeretet nem kényszerít, nem hengerel le, a szeretet előkelő, ha nem kell nekünk, szemrehányás nélkül tovább megy. Viszont nem is bánhatunk úgy vele, mintha rabszolgánk lenne, akinek kezünk intését kell lesnie: „Most gyere, most vagyok hajlandó szóbaállni veled.” Ha benyújtja kezét a résen, az a pillanat egyszeri és nem tér vissza többet. Jeruzsálemet egyszer meglátogatta az Úr, és Jeruzsálem nem ismerte föl látogatásának idejét. Az Úr templomát akkor lerombolták, s Ő, aki harmadnapra fölépítette azt, saját testének templomát építette föl (vö. Jn 2,19), és ez a templom nem lokalizálható többé – aki figyel a Szeretet látogatására, annak mindenütt ott van, de aki nem figyel, sehol nem találja. Az európai középkor még megpróbálkozott vele egyszer, hogy az egész társadalmat az Úr látható és fogható templomává tegye, de ez nem sikerült. Az újkori pluralizmus világában ismét alig észrevehetően suhan az isteni Szeretet, a közfelfogás elképesztő hazugságokat fogad el magátólértődően Isten Egyházáról, a szinkretizmus visszahozza a pogányságot, krokodiltestű istenek nyögdécselnek a part felett, és nekik jut az áldozat. Viszont rendkívüli érték, ha valaki ilyen körülmények között is az Egyetlent választja, s az Ő kopogtatására késedelem nélkül ugrik föl fekvőhelyéről. Hiábavaló kísérlet a politikai kereszténység, a középkor teokratikus modelljének visszahozása. Isten ma azok szívében lakik, akik engedik, hogy életüket csöndben forradalmasítsa.

Ennyit a társadalomról általában. Ám ha valaki már az igaz Isten mellett döntött, még mindig elkövetheti a menyasszonynak azt a mulasztását, hogy késedelmesen nyit ajtót a Kedvesnek, mert ragaszkodik apró kényelmeihez. A karizmatikus megújulásban, mint már szóltam róla, igen gyakori az a jelenség, hogy valaki közös imákon áradó gyönyörűséggel tapasztalja a Szentlélek érintését, s ez a tapasztalat egy ideig folytatódik életében. Lelkesen jár imaösszejövetelekre, azokon élvezi Isten közelségét, de a figyelmeztetések ellenére se kezd komoly személyes imaéletet. Ahhoz meg kellene változtatnia napirendjét, talán egy negyedórával korábban kellene fölkelnie, vagy le kellene mondania az esti filmnézésről. Ezt a kényelmetlenséget nem vállalja, egy idő múlva aztán már a közös imaösszejövetelek Szentlélek-élménye is kifakul életéből. Ilyenkor fűhöz-fához szaladgál, vissza akarja hozni az elszalasztott pillanatot, ahelyett, hogy elfogadná: saját hibájából egy darabig sötétségben kell járnia, és ott imádnia Istent, aki a sötétségben is jelen van. Máskor komolyabb erkölcsi problémák lépnek föl, egy fiatal szerelmi kapcsolatba bonyolódik, partnerének értékrendjét az isteni Partner értékrendje fölé helyezi, a kéjvágy legyőzi a tisztaság erényét, s ő elkezd megosztott szívvel élni, vitatkozva, hogy ugyan mi rossz van a házasság előtti szexuális életben. A Végtelen Szeretet pedig csendben tovább megy.

Vegyük észre, hogy a Kedvest elkésve kereső menyasszony története voltaképpen nincs befejezve az Énekek énekében. A következő fejezetben már újból megvan a Kedves, de nincs szó arról, hogyan került meg. Amikor a lányt megverik az őrök (nyilván mert prostituáltnak nézik) és elveszik leplét, ott áll sebeivel a mérhetetlen, magányos éjszakában (Jó Csönd-Herceg és a mozdulatlan biliárdgolyók éjszakájában), és itt elszakad a film. A következő versben, mint idéztem is, a menyasszony már a kórushoz fordul, Jeruzsálem leányaihoz, hogy segítsenek keresni Kedvesét. De ez már nyilvánvalóan egy másik jelenet, az elhagyottság éjszakájában nincs kórus, csak feneketlen sötétség. A képi asszociáció menthetetlenül egy másik sötétséghez vezet bennünket, a Golgota sötétségéhez, amelyben a leplétől megfosztott, sebektől borított Vőlegény hull alá az Istentől való elhagyottság sötétségébe. Voltaképpen ugyanarról a sötétségről van szó: Isten szállt alá az Istentől elhagyott ember kiúttalan éjszakájába. Az a filmszakadás az elbeszélésben nem véletlen, hanem a Szentlélek üzenete. Éppen a filmszakadásban van jelen a Vőlegény. Ahol minden szakad, ahol a határok leomlanak, ott tör be a véges valóságba a Végtelen.

Ezen a ponton érthetjük meg, miért beszél Keresztes Szent János a lélek sötét éjszakájáról úgy, mint az istenkeresés szükségképpeni fázisáról. Istent nem lehet pusztán ajándékainak élvezése útján megközelíteni. Szükséges, hogy az ember lemondjon a teremtett dolgokhoz való ragaszkodásról. Ez nem azt jelenti, hogy minden kereszténynek sáskán és erdei mézen élő aszkétává kell lennie. A teremtett értékeknek és az egészséges életörömnek megvan a helye Isten országában. Gondoljunk a kánai lakodalmon borról gondoskodó Jézusra. Viszont a kereszténynek késznek kell lennie bármit, ha kell, az életét is odaadnia Istenért. Egy ilyen készség pedig csupán komoly gyakorlással, tényleges elszakadások útján alakulhat ki. Birtokolhatunk valamennyit a teremtett javakból, legyenek anyagiak vagy szellemiek, természetesek vagy természetfölöttiek; de el kell fogadnunk, hogy amennyiben elveszítjük azokat és üresség marad a helyükön, ebben az ürességben is jelen van a Végtelen. Amikor a menyasszonyt véresre verik, ezzel nem fosztják meg a Vőlegénytől; amikor elveszik a leplét, ezzel nem fosztják meg a Vőlegénytől; mint Avilai Szent Teréz mondja, „Isten egyedül elég”. Ezért kell gyakorolnunk magunkat a lemondásban. Önmegtagadás nélkül lehetetlen követni a keresztjét hordozó Jézust.

