Fura fickó ez az Adrian Garstone. Hogy nem létezik, az még hagyján. Ilyesmi mással is megesik. De hogy minduntalan rémeket lát... Rémet egy festményen, rémet az utcán, rémet a lakásán. Ez egzaltáltságra vall. Mi csak őrizzük meg józanságunkat.
Különben mit keres ez az óriás alak az íróasztalom előtt? Olyan, mint egy nyálkás yeti, vagy egy szőrös amőba. Az előbb még nem volt itt. És mi volt az a nyüszítés a templomban? És miért akar Jane apáca lenni?
— Jössz már, Jane? — kiáltottam türelmetlenül, mert húgom megátalkodott késlekedő. Elképzelhetetlenül hosszan időzik a fürdőszobában, és mindig visszamegy valamiért, amiről megfeledkezett. Douglas, a barátja, hősiesen tűri Jane késéseit, de nekem elárulta, hogy néha pattanásig feszülnek az idegei. Jane, számos jó tulajdonsága ellenére, ha időhúzó hajlamait nem fékezi meg idejekorán, képes lesz ifjúsága virágjában sírba dönteni egy férjet. Douglas, úgy láttam, még gondolkodik, vállalja-e a kockázatot, vagy visszavonuljon a frigy elől, amíg nem késő.
— Gyere már, Jane! Fél ötkor várnak a srácok, és mindjárt negyed lesz. Elkésünk.
— Ne izgulj — libbent elő Jane. Igéző mosolyával, barna fürtjeivel olyan volt, mint az ártatlanság angyala, aki azt se tudja, mit jelent időt vesztegetni. — Majd kicsit sietünk, jó? Te olyan ügyesen vezetsz.
— Az életemet nem vagyok hajlandó kockáztatni.
— És amikor bementél a tigris ketrecébe?
Ez Jane. Ő késik, és ő támad. Egyszer, igaz, valóban bementem egy tirgisketrecbe. A gondozó után mentem, aki a nagybátyám volt, és nem tudta, hogy ott vagyok. Én viszont azt nem tudtam, hogy a tigris ott van. Tigriskölykökre számítottam, amelyeket majd elbabusgatok. Abban bíztam, hogy nem fognak túlságosan megijedni tőlem. Amikor aztán morogni kezdett valami, ami akkora volt, mint egy csíkos sezlon, és szemlátomást túl sok vicsorgó foggal rendelkezett, kezdtem belátni, hogy át kell értékelnem a helyzetet. Kissé földbe gyökerezett a lábam, és őszintén szólva nem tudok visszaemlékezni, hogyan kerültem ki a ketrecből. Csak nagybátyám szózuhatagára emlékszem, ami nem hangzott barátságosnak, és attól kezdve kerülnöm kellett a nagy ragadozók tanyáját a bridlestowni állatkertben. Nem a vadállatoktól, hanem a gondozójuktól való félelmemben.
— Még egyszer nem vagyok hajlandó bemenni a tigris ketrecébe, kedves Jane.
— Ki tudhatja azt?
Jane-nek vannak prófétai megérzései, de ezt nem vettem komolyan.
A fiúk az elkerülhetetlenbe való sztoikus beletörődéssel vették tudomásul késésünket.
— Tudtuk, hogy úgyse lesztek pontosak — mondta Marvyn. — Azért beszéltünk meg fél ötöt. Öt is elég lett volna egyébként.
— Adrian túl óvatosan vezet — jelentette ki magabiztosan Jane. Nem vitatkoztam. Erős szél fújt — nyugati szél, mint Matt, a geológus, tudományos pontossággal jelezte — , ezért fölhajtottam a galléromat. Matt egy lányt is hozott magával, a vöröshajú Gladyst, aki festőnek készült, háttérben egy tehetős üzletember apával. Matt az egyetemen dolgozott, az elhanyagolt öltözködésű, brilliáns agyú Marvyn jogásznak tanult. A növekvő forgalomra és fenyegető dugókra való tekintettel abban állapod-tunk meg, hogy metróval megyünk.
— Élmény vár rátok — nyilatkozott Matt. — Ilyet még nem láttatok.
— Csupa várakozás vagyok — viháncolt az élénk Gladys.
Az út folyamán Jane és Gladys versenyt kacarásztak, mi pedig, az erősebb nem tagjai, egynéhány jópofa megjegyzéssel asszisztáltunk hozzá. Kis társaságunk voltaképpen egy baseball-csapat maradványa, amely rövid és dicstelen pályafutás után föloszlott a Midwall Egyetemen, de mi, néhány jóbarát, együtt maradtunk. Az kötött bennünket össze, hogy ellenálltunk a drogok csábításának, és szerettük a komoly zenét. A lányokat, akiknek udvaroltunk, rendszeresen bemutattuk egymásnak. Douglas rajtam keresztül ismerkedett meg Jane-nel. Doug most nem lehetett velünk, mert már végzett mérnökként dolgozott egy kanadai gyárban, és csak a hétvégeket tölthette Bridlestownban. Gyakran mentünk egymás társaságában egy-egy hangversenyre, de az ritkaságszámba ment, hogy festészeti kiállítást keressünk föl.
— Ki ez a festő, Matt? — kérdeztem. Nem rajongtam a kiállításokért, de Matt gránitszilárd volt abban az állításában, hogy ezt mindenképpen látnunk kell.
— Thinker — felelte. — Charles Fitzgerald Thinker. Már meghalt. Amíg élt, egyetlen kiállítására sem került sor. Kisvárosban lakott, könyvelőként dolgozott. Agglegény volt, és gyakorlatilag teljes titokban festett. Hagya-téka megdöbbentő fölfedezés a szakemberek számára. Minden várakozást meghalad. Egy tébolyult zseni. Egy űrből ideszállt csoda.
— Juj — borzongott Gladys. — Ufó?
— Már láttam egy-két képét — mondta Matt némi mérlegelés után — , és nem gondolnám, hogy akad olyan bolygó, ahol Thinker művészete valószínűbb jelenség volna, mint a Földön.
És — mit mondjak? — neki lett igaza. A kiállítás egyszerűen félelmetes volt. Sohasem gondoltam, hogy ilyen dolgokat egyáltalán lehet festeni. A képek nem „nonfiguratívak” voltak, hanem valószínűtlenek. Olyanok, mint egy különlegesen rémes lidércnyomás. Megragadtak, mint egy örvény, fojtogattak, mint egy kígyó, és iszonnyal töltöttek el, mint egy boncterem. Alattuk elvont és érthetetlen címek álltak. Nem tudtuk, mit látunk, de le voltunk nyűgözve, és ugyanakkor talán jobban szerettünk volna semmit se látni.
— Mintha egy óriás beleiben tennénk kirándulást — foglalta össze Marvyn. — Alig van reményem, hogy egyszer újból kijutok a fényre, az emberek közé.
Gladys viszont hűvös maradt, kicsit csalódottnak mutatkozott. Fennsőbbséges véleménye szerint Thinker tehetséges, de konzer-vatív festő volt, mellesleg skizofrén, és ez mutatkozik lehetetlen agyszüleményeiben. Szép húgom, a bőbeszédű Jane, egész egyszerűen elnémult, két szeme tágra nyílott. Matt is feltűnően szűkszavúan viselkedett, pedig ő már ismerte Thinker stílusát. A mesterséges világításban sápadtnak láttam.
— Nem jól nézel ki, Matt — jegyeztem meg. — Nincs valami bajod?
— Szó sincs róla — próbált meg könnyedén nevetni. — Ragyogó kondícióban vagyok.
De a hangja nem csengett meggyőzően. És még nem hatoltunk le a Thinker-pokol utolsó bugyrába. A döntő meglepetés még hátra volt.
Valamilyen okból én léptem elsőnek a terembe. Talán azért, mert elegem volt ebből a kísérteties művészetből, és szerettem volna végére érni a kiállításnak. Így aztán én láttam meg először azt a valamit, amiről beszélnem kell, bár könnyebb volna nem beszélnem róla.
Ősember volt? Benszülött? Medve? Majom? Tibeti yeti? Mesebeli óriás? Ufó, mint Gladys áhította volna? Hihetetlen alak volt, varázslatos vadsággal teli, sötét és valahogy mégis vonzó. Nyálkás, húsos és szőrös, mint egy gorilla és egy polip kereszteződése. Torzságában és undokságában is volt bizonyos elegancia. Földbe gyökerezett lábbal álltam előtte, mint nyolc évvel korábban a tigris előtt, amire nem számítottam. Erre sem számítottam. Erre nem lehetett számítani. Monumentális volt és iszonyatos. Trágár és intelligens. Bestiális és elragadó. Az volt az érzésem, hogy egyenesen a szemembe néz, hogy régóta várt rám, és most nem bocsát el többet.
— Ki ez a sajátszerű szörnyeteg? — kérdezte Marvyn, és együtt betűztük a kép alá helyezett táblát, amely egy számomra semmit sem mondó nevet hirdetett:
— Mi az, hogy Gozuga? — kérdezte Gladys. De Matt csak a fejét rázta. Tanácstalanul néztünk egymásra. Én történelmet tanultam, sok név volt a fejemben, de nem tudtam fölfedezni köztük Gozugát. Egyikünk se sejtette, történelmi, földrajzi vagy kitalált névvel állunk szemben.
— Valószínű, hogy a művész magával vitte a titkot a sírba — zárta le végül a dolgot geológus barátunk, aki feltehetően imponálni szeretett volna Gladysnek a kiállítással, és kicsit váratlanul érte, hogy a lányra nem hatott kellő erővel ez a fantasztikus képanyag. Mi azonban, a többiek, meg voltunk döbbenve és el voltunk kábulva.
— Álmaimban sokáig fog kísérteni Mr Gozuga fennkölt alakja — próbáltam szellemeskedni, de han-gom nem csengett olyan fölényesen, ahogy szerettem volna. Gozuga pokoli megjelenése teljesen úrrá lett a hangulatunkon. Jane még mindig néma volt. Gladys is elhallgatott a kritikával. Nem tudtuk, mit gondoljunk a boldogult Thinkerről, aki békésen végezte egy kisvárosi könyvelő munkáját, miközben otthoni magányában kibeszélhetetlen rémeket idézett életre.
— Gladysnak igaza van — mondta végül Marvyn. — Ez a pasas csakugyan skizofrén volt.
A további képeket már meglehetősen felületesen tekintettük meg, mivel a förtelmes és csodálatos Gozuga olyan mágikus hatással rendelkezett, amihez foghatót a többiek nem tudtak kifejteni. A ruhatárnál kínosan vigyorogtunk egymásra, mert a társaság kimondottan viharvertnek látszott. Talán Gladyst is jobban megviselte a látvány, mint szakmai nagyvonalúságában látni engedte, mert úgy nyilatkozott, hogy helyén volna egy pohárka szívderítő nedű, és ha Matt meg akar hívni bennünket, nem kell ellenkezéstől tartania. Marvyn és magam elszántan csatlakoztunk. Jane még mindig hallgatott, de amikor rákérdeztünk, bele-egyezően bólintott.
