Bevezetés

Amikor kezembe került a történelem első Life in the Spirit szemináriumának a World of God közösség által kidolgozott kézikönyve, lelkesen és egyre szebb eredményekkel kezdtem alkalmazni. Belőle merítettem sok olyan szempontot, amelyek az itt közölt anyagban érvényesülnek. Mindenekelőtt e forrás szerzőinek tartozom köszönettel.

1988-ban megalakult a HÉT LÁNG Szövetség, amelynek lelkisége hét pilléren nyugszik: Hit, Életszentség, Tanúság, Lélek-hívás, Állandó ima, Nonkonformizmus, Gábriel-misszió. (E kulcsszavak tartalma az előadásokban részletesen ki lesz fejtve.) Rövidesen ráébredtem, hogy a Szentlélek-szeminárium anyaga a HÉT LÁNG e hét fő törekvésének rendszerében is nagyon jól előadható. Így született a HÉT LÁNG Szeminárium, amelyet kezdettől kétféle formában tartottunk: héthetes szemináriumban (amilyen a Life in the Spirit is volt), vagy pedig öt-hat napos lelkigyakorlat formájában. Már akkor látszott, hogy az utóbbi forma hatékonyabb. Köszönetet mondok a közösség tagjainak – azoknak is, akik azóta más lelkiségek felé fordultak – , akik velem együtt harcolták azoknak az éveknek harcait, annak érdekében, hogy Isten Lelkének hitelesen katolikus és hitelesen karizmatikus megtapasztalása menjen végbe ezeken az alkalmakon.

1996-ban megszületett a Tűzének, a HÉT LÁNG lelki programjának lírában és dallamban való kifejezése. Hét strófája hét fő lelki törekvésünket énekli meg. Mindegyikhez tartozik egy jelenet a Szentírásból, amelyben mennyei tűz gyullad az ember számára. Imaösszejöveteleinket most rendszeresen azzal kezdjük, hogy a Tűzének egyes strófáinak éneklése közben meggyújtunk egy-egy gyertyalángot. Köszönet azoknak, akik a Tűzének dallamának és szövegének kidolgozásában közreműködtek: Puskely Erzsébetnek, Benyács Tamásnénak, Jobbágy Zsuzsannának.

Az 1996-os Országos Katolikus Karizmatikus Találkozón rá kellett döbbennem, hogy a magyar katolikus karizmatikus megújulásban csak igen kevesen gyakorolják a közös kötetlen dicsőítő imát – azt, ami a karizmatikus megújulás legsajátosabb jellemzője, “védjegye”. Közösségünk azzal próbált segíteni, hogy Dicsőítő Szemináriumot hirdetett meg. Ez a karizmatikus megújulásba való bevezetést már föltételezte, és az Istent dicsőítő élet és ima tanulását tűzte ki célul. Kitűnt, hogy a HÉT LÁNG hét fő törekvése éppúgy rendszeréül szolgálhat ennek a szemináriumnak, mint a korábbi, bevezető jellegűnek. Elneveztük tehát Tűzének Szemináriumnak. Hálás vagyok azoknak, akik e szemináriumokon komolyan részt vettek. Sajnos, átütő eredmény nem született. A közös kötetlen dicsőítő ima fehér holló maradt a magyar katolikus karizmatikus megújulásban. Ennek fő okát abban látom, hogy a szeminárium lényege nem technikák tanulása, hanem fordulat az életszemléletben, amely az egész ember mély odaadását követeli, a résztvevők közül viszont sokan a “Lássuk, mit kapunk” mottóval jöttek, és csak csipegetni akartak. A konzekvenciát levontuk, több Tűzének Szemináriumot, legalábbis jelenlegi álláspontunk szerint, nem hirdetünk.

Megrendeztük viszont ugyanezt a programot lelkigyakorlatos formában, és ez bevált. A korábbi HÉT LÁNG Lelkigyakorlat átalakult Tűzének Lelkigyakorlattá. Az alapvető bevezetést a karizmatikus tapasztalatba ez a lelkigyakorlat is megadja, de legnagyobb hasznot azok meríthetnek belőle, akik már valamilyen formában megismerkedtek a karizmatikus megújulással. Az ilyen résztvevők hite, Jézusnak való elkötelezettsége, Szentlélek-megtapasztalása elmélyül és szilárdabb alapokra kerül, a dicsőítő imában és a karizmák használatában pedig elvi eligazítást és gyakorlati bátorítást nyernek. A lelkigyakorlatos formával pozitív tapasztalatokat szereztünk: az eddigi két Tűzének Lelkigyakorlat eredményessége ösztönöz arra, hogy írásos formában is hozzáférhetővé tegyem az előadások anyagát, amint az itt olvasható.

Köszönet a Léleknek, a Tűzistennek, aki hét lobogó fáklya gyanánt lángol a mennyben (Jel 4,5) és bennünk, mert ő a Tűzének Lelkigyakorlatok igazi vezetője. Köszönet a HÉT LÁNG Szövetség tagjainak és munkatársainak, akikkel együtt dolgoztuk ki a Tűzének Lelkigyakorlatot, az imádásnak és evangelizációnak ezt a hatékony eszközét. A szövegért, a fogalmazásért én vagyok felelős, de ez a szöveg soha nem született volna meg a többiek odaadó munkája nélkül. A Tűzének Lelkigyakorlat nem előadássorozat, hanem komplex történés, amely közösségben valósul meg. Elolvasása nem helyettesíti a lelkigyakorlat elvégzését. Az írott anyag elméleti megalapozásul és tájékoztatásul szolgál, és segítségül azoknak, akik magán a lelkigyakorlaton valamilyen okból nem tudnak résztvenni.

Első láng: HIT

Bibliai hely: Kiv 3,1-11

1. előadás: Hív a Szent

Az égő csipkebokor előtt állsz

Nemeshegyi Péter atya, volt tokyói professzor mesélte: egy japán kislány, aki sose hallott a kereszténységről, hirtelen titokzatos jelenlétet tapasztalt. Határtalan szeretettel szólt hozzá egy hang: “Legyél az enyém, csak az enyém.” Kedves játékai mintha hamuvá váltak volna ez után a mindennél erősebb élmény után. Jóval később, húszéves korához közel hallott először a keresztények Istenéről, és azonnal ráismert. A Szent szólította. Keresztény, majd kármelita lett.

“Odamegyek, megnézem ezt a különös látványt...” (Kiv 3,3) Idejöttél, ahol a HÉT LÁNG lobog, ahol Tűzéneket énekelnek... Mi ez? Valaki megszólít a tűzből. “Oldd le lábadról sarudat, mert a hely, amelyen állsz, szent föld” (Kiv 3,5). Nem fontos, hogy bennünket hallgass. A Szentet hallgasd, mert jelen van és beszél. “Ti, akik Isten igéjének hirdetését tőlünk hallottátok, azt nem úgy fogadtátok, mint emberek szavát, hanem mint ami az valójában: mint Isten igéjét” (1Tessz 2,13).

Mózes kíváncsiságból kezd közeledni a csipkebokorhoz, de eljön a pillanat, amikor le kell oldania saruját. Eddig egy bokor előtt se csinált ilyet, de a mostani egészen más. Mi a szent? Az isteni egészen-más, a sajátosan isteni minőség, az, ami csak őt jellemzi. “Egyedül te vagy a szent...” Ha egy teremtményt szentnek mondunk, az azt jelenti, hogy Isten lefoglalta. Istent viszont önmagában jellemzi a szentség, és az egyetlen megfelelő válasz a teremtmény részéről a feltétlen odaadás, az imádás.

Ha térdet hajtasz a tabernákulum előtt, imádást fejezel ki. Mózes úgy fejezi ki az imádást, hogy leoldja a saruját. Mindkét mozdulat furcsa annak a számára, aki nem tudja, ki van jelen. Aki tudja, annak mindkét mozdulat értelmes. Az imádásnak többféle külső kifejezése lehetséges, az egészen rendezettől – amilyen a zsolozsma, a mi esti dicséretünk vagy befejező imaóránk is – az egészen kötetlenig. Nem kell az egyik kifejezési formát elutasítanod azért, mert a másikat elfogadod. Amit kifejeznek, az a magatartás a lényeg: feltétlen és szabad igenlése Isten egészen-más, vonzó és félelmetes lényének, abszolút voltának, és saját Istentől való totális függésednek – annak, hogy mindenestül őérte létezel.

Istenért vagy

“Nem vagytok a magatokéi” (1Kor 6,19). Már a teremtés alapján sem lehetsz önmagadé: a teremtő Isten minden létezés forrása és célja. “Minden belőle, általa és érte van. Dicsőség neki mindörökké” (Róm 11,36). A szövetség alapján pedig újabb jogcímen vagy Istené: Jézus Krisztus vérével “vásárolt meg” magának. A Szentírás három helyen mondja: “Krisztuséi vagytok” (Mk 9,41; 1Kor 3,23; Gal 3,29). Ha az ember öncélú akar lenni, elhibázza életét. Arra van teremtve, hogy Isten megdicsőüljön benne.

A létezés célja: Isten dicsősége. Ha egy ember a maga dicsőségét keresi, az önértékelés perverziójában, gőgben szenved, ami eltorzítja lényét. (A perverzió szót sokan csak szexuális összefüggésben ismerik. A latin perverto azt jelenti: fölcserél, ellenkezőjére fordít. Perverzió: fonákság, kiforgatottság.) Ha viszont Isten keresi a saját dicsőségét, ezzel helyreállítja a teremtést. Egyedül Isten az, akit jó értelemben lehet “öncélúnak” nevezni. “Önmagamért, magamért cselekszem, mert hogyan engedhetném, hogy gyalázzanak? És dicsőségemet másnak nem adom!” (Iz 48,11). “Én vagyok az Úr, ez az én nevem: és dicsőségemet nem adom másnak, sem dicséretemet a bálványoknak” (Iz 42,8). Ő a végtelen értékteljesség, minden őrá irányul, ő pedig nem szorul külső célra, mint ahogy nem szorul külső okra sem. Égő csipkebokor, önmagából táplálkozó tűz.

Isten dicsősége azt jelenti, hogy szentsége, lényének egyedülálló, megragadó, hódolatra késztető volta kifejezésre jut. Az a tény, hogy Isten dicsőségére vagyunk teremtve, azt jelenti, hogy bennünk – létezésünkben, tetteinkben, sorsunkban, lényünkben, szavainkban – ki kell fejeződnie Isten szentségének. Ez történhet ellenünkre vagy történhet általunk. Ha ellenünkre történik, az a mi boldogtalanságunk; ha általunk történik, az a mi boldogságunk. Ha ellenünkre történik, az ítélet: “Megmutatom dicsőségemet a nemzetek között, és az összes nemzet meglátja ítéletemet, amit végrehajtottam, és kezemet, amelyet rájuk vetettem” (Ez 39,21). Ha általunk történik, az üdvösség: “Vizet adtam a sivatagban, folyókat a pusztában, hogy megitassam népemet, az én választottaimat. A nép, melyet magamnak formáltam, dicséretemet hirdeti majd” (Iz 43,20-21).

Végzetes félreértés – a paradicsomi kígyó kísértése – , hogy az ember csak akkor valósíthatja meg magát, ha öncélú lényként él. Éppen akkor nem valósíthatja meg magát. Mint teremtmény, belső szükségszerűséggel irányul a Teremtőre mint céljára. Ha egész lényét odaadja a Teremtő dicsőségére, akkor valósul meg a maga sajátos mivoltában. “Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt” (Mk 8,35).

“Mindent Isten dicsőségére tegyetek” (1Kor 10,31). “Mindenben Isten dicsősége valósuljon meg” (1Pt 4,11). Szent Benedek jelmondata: “Ut in omnibus glorificetur Deus” (Hogy Isten mindenben megdicsőüljön), Szent Ignác jelmondata: “Omnia ad maiorem Dei gloriam” (Mindent Isten nagyobb dicsőségére) ugyanezt fejezik ki.

Isten a szeretet

1967. február 18-án, szombaton este, a Pittsburgh (Pennsylvania, USA) melletti Bárka és Galamb lelkigyakorlatos ház kápolnájában az Oltáriszentség előtt Patti Gallagher francia szakos egyetemi hallgató életében először mondott ki valamit: “Istenem, feltétel nélkül tied akarok lenni. Mindent akarok, amit akarsz. Ha ez szenvedést jelent, hát legyen szenvedés. Én téged választalak.” Abban a pillanatban feje búbjától a lábujja hegyéig áramütés-szerű bizsergéssel járta át Isten szeretete. Megrendítette ennek a szeretetnek ingyenessége. “Szinte őrült ez a szeretet – fogalmazott később – , hiszen mi olyan hálátlanok vagyunk, és ő mégis bőven adja kegyelmét.” Fölszabadult öröm hatotta át, és hangosan imádkozni kezdett, hogy mások is tapasztalják meg ugyanazt, ami ő... Megtörtént, és ez lett a katolikus karizmatikus megújulás születésnapja.

A Szentséges nem azért közelít az emberhez, hogy emésztő tüzében megsemmisítse. Azért jön, mert szeret. “Láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, hallottam kiáltását a munkafelügyelők kegyetlensége miatt, és ismerem szenvedését. Leszálltam tehát, hogy megszabadítsam az egyiptomiak kezéből, és kivezessem arról a földről egy jó és tágas földre, egy tejjel és mézzel folyó földre” (Kiv 3,7-8). Megsegít, mert szeret. Szeret bennünket méltatlanságunkban, ingyenes szeretettel. “Isten előbb szeretett minket” (1Jn 4,19). Szeret, mert szeretet a lénye. “Isten a szeretet” (1Jn 4,8). “Szeretet az Isten” (1Jn 4,16).

Szeret, mint barát (Jn 15,15), mint Atya (Mt 5,45), mint jegyes (Én 2,10). Személyes szeretettel szeret. Szeret téged magadat, úgy ahogy vagy. Ismer. Neveden szólít.

Így szól az Úr,
a te teremtőd, Jákob, és a te formálód, Izrael:

“Ne félj, mert megváltottalak!
Neveden szólítottalak, az enyém vagy.
Ha átkelsz a vizeken, én veled vagyok,
és ha a folyókon, azok nem borítanak el;
ha tűzben jársz, nem égsz meg,
és a láng nem perzsel meg téged.
Mert én vagyok az Úr, a te Istened,
Izrael Szentje, a te szabadítód...
Mert drága vagy szememben,
becses vagy, és én szeretlek téged.”

(Iz 43,1-4)

Nemeshegyi Péter beszélt egy japán egyetemi hallgatónőről, aki a Sophia egyetemre járt Tokyóban, de nem rokonszenvezett a keresztényekkel. Fiú-barátjával összeveszve, keserű érzésekkel ment haza egy este: semmi se sikerül, meg kellene halni... Leszállt a villamosról, és dombon álló házuk felé haladt, fölfelé az úton, föltekintve a csillagokra. Abban a pillanatban fölragyogott a csillagos ég, és minden csillagból egy személyre szóló üzenet jött: “Szabad élned, úgy, ahogy vagy, és én szeretlek téged, úgy, ahogy vagy.” Egész éjszaka zokogott boldogságában, mert megismerte a keresztények Istenét, aki feltétel nélküli Szeretet. Hívő lett, megkeresztelkedett. Ilyen élmények, mondja Nemeshegyi atya, nem ritkák a fiatal japánoknál.

Hol lángol az isteni jelenlét csipkebokra? Jézus Krisztusban (Jn 14,9: “Aki engem látott, látta az Atyát is”), akinek teste, fogható jelenléte az Egyház. “Nem lehet Isten Atyja annak, akinek az Egyház nem anyja” (Szent Ciprián, III. sz.). Péter szikláján áll ez az Egyház (Mt 16,18), nem kereshetünk helyette másikat. (Sokan ezt jóhiszeműen nem tudják, de “féllábbal” ők is a sziklán állnak.) Ahol az Egyház, ott a mennyei tűz. A karizmatikus megújulás: új lobogás a régi csipkebokron, nem pedig valami újabb csipkebokor. Most itt vagyunk a csipkebokor közelében. Döntéssel terhes napok ezek. Igent mondhatunk Istennek.

A végtelen Szeretet szólít. Nem elvontan, hanem itt és most. Mózes apósának, Jetrónak juhait legelteti. Te pedig itt vagy, ezen a konkrét helyen. A csipkebokor most itt lángol. Jézusban... az Egyházban... ezen a lelkigyakorlaton. Minden kényszer vagy emberi elvárás nélkül, már ma este kimondhatod Istennek: “Hiszem, hogy szeretsz, és a tied akarok lenni.” Nem tartjuk számon, ki mondta ki és ki nem. Szabad vagy. Csak akkor mondd ki, ha valóban Istent választod. De miért ne választanád Azt, aki jobban szeret téged, mint te önmagadat?

Talán azt gondolod: “Én már kimondtam, és ez érvényes most is.” Úgy is van! De akkor megújíthatod és elmélyítheted. A Szentírás ismeri a szövetség-megújítást. Pusztán azért, hogy ússzék az árral, ne mondja ki senki ezt a döntést. De mindenki kimondhatja közületek, ha komolyan gondolja. Nem nekünk kötelezi el magát vele, hanem egyedül Istennek.

Ne félj aláírni egy üres lapot, egy kötelezvényt in bianco, ha a Szeretet maga fogja kitölteni!

Szavakkal dicsőíteni

Hét lángot gyújtunk ki a lelkigyakorlat estéin. Ma este az elsőt: a Hit lángját. A hit: önmagunk kiszolgáltatása Isten szavának. Nem holt hitre gondolunk, amely elfogadja Isten igazságait, de nem követi akaratát, hanem élő hitre, amely személyes odaadás Isten dicsőségére. Ez a láng az összes soron következő lángot csírájában magában foglalja. De fordítva is: minden későbbi láng magában foglalja a megelőzőket. (Hiszen a “Hét Láng” voltaképpen egyetlen láng: a Szentlélek.)

Személyes odaadás Isten dicsőségére – ez természetesen elsősorban azt jelenti, hogy tetteimmel megdicsőítem Istent. Ez annyira alapvető kérdés, hogy a holnapi napot mindenestül ennek szenteljük. Szükséges azonban megemlíteni, hogy Isten azt is kívánja: szavakkal dicsőítsük őt. “Vigyétek magatokkal e szavakat, térjetek az Úrhoz, és mondjátok neki: «Végy el minden gonoszságot, fogadd el a jót, és mi majd ajkunk gyümölcsét áldozzuk néked».” (Oz 14,3)

Van, aki nem érti, mire jó a dicsőítő szó, hiszen “szebben beszél a tett”. Való igaz, hogy a dicsőítő ima hamis az élet odaadása nélkül: “Ez a nép ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem” (Mt 15,8; vö. Iz 29,13). De igazán odaadott-e az életünk, ha a szavainkat nem adjuk oda Isten dicsőítésére? A beszéd az emberi egzisztencia lényeges területe. “A szív bőségéből szól a száj” (Mt 12,34). Jakab levele a lovat irányító zablához és a hajót irányító kormányhoz hasonlítja a nyelvet (Jak 3,3-4). Ha egyszer odaadtuk magunkat Istennek, miért ne akarnánk életünket Isten dicsőségének irányába kormányozni ezzel a fontos szerszámmal, a nyelvvel?

Isten szavakkal való dicsőítése nem fakultatív teendő, hanem keresztény kötelesség. “Mutassuk be Istennek mindenkor a dicséret áldozatát, azaz ajkunk gyümölcsét, amely az ő nevét magasztalja” (Zsid 13,15). Szó sincs arról, hogy ez csak magunkban való imádkozást jelentene. “Hadd hirdessem testvéreimnek nevedet, a gyülekezetben hadd dicsérjelek” (Zsolt 22,23). “Rólad szól dicséretem a nagy gyülekezetben” (Zsolt 22,26). “Lábam egyenes úton áll, a gyülekezetekben áldom az Urat” (Zsolt 26,12). “Hadd adjak hálát neked a nagy gyülekezetben, a nagyszámú nép között hadd dicsérjelek” (Zsolt 35,18). “Énekeljetek az Úrnak új éneket, zengjen a szentek gyülekezetében dicsérete!” (Zsolt 149,1)

Az Ószövetségnek ezt a gyakorlatát az Egyház kezdettől átvette. “Magatok közt zsoltárokat, szent dalokat és lelki énekeket zengjetek” (Ef 5,19). A püspöki székhelyeken, később a szerzetesközösségekben rendszeresen zsoltározott a keresztény nép. Ebből fejlődött ki a zsolozsma, amelyről a 2. vatikáni zsinat azt óhajtja, hogy újból a hívő nép közös, nyilvános imája legyen, ne csak a papoké és a szerzeteseké. Miközben a latin zsolozsmában a nyugati egyház őrzi a gregorián dallamkincset, a nemzeti nyelveken óhajtja a zsolozsmázás dallamvilágának megújulását. Ehhez jelent némi hozzájárulást a HÉT LÁNG zsolozsmája, ahol – a gregorián örökség megtagadása nélkül – új, a mai emberhez közelebb álló zenei megoldásokat keresünk. A lelkigyakorlaton naponta énekeljük az Esti dicséret imaóráját, valamint az esti összejövetel végén a Befejező imaórát, amelyek szabályos részei az Imaórák Liturgiájának és ezzel az Egyház hivatalos istentiszteletének, a római liturgia szerint. Az Egyház zsoltározott, zsoltározik és zsoltározni fog a történelem végéig. II. János Pál pápa 1981-ben kifejezetten kérte a karizmatikus megújulást, hogy imádkozza a zsolozsmát. Legyünk meggyőződve, hogy amikor a “dicséret áldozatát” hozzuk, Istennek kedves dolgot cselekszünk, és maga Jézus Krisztus imádja bennünk az Atyát.

Más típusa a közös dicsőítésnek az a kötetlen forma, amely a karizmatikus megújulásban alakult ki, s amelyben mindenki egyszerre, hangosan dicsőíti Isten saját szavaival. Mivel több-kevesebb részünk már az első este lesz benne, fontos, hogy világosan lássuk: az imádságnak ez a módja biblikus is, ésszerű is. Biblikus, mert a jeruzsálemi tanítványok így imádkoztak az első pünkösd alkalmával (Csel 2,1-13), Péternek még magyaráznia is kellett: “Nem részegek ezek” (Csel 2,15). Ésszerű, mert nincs kevesebb racionális tartalma, mint annak az imának, amikor csak egy személy beszél hangosan; inkább azt kell mondani, hogy több racionális tartalma van, mint amit egy ember be tud fogadni, mert többnyire csak a magunk meg egy-két közeli szomszédunk szavát értjük. De nekünk kell-e befogadnunk? Nem Istennek szól az ima? S nem hall és ért ő mindnyájunkat egyszerre? A hangos beszéd ugyanakkor felold bennünket gátlásainkból és megerősít a másik szaván keresztül bennünk is működő Szentlélekkel. Ha érzelmileg visszahőkölsz ettől az imától, gondolj arra, hogy a dicséret áldozatát kívánja az Úr, nem a dicséret élvezetét. Ha hamisnak, hiteltelennek érzed a pusztán hitből, nem érzelmi alapon való dicsőítést, gondolj arra, hogy a dicsőítésnek Isten szentségét kell kifejeznie, nem a mi lelkiállapotunkat. Hitelét az Istennek adott élet adja. Igen, itt vagy a válaszúton – önmagadért akarsz lenni, vagy Istenért? Nincs kényszer, szabad vagy! De itt állsz egy nagy lehetőség előtt.