A pünkösdi tapasztalat kitermelte az ú.n. prosperity gospelt, a siker-evangéliumot, amely szerint Isten megáldja azokat, akik hozzá tartoznak, tehát a hívő sikeres üzletre, vagyonra és jó egészségre számíthat. Ez így nem igaz. Van benne igazság, és ezt nem árt a szabvány-katolikusoknak megfontolniuk: igenis lehet eredményesen imádkozni vállalkozások sikeréért, anyagi gondok megoldódásáért, betegségek gyógyulásáért, ezek a témák nem tabuk az imádkozó keresztény számára. Másrészt azonban a prosperity gospel hirdetőinek nem volna szabad megfeledkezniük arról, hogy a vérző, mezítelen Jézus szerezte számunkra az üdvösséget, és a nyolc boldogság szelleme ellene mond a siker-evangéliumnak. Igenis boldogok a szegények, a szelídek, az üldözöttek. Ahogy a középkornak nem sikerült társadalmi berendezkedéssé alakítani az evangéliumot, ugyanúgy az ószövetségi gondolkodású karizmatikusoknak se sikerülhet virágzó üzletet alakítani belőle. Isten transzcendens, valahányszor be akarjuk fogni e világ kategóriáiba, kiszökik a kezünkből és eltűnik az éjszakában.

Isten megközelíthetetlen világossága nem azonos e világ fényeivel. Ezeknek a fényeknek ki kell húnyniuk, hogy Isten világossága fölragyoghasson életünkben. Itt nem csupán az érzékek aktív éjszakájáról van szó, amikor mi magunk gyakorlunk önmegtagadást, hanem az érzékek passzív éjszakájáról is, amikor Isten bocsát ránk szenvedést. Ez annyiban nehezebb, hogy nem tőlünk függ, mikor ér véget. Minden szélsőséges karizmatikus tanítással szemben le kell szögeznünk, hogy Isten erre a betegséget is felhasználhatja. Van betegség, amelyben Isten azáltal dicsőül meg, hogy megmutatja a kérő imádság gyógyító hatalmát, de van olyan betegség is, amelyben Isten azáltal dicsőül meg, hogy a beteg türelmesen elviseli a szenvedést, a szenvedő Jézussal egyesülve. Nincsenek sablonok. Viszont a Szentlélektől vezetett szív meg fogja ismerni az Úr gondolatait, és mindkét esetben helyesen fog imádkozni. A démonok vereségéért minden esetben imádkozhatunk, de ha az Úrnak úgy tetszik, hogy az őrök megverjenek bennünket, akkor azt el kell viselni. Jézust is megverték. A démon veresége ebben az esetben a fájdalommal és félelemmel szemben gyakorolt fölényünkben lesz nyilvánvalóvá, mint ahogy a keresztényüldözőkről olvassuk, hogy gyakran megszégyenítette őket a vértanúk állhatatossága. Szent Lőrinc diakónus állítólag azt mondta az őt tüzes rostélyon élve megsütő hóhéroknak: „Megfordíthattok, ez az oldalam már megsült.” Morus Szent Tamás is tréfált a vérpadon: „Egy pillanat, előre veszem a szakállamat, nehogy azt is levágd. A szakállam nem lehet részes felségárulásban.” Ilyen jellemek nem egy pillanat alatt születnek, akik erre képesek, már sok kínt és félelmet meghaladtak.

Az érzéki rész éjszakáján kívül az isteni Vőlegényt kereső lelket még a szellemi rész éjszakája is várja. Ennek is van aktív része, amennyiben lemondunk énünk önkényéről és alázatosan legutolsók akarunk lenni. Ez, bár Jézus világosan megkívánja, egész fantasztikusan nehéz dolog. A formális szerénykedésnek semmi köze hozzá, sem a szolgai meghunyászkodásnak. Az alázatos ember is lehet öntudatos, határozott, ha kell, kemény. Jézus, Jahve szolgája, alázatos, amikor királynak vallja magát, és alázatos, amikor elviseli kínzói durva tréfálkozását. Alázata isteni fölényéből táplálkozik: személye szerint ő képviseli a Szentháromságban a másodlagosság elvét, a teljes befogadást, ő az Atya nélkül egészen üres volna, mindenét tőle kapja. Ez az önmagunktól-üresség és mindent-kapás a keresztény alázat igazi arca, nem önmagunk irreális leértékelése. Ehhez azonban igazán és véglegesen le kell mondanunk öncélúságunkról. Aki becsületesen birkózik ezzel a feladattal, azt Isten belehelyezi a szellemi rész passzív éjszakájába, amelynek sötétsége magát az emberi szellemet perzseli. Ebben a passzív szellemi éjszakában maga a lét válik fájdalmassá. A menyasszony itt nem csupán sebeket kap, hanem ő maga lesz égő sebbé. A sötét tűz mindenütt égeti, nem tud hová lenni előle. Így szabadulunk meg a szellem rendetlen ragaszkodásaitól, az öncélúság terhétől. Ez nem Nirvána, hanem misztikus szenvedés-tapasztalat, mélyén titokzatos örömmel – a lélek gyötrődik, de nem fordulna vissza semmi áron. Ennek az éjszakának zseniális teológusa Keresztes Szent János. De Avilai Szent Teréz is gyakran ír róla, csak nem boncolja teológiailag. Elmondja viszont, hogy a lélek sokszor érzi úgy magát, mintha sose hallott volna Istenről. Három évszázaddal később Lisieux-i Szent Teréz az ateizmus kísértésének formájában vette magára ezt az éjszakát.

Mindez valamilyen formában szükséges. Ha nem történik meg velünk a földi életben, meg kell történnie a tisztítótűzben. Másképp nem láthatjuk meg Istent színről színre. Mint Keresztes Szent János mondja, a madár nem tud röpülni, amíg meg van kötve. Ha vékony fonállal van megkötve, akkor se tud röpülni, amíg a fonalat el nem szakítja.