— Itt szemben van egy jó hely — mondta Matt. — Csak egy percig várjatok. Benézek az irodába. Egy üzenetet kell átadnom.
— Az utcán megvárunk — javasoltam. — Kell már egy kis friss levegő a fejünknek.
A levegő friss volt, sőt szeles. Matt nyugati szélről beszélt, de nekem úgy tűnt, mindenfelől fúj. Shelley jutott eszembe, az Óda a Nyugati Szélhez . „Wild Spirit — szavaltam magamban — , which art moving everywhere; Destroyer and preserver; hear, oh hear!” Könnyű öltözetünkben fázni kezdtünk, és hevesen óhajtottuk, hogy jöjjön már utánunk Matt.
Matt pedig nem jött utánunk.
Sem akkor, sem később.
Először egyikünk se merte kimondani, hogy valami nincs rendben. Hallgatva vártunk még egy darabig, de ez már természetellenes hallgatás volt. Aztán Marvyn megköszörülte a torkát.
— Sokáig elmarad — mondta rekedten.
— Az irodába ment — jegyeztem meg tétován.
— Menjünk utána, nézzük meg, mit csinál — javasolta Gladys.
— Bejössz velem? — kérdezte Marvyn. — Adrian, te itt vársz Jane-nel, nehogy elkerüljük egymást. Gladys meg én ide jövünk vissza.
És bementek. Úgy tűnt, egy örökkévalóságra. A nyugati szél mind hidegebbnek hatott. Jane és én kerültük egymás tekintetét. Azután máskor annyira magabiztos húgom halkan, szinte suttogva megszólalt.
— Adrian!
— Tessék.
— Adrian, mit gondolsz, az a szörnyeteg...
— Gozuga?
— Az a Gozuga... Fantázia után készült kép, vagy ... portré?
— Portré? Hová gondolsz? Ilyen ronda muksó nincs a világon. A többi kép se valóságot ábrázol. Ez valami szürrelizmus, vagy ilyesmi.
— Én végig úgy éreztem — Jane, most először, rám vetette ijedt tekintetét — , hogy mindez létezik valahol.
Nem folytatta. Nem tudtam mit mondani. Egyre jobban fáztunk a szélben. Wild Spirit, which art moving everywhere... Agyamban különös képek forogtak. Mi van akkor, ha Gozuga, a Szelek Ura, egy ember nem lakta sziklás tájon félel-mes barlangjából bocsátja Bridlestownra a nyugati szél zordon szellemét?
— Miért hozott ide Matt bennünket? — kérdezte panaszosan Jane.
— Ne légy gyerek. Nem történt semmi.
— Valami borzasztó történt. Nem tudom, mi, de ... érzem.
Nem tudtam válaszolni. Marvyn és Gladys nagy sokára jött vissza, és teljesen tanácstalannak lát-szottak.
— Mindenkivel beszéltünk az irodában. Matt nem járt ott. Egyáltalán nem ismerik Mattet.
Egymásra néztünk, és nem értettük. És akkor megszólalt Jane:
— Gozuga... Gozugát akarta még egyszer látni. Biztos vagyok benne. Érzem.
Lehet, hogy furcsa, de Jane csakugyan szokott produkálni ilyen megérzéseket. Egyszer elvesztettem a karórámat, és ő azt hajtogatta, hogy nézzem meg a nappaliban, a fiókos szekrény legalsó fiókjában. Teljes képtelenségnek látszott, hogy az óra ott legyen, mert nem szoktam levetni más-hol, csak a szobámban, ha pedig elszakadt a szíja és leesett, akkor a padlón kellett volna lennie. Végül csupán azért húztam ki a szóbanforgó fiókot, hogy Jane-t leszereljem. És ott volt az órám. Azóta se sikerült tisztázni, hogyan került oda. Jane fölháborodottan tiltakozott a vád ellen, hogy ő rejtette a fiókba, saját intuícióját igazolandó. Ez valóban nem is volt jellemző rá. Szelesnek szeles volt, de mindig tüneményesen őszinte.
— Lehet, hogy Jane csakugyan ráérez — mondtam. — Érdemes volna utána nézni.
— Bementek, megnézitek? — kérdezte Marvyn. — Eleget fáztatok kint.
— Nem! — kiáltotta Jane. — Én kint maradok.
Ezúttal én mentem vissza Gladys-szel. Még egyszer láttuk Gozugát. Szuggesztív csúnyasága most mintha förtelmes kárörömben ragyogott volna. Újból végigjártuk az egész kiállítást, beszéltünk minden teremőrrel. Egyikük emlékezni vélt Mattre, de nem tudta megmondani, melyik irányban haladt át a termen, és mikor.
Kimentünk, a lehetetlenben reménykedve: hogy ott találjuk Mattet. De csak a vacogó Jane és a zavart Marvyn várt ránk.
— Telefonáltunk Matt lakására. Azóta hazaért volna. De nincs otthon.
— Menjünk haza? — kérdeztem tétován. — Hacsak...
Elhallgattam. Ó, ez a szél! Wild Spirit...
— Valami borzasztó történt — ismételte csöndesen, határozottan a húgom.
Gladys mondta ki először a szót:
— Csak a rendőrség van hátra... Gyerünk a rendőrségre.
Matt két nap múltán sem került elő. Abszurd esetéből mind komolyabb ügy lett. Szabályszerűen kihallgattak bennünket.
Kevin McLane hadnagy hatalmas, udvarias, hideg ember volt.
—Írásba foglaltam a vallomását, Mr Garstone — mondta hivatalosan. — Kérem, olvassa el, és ha nem akar valamit változtatni vagy hozzátenni, itt írja alá.
— Hadnagy — kérdeztem fojtottan — , előkerül a barátom?
— Mi mindent megteszünk, Mr Garstone. Mr Matthew Cunning képét és adatait minden rendőrőrs megkapja az Államokban. Legyen szíves a vallomást aláírni... Vagy szándékában áll kiegészíteni?
Összeszorult a torkom. A jegyzőkönyv egy szót se tartalmazott Gozugáról. Ki lehet hagyni az iszonyatot, amit a kiállítás és éppen ez a kép keltett bennünk? Takargattuk, de mindnyájunkat elfogott. Gladys fölénnyel próbálta rejteni, Jane némasággal, a brilliáns agyú Marvyn és jómagam viccelődéssel, szegény Matt mosolygással... De hogy lehet ezt a névtelen borzadályt egy hivatalos iratban megnevezni?
— Nem — mondtam. — Nincs mit hozzátennem.
— Akkor írja alá, és szóljon a következőnek, Miss Gladys Bernie-nek.
Gladysben volt valami színészies. Élvezte, ha szerepelhetett. Fontoskodva vitorlázott be a szobába, és eltűnt a párnázott ajtó mögött. Csak nagy sokára jött ki. Ő biztosan elmondta Gozugát is. De nem valószínű, hogy beleírták a vallomásba.
— Azt mondja — jelentette ki izgatottan — , hogy Matt szülei se tudnak többet. Farmerek vidéken, őket is értesítették, de nem jutottak semmire. Eltűnt, és kész.
— Gladys... Te hogy kerültél össze Mattel? Udvarolt neked?
— Azt hiszem, azt akarta — nyikkant egyet a lány. — A Metafizikai Festőiskola kiállításának meg-nyitóján mutatták be nekem.
— Ez Mattre vall. Szeret kiállításokra járni. Mi, a barátai, kevésbé. Most rábeszélt bennünket, és lám, mi lett belőle.
— Ő maga nem fest?
— Amennyire tudom, nem. A szakmája az igazi szenvedélye. Geológus, tudod. Mindig törés-vonalak-ról és magmatikus kőzetekről tart kiselőadást. Földrengéskutatással foglalkozik az egyetemen.
— Izgalmas — mondta Gladys meggyőződés nélkül. — De még izgalmasabb kérdés: mi lehet vele?
— Érdekel, Gladys? — néztem az arcába.
Megvonta a vállát.
— Jólelkű lény vagyok... Érdekel.
Be kellett vallanom magamnak: határozott megkönnyebbülést éreztem, amikor láttam, hogy Gladys nem szerelmes Mattbe. Talán mozog bennem valami ez iránt a vöröshajú festőnövendék iránt? Közben befejeződött Marvyn kihallgatása, és Jane következett. Húgom meglepően összeszedte magát az érthetetlen esemény óta, és már nem beszélt Gozugáról, a szörnyről. Arca derűsnek hatott. Persze, másnapra várta Douglast Kanadából. Az asszony ingatag, gondoltam irónikusan, amikor Jane előbukkant McLane irodájából, megrázta barna fürtjeit, és felöltötte igéző mosolyát.
— Ez is megvolt. Sétáljunk egyet a folyóparton!
Még mindig nyugati szél fújt.
Douglas energikus ember, és szorosabb kapcsolatban volt Mattel, mint bármelyikünk. Ahogy megérkezett, mindjárt nyomozni készült.
— Nem fogok belenyugodni, hogy a legjobb barátom visszament egy kiállítási terembe, és hipp-hopp, egyszerűen eltűnt. Minden rejtélynek van valami megoldása.
— A rendőrség mindent megtesz — vetettem közbe bágyadtan.
— A rendőrség nyilvántartásba veszi az ügyet, végez egy pár kihallgatást, aztán nem törődik vele többet. Elmehetnek a fenébe. Én szabadságot veszek ki a cégemtől, és utána járok.
— Mit fogsz csinálni?
— Beszélek a teremőrökkel. Beszélek Matt szüleivel. Sorra járom az ismerőseit. Kikutatom, ki volt az a lehetetlen festő, akinek a kiállítását láttátok. Lógok a rendőrök nyakán. Szétszedem kövenként a kiállítás épületét. Mit tudom én. Valamit csinálok.
Igen, Douglas az a fajta volt, aki föltétlenül csinál valamit. Erélyessége imponált, de mindig meg is ijedek némileg az ilyen erélyes emberektől.
— Jane mit szól hozzá?
— Jane meglesz addig nélkülem. Időről időre fölbukkanok, és értesítelek benneteket az eseményekről. Vagy... Adrian ... nem akarsz inkább velem nyomozni? Több szem többet lát.
Tudtam, hogy belekever. Tudtam, hogy nem úszom meg. De cserben lehet hagyni Mattet? Nem voltam képes egyszerűen nemet mondani.
— Hm. Az egyetemről néha lehet lógni, a vizsgák még odább vannak... És Jane? Nagyon megviselte a dolog.
— Ne féltsd te Jane-t. Megvannak az új kapcsolatai.
— Úgy érted, hogy eltávolodtatok egymástól?
— Nem, másról van szó. Nem tűnt föl neked?
— Matt eltűnése olyan drámai fejlemény, hogy ahhoz képest nem tűnt föl semmi. Jane-t is borzasztóan megrázta. Igaz, hamarabb kiheverte, mint én.
— Kiheverte? — Doug idegesen nevetett. — Új vigasztalása van. Nem mondta neked? Kitört rajta a vallásosság.