Valaki azt mondta erre a “jeruzsálemi típusú pünkösdi imára”: “Mi nem vagyunk amerikaiak. A magyar ember rezzenéstelen arccal hallgat Isten előtt.” Nos, én hallottam és hallom a magyar embert – rezzenő vagy rezzenéstelen arccal, de mindenképpen gátlástalanul – gyalázatosan szidalmazni Istent. Hangosan, tajtékozva, trágárul, tombolva a szentségtelenségben. Fölszólítalak, hogy múljuk felül az istenkáromlókat az istendicséret szabadságában és gátlástalanságában! S ha ez nehezen indul, kezdd el hát nehezen – legalább azzal, hogy jóindulatúan fogadod mások ilyen imáját. Isten dicsőítése a mi boldogságunk.

Második láng: ÉLETSZENTSÉG

Bibliai hely: 1Kir 18,16b-46

2. előadás: Bűnösből szentté lenni

A tűz fölülről jön

Bestseller volt Nicky Cruz, a fiatalkorú bűnözőből lett prédikátor története. A legkeményebb fiú volt, élvezte a verekedést és a vért. Gangvezér korában gyűlölködve visszautasította David Wilkerson igehirdetését, de a prédikátor kitartott. Aztán egy késelés után Nicky látta egy barátját meghalni, és megrendült. Félt elmenni Wilkerson igehirdetésére, de elment, mert nem akarta félelmét bevallani. Wilkerson rábízta a gyűjtést, és ő, maga sem értette, miért, képtelen volt a csalogató kijáraton keresztül lelépni a pénzzel. A prédikátor imádkozott. Különös csönd ereszkedett a csarnokra, többen sírni kezdtek, és Nicky megadta magát Isten szeretetének. Nem fizikai erő győzte le, nem érvek, nem megfélemlítés, nem ígéretek. A megtérés kegyelem, felülről jövő ajándék.

Sokan kérdezik: miért gonosz a világ, ha Isten szeretet? Válasz: Isten nem kényszerít a boldogságra. Szabadok vagyunk arra, hogy ellenálljunk Isten szeretetének. Éltünk is ezzel a szabadságunkkal. ,,Ha figyeltél volna parancsaimra – mondja Isten – , olyan volna békességed, mint a folyam” (Iz 48,18). Az ember bűnös, és ezért boldogtalan. Nemcsak egyikünk-másikunk bűnös, nemcsak a gengszterek és a sikkasztók. “Mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik Isten dicsőségét” (Róm 3,23). A bűn ott van a gyökereknél, történelmünk fertőzött forrásból fakad. “Íme, gonoszságban fogantattam, és bűnökben fogant engem az én anyám” (Zsolt 51, 7). “Már nem is én cselekszem ... , hanem a bennem lakó bűn” (Róm 7,17). Az ártatlan csecsemő is egy bűntől mérgezett egzisztenciát örököl. “Ez az egész világ ... gonoszságban fetreng” (1Jn 5,19).

A gonoszság hatalma mögött szellemi erők állnak: a sátán és a démonok. “Nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen” (Ef 6,12). “Halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben éltetek egykor ennek a világnak szokása szerint, a levegőben uralkodó fejedelemnek engedelmeskedve, annak a léleknek, amely most a hitetlenség fiaiban működik” (Ef 2,1-2). A Szentírás szerint a sátán “ennek a világnak a fejedelme” (Jn 16,11; vö.14,30), sőt “ennek a világnak az istene” (2Kor 4,4).

De “azért jelent meg Isten Fia, hogy az ördög műveit lerontsa” (1Jn 3,8). Mi nem tudunk a magunk erejéből kijönni a bűn és a sátán hatalma alól. “Nálam nélkül semmit sem tehettek” – mondja Jézus (Jn 15,5). Az ember megpróbálkozik az önmegváltással, de ez a kísérlete reménytelen. Vallások, filozófiák, politikai utópiák születtek és születnek, de nem tudnak segíteni az emberen. Olyanok, mint az oltár körül táncoló Baal-próféták 1Kir 18,26-ban. Saját erőnkből nem tudunk tüzet lehozni az égből. Az ember minden erőfeszítése reménytelen, ha Isten fölülről nem segít rajta. Nem lehetünk bűnösből szentté, boldogtalanból boldoggá, kárhozatra ítéltből a menny örökösévé, csak Isten ingyen kegyelméből. “Kegyelemből üdvözültetek a hit által. Ez nem tőletek van, hanem Isten ajándéka” (Ef 2,8). “Megigazultak ingyen az ő kegyelméből a megváltás által, amely Jézus Krisztusban van” (Róm 3,24).

Isten fölülről látogatott meg bennünket szeretetének lángjával. “Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). “Isten azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk” (Róm 5,8-9). “Nem romlandó ezüstön vagy aranyon történt a megváltásotok az atyáitoktól rátok hagyományozott hiú életmódotokból, hanem a szeplőtelen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén” (1Pt 1,19). “Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett – az ő kegyelméből üdvözültetek – , vele együtt feltámasztott, és az égiek közé helyezett el Jézus Krisztus által” (Ef 2,4-6). Azért van szabadulásunk a bün, a halál és a sátán hatalmából, mert az Isten Fia emberré lett, a kereszten meghalt és dicsőségben föltámadt. A kereszten végképp azonosult az emberi nyomorúsággal, és megtöltötte azt isteni életével. Általa az ember nemcsak megszabadul a bűntől, hanem új teremtmény lesz (2Kor 5,17), és magában az isteni természetben részesedik (2Pt 1,4).

Mi nem tudunk bűnösből szentté lenni. De Isten fölülről, ingyen ajándékként, leküldheti ránk a tüzet, az életszentség lángját, ahogy 1Kir 18,38-ban Illés próféta oltárán teszi. És ez a Golgota oltárán történik mindnyájunk számára.

A húsvéti misztérium

Az Ige, Isten önközlése, testté lett a Szűz méhében a Szentlélek erejéből, és közöttünk élt. Felöltötte emberi mivoltunkat, közösséget vállalt velünk, zsidó mesterember lett. Két kezével dolgozott, emberi szíve örült és fájt, imádta az Atyát, és társként fordult az emberekhez. Amikor megkeresztelkedett a Jordánban, vállalta a közösséget a bűnös emberrel, és a Szentlélek rászállása után Isten küszöbön álló királyságának prófétája lett. A jó hírt, amit hozott, a tradicionalista (farizeus) és szekularista (szadduceus) vallási vezetés visszautasította, őt magát a pogány római hatalom segítségével a gonosztevők halálával kivégeztette.

“Megvetett volt, és utolsó az emberek között, fájdalmak férfia és betegség ismerője, aki elől elrejtettük arcunkat; megvetett volt, és nem becsültük őt. Pedig a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta; mi mégis megvertnek tekintettük, Istentől lesújtottnak és megalázottnak. De őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyultunk meg” (Iz 53,3-5).

Végsőkig azonosult a bűnös emberrel (2Kor 5,21), alámerülve a halál sötétségébe (Lk 23,44-46), és magához ölelve ott az egész elveszett emberiséget (Zsid 2,11-18). Alászállva a “poklokra”, vagyis a holtak országába, túl a földi élet tér-idő koordinátáin, minden embert elért (1Pt 3,19-20), és, mint Isten önközlése (Jn 1,1), önmagát ajándékozta nekik (Fil 3,8). Márpedig ő – istenségénél fogva – maga az élet (Jn 11,25). Akik úgy haltak meg, hogy be tudták őt fogadni, azok őt magát nyerték el, a halhatatlan életet. A halál szakadékában megjelent az élet forrása, a megfeszített Jézus, és átszúrt szívéből megindult az élet folyama (Jn 19,34). Ez a folyam túlcsordult, túlemelkedett a tér-idő valóság partjain, és beáradt a történelembe. A megölt Jézus embersége szerint is befogadta az isteni életet: a megfeszített Messiás dicsőségben föltámadt, és megjelent a tanítványoknak.

Kereszthalála nem vereség volt, hanem győzelem. Önkiüresítése az isteni élet behatolásának bizonyult a bűntől tönkretett emberi egzisztencia ürességébe. Fölment a mennybe, emberségével is mindenestül részese lett Isten dicsőségének, és föltámadt élete mindazok öröksége, akik nem utasítják vissza. Jézus húsvétja kommunikációs esemény, amely hozzáferhetővé teszi az ő isteni életét a legbűnösebb ember számára is: megváltás. Az Atya felé: az odaadás maximuma, tökéletes áldozat; az emberiség felé: Isten ingyen önajándékozásának áttörése a halálraítélt emberhez.

A megváltás teljesen ingyenes kegyelmi valóság. A bűnbánó gonosztevő nyeri el, akinek már semmi esélye sincs, hogy valamit is jóvátegyen elrontott életéből (Lk 23,39-43). Nem tudjuk létrehozni, csak ingyen ajándékként elfogadni Jézustól. “Az ő neve által mindenki elnyeri a bűnök bocsánatát, aki csak hisz benne” (Csel 10,43).

Isten országa: felülről gyújtott láng, azok szívében, akik Jézushoz tartoznak.

Tanulj a megfeszített gonosztevőtől! Két teendőd van:

1.) megvallani, hogy bűnös vagy, és nem tudsz magadon segíteni;

2.) hittel elfogadni a megfeszített és föltámadt Jézust személyes Megváltódnak és életed Urának.

Megtérés

“Mindnyájunknak bűnbánatot kell tartani (= meg kell térni) mindenütt” (Csel 17,30).
Miért? Mert bűnösök vagyunk, és rászorulunk a megváltás kegyelmére.

“Miért térjek meg én, aki hívő és gyakorló katolikus vagyok?”
Mert te is bűnös vagy, és rászorulsz a megváltás kegyelmére.

Kisgyermekként újjászülettél a keresztség szentségében? Akkor megkaptad a föltámadt Jézus életét, beléd költözött az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Akik tagadják a csecsemőkeresztség érvényességét, nem veszik elég komolyan a megváltás ingyenességét: “Isten előbb szeretett minket” (1Jn 4,19). Mi hisszük ezt; de felnőttként tudatos hittel kell magadévá tenned, amit kisgyermekként kaptál: az újjászületés ajándékát, az istengyermeki életet. “Légy az, ami vagy!” – mondta egy beszédében VI. Pál pápa. – “Keresztény, légy keresztény!” Élő hittel föl kell szítanod (2Tim 1,6) magadban a keresztség kegyelmét. Ez bűnbánatot is kíván. Meg kell vallanod, hogy rászorulsz Isten irgalmára, és hittel el kell fogadnod a megfeszített és föltámadt Jézust egyedüli Megváltódnak és életed Urának.

Újjászületett hívőknek szól 1Jn 1,5-2,2:

“Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségben vagyunk vele, és sötétségben járunk, hazudunk, és nem cselekszünk igazságot. Ha azonban világosságban járunk, mint ahogy ő is világosságban van, akkor közösségben vagyunk egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, megcsaljuk magunkat, és nincs bennünk igazság. Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igazságos, hogy megbocsássa a bűnöket, és megtisztítson minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük őt, és az ő igéje nincs bennünk ... Ha valaki vétkezett is, van szószólónk az Atyánál, Jézus Krisztus, az igaz. Ő az engesztelés a mi bűneinkért, de nemcsak a mieinkért, hanem az egész világ bűneiért is.”

Persze nem minden bűn jelenti az istengyermekség elvesztését. “Van halált okozó bűn is ... Van halált nem okozó bűn is” (1Jn 5,16-17). Lelki halált csak az a bűn okoz, amely tárgyilag súlyos, és az elkövető személy teljes felelősséggel tartozik érte (tudatosság, szándékosság). De a “bocsánatos” (vö. Mk 3,28) bűnökből is meg kell térnünk, különösen azokból, amelyek szokásossá váltak. “Szentek legyetek, mert én, az Úr, a ti Istenetek, szent vagyok!” (Lev 19,2). “Legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48).

“De én már megtértem; életemet átadtam Jézus Krisztusnak, mint Uramnak és Megváltómnak.”

Hála és dicsőség Istennek! Csakhogy a megtéréssel egy átalakulási folyamatba léptél be: nem befejeződött valami, hanem elkezdődött. “Levetettétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és magatokra öltöttétek az újat, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig” (Kol 3,9-10). A Bibliában olvasunk az Istennel kötött szövetség megújításáról (Józs 24,25); a keresztségi ígéretet az Egyház rendszeresen megújítattja velünk. Újítsd meg tehát te is Istennel kötött szövetségedet, hogy megtérésed elmélyüljön, és a keresztségi kegyelem új erővel éledjen föl benned!

Gyónást javaslunk. Kényszer nincs; nem tartjuk számon, ki gyónt, ki nem. A Te szükségletedről van szó. A Tűz fölülről jön. Egyéni bűnbánattal nem fogsz annyira menni, mint a szentségi föloldozással.

Életgyónást javaslunk. Kényszer erre sincs; nyugodtan gyónhatsz úgy is, hogy csak a legutóbbi gyónásod óta elkövetett bűneidet vallod meg. (A még érvényesen meg nem gyónt halálos bűnöket név és szám szerint kell megvallani.) Mélyebb lesz azonban a hatás, ha először megvallod még meg nem gyónt bűneidet, aztán összefoglalod egész életed bűneit. Az ismételt gyónás azért jogosult, mert a már megbocsátott bűnök gyökereit és következményeit is ki kell irtania az isteni irgalomnak, és ez nem biztos, hogy a bűnbocsánattal együtt megtörtént; általában fokozatosan történik. Csak az aggályos lelkiismeretűeknek nem javasoljuk az életgyónást. Ők gyónjanak minimalista módon (ez privilégiumuk), és higgyenek az Irgalomban. Nem a bűnvallomás hozza létre a bűnbocsánatot, hanem Jézus vére. A Tűz fölülről jön.

A szent Isten vár, hogy megépítsd az oltárt, és önmagadat helyezd rá mint áldozatot. “Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul” (Róm 12,1). “Kész vagyok égni” – énekeljük a Tűzénekben. Hadd csapjon le ránk Isten szentségének emésztő tüze! Hadd vegyen birtokába!

Milyen gyönyörű az istenkapcsolat kölcsönös önátadásként való leírása az Énekek énekében: “Enyém a kedvesem, és én az övé!” (2,16). Nos: itt a kedves, a Szépség maga. Itt a pillanat, hogy átadd magadat neki.

A Baál-próféták leölése

Isten tüzet küldött az égből, és a nép döntött: “Az Úr az Isten!” (1Kir 18,39). A döntésnek azonban van egy következménye, amely némileg kínos a Baál-prófétákra nézve: “ – Fogjátok meg Baál prófétáit, egy se szaladjon el közülük! – Miután megfogták őket, Illés levitte őket a Kíson patakhoz, s ott megölette őket.” Ma is ott áll Illés próféta szobra a Kármel hegyén, karddal a kezében.

A vallási intoleranciát nem követjük; mi az Ószövetséget újszövetségi javításban olvassuk. Nem akarunk emberekbe kardot döfni. Ez a jelenet mégis fontos számunkra. Miután életünk egyetlen Urának választottuk a megfeszített és föltámadt Jézust, semmi nem maradhat életben bennünk, ami más úrnak szolgál. Saját bűneinkbe, a “test cselekedeteibe” kell kardot döfnünk. “Ha ... a test szerint éltek, meghaltok, de ha a Lélekkel megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok” (Róm 8,13). Ez bizony véres munka, mészárlás, és nekünk fáj, mert a test cselekedetei belénk nőttek. De nem a magunk erejéből kell végrehajtanunk. “Isten az, aki bennetek az akarást és a véghezvitelt egyaránt műveli jóakarata szerint” (Fil 2,13).

Jól meg kell értenünk: más az ingyenesség és más a passzivitás. Kaphatok ajándékba egy milliót, ha nem megyek el érte a bankba és nem veszem föl, semmit sem használ nekem. Ingyen kapjuk a megigazulás kegyelmét, de szabadságunkat latbavetve, emberi elhatározással kell áttérnünk a megigazult ember életére. A tüzet Isten adja az égből, de nekünk kell kardot döfnünk a Baal-prófétákba.

Vizsgáld meg életedet. Ami Baálnak szolgált, az haljon meg.

Vizsgáld meg hitedet. Ateizmus... Nemkeresztény vallások... Reinkarnációs tanok... Önmagad mércévé tétele... Az Egyház tanító hatalmának elutasítása...

Vizsgáld meg reményedet. Pesszimizmus... Depresszió... Kétségbeesés... Könnyelműség... Tudatlanság az üdvösség kérdéseiben a magam hibájából...

Vizsgáld meg istenkapcsolatodat. Bálványimádás... Megosztott szív... Hanyagság az imádásban... Tiszteletlenség... Istengyalázás (káromkodás)... Szentségtörés... Mágia... Jóslás... Okkultizmus... (Esetleg keresztény vagy tudományos címkékkel: agykontroll, természetgyógyászat...) Spiritizmus... Sátánkultusz...

Vizsgáld meg alapállásodat. Követelés... Önsajnálat... Lázadás... Kriticizmus... Én-görcs... Szereplési kényszer... Lenézés... Gőg... Húzódozás a szolgálattól... Bírálat elutasítása... Tanulékonyság hiánya... Hibáim beismerésének elmulasztása... Kudarc, megbántás, igazságtalanság földolgozására való képtelenség...

Vizsgáld meg emberi kapcsolataidat. Ítélkezés... Személyválogatás... Közöny... Gyűlölet... Bosszúállás... Bántalmazás... Haragtartás... Neheztelés... Megbántás jóvátételére, bocsánatkérésre való készség hiánya... Segítségnyújtás elmulasztása... Más bűnében (milyen bűnben?) való részvétel: tanács... rábeszélés... csábítás... parancs... kényszerítés... cinkosság... köteles följelentés elmulasztása... (A bűn fajtáját a gyónásban meg kell nevezni, a bűntársat nem.)

Vizsgáld meg a hatalomhoz és erőszakhoz való viszonyodat. Mások életében, egészségében, testi épségében saját hibámból kárt tenni... Erőszakos megoldást keresni ott, ahol békés megoldás is lehetséges... Fegyvert használni (akár parancsra is) olyan hadjáratban, amelynek jogtalanságáról meg vagyok győződve... Túszok kivégzésében, polgári lakosság elleni fegyveres akcióban (akár parancsra is) részt venni... Kínzásban közreműködni... Művi abortuszt végezni... végeztetni... okozni... támogatni... helyeselni... elfogadni... Eutanáziához folyamodni... azzal egyetérteni... Génmanipulációk... azok helyeslése... Öngyilkosságot tervezni, megkísérelni... A békesség munkálását elhanyagolni környezetemben és a társadalomban...

Vizsgáld meg, hogyan bánsz saját testeddel. Egészségtelen életmód... Fizikumom, idegrendszerem túlzott megterhelése saját hibámból... Fegyelmezetlen evés, ivás... Mértéktelen dohányzás (aki még nem kezdte el, annak a nulla a mérték!)... Túlzott alkoholfogyasztás... Kábítószerhasználat... Könnyelműség egészség dolgában... Egészség, táplálkozás, sport bálványozása... A böjt, a virrasztás és önfegyelem elhanyagolása...

Vizsgáld meg tulajdonosi magatartásodat. Lopás... Csalás... Kártétel... Okozott kár jóvétételének elmulasztása saját hibámból... Fizetési kötelezettségeim elhanyagolása... Alkalmazottak rossz díjazása... Pazarlás... Rászorulók támogatásának elmulasztása, amikor megtehetném... Túlzott ragaszkodás a vagyonhoz... Öncélú vágy a vagyonszerzésre... Irigykedés más vagyonára... A Gondviselésben való bizalom hiánya...

Vizsgáld meg szexuális tisztaságodat. Házasságon kívüli nemi élet... Önkielégítés... Nemi izgalom fölkeltése a házaséleten kívül: önmagamban... másban... Gyermekáldás mesterséges kiküszöbölése a házasságban... Mesterséges megtermékenyítés... annak helyeslése... Hűtlenség házastársamhoz (házasságtörés)... Nemi kapcsolat más házastársával (házasságtörés)... Házastárs hűtlen elhagyása... Érvénytelen házasság... Nemi élvezet öncélú keresése a házasságban... Homoszexuális tevékenység... Pornográfia... Prostitúció...

Vizsgáld meg időd fölhasználását. Lustálkodás... Halogatás... Az imádság elhanyagolása... Kötelező szentmisék elmulasztása... Családi kapcsolatok elhanyagolása: hitves, gyermek, szülők... A hit és az imádság ápolásának hiánya a családi életben... Vasárnap vagy kötelező ünnepeken komoly ok nélküli munka... Hobby, TV-nézés, Internet, szórakozás túlzásba vitele... Egészségtelen túlhajtás munkában, tanulásban... Esti lelkiismeretvizsgálat elmulasztása...

Vizsgáld meg beszédedet. Hazugság (“Kegyes” hazugság is!)... Hamis eskü... Fölösleges esküdözés... Adott szó megszegése... Fogadalom megszegése... Ígéret-eskü megszegése... Titkok kibeszélése... Más leszólása, gyalázása, kigúnyolása, bosszantása... Más hibáinak indokolatlan kibeszélése... Rossz ráfogása másra... Róla mondott rossz indokoltalan visszamondása a másiknak... Trágár, illetlen beszéd... Isten, szentek, szent dolgok gyalázása (káromkodás)... Szent nevek kiszólásként való használata (“Jesszusom!”, “Úristen!”)... Ingerült, szeretetlen beszéd... Tréfa űzése komoly vagy éppen szent dolgokból... Fölösleges fecsegés... Negatív, pesszimista, csüggedt beszéd... A megértés, biztatás, bátorítás, vigasztalás, figyelmeztetés, oktatás szavainak elmulasztása... A tanúságtétel szavainak elmulasztása a kellő pillanatban...

A lista nem teljes. Kérd Isten világosságát a lelkiismeretvizsgálathoz. Ne félj fölfedezni bűnös voltodat. Csak annak van oka félni, aki vonakodik elismerni bűnösségét. Te irgalmat találsz Jézus véréért.

A Baál-prófétáknak meg kell halniuk, hogy Jézus éljen benned.

“Akiket szeretek, azokat korholom és megfenyítem; buzdulj tehát föl, és tarts bűnbánatot (= “Térj meg”; megtért hívőknek szól!). Íme, az ajtónál állok és zörgetek. Ha valaki meghallja szavamat, és kinyitja nekem az ajtót, bemegyek hozzá, vele étkezem, és ő énvelem” (Jel 3,20-21).

(A részletes lelkiismeretvizsgálatot nem okvetlenül szükséges az előadásban fölolvasni, ha írásban kézbeadjuk. Így időt lehet nyerni.)