Valaminek szakadnia kell. Mint az Énekek éneke filmjének.

Itatnálak fűszeres borral

Egyesülés Istennel – A határok áttörése – Bár testvérem lennél –
A kácsi lelkigyakorlat – Hét Láng Közösség – Toronto Blessing – Alapelvek –
Isten bolondjainak romantikája

A lélek sötét éjszakája, ha valaki bátran és nagylelkűen viseli el, az Istennel való egyesülés csúcsaira vezet. A végső fázisban, Avilai Teréz hetedik lelki lakásában, állandóvá válik Isten jelenlétének élménye. Ilyenkor a lelket már csak vékony fátyol választja el Isten színről színre látásától. Az ember képes ugyan szenvedni, de ez csak lelkének külső rétegeit érinti. Legbelül a lélek állandóan boldog. Itt már egyensúly uralkodik, az isteni érintés olyan mélyre vonul, ahol nem fosztja meg az érzékeket normális működésüktől. Az ember túljutott a tisztítótűzön, csak az utolsó simítások vannak hátra, hogy alkalmas legyen belépni a mennybe.

Minderről illetéktelenségem teljes tudatában szólok. Nyomorúságom poklából, hűtlenségem szakadékaiból kiáltok a csodálatos Istenhez, aki ilyen magaslatokra hívja az embert. Részemről ezeknek soha a közelében sem jártam. Ízleltem az Ő imádásának édességét, de megrekedtem az aktív tisztulás műveleteiben. Szégyenletes botorkálásomnak mégis van némi haszna. Tapasztalatból tudom, hogy az imádás nem valamilyen kitaposott ösvény követése, hanem forgószél és fuldoklás. Az imádásban nincsenek előre kimért határok, körülrajzolható formák; nincs útvonal és nincs térkép. Isten mozsárban töri össze elképzeléseinket. Nem lehet Isten imádását olyan keretekbe helyezni, amelyek a nyárspolgár számára elfogadhatók. A Kedves elvárja, hogy ne legyünk tekintettel másra, mint őrá magára.

Az életszentség botrány. Bosco Szent Jánost egy alkalommal elmegyógyintézetbe akarta szállítani két jóindulatú paptársa, mert olyan álmai voltak, amelyek nem fértek bele a nyárspolgári várakozásba. Lisieux-i Szent Teréz, megszegve a protokollt, megszólította a pápát a csoportos kihallgatáson, hogy kierőszakolja felvételét a Kármelbe. Az isteni bölcsesség a bolondság formáját öltötte magára; ami száz eset közül kilencvenkilencben bolondság lett volna, a századikban, Isten kifürkészhetetlen tetszéséből, emberfeletti bölcsességnek bizonyult. Az életszentség botrányos, mint a szerelem.

Az Énekek énekének menyasszonya így énekel:

Bár testvérem lennél,
aki anyám keblén szopott!
Akkor, ha az utcán rádtalálnék,
megcsókolnálak,
és senki sem vetne meg érte engem.
Magammal vinnélek, elvezetnélek
anyám házába, aki nevelt engem,
itatnálak fűszeres borral,
gránátalmáim mustjával.
(Én 8,1-2)

Ismételten emlékeztetek arra, hogy nem erkölcstani traktátust olvasunk. A menyasszony szenved az emberek megvetésétől, szerelmének botrányos voltától. Mindenkinek, aki komolyan ráadja a fejét Isten imádására, át kell élnie ugyanezt. Az emberek elfogadnak egy olyan kereszténységet, amely csak a vasárnapi misében különbözik a világ értékrendjétől. De sem a templomba nem járók, sem a templombajárók nem fogadnak el egy olyan kereszténységet, amely szédület és bűvölet, kaland és kockázat, vakmerő halálugrás a megfoghatatlan szeretet ismeretlen mélységeibe. Annak idején Jézusról is az a hír terjedt el, hogy megháborodott.

1989-ben egy csapat fiatalt vittem nyári lelkigyakorlatra, többségükben tinédzsereket. A helyszín a kácsi plébánia volt, mely akkor üresen állt, egy jóbarát szomszéd plébános látta el, aki rendelkezésünkre bocsátotta a lelkigyakorlat tartamára. Voltak már felnőtt munkatársaim, akik ismerősek voltak a pünkösdi tapasztalattal. A programnak ezt a címet adtam: „Menj be Urad örömébe”. Magamban izgultam, vajon ezek a fiúk és lányok – többségükben fiúk voltak – csakugyan bemennek-e az Úr örömébe a lelkigyakorlat folyamán.

Igen, bementek. Beszéltem nekik a megtérésről és a Szentlélek-keresztségről. Úgylátszik, komolyan vették, mert amikor sor került a gyóntatásra, bár hangsúlyoztam, hogy nincs kényszer, egymás után jöttek gyónni, sokan életgyónást végeztek. Mielőtt még végeztem volna a gyóntatással, már hírnök jött s pihegve szólt, hogy odafönt a templomban nagy dolgok történnek. Odafönt, mondom, mert a templom egy dombon állt, ahova a plébániáról lépcsőn lehetett fölmenni. Mire végeztem és én is fölmehettem, már a lépcsőn lehetett hallani, hogy csakugyan történik odabent egy és más. A kiáltozástól „megrendültek a küszöbök alapjai”, mint Izajás prófétánál olvassuk (Iz 6,4). Nem a szeráfok voltak, hanem az én kis csapatom. Miközben én a gyónókkal voltam elfoglalva, munkatársaim biztatták a többieket, hogy kérjék a Szentlélek kiáradását, és a Szentlélek eljött. A fiatalok átélték a mennyből szállt tűz érkezését, átélték a lényük mélyén végbemenő kommunikációs robbanást, és dicsőíteni kezdték Istent, mint az első keresztények a jeruzsálemi pünkösdkor. Ott térdeltek a szentélyben az Oltáriszentség körül, fürödtek a szeretetben és örömben, és boldogan énekelték a karizmatikus megújulás dalait. Annyira túláradt bennük a Szentlélek öröme, hogy amikor szóbahoztam a nap befejezését, a teljes meggyőződés hangján mondták: „Ugyan már, ma nem fekszünk le.” Én mégiscsak kierőszakoltam a lefekvést, de amikor hazafelé utaztunk, nem tudtam megakadályozni, hogy a vasútállomást és a vonatot is fölverjék dicsőítő énekeikkel.