— Nocsak! Én nem vettem észre semmit. Illetve ... két nappal Matt eltűnése után olyan furcsán élénk lett, pedig előzőleg egyszerűen rettegett a kiállításon látott rémektől.
— Ez az. Belekeveredett valami hóbortos, lelkes szektába, vagy mibe. Egyáltalán nem tetszik a dolog. Részemről agnosztikus vagyok, de ha valaki hisz, én nem bánom, tőlem nyugodtan hihet, amiben akar. Kótyagos viszont akkor se legyen. Járjon a földön, és ne lebegjen a szférákban.
Csöngettek. A postás volt az.
— Portót kell fizetni — mondta. — Nem rendes levél.
Csakugyan nem rendes levél volt, mindössze egy összehajtott cédula, kívülről ráírva a nevem és a címem. Kinyitottam.
Adrian,
A szörnyeteg rabja vagyok. Veszélyben az életem. Szabadítsatok ki, akár erőszakkal is. Kérlek!
Matt Cunning
Megdöbbentem. Rosszat álmodom? Vagy valóban van ilyen?
— Olvasd — mutattam Douglasnak.
Elolvasta, aztán sokáig nézett rám.
— Matt írása, megismerem. A szörnyeteg... Miféle szörnyeteg?
— Egy roppant csúf fickót láttunk a kiállításon. Gozugának hívják. De hát az csak egy festmény.
— Nem létezik eredetiben?
— Érdekes, Jane is ezt kérdezte. De ilyen torz lények nem létezhetnek.
— Mármint a mi bolygónkon.
— Ufókban hiszel?
— Én nem hiszek semmiben. De minden föltevést megvizsgálok.
A telefonhoz mentem, és tárcsáztam.
— McLane hadnaggyal szeretnék beszélni.
A nyugati szél valósággal dühöngött odakint.
— Szörnyetegről — jelentette ki McLane — egyikük vallomásában sem esik szó.
A nappalinkban ült és cigarettázott. Szokatlanul magas termete mellett Jane, Douglas és én olyanok voltunk, mint a gyerekek egy bácsi körül.
— Ki beszélne egy festményről? — vetettem ellene. De nem hatottak rám meggyőzően a saját szavaim. Mindvégig úgy éreztem, minden logika ellenére, hogy a festményről beszélni kellene.
— Mr Garstone, a barátjuk eltűnt, és minden mozzanat fontos, ami nyomra vezethet.
— Mint a telefonon is mondtam önnek, a kiállításon, amelynek megtekintése után Matt nem került elő többet, szerepelt egy festmény, Gozuga címmel. Egy képzeletbeli szörnyeteget ábrázolt. Förtelemesen csúnya volt, de egyúttal szuggesztív — magyaráztam. — Mindnyájunkra mély benyomást tett. Amikor Matt cédulája megérkezett, önkénytelenül erre a képre gondoltunk. De a gondolat abszurd. Egy festmény nem rabolhat el senkit.
— Cunning azonban határozottan fogalmaz. „A szörnyeteg”, írja a levélben. Föltételezni látszik, hogy önök tudják, kiről van szó.
— Bár tudnánk — sóhajtottam. — De nem tudunk másra gondolni, mint a képre.
— Biztos benne, Mr Garstone?
Gyanúsnak éreztem magam, és ez roppant feszélyezett.
— Sajnálom, hadnagy — nyögtem ki nyomottan. — Őszintén mondom, nincs egyéb feltevésem. De abban sem tudok hinni, hogy a képen ábrázolt monstrum csakugyan létezhet a valóságban.
— Nekem viszont az az érzésem — szólt közbe Jane fölöslegesen — , hogy igenis létezik. Igaz, ez csak érzés, de szoktak találó megérzéseim lenni.
— Sajátos, hogy ennek ellenére ön sem említette a képet vallomásában, Miss Garstone.
— El akartam felejteni — válaszolta Jane — , és különben is, azt hittem, ön csak a tényekre kíváncsi.
A hadnagy bólogatott, és leverte a cigarettahamut.
— Gladys sem említette a képet? — jutott eszembe megkérdezni. Majdnem biztos voltam benne, hogy ő előadja a dolgot.
A hadnagy rám nézett kék, hideg szemével, mintha azt mérlegelné, hogy beavathat-e egy bűntársam vallomásába.
— Miss Bernie? — szólt lassan. — Nem, ő sem említette.
— Mutassuk meg a hadnagynak a képet — szólalt meg most Douglas. — Az előbb láttam egy katalógust a kiállításról Jane szobájában. Még én sem néztem bele.
— Nincs benne a Gozuga — mondta Jane. — Kerestem.
— Mit beszélsz? — ámultam. — Ezt a képet nem vették bele? A kiállítás csúcsélményét?
— Kerestem. Nincs.
A hűvös hadnagy hirtelen fölélénkült.
— Volna szíves megmutatni a katalógust, Miss Garstone?
Jane kihozta. McLane hosszan lapozgatott benne.
— Mivel tudják magyarázni — nézett ránk — , hogy Gozuga című kép egyáltalán nincs fölsorolva a katalógusban? Nemcsak a közölt képek között nincs, hanem a listáról is hiányzik.
Ez nagyon furcsa volt. Sokáig tanulmányoztam a képek listáját, elkeseredetten kutatva Gozuga után, de nem volt ott. Mintha nem is szerepelt volna a kiállításon.
— Különös — állapítottam meg. — A képet saját szemünkkel láttuk, mindnyájan, akik ott jártunk. Kifelejtették? Később került oda?
— Valóban nagyon különös — mondta McLane nyugodtan. — De most mennem kell. Köszönöm a segítségüket. Értesítsenek minden új fejleményről. Mihelyt a nyomozás eredményt ér el, tájékoz-tatom önöket.
Elbúcsúzott, de a küszöbről visszafordult.
— Egyébként ott voltam a kiállításon, és kétszer végigmentem minden termen. A Gozuga című képet nem találtam. Kérdezősködtem utána. Egyetlen teremőr sem tud róla, és a kiállítás rendezője sem.
Azzal távozott.
Húgom és én bambán meredtünk egymásra.
— Jane, ez most azt hiszi, hogy a Gozugát csak kitaláltuk.
— Biztosak vagytok benne, hogy láttátok? — dörrent ránk Doug. — Nem valami szuggesztió áldozatai vagytok?
— Képtelenség — válaszoltam. — Én még meg is érintettem a rámát. Nem képzelődtünk, Doug, és nem hazudunk.
— Ti nem, de valaki hazudik — mondta Doug, és fölállt. — Ezt tisztázni kell. Most elmegyek. Nem akartok velemi jönni? Ti emlékezni fogtok, melyik teremben volt a kép.
De ekkor beviharzott Gladys, akit már értesítettünk Matt drámai leveléről. Ujjatlan blúzt viselt a hirtelen támadt melegben, vörös haja eredeti eleganciával volt föltűzve, és most már világosan éreztem, hogy vonzódom hozzá. Doug csak néhány szót váltott vele, aztán ragaszkodott hozzá, hogy a múzeumba menjen. Jane kijelentette, hogy most nem tud vele tartani, mert imádkozni akar, és ez sürgősebb. Gladys ajka enyhe gúnnyal rándult meg, és én kicsit szégyeltem a húgomat. Ő azonban megrázta barna fürtjeit, és szokott szeles mozgásával gyorsan faképnél hagyott bennünket. Doug férfiasan viselte barátnője áhítatosságát, arra azonban nem mutatott hajlandóságot, hogy Gladysszel együtt vigyen magával a múzeumba. Magatartása a diszkrét magándetektívé volt, aki nem bízhat meg akárkiben.
— Beszélgessetek csak — mondta, és elment.
— Hol a papír, amit Matt küldött? — kérdezte Gladys.
— McLane elvitte. Viszont idézni tudom neked szóról szóra. „Adrian, a szörnyeteg rabja vagyok. Veszély-ben az életem. Szabadítsatok ki, akár erőszakkal is. Kérlek! Matt Cunning.”
— Vajon miféle szörnyetegre gondolt?
— Ezt firtatta McLane is. De „a” szörnyeteg csak Gozugát jelentheti.
— Teljes képtelenség! Festmények nem rabolnak embert.
— De hátha Gozuga nem csupán festmény?
— Mi más?
— Nem tudom, Gladys. Az egészet nem értem. S ami a legkülönösebb, a Gozuga című kép nem szerepel a kiállítás katalógusában, és a rendező nem tud róla. A teremőrök sem.
— Ne mondd! Megáll az ész. Hiszen mindnyájan láttuk.
— Itt valaki hazudik, ezt mondta Doug is.
— Talán titokban értékesítették a képet, és most letagadják. Van ilyen. Főképp, ha egy eddig ismeretlen festői hagyatékról van szó, amit senki nem kérhet számon tőlük, mert nem ismerik a képanyagot.
— Ez a legvalószínűbb. De McLane most el se hiszi nekünk, hogy a kép létezik. Azt gondolja, titkolunk valamit.
— Kár is volt említeni neki. Ha engem kérdez, egyszerűen azt mondom, nem emlékszem rá.
— De ezzel hátráltatod a nyomozást.
— A nyomozás vakvágányon halad, ha a képet keresi. Festmények nem követnek el bűnöket. Festők inkább.
— Te szoktál bűnöket elkövetni?
Vörös haján táncolt a fény, ahogy fölvetette a fejét.
— Gyakran. És nagyon élvezem őket.
Szemében nedves csillogás jelent meg. Lassan megnyalta az ajkát.
A keze után akartam nyúlni. Abban a pillanatban megszólalt a telefon. Kelletlenül tápászkodtam föl. A vonalban McLane hadnagy volt.
— Mr Garstone, tudna időt szakítani, hogy azonnal idejöjjön hozzám? Nagyon fontos dolog történt.
Gladys Buick Centuryján mentünk a rendőrségre. Amikor McLane meglátta a lányt, arra kérte, ő is jöjjön velünk. Hosszú folyosón vezetett bennünket, és közben így szólt:
— Rossz hírt kell közölnöm önökkel.
— Matt ... ?
— Tartok tőle, hogy őt érte baj. Egy holttestet fogtak ki a folyóból. Meg kell kérnem önöket, hogy nézzék meg, és azonosítsák, ha a barátjukról van szó.
Banális volt a terem, ahová bementünk. Banális volt az állvány, amelyen a hulla feküdt.
Matt Cunning, a földrengéskutató, a hangversenybarát, a festőkiállításra járó geológus.
A rémült levélke írója. „A szörnyeteg rabja vagyok. Veszélyben az életem.” Most már nincs veszélyben.
— Igen, ez ő — hallottam a saját hangomat.
Gladys szűköléshez hasonló hangot hallatott, és a kezemet kereste.
— Miss Bernie?
— Igen — suttogta a lány. — Ez ő.
— Hadnagy — próbáltam erőltetett tárgyilagossággal beszélni — , mi történt? Erőszak áldozata lett?
— Közölni fogom önökkel a boncolás eredményét. Külsérelmi nyomok nincsenek.