Új teremtmény

A megváltás nemcsak negatív, amennyiben eltörli a bűnt, hanem döntő módon pozitív: új életet önt beléd. Meghalsz a megfeszített Jézussal, de újjáéledsz a föltámadt Jézussal.

“Aki Krisztusban van, új teremtmény” (2Kor 5,17).

“Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett – az ő kegyelméből üdvözültetek – , vele együtt feltámasztott, és az égiek közé helyezett el Jézus Krisztus által” (Ef 2,4-6). Mennyei életünk van, kegyelemből, ingyen.

Maga Isten lakik bennünk.

“Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála” (Jn 14,23).

“Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek?” (1Kor 3,16).

Az Istennel átjárt teremtmény, akiben megkezdődött az Istennel való egyesülés, a görög egyházatyák szavával: megistenülés folyamata (ami nem jelent Istenné válást, nehogy félreértsük!), olyan gyönyörű, hogy Isten szerelemmel szereti.

“Kelj fel szaporán, szerelmem!
Jöjj, galambom, szépségem!
Mert a tél már elmúlt,
az eső elállt, elvonult,
földünkön előbújnak a virágok,
eljött a szőlőmetszés ideje,
s a gerle szava hallatszik a határban.
A füge már kihajtja első gyümölcsét,
s a virágzó szőlő illatot áraszt.
Kelj fel, kedvesem! Jöjj, te szépségem!
Te, galambom a sziklaüregben,
a kőszál rejtekében,
hadd lássam arcodat,
hadd halljam hangodat!
Mert a te szavad édes,
és oly bájos az orcád!”

(Én 2,10-14)

És ez te vagy!

Nem kár a Baál-prófétákért! Hadd jöjjön az a tűz az égből! A Végtelen Szerelem akar beléd áradni.

“Tégy engem, mint pecsétgyűrűt a szívedre,
mint pecsétnyomót a karodra,
mert erős a szerelem, mint a halál,
és könyörtelen a féltés, mint az alvilág,
a szikrája izzó, tüzes szikra!
Tengernyi víz sem tudja eloltani a szerelmet,
folyamok sem tudják elsodorni;
ha valaki háza egész vagyonát adja a szerelemért,
vajon lenézik-e érte?”

(Én 8,6-7)

Kelj föl, Isten szeretettje! “A Király kívánja szépségedet” (Zsolt 45,12).

A csöndes szentségimádás

A Király együtt akar lenni szerelmesével, éspedig hosszan, meg nem zavarva. Csöndes szentségimádást tartunk minden teljes nap délelőttjén.

Az Eucharisztia maga Jézus. Az eucharisztikus cselekményben (szentmisében) a kenyér és bor átlényegül a megfeszített és föltámadt Jézus testévé és vérévé.

A szentségimádásban egyszerűen szemléljük Jézust, a megtestesült Igét, a megfeszítettet és föltámadottat. Együtt vagyunk vele: ez imádságunk lényege. Két szerelmesnek nem kell sok szó, hogy megértsék egymást. Gyermeki szabadsággal elidőzünk a Szentséges vonzásában. “Ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok” (Jn 12,32). Jelenlétének erőterében egész lényünk átmágneseződik. A csöndes szentségimádás a lelkigyakorlat legfontosabb imamódja. Itt senki se manipulálhat: négyszemközt vagy Isteneddel. Ezek a Jézussal töltött órák biztosítják a lelkigyakorlat mélydimenzióját és egyensúlyát.

Szentségkitételre egy éneket éneklünk, azalatt mindenki térdel (aki tud). Utána térdelve eléneklünk egy zsoltárt, az imádás énekét; majd, még mindig térdelve, meghallgatunk egy bibliai vagy egyéb lelki olvasmányt. Nem kötelező a szentségimádáson erről elmélkedni: ha másfelé vezet az Úr, menj vele bátran. Mégis fontos ez a kis szellemi táplálék, mert pozitív anyagot ad a szemlélődő imának. Mi nem keleti meditációt gyakorlunk; ez nem zazen. Avilai Szent Teréz figyelmeztet, milyen veszélyes a tudat mesterséges kiüresítésére törekedni.

Amikor elhangzott az olvasmány, egy csöndes óra következik, amely alatt mindenki tetszése szerint ül vagy térdel. Térdelni általában jobb; enyhén kényelmetlen testtartásban szórakozunk el legkevésbé. De egész nyugodtan ülhetsz is a teljes szentségimádás alatt, ha Te így tudsz jobban imádkozni. (Ne ülj viszont tiszteletlenül, keresztbe tett lábbal. A Szentséges van jelen, akinek tekintete elől menekül az ég és a föld!) Nem figyeljük és nem bírálgatjuk egymást. Az arcraborulás se tilos, csak kerüljük a feltűnősködést, amennyire lehet. Túl gyakran ne váltsunk testhelyzetet, mert akkor sokat recsegnek a padok. A legvégén újból eléneklünk egy szentségi éneket, erre mindenki letérdel (aki tud). Szentségi áldás és szentségbetétel zárja le az imádás óráját.

Mit csinálj a csönd órájában? Imádd Jézust. Ez egy belső attitüd, a hódolat és odaadás belső magatartása, amit – amennyiben szükséges – megerősíthetsz a “Szent vagy”, “Imádlak”, “Dicsőség neked, Uram”, “Szeretlek” vagy más hasonló szavak ismételgetésével. A legegyszerűbb Jézus nevének ismétlése. Aki tud nyelveken imádkozni, megteheti. De mihelyt lehet, maradj csöndben, hogy az Úr is megszólalhasson. Csak akkor kezdd újból ismételni imaformuládat, ha észrevetted, hogy elszórakoztál.

Könyvet, szöveget ne vigyél magaddal. Szentírást se. Akivel élőben beszélgethetek, annak nem a levelét olvasom. Az esti imaösszejövetelen nagyon hasznos, ha veled van a Szentírás, a délutáni zsolozsma szinte teljesen a Szentírás szavaiból van összeállítva, de a szentségimádás élő együttlét, amihez nem kell írott szöveg. A lelkiismeretvizsgálat szövegét is máskor tanulmányozd. A rózsafüzért is máskor mondd. Most semmi se vonja el figyelmedet az élő Jézustól, akitől karnyújtásnyira vagy. Célszerű (nem kötelező) nézni a Szentséget. Ő az. Talán észreveszed majd, hogy misztikus fényben ragyog... Üres papírt és írószerszámot vihetsz magaddal, hogy följegyezd, amit Ő mond. De ez se kötelező. Jézus fog cselekedni benned.

Nem akarlak félrevezetni, nehogy csalódást okozzak. A szentségimádás nem szórakoztató. Nekem, amilyen érzéki ember vagyok, megvallom, többnyire kimondottan unalmas. De ezt az unalmat vállalni kell a Megfeszített és Föltámadott iránti odaadásból. Észrevétlenül hódít meg bennünket a kimondhatatlan Szeretet. Átjárja bensőnket, mielőtt éreznénk. Mély dolgok mennek végbe, anélkül, hogy tudnánk. Elszórakozásaid ne aggasszanak. Egy édesanya a karján alvó gyermeket is szereti, és a gyerek tudattalan biztonsággal pihen az anyai ölelésben. Így vagyunk együtt Istenünkkel az imádás csöndjében.

Döntéseid érlelődésének legalkalmasabb helye a csöndes szentségimádás.

3. előadás: Szabadulás

A bálványimádás démoni jellege

Jézus nyilvános működésének egyik legmarkánsabb vonása a tisztátalan lelkek, démonok kiűzése. Az erről fennmaradt beszámolók az evangéliumok anyagának legősibb rétegéhez tartoznak. Jézusnak ez a tevékenysége kétségtelenül történeti. Ugyancsak történeti tény, hogy az Egyház kezdettől tovább folytatta Urának ezt a tevékenységét. Az exorcizmus szertartása ma is létezik, 1999-ben látott napvilágot megújított formában, ezt nemzeti nyelvekre is le kell fordítani. A sátánnak és angyalainak létezése és az emberre gyakorolt befolyása nem szubjektív vélekedés kérdése, az Egyház ezt határozottan tanítja (KEK 391-395). Ők bukott angyalok. Isten jónak teremtette őket, szabad és végleges elhatározással váltak rosszá.

A sátán, a démonok fejedelme azonban nem egyenrangú Istennel. Teremtmény, akinek hatalma nem terjed túl azon, amit Isten (átmenetileg) megenged. Végleges veresége elkerülhetetlen. Jézus a kereszten már diadalmaskodott fölötte (Jn 16,11). A húsvéti misztériummal Isten “lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és diadalmaskodott rajtuk” (Kol 2,15). Jézus vérének hatalma van a Gonosz fölött: “Legyőzték őt a a Bárány vére és a tanúságtétel igéje által” (Jel 12,11). Jézus tanítványai kűzik a démonokat az ő nevében (Mk 16,17; Lk 10,17). Nem kell félnünk a sátántól. “Erős hittel álljatok neki ellen” (1Pt 5,8). “Láttam a sátánt; mint a villám, úgy zuhant le az égből. Íme, hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon, és semmi sem fog ártani nektek” (Lk 10,18-19).

A gonosz lelkek hatalmat gyakorolhatnak 1.) az ember lelkén (bűn), 2.) pszichéjén, azaz a test és lélek határterületén (démoni befolyás, szélsőséges esetben megszállottság), valamint 3.) a testén (démoni bántalmazás). Amennyiben megtérünk és életünket kiszolgáltatjuk a megváltó Jézusnak, a sátán lelki hatalma megszűnik fölöttünk. Hogy pszichés befolyásától is megszabaduljunk, intenzív imaélet, gyónás, áldozás, a szentelmények (pl. szentelt víz) használata, esetleg külön szabadító ima (szélsőséges esetben az exorcizmus szentelménye) szükséges. A külső, testi ártalmak ellen is fölvehetjük a harcot hasonló eszközökkel, de Isten azt is akarhatja, hogy ezeket nagylelkűen elviseljük, mint Jézus keresztjében való részesedést.

Nagyon fontos a radikális megtérés mindazokból a bűnökből, amelyek közvetlenül démoni befolyás alá helyezik az embert: a szellemi szféra bűneiből. Ilyen mindenekelőtt a bálványimádás. A pogány istenségek nem léteznek: ha lélekben feléjük fordulunk, nem előttük, hanem démoni fejedelemségek és hatalmasságok előtt nyílunk meg. A sátán célja ugyanis, hogy ne az igaz Istent imádjuk, hanem lehetőleg őt. A Krisna-kultuszban például – amellett, hogy ott valóban jószándékú, önzetlen emberek vannak – szinte tetten érhetjük a sátánnak ezt az álcázott jelenlétét. Minden pogány kultuszból (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus, reinkarnációs tanok stb.), ha részt vettünk ilyesmiben, gyökeresen és véglegesen meg kell térnünk, azokat bűnként megvallanunk, Jézus nevében ellenük mondanunk, nálunk lévő irodalmuktól és kultusztárgyaiktól megszabadulnunk, és kérnünk Jézus vérének szabadító erejét, hogy a démoni befolyás, amely a pogány kultusz révén kihatott ránk, megszűnjék.

Az álkeresztény kultuszokra (mormonizmus, Jehovizmus, Moon-féle Egyesítő Egyház, unitarianizmus) ugyanez vonatkozik. Jézus istenségének tagadásával ezek a kultuszok eltávoznak Isten önkinyilvánításának valódi területéről, s előbb-utóbb meghamisítják az istenképet is. Ugyanez érvényes az Iszlámra.

Pogány kultuszt jelent a New Age szinkretizmusa is, amely egyesíteni akarja a vallásokat. “Hogyan egyezne ki Krisztus Béliállal?” (2Kor 6,15).

Meg kell itt jegyezni: a 2. vatikáni zsinattal valljuk, hogy a jóhiszemű pogányok is üdvözülhetnek. Ilyenkor azonban a lelkiismeretükön keresztül őket megszólító Jézus Krisztus üdvözíti őket, akinek engedelmeskednek (burkolt hit). “Senki sem jut az Atyához, csak általam” (Jn 14,6). Ez semmit nem változtat azon, hogy a pogány kultuszban – sok jószándékú emberi erőfeszítésen kívül, amelyeket a Szentlélek is bármikor meglátogathat – démoni erők működnek.

A zsidóság nem pogány kultusz, hanem az élő és igaz Isten imádása. Két irányban azonban nagyon rossz útra tévedhet: ha abszolút érvényt tulajdonít a rituális előírásoknak (talmudizmus), vagy ha panteizmusba és mágiába torkollik (Kabbala).

Még a kereszténység hibás formáiból is meg kell térnünk: a tradicionalizmusból, legalizmusból, szekularizmusból, a szentek tiszteletének helytelen formáiból, a szentelmények mágikus értelmezéséből, a magánkinyilatkoztatások jelentőségének eltúlzásából. Mindezek éppúgy démoni befolyás alá helyezhetnek bennünket, mint egy pogány kultusz, mert ezek valójában a pogányság keresztény címkével ellátott megjelenései.

A mágia démoni jellege

A Biblia nemcsak a kánaáni népek bálványimádásától óv, hanem mágikus szokásaiktól is.

“Ne akadjon közötted, aki fiát vagy leányát átviszi a tűzön, hogy megtisztítsa; vagy aki jósoktól tudakozódik, aki álmokat s jeleket magyaráz, ne legyen varázsló, se bűbájos, se aki ördöngősöktől vagy jósoktól kér tanácsot, se aki halottaktól kérdez igazságot. Mindezt ugyanis utálja az Úr” (MTörv 18,11-12).

Ez nem pusztán relatív érvényű előírás, mint a képtilalom, a szombat vagy a tisztasági törvények. Az újszövetség nem szünteti meg.

Jel 18,23: “Varázslataid miatt jutott tévútra minden nemzet” (Jel 18, 23). A mágusok negatív szerepet játszanak (Csel 8,9-24; 13,6-11). Legvilágosabb Csel 19,18-19, ahol az efezusi hívők, a varázslással szakítva, ötvenezer ezüst értékű mágikus tekercset égetnek el. (A mágikus könyveket “epheszia grammata”, “efezusi írások” néven emlegették, Efezus annyira a mágia központja volt.) A katolikus tanítás világosan olvasható a Katekizmusban (KEK 2111, 2116, 2117).

A mágiát titkos tudás vagy titkos hatalom megszerzésére űzi az ember. Ez a paradicsomi Kígyó kísértése (Ter 3,5): istenné válni és birtokolni a Tudást. Minden okkult, ezoterikus tanítás vagy gyakorlat ekörül mozog. A népi babonák sem ártalmatlan folklór-témák, hanem démoni cselekmények, ideértve a halottlátást. A Kígyó áll mögöttük.

Ugyanez vonatkozik minden jóslásra (a Katekizmus fordítója szerencsétlen módon a jövendölés szót használja): “A horoszkópok, az asztrológia, a tenyérjóslás, a kártyavetés, a jelek értelmezése, a jövőbelátás, médiumok használata” (KEK 2116) mind az egy igaz Isten imádásával ellentétes, démoni gyakorlat.

A titkos tudás és hatalom keresése egészen a sátánnal kötött szövetségig, a fekete mágiáig vezethet valakit. De a “fehér” mágia lényege is fekete. Keresztény mágia nincs, csak alázatos imádság a szabadon cselekvő, velünk is rendelkező Istenhez.

Sokan mondják: “Én ugyan jósoltattam magamnak, de nem hittem benne!” Aki aknamezőre megy, felrobbanhat akkor is, ha nem hisz az aknák létezésében. Ha olyan területen mozogsz, ahol a démonoknak hatalmuk van, ők nem fognak várni a te beleegyezésedre, hogy befolyást szerezzenek fölötted. Isten gentleman: csak akkor foglalja le életedet, ha szabadon neki ajándékozod. De a sátán nem gentleman, angyalai sem azok. Bejönnek az ablakon át is, ha nyitva hagytad, nem várnak meghívásra.

Más dolog a bűn, és más a démoni befolyás. Ha jóhiszemű tudatlanságból merészkedsz tiltott területre, nem helyezted szabadságodat a sátán uralma alá, nem lázadtál föl Isten ellen. De ez nem zárja ki, hogy idegrendszeredre, pszichikai világodra bizonyos mértékű démoni nyomás nehezedjék. Ne ijedj meg, és ne képzelődj mitológiai lényekről, denevérszárnyú rémekről, ilyenek nem léteznek. Viszont harcban állunk szellemi hatalmakkal, akik bizalmatlanságot, csüggedést, kételkedést, félelmeket, ellenszenveket igyekeznek kiváltani belső világunkban, rossz szokásokra, bűnökre ösztönöznek, megrontani törekednek Istennel és az emberekkel való kapcsolatunkat. Bármilyen befolyást nyertek fölöttünk, Jézus vérében olyan hatalom van, amely elől vissza kell vonulniuk. Tagadd meg azt a mágikus-okkult cselekményt, amelyet elkövettél, fordulj Jézus megváltó vérének és győzelmes feltámadásának erejéhez, és mondd a démonnak: “Jézus nevében távozz”. (A szentgyónás is szükséges lehet.) Ez biztosan eredményes lesz. A szabadság sokszor fokozatosan fejlődik ki, újra és újra ellen kell mondanunk a gonosznak, de ez a keresztény élet hétköznapjaihoz tartozik, nem szabad izgulnunk miatta. Különösen ott, ahol emberi jellemünk valamilyen fogyatékossága rést hagy a gonosznak, idő kell, amíg átalakulunk. De nincs mitől félned. Az egész végtelenül egyszerű: amíg Jézusé vagy, a gonosz nem győzhet fölötted. Sebeket kaphatsz a harcban, de biztos lehetsz benne, hogy a győztes oldalon állsz. A lényeg – és erre megy ki a mai nap – , hogy feltétel nélkül Jézusé legyél.

Az okkultizmus álcázott formái

Ma egyre nyíltabban lép föl az okkultizmus, de gyakran látszólag békejobbot nyújt a kereszténységnek, és sokakat megtéveszt.

“Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik bárányok képében jönnek hozzátok, belül pedig ragadozó farkasok” (Mt 7,15). “A sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14).

A New Age mozgalom azt hirdeti, hogy a Halak korszakából a Vízöntő korába lépve az emberiség új korra virrad, amelyre nem lesz jellemző a “kirekesztő” vallásosság és az “egyoldalúan racionális” megközelítés. Az ember ráébred a benne rejlő isteni adottságokra, és megtanulja hasznosítani rejtett potenciálját. A New Age a teozófiából (szinkretista-okkult mozgalom a múlt századtól) nőtt ki, és egy olyan terv megvalósítása, amit Alice Bailey automatikus írással (!) kapott egy “lelki mestertől” (ténylegesen: gonosz szellemtől). Jellemzője a panteizmus és a reinkarnáció tana, egy minden vallást ötvöző szinkretizmus, a történelemben előfordult legkülönbözőbb okkult tanok egyidejű felidézése (a zsidó Kabbalától a kínai Jin-Jang teóriáig), a “belső mesterekkel” (démonok!) való kapcsolatteremtés és az önüdvözítés. A New Age ugyanazt teszi napjainkban, mint az ókorban a gnoszticizmus: keresztény szavakat használ és a Bibliát idézi, de alapvetően keresztényellenes tartalommal. Célja egy antikrisztusi világuralom.

Egy New Age könyvből idézek: “Ha Krisztust hívod, hogy munkálkodjon benned és általad, akkor valójában szerető, együttérző, megbocsátó és gyógyító képességeidet idézed meg nagyon erőteljesen.” A szerző látszólag elfogadja Krisztust, de, mint látható, csak saját magasabbrendű énünk szimbolumaként. Ugyanígy elfogadja Buddhát is; neki mindegy. “A forrás lehet Isten vagy a kozmikus tudat, vagy a dolgok egysége, vagy éppen a te igazi lényeged.” Neki mindegy. Isten az Egyetemes Tudat, de benned is megtestesül. “Te teremted saját világodat, és végtelen erővel bírsz, hogy tökéletessé tedd azt.” Mi más ez, mint a kísértő Kígyó szava: “Olyanok lesztek, mint az Isten” (Ter 2, 5)?

Van olyan New Age meditáció, amelyben “belső vezetőddel”, “mestereddel” találkozhatsz. Nagyon vaknak kell lenni, hogy ne lássuk: a New Age démonok behatolása előtt nyitja meg az embert. Ugyanezt teszi a (formálisan a New Age-től független) agykontroll. “Tanácsadókat” vizualizál, ami közönséges halottidézés. Az agykontroll valójában tibeti jóga és mágia. Ne tévesszen meg bennünket, hogy hirdetői hívőnek vallják magukat, és egy szerencsétlen ferences szerzetespap tekintélyére hivatkoznak.

A jóga és a zen a mágiával érintkező meditációs formák. A meditáló “áthalad a szellemek világán”, és meg tudja tenni, hogy lótuszülésben a levegőbe emelkedik. A jógi, aki le tudja állítani életfunkcióit, vagy a hindu tűzönjáró mágiával dolgozik. A transzcendentális meditáció is mágikus gyakorlat, a “mantra” gyakran pogány istenek imádása. A kereszténységbe e pogány eredetű formák egyes külső elemei ott emelhetők át, ahol a helyi kultúra azt megkívánja, vagyis missziós területeken, és akkor is csak nagy körültekintéssel és óvatos megkülönböztetéssel. A mi keresztény hagyományainkat teljesen fölösleges keleti technikákkal kiegészíteni, mert mihelyt a testtartás vagy a szöveg kérdése középpontba kerül, már a mágikus gondolkodásmódnál vagyunk (“a technika teszi az imát”). Annyit mondani az imádság külsőségeiről, amennyit a szentségimádással kapcsolatban mondtunk, tökéletesen elegendő. A keresztény imádság mindig párbeszéd két szabad személy között, és nem egyszerűen önmagunk mélységeibe való alámerülés. A mágikus formák nehezen vagy egyáltalán nem válaszhatók el el a mágikus tartalomtól, ezért a keleti meditáció vagy a jóga a démoni befolyás alá kerülés veszedelmét hordja magában.

Említsük meg azt is, hogy a természeti népek (nálunk a cigányok) átkai nem ártatlan szitkozódások, hanem mágikus formulák, amelyek ténylegesen árthatnak nekünk.

Aki (még ha teljes jóhiszeműséggel is) többé-kevésbé belebocsátkozott keresztény címkével ellátott mágikus-pogány technikákba, szakítson radikálisan ezzel a gyakorlattal, számoljon a démoni befolyás lehetőségével életében, és imádkozzék szabadulásért. Jézus erősebb minden fejedelemségnél és hatalmasságnál, és, mint Illés történetében, a Báál-prófétákkal történt véres leszámolás után meg fog jönni az áldásos eső!

Tudományosnak álcázott mágikus gyógyítás

Ma a gyógyításban jelentkezik legszélesebb körben a mágia. Az ártalmatlannak látszó reiki valójában mágikus eljárás. Hasonló a helyzet más “keleti gyógymódokkal” is. Mihelyt “csakrákról”, “Jinről és Jangról”, “fényadásról” hall, a keresztény szedje a sátorfáját. Ezek démoni utánzatai a krisztusi gyógyító karizmának. Nem azt vonjuk kétségbe, hogy lehet velük gyógyulást elérni, hanem azt, hogy ez a gyógyulás tiszta forrásból fakad.