A lelkesedés hetei következtek. Azt gondoltam, minden hívő csak örülhet a változásnak, ami a fiatalokban végbement. Nos, nem örültek. Botránkozást kaptam, értetlenséget, félremagyarázást, felelősségre vonást, kritikát. Rossz néven vették, hogy megbolondítottam a fiatalokat. De nem ez volt a fő fájdalmam. A nagy fájdalmat az jelentette, amikor látnom kellett, hogy a fiatalokban kialszik a lelkesedés; amikor egy kérdőívben közösségünk egyik tagja arra a kérdésre, hogy mi a legkedvesebb időtöltése, azt válaszolta: „a sörözés”. Nem azonnal történt ez, s a Hét Láng Közösség kiformálása után egy darabig még kontemplatív élettel is kísérleteztünk (vidéken, Kosdon), majd azzal tértünk vissza Budapestre, hogy ott evangelizációs központot hozunk létre. Ezzel a tervvel végződik A lángoló Isten c. könyvem. A Bibliából ezt az üzenetet kaptuk: „Menj be a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned” (Csel 9,6). Megmondták, de az nem evangelizációs centrum létesítése volt; azt megcsinálták mások, sokkal jobban, mint mi valaha is tudtuk volna csinálni; a közösség létszáma lecsökkent, csak egy elszánt mag maradt belőle. Ez a kis társaság világosan látja, hogy fennállásunk célja: Isten imádása. Bármilyen élethelyzetben, akár a házas, akár a celebsz életúton, ez az életformánk. S ez aztán végképp botrány; ha valahol valami hasznos célért imádkoznak, azt a keresztény köztudat még elfogadja, ha nem is kér belőle magának; ám az imádás mint önálló cél csodálkozó tekinteteket és értetlen elhallgatást vált ki. „Mi oktalanok vagyunk Krisztusért” (1Kor 4,10); olyanok vagyunk, mint Oszlopos Simeon, aki oszlopot készített magának, hogy a világtól elszakadva annak tetején élje le életét, egyedül Isten imádásával törődve; csakhogy közben mi benne élünk a világi teendők és gondok sűrűjében; paradoxon, mondhatja bárki, de ez a paradoxon annak a véges lénynek paradoxona, aki a Végtelen szakadékába veti magát; nevetséges, mondhatja bárki, de mi nem bánunk egy kis nevetséget Istenért.

Érdemes lesz itt kitérni a szent nevetés jelenségére és egyéb szokatlan manifesztációkra, amelyeket sokan botrányosnak találnak. Dr Rodney Howard-Browne dél-afrikai pünkösdi családban nőtt föl, az élő hit atmoszférájában. Gyermekként szemtanúja volt annak, hogyan gyógyult meg édesanyjának törött karja prédikátoruk imájára. Mint fiatal evangelizátor, 1979-ben imádság közben tapasztalni kezdte a nyelvek adományát, továbbá könnyeket, nevetést, remegést, amit Isten jelenlétének és szeretetének erős érzése kísért. Nagy erővel prédikált Dél-Afrikában, majd 1987 decemberében az Egyesült Államokba tette át evangelizátori szolgálatának színhelyét. Az 1989-es év kezdetétől a Szentlélek erőteljes kiáradása jellemezte összejöveteleit. A résztvevők osztoztak a prédikátor tapasztalatában. Sokan közülük a földre estek Isten ereje alatt.

Az ilyen jelenségek se nem abnormálisak, se nem hallatlanok. Sírás (2Krón 34,27), remegés (Jer 23,9), nevetés (Lk 6,21) és elesés (Jn 18,6) teljesen biblikus és a különböző korok misztikusainak ismerős jelenségek. Az a radikális mód, ahogy tömegmegnyilvánulásokon előfordulnak, meglepő vagy akár sokkoló lehet, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az ősegyházat pünkösd napján részeg társaságnak nézték (Csel 2,13). Amikor fenntartás nélkül Jézus Krisztusnak adtuk magunkat, testünket-lelkünket igazi radikalitásban szolgáltattuk ki Istennek – a Szentléleknek pedig más tervei lehetnek, mint mesterségesen felöltött méltóságunk ápolgatása.

Hasonló jelenségek az 1980-as évektől fogva világszerte fellépnek. Szélesebb nyilvánosságuk 1994 januárjából, Torontóból (Kanada) származik. 1994 januárjában a Toronto Airport Christian Fellowship (akkori nevén Toronto Airport Vineyard Church) alapítója és pásztora, John Arnott, meghívta prédikálni Randy Clarkot, aki korábban Argentinában evangelizált. Randy összejövetelein az emberek nagy számban kezdtek a földre esni, rázkódtak, sírtak és leküzdhetetlenül nevettek, miközben új szabadságot és mély belső gyógyulásokat tapasztaltak. Isten friss ereje érintette, sőt meg is részegítette őket.

Az esemény híre elterjedt. A Toronto Airport templom látogatott lett. Ellie Mumford, egy brit pásztor felesége, elment oda 1994 májusában, és az új élmény rajta keresztül drámai módon érintette a Holy Trinity Brompton londoni templomot, majd sok különböző felekezetű templomot az Egyesült Királyságban. A brit sajtó nevezte el a jelenséget Toronto Blessingnek, torontói áldásnak.