Hallgatva mentünk ki a halál terméből, és arra gondoltam, hogy Jane most a szobájában imádkozik. Ebben a pillanatban nem tűnt a dolog olyan értelmetlennek.
McLane behívott a szobájába.
— Fájdalmas esemény — mondta. — A szülőket értesítjük. Mivel a bűntény lehetősége nem kizárt, továbbra is kérem, hogy minden fejleményről tájékoztassanak, ami a nyomozást elősegítheti.
Ezúttal kezet szorított velünk. Az áldozat barátaiként kezelt, akiket részvét illet a veszteségért. De hideg kék szeméből nem lehetett kiolvasni, nem tart-e bennünket lehetséges gyilkosoknak.
A boncolás eredménye szerint Matt a folyóba fulladt. Semmilyen bizonyíték nem volt, hogy erőszak következtében került volna a vízbe.
— Öngyilkos lett? — tünődött Gladys.
— Ha jobban ismerted volna, biztos lennél benne, hogy nem lett öngyilkos — jelentette ki hevesen Douglas. — Nem volt depresszív alkat. Tele volt tetterővel, alkotásvággyal.
— Én is ilyennek ismertem — mondta Jane csöndesen.
— Baleset? — találgattam.
— Mesebeszéd. Miért esett volna véletlenül a folyóba? Hogyan? Valaki beletaszította a mély vízbe, és nem sikerült kiúsznia. Ez az egyetlen magyarázat. Pedig jó úszó volt, és a Garroway River nem is olyan nagy víz — mondta Doug.
Fantáziámban Gozugát láttam, amint húsos polipkarjaival fölnyalábolja Mattet, és a híd felé siet vele... De ilyen állapotban nem lehet levelet írni: „A szörnyeteg rabja vagyok.” Képzeletem csődöt mondott.
— McLane is folytatja a nyomozást. A levél miatt — mondtam.
— Én is folytatom a nyomozást — jelentette ki sötéten Doug. — Nem bízom a rendőrségben.
— Azt hittem, Matt temetése után visszamégy a munkahelyedre.
— Nem megyek. A szabadságot megkaptam, de ha kell, akár ki is lépek a vállalattól, és addig nyomozok, amíg eredményre nem jutok. A barátomat megölték, és tudni akarom, ki ölte meg.
— Tudsz te nyomozni? — kérdezte Gladys.
— Tudok. Máris többet tudok, mint a rendőrség.
— Ó, gratulálok.
Kicsit büszke kezdtem lenni, hogy ez a magabiztos ember társul fogadott kutatásaiban.
— Segítek neked, ahogy megígértem — mondtam. Gladys arcára mintha árnyék borult volna.
Flörtöl, vagy fontos vagyok neki? Nem tudtam eldönteni.
Nehezen fogom elfelejteni Matt szüleinek megtört tekintetét a temetésen. Nem sírtak. Úgy néztek, mint két ember, aki minden dolgok végére jutott, a parttalan éjszakába. Részvétnyilvánításom suta volt, nem tudtam nekik mit mondani. Jane ellenben hosszan szorongatta a kezüket, és úgy látszott, szóra bírja őket. Eszembe jutott: neki van mit mondania. Friss vallásosságáról beszél nekik. De ez inkább taszított, mint vonzott.
Hazafelé a most is hanyagul öltözött, de egyébként brilliáns agyú Marvynra hagytam Gladyst, és Doughoz férkőztem.
— Mondd, csakugyan többet tudsz, mint a rendőrség?
— Igen. Marvynnal elmentem a múzeumba, és megtaláltam a kép nyomát a falon. Egy hatalmas festményt nem lehet úgy fölakasztani, hogy valamilyen lenyomatot, felfüggesztési pontot ne hagyjon maga után. Hiába akasztottak két más képet a helyére, Marvyn útmutatása nyomán tisztáztam, hogy egyetlen nagy kép függött ott, akkora, amilyennek ti a Gozuga-képet leírtátok. A kép létezett. Ezt a rendőrség nem tudja, a teremőrök tagadják, de én tudom. Most a temetés után lenézek vidékre, ahol ez a Thinker-mókus lakott. Valami ki fog derülni. Ha más nem, hogy ábrázolt-e valamit a kép. Valami tényleg létezőt.
— Nem valószínű. Thinker fantázia után festett.
— Minden hipotézist megvizsgálok. Velem jössz?
— Ha akarod, veled megyek, Doug.
Az úton gyerekek játszottak, és énekelték:
Come, come, killer,
I'm not a squirrel,
be you off or be you near,
surely I'll bit your big ear.
Jane előttünk ment, külön a többiektől. Láttam, hogy imádkozik magában.
Hazatértünk egy visszavonhatatlanul Matt Cunning nélküli világba.
A kisvárost, ahol Thinker élt és festett, Mandighannek hívták, és nem volt messzebb Bridlestowntól harminc mérföldnél. Douglas kék Toyota Tacomája falta a távolságot.
— Aggódom Jane-ért — fejtegette útközben. — Tisztára meg van bolondulva. Én sohase mondtam, hogy nincs Isten. Lehet, hogy van. Egy abszolút vonatkoztatási pont nélküli valóság nehezen volna érthető. De egy észszerű hipotézist nem tévesztek össze egy gyakorlati életmóddal. Jane imádságot eszik fehérje és szénhidrát helyett.
— Ami engem illet — mondtam — , tulajdonképpen hiszek Istenben, de nem úgy, ahogy az egyházak hisznek. Elvégre semmi biztosat nem tudhatunk róla.
— Körülbelül ez az én álláspontom is.
— Gladys is beszélt Istenről, valami hasonló értelemben.
— Gladys? — Doug hanghordozása hirtelen feszültté és detektíviessé változott. — Adrian, megkérdezhetem, mit jelent ez a lány számodra? Van valami köztetek?
— Kezdődik valami — próbáltam szavakba foglalni a helyzetet. — Úgy látom, ő se bánná. Csak azt nem tudom eldönteni, mennyire veszi komolyan a dolgot.
— Ez az! — csattant föl Doug, és úgy megrántotta a kormányt, hogy kecsesen az árok felé kígyóztunk. — Ad, nem haragszol, ha mondok valamit? Tudom, hogy piszokság ilyesmibe beleszólni, de mégis kimondom. Azt szeretném, ha egyáltalán nem gabalyodnátok semmiféle bizalmas kapcsolatba.
— Nem bízol Gladysban?
— Nem ismerem igazán. De az a határozott benyomásom, hogy szeret a férfiakkal játszani.
Gladys kezének szorítására gondoltam, amikor Matt holttestét megláttuk, és a tragédia utáni búcsúvételünkre, az első csókra, a sokat ígérő pillantásra...
— Doug, őszinte leszek. Nem tudom elképzelni, hogy ne folytassam a kapcsolatot Gladysszel. És nem egészen értem, hogy tettél szert ilyen határozott véleményre vele kapcsolatban. Hiszen alig ismered.
— Nyúlj be, kérlek, a kesztyűtartóba. Ott találsz egy papírt műanyag tasakban. Vedd ki.
Kivettem. Egy füzetoldal fénymásolata volt.
— Dátumok... Valami napló? Ez az írás... Doug, csak nem...
— De igen. Részlet Matt naplójából. Azért hoztam el, hogy neked megmutassam.
— Nem is tudtam, hogy Matt naplót vezetett.
— Én se. De minden lehetőséget megvizsgálok. Matt lakásán is jártam, a szülők segítségével, de oda a rendőrség előbb szállt ki. A Midwall Egyetemre viszont én érkeztem előbb. Matt kolléganője jól ismer, Matt egész íróasztalát át tudtam kutatni, mielőtt a hekusok megjelentek. A naplóból csak rövid rész volt ott, egy most kezdett füzet. Pár dollárért lemásolták nekem. Az eredeti azóta McLane kezében van.
— És van benne valami gyanús?
— Ahogy vesszük. Olvasd a pirossal megjelölt bekezdést. Láthatod, hogy a Matt eltűnése előtti napon kelt.
Ezt olvastam:
Megint találkoztunk. Néha úgy tűnik, egészen közömbös irántam, most viszont azt a benyomást keltette, hogy fontos vagyok neki. Különös, mintha nem is ugyanaz a lány volna. És valami vonz hozzá, ami nem érzés, hanem olyan, mint egy szellemi gravitáció. Zuhanok feléje, ő meg nevet.
Volt ott még több bejegyzés is, de azok geológiai természetűek voltak. A megjelölt rész viszont — nehéz volt kétségbevonni — valóban Gladysre vonatkozhatott. Hiszen világos volt, hogy Matt a festő-lánynak akart imponálni a Thinker-kiállításra való meghívással.
Eszembe jutott, hogyan vonta meg Gladys a vállát, amikor azt firtattam, mennyire érdekli Matt sorsa. Előzőleg mégis biztatta volna? Játszott volna vele?
Hosszan néztem a folyton változó utat. Jobbról hegyoldal szegélyezte, balról egy folyó völgye nyílt meg mellettünk. Douglas türelmesen hallgatott. Éreztem, hogy barátom. Éreztem, hogy velem van vívódásom-ban.
— „Valami vonz hozzá, ami nem érzés, hanem olyan, mint egy szellemi gravitáció...” Doug, én is így állok Gladysszel. Talán nem vagyok bele szerelmes, de már nem tudnám elképzelni, hogy eltűnjön az életemből.
— Inkább ő tűnjön el, mint... Hollá! A fene egye meg!
Egy hatalmas szikladarab levált a hegyoldalról, és az útra zuhant. Doug nagyot rántott a kormányon, hogy kikerülje, és a szemközti irányú sávra váltott, ahol elég nagy sebességgel jött szembe velünk egy piros Ford Mustang. Újabb rántás a kormányon, őrült fékcsikorgás, mindkét kocsi megállt, egymástól vagy fél hüvelyknyire. Doug és a másik vezető kiszálltak, és egy darabig önfeledt eszmecserének voltam tanúja. De az utat elzáró sziklatömb megfellebbezhetetlen érvnek bizonyult, így a Mustang pilótája megbékült. Rádiótelefonon értesítették az útfelügyelőséget, aztán folytattuk utunkat.
— Peches véletlen, hogy egy szikla éppen akkor zuhan le, amikor mi jövünk erre — jegyeztem meg tétován.
— Véletlen? Merénylet, öregem. El akartak tenni láb alól. Valakit zavar, hogy nyomozok.
— Ezt komolyan gondolod?
— Halálos komolyan.
Elnémultam. Nemrég jelentettem ki Jane-nek, hogy nem vagyok hajlandó másodszor is besétálni a tigris ketrecébe. És most tessék, benne vagyok. Bár lehet, hogy Doug túl gyanakvó. Ha viszont nem, akkor...
További sziklát azonban senki sem lökött elénk. A hegyvidék elmaradt mögöttünk, és hamarosan feltűnt az útmenti tábla:
MANDIGHAN
— Bemegyünk az első bárba — mondta Doug — , és iszunk egyet az ijedtségre.
Beállt egy parkolóba. Leállította a motort.