Egy lelkész amulettet talált egy lány nyakában. Elmondták neki, hogy a kislány súlyosan beteg volt, és akkor kapta az amulettet, amitől meg is gyógyult, de az volt a kikötés, hogy egész életében viselje. A lelkész meg akarta nézni, mi van a kis szelencében, de tiltakoztak: nem szabad, nagy baj éri, aki kinyitja. Ő mégis kinyitotta – és egy papírt talált benne ezzel a szöveggel: “Sátán, parancsolom neked, hogy tartsd egészségben ezt a testet, amíg a lelket a pokolra viheted.” A lelkész elégette a cédulát, a lány visszaesett a betegségbe, de a keresztények imájára később meggyógyult. Nos, itt valóságos testi gyógyulás volt jelen, de fekete mágia állt mögötte. Testi gyógyulást a sátán is tud adni.

Tardif atyának egy szerzetes-elöljáró mesélte: tud egy formulát, amellyel a vérzést el lehet állítani. Tardif hallani akarta, de a másik tiltakozott: a formula “nagyon titkos”. Végül Tardif meggyőzte, és kiderült, hogy a formula egy francia versike ezzel a szöveggel: “Judás, Judás, Judás, fogd meg ezt a vérzést, ahogy Jézust megfogtad.” “Miért Judáshoz fordulsz? Miért nem Jézushoz?” “Úgy nem működik” – volt a válasz. A Gonosz segítségével működött.

Tehát: egy gyógyító eljárás eredményessége nem igazolja annak szellemi tisztaságát. Arra se szabad hivatkozni: “Én Jézus nevében csinálom!” A sátán, ismétlem, nem gentleman. Nem akkor jön be, ha hívod, hanem ha rést nyitsz neki bárhol. Másik hasonlattal: az ellenség a háborúban foglyul ejt, ha az ő területére mentél, akkor is, ha abban a hiszemben voltál, hogy az még a te területed.

Újabban megtévesztő módon lábra kapott a mágiának természetgyógyászat címen való terjesztése. A valóban természetes gyógymódok ártalmatlanságát nincs okunk kétségbe vonni, ezeket az orvostudomány felhasználja és továbbfejleszti. De ami ma természetgyógyászat címén folyik, az a természetes eljárások keverése a mágikus eljárásokkal. A “gyógykovács” ingázik, a “természetgyógyász” elváltozott tudatállapotba viszi át gyanútlan betegét. Sok jó is van a természetgyógyászatban; van, aki azt mondja, 90%-ban jó dolgokból áll; csakhogy a maradék 10% a lényeg. Étkeznél-e olyan konyhán, ahol a kitűnő, tápláló ételekbe mindössze 10% mérget kevernek?

Sokan mondják: “Nem tudom belátni, mi rossz van a homeopátiában, – akupunktúrában, – talpmasszázsban, – vegetarianizmusban, – írisz-diagnosztikában stb.” Nos, én se, mert nem vagyok orvos, nem vagyok szakember. Csak annyit tudok, hogy ezeket az eljárásokat azok a betegek és orvosok használják, akik kvázi-vallásos hittel hisznek bennük. És – ez már saját szakmám! – ellene vagyok minden hitnek, ami nem Jézus Krisztusra irányul. A “tudományos” magyarázatok ezeknél az eljárásoknál utólag születnek, annak az igazolására, amiben kiagyalóik már hisznek. Ez tipikus áltudományosság. Ne féljünk a racionális, természettudományos megközelítéstől! A következtető ész, a ráció természetes adományát a teremtő Isten adta az embernek. Az újkori kísérletező természettudomány annak következtében született meg, hogy a középkor létrehozta a tudományegyetemeket és a valóság logikus-racionális megközelítésének szellemét, abban a mélyen keresztény meggyőződésben, hogy a valóság a teremtő Logosz, Ige műve, következésképpen logosz, értelem van benne. Amikor az újkori tudós a kísérlet nyelvén kérdést intéz a természethez és logikus választ kap, a Logosz-hívő középkor örökségével él. Ezért van az, hogy a kísérletező tudomány a keresztény kultúrkörben alakult ki. Most, amikor a pogány irracionalizmus minden irányból elözönli a keresztény kultúrát, Isten nevében jogunk és kötelességünk, hogy elutasítsunk minden olyan gyógyító eljárást, amely a racionális természettudomány kísérleti eszközeivel igazolva és következésképpen az orvostudományban egyetemesen elfogadva nincsen.

Minden lelkigyakorlaton jön valaki hozzám azzal a kérdéssel: “Ez és ez is démoni irányzat, eljárás?” Világosan ki kell jelentenem, hogy nem vagyok szakember. Tanulj meg különbséget tenni racionális és irracionális, valamint keresztény és pogány között! A kérdezők általában jobban ismerik azt a gyógyító eljárást vagy lelki irányzatot, amelyről kérdeznek, mint én. Ne tőlem várd, hogy vállaljam a döntés felelősségét. Én csak elveket tudok adni. Az egyik legfontosabb elv: “Nem csak a bűnt kell kerülni, hanem a bűnre vezető alkalmat is.” Ahol méreg is van az éléskamrában, oda ne ülj be ebédelni.

A Baál-prófétáknak meg kell halniuk. Szakíts mindazzal, ami tisztázatlan szellemi forrásból ered!

Szabadulási területek

Még mindig nem mészároltunk le minden Baál-prófétát. Nem is lehetséges teljes fölsorolást adni.

Általánosan: tartózkodnunk kell attól, hogy nem-ellenőrzött szellemi valóságok előtt nyíljunk meg. Egyfajta út legitim a szellemi világgal való érintkezésre: az, amelyik a megfeszített és föltámadt Jézuson keresztül vezet. Minden halottidézés, minden “elváltozott tudatállapot”, “channelling”, “rezgések” vizsgálata, “ufókról” vagy sci-fi szörnyekről (szerepjáték!) való fantáziálás démoni lények előtt nyithatja meg szellemünket vagy pszichénket.

Ugyanúgy ellenőriznünk kell a hamis eszmék világát is, pl. a politikában. A liberalizmus, szocializmus, nacionalizmus – bár valamennyiben vannak jogos elemek is – kiszolgáltat a démonoknak. Tudjuk, mit tett a liberalizmus démona a nagy francia forradalomban a szabadság, egyenlőség és testvériség nevében. Ismerjük a szocializmus művét a sztálini kínzókamrákban és a Gulagokban. Tisztában vagyunk vele, mit művelt a török nacionalizmus az örményekkel az első világháború idején, vagy a német nacionalizmus a zsidókkal a második világháború idején. Minden antiszemitizmus, cigánygyűlölet stb. megnyitja az embert a démoni hatalmak előtt. Mindez a vallási gyűlölködésre is ugyanúgy – ha nem fokozottabban – vonatkozik.

Külön föl kell hívni a figyelmet a szabadkőművességre. Ne gondoljuk ártatlan jelenségnek. A sátán itt valóban a világosság angyalának tetteti magát. A felvilágosodott testvériség mögött, amely olyan vonzó volt a magyar reformkor nagyjai (pl. Kazinczy) számára, egy hamis vallás húzódik meg, amely “vallási határok nélküli Isten-imádással” kezdődik, és ateizmusba vagy Lucifer-kultuszba torkollik (vö. Carducci: Himnusz a sátánhoz). Egy fiatal anya Ausztráliában azzal fordult Derek Prince-hez, hogy a kisbabája nem akar táplálkozni. Derek felesége, Ruth ismeretetet kapott Istentől, miszerint az anya édesapja szabadkőműves volt. A nő felszólításra ellene mondott a szabadkőművesség szellemének, és sikoltás kíséretében egy démon hagyta el. Ugyanakkor az övéhez hasonló sikoltást hallatott a baba is. A szabadkőművesség lelke a harmadik generációig terjesztette hatalmát! A szabadító ima után a kicsi egészséges étvágyat kapott, és az anya arca is előnyére változott.

Ez rámutat arra, hogy családunkból is örökölhetünk démoni befolyást. Bármi okozta, ellene kell mondanunk annak a magatartásnak, megbocsátanunk felmenőinknek, és Jézus szabadító vérének erejéhez folyamodnunk. Ugyancsak démoni befolyás forrása lehet egy helytelen családi kapcsolat, pl. egy lány túlzott függése anyjától. Ezeket fokozatosan lehet és kell felszámolni.

Nem válunk egy csapásra tökéletessé attól, hogy egyszer Jézusnak adtunk életünket, következésképpen a démonok találnak alkalmat a jövőben is, hogy zaklassanak minket. De nem leszünk kiszolgáltatva nekik. Aki Jézusé, az a győztes oldalon van. Ütött az óra, hogy elkötelezd – vagy még jobban elkötelezd – magadat a Győztes mellett.

Most kezdődik a lelkigyakorlat legnehezebb időszaka. Viaskodunk, kard van a kezünkben. A Baál-próféták nyüszítenek, lázonganak, ellentámadásba mennek át. Ne felejtsd a húsvéti fényt! Ne felejtsd Jézus diadalát! Isten veled van! Nem neked kell megnyerned ezt a harcot. Jézus már győzött, fogadd be az ő győzelmét mint ingyenes ajándékot! Ingyen kapod a mennyből a tüzet, az új élet kegyelmét.

Harmadik láng: TANÚSÁG

Bibliai hely: Csel 2,1-4

4. előadás: Pünkösd

Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni

A föltámadt Jézus mondja: “János csak vízzel keresztelt, ti azonban néhány nap múlva Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni” (Csel 1,5). Ez az ígéret a pünkösd-eseményben teljesül. Miután leszáll rájuk a Szentlélek, a tanítványok bátran megvallják Isten nagy tetteit, nyelveken szólnak, és Péter olyan hatással tesz tanúságot a föltámadt Jézusról, hogy háromezren megkeresztelkednek. A hívők már nemcsak új teremtmények, hanem másokat is meg tudnak hívni az új teremtés csodájára: tovább tudják adni hitüket, a Szentlélek erejével képesek hirdetni a megfeszített és föltámadt Jézust, mint Urat és Megváltót.

Mi, katolikusok, hisszük, hogy a bérmálás szentsége hatékonyan továbbítja a pünkösdi kegyelmet azoknak, akik megfelelően fölkészülve fogadják. A hatékonyságban azonban lehetnek fokozatok. A huszadik századot Boldog Elena Guerra nővér ösztönzésére XIII. Leó pápa a Szentléleknek ajánlotta, amikor 1901. január 1-én 0 órakor a Szent Péter székesegyházban ünnepélyesen elénekelte a Veni Creator Spiritus himnuszt az Egyház nevében. És ez az évszázad a Szentlélek nagyobb erővel történő kiáradását hozta az Egyháznak.

A szabadegyházakban kezdődött. 1901. január 1-én este 11 óra tájban Topekában (Kansas, USA) Charles Fox Parham metodista lelkész bibliaiskolájában egy fiatal lány, Agnes Ozman kérte Parhamet, hogy kézrátétellel imádkozzék érte. Parham rövid habozás után megtette, és Agnes ismeretlen nyelven kezdett imádkozni, miközben elárasztotta Isten jelenlétének és dicsőségének átélése. Rövidesen elterjedt az újszerű tapasztalat. Parham tanítását a fekete bőrű Seymour lelkész vitte Los Angelesbe, ahonnan a híres Azusa Street-i ébredés hozta lázba a világot. Kialakult a pünkösd-mozgalom, új közösségek születtek. Hamarosan Európa is bekapcsolódott.

A történelmi egyházak nem voltak túlságosan nyitottak a pünkösdi hullámra, de az ötvenes évek végétől egyre inkább elterjedt az új pünkösdi tapasztalat ezek keretein belül is (neopentekosztalizmus). Főképp az episzkopalista Dennis Bennett lelkész Van Nuys-i (California, USA), majd seattle-i (Washington, USA) működése volt úttörő. Amikor a 2. vatikáni zsinat meghirdette, hogy a katolikusok is tanulhatnak abból, amit a Szentlélek a különvált testvérekben véghezvisz, megteremtődtek a feltételei annak, hogy a pünkösd-mozgalom a katolikus Egyházban is megjelenjék.

A 2. vatikáni zsinat befejezése után fiatal világi katolikusok, a Szentlélek Atyák rendje által fönntartott pittsburghi (Pennsylvania, USA) Duquesne (ejtsd angolosan: duken) katolikus egyetem oktatói, azt keresték, hogyan válhatna az Egyházban vállalt tevékenységük jobban “felülről jövővé”, Szentlélektől vezetetté. Így jutottak két könyvhöz: az egyik volt Wilkerson-Sherryll A kereszt és a rúgóskés, a másik John Serryll Más nyelveken szólnak c. könyve. Mindkettő a pünkösd-mozgalomra irányította figyelmüket. A pünkösdi felekezetektől kicsit tartottak, ezért egy ismerős episzkopális lelkészhez fordultak segítségért. Az ő parókiáján működött egy neopentekosztalista csoport, különböző felekezetekből. A katolikus tanárok 1967. januárjában elmentek oda, és ott őértük is imádkoztak, hogy megkeresztelkedjenek a Szentlélekben. Megkapták a nyelvek adományát, és az addiginál nagyobb erővel tapasztalták Isten jelenlétét. Úgy határoztak, hogy megváltoztatják a hallgatók számára tervezett hétvégi lelkigyakorlat témáját. A nyolc boldogság helyett a Csel 1-4 lett a téma, és ajánlották a készülethez A kereszt és a rúgóskés elolvasását.

A másodéves francia szakos hallgató, Patti Gallagher elolvasta a könyvet, de nem a nyelveken szólás ragadta meg benne, hanem az, hogy a főszereplő, Dave Wilkerson milyen világos vezetést kap Istentől. Letérdelt a szobájában, és azért imádkozott, hogy ő is ilyen világosan ismerhesse Isten akaratát. Ugyanakkor félt is, mert hátha Isten azt akarja, hogy apáca legyen, ami neki nem tetszett. Amikor február 17-én, pénteken elfoglalta helyét a városon kívüli Bárka és Galamb lelkigyakorlatos házban, ijedten fedezte föl, hogy otthon felejtette kozmetikai szereit. “Aztán emlékeztettem magam, hogy Istent jöttem keresni, nem új fiút” – írja. A lelkigyakorlaton mind nagyobb lett a várakozás. “Készen vagy-e mindarra, amit Isten adni akar neked?” – szegezte nekik egyik előadó a kérdést. “Isten meg tudja újítani bennünk a bérmálás kegyelmét” – gondolták egyesek. Patti Gallagher és a fizika-szakos David Mangan mindenképpen meg akarta kérni a jelenlevő papot, hogy vasárnap, a befejezéskor, végezzen velük bérmálás-megújítást. Patti cédulát függesztett ki a hirdetőtáblára: “Csodát akarok!”

Ekkor elakadt a vízszolgáltatás. A szivattyú elromlott. Szombat délután szerelőt kapni nem könnyű dolog. Víz nélkül viszont nem maradhattak éjszakára – mintegy harminc fő volt kinn. “Imádkozzunk!” – mondta az egyik tanár. David Mangan azok közé tartozott, akik a kápolnába mentek imádkozni, hogy legyen vizük, és ne kelljen hazamenniük. Azt vette észre, hogy imádkozás közben mindjárt hálát is ad a kérés teljesüléséért; azelőtt soha nem imádkozott így. Meghallgatták a soronlevő előadást, utána David azt gondolta: lemegyek, megnézem, mi van a vízzel. Lement és megcsavarta a csapot. Vastag sugárban ömlött a víz!

Nem történt csoda; időközben a házat működtető nővérek mégis találtak szerelőt. De David úgy gondolta, illik megköszönnie az imameghallgatást. Fölment a kápolnába. Nem tudta, hogy két hallgató, egy jegyespár, időközben megkérte egyik tanárt, hogy imádkozzék velük a Szentlélek-keresztségért, és mindketten megkapták a Lélek örömét és a nyelvek adományát. Csak azt vette észre a kápolnába lépve, hogy Isten jelenlétének tömény atmoszférája fogadja. A következő pillanatban ismeretlen erő kerítette hatalmába, és csodálkozva tapasztalta, hogy arccal a földre borulva fekszik. Föltápászkodott; különös módon betöltötte Isten jelenléte; támolyogva tapogatózott kifelé, és a lépcsőházban azt mondta magának: “Ilyesmi nincs. Képzelődöm. Bebeszélem magamnak.”

Kísérleti tudományt, fizikát tanult; a kísérleti ellenőrzés mellett döntött. Visszament a kápolnába. Belépett. Zsupsz! Bumm! Megint arccal a földön feküdt. Az erő ott volt.

A falat tapogatva kitántorgott. “Nem létezik” – gondolta ismét. – “Még egyszer ellenőrzöm.” Megint bement a kápolnába... Zsupsz! Bumm! Az isteni jelenlét ereje megint a földre terítette.

“Ez most már biztos” – gondolta magában. – “De miért csak velem történik ez?” Abban a pillanatban jött föl a lépcsőn Patti Gallagher, és David ugyanazt a kicsit kábult, boldog mosolyt látta a lány arcán, amit a saját arcáról sem bírt letörölni. “Te is?” – kérdezte David. “Én is!” – felelte Patti. Mindketten látták egymáson, hogy ugyanazt tapasztalják: Isten jelenlétét, erejét és örömét.

Pattivel az történt, hogy az estére tervezett születésnapi partira akarta összehívni a társaságot, és azért ment a kápolnába. Egy pillanatra azért letérdelt az Oltáriszentség elé... És a következő pillanatban elöntötte Isten jelenlétének tudata, s vele az imádság intenzív vágya. “Eleget imádkoztunk” – gondolta magában – , “Isten ott vár a többiekben, le kell menni”; de ugyanakkor egyáltalán nem akart lemenni, lényének minden sejtjével imádkozni vágyott. A végtelen, a szentséges, a kimondhatatlan Isten ott van a tabernákulumban, egy karnyújtásnyira... A következő pillanatban Patti arcraborulva feküdt a földön, és nem tudta, hogyan került ebbe a helyzetbe; a cipője lejött. Ekkor történt, amiről az 1. előadásban már volt szó: Patti feltétel nélkül átadta magát Istennek, aztán remegni kezdett egész testében, és átjárta Isten kimondhatatlan szeretete. Most már a kápolnába igyekezett gyűjteni mindenkit. A fiatalok hajnalig imádkoztak Isten szeretetének boldog mámorában, hajnali kettőkor sikerült a nővéreknek ágyba könyörögniük őket.

Telefonok mentek mindenfelé: a pünkösd valóság, úgy, ahogy a Csel 2-ben meg van írva! Rövidesen ezreket érintett meg a Szentlélek-keresztség tapasztalata. A katolikus karizmatikus megújulás világmozgalom lett. Mára sok millió embert ért el, a Szentszék nemzetközi szinten is elismerte három szervezetét, köztük az ICCRS-t (International Catholic Charismatic Renewal Services), amelynek szabályzatában ott szerepel a “Szentlélekben való megkeresztelkedés” kifejezés. A fogalom polgárjogot nyert az Egyházban.

A Szentlélekben való megkeresztelkedés számodra is lehetséges, itt, most, ezen a lelkigyakorlaton.

Megjegyzem még: Isten nem kívánta Pattitől, hogy apáca legyen. Négy szép gyermek édesanyja lett.

A Szentlélek Jézus tanújává avat

Mit értsünk azon: megkeresztelkedni a Szentlélekben?

Mindenekelőtt tudatosítanunk kell, hogy a görög ige annyit jelent: “bemerülni”, “megfürödni”. A Szentlélekben (vagy: Szentlélekkel – a két kifejezés nyelvileg egyenértékű) való megkeresztelkedés a Szentlélekbe való belemerülést jelent. (A kifejezés tehát nem tartalmaz utalást a keresztség szentségére, mint sokan tévesen gondolják. Csak a szó azonos.)

Ez valami olyan kegyelem, amit az Egyház nem a keresztség szentségében ad át. A keresztség a kereszténnyé válás alapvető szentsége, amely eltörli a bűnt és Isten gyermekévé tesz. Aki Isten gyermeke, abban már benne lakik a Szentlélek. A Szentlélekben való megkeresztelkedés azonban valamit hozzátesz ehhez: a Szentlélek külső megnyilvánulását. Ha megnézzük a pünkösdi elbeszélést (Csel 2,1-4), még a legóvatosabb értelmezés mellett is azt kell mondanunk: a Szentlélek pünkösdi kiáradásának hatására a tanítványok bátran hirdetik Isten nagy tetteit, és Péter pünkösdi beszédére sokan megtérnek. A Szentlélek megadta a tanítványoknak a hit továbbadásának képességét. Ez pontosan az, amit Jézus megígért: “A Szentlélek eljövetele … erővel tölt majd el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egész a föld határáig” (Csel 1,8). A Szentlélekben való megkeresztelkedés tehát nem más, mint a krisztusi hitról való tanúságtételhez szükséges erő elnyerése.

Vagyis: mi nem a Szentlélekben való megkeresztelkedés?

– Nem a nyelvek adománya vagy bármilyen más karizma, bár gyakran együtt jár velük;

– nem az öröm vagy bármilyen más érzelmi élmény, jóllehet gyakran erős érzelmi élmények kísérik,

– nem pszichológiai tapasztalat, noha sokszor valósággal forradalmasítja az emberi pszichét;

– nem egyszerűen a Szentlélek bennünk lakása, hanem valami többlet ahhoz képest, amelynek révén a Szentlélek mások felé tud működni belőlünk;

– nem valami magasabb foka a lelki életnek, hanem a keresztény beavatás része, hiszen minden hívő köteles tanúságot tenni hitéről;

– nem kész életszentség, de hívás és ösztökélés az életszentségre;

– nem valami új dolog a történelemben, hanem mindig is jelen volt a hiteles kereszténységben;

– következésképpen nem is a karizmatikus megújulás privilégiuma, bár a karizmatikus megújulásban sok tekintetben drámai módon lép föl.

Mehetünk-e tovább, és mondhatjuk-e azt is, hogy a Szentlélekben való megkeresztelkedés egyáltalán nem tapasztalat, hanem láthatatlan kegyelem, amelyet esetleg tapasztalatok is kísérnek?

Egész határozottan: nem. Lehet, hogy a Szentlélekben való megkeresztelkedés eseménye nem jár azonnali tapasztalatokkal, ezért nem is kell nyugtalankodnunk, ha imádkozunk a Szentlélekben való megkeresztelkedésért és látszólag nem történik semmi. (Magam is így voltam vele.) Egy idő múlva azonban – mondhatjuk: néhány héten belül – tapasztalható hatások is jelentkeznek. Mivel ugyanis tanúságra, a hit továbbadására adott kegyelemről van szó, elvileg lehetetlen, hogy ne jelentkezzék valahol az érzékszervi, tapasztalati szférában is – hiszen ebben a szférában kommunikálunk embertársainkkal. A Szentlélekben való megkeresztelkedésnek tehát mindenképpen van egy tapasztalati dimenziója. Lényege a pneumatikus, lélek-mélyi szférában van, de szükségképpen jelentkezik a pszichikus szférában is, sőt a biológiai szférára is kihat, mert az emberi lény egészét érinti. A Szentlélekben való megkeresztelkedés az emberi személy teljes valóságát érintő egzisztenciális tapasztalat, amely lényege szerint természetfölötti.