Emberek ezrei és ezrei érkeztek Torontóba az USA minden tájáról és mindenhonnan a világból. A Szentlélek fantasztikus erejét és jelenlétét tapasztalták, olyan sokkoló megnyilvánulások kíséretében, amelyek a jelenséget vitatottá tették. A Toronto Blessing, amelyet Revival (Újjáéledés, nálunk használt szóval: Ébredés) vagy River (Folyam) néven is emlegetnek, átlépett a felekezeti határokon és korunk élő kereszténységének egyik fontos tényezője lett. Életre szólította a híres Brownsville Revivalt (Pensacola, Florida, USA), amelyben hatalmas tömegek adják életüket Jézusnak. Gyümölcsei: bűnbánat, mélyebb hit, szabadulás démoni befolyásoktól, új lendület az evangelizálás munkájában. Ezek a fejlemények hiteles ébredésről tanúskodnak. Ugyanakkor a River számos kritikusa hamis ébredésről beszél. Bizonyos jelenségek tagadhatatlan furcsasága ellenállást ébreszt. Nehéz elfogadni Isten szeretetét, amikor áttör az emberi szabályozás határain. Az emberi szeretet kreatív; de Isten szeretete kreáció, teremtés. Ő megteremti azt, amit szeret bennünk. Isten szeretete emésztő tűz, és egyszersmind leírhatatlanul gyöngéd. „Ha ez nem múlik el, belehalok” – mondja a misztikus ennek a félelmetes szeretetnek égető ölelésében – , „de nem akarom, hogy elmúljék”. Milyen drog lehetne részegítőbb? Miféle szerelem tudna jobban forradalmasítani? Ez a szerelem könnyen lehet botrányos. Isten szerelmét megvetik. Azokat, akik elfogadják, extravagánsnak, sőt démonizáltnak mondják.

Csak az imént idéztük:

Bár testvérem lennél,
aki anyám keblén szopott!
Akkor, ha az utcán rádtalálnék, megcsókolnálak,
és senki sem vetne meg érte engem.
(Én 8,1)

Természetesen szükség van józan megkülönböztetésre. Isten szeretetének korlátozás nélküli elfogadása nem jelenti azt, hogy kritikátlanul nélkül magunkévá teszünk bármilyen lelki jelenséget.

A lelkek megkülönböztetése a Szentlélek adományainak egyike (1Kor 12,10). Működik bennünk mint logikus gondolkodásunk isteni vezetése és mint lelki intuíció. A Lélek kenetének befolyása alatt békességet érzünk, amikor Isten dolgaival találkozunk, és nyugtalanságot, zavart, amikor a sátán műveivel szembesülünk. Minden keresztény tevékenység során szükségünk van a megkülönböztetés ajándékára, mert „a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14).

Napjaink keresztény nyilvánossága tele van a Toronto-típusú ébredés elleni tiltakozással. A szerzők visszataszító jelenetekről beszélnek, nyílt színen maszturbáló emberekről, a látogatókat megtámadó démonokról. Természetes, hogy amikor és ahol ez így van, a dolog nem származhat Istentől. De úgy gondolom, a visszaélések nem tehetik tönkre magának a mozgalomnak a hitelét. Ezek olyankor fordulnak elő, amikor az emberi psziché foglalja el Isten Lelkének helyét. Ennek a hamis felcserélésnek veszélye állandóan fennáll minden karizmatikus tevékenység során, és csak józan éberség és hozzáértő vezetés óvhat meg tőle. Mindazonáltal értelmetlennek tartom azt a feltevést, hogy az Úr őszinte és komoly keresői az isteni kegyelem helyett démoni erőben részesülnének. Talán a mennyei Atya követ ad gyermekeinek, amikor kenyeret kérnek tőle? „Senki sem mondhatja: »Jézus az Úr«, csakis a Szentlélek által” (1Kor 12,3).

Túl ezen az egyszerű logikán, anélkül hogy résztvevője volnék a mozgalomnak, sokat olvastam ezekről a jelenségekről, és közben imádkoztam. Azt találtam, hogy az ellenséges tanúságtételek gyakran sértődöttséget árultak el a szerzők részéről korábbi egyházi vezetőikkel szemben, és így inkább emberi fájdalmakról tettek bizonyságot, mint a megkülönböztetés isteni ajándékáról. Amikor viszont Toronto Blessing tanúságtételeket olvastam, a Szentlélek öröme töltött el. Greg Makeham (Perth, Australia) cikkei és weboldalai számomra rendkívül meggyőzőek voltak; olyan világosan tanúskodtak a jó gyümölcsökről, hogy ezt döntő érvnek tekintem.

A Toronto Blessing Istentől való. Mint Isten sok más ajándékával, vissza lehet élni vele. Ha őrizni akarjuk az egyensúlyt és nem megengedni az Ellenségnek, hogy kiforgassa összejöveteleinket, három alapelvhez kell ragaszkodnunk.

(1) Egészséges tanítás, középpontban a megfeszített és föltámadt Úr Jézussal.

(2) A manifesztációkat nem szabad célnak tekinteni, csupán eszköznek a cél elérésében. A cél Isten dicsősége és az emberek üdvössége.

(3) Elengedhetetlen az irányítás, a rend és a fegyelem. „Minden tisztességesen és rendben történjék” (1Kor 14,40).

Ha megfeledkezünk ezekről az alapelvekről, az először hisztériához, később démoni támadásokhoz és hamis tanításokhoz vezet. Ha ezt a hármat megtartjuk, az az egyensúly megőrzését jelenti. A lelki megnyilvánulások sosem tisztán isteniek. Jelen van bennük az emberi lény is, a hús és vér, amely a maga módján reagál, sőt manipulálható is. Nekünk a szellemi tartalmat kell keresnünk.

Tehát nem a józanság ellen szólok. A nyárspolgári szűklátókörűséget azonban nem tartom elfogadhatónak ott, ahol a Határtalan tépi föl határainkat. A szerelem, mint a Sir Hasirim mondja, fűszeres borral itat.

Isten bolondjainak romantikáját sejteti kissé Mandarin c. versem. Tudom én, hogy a mandarinok helyett ma már párttitkár van Kínában, s hogy a kínai nem egzotikum többé, a szomszéd boltos is kínai – e vers egzotikuma és iróniája (öniróniája) mégis, minden komolytalansága mellett is, kifejez valami komolyat.