Abban a pillanatban különös hang hallatszott. A kocsi szélvédőjén minden irányban repedések futottak szét, és hallottam, amint egy kemény tárgy pattanó zörejjel az ülés támlájába vágódik a nyakam mellett.
— Ránk lőttek! — üvöltötte Douglas, és már kint is volt az autóból. Az oldalablakon át láttam, hogy egy szürke Buick Riviera hirtelen indít, és nagy sebességgel eltűnik a forgalomban.
Amikor gyerekkoromban bementem a tigrisketrecbe és szemközt találtam magam az anyatigrissel, az ijedtségen kívül egy másik érzés is elfogott, amit legtalálóbban csodálkozásnak lehetne hívni: Hát valóban megtörténhet ilyesmi? Most is hasonlót éreztem. Van ilyen? Valóban belőnek az ember kocsijába nyílt utcán, fényes nappal? És most mi lesz? Kiszálljak? Maradjak? Lassan tudatosult bennem, hogy az autóban éppúgy agyonlőhetnek, mint odakint, és a hosszú autóút után meglehe-tősen vágyódtam már a szabad levegőre. Kiszálltam. Douglas éppen akkor biztosította ki a kezében tartott pisztolyt, és elismeréssel nézett körül.
— Csöndes, eseménytelen kis vidéki város ez a Mandighan, kivált így a déli órákban.
— Nem is tudtam, hogy van pisztolyod.
— Minden eshetőségre fölkészülök.
A parkolóban még két kocsi állt, de egyikben sem ült senki. Járókelők csak nagy távolságban fordultak elő, és a mi kalandunkból jól láthatóan nem tűnt föl nekik semmi.
— A Buickból tüzeltek — állapítottam meg.
— Éles elmémmel magam is erre a következtetésre jutottam — mondta barátom. — És valószínűleg hangtompítót használtak. Egyébként van egy tartalék pisztolyom is. Azt jól tennéd, ha magadhoz vennéd. Minden eshetőségre, tudod.
— De nincs fegyverviselési engedélyem.
— Az nem is sül el, ha megtámadnak — mondta Doug, és előkotorta a revolvert. — Ez viszont elsül. Így kell kibiztosítani, látod?
Zsebemben a gyilkos szerszámmal úgy éreztem magam, mint egy páncélos hadosztály.
— Most mit csinálunk? Telefonálunk McLane-nek?
— Nem.
— Nem?
— Nem.
— Miért nem, Doug?
— Mert nem tudok százszázalékosan megbízni benne.
— Hogyhogy? Számomra eddig ő volt a törvény, a rend, a biztonság...
— Lehet, hogy számomra is az. De van egy apró mozzanat, ami tisztázásra szorul, és amíg nem tisztázódik, az ő esetleges bűnrészességével is számolnunk kell.
— Ne mondd!
— De mondom. Mert én jártam a múzeumban, és beszéltem a teremőrökkel, meg a kiállítás rendezőjével is.
— McLane is beszélt velük.
— Valóban beszélt. Erről meggyőződtem. De a lakásodon azt állította, hogy a kiállítás rendezője nem tud a Gozuga című képről. Nos, nem mondott igazat. A rendező tud róla.
— Ő tette oda?
— Nem ő tette oda. Nem szerepelt a kiállításra szánt anyagban. Egyszer azonban — nem is sejtette, honnan — fölbukkant a kép a kiállításon. Két másik képet levettek és valószínűleg a raktárba helyeztek, a helyükbe pedig odaakasztották a nagy képet, amely Gozugát ábrázolta. A rendező, egy derék művészettörténész, egy szép napon meglepődve látta az általa kihagyott festményt a kiállítás egyik termében. De nem tudott utána nézni, hogyan került oda, mert sürgősen egy konferenciára kellett mennie. Ez a szép nap — ellenőriztem — Matt eltűnésének napja volt. És másnap a kép már megint nem volt ott.
— Megdöbbentő. Úgy látszik, ezt McLane nem derítette föl.
— Földerítette. Rákérdeztem. A kiállítás rendezője ugyanígy elmondta mindezt neki is. És ő mégis azt állította nálad, hogy a rendező se tud a Gozuga című képről. Érted a gyanakvásomat? Egy rendőrhadnagy, aki hazudik.
Szédültem.
— Valakinek mégiscsak telefonálnunk kell...
— Egy szerviznek meg egy autókölcsönzőnek.
— De hiszen meg akartak ölni!
— Ez nem egészen biztos. A szikla úgy esett le, hogy még ki tudtam kerülni, a golyó célt tévesztett, és a merénylő nem lőtt többször. Talán csak meg akartak ijeszteni. Ez arra mutat, hogy nagyon sietnünk kell.
— Hova?
— Beszerezni azt az információt, amitől merénylet árán is távol akarnak tartani minket.
Charles Fitzgerald Thinker egykori házát zárva, lakatlanul találtuk. A szomszéd világosított föl, hogy Miss Carol Hylandhez kell fordulnunk, ha fölvilágosítást akarunk a titokzatos festőről. A hölgyet sikerült otthon találnunk. Hiába, a jó nyomozónak, amilyen Douglas, szerencséje van.
Miss Carol hatvanon felüli, sovány, nagyon aktív hölgynek bizonyult. Ahogy nem teljesen szűkszavú beszámolójából kitűnt, évtizedeken keresztül házvezetőnője, titkárnője és talán múzsája is volt az agglegény művésznek, aki könyvelői munkájából élt, és hihetetlenül nagy műgonddal, csak önmagának és néhány művész barátjának festett.
— Jól tudtam a boldogult Mr Thinkerről, hogy remekműveket alkot — mondta. — De azt is tudtam, hogy nem értik meg őt. Egyáltalán nem is várt megértést a világtól. Nem voltak illúziói, tudják.
— Láttam a kiállítását Bridlestownban — Doug hangja megnyerő, sőt behízelgő volt, a remek nyomozóé, aki elaltatja az óvatos tanú gyanakvását — , és le voltam nyűgözve.
— Én is — mondtam segítőkészen. — Mind a ketten le voltunk nyűgözve.
— Maguk művelt fiatalemberek — jelentette ki Miss Hyland. — Ha látni akarják a lakóházát, szívesen...
— Tudja, Miss Hyland — Doug hangja csak úgy remegett az elragadtatástól — , leginkább a Gozuga című képe tetszett. Drámai szintű remekmű. Csodálatos.
— Melyik, kérem? — A hölgy arckifejezése kifejezetten gyanakvóvá vált. — Nem értettem a kép címét.
— Talán rosszul tudom? Gozuga.
— Gozuga?
— Gozuga.
— Egy szörnyet ábrázol, tudja — próbáltam segíteni. — Egy polipszerű medvét, vagy inkább egy yeti-szerű marslakót.
— Micsoda? Maguk tréfát űznek velem?
— Nem, kedves Miss Hyland, dehogy. Csak nem azt akarja mondani, hogy Mr Thinkernek nem volt ilyen műve?
— Mérget vehet rá, hogy nem volt — jelentette ki energikusan az idős hölgy. — Minden képét jól ismerem, ehhez hasonlót sohasem festett. Egyébként itt van Mr Thinker összes alkotásainak pontos és teljes jegyzéke, beleértve a rajzokat és vázlatokat is. Több hétig dolgoztam rajta, és nem hagytam ki egy papírfecnit sem, amire ez a nagy művész egy néhány vonalból álló rajzocskát odafirkantott. Ellenőrizhetik. Nézzék csak végig nyugodtan.
Késői ebédet vagy korai vacsorát fogyasztottunk egy kis étteremben. Douglas módfelett elégedettnek látszott.
— Ez volt az, amit el akartak titkolni előttünk — jelentette ki diadalmasan. — Ami miatt kis híján meggyilkoltak. A Gozugát nem Thinker festette.
— Pedig úgy odaillett a többi festmény közé — merengtem. — Igaz, némiképpen más is volt, karakteresebb, meghökkentőbb, elementárisabb.
— Másvalakinek az odacsempészett festményéről volt szó.
— Soha életemben nem hallottam ilyet. Most telefonálok Marvynnak. Ezt a kép-ügyet jobb nem említeni a telefonban, ugye?
— Ellenkezőleg. Említsd csak. Említsd jó hangosan. Ha figyelnek minket, legalább tudják meg, hogy a titkuk már eljutott Bridlestownba, tehát most már igazán fölösleges bennünket megölni.
Tessék, a bűnügyi zseni. Telefonáltam Marvynnak, és megtudtam, hogy a brilliáns agyú fiú Douglas megbízásából utána nézett egynek-másnak a múzeumban. Legfontosabb fejlemény, hogy a Thinker-kiállítást az épület karbantartási munkái miatt a tervezettnél korábban, már a hét végén bezárják.
— Nyomok eltüntetése, nem gondolod?
— Könnyen lehet.
Elmondtam neki felfedezésünket a Gozuga című képpel kapcsolatban.
— Valaki manipulált azzal a képpel — mondta. — Csak sejteném, miért.
— Gladysszel nem találkoztál?
— Tegnap beszéltem vele, még a múzeum előtt. Ma nincs otthon. Egésznapos kirándulásra ment a barátaival.
Elszomorodtam, mert Gladys ezt nem említette nekem. Játszik velem, csakugyan? Jane-t is hiába hívtam, nem jelentkezett. Doug azt is tudta, hol van: Jane minden szerda este imaösszejövetelre jár.
— Feleségül szeretném venni a húgodat — mondta komoran — , de addig nem lehet szó róla, amíg...
És megállt a mondat közepén.
— Mi az? Folytasd.
— Odanézz!
A mandighani étterembe McLane hadnagy lépett be, egy szemüveges, nyakkendős úriemberrel.
— Az a pasas rendezte a kiállítást! Látod, McLane vele nyomoz Thinker dolgai után. Nem megmondtam, hogy mindent tud?
A hadnagy és a rendező helyet foglalt, de McLane rögtön észrevett bennünket, és odajött az asztalunkhoz.
— Mr Adrian Garstone és Mr Douglas Atkinson, micsoda meglepetés! A készülő Thinker-múzeum adatai iránt érdeklődtek esetleg?
— Kíváncsiak vagyunk, hadnagy, ezt meg kell értenie — mondta Doug. — Önt talán ide vezették a nyomozás szálai?
— Csak egy formális kötelezettség, némi adminisztráció — mondta a hadnagy kitérően. Douglas nevetett.
— Hadnagy, ne etessen. Ha önnek egy okmány kell, pillanatok alatt behozza a számítógépes rendszer. Ezért igazán nem autózik le Mandighanbe.
— Ön roppant okos, Mr Atkinson, csak arra nem gondol, hogy az az okmány esetleg aláírva kell nekem. Élő, hiteles aláírással.
— De hiszen ön csak adatokat gyűjt, nem? Bizonyítani akkor kell, ha bíróság elé kerül a dolog.
— Téved. Teszem azt, egy házkutatási engedélyhez gyakran bizonyítanom kell, hogy fönnáll az indokolt gyanú.