Mint a “szamariai pünkösd” (Csel 8,14-25 ) vagy az “efezusi pünkösd” (Csel 19,1-7) meggyőzhet róla, arról a kegyelemről van szó, amelyet az Egyház a bérmálás szentségében ad tovább. A Szentlélekben való megkeresztelkedés nem egyéb, mint a bérmálás hatékony kegyelme. Lehet ugyan hatástalanul is bérmálkozni, de az ilyen bérmálás később föléleszthető, amint az nagy mértékben történik a katolikus karizmatikus megújulásban.

És akik nem bérmálkoztak érvényesen? Ebben a tekintetben a “cezáreai pünkösd” (Csel 10,44-48) igazít el. Kornéliusz és társai még meg sincsenek keresztelve, amikor elnyerik a Lélekben való megkeresztelkedést (a kifejezést Csel 11,16 kifejezetten vonatkoztatja is az eseményre). A szentségek ugyanis in voto, vágyban is ki tudják fejteni hatásukat (vágykeresztség, tökéletes bánat, lelki áldozás), akkor is, ha ez a vágy csak burkolt, implicit, tehát a személy nem is tudja, hogy szentségi kegyelemre vágyódik. Mint látható, ilyen módon a karizmatikus megújulás eseményei teljesen kielégítően értelmezhetők a katolikus szentségtan fényében, akkor is, ha tőlünk távoleső körökben, a katolikus Egyháztól idegen (vagy azt, fájdalom, éppenséggel támadó) körökben, szabadegyházakban mennek végbe.

A jeruzsálemi “kis pünkösd” (Csel 4,23-31) eseménye továbbá arról is tudósít bennünket, hogy a Szentlélek kiáradása nem valami egyszeri és megismételhetetlen esemény, hanem megújítható.

Ezért szólítunk föl mindnyájatokat arra, hogy akár bérmálkoztatok már, akár nem, akár megkeresztelkedtetek már a Szentlélekben, akár nem, ma este újítsátok meg elkötelezettségeteket a krisztusi tanúságtételre, és kérjétek a Szentlélek kiáradását. Ha kéritek, meg is fog történni. “Adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle!” (Lk 11,13).

Negyedik láng: LÉLEK-HÍVÁS

Bibliai hely: 2Krón 7,1-3

5. előadás: Isten dicsősége betölti templomát

A Szentlélekben való megkeresztelkedés, mint tisztáztuk, tapasztalat. Nem szabad követelőzni Istennel szemben, de az ő jóságából biztosak lehetünk abban, hogy ezen a héten mindnyájan részesei leszünk ennek a tapasztalatnak, legalább abban az értelemben, hogy megkezdődik bennünk.

Ma este – ha te is akarod, mert szabadságodat teljes tiszteletben tartjuk – letérdelhetsz az Úr elé, mi rád tesszük kezünket (nem mint a bérmáló püspök, hanem csak mint egy közbenjáró testvér, a magánima szimbolikus és cseppet sem nélkülözhetetlen gesztusaként), és kérjük Őt, hogy árasszon el téged Szentlelkével. És le fog szállni rád a mennyei tűz. A jeruzsálemi templom csak előkép volt. Az újszövetségben élő kövekből (1Pt 2,5) épül a templom.

“Isten temploma szent, s ti vagytok az” (1Kor 3,17).

“Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, és Isten Lelke lakik bennetek?” (1Kor 3,16)

“Nem tudjátok, hogy testetek a Szentlélek temploma, aki bennetek van?” (1Kor 6,19)

Isten lakóhelye a tested, és ő ma oly módon akar betölteni dicsőségével, hogy az messze ragyogjon belőled. “Világítson a ti világosságotok az emberek előtt” (Mt 5,16). Kimondhatatlan szeretet árad beléd ma este: “Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által” (Róm 5,5). Érlelődni fognak benned “a Lélek gyümölcsei”: “szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22-23). Mint gyümölcsök, vonzó látványt nyújtanak, táplálóak, és mag van bennük az élet továbbadására...

Jelentkezni fognak a karizmák, az érzékelhető adományok is, amelyek az élő kövekből emelt templom építésére szolgálnak. Amikor elimádkoztad a harmadik és negyedik láng (együttes) kigyújtásának imáját, mi kézrátétellel imádkozunk érted, utána pedig kezdd el hangosan dicsőíteni Istent. Ha olyan szavak jutnak eszedbe, amelyeket magad se értesz, habozás nélkül mondd ki őket. Elég egyetlen egyet ismételgetni, a többi később jön hozzá. Ez a nyelvek adománya. Részletesebben holnap szólunk róla, de már ma este élhetsz vele.

Szorongások vannak benned? Még nem vagy biztos benne, hogy hiszel-e ebben az egészben? Bűneid még mindig nyomasztanak? Ellenállás, a menekülés vágya, sőt a gyűlölet érzése ébredt föl benned, magad se érted, miért? Nos, a sátán angyalai munkában vannak, hogy megakadályozzák Isten művét. A Gonosz most bajban van, tudja, hogy vesztésre áll, hát minden erejét megfeszíti. Fölhasználja ehhez múltad sérüléseit, lelki sebeidet, belső gyöngeségeidet. Ha szabadulást és gyógyulást akarsz, az előadás után két testvér, akit magad választhatsz a rendelkezésre álló párok közül, imádkozik érted. Ezért is rövidebb a mostani előadás. Előkészítjük a Lélek ma esti munkáját. Isten megkönnyebbülést, békességet és szent várakozást akar önteni beléd. A dolog teljesen önkéntes, szabadságodat egy pillanatra sem korlátozzuk.

“Áldjad, lelkem, az Urat, s egész bensőm az ő szent nevét. Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el jótéteményeit. Ő megbocsátja minden gonoszságadat, ő meggyógyítja minden betegségedet; ő megóvja életed a pusztulástól, ő irgalommal és kegyelemmel koronáz meg téged. Ő kielégíti javaival kívánságodat; mint a sasé, visszatér ifjúságod” (Zsolt 103,1-5).

Ötödik láng: ÁLLANDÓ IMA

Bibliai hely: 2Makk 1,20-22

6. előadás: Az imádás ki nem alvó lángja

A Szentlélek imádkozik benned

Tegnap este kiáradt ránk a Szentlélek. Lehet, hogy szinte ellenállhatatlanul töltött be, és csak úgy csordult belőled a dicsőítés, nyelveken is, magyarul is. Lehet, hogy nem éreztél semmit. De ez nem jelenti azt, hogy kevesebbet kaptál. Ha valóban megtértél bűneidből – ami elengedhetetlen követelmény – és kész vagy átadni magadat Isten imádására és dicsőítésére, akkor a Lélek át fogja törni bensődben az ellenálló pszichológiai rétegeket. A lassabban felszínre törő élmények általában mélyebbek, így nincs mit irigykedned. Aki hevesebb élményben részesült, annak is el kell mélyülnie. A szubjektív átélés csak eszköz, a cél az, hogy Isten szabadon cselekedhessen életedben.

Márpedig, ha a döntés imáját kimondtad, a Szentlélek lefoglalt és működik benned. Működésének lényegéhez tartozik, hogy emberi valód legmélyét imádásra hangolja. Isten Lelke imádkozik benned. “Maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal” (Róm 8,26). Állandó ima folyik bensődben, pneumatikus mélységeidben, aminek jó szimboluma a jeruzsálemi templom oltárán állandóan égő tűz: “Szüntelen való tűz legyen az, sohase aludjon ki az az oltáron” (Lev 6,6). Nagy ajándék ez, amit kaptál; ennek növekednie kell benned, és nem megfogyatkoznia. Ehhez pedig táplálnod kell magadban az állandó ima lángját.

“Szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1).

“Virrasszatok tehát, és minden időben imádkozzatok” (Lk 21,36).

“Szüntelenül imádkozzatok!” (1Tessz 5,17).

“Mutassuk be tehát Istennek mindenkor a dicséret áldozatát, azaz ajkunk gyümölcsét, amely az ő nevét magasztalja” (Zsid 13,15).

Az imádság Isten ajándéka benned, lényed legmélyén lobogó láng. Lényege nem a tudat erőfeszítése, hanem a szív odaadása. Ezért állandósítható. Tudatunk felszínén nem imádkozhatunk mindig: a teremtményekre is oda kell figyelnünk, ez megfelel Isten akaratának. De bensőnkben folytonosan megmaradhatunk Isten szerető ölelésében. Mélyen a tudattalan rétegek alatt égnie kell az oltár tüzének, a Szentléleknek abban a templomában, amely te magad vagy. Ebben a belső ima-valóságban kap értelmet teremtett valónk, mert egybeolvad a Határtalannal. Mint Vianney Szent János, az arsi plébános mondta, az imádság egyesülés Istennel. Nem mintha megszűnnék a végtelen különbség a Teremtő és teremtménye között (ahogy a panteizmus, a New Age gondolja), hanem mivel a Szentlélek a különbözők egységének isteni elve. Az arsi plébános szerint úgy olvasunk egybe Istennel, mint két gyertya a közös lángban...

Ehhez azonban szükséges az akarat erőfeszítése is. Lényünk egységet alkot, és a belső láng is gyöngül és kialszik, ha külső, tevékeny Istennek-adottságunk nem táplálja. Ezért tudatunkkal is kell imádkoznunk. Megint Vianney Szent Jánost idézem: “Mihelyt elhanyagoljuk imáinkat, azonnal élvezhetetlennek találjuk a mennyei dolgokat. Ha viszont újból imádkozni kezdünk, újjászületik bennünk a mennyei dolgok utáni vágyakozás.” Így tehát

1.) naponta huzamos időt kell töltenünk személyes imában,

2.) aktívan részt kell vennünk az Egyház liturgikus életében,

3.) és lehetőleg hetente be kell kapcsolódnunk egy karizmatikus imaösszejövetelbe.

Igen, napirendednek át kell alakulnia. Fogd vissza a TV-nézést, körülményeidhez képest csökkentsd a világi kultúrtevékenységet, fordíts hátat az érzéki, léha szórakozásnak, racionalizáld munkádat, reggelj kelj egy kicsit korábban. Mindenedet Istennek adtad, idődet is, nem igaz? Kezdj el komolyan, kitartóan időzni az imádságban, függetlenül hangulataidtól. Ahogy Alkantarai Szent Péter írja: “Egyfolytában egy vagy két órát átelmélkedni nagyon kis idő, mert jól tudjuk, hogy nem egyszer csaknem egész óra telik bele, mikorra szívünk hárfájának húrjait kellően hangolni tudjuk. Ha pedig valakit annyira lefoglalnak a dolgai és annyira lekötnek a teendői, hogy nem szentelhet órákat az elmélkedésre, legalább kövesse az evangéliumi szegény asszony példáját, legalább egy garast, egy-egy óranegyedet nyújtson az Úrnak, mert ha nem a hanyagság az oka annak, hogy csak ilyen keveset adunk neki, az, aki minden teremtmény szükségletéről külön-külön gondoskodik, reánk is a legkegyelmesebben tekint.”

Akit szeretünk, azzal szívesen vagyunk együtt. Ha Istent mindenek fölött szereted, legszívesebben vele vagy együtt. Nem érzelmek kérdése ez, hanem a szabad akaraté. A Szentlélek fölszabadít arra, hogy a Végtelen Szeretet ölelésében időzz. Élj szabadságoddal!

Hogyan imádkozzunk?

Nagyon sokat segíthet nekünk annak felismerése, hogy az imádság legbenső lényege nem a szavakkal történő beszélgetés, hanem egy szavakon túli egzisztenciális kommunikáció, amelyben Isten önmagát adja nekünk, és mi önmagunkat adjuk Istennek. “Enyém a kedvesem, és én az övé” (Én 2,16). A szavak gyakran szükségesek az imához, nem lehetünk meg nélkülük, de nem alkotják az imádság lényegét. Az imádság lényege a misztikus nász: “Vezess, ó király, a kamrádba, vigadjunk és örvendezzünk veled, magasztaljuk szerelmedet, amely bornál is édesebb!” (Én 1,4) Szó sincs arról, hogy ezt mindig tapasztalnánk, de a legnagyobb érzelmi szárazságban végzett imádság mélyén is egy szent egyesülés van, amely gyökeresen átformál bennünket. “Miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét, ugyanarra a képmásra változunk át, dicsőségről dicsőségre, az Úr Lelke által” (2Kor 3,4).

Legyen napi imáinknak meghatározott helye, időpontja és időtartama, amit mindig megtartunk, ha lehetséges. (Földrengés, bombatámadás, kórház, kisbaba kivételt jelent: akkor is imádkozunk, de nem elvonulva.) A közös családi imádság alapvető szükséglet, de nem helyettesíti az egyéni imát. “Amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat...” (Mt 6,6) Keresztény házastársak védjék, óvják a másik egyéni imaidejét.

Ilyenkor jó, ha beszélünk Istenhez, kezdetnek és befejezésnek kitűnő lehet egy kötött szövegű ima (vagy ének) is, de a legfontosabb, hogy a szív odaadásában együtt időzzünk a Szentségessel. Persze, figyelmünk elkalandozik (az enyém például rendszeresen és szinte azonnal), ilyenkor hasznos a szó, amely visszaterel. Nagyon jó eszköz egyszerűen kimondani Jézus nevét, amit már a szentségimádásba való bevezetéskor ajánlottunk. Ennek valamivel bővebb formája a Jézus-ima, amelyről A zarándok elbeszélései c. kitűnő könyv szól, az állandó imának ez a csodálatosan szép (és jellegzetesen orosz) kifejtése. A koncentráció alacsonyabb fokán is jól végezhető a rózsafüzér, a nem-konceptuális imának nyugaton legkedveltebb formája: figyelmünk ilyenkor nem a szavakra irányul, hanem az egyes tizedekben szereplő titkokra, amelyekben egyszerűen elmerülünk, különösebb okoskodás nélkül. Hasonló, méginkább nem-konceptuális imaforma a nyelvima.

“Aki nyelveken szól, önmaga épülésére szolgál” (1Kor 14,4): ha tehát épülni akarunk lelkileg, nem utasíthatjuk vissza a nyelvek adományát. Abból, hogy nem mindenki kapja meg ezt az adományt (1Kor 12,30), tévesen következtetünk arra, hogy nem mindenki kaphatja meg. Mindenki, aki beszélni tud, képes érthetetlen szavak kimondására is, pusztán természetes adottságaival; hogy ez természetfölötti adománnyá, karizmává váljék, nem hiányzik más, mint a Szentlélek, aki áthatja ezt a természetes képességet. Jól értsük meg, itt a nyelvek adományának rendes formájáról szólunk, és nem a rendkívüli formáról, amikor valaki egy létező emberi nyelven beszél, amit sohasem tanult. Utóbbira is van példa. Egy amerikai asszony közbenjáró imát vállalt egy imaösszejövetelen, és egy vietnámi hölgy jött be hozzá, aki nem tudott angolul. Vaktában kezdett imádkozni érte, a Szentlélekre bízva magát, nyelveken. Más nyelv jött az ajkára, mint amin általában imádkozni szokott. Ő nem értette, de a vietnámi nő nagyon is értette, és boldogan távozott. Ez a nyelvek rendkívüli adománya. A rendes nyelvadományhoz azonban nem szükséges más, mint beszélőképesség és a Szentlélek. Beszélni tudnánk; a Szentlelket, ha előbb nem, tegnap este megkaptuk; tehát mindnyájan tudunk szólni nyelveken. Nem hiányzik hozzá más, mint az akarati elhatározás, hogy imádságban kimondjuk az első érthetetlen szót, amely eszünkbe jut, és mindaddig ismételgessük, amíg eszünkbe nem jut a következő, amellyel folytathatjuk...

Tehát a spontaneitás nem feltétele a természetfölöttiségnek? Nem bizony! Részemről nem spontán lelki indításból, hanem előre megfontolt szándékkal, szabott időben megyek naponta misézni, de azért eszembe sem jut azt állítani, hogy az eucharisztikus misztérium nem természetfölötti. A spontaneitás mítoszától való elszakadás a karizmatikus megújulás egyik nagy válaszútja. Ha spontán indításra várunk, szubjektív lelkiállapotunktól tesszük függővé az adományok használatát, és ezt a sátán könnyen felhasználhatja arra, hogy megbénítson bennünket és megfosszon az adományoktól. Jusson eszünkbe: Pál apostol utasításokat ad a nyelvkarizma használatával kapcsolatban a korintusi közösségnek (1Kor 14,27). Utasítást adni arra a cselekvésre lehet, ami akaratlagos. A karizmák használata szabad, akaratlagos emberi cselekvés. A Szentlélek nem élettelen, hanem szabad eszközökként használ bennünket. Sokan az egekből esnek le, amikor ezt a tanítást hallják, mert csak a rendkívüli adományokat tartják hitelesnek. A rendkívüli adományok azonban ott válnak lehetségessé, ahol élnek a rendesekkel.

Egyéni imánkban éljünk bőven a nyelvek adományával! Persze, ha Istenre irányul a figyelmünk, még ez is fölösleges lehet. Elég, ha csönben időzünk az ő szerető jelenlétében. De ahogy elkalandozunk, célszerű szavakat használni, és a nyelvima szavai kitűnő szavak. Konceptuálisan nem közölnek semmit; de belemerítenek Isten titkába. “Aki ... nyelveken szól, nem embereknek beszél, hanem Istennek; senki sem érti, hanem a Lélek által beszél titkos dolgokat” (1Kor 14,2). A nyelvek adománya a Szentlélek eszköze arra, hogy kimondja bennünk Isten kimondhatatlanságát, lényének megközelíthetetlen szentségét.

Az imádságnál nem közömbös a testtartás sem. Ülve vagy járkálva is imádkozhatunk, de néha azért térdeljünk le vagy éppen boruljunk arcra Isten előtt. Bármilyen tevékenység közben imádkozhatunk, de napi külön imaidőnket tiszteletteljes testtartás jellemezze. (Pl. ne keresztbe vetett lábbal imádkozzunk.) Isten végtelenül szent, ennek átélése nagyon fontos. Ha hanyag testtartásban végezzük rendes imánkat, nem ő sértődik meg, hanem mi veszítünk el valamit: az ő lenyűgöző szentségének átélését.

A napi egyéni imaidő egészen átalakítja napjainkat, megtölti az állandó imádás lobogó tüzével. Maradjunk benne hűségesek, tartsunk ki akkor is, amikor nem okoz érezhető örömet! Ne rövidítsük meg azért, mert nincs hozzá kedvünk. Nem saját pszichológiai igényeinket szolgáljuk az imával, hanem a végtelen Istent.

Imádássá vált élet

Isten dicsőségére létezünk. Egyéni imánkban újra és újra merüljünk el szeretetében, adjuk át neki magunkat, bízzuk rá gondjainkat, mondjuk el kéréseinket, valljuk meg hűtlenségeinket és kérjük bocsánatát, adjunk hálát neki jóságáért, és mindenek fölött dicsőítsük őt önmagáért, határtalan szentségéért. Ha elmulasztjuk a dicsőítést, életünk értelmét veszítjük el.

Dicsőítésünk hitelét, mint már láttuk, nem a szubjektív átélés adja, hiszen nem érzéseink kifejezésére szolgál, hanem Isten szentségének kifejezésére. A dicsőítés hitelét az adja, hogy összhangban van életünkkel, vagy legalábbis őszinte bűnbánattal, komolyan törekszünk arra, hogy életünk is Istent dicsőítse. Az állandó ima azt is jelenti, hogy minden tevékenységünknek Isten imádásává kell válnia. A lényünk legmélyén lobogó lángnak fokozatosan lángba kell borítania egész életünket.

Az Ébreszd fel a szíved c. könyvben szerepel az a történet a sivatagi atyák korából, amikor az ifjú remete előadja napirendjét, életmódját, hozzátéve: “Mi többet tehetnék?” Mire az idős remete azt válaszolja: “Ha akarod, lobogó lánggá válhatsz!”; egész tekintélyes testmagasságában föláll előtte, és magasra emelt kezén, ujjai végén eleven lángok táncolnak… A Hét Láng (Jel 4,5), amelyet Isten elkezdett kigyújtani bennünk, a Szentlélek teljessége.

Ahogy érlelődnek bennünk a Lélek gyümölcsei (Gal 5,22-23), fokozatosan mind alkalmasabbá válunk Jézus követésére. Megszentelődésünk nem egyszeri esemény, hanem küzdelmes folyamat, amely egész életünkön át tart. “Levetettétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és magatokra öltöttétek az újat, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig” (Kol 3,10). A “teljes megismerés” Isten színről színre látása lesz (1Kor 13,12). Egészen addig folytonos megújulás a feladatunk.

Nem helyes tehát “megújultakra” és “meg nem újultakra” felosztani a keresztényeket. Azt mondhatjuk: “Ő már megtapasztalta a Szentlélekben való megkeresztelkedést”, vagy “Ő még nem tapasztalta meg a Szentlélekben való megkeresztelkedést”. Talán még egyszerűbb és kevésbé félreérthető, ha “a Szentlélek kiáradásáról” beszélünk. (Kerüljük a “Szentlélek-keresztség” kifejezést, mert a tájékozatlanokban azt a benyomást kelti, hogy tagadjuk a Szentlélek működését a vízkeresztségben.) Kifejezetten elhibázott terminológia, bár gyakran előfordul, a Szentlélekben való megkeresztelkedést “újjászületésnek” nevezni. Az újjászületés a lelki halálból az istengyermeki életre való átmenet neve (Jn 3,3-8).

A Szentlélek megtapasztalása nem emel bennünket azok fölé, akik nem ízlelték meg ezt a tapasztalatot. Ők gyakran sokkal érettebb keresztények nálunk a Szentlélek lassú, csöndes működése révén, és nekünk kell igyekeznünk, hogy felnőjünk hozzájuk. A mi tapasztalatunk fontos az evangelizációban, de visszájára fordul, ha elitgőg lesz belőle. Nem vagyunk elit. Isten irgalmát megtapasztalt bűnösök vagyunk, akik érdemtelenül élvezik az Ő határtalan, kimeríthetetlen jóságát.

Olvassuk naponta a Szentírást, alázatos, tanulni vágyó szívvel. “Minden Istentől sugalmazott írás hasznos a tanításra, az intésre, a feddésre, az igazságban való oktatásra, hogy Isten embere tökéletes és minden jótettre kész legyen” (2Tim 3,16-17). A 2. vatikáni zsinat kifejezett kívánsága, hogy a katolikus tanítás és hitélet elsősorban a Bibliából merítsen. Az “elsősorban” azonban nem jelenti azt: “kizárólag”. Nem nélkülözhetjük a későbbi keresztény korok tapasztalatait, hiszen a Szentlélek folyamatosan működött az Egyház életében. Merítsünk a lelki írók műveiből és az Egyház hivatalos dokumentumaiból (mindenekelőtt a Katekizmusból) is. A magánkinyilatkoztatásokat, főképpen amelyeknek hitelességéről az Egyház még nem nyilatkozott, csak másodlagos forrásként értékeljük, ne kerüljenek érdeklődésünk középpontjába. A kinyilatkoztatás Jézus Krisztussal teljessé vált, csak kifejteni és alkalmazni lehet, hozzátenni nem.