Ó nézd, a bolond mandarin,
kezében sír a mandolin,
cifrázza, mint egy trubadúr,
míg elpattan a buta húr,

akkor egy sarokba vonul,
hullatja könnyét szótlanul,
könnyei közt föl-fölkacag,
nézd a lírai szamarat,

árnyéka sérti a falat
s nincs betevője egy falat,
húrok nélkül is lírai,
szerelmes, bolond kínai.

Ő élvezi a liliomokat

Az imádó gyönyörű – Nem panteizmus – Fénykévék – Evangelizáció – Eucharisztia – Zsolozsma – Karizmatikus imaösszejövetel – Személyes átadottság az imádásra

Isten saját dicsőségére teremtett bennünket. Boldogságot csak akkor remélhetünk, ha egész életünket átjárja az ő megdicsőítésére irányuló szándék, vagyis az imádás. Ennek az imádásnak át kell törnie végességünk határait, és bekapcsolnia bennünket a Végtelen Szeretetbe. Saját erőnkből ez nem lehetséges, mert be vagyunk zárva teremtett mivoltunk korlátai közé. A Végtelen Szeretetnek azonban minden lehetséges. Isten lehajolt hozzánk Jézusban, hogy saját természetének részeseivé tegyen bennünket (vö. 2Pt 1,4). Az emberi lény, ha ebben a megistenült állapotban van, azt az imádást nyújtja a mennyei Atyának, amelyet Jézus Krisztus, a második Ádám, a megváltott emberiség feje nyújt neki. „Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki azt kiáltja: »Abba, Atya!«” (Gal 4,6). Az ilyen imádó gyönyörű. Részesedik a Fiúnak, az Atya tökéletes képmásának szépségében. Isten gyönyörűséggel fogadja tőle az imádást, s szeretetének boldogító ölelésével válaszol. Mint az Énekek éneke mondja:

Kedvesem a kertjébe szokott menni,
a balzsamágyakhoz,
hogy élvezze a kertet,
és liliomot szedjen.
Én a kedvesemé vagyok,
s a kedvesem az enyém,
s ő élvezi a liliomokat.
(Én 6,3)

Hárítsunk el határozottan minden panteista félremagyarázást. Az ember megistenülése nem jelenti azt, hogy a teremtmény Istenné válik, sem pedig azt, hogy Isten és ember között tulajdonképpen nincs olyan nagy távolság, az ember önmagában találja meg Istent. Nem, ez nem így van, az ember azáltal találja meg Istent, hogy meghal önmaga és a világ számára, belép Jézus kereszthalálának és föltámadásának megváltó misztériumába, s Isten ingyen kegyelméből túllépve saját lényének határain, a Határtalan ölelésébe jut. Mint mondottuk, ez magában foglalja a „filmszakadást”, a mezítelen, vérző lélek elveszését az ismeretlen éjszakában. De magában foglal egy elemi erejű új hajnalt, a föltámadás átélését is, az Élő Szeretetláng minden képzeletet meghaladó gyönyörűségét, az isteni Kedves becéző érintését és a boldog Szentháromság optikán-túli vízióját. „Én a kedvesemé vagyok, s a kedvesem az enyém, s ő élvezi a liliomokat” (Én 6,3).

Azok a lelkek, akik ezt az egyesülést élvezik vagy legalábbis ennek az útján haladnak, alkotják a hiteles imádók sorait a földön, akikről Jézus beszél: „Az igazi imádók Lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres magának” (Jn 4,23). A megváltott emberiség eleven ideggócai ők, lámpák, amelyek nélkül a világ feneketlen éjszakába hullana. S a világosság nem arra való, hogy véka alá rejtsék (vö. Mt 5,15). „A nép, melyet magamnak formáltam, dicséretemet hirdeti majd” (Iz 43,21). A kéjvágy, birtoklásvágy és hatalomvágy szorításában fuldokló emberiség zűrzavaros sötétségében fénykévék robbannak a magasba, az Isten imádására átadott életek sugárnyalábjai.

Nem kizárólag imádkozásról beszélek. Isten imádása az ő dicsőítésére mindenestül fölajánlott életet jelent, olyan életet, amelynek irányelve és mércéje Isten szentsége; amely a család, a társadalom, a munka, a kultúra értékeiben maradéktalanul Isten abszolút értékét fogalmazza meg. „Akár esztek, akár isztok, és bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek” (1Kor 10,31). Az imádást sugárzó élet a társadalmi érintkezés során magától értődően Isten ismerete felé irányítja az imádásba merült ember környezetét. A II. Vatikáni Zsinat előtti katolikus mentalitásnak meglehetősen idegen volt az evangelizáció gondolata. Ma már ezen túl vagyunk, II. János Pál pápa nagy erővel meghirdette a keresztény gyökerű társadalmak újraevangelizálását. Manapság azonban nekem olykor úgy tetszik, hogy a másik végletbe esünk. Frissen megtért embereket arra szólítanak föl, hogy egy két és fél napos kurzus végén kimenjenek az utcára és ismeretlen járókelőket evangelizáljanak. Lehet, hogy ez működik a mienktől eltérő kultúrákban, de a magyar ember pszichológiája más. Belső iránytűnk nehezebben leng ki, nem beszélve arról, hogy a gyorstalpaló teológiai képzés mennyire elégtelen az alapvető hitbeli nehézségek megválaszolására. Jobbnak tartom a társadalmilag jobban begyökerezett, pszichológiailag korrektebbül megalapozott Alfa kurzus módszerét. Döntően azonban nem a módszerről van itt szó, hanem arról, hogy az evangelizáció az imádás szerves része. Ha nincsenek mögötte Isten imádására radikálisan átadott életek, üres propagandává silányul, nem fogja áthatni a Szentlélek.