— Csak nem nálunk akar házkutatást tartani? — kérdezte Doug provokatívan.
— Puszta példa volt, amit mondtam, elméleti lehetőség. De miért ne tarthatnék házkutatást akár éppen az ön lakásán is? Hiszen Mr Cunning halála után ön előbb vizsgálta át az ő munkahelyi íróasztalát, mint maga a rendőrség. Ki tudja, hátha van önnél egy pár érdekes adat.
— Csak Matt naplója, fénymásolatban.
— Törvényeink védik a szellemi tulajdont, remélem, ezzel tisztában van. És egy ilyen írás birtoklása ... hm ... akár veszélyes is lehet.
— Mi nem félünk.
— Ennek örülök, Mr Atkinson. Mindazonáltal volna egy javaslatom. Ha még ma visszatérnek Bridlestownba, szívesen hazaviszem önöket az autómon. Egy rendőrtiszt társaságában mégiscsak kisebb a kockázat.
Kék szeme ártatlanul tekintett ránk. Egymásra néztünk. Tudna valamit az ellenünk elkövetett merényletekről?
— Köszönjük, hadnagy — mondta Douglas hűvösen. — Nem tartunk semmitől.
— Ahogy akarják. De ezek a hegyi utak nem teljesen biztonságosak. Előfordulhat, hogy egy-egy szikla leválik a hegyoldalról. És a mai bűnözési statisztikák mellett az se ritka, hogy fényes nappal rálőnek valakire a kocsijában — mondta a hadnagy, azzal udvariasan meghajolt, és visszament az asztalához.
A kölcsönkocsit is Doug vezette.
— Ennyire nem bízol a hadnagyban? — kérdeztem.
— Egyre gyanúsabb a fickó, egyre gyanúsabb. Világos, hogy tud a merényletekről. Mármost, kérdelek, ki tud a merényletekről, hacsak nem az, aki elkövette őket, vagy kapcsolatban áll azokkal, akik elkövették?
Besötétedett, mire hazaértünk. Némi csalódással, de azért megkönnyebbülten konstatáltuk, hogy útközben nem próbáltak meggyilkolni — vagy megijeszteni — bennünket. Nyilván Doug elmélete volt helyes, és miután a Gozuga-kép alkotójára vonatkozó fölfedezésünket megtelefonáltuk Bridlestownba, elnémításunk tárgytalanná vált.
Jane-nel egyszerre értem haza. Húgom arca kipirult, szeme csillogott, és haja a szokásosnál is kócosabb volt. A boldog szerelmes benyomását keltette.
— Hát te? — kérdeztem. — Kivel töltötted az estét?
— Jézussal.
— Na, még ez hiányzott. A nyomozótiszt hazudik, kis híján meggyilkolnak, és a húgom a megbolondulás útjára lépett.
Hozzám szaladt és átölelt.
— Meg akartak gyilkolni, Adrian?
— Lehet, hogy csak meg akartak ijeszteni.
Elbeszéltem a nap eseményeit.
— Nagyon fogok imádkozni érted — jelentette ki buzgó arckifejezéssel.
— Normálisabban is használhatnád az idődet — mondtam leverten.
A telefonunk rögzítőjén üzenet várt.
— Gladys vagyok. Adrian, ha lehet, keress meg holnap, kérlek. Délelőtt is itthon leszek. Nagyon szeretnélek látni.
Szinte szédültem. Eszembe jutott a kifejezés, amit szegény Matt használt a naplójában: Olyan, mint egy szellemi gravitáció. Zuhanok feléje.
Jól kialudtam magam. Az egyetemen még nem volt semmi dolgom. Az ősz ma csodaszép volt, inkább tavaszra hasonlított. Gladysszel telefonon megbeszéltem, hogy fél tizenegyre megyek hozzá. Jane-nek és nekem közös kocsink volt akkor, takarékossági okokból, és az most éppen neki kellett, így hát gyalog indultam útnak, ami könnyű volt, mert Gladys mindössze jó negyedórányira lakott tőlünk. A nap gyönyörűen sütött, és arra gondoltam, milyen varázslatos lesz ez a vöröshajú, titokzatos lány, valami ízléses, de meglepő könnyű öltözetben, amilyet őróla föl lehetett tételezni. A tegnapi nap izgalmai távolinak tetszettek.
Valami mégis zavart, valami mintha nem lett volna tisztázva. Nem a nyomozás számos teendőjére gondoltam most, és nem is Douglas aggodalmaira Gladysszel kapcsolatban; ezek is távolinak tűntek pillanatnyilag. Inkább az elintézetlenség érzése gyötört, mintha megfeledkeztem volna egy találkozóról, vagy elmulasztottam volna postára adni egy levelet, vagy elveszítettem volna egy fontos telefonszámot. Nem voltam képes rájönni, mi lehet az.
Fölvetettem magamban, hogy talán Gladys aggaszt mégis, az ő kiismerhetetlensége. De a napfényben olyan világosnak láttam az egészet. Hiszen helyén van az eszem. Ha a lány valóban csak játszik velem, ki tudok lépni a kapcsolatból. Voltam már szerelmes nem egyszer, és sohasem vesztettem el a fejemet. Némi kaland viszont nem volt ellenemre, és Gladys vonzó nőisége izgatta fantáziámat.
Közben eszembe jutott, hogy a tegnap Douglastől kapott pisztoly még mindig a zsebemben van. Doug ragaszkodott hozzá, hogy nálam maradjon.
— Még mindig kisebb baj, ha följelentenek engedély nélküli fegyverviselésért, mint ha esetleg megtámadnak, és nem tudsz védekezni — jelentette ki. — Így biztosítod ki, így célzol, ezt nyomod meg lövéskor, és így biztosítod újból használat után.
Szívből reméltem, hogy nem kell használnom a fegyvert. De az a furcsa zavar, ami Mandighanben gyötört, ahol az utcán csörömpölve végigvonuló tüzérségi zászlóaljnak éreztem magam e műszer birtokában, már elmúlt. Az imént jó hosszú ideig meg is feledkeztem a halálthozó szerszámról. Mint egy szabadnapos tüzérségi zászlóalj, inkább Gladysre gondoltam a napsütésben.
Egy parkon készültem keresztülmenni, amikor a járda mellett meglehetős hirtelenséggel fékezett egy kocsi. Már-már azt hittem, teljes tűzerőmet harcrakész állapotba kell helyeznem, amikor észrevettem, hogy az autó ismerős: nem más, mint a mi kávébarna Ford Taurusunk. Jane szállt ki belőle, könnyektől csíkozott arccal, és mellette Douglas, komor, kemény vonásokkal, mint a kérlelhetetlenség szobra. Észre se vettek. Nem köszöntem rájuk. Láttam, hogy zajlik közöttük valami. Nem is volt nehéz kitalálni, mi. Doug nyilván mégse tűrte húgom vallásos szeszélyét birkamódra. Elérkezettnek láthatta az időt, hogy komolyan kérdőre vonja a lányt. Vontatott szavakat váltva eltűntek a park ligetes sűrűjében.
Áthaladtam a parkon, átmentem az úttesten, befordultam egy sarkon, és majdnem beleütköztem egy szemüveges, nyakkendős úriemberbe.
— Bocsánat — mondtam én.
— Elnézést — mondta ő.
Egy pillanatra egymásra meredtünk, mintha kölcsönösen ismerőst gyanítanánk a másikban. De a pillanat elszállt, és mindketten mentünk a magunk útján.
Furcsa az asszociációk világa. Első percben a gyerekdal jutott eszembe, amit nemrég hallottam:
Come, come, killer,
I'm not a squirrel...
A következő másodpercben bekattant az agyamban, hol láttam ezt a férfit, akivel kis híján egymás tyúkszemére tapostunk. Ő volt a Thinker-kiállítás rendezője, az az ember, aki McLane hadnaggyal vacsorázott a mandighani étteremben. Csak távolabbról láttam tegnap, de most semmi kétségem nem volt a személyazonosságot illetően.
Megálltam, mint akit villám sújtott. Hirtelen világossá lett, mi az a furcsa tisztázatlanság, ami reggel óta kínoz.
Napnál világosabb! Hogyhogy Doug nem gondolt erre?
Ez az ember, a rendező, azt mondta Douglasnak, hogy ő nem sorolta a Gozuga című képet a kiállítandók közé. Meglepte, amikor a kép egy nap megjelent a kiállítási teremben, és másnapra újra eltűnt. De egy szót sem szólt Dougnak arról, hogy a kép egyáltalán nem tartozik a Thinker-hagyatékhoz. Pedig neki tudnia kellett. A bőbeszédű és ügybuzgó Miss Carol Hyland nyilván megismertette a teljes anyaggal, amikor a kiállítást előkészítette.
A rendező tehát elhallgatta, hogy a Gozuga nem Thinker műve.
Vagy pedig Carol Hyland hazudik, és letagad egy létező képet.
Az utóbbi nem valószínű. Az előbbi inkább. A rendező egy nagyon lényeges dolgot eltitkolt Douglas előtt. Miért?
Ez volt, ami tudattalanul gyötört egész idő alatt! A bennem működő tudatalatti logika fölfedte az információk ellentmondásait, anélkül, hogy eszembe jutott volna tudatosan gondolni rájuk.
Olyan nagy volt a felismerés ereje, hogy majdnem visszafordultam megkeresni Douglast a húgommal. De aztán felülkerekedett bennem a józan belátás: a pillanat nem alkalmas. Személyes ügyük forog kockán, kettőjük kapcsolata van veszélyeztetve Jane hóbortja folytán. Ezt négyszemközt kell megbeszélniük. Szegény Matt, nyugodjék békében. A nyomozás mégsem ennyire sürgős.
És aztán... Közel volt már a ház, ahol Gladys lakott. General Grant Square 16. Még néhány lépés... Csodaszép volt a napsütés, a várost békésnek, az embereket rokonszenvesnek láttam, és szívesen elfelejtettem volna az egész tragikus Matt-ügyet. Szívem gyorsabban dobogott, amikor megláttam a házat. Gladys hívott, Gladys vár engem.
Ekkor valami különös nyugtalanság fogott el. Mintha egy gyönyörű zenébe disszonáns akkord vegyült volna. Nem akartam foglalkozni vele, de a zavaró benyomás egyre fokozódott. És a következő pillanatban, ahogy Gladys háza elé értem, megpillantottam a szörnyeteget. Gozugát. Ugyanaz volt, mint a festményen, de ezúttal élőben. Ott állt a kapualjban, húsos-nyálkás-szőrös mivoltában, vadállatian intelligens rútságában, rám nézett, és lassan megnyalta az ajkát.
Akik nem ismernek személyesen, valószínűleg nem fognak hinni nekem. Én se hittem el, amit láttam. Az őrült csodálkozás ismétlődött: Van ilyen? Lehetséges ez egyáltalán? Egy festett rém életre kel, és a kapualjban les rám? Hús-vér valósággal állok szemben, vagy a fantáziám játszik velem?