Életünk megújulása az Eucharisztiából táplálkozik, amely – a 2. vatikáni zsinat tanítása szerint – minden keresztény tevékenység forrása és csúcspontja. Aktívan kapcsolódjunk be, ajánljuk föl testünket-lelkünket a kenyérrel és borral együtt, és fogadjuk a megfeszített és föltámadt Jézust életünk boldogító táplálékaként. “Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van” (Jn 6,54). Ajánlkozzunk asszisztenciára, lektorátusra, kórusszolgálatra, szövegvetítésre, gyerekvigyázásra, a hangosítás szabályozására, amire kell. Végtelenül szomorú látvány, amikor egy karizmatikus közösség tagjai passzív fogyasztóként ácsorognak valahol a padok mögött... Becsüljük nagyra a liturgikus imát! Benne maga Krisztus imádkozik testében, az Egyházban az Atyához. Nagy kegyelem a mindennapi szentmise és szentáldozás, ha erre lehetőségünk nyílik. Ugyancsak ragadjuk meg a szentségimádás alkalmait is. Látogassuk az Oltáriszentséget. Jó volna, ha az eucharisztikus imádság kiterjesztése, az Imaórák Liturgiája, vagyis a szent zsolozsma elfoglalná helyét a katolikus közösség életében. Hazánkban ez még gyerekcipőben jár, pedig a zsinat kívánja, és II. János Pál pápa kifejezetten ezt kérte a karizmatikus megújulástól. Mi ebben is a megújulás hozdozói lehetünk.

Mindennapi életünkben követve Jézust, tapasztalni fogjuk, hogy bukdácsolunk, kudarcokat vallunk. Ez előtérbe állítja a bűnbánat szükségességét. Naponta tartsunk bűnbánatot, de rendszeresen fogadjuk a kiengesztelődés szentségét is. A gyakorlat azt mutatja, hogy kb. három hetenként célszerű gyónni ahhoz, hogy a világ benyomásai ki ne oltsák bennünk a megújulás vágyát. Ezek rövid, egyszerű gyónások legyenek, amelyek nem jelentenek részletes lelki beszélgetést. Isten szabadító erejét jelentik, amely a feloldozáskor a mienk lesz. A lelkivezetés szükséges minimumát ezek a rövid gyónások is megadják; kegyelem forrása lehet, ha találunk olyan lelki vezetőt, akivel havonta hosszabban beszélgethetünk. De ne váljék a lelki élet önmagunkkal való hosszas foglalkozássá. Életünk súlypontja az Úr.

Életünk izzó magja

Egy fiatalasszony lánykorában napi áldozó volt; mióta megszülte első gyermekét, még a vasárnapi szentmisére is nehezen jut el, és a bejárat közelében áll meg a babával, hogy ha sírni kezd, kivihesse. Nosztalgikusan gondol arra az időre, amikor reggel korábban kelt, este ébren maradt, hogy imádkozzék. Most örül, ha még szundikálhat egy kicsit, mert éjszaka ötször keltette föl a síró gyerek. A karizmatikus imacsoportba nem jár, mert akkor füröszti a babát. Vajon peremére sodródott a keresztény közösségnek?

Egy férfi telefonon kimenti magát: nem tud elmenni az egyházközségi képviselőtestület ülésére, mert hivatalos kiküldetésben napokig távol lesz. Mint egyetemi hallgató, szinte minden este ott volt egy imacsoportban, bibliamagyarázaton, ifjúsági hittanon, énekkari próbán, evangelizáción; most kora reggeltől késő estig leköti a munkája, még a családjára is alig jut ideje, szinte csak a hét végén. A vasárnapi miséken ott van, de a napi imaidőért küzdenie kell, és a küzdelemben gyakran alulmarad. Vajon peremére sodródott a keresztény közösségnek?

Ezek a valós élet valós kérdései. Nem légvárakat építünk? Megmaradhat a világi hívő az állandó imában? Vagy valami olyat hirdetünk, ami csak papoknak és szerzeteseknek való?

Két csodálatos bibliai hellyel válaszolok. Az első az anyaságra, a második a munkára vonatkozik.

“Az asszony ... gyermekek szülése által fog üdvözülni, ha megmarad a hitben, a szeretetben, a szentségben és a józanságban” (1Tim 2,11.15).

“Bármit tesztek, szívből tegyétek, mintha az Úrnak, és nem embereknek tennétek! Hiszen tudjátok, hogy az Úrtól megkapjátok jutalmul az örökséget! Az Úr Krisztusnak szolgáljatok” (Kol 3,23-24). Ez kifejezetten az akkori munkásosztálynak, a “szolgáknak” (rabszolgáknak) szól, munkájukkal kapcsolatban.

A világi kereszténynek nem kell félbemaradt szerzetessé lennie azért, mert hisz. Éppen világi jellege által szentelődik meg. A világi jelleg – a családi élet és az evilági munka – nem akadálya az imádságnak, hanem valami, aminek a maga sajátos arculatát megőrizve Isten imádásává kell válnia. Automatikusan nem válik azzá (elterjedt tévedés, hogy “a munka is imádság”; az igazság az, hogy a munka imádsággá válhat). De aki egész életét – tehát családi életét és munkáját is – folyamatosan átadja Jézusnak, továbbá becsületesen törekszik arra, hogy annyi időt töltsön kifejezett imádságban, amennyit körülményei lehetővé tesznek, annak számára a családi élet és a hivatási munka Isten imádásának újabb csatornájává válik.

A házasság szentsége azt jelenti, hogy a hitvesi, apai és anyai szeretetben a Szentlélek működik. Az életszentségre komolyan törekvő házasok a Szentháromság belső életébe kapcsolódnak olyan “profán” aktusokban is, mint a testi egyesülés, a szülés, a szoptatás, a pelenkázás, vagy a gyermek bölcsődébe fuvarozása. Ha lényünk belső magja Isten szeretetében izzik, fokozatosan átizzítja minden tevékenységünket. Testünk, a Szentlélek temploma, helyesen használva nem akadálya, hanem eszköze az üdvösségnek. A családi élet az evangelizáció, a kiengesztelődés, az imádság és az ünneplés elemi helye. Egy anya a kisgyermekével való gügyögésbe beszőheti a nyelvimát, és nyelveken énekelhet altatódalt a picinek. Egy apa megtapasztalhatja Istent a gyermekben, akinek élete az ő életéből is fakad. Az együtt imádkozó család betelhet Szentlélekkel, még mielőtt a gyermekek hittanra kezdenének járni.

Természetesen feltétele ennek, hogy a családi élet mindenestül alá legyen rendelve Isten akaratának. Akik lelkiismeretüket önkényesen az Egyház kötelező tanítása fölé helyezik (pl. a születésszabályozás vagy a mesterséges megtermékenyítés kérdésében), elzárják a Szentlélek útját. Sajnos, sokan jóhiszeműen tesznek így, mert teológusok, lelkivezetők, gyóntatók, igehirdetők, hitoktatók, püspökök és püspöki karok kiskapukat nyitottak számukra. A Katekizmus és a Veritatis Splendor enciklika szerint nincs kiskapu; a tévtanítók számot fognak adni Isten előtt a rájuk bízott igazság meghamisításáról. Azon az áron akarják megkönnyíteni az emberek életét, hogy az evangélium megszűnik keskeny ösvény és szűk kapu lenni. De vajon azért fogunk-e üdvözülni, mert kitárt karral gitáros énekeket éneklünk? “Akik ... Krisztus Jézuséi, megfeszítették testüket a vétkekkel és a kívánságokkal együtt” (Gal 5,24). A keresztet vállalva megízleljük a Lélek izzását is, éppen az áldozatos házasélet misztériumában.

Ugyanez áll munkánkra. Boldog Josemaría Escrivá lelkiséget alapított a munkában való megszentelődésre (Opus Dei). Istennek dolgozni, Istenért jól dolgozni, Istennek adni munkánk eredményét azt jelenti, hogy lényünk belső magva, amely természetfölötti tűzben izzik, fokozatosan lángba borítja körülöttünk a teremtett valóságot. Isten szemközt jön velünk az ügyfelekben, akiket kiszolgálunk, vagy a teremtést folytató technikai feladatokban, amelyeket megoldunk. A nyelvek imájának rendkívüli hasznosságát meg lehet tapasztalni autóvezetés vagy programozás közben; ahol pedig az is elhallgat, a belső mag még mindig izzásban van, és máshogy tanít a tanár, máshogy figyel az ügyintéző... Persze, itt föltételezzük, hogy valamennyi időnk mindig marad a kifejezett imádkozásra. Ha nem marad, a munka öncélú, romboló szenvedéllyé vált, és többé nem a megszentelődés eszköze.

Munkánkban is alá kell rendelnünk magunkat Isten akaratának. Lelkiismeretesen kell dolgoznunk, becsületesnek kell maradnunk a ránk bízott javakban, nem csalhatunk “az üzlet az üzlet” elve alapján, nem vehetünk részt erkölcstelen haszonszerzésben, nem adhatunk át lelkiismeretlen módon félig elvégzett munkát, nem szolgálhatjuk a jó célt sem hazugságokkal. Ne az anyagi siker vagy földi dicsőség legyen a jutalom, amit szem előtt tartunk, hanem az az örökség, amit az Úr ad. Munkánknak imádássá kell válnia, hogy Isten dicsőségét ízleljük benne. Így lesz munkánk az evangélium hirdetése is.

Áldozat nélkül nincs imádás. “Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul” (Róm 12,1). Áldozatunkat az eucharisztikus liturgiában odatesszük a kenyérrel és borral együtt Isten elé, és a föltámadt Jézust kapjuk cserébe, a Szentlélek ajándékozóját. Életünk belső magja így állandó izzásban marad. Az izzó mag tüze átjárja életünk felszínét, és Isten dicsősége megnyilvánul hétköznapjainkban. “Akár esztek, akár isztok, és bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek” (1Kor 10,31).

7. előadás: Karizmatikus közösségi ima

Együtt a Lélek szabadságában

Beszéltünk az egyéni imáról és a közös ima liturgikus, hivatalos formájáról. Mindkettő nélkülözhetetlen. Most a karizmatikus megújulásban született további imaformáról lesz szó, amit esténként gyakorlunk: a karizmatikus közösségi imáról.

A karizmatikus közösségi ima nem azonos az ú.n. spontán imával. A spontán imában, mint Heribert Mühlen mondja, inkább saját bensőnket fordítjuk kifelé. Gyakran hosszas hallgatások vannak, mert a résztvevők azt fontolgatják, feltárják-e belső világukat egymás előtt. Nagy a kísértés, hogy Isten helyett egymással kommunikáljanak. Megtörténik, hogy az imádkozók vitatkoznak, kioktatják egymást, mindezt “az Úrnak” címezve. A valóban karizmatikus imát viszont a Szentlélek irányítja. Az ima kötetlensége alkalmat ad a Léleknek, hogy úgy játsszék rajtunk, mint egy hangszer húrjain.

A karizmatikus közösségi imában mindenki egyszerre aktív. A korintusi típusú karizmatikus ima (amelyben, mint 1Kor 14 előírja, egyszerre csak egy személy szól hangosan) tartósan csak kisebb közösségben válik be; az Egyház hivatalos gyakorlatában ez már átment kötött imaformákba. Szükségünk van a jeruzsálemi típusú pünkösdi imára (Csel 2), ahol mindenki egyszerre szól. Igaz, így hangzavar keletkezik, de megfigyelhető, hogy ez nem zavaróbb, mint egy nagy terem zsongása, ahol sok ember egyszerre beszélget. Mindenki nem hall és ért egyszerre mindenkit, de a többiek zsongása mindenkit bátorít, hogy fölszabadultan beszéljen. Ugyanilyen ez is, csak itt Istennel beszélünk. Ha nem találjuk természetesnek, azért van, mert nem természetes számunkra, hogy egymás füle hallatára hangosan szóljunk Istenhez – ebben szívünk bujkáló hitetlensége nyilvánul meg. Pedig éppen az, hogy a másik is bátran beszél Istenhez, fölszabadító az én számomra is, hogy szóljak hozzá. Így a Szentlélek olyan esély kap a jeruzsálemi típusú imában az összejövetel irányítására, ami semmi más imamódban nem valósul meg. Haladó autó kormányát könnyebb elfordítani, mint az állóét...

Meg kell jegyeznünk: szó sincs itt intimitásunk föltárásáról mások előtt. Ez nem is volna helyes. A közös dicsőítés általános hitigazságokon alapul. Ami személyes benne, az a hitünk, amelyet meg kell vallanunk mások előtt, ha üdvözülni akarunk.

Először talán furcsának találod, hogy kitárod a karodat, és mások előtt hangosan szólsz az Úrhoz. Lehet, hogy a dicsőítő szavak is nehezen jönnek nyelvedre. Ilyenkor egyszerűen válassz ki egy dicsőítő formulát, pl.: “Dicsőség neked, Uram!”, vagy: “Imádlak téged, Jézus!”, és azt ismételgesd. Isten nem az ötletgazdagságodra kíváncsi, és szavak nélkül is tud mindent. A szavakra neked van szükséged, hogy a Lélek benned folytatott imája felszínre törjön, és áthassa kommunikáló képességedet. Ha tehát a dicséret áldozata számodra valóban áldozat, hozd meg az áldozatot. Csikorogva előtörő dicsőítésed kedvesebb lehet az Úrnak, mint a másik olajozott, rutinból jövő szavai. Jól érts bennünket, kényszer ebben sincs. Szabad vagy dicsőíteni vagy nem dicsőíteni. De bátorítunk, hogy helyesen élj szabadságoddal, és vesd bele magad a dicsőítés lángoló folyamába! Ha passzív maradsz, kiolthatod a Lelket, és kár volna.

Mint már volt róla szó, sokaknak az a nehézsége, hogy a magukra erőltetett dicsőítést nem érzik hitelesnek. Nos, ha valaki pisztolyt fogna rád, hogy dicsőítsd az Urat, ez minden bizonnyal hamis dolog volna, mint ahogy hamis dolog volna az is, ha a mi kedvünkért kezdenéd el Istent dicsőíteni. De ha azért kezded el, mert így döntöttél, az teljesen hiteles magatartás, akkor is, ha nehezen megy. (Mint minden, amit először csinál az ember...) Isten imádását nem alapozhatjuk érzelmeinkre. Ha függővé teszed érzelmeidtől, azok válnak mércévé, nem pedig az Úr.

Amikor aztán a Lélek pünkösdi szele érezhetően belekap a vitorlákba, az ilyen biztatások teljesen fölöslegessé válnak. Éljük a jeruzsálemi jelenetet: zúg a szél, és lángolunk. De valamit ilyenkor is értenünk kell. Az emberi tényező állandóan jelen van. Az emberi psziché törékenysége nagyon is jellemzi a karizmatikus imát, ezért szükség van fegyelemre is. Valaki (többnyire egy teammel) felelős az egészért, és ez a vezető figyelmeztethet, közbeszólhat, változtathat a dolgok menetén. Felelős emberi vezetés nélkül a Lélek vezetése is kialszik (ő nem tesz bennünket akarattalan bábbá). Persze, amikor a Szentlélek nagyon intenzíven működik, az emberi vezetés annyira a háttérbe húzódik, hogy alig-alig venni észre.

A karizmák elfogadása

Ha kialakult a karizmatikus közösségi ima, a Szentlélek már működik közöttünk. Maga az imádság, mint hangsúlyoztuk, az ő ajándéka. A megajándékozottság közegében mozgunk. Egészen természetes, hogy ilyenkor a Lélek egyéb ajándékai is megnyilvánulnak. Számíthatunk arra, hogy föllép a bölcsesség szava, az ismeret szava, a hit karizmája, a gyógyítás, az erőmegnyilvánulás, a prófétálás, a lelkek megkülönböztetése, a nyelvek és a nyelvek értelmezésének adománya, ahogy azokat 1Kor 12,8-10 fölsorolja. Nem kimerítő fölsorolása ez a lehetséges karizmáknak, máshol más listát találunk, olyan adományok megnevezésével, mint például a tanítás vagy a kormányzóképesség; de érdemes ezt a fölsorolást alapul vennünk, mert egyrészt ez a legismertebb, másrészt pedig ezeket Pál apostol éppen az imaösszejövetelt szem előtt tartva adja ezt a fölsorolást.

A Szentlélek ajándékainak elfogadása aktív cselekvés. Ezt jól meg kell értenünk, mert különben a karizmák nem fognak föllépni. Isten nem kényszeríti rá őket egyikünkre sem. A spontán lelkesedés ritka pillanataiban néhányan talán tudatos döntés nélkül is elkezdenek nyelveken imádkozni vagy buzdító próféciákat mondani, ahogy azzal ismételten találkozunk az Apostolok Cselekedeteiben, de ha megfontolt szándékkal nem törekszünk az adományok használatára, ez hamar elhal. Talán kialakult egy olyan elképzelésünk, hogy a karizmáknak ellenállhatatlanul kell ránk törniük, mint a misztikusokra az elragadtatásnak; de ezt az elképzelést nagyon hamar vessük a papírkosárba, mert hamis. Figyeljük csak meg Pált: 1Kor 14-ben utasításokat ad, hogy hányan szóljanak nyelveken és milyen körülmények között, vagy hogy hogyan történjék a prófétálás. Ha a karizmák ellenállhatatlanul lépnének föl, lehetne-e utasításokat adni? Pál viszont világosan mondja: “A prófétaság lelke aláveti magát a prófétáknak” (1Kor 14,32). “A prófétaság lelke” nem a harmadik isteni személy, hanem a bennünk működő adomány. Isten nem használ bennünket gépként, hanem értelmes eszközként, szabadságunkon keresztül. A mi szabad döntésünktől függ, megszólal-e ajkunkon a nyelvek vagy a prófétálás adománya.

– De honnan tudjam – kérdezed talán – , hogy a Szentlélek meg akarja-e adni nekem ezt vagy azt az adományt?

Itt kell nagyon tisztán látnunk. A Lélek szabadon osztogatja adományait, tetszése szerint. De lényeges különbség van a rendes és a rendkívüli adomány között. A rendkívüli adományok elnyeréséről nem mi döntünk, azok váratlanul lépnek föl, ha készségesen fogadjuk a rendes adományokat. A rendkívüli adományok csodák, amelyek meghaladják természetes teljesítőképességünket. Ha nem tanultál spanyolul és folyékonyan kezdesz spanyolul beszélni, vagy kézrátétellel hirtelen meggyógyítasz egy utolsó stádiumban levő rákot, az minden bizonnyal rendkívüli adomány.

Ugyanakkor vannak rendes adományok is, amelyekben a Szentlélek működik, áthatva emberi képességeinket, de nem haladva meg azok teljesítőképességének természetes határait. Az ilyen adomány is természetfölötti, de nem rendkívüli, nem csodás. Ha egyszerűen érthetetlen “nyelven” szólsz, valami olyat teszel, amit minden csecsemő megtesz, mielőtt megtanul beszélni, amit sok gyerek megtesz játékból, és a felnőtt is megtehet, ha tréfából halandzsázik. Érthetetlen hangcsoportokat kimondani az ember természetes képessége, ezzel élni nem csodás jelenség. Ha viszont élsz ezzel a természetes képességeddel, és ugyanakkor a Szentlélek rendelkezésére bocsátod azt, mint az imádság eszközét, akkor természetfölötti karizmát gyakorolsz: nem rendkívüli, hanem rendes karizmát. Egy pap, aki jó tanácsokat ad a gyóntatószékben, a bölcsesség szavának rendes karizmájával dolgozik; egy hitoktató, aki megnyitja tanítványai szívét Isten felé, a tanítás rendes karizmáját gyakorolja; egy házaspár, aki jó keresztény nevelést ad gyermekeinek, a házasság szentségében elnyert rendes karizmákkal él. Ugyanígy a nyelvek rendes adományát gyakorolja valaki, aki a Lélekben imádkozva olyan szavakat mond, amelyeket sem ő, sem más nem ért.

A 2. vatikáni zsinat Lumen Gentium kezdetű dogmatikai konstitúciójának 12. pontjában olvassuk:

“A karizmákat, akár a legragyogóbbak közül valók, akár egyszerűbbek és gyakorta előfordulók, hálaadással és vigasztalódással kell fogadnunk, mert mindig éppen időszerűek és nagyon is hasznosak az Egyházban. Nem szabad vakmerően kívánkozni rendkívüli adományok után és elbizakodottan nem szabad tőlük remélni az apostoli munkálkodás eredményességét. Valódiságukat és célszerű felhasználásukat illetően azokra tartozik az ítélet, akik elöljárók az Egyházban, és akiknek különösképpen feladatuk nem a Lélek kioltása, hanem az, hogy vizsgáljanak felül mindent, és a jót tartsák meg (vö. 1Tessz 5,12 és 19-21).”

A hívő katolikus magatartását ezeknek a soroknak kell meghatározniuk. Ezekben pedig világos a különbségtétel a karizmák két fokozata között. A rendkívüli fokozatot nem szabad vakmerően kívánni vagy elbizakodottan tőle várni az eredményt. A rendes fokozatra viszont nincs ilyen korlátozás. Azt aktívan szabad keresni. Ezt mondja is a Szentírás: “Keressétek buzgón a lelki adományokat, különösen pedig azt, hogy prófétálhassatok” (1Kor 14,1). Ha a prófétálás rendkívüli adományát keresnénk buzgón, hogy Izajás és Jeremiás kollégáivá váljunk, ellentétbe kerülnénk a zsinat józan figyelmeztetésével; de nem erről van szó. A prófétálás egyszerűbb, hétköznapibb szintje az, amit keresnünk kell, amikor egyszerűen kimondjuk azokat a szavakat, amelyekre imádság közben Isten ihlet bennünket.

A karizmatikus megújulást sokan azért nézik gyanús szemmel, mert azt gondolják, hogy rendkívüli adományokra pályázik, és így ellentétbe kerül a zsinati tanítással. Többek között ezért is fontos, hogy világos különbséget tegyünk a rendkívüli és rendes adomány között. Amire aktívan törekszünk, az a természetfölötti adományok rendes szintje, amikor a Szentlélek áthatja természetes képességeinket, anélkül, hogy túllépné azok teljesítőképességének határát. Ha aztán mégis túllépi, az Isten szabad döntése folytán fellépő rendkívüli adomány lesz, amit sem megrendelni nem tudunk, sem kizárni nem akarunk.