Amikor a pap az Eucharisztiához kiválasztott kenyeret, „mint a föld termését és az emberi munka gyümölcsét” Istennek fölajánlja, vele az egész emberi életet, sőt a teljes univerzumot nyújtja át a Teremtőnek, hogy az átlényegülés eseményében mindez belépjen a húsvéti misztériumba és megszentelődjék. A szentmisén való részvétel célja, hogy az egyetlen megváltó áldozat, ami a Golgotán egyszersmindenkorra megtörtént, közöttünk jelenvalóvá váljék, abba mi is belépjünk, Jézussal együtt elfogadjuk és meghaladjuk a halált, és a föltámadt Úrral egyesülve folytassuk életünket. Az Eucharisztia a legtökéletesebb imádás, forrása és csúcsa minden imádásnak, s ezzel az evangelizációnak is.

Ha az Oltáriszentség elé térdelünk, hogy imádjuk a köztünk lakó Istent, akkor is tudnunk kell, hogy a szentostya látszólagos passzivitása mögött sodró erejű élet van, Jézus állandóan átadja magát az Atyának, ahogy a kereszten az ő kezébe ajánlotta lelkét, s az Atya állandóan az élet teljességével, a mennyei dicsőség megosztásával válaszol, beleölelve Fiát viharzó és folyton túlcsorduló boldogságába. Az isteni viharzás és túlcsordulás pedig nem más, mint a Szentlélek, aki a dicsőség felhőjébe burkolja az Úr Testét, és bennünket is belevon az eucharisztikus jelenlét örvénylésébe és sodrásába. Ez független attól, hogy mennyire adatik meg nekünk az isteni ölelés édességének megtapasztalása. Ám mély meggyőződésem, hogy amint korábban Szent Teréz alapján kifejtettem, akik valóban átadták életüket Isten imádására, nem lesznek teljesen híjával ennek a tapasztalatnak. A Kedves a kertjébe szokott menni, és élvezi a liliomokat.

Az Imaórák Liturgiájában, vagyis a szent zsolozsmában az Egyház kiterjeszti a szentmisében megvalósult istenimádást a teljes napra. A zsolozsma háttérbe szorulása gyakori, de igen sajnálatos jelenség az Egyházban. Sokan még ma is „papi breviáriumnak” mondják, pedig a II. Vatikáni Zsinat megszüntette a papság és szerzetesség privilégiumát az Imaórák Liturgiájának végzésére. A zsolozsma most már akkor is az Egyház hivatalos imája, ha világi hívők imádkozzák. A zsinat kívánatosnak mondja, hogy legalább vasárnap a klérus és a világiak együtt dicsérjék Istent a zsolozsmáskönyv csodálatos szépségű imáival. E kívánság megvalósulásának nemcsak a lelki nehézkesség az akadálya, hanem a zenei szakértők tradicionalista tendenciái is. Az Éneklő Egyház kiadványban foglalt „népzsolozsmák” dallamai szépek ugyan, de a szövegek önkényesen és indokolatlanul eltérnek a hivatalos zsolozsmáskönyv szövegeitől. Ez az önkényesség nem lehet a liturgikus megújulás útja. Ugyanakkor a fiatalság szívesebben énekli a szubjektív érzelmek kifejezésére talán alkalmasabb, de liturgikus célra kevésbé megfelelő könnyű műfajú dalokat. Anélkül, hogy ezeket lebecsülném, úgy gondolom, a zsolozsmázásnak kevésbé izgatott, kevésbé érzelmes, mélyebb, árnyaltabb dallamvilágban kellene kibontakoznia. Ez nem kizárólag gregorián lehet, az Egyház szabadságot ad a különböző zenei irányzatoknak, amennyiben azok a liturgia szellemével és előírásaival összhangban állnak. Sajnos, ez az új zenei nyelv még nem jelent meg a magyar horizonton. Lehet, hogy elmulasztottuk a történelmi pillanatot, de az is lehet, hogy csak a jövő hozza meg ezt a fejleményt. Amit egyelőre (2007. augusztus) józanul remélni lehet, az egy ésszerű kompromisszum a zenei szakértők preferenciái és a liturgia érvényes rendje között, szép gregorián ének, de a hivatalosan előírt szövegekkel.

Túl ezeken a vitás kérdéseken, az volna jó, ha klerikusok és világiak felismernék a zsolozsma páratlan értékét. A lényegében zsoltárokból és biblikus olvasmányokból összeállított szövegek ősi használatúak, a zsoltárokat imádkozta és énekelte a hívő Izrael, imádkozta és énekelte Jézus a tizenkettővel, imádkozta és énekelte az ősegyház, imádkozták és énekelték az első remeték és szerzetesek; nem több évszázados, hanem több évezredes előéletük van. Az Egyház mindig meg volt győződve arról, hogy ezekkel az imákkal a mennyei liturgiába kapcsolódik, az angyalok velünk énekelnek, a menyasszony dicséri az isteni Vőlegényt, a föld beszennyezett arculatán természetfölötti szépség jelenik meg. Szír Szent Efrémnek és Nagy Szent Bazilnak egyaránt tulajdonítják a következő sorokat:

Legyen a zsoltár szüntelenül ajkunkon, mert ahol Isten nevét kimondják, ő elűzi a démonokat, és megszenteli az éneklőt. A zsoltár a lélek nyugalma, a békesség szerzője. A zsoltár a barátság táplálója, az elszakadtak egyesülése, az ellenségek kiengesztelődése. A zsoltár vonzza az angyalok segítségét, fegyver az éjszakai félelmek ellen, megnyugvás a napi munkák közepette, biztonság a gyermekeknek, dísze a hajlott korúaknak, a legillőbb ékesség az asszonyoknak. A sivatagokat otthonná teszi, a vásártereket józanokká. Kiindulás a kezdőknek, továbbvezetés a haladóknak, megerősítés a tökéleteseknek, az Egyház hangja. Ragyogóvá teszi az ünnepeket; megteremti az Isten szerinti szomorúságot, mert még a követ is könnyekre indítja. A zsoltározás az angyalok műve, közösség a mennyel, szellemi tömjén. A zsoltározás megvilágosodás a léleknek, megszentelés a testnek. Testvérek, sose szűnjünk meg meditálni a zsoltárokon, sem otthon, sem az úton, sem álmunkban, sem ébren: mondjunk magunkban zsoltárokat, himnuszokat és lelki énekeket. A zsoltár azok öröme, akik Istent szeretik. Távoltartja tőlünk a tétlen fecsegést, lezárja a viccelődést, emlékeztet az ítéletre, Istenhez emeli a lelket, csatlakozik az angyalok kórusához. Ahol zsoltár és zsoltárdallam van, ott van Isten az angyalokkal.