Nem tudom, mit csináltam. Amikor gyerekfejjel bementem a tigrisketrecbe és fölfedeztem az anyatigrist, akkor is olyan pillanatok következtek, amelyekre nem vagyok képes visszaemlékezni. Most is így volt. Talán görcsösen behúnytam a szememet. Talán fölordítottam. Az első öntudatos pillanat, amit föl tudok idézni: kibiztosított revolverrel a kezemben állok, szemközt a kapualjjal, valaki erőteljesen megfogja a csuklómat, és kiveszi a kezemből a fegyvert.
— Mit csinál itt, uram? Van önnek fegyverviselési engedélye?
Egy rendőr volt az. Négy-öt kíváncsi járókelő csoportosult körülöttünk.
Gozuga nem volt sehol.
Kimerültnek éreztem magam, amikor végre elengedtek a rendőrségtől. Fölhívtam Gladyst, de nem vette föl a kagylót. Rögzítőre dadogtam, hogy rendőri ügy miatt nem mehettem, és hogy keresni fogom. Mire hazaértem, Jane már otthon volt, szeme kisírva.
— Doug szakított velem — közölte.
— Összevesztetek?
— Nem. Mindent tisztességesen megbeszéltünk. Választás elé állított: vagy a vallási mániámmal szakítok, vagy vele.
— És a vallási mániát választottad?
— Nem. Kijelentettem, hogy nem tudok és nem is akarok választani. Hogy Isten őt is szereti, és a hit neki is szól. Erre ő döntött úgy, hogy akkor inkább lemond rólam. Agnosztikus akar maradni, és nem tudja megosztani az életét olyan valakivel, akit a hit az élet gyakorlati döntéseiben befolyásol. De én imádkozom, hogy megváltoztassa elhatározását.
Keserűen nevettem.
— Egyelőre azért imádkozhatsz, hogy engem ne csukjanak le. A rendőrség eljárást indított ellenem engedély nélküli fegyverviselés miatt.
Jane, személyes fájdalmáról megfeledkezve, nagy részvéttel hallgatta történetemet. Amikor Gozugáról beszéltem, bólintott.
— Mindig is azt éreztem, hogy létezik.
— De ez képtelenség, Jane. Festmények nem kelnek életre.
— Fogható valóság volt?
— Nem vagyok biztos benne. Viszont annyira valóságosnak látszott, hogy rémületemben ösztönszerűen elővettem Doug revolverét. Ez lett a vesztem.
— Meséljük el Dougnak.
— Beszélő viszonyban vagytok?
— Barátok maradtunk, Addy. Megállapodtunk, hogy nem vagyunk haragban, nem veszekszünk, nem marjuk egymást... Mindkettőnknek fáj, de Doug azt mondja, nem tehet mást. És most ez talán csakugyan így is van.
— Érdekes ... Ennyire fontos az új hited?
— Elmesélem, Ad, mi történt velem. Mindig szerettem volna elmondani, de az volt az érzésem, hogy nem hallgatnál meg. Most talán eljött az ideje.
— Nem jött el, kedves Jane. Én fényes nappal egy szörnyeteget láttam a General Grant Square 16 kapujában, és most egy darabig nem tudok mással foglalkozni. Fölcsöngetem Dougot.
Douglas telefonjába meglepetésemre Marvyn szólt bele, a brilliáns agyú joghallgató.
— Itt vagyok Doug lakásán — mondta. — Van kulcsom. Őt várom éppen, mert azt mondta, déli egy órára itthon lesz. Beszereztem neki néhány adatot.
— Marvyn, kapaszkodj meg. Láttam Gozugát.
— A szörnyeteget?
— A szörnyeteget.
— Úgy érted, előkerült a kép?
— Nem úgy értem. Úgy értem, hogy sehogyse értem. Élőben láttam.
Elmondtam, mi történt, nem feledkezve meg a pisztolyról és a rendőrségről sem. Marvyn együttérzően csettintett a nyelvével.
— Ezt jól kifogtad.
— Te jogász vagy, nem tudod, mi vár rám?
— Utánanézek. Próbálok segíteni. De az a rémlátásod... Ha nem tudnám, hogy nem vagy hibbant, mentőkért telefonálnék, hogy a bolondok házába szállítsanak.
— Mit mondjak? Egyetértek. De leteszem a telefont, mert csöngettek az ajtónál.
Reméltem, hogy Douglas lesz, de más valaki érkezett. Az az ember, akivel a legkevésbé volt kedvem csevegni: McLane hadnagy.
— Ne haragudjék a zavarásért, Mr Garstone, de szeretnék érdeklődni, fölmerült-e esetleg valami új fejlemény.
— Igen. Fölmerült. Láttam a szörnyeteget.
— Érdekes. Ezek szerint nem csupán festmény?
— Azt én is szeretném tudni, hadnagy. Nincs kizárva, hogy én bolondultam meg, és képzelődöm.
Próbáltam előadni, mi történt, de hogy beszél az ember meggyőzően egy életre kelt mesebeli rémről? A hadnagy kérdéseket tett föl, amilyeneket egy rendőr föltesz: hova készültem, ki tudott róla, milyen irányból jöttem, milyen volt a világítás a kapualjban, láttam-e valami gyanúsat az úton, és így tovább. A revolver esetét egész egyszerűen nem mondtam el neki. Szégyeltem, és... Nem tudtam elfelejteni, hogy Doug szerint Mc Lane is gyanús egy kicsit.
— Más is látta a szörnyeteget önön kívül, Mr Garstone?
— Nem. Nem látták. Azt látták, hogy különösen viselkedem, és nem értették, miért. Nincs kizárva, hogy nagyot üvöltöttem a rémülettől.
— Ez nagyon érthető magatartás lett volna. Rendőrt nem hívott?
— Nem hívtam.
Nem hazudtam, nyugtattam a lelkiismeretemet. Hívni igazán nem hívtam. McLane nyugodtan, állhatatosan nézett rám hideg kék szemével, és ártatlanul bólogatott.
— Érdekes eset, amin törni fogjuk a fejünket egy darabig. Azt hiszem, el is köszönök — mondta lassan. — Mr Atkinsonnal is beszéltem. Örülök, hogy mindketten jól vannak.
Ez a rendőrtiszt aggódik értünk? Vagy csak játszik velünk, mint macska az egérrel?
Az ajtóban McLane visszafordult, és egy borítékot vett elő.
— Majd elfelejtettem — mondta. — Egy hatósági papír, amire szüksége lehet. Sohasem lehet tudni. Őrizze meg, kérem.
Azzal el is tűnt a lépcsőházban.
Bambán álltam, kezemben a borítékkal. Lassan fölnyitottam.
Nevemre szóló, két nappal korábban datált engedély volt, amely följogosít önvédelmi lőfegyver viselésére.
Douglas a nappalinkban ült, és teát ivott. Jane teát töltött a hanyagul öltözött, brilliáns agyú Marvynnak. Én egy édes süteményt ettem, némi keserűséggel.
— Gladys nem hívott vissza. Nagysokára elértem a telefonon. Hidegen beszélt velem, és nem adott kilátást újabb találkozásra. Amikor elmondtam neki, hogy Gozugát láttam, gúnyosan nevetett, nem hitt nekem.
— Sajnállak, de örülök — mondta Doug. — Nem kell neked az a lány.
— Nem is csinos — jegyezte meg Marvyn.
— Nem csinos a szokványos értelemben. De valami lenyűgöző van benne, valami titokzatos. Ha nincs jelen, újra és újra visszatérnek a gondolataim hozzá. Ahogy szegény Matt írta a naplójában: Olyan ez, mint egy szellemi gravitáció.
— Ne fuss utána — mondta Doug makacsul.
— Addy, ha elmondhatnám neked, ami velem történt... — mondta bátortalanul Jane. De aztán észrevette Doug fájdalmas arckifejezését, és nem folytatta tovább. „Ami vele történt”, azaz a vallási megtérése, kettőjük szakításának oka lett.
— A rendőrség mit szólt a fegyverviselési engedélyedhez? — szólt közbe Marvyn, megérezve a helyzet kínosságát.
— Tudomásul vették, és adtak egy papírt, amivel visszakaptam a pisztolyt. Ott van a hálószobámban.
— Jobb lenne, ha magadnál tartanád — mordult rám Douglas. — Az enyém itt van, zsebben.
— Arra az esetre, ha Marvyn vagy én meg akarnánk fojtani? — kérdeztem.
— Arra az esetre, amit nem látok előre. Mindennel számolni kell.
— Mit szólsz ahhoz, hogy a hadnagy tudott az én engedély nélküli fegyverviselésemről?
— Ez a McLane megjátssza a gondviselést — mondta Doug. — A mandighani merényletekről is tudott. Ha nem ő maga követte el, nyilván figyelt vagy figyeltetett. Egyre gyanúsabb a pasas.
— És hogy tudott olyan hamar előkeríteni nekem egy engedélyt? — kérdeztem. — Méghozzá korábbi keltezéssel?
— Ezt véletlenül tudom — válaszolt váratlanul a brilliáns agyú Marvyn. — Kiderült, amikor egy-két dolognak utána jártam. Az öccse a titkosszolgálatnál dolgozik. Magas beosztásban. Annak csak egy telefonjába kerül, és megcsinálják.
— Ejha! Ezt még nekem sem említetted — ámult Doug.
— Sok információ hever az agyamban felhasználatlanul — mondta Marvyn szerényen.
— Olyan az agyad, mint egy szokatlanul nagy kapacitású számítógép — állapítottam meg.
— Tényleg, Marvyn, megmagyaráznál valamit a matematikából? — kérdezte Jane. — Mert van egy elhalasztott vizsgám, ami egyre jobban nyomaszt.
Szeleburdi húgom vegyésznek tanul, és valamilyen okból differenciálegyenletekkel kínozzák. Marvyn viszont olyan erős a matematikában, hogy nem is értem, miért ment jogásznak.
— Ide vele — szólt Marvyn lovagiasan.
Jane megrázta barna fürtjeit, és elszaladt a jegyzeteiért.
— Menjünk a te szobádba — mondta Doug. — Nekem most nem kellenek az egyenletek. Viszont vannak terveim. Nem fogunk ölbe tett kézzel ülni.
Douglast valóban nehéz volna elképzelni, amint ölbe tett kézzel vár a sült galambra. Nem az az eset.
— Érted, Ad? — Doug az ágyamon ült, és gesztikulált. — Mindig azt kell kérdezni: Cui prodest? Kinek használ?
— És Gozuga? — kérdeztem vissza.
— Megtévesztés. Elterelő manőver. Valakinek érdekében állott eltenni láb alól Mattet, és odatette ezt a szörnyeteg képet, hogy azt a látszatot keltse: valami misztikum van a dologban.
— Doug, én láttam a szörnyeteget. Ott állt Gladys házának bejárata előtt.
— Tudom, hogy láttad. De nem állt ott.
— Nem értem.
— Szuggesztió hatása alatt voltál. Ez az egyetlen racionális magyarázat. Valaki ott volt, és hipnotizált. Ezzel folytatták a misztifikációt.
— Kik?