Mert a rendkívüli adományra is szabad törekedni, csak nem “vakmerően” és “elbizakodottan”. Vakmerőek vagyunk, ha öncélúan kívánjuk a rendkívüli adományt, vagy elő próbáljuk írni Istennek, mikor tegyen csodát; elbizakodottak pedig akkor vagyunk, ha nem feszítjük meg természetes erőinket, hanem azt akarjuk, hogy Isten helyettünk dolgozzék. (Pl. ha a misszionárius nem tanulná meg az idegen ország nyelvét, hanem a nyelvek rendkívüli karizmájában reménykedne.) Ha azonban a csodákat az evangelizáció érdekében kérjük, Isten szuverén tetszésére bízva, hogy mikor és hogyan cselekszik, a magunk munkáját pedig lelkiismeretesen elvégezzük, akkor mi is imádkozhatunk az ősegyházzal: “Nyújtsd ki kezedet gyógyításokra, hogy jelek és csodák történjenek szent Fiadnak, Jézusnak neve által” (Csel 4,30). Az viszont, hogy “a magunk munkáját lelkiismeretesen elvégezzük”, egyenértékű azzal, hogy “aktívan elfogadjuk a rendes karizmákat”. Mert Isten országában csak a Szentlélektől áthatott tevékenység ér valamit, márpedig éppen ez a rendes karizma: Szentlélektől áthatott emberi tevékenység.

Honnan tudjuk tehát, hogy Isten a rendes karizmákat meg akarja adni nekünk? A rendes karizmának három tényezője van:

1.) a szükséges természetes képesség;

2.) a bennünk működő Szentlélek;

3.) az ember aktív tevékenysége.

Ha az első kettőt megkaptuk, már csak a harmadik hiányzik, az pedig tőlünk függ. Élhetünk a rendes karizmával, amikor akarunk.

A verbális adományok

A nyelvek adományával ne csak egyéni imaéletünkben éljünk, hanem a karizmatikus közösségi imában is. Sokan azt gondolják, hogy ez ellentétes a Szentírással. Pál ugyanis utasítja a korintusiakat: “Ha nyelveken szól valaki, kettő vagy legfeljebb három szóljon, mégpedig egymás után, egy pedig értelmezze. Ha nincs, aki értelmez, akkor hallgasson az egyházban: szóljon önmagának és Istennek” (1Kor 14,27-28). Ezzel ellenkezik az a gyakorlat, hogy mindenki egyszerre beszél nyelveken, és nincs értelmező. Valóban ellenkezik, ezt nem lehet kimagyarázni. De nem is szükséges. Ugyanis a Pál apostol által az akkori korintusi egyháznak adott fegyelmi utasítás nem egyszersmindenkorra szóló általános alapelv, hanem tételes rendelkezés, amelynek hatálya nem terjeszthető ki minden korra és helyre. Ezt könnyen beláthatjuk, ha kicsit tovább olvasgatva az első korintusi levelet, ilyenekre bukkanunk: “Az asszony ... fedje csak be fejét” (11,6), sőt: “Az asszonyok hallgassanak az összejöveteleken, mert nem szabad nekik szólniuk” (14,34). Ezeket az előírásokat ma már nem tekintjük kötelezőnek, mert az ókori patriarkális kultúrában és a zsidó szokásokban gyökereznek, nem változatlan alapelvekben. Ugyanígy állunk a nyelvek adományára vonatkozó páli előírással is: az egy akkori konkrét szituációban gyökerezik. A korintusi egyházban (máshol, úgy látszik, nem) túlburjánzott az érthetetlen nyelvima: a hívek ebben versengtek, az érthető imádság és az értékesebb adomány, a prófétálás rovására. Pál ennek akart gátat vetni, mert az értelem jogait meg kellett védenie az imában. Hasonló körülmények között az egyházi hatóságnak ma is hasonló (nem feltétlenül azonos!) korlátozó intézkedéseket kellene tennie. Egyelőre azonban nem fenyeget a katolikus Egyházban az a veszély, hogy a racionalitás rovására túlburjánzik a nyelvima! A liturgia kötött szövegei messzemenően biztosítják a racionalitás túlsúlyát. Nincs okunk aggódni, és nincs okunk Páléhoz hasonló intézkedések után kiáltani. Ellenkezőleg, a hideg racionalizmus és a merev formalizmus veszélye fenyeget, és éppenséggel a Lélek szabadsága és az intuitív tényezők nagyobb érvényesülése az, amiért a mai katolikus hitéletben küzdenünk kell.

Ami a páli figyelmeztetésekben általános érvényű, azt természetesen a karizmatikus közösségi imában is figyelembe kell venni: “Imádkozzam lélekben, de imádkozzam értelemmel is; énekeljek lélekben, de énekeljek értelemmel is” (1Kor 14,15). Az értelem jogait biztosítani kell. De ehhez a mostani helyzetben nincs szükségünk olyan korlátozó intézkedésekre, amilyeneket Pál tett Korintusban. Elegendő, ha bátorítjuk az érthető imát, a prófétai adományokat, a tanítást és a lelkek megkülönböztetését, és tudatosan fenntartjuk az imaösszejövetel rendjét. Ne felejtsük, Pál az akkori hivatalos egyházi összejövetelről beszél, míg a karizmatikus közösségi ima ma a katolikus Egyházban általában csak nemhivatalos összejöveteleken fordul elő. Ez alapvető különbség a két szituáció között.

Ma egy kicsit meg kell fordítanunk a páli hangsúlyt: “Imádkozzam értelemmel, de imádkozzam lélekben is; énekeljek értelemmel, de énekeljek lélekben is.” Ne féljünk “lélekben”, azaz bensőnk Szentlélekre nyitott mélységeiből kiindulva megszólalni! Ez lehet értelmes beszéd, és gyakran legyen is. Merjünk dicsőíteni. Nem kell szép szavakat mondani, kettétört mondataink, dadogásaink csodaszépen megdicsőítik Istent. Ha megalázzuk magunkat és a beszélni tanuló gyermek szerepére vállalkozunk, nyitottak vagyunk a kegyelemre: “Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (Jak 4,6; vö. Péld 3,34; 1Pt 5,5). Van ebben valami játékosan gyermeki; ne féljünk a gyermeki attitüdtől. “Aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda” (Mk 10,15). A gyermeki szabadsághoz a szabad nyelvképzés, vagyis a nyelvek adománya is hozzátartozik. Engedjük a Szentlelket játszani a nyelvünkkel, legyünk Isten játszótársai! “Játszadoztam a föld kerekségén, és gyönyörűség volt nekem az emberek fiai közt lenni” – mondja az Isteni Bölcsesség (vö. Péld 8,31). Nem a legnagyobb ajándék ez, ritkán csap át rendkívülibe, de a maga helyén nagy érték. Új esztétikai lehetőségeket ad a Szentléleknek. Váljunk húrjaivá a hangszernek, amelyen Ő játszik! Így többet tud kimondani általunk Isten dicsőségéből (mert a nyelvek adománya “a kimondhatatlan kimondása”), és ha egyszer odaadtuk önmagunkat Isten dicsőítésére, abban ez is benne foglaltatott.

Tanuljunk Lélekben énekelni, nyelveken is, magyarul is! Ez is közönséges karizma, csak gátlásosságunk tart vissza tőle. Ilyenkor persze fontos, hogy figyeljünk egymásra, próbáljunk összhangban maradni. Ha valaki nyelvéneket kezdeményez, kapcsolódjunk be (ugyanabban a hangnemben), hadd erősödjék föl az ének – tapsolással kár megzavarni, az többnyire elrontja a harmóniát. Megdöbbentő szépséget és mélységet tud elérni a közös nyelvének, ha elég sokáig tart. Amikor halkulni kezd, döntés előtt állunk, hogy fölerősítjük, vagy együtt lehalkulunk, és szépen, közösen befejezzük. Hagyatkozzunk a Lélekre, de adjuk bele emberi képességeinket is. Akinek gyöngébb a hallása, énekeljen halkabban és figyeljen nagyon a többiekre, vagy tartson ki hosszabban egyetlen hangot. A Szentlélek nem pótolja természetfölötti módon zenei hallásunk fogyatékosságait, ez már rendkívüli adomány volna. Avilai Szent Terézzel állítólag megtörtént: ünnepeken szépen tudott énekelni. Miért ne? Isten “a szépség szerzője” (Bölcs 13,3).

Amikor érthető beszédünkben hagyatkozunk a Lélekre, a prófétálás rendes karimájával élünk. A Szentírás nemcsak a jövő előrejelzését nevezi így (ami már rendkívüli karizma), hanem az Isten nevében adott buzdítást, irányítást is. Amikor ez betekintést jelent Isten misztériumaiba, a bölcsesség szavának, amikor konkrét eligazítást ad, az ismeret szavának szoktuk nevezni; ha pedig nyelveken szólásból indul ki, a nyelvek értelmezéséről beszélünk. A nyelvértelmezés rendes adománya nem “fordítás”, mint ahogy a nyelvek rendes adománya sem valódi “nyelv”. A nyelvértelmezés egyszerűen olyan prófétai adomány, amely az előzetes nyelveken szólás nélkül nem jött volna létre, mert annak ihletéséből született. Az adományok megnevezése és használata gyakran átfedi egymást, nem kell mereven elkülönítenünk őket, mert a Szentírás sem teszi ezt. (Lásd pl. 1Kor 14,24-25-öt, ahol “prófétálás” néven van említve az “ismeret szava”.)

Bátran éljünk az érthető beszéd prófétai adományával! “Keressétek buzgón a lelki adományokat, különösen pedig azt, hogy prófétálhassatok” (1Kor 14,1). “Törekedjetek a prófétálásra” (1Kor 14,39). A prófétálás adománya értékesebb a nyelvek adományánál (1Kor 14,5). (Amikor az 1Kor 14-ben negatív megállapításokat olvasunk a nyelvkarizmáról, azok sohasem annak lebecsülését jelzik, hanem a prófétálással való összehasonlítást, ami a prófétálás javára üt ki.) Keressük imádság közben a “belső hangot”, felismerést, látást, és kérjük a Szentlélek vezetését, hogy nyilvánosságra kell-e azt hoznunk. Nem kell teljesen biztosnak lennünk – főképp a kételkedő, habozó alkatú, a szerepléstől húzódozó embernek legyen kezdetben elég a gyönge késztetés is. Nem szükséges jeremiási pózokat magunkra öltenünk, mondhatjuk szerényebben is: “Azt hiszem, Isten azt akarja mondani...” Nem magánkinyilatkoztatásokat adunk, amik rendkívüli próféciák (és igen problematikusak tudnak lenni), hanem egyszerűen engedjük érvényre jutni a Lélek ösztönzéseit beszédünkben. A közösségnek megvan az a feladata, hogy megítélje a próféciákat (1Kor 14,29), visszautasítsa azt, aminek a Szentlélektől való eredetét nem tudja elfogadni, és megerősítse azt, amit Istentől származónak érez. Ahol nincs reakció, az jelezhet bizonytalanságot, de gyakran a prófécia súlytalanságát, közömbösségét jelzi. Bőbeszédű testvérek, vigyázat – emberi tulajdonságainkat a Szentlélek nem küszöböli ki mesterségesen! “A prófétaság lelke aláveti magát a prófétáknak” (1Kor 14,32). Nekünk magunknak kell önkontrollt gyakorolnunk. Legtöbbünknek azonban nem visszafogásra van szüksége, hanem biztatásra. Gyakoroljuk ezt az értékes, építő adományt!

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mindez felszabadult játékosságban történik, amelyben az embernek aktív kezdeményező szerepe van. Ha passzívan várjuk, hogy a Lélek használjon bennünket, soha nem fog használni. Cselekedjünk gátlásaink ellenére, kísérletezzünk, próbálkozzunk nagy bizalommal! Ezzel tanúságot teszünk az élő Istenről, aki bennünk működik. Csodálatos légkör alakul ki így: Isten közelségének, a vele történő élő kommunikációnak atmoszférája. A rendes karizmák valódi, természetfölötti ajándékai a Léleknek, és ha eddig nem éltünk velük, a ma esti imaösszejövetelen már élhetünk. “Ha ismernéd az Isten ajándékát!” – mondja Jézus a szamariai asszonynak (Jn 4,10). Nekünk megadatott, hogy ismerjük!

A Lélek forgószelében

Nemcsak a verbális karizmákra, hanem további karizmákra is számíthatunk, ha aktívan átadjuk magunkat a Lélek vezetésének.

A hit karizmája (nem a hit erénye!) lényünknek az a mozdulása, amellyel konkrétan várjuk Isten beavatkozását az adott szituációban. A gondviselésbe vetett általános hit a hit erényéhez tartozik. A hit karizmájában ennél többről van szó: arról az aktusról, amellyel azt mondjuk a hegynek: “Emelkedj fel és vesd magad a tengerbe!” (Mk 11,23). Erre vonatkozik Jézus ígérete: “Higgyétek, hogy mindazt, amit imádkozva kértek, elnyeritek, és meglesz nektek” (Mk 11,24). Az ilyen imádság a Szentlélek ajándéka, mi csak végrehajtói vagyunk Isten akaratának. Egyszersmindenkorra félre kell tennünk azt az illúziót, hogy imádságunkkal mi mozdítjuk Istent. Ő mozdít minket, már az imádságra is. (Sokan azért nem hisznek a kérő ima hatékonyságában, mert nem tudják, hogy a keresztény imádság a Lélek műve bennünk; azt képzelik, kérvényt nyújtanak be, amelyet egy mennyei hatóság jóváhagy vagy elutasít.) A hit rendkívüli karizmája, amilyen egy csodához szükséges, ritka; de a hit rendes karizmája nélkül egy lépést se tudunk tenni a krisztusi életben.

Az erőmegnyilvánulás karizmája (1Kor 12,10: energémata dünameón, “erők működései”) igen gyakori a karizmatikus összejöveteleken. Rendes megnyilvánulásaihoz tartozik egy olyan hatás, amely szelíden a földre igyekszik dönteni a testet (“Lélekben nyugvás”), továbbá a test remegése, hőérzés vagy egy villamos áramhoz hasonló bizsergés a testben. Az már rendkívüli megnyilvánulás, ha a fellépő erő a levegőbe emel valakit, vagy kiégeti az elektromos hálózatot. Nem kell a külső megnyilvánulásoknak túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk, de maga az erő a kereszténység lényegéhez tartozik. “Nem beszédből áll az Isten országa, hanem erőből” (1Kor 4,20). Csak erő képes átalakítani az embert, és csak erő tud megküzdeni a gonosszal. “Amikor az erős fegyverrel őrzi a házát, biztonságban van a vagyona. De ha nála erősebb jön, legyőzi őt, elveszi összes fegyverzetét, amelyben bízott és elosztja zsákmányát” (Lk 11,21-22). “Íme, hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon” (Lk 10,19). Isten “Szentlélekkel és erővel” kente föl a názáreti Jézust (Csel 10,38), és ha őhozzá tartozunk, így ken föl minket is. “A Szentlélek eljövetele ... erővel tölt el majd benneteket” (Csel 1,8). Életünk a Szentlélek erőterében zajlik, az imaösszejövetelen az isteni erő forgószelében állunk.

A gyógyítás karizmája az egyik legismertebb és legfontosabb erőmegnyilvánulás. Amikor a vérfolyásos asszony megérintette a ruháját, Jézus “észrevette, hogy erő ment ki belőle” (Mk 5,30). Akik róla tanúskodnak, ugyanezzel az erővel teszik: “A betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak” (Mk 16,18). A Szentírás kifejezetten fölszólít bennünket arra, hogy éljünk ezzel az erővel: “Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok, mert sokat megtehet az igaz ember állhatatos könyörgése” (Jak 5,16). Ismét nem szabad abba a hibába esnünk, hogy csak a hirtelen, rendkívüli gyógyulásokat fogadjuk el karizmatikus ajándéknak. Jézussal is megesett, hogy fokozatosan gyógyított meg egy vakot (Mk 8,22-25). A karizmatikus gyógyításairól híres Mahesh Chavda egy alkalommal Haitiben imádkozott egy vak asszonyért, aki az evangelizációnak mind a hét estéjén előre jött imát kérni, földre is zuhant a Lélek ereje alatt, de az első hat este vak maradt, a hetediken viszont meggyógyult és látott. “Uram – kérdezte Mahesh hazafelé a repülőgépen – , nem tudtad volna ezt az asszonyt az első este meggyógyítani?” Később látomásban kapta meg a választ: egy démon, mint egy polip, hét csáppal fogta az asszony fejét. Minden imádkozásnál levált egy-egy csápja. Amikor a hetedik is levált, az asszony meggyógyult. Soha nem szabad Istentől azt kérdeznünk, miért így vagy úgy cselekszik, hanem teljes bizalommal kell kérnünk, és mindjárt utána teljes bizalommal hálát adnunk, akár látjuk az eredményt, akár nem. “Minden helyzetben hálaadással végzett imádságban és könyörgésben terjesszétek a kéréseiteket Isten elé!” (Fil 4,6). Akit Ő csak az örök életben tesz egészségessé, az is meggyógyul. A mi dolgunk az aktív imádkozás és a feltétel nélküli bizalom.

Legyünk aktívak! A karizmatikus imaösszejövetelnek megvannak a csöndes pillanatai, de ezek nem passzitivást jelentenek, hanem a Lélek befogadásának egy nagyon is élő módját. Máskor azonban mozdulnunk és szólnunk kell. “Jön a mi Istenünk és nem hallgat: színe előtt emésztő tűz, körülötte hatalmas förgeteg” (Zsolt 50,3). Át kell adnunk magunkat a Lélek teremtő viharának. A testtartás – kitárt kar, térdre-, sőt arcraborulás – valamint a test mozgása is hozzátartozik az imádás külső kifejezéséhez. Lehet kötetlenül táncolni a Lélekben, ahogy Dávid tette (2Sám 6,14-16; 20-23). Nem a hisztériás szereplésvágyat bátorítjuk, hanem az egészséges szabadságot, amelyben átéljük, hogy Isten cselekszik közöttünk.

Manapság a karizmatikus megújulás köreiben is sok vitát vált ki a Toronto Blessing néven ismert jelenség, amely a Toronto Airport Christian Fellowship gyülekezetről kapta elnevezését, de voltaképpen semmi más, mint a pünkösd-mozgalomban jelentkező manifesztációk nagyon intenzív foka. Az imádkozók a földre esnek, erősen reszketnek, ellenállhatatlanul nevetnek, sírnak, különös hangokat adnak ki. Közben hatalmas szabadulások és testi-lelki gyógyulások mennek végbe. Meggyőződésem szerint a Toronto Blessing lényege jó és a Szentlélektől való. Ahol azonban eltérnek az egészséges keresztény tanítástól, vagy öncélúan keresik ezeket a manifesztációkat, vagy elmulasztják az imaösszejövetel felelős irányítását és mindent kritikátlanul elfogadnak, ott szerephez jutnak más tényezők is, nevezetesen az emberi psziché torzulásai és a gonosz lelkek. Ezért nem kell alaptalannak tartanunk azokat a beszámolókat sem, amelyek szerint bizonyos Toronto-típusú összejöveteleken démonok nyilvánultak meg. A mi közösségünkben a Toronto Blessing mindezideig nem lépett föl. Nincs okunk félni a külső manifesztációktól, inkább bátorítanunk kell azokat. Ügyelünk a harmóniára, a szükséges ellenőrzést nem mulasztjuk el, és mindazért, amit teszünk vagy megengedünk, vállaljuk a felelősséget egyházi elöljáróink előtt is. A lelkek megkülönböztetésének adományáról holnap bővebben szólunk.

Nem mozgunk veszélytelen területen. De még sokkal veszélyesebb lenne, ha homokba dugnánk a fejünket, és nem keresnénk a Szentlélek erejét a világban uralkodó Gonosz hatalmának legyőzésére. Nekünk tanúskodnunk kell arról, hogy Jézus él és diadalmas. Vessük bele tehát magunkat a Lélek forgószelébe! Testvérem, a Lélek nem kényszerít téged. Hatalmad van igent mondani és hatalmad van nemet mondani a Szentlélek benned működő erejére. Ha ma este igent mondasz, az azt jelenti, hogy levonod az eddigiekből a következtetést, és aktívan élni kívánsz a karizmákkal. Isten adni fogja Lelkét, és imaösszejövetelünk pünkösdi viharrá nő.

Hatodik láng: NONKONFORMIZMUS

Bibliai hely: 2Kir 1,9-12

8. előadás: Szellemi hadviselés

(Az előadás előtt – esetleg utána – helye van egy vagy több tanúságtételnek, lehetőleg már a lelkigyakorlat eseményeiből.)

Üldözni fognak

2Kir 1,9-12-ben Isten tüze elpusztítja az Illés próféta letartóztatására érkező katonákat. Természetes, hogy az újszövetségi hívő nem lángszórókat kér Istentől, de neki is lesznek ellenségei, kell harcolnia, és szellemi értelemben igenis szüksége lesz “lángszórókra”, a Szentlélek erejére, amely győztessé teszi a lelki harcban. Fogunk támadásokat kapni emberi részről és a démonok részéről.

“Ne csodálkozzatok, testvérek, ha a világ gyűlöl titeket” (1Jn 3,13).

“Ha a világból valók volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé. Mivel nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak titeket a világból, azért gyűlöl benneteket a világ” (Jn 15,19).

“Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a lányt anyjával és a menyet anyósával: saját házanépe lesz az ember ellensége” (Mt 10,34-36).

“Kezet emelnek rátok és üldözni fognak titeket” (Lk 21,12).

Támadások fognak érni bennünket

a) a nemhívők részéről, akik azt mondják, hogy “fanatikusok” vagyunk;

b) a szekularista és New Age típusú “keresztények” részéről, akik azt mondják, hogy “szűk látókörűek” és “fundamentalisták” vagyunk;

c) a tradicionalista “keresztények” részéről, akik azt mondják, hogy “szektások” vagyunk;

d) ami legfájdalmasabb, sok hiteles keresztény részéről is, nem hagyva ki a klérust és a hierarchiát sem, akik csak “emocionalizmust” látnak a Szentlélek tüzében, amely szívünket perzseli;

e) ezen belül még a karizmatikus megújulás résztvevői részéről is, egyesektől azért, mert ragaszkodunk a katolikus tanításhoz és egyházfegyelemhez, másoktól azért, mert túl bátran élünk a karizmákkal.

E támadások egyeseket arra késztetnek, hogy föladják az evangéliumi keskeny ösvényt vagy legalábbis a Lélek szokatlanabb megnyilvánulásait, és hasonuljanak. Egy lelkipásztor, egy püspök, egy teológiai tanár, egy egyházközségi munkatárs, egy jóbarát megjegyzései azt a kényelmetlen érzést kelthetik valakiben, hogy vagy alkalmazkodik, vagy nem érezheti elfogadva magát. Sokan voltak már, akik ilyen nyomás hatására föladták a Lélektől kapottakat és visszatértek a hitélet szokványosabb ösvényeire, meghiúsítva ezzel a Léleknek azt a munkáját, amit általuk végezhetett volna, ha hűségesek maradnak. Mert a Szentlélek tevékenységének teljesebb föltárása prófétai feladat, amire szükség van az Egyházban.

Bátorítunk benneteket, hogy ne engedjetek a nyomásnak, és tartsatok ki a keskeny úton, ami megnyílt előttetek!