Mi, magyarok, káromkodó nép gyermekei vagyunk. Nemrég mesélte valaki, hogy szomszédja vagy félórán keresztül gazdag szókinccsel szidalmazta Istent és a szenteket. Ennek természetes következménye a csüggedésre, depresszióra való hajlandóság. A káromlás következtében a gonosz lelkek jutnak hatalomhoz. Nekünk, akik az Atya igazi imádói akarunk lenni, hasonló kitartással és hasonlóan gazdag szókinccsel kell imádkoznunk, hogy a sötétség hatalmai visszaszoruljanak és a szent angyalok erőre kapjanak körünkben.

Szólnunk kell itt a karizmatikus imaösszejövetelről is. Ez, szemben a zsolozsmával, nem liturgia, hanem magánima, tehát nem kötik rituális előírások. Most nem az evangelizációs összejövetelről beszélek, ahol egy zenekar népszerű könnyűzenét játszik, és az egybegyűlteket megtérésre szólítják fel. Az ilyen összejövetel arra törekszik, hogy az érdeklődőket bevonja a hívők körébe. Megvan a létjogosultsága, de megvannak a korlátai is: az érdeklődők, nagyon természetesen, nem kapcsolódnak be Isten dicsőítésébe, passzívan hallgatják azt, mint egy koncertet. Az imaösszejövetelen minden jelenlévő imádkozik, mindenki a maga módján. Ebből kaotikus zsongás támad, amit sokan zavarónak éreznek. Valójában teljesen logikus az, ami történik, hiszen Istenhez beszélünk, nem egymáshoz, ő pedig mindnyájunk imáját hallja és érti. Nem nevezem karizmatikus imaösszejövetelnek a kis csoportok spontán imáját, ahol egyszerre csak egy beszél, végighallgatják egymást. Ennek is lehet létjogosultsága, de fönnáll a veszély, hogy egymáshoz kezdenek beszélni, nem Istenhez. A karimatikus imaösszejövetelen mindenki Istenhez fordul, és a Szentlélektől várja, hogy a közösség imájának irányt szabjon. Emberi vezetés is szükséges, amely érzékeny és fogékony az imádkozó közösségben zajló szellemi folyamatokra. Ilyenkor helye van a prófétai szónak, helye van a nyelvek adományának, a gyógyításnak, az erőnyilvánulásoknak, helye van a szakrális táncnak is. Nem a liturgiában, hanem itt van a fő területe a megfelelő érzékkel fölvezetett gitáros daloknak. Szerep jut a közösen mondott szövegeknek, az imádás mozdulatainak (kitárt kéz, térdre borulás). Az emberi vezetésnek kell beavatkoznia akkor, ha a spontán viselkedés hisztérikus önmutogatássá fajul. A szélsőséges manifesztációkat, amilyen az ordítozás vagy szaladgálás, mint mondottam, nem bátorítani kell, hanem ellenkezőleg, leállítani vagy legalábbis marginalizálni. De nem szabad megijedni egy-egy olyan jelenségtől, mint a sírás, nevetés vagy a test remegése, esetleg a „Lélekben nyugvás”, vagyis a földre esés a Szentlélek ereje alatt. Ezek a tökéletlen ember, a hús és vér reakciói a föllépő hatalmas isteni erőre. Az ilyen összejöveteleken változatosan működik a Szentlélek, gyógyulások és szabadulások mennek végbe, felismerések és elhatározások születnek. Sokat mondott nekem egy szabadegyházas protestáns testvér tanúságtétele, aki elhitette magával, hogy a pornográf weboldalakban való gyönyörködésben nincs semmi rossz, előfizetett ilyen oldalakra és rendszeresen kéjelgett rajtuk. Egy alkalommal egy Toronto típusú összejövetelen imádság közben a földre zuhant, és a Szentlélek nyilvánvalóvá tette számára, hogy vétkezik ezekkel a dolgokkal. Hazamenve letörölt minden ilyen anyagot a gépéről, és fölhagyott a rendetlen szexuális élvezetekkel. Saját közösségem összejövetelein ritkán lépnek föl ennyire erőteljes manifesztációk, de a kötetlen karizmatikus ima lehetőséget ad az ismeret szavának működésére és egyéb prófétai megnyilvánulásokra. A személyes intimszféra megsértését gondosan kerüljük.

Meg vagyok győződve arról, hogy mindez akkor éri el célját, ha mind a szentmiséken, mind a szent zsolozsmán, mind a karizmatikus imaösszejöveteleken olyan emberek vesznek részt, akik egyénileg is odaadóan imádkoznak. Pusztán közös imákból nem lehet összerakni az Egyház imaéletét. Az emberiség létszámra nagyon kicsiny, de szellemi súlyára nézve annál fontosabb része, amely Jézus Krisztuson keresztül eleven kapcsolatban áll Istennel, annyira tudja közvetíteni a többiek számára a reménységet, a szabadulást, a Jó Hírt, amennyire saját testét és lelkét az imádás állandóan megújított személyes aktusában beleveti az isteni jelenlét emésztő tüzébe. Ez nem penzumok teljesítése, hanem halálos kaland és szenvedélyes szerelem.

Esztergomban, egy papi lelkigyakorlaton írtam az itt következő verset.

Kinyílik Esztergom fölött
a vérpiros virág,
bizsergő illat hömpölyög
a tetőtéren át,
Jézus bíbor seb, fényözön,
dallam és szakadék,
sugárzásába öltözöm,
szívem bicsaklik, ég.

Tűzláng vagy tűzpiros szirom,
remény vagy rejtelem,
árnyéka táncol arcomon –
árnyékod, Istenem!
Ki téged áhít, tűzben áll,
kiontja önmagát –
halálom percét tudja már
a vérpiros virág.