Róm 12,2 így tanít bennünket: “Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem alakuljatok át értelmetek megújításával, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a jó, neki kedves és tökéletes”. Az első részmondat latinul: “Non conformemini huic sæculo”. Ez az evangéliumi nonkonformizmus jelmondata. Nekünk vállalnunk kell azt a másságot, ami Urunkat a keresztre juttatta.

“Ne szeressétek a világot, sem azokat, amik ebben a világban vannak. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete” (1Jn 2,15).

Közösségekbe kell tömörülnünk, tartanunk kell a kapcsolatot. Az istenellenes világ és a tradicionalista “kereszténység” közepette ellenkultúrát kell kialakítanunk, amely tudatosan képviseli a gondolkodás evangéliumi megújítását, és vállalja a gúnyt, a támadásokat.

Ugyanakkor semmiképpen sem szabad beleesnünk abba a másik végletbe, hogy egyszerűen hátat fordítsunk a világnak vagy éppenséggel az Egyháznak. Mi a világban és a világért vagyunk mások; az Egyházban és az Egyházért hordozzuk prófétai küldetésünk terhét. Nem gyűlölünk senkit, és nem mondjuk azt sem, hogy kizárólag a mi utunk helyes az Egyházban. Megbocsátani a bennünket támadóknak, imádkozni üldözőinkért, készséges szívvel engedelmeskedni a minket meg nem értő püspököknek és papoknak: ezek a Szentlélek igazi lángszórói!

Győzelem a sötétség hatalma fölött

Még inkább működtetnünk kell a Szentlélek lángszóróit a sátán és a démonok támadásaival szemben.

Ef 6,11-13: “Öltsétek fel Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög cselvetéseivel szemben. Mert nem a vér és a test (= ember) ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen, Vegyétek fel tehát Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon.”

A “sátán és angyalai” nem az emberben lévő rossz kivetítései vagy egy letűnt kultúra mítikus képzetei csupán, hanem – a Szentírás, a Szenthagyomány és az egyházi Tanítóhivatal világos tanítása értelmében – valóságos, személyes, szellemi lények, bukott angyalok, akik arra törekszenek, hogy ártsanak nekünk és a kárhozatra juttassanak. Tevékenységük itt folyik körülöttünk, éppúgy, mint az Isten arcát látó szent angyaloké, akik segítenek nekünk az üdvösség elérésében.

Szellemi harc folyik értünk, amelyben föl kell ismernünk az ellenséget, és meg kell hiúsítanunk támadásait. Az alapelv az, hogy Jézus, amikor meghalt a kereszten, már döntő győzelmet aratott a sátán és birodalma fölött. Isten “lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és diadalmaskodott rajtuk” (Kol 2,15). Ahhoz, hogy saját életünkben győzelmet arassunk, nekünk csak alkalmaznunk kell Jézus győzelmét önmagunkra, hinnünk kell megváltó vérének erejében.

Ne felejtsük azonban: “A sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14). Bizonyos mértékig utánozni tudja a Szentlélek működését, a karizmákat. “Hamis krisztusok és hamis próféták támadnak, nagy jeleket és csodákat művelnek, hogy ha lehet, még a választottakat is tévedésbe ejtsék” (Mt 24,24). Ezért szükségünk van a lelkek megkülönböztetésének ajándékára. “Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e, mert sok hamis próféta jelent meg a világban” (1Jn 4,1).

A lelkek megkülönböztetésének első kérdése mindig elvi jellegű. Isten Pétert, a sziklát adta nekünk, hogy Egyházán ne vegyenek erőt az “alvilág kapui”, vagyis a pusztulás hatalmai (Mt 16,18). Ami nincs összhangban a pápától vezetett hierarchikus Egyház tanításával, az biztosan nem jön Istentől. Ahogy az apostol mondja: “Mi Istentől vagyunk. Aki ismeri Istent, hallgat ránk; aki nincs Istentől, nem hallgat ránk. Erről ismerjük meg az igazság Lelkét és a tévelygés lelkét” (1Jn 4,6). Ez a kritérium működött például Vassula Ryden magánkinyilatkoztatásai esetében.

Olyasmi is jöhet azonban a gonosztól, ami összeegyeztethető az Egyház hitével, hosszú távon mégis arra van szánva, hogy a “hazugság atya” malmára hajtsa a vizet. Ilyenkor az igazságot előbb-utóbb tévedéssel keveri a gonosz. Jól megfigyelhető ez bizonyos New Age praktikákon, amelyek egészen ártatlan módon kezdődnek (pl. “Táplálkozzunk egészségesen!”). Ezekben az esetekben a tendenciára kell ráérezni, és ez már inkább intuitív, mint elméleti felismerés. A Szentlélekben megkeresztelkedett hívőben a lelkek megkülönböztetésének adománya sajátos hatodik érzékként működik. “Valami nem stimmel” – érezzük, még ha nem is tudjuk megmondani, mi. Olyasmit érzünk szellemileg, mint a zenei diszharmónia a fülben. Van, amikor belső hangok, képek, esetleg szagok (démoni bűz) jelzik a gonosz jelenlétét, máskor egy rossz, nyomasztó, szorongató érzés. Természetes, hogy az adomány működése nem tévedhetetlen; de ha megőrizzük alázatunkat, nem tévedünk el. Amikor csak lehet, osszuk meg felismeréseinket egymással, és ha összhangban vannak, általában nyugodtak lehetünk. Végső soron azonban a megkülönböztetés joga a hierarchiáé (Lumen Gentium 12). Ennek engedelmesen alá kell vetnünk magunkat még akkor is, ha nincs a tévedhetetlenség szintjén.

A lelki élet általános eszközei – imádság, böjt, gyakori gyónás, szentáldozás, szentelmények (pl. szentelt víz, egyszerű megáldott olaj) – általában elegendők a gonosz hatalmának legyőzéséhez. Ha démoni lelkek hatalomhoz jutnak egy személy fölött (megszállottság), az Egyház alkalmazza az exorcizmus különleges szentelményét. Ezt azonban – a démonokkal való személyes konfrontáció kényes és veszélyes volta miatt – kizárólag a területileg illetékes megyéspüspök kifejezett engedélyével rendelkező áldozópapnak szabad végeznie. Legtöbbször nincs is rá szükség; elegendő a szabadító ima, amelyben nem a démonokhoz beszélünk, hanem Istent kérjük, hogy tegye szabaddá a zaklatott személyt Jézus megváltó vérének erejével. Ebben is a Szentlélek ereje működik, és ehhez minden hívőnek joga van; de körültekintően járjunk el, és nagyon kerüljük a feltűnést. (Ha önmagunktól kergetjük Jézus nevében a gonoszt, nem tilos a parancsoló forma sem. Ez ugyanis egyéni ima, amire a Hittani Kongregáció nem terjesztette ki korlátozásait.)

A szellemi harcnak ez a területe sokakból szorongást vagy ellenérzést vált ki. De ez hozzátartozik lelki megújulásunkhoz és evangéliumi tanúságtételünkhöz. Jézus küldetésének lényege a sötétség hatalmának megtörése: “Azért jelent meg Isten Fia, hogy az ördög műveit lerontsa” (1Jn 3,8). Nekünk pedig Jézus művét kell folytatnunk. “Azokat, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben ördögöket űznek ki...” (Mk 16,17). Természetesen nem mindenkinek ugyanaz a küldetése (erről délután még szólunk), de senkinek se szabad a sötétség hatalmai fölötti győzelemtől félnie. A sötétség lehet ijesztő, de ha el tudjuk oszlatni, már nincs mitől félnünk. “Íme, hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon, és semmi sem fog ártani nektek” (Lk 10,19).

Hetedik láng: GÁBRIEL-MISSZIÓ

Bibliai hely: Kiv 13,21-22

9. előadás: Küldetés és vezetés

Ha a lelkigyakorlatról hazamegyünk, magától értődően felmerül a kérdés: hogyan folytassuk?

Mindnyájunknak megvan a küldetése Istentől. Minden közösségnek is megvan a küldetése. Saját dicsőségére teremtett bennünket, ami egyúttal a mi boldogságunk; ez közös; de a pálya, amit az ő dicsőségére be kell futnunk, különböző.

Küldetés = misszió. Miért “Gábriel-misszió”? A HÉT LÁNG olyan közösség, amelynek Isten imádása a hivatása. Isten színe előtt állunk, és az imádás lángjában égünk. Neki azonban, éppen mert imádjuk őt, bármikor joga van kimozdítani bennünket álló helyzetünkből, és elküldeni evangelizációs feladatokra, hogy további imádókat szólítsunk hozzá. “Az Atya ... imádókat keres” (Jn 4,23). Hogy mikor menjünk és mikor ne, azt az ő küldő szava dönti el. Nem mozdulunk automatikusan, minden jó késztetésre vagy lehetőségre, csak ha az imádságban kapott vezetés mozdít bennünket. Ezt az attitüdöt találjuk megfogalmazva Gábriel angyal bemutatkozó szavában: “Én Gábriel vagyok, aki az Isten színe előtt állok, és azért küldtek, hogy beszéljek veled, és ezt az örömhírt meghozzam neked” (Lk 1,19). A görög szöveg szószerint: “elküldettem, hogy szóljak hozzád, és evangelizáljam neked ezeket”.

Mutatis mutandis, a szükséges változtatásokkal, a Gábriel-misszió nemcsak egyetlen lelkiség specifikus vonása, hanem más, kevésbé kontemplatív lelkiségekre is áll. Mindenhova senki sem tud elmenni, minden jót senki sem tud megtenni. Mindenkinek, és minden közösségnek is, keresnie kell Isten konkrét akaratát életében. Agnes Sanford metaforája szerint mindnyájan lepecsételt utasításokkal jövünk az életbe. “Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megteszem, Istenem, a te akaratodat” (Zsid 10,7). Utasításaink fokozatosan bonthatók fel, mindig az, amelyikre a konkrét helyzetben szükségünk van. Isten Lelke vezet bennünket, mint a tűzoszlop Izraelt a pusztában.

Családot alapítsak? Pap legyek? Szerzetes legyek? Melyik rendbe lépjek? Kit válasszak páromul? Melyik egyetemre jelentkezzem? Hol keressek munkát? Hova költözzünk? Az imádságnak szenteljük a ma estét, vagy meglátogassuk a nagymamát? Közösségek feladatai ... Családtervezési problémák... Evangelizációs meghívások... Ezer kérdésben kell keresnünk Isten akaratát. Hogyan tudjuk felismerni?

A lelkek megkülönböztetését alkalmaznunk kell a különböző – külső és belső – ösztönzésekre. Istentől vagy jó angyaltól jönnek-e? Vagy csak emberiek? Vagy éppenséggel a gonosztól származnak?

Az első alapelv itt is teljesen objektív. Ahogy az előző előadásban kifejtettük, ami ellenkezik a katolikus hittel vagy erkölccsel, az Egyháznak való engedelmességgel, az nem jöhet Istentől. Senki se hivatkozhat a Szentlélek ösztönzéseire az Egyház kötelező tanításával szemben.

De az objektív kritérium, bár kizár bizonyos dolgokat, ritkán mondja meg pozitíve, mit tegyünk. Általában szükség van belső indításaink elbírálására.

Itt igen fontos Loyolai Szent Ignác szabálya: akik jóról jobbra haladnak, azok életében a jó lélek ösztönzései jó benyomást, békességet, örömöt keltenek (plusz szorozva plusszal = plusz), míg a gonosz lélek ösztönzései nyugtalanságot és ellenállást (plusz szorozva minusszal = minusz). Megfordítva, akik bűnt bűnre halmoznak, azok a gonosz indításait fogadják nyugalommal (minusz szorozva minusszal = plusz), a jó lélek viszont nyugtalanítani igyekszik őket (minusz szorozva plusszal = minusz).

Ha tehát fölajánlottuk Istennek, hogy teljesítjük akaratát a kérdéses dologban, akár kellemes az nekünk, akár kellemetlen, vagyis belsőleg nyitottak vagyunk bármelyik megoldás elfogadására, akkor az imádságban bennünk működő Szentlélek előbb-utóbb megnyugvást, békességet, harmóniát kelt szellemünkben azzal a megoldással kapcsolatban, amely Istennek kedves, és nyugtalanságot, ellenállást azzal a megoldással szemben, amely nem Isten akarata. Néha egy csöndes belső hang is kimondja bennünk a választ, de ezt kísérnie kell a belső békességnek, hiszen a gonosz (vagy saját fantáziánk) is megszólalhat bennünk. A belső harmónia persze elmarad, ha nagyon elfogultak vagyunk valamelyik megoldás javára. Ilyenkor annál inkább figyelnünk kell a külső segítségre.

A külső segítség, tanácsadás egyébként is elmaradhatatlan. Alá kell vetnünk indításainkat, megkülönböztetéseinket mások tárgyilagosabb ítéletének. A közösségre tartozó témákat beszélje meg a közösség, egyéni problémáinkat pedig tárjuk fel egy lelkivezető előtt. Jó lelkivezetőt nehéz találni, de ha találunk elérhető távolságban egy egyházhű és a karizmatikusokra csak mérsékelten allergiás papot, a gyóntatószékben is megkaphatjuk a lelkivezetés szükséges minimumát, föltéve, ha gyakran gyónunk. Legalább három hetenkénti gyónás szükségesnek látszik. Nem szükséges viszont, hogy ezek a gyónások hosszúak legyenek. Ha súlyosabb döntések előtt állunk (pl. szerzetbe lépés), a lelkiismeretes lelkivezető nem fog kitérni a személyes beszélgetés elől. De ne tűzzük ki mindenáron célul, hogy egy pap vagy karizmatikus vezető havonta egy-másfél órát beszélgessen velünk. Nagyon szomorú volna, ha csak annyian élnének lelki életet, ahány személlyel szemben ez a kívánság teljesülhet. Akik feltétlenül hosszú személyes beszélgetéseket óhajtanak, nem egyszer gyakorlatilag lelki vezetés nélkül maradnak, olyan sokáig kell egy-egy újabb alkalomra várniuk. Amihez nagyon ragaszkodnunk kell, az a lelkivezető egyházhűsége; ha ez hiányzik, nem bízhatjuk rá a lelkiismeretünket.

Isten nem fogja megtagadni tőlünk a szükséges vezetést, ha készek vagyunk mozdulni az általa mutatott irányban. Ő szeret bennünket, és ki akarja nyilvánítani bennünk dicsőségét. Nagy hivatásunk van. A Szentlélek munkálkodik a világban; legyünk részesei művének. “Mivel hisztek, örvendezni fogtok kimondhatatlan és megdicsőült örömmel, elérve hitetek célját, lelketek üdvösségét” (1Pt 1,8-9).

Ma este már mind a hét láng együtt fog lobogni, és egész lényünket igyekszünk megnyitni a Szentlélek teljessége előtt. Saját jövőnknek és az Egyház jövőjének lángoló kohójába lépünk!

Szövegek, olvasmányok

Szövegek a hét láng kigyújtásához

Hit

Istenem, imádlak és szentnek vallak téged. Te vagy létezésem forrása és célja. Köszönöm, hogy szeretsz és boldoggá akarsz tenni. Hiszem, hogy most is körülfogsz határtalan szereteteddel. Fölajánlom dicsőségedre egész lényemet, egész életemet, tetteimet és szavaimat. Mindenestül tied akarok lenni. Szeretni akarlak teljes szívemből, teljes lelkemből, teljes elmémből és minden erőmből. Végy birtokodba és használj engem a te dicsőségedre! Köszönöm, hogy megteszed. Dicsőítelek, áldalak és magasztallak mindörökké. Amen.

Életszentség

Uram, Jézus Krisztus, bűnösnek vallom magam színed előtt. Ellene mondok a bűnnek és a sátánnak. Kérlek, bocsásd meg minden bűnömet, tégy szabaddá a Gonosz hatalmától, és vezess engem dicsőséged országába. Hiszem, hogy meghaltál értem a kereszten. Hiszek szent véred szabadító erejében. Hiszek életadó föltámadásodban. Elfogadlak téged személyes Megváltómnak és életem egyedüli Urának. Jöjj életembe és vedd birtokodba. Járj át engem föltámadott életed újjáteremtő erejével. Követni akarlak. Érted akarok élni. Köszönöm ingyen kegyelmedet, amellyel megújítasz és dicsőségedben ragyogóvá teszel engem. Gyújtsd ki bennem az életszentség lángját. Köszönöm, hogy megteszed! Amen.

Tanúság és Lélek-hívás

Uram, Jézus Krisztus, tied akarok lenni. Megbánom életem minden bűnét, kérem bocsánatodat és szent véred szabadító erejét. Köszönöm, hogy föltámadásodban új életet adsz nekem. Kérlek, tölts el engem az új élet fényével és örömével, erejével és vonzásával. Tanúságot akarok tenni rólad embertársaim előtt. Meríts be engem Szentlelked pünkösdi tüzébe, hogy bátran valljam meg beléd vetett hitemet, és tanúságom hatékony legyen. Add meg nekem mindazokat a lelki adományokat, amelyek a Te tanúddá és Lelked eszközévé avatnak engem. Köszönöm, hogy meghallgatsz! Dicsőítelek és áldalak mindörökké. Amen.

Állandó ima

Uram, Jézus Krisztus, egész életemet fölajánlom a te dicsőségedre. Téged akarlak vallani és imádni tetteimmel és szavaimmal. Semmisítsd meg bennem mindazt, ami nem dicsőít téged, és egész valómat alakítsd Szentlelked erejével a Te imádásoddá és dicsőítéseddé. Közre akarok működni Lelkeddel, aki bennem imádkozik. Elfogadom Lelked valamennyi adományát, amelyekkel dicsőíthetlek és hirdethetlek téged, és szolgálhatom testvéreimet. Élni fogok ajándékaiddal Egyházad épülésére, mert mindenek fölött szeretlek, és ki akarom fejezni szeretetemet. Áraszd belém Lelked erejét, hogy testestül-lelkestül alkalmas eszközöddé váljak. Köszönöm, Uram! Imádlak és dicsőítelek téged Atyáddal és Szentlelkeddel együtt mindörökké. Amen.

Nonkonformizmus és Gábriel-misszió

Uram, Jézus Krisztus, te vagy az út, az igazság és az élet. Ellene mondok e világ fejedelmének és az ő hatalmának, a világ gondolkodás- és viselkedésmódjának. A keskeny ösvényen akarok járni, a szűk kapun akarok bemenni, amit te nyitottál meg kereszthaláloddal és föltámadásoddal. Add nekem Lelkedet, hogy tudjak különbséget tenni jó és rossz között, legyen bátorságom szembeszállni a Gonosszal, és megalkuvás nélkül követni téged. Köszönöm, hogy küldetést adtál nekem, amit teljesíthetek a te dicsőségedre. Engedd, hogy mindig fölismerjem, mit kívánsz tőlem, és Szentlelked erejével meg is tegyem azt. Köszönöm, Jézus! Áldom szent nevedet, és boldogan áldani akarom a teljes örökkévalóságban. Amen.

Bevezető olvasmányok a szentségimádásokra

Lektor: Ez az én szeretetett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok (Mt 17,5).

Mind: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád (1Sám 3,9).

Első nap:

A 2. vatikáni zsinat “Gaudium et Spes” konstitúciójából (13)

Az egész emberi élet, akár az egyéni, akár a közösségi élet, küzdelem, sőt drámai küzdelem a jó és a rossz, a világosság és a sötétség között. Mi több, az ember rájön, hogy a maga erejéből vissza sem verheti a rossznak támadásait, s mindenki úgy érzi magát, mintha bilincsbe volna verve. De íme: eljön maga az Úr, hogy kiszabadítsa és megerősítse az embert, belsőleg megújítva őt, “a világ fejedelmét” pedig – aki az embert a bűn szolgaságában tartotta – “kivetve” (Jn 12,31).

Második nap:

Pazzi Szent Mária Magdolna írásaiból

Szentlélek, te nem maradsz meg a változatlan Atyában és Igében, mégis állandóan ott vagy az Atyában és az Igében, és ott vagy ugyanakkor saját magadban és az összes boldog lélekben és teremtményben is. Azokban a teremtményekben találod meg helyedet, akik úgy készülnek fel fogadásodra, hogy ajándékaidban részesülve hozzád hasonló tiszta lelkületre kötelezik el magukat. Jöjj el, Szentlélek! Jöjjön el az Atya egyesítő ereje, az Ige szeretete! Te vagy az igazság Lelke és a szentek jutalma, a lelkek nyugodalma, világosság a sötétségben, te vagy a szegények gazdagsága, a szerető lelkek kincse, az éhezők kielégítője, az égi haza felé vándorlók vigasztalása, és te vagy minden kincsek foglalata. Jöjj el, aki Máriára leszállva őt alkalmassá tetted, hogy az Ige testet öltsön benne. Működj bennünk is azzal a kegyelemmel, amellyel a kegyelem és a természet csodáját őbenne véghezvitted!

Harmadik nap:

Vianney Szent János katekéziseiből

Akik a Szentlélekre hallgatnak, megtapasztalhatják bensejükben a boldogság minden fokát, viszont a rossz keresztények töviseken és éles köveken járnak.

Akiben a Szentlélek lakik, az Isten jelenlétében van és sosem unatkozik, mert szívéből szeretet árad.

A Szentlélek nélkül olyanok vagyunk, mint az utca köve. Végy egy követ az egyik kezedbe, másikba meg vízzel telt szivacsot: szorítsd meg mindkettőt. A kőből semmi sem jön, a szivacs pedig bőven ontja a vizet. A szivacs a lélek, amelyet betölt a harmadik isteni személy, a kő meg a hideg és kemény szív, ahol nem lakik a Szentlélek.

Akiben a Szentlélek ott van, annak ízlik az ima és mindig rövidnek találja rá az időt. Isten jelenlétét sosem veszíti el. Az Oltáriszentségben élő Krisztus előtt olyan a szíve, mint a szőlőfürt a sajtóban.

Az igazak szívében a Szentlélek kelti a gondolatokat, s ő adja ajkukra a szavakat.

Megyedik nap:

A Jelenések könyvéből (19,11-16)

Láttam a megnyílt eget, és íme, egy fehér ló, és aki azon ült, annak Hűséges és Igaz volt a neve, és igazságosan ítél és harcol.

A szeme pedig olyan, mint a tűz lángja, és a fején számos korona. Olyan neve van rá írva, amelyet rajta kívül senki sem ismer. Vértől ázott ruhába volt öltözve, és ez a neve: Isten Igéje. Az égi seregek követték őt fehér lovakon, fehér és tiszta gyolcsba öltözve. Szájából kétélű kard nyúlt ki, hogy azzal verje meg a nemzeteket. Ő fogja kormányozni őket vasvesszővel, és ő tapossa a mindenható Isten bosszuló haragjának szőlőprését. A ruhája és ágyéka fölé ez van írva: Királyok Királya és uralkodók Ura!

Figyelmeztetés:

A lektor az“Ez az én szeretett Fiam”-ra kapott válasz után a két szürke vonal közötti részt teljes egészében fölolvassa (kivéve a zárójelbe tett lelőhelyeket), és nem tesz hozzá semmit.