— Akik Mattet a folyóba fojtották. Akik egy sziklát hengerítettek elénk a mandighani úton. Akik Mandighanban belőttek az autónkba. Akik a Gozuga-képet egy napra odatették a Thinker-kiállításra.
— De hogy-hogy nem úszott ki Matt? Hiszen nem volt megkötözve.
— Nyomd valakinek a fejét öt percre a víz alá, és többé nem úszik ki, akármilyen sekély vízbe dobod.
— Kikre gyanakszol?
— Matt egyetemi munkájának kell utána néznünk. Valakinek útjában állott.
— Egy földrengéskutató?
— A földrengéskutatás sok geológiai adat birtoklását jelenti. És a geológiai adatok között lehetnek ... titkosak.
— Nem egészen értem.
— Érthetőbb leszek. Kémszervezetek igyekeznek megszerezni az űrkutatással kapcsolatos térképeket. Vagy a nukleáris robbanófejek hordozására alkalmas rakéták kilövőhelyeinek térképét. Vagy az uránérc-lelőhelyek térképét. Vagy egyéb katonai fontosságú térképeket. Ilyen térképek lehettek Matt birtokában. Vagy hozzájuk férhetett, és kérték tőle a kódot.
— Kezdem fölfogni.
— Matt tisztességes ember volt, és nem állt szóba velük. Erre megfenyegették, aztán elbántak vele. Vagy talán gyanútlanul tárgyalni kezdett velük, és amikor végre kiderült, miről van szó, visszavonult. Ezért aztán bosszút álltak.
— De ezek a mesébe illő elemek, Doug. A festmény. A rém a kapualjban. Annyira nem passzol az egész a szokványos kémtörténetekbe.
— Valószínűtlen, azt elismerem. Viszont megtörtént.
— Na és most mit tervezel?
— Útjaink az egyetemre vezetnek.
— És McLane?
— Vagy közéjük tartozik, vagy nem. Kötelességünk élni a gyanúperrel.
— De ha jó a nyom, most megint okuk lesz rá, hogy megöljenek bennünket.
— Mondom, hogy legyen nálad a pisztoly.
Úgy éreztem magam, mint egy rövidesen bevetésre kerülő nehéztüzérségi zászlóalj.
Amikor visszamentünk a nappaliba, Marvyn láthatóan elemében volt. De Jane is felvillanyozottnak látszott. A matematikát már eltették, másról beszélgettek. Mindez Dougnak is feltűnhetett, de nyilván nem akart féltékenységet mutatni, ezért nagyvonalúan a távozás mellett döntött.
— Holnap benézek a geológiai tanszékre. Adrian, Marvyn, gyertek velem, ha tudtok. Nálam találkozunk, reggel nyolckor. Most pedig mennem kell. Jó éjszakát.
Amikor kikísértem, megállt és a szemembe nézett.
— Látom, búsulsz Gladys miatt. Higgy nekem, Ad. Téged raffináltan kínoz az a nő. Látszólag szakít, aztán amikor már félig megőrültél utána, bejelenti, hogy vár. Te pedig rohansz eszed nélkül, készen arra, hogy minden kívánságát teljesítsd.
Vállat vontam.
— Nem mindenki olyan spártai jellem, mint te. Jó éjszakát.
A nappaliban Jane nevetgélt Marvynnal. Nem értettem a húgomat, hogyan tudta ilyen hamar túltenni magát a szakítás fájdalmán.
— Adrian — kérdezte Jane — , most meghallgatod, ami velem történt?
— Nekem már elmondta — mondta a brilliáns agyú joghallgató. — Nagyon érdekesnek találtam.
— Hát erről beszéltetek? Matek helyett?
Megszólalt a telefon. Fölvettem.
Gladys volt az.
— Adrian, át tudnál jönni hozzám? Most mindjárt. Nagyon sürgős.
Rohantam eszem nélkül, készen arra, hogy minden kívánságát teljesítsem.
Valahogy eszembe se jutott, hogy kocsival is mehetnék. Késő este volt, de nincs sötétség a bridlestowni utcán. A világítás kitűnő. A parkot azért megkerültem, éjszaka nem biztonságos. A revolvert nem jutott eszembe magamhoz venni, Doug minden figyelmeztetése ellenére. A park közelében villant az agyamba, de akkor már nem akartam visszafordulni érte. Azzal nyugtattam magamat, hogy most még nem akarnak meggyilkolni. Majd csak akkor, ha észreveszik, hogy nyomozunk az egyetemen.
Tudtam, hogy nem viselkedem észszerűen. Douglas szavai jártak az eszemben: Téged raffináltan kínoz az a nő. Látszólag szakít, aztán amikor már félig megőrültél utána, bejelenti, hogy vár. Pontosan ez történt, a csapda világos volt, ámde én nem akartam észszerűen viselkedni. Annak a gravitációnak engedelmeskedtem, amiről Matt írt. Kinevet Gladys? Nevessen. Én is nevetek magamon. De ott akarok lenni, vele.
Már a házszámokat figyeltem. General Grant Square 40... És akkor úgy tűnt, hogy lépteket hallok magam mögött. Valaki jön utánam a járdán? Megálltam. Hátranéztem. Senki.
Megindultam, és ismét úgy tűnt, mintha távolról léptek követnének.
Tulajdonképpen semmi különös nem volt abban, hogy jön valaki mögöttem. Még nem volt éjfél, ilyenkor még szép számmal akadnak járókelők a városban. De az én fantáziám mindjárt a gyerekdalt asszociálta a követő léptekhez:
Come, come, killer,
I'm not a squirrel...
Megálltam. Nem jött senki.
Újból megindultam, és egy idő múlva hallottam a lépéseket.
Nem tartom magam gyávának, de most félni kezdtem. Lehet, hogy egy killer, egy emberölő jön mögöttem, és mégcsak fegyverem sincs... A General Grant Square 24-nél voltam. Még vagy negyven yard... Izgatott idegeim zaklatott képeket vetítettek elém. Mi lesz, ha a kapualjban egy másik killer les rám?
Vagy... Mi lesz, ha más valaki les rám: Gozuga, a szörnyeteg? Képtelenség, de egyszer már megtörtént velem.
Ellenállhatatlanul, fojtogatóan tört rám az abszurd látomás emléke. Itt történt — dobogta a szívem, kiáltotta az agyam. Itt történt, néhány házzal odébb. A kapualjban állt. Láttam. Mi lesz, ha most is ott áll?
Akkor nem volt fegyverviselési engedélyem, de volt fegyverem. Most van engedélyem, de a fegyver nincs nálam.
Miért nem maradtam otthon Jane-nel és Marvynnal?
Tudtam, hogy nevetséges vagyok, és utáltam érte magamat, de féltem. Gyerekesen, gyalázatosan, rettenetesen féltem. Gladys utáni sóvárgásom semmit sem változtatott ezen. A félelem erősebb volt.
Sarkon fordultam, és az úttest közepén, ahol legjobban meg voltam világítva, futva igyekeztem haza, kitéve magamat annak, hogy elgázol egy autó, vagy megint egy akadékoskodó rendőrbe botlom.
Mire hazaértem, Marvyn már eltávozott, és Jane szobájában sötét volt; nyilván lefeküdt már. Örültem, hogy nem kell számot adnom szégyenteljes megfutamodásomról. Gladyst egyszerűen nem mertem fölhívni. Kikapcsoltam a telefon csöngőjét, és lefeküdtem. Nehezen aludtam el, és másnap olyan későn ébredtem, hogy lekéstem a Douggal megbeszélt találkozót. A rögzítőn üzenet várt, hogy menjek utánuk a geológiai tanszékre. Gladystól nem jött semmi. Téged raffináltan kínoz az a nő — vibráltak a memóriámban barátom szavai. Jane már fölkelt, énekelt; derűs volt, mint egy kócos napsugár. Nem érdeklődött tegnap esti kalandom után, hanem reggelit tálalt nekem, ami legföljebb minden szökőévben egyszer szokott előfordulni.
— Ad, most meghallgatod, ami velem történt?
Ohó, a reggeli csak csalétek volt.
— Rohannom kell, Jane. Elkéstem Douglastól.
Megtöröltem a számat, és mentem.
Napvilágnál abszurdnak tűntek tegnapi félelmeim. A geológiai tanszéken azt mondták, hogy látták Dougot, de nem tudják, hol van. Végül egy folyosón Marvynba ütköztem.
A hanyagul öltözött, brilliáns agyú fiú szokatlanul napsugaras volt, Jane-re emlékeztetett.
— Doug a professzor szobájában van — közölte. — Beszéltél a húgoddal?
— Miről?
— Amit nekem elmesélt.
— Marvyn, mi történt Jane-nal tulajdonképpen?
— Találkozott Istennel.
— Szembejött vele az utcán? Meghívta egy kávéra?
— Te találkoztál Gozugával, és nem tudod, valódi volt-e. Ő Istennel találkozott, és tudja, hogy valódi volt.
— Miért csaptál föl védőügyvédjének? A szekták virágzanak körülöttünk, Jane-t is behálózta az egyik. Ez elég szokványos történt. A holy rollerek csak úgy hemzsegnek a városban.
— Ellenőriztem Jane állításait — mondta brilliáns barátom. — És hitelesnek bizonyultak.
— Mikor ellenőrizted?
— Éjszaka, miután hazamentem.
— Ne tréfálkozz velem.
— A legkomolyabban beszélek. Szóltam Istenhez, és ő válaszolt nekem.
— Még egy bolonddal több, ez már kicsit sok. Mindig becsültem az agyadat, Marvyn. Hogy tudott ennyire kicsavarodni?
— Te nem hiszel Istenben, Adrian?
— Ahogy vesszük. Az én istenfogalmam elvont. Olyan Istennel, akivel kávé mellett el lehet beszélgetni, nem tudok mit kezdeni.
— Én pedig — közölte Marvyn — csak olyan Istennel tudok mit kezdeni, akivel lehet beszélgetni, akár egy kávé mellett is. Ha tudnád, micsoda öröm... Kit keres, uram? Vigyázz!
Pukkanó hang hallatszott mellettem, és a következő pillantban Marvyn összeesett.
Hangtompítós pisztollyal fejbe lőtték.
A műtő folyosóján lestük a híreket Marvynról.
— Reméljük, hogy túléli — mondta végül egy fehérruhás a sok közül. — A lövedék, roppant szerencsésen, egy csontba ütközve irányt változtatott. De az életveszély fönnáll.
— Úgy látszik, a merénylő nagyon sietve lőtt — jelentette ki Doug sötéten. — Érted, Ad? Nem akarta, hogy hátrafordulva meglásd, mert akkor kénytelen lett volna téged is agyonlőni. De ez nem állott szándékában.
— Megható ez a figyelmesség — szóltam fojtottan. — Ezek szerint olyan valaki volt, akit ismerek.
— Semmit nem figyeltél meg? Egy alakot, egy árnyékot sem?
— Semmit, semmit. Mire hátrafordultam, nyoma veszett.
— Lehet, hogy ez a szerencséd. Ha tudnád, ki volt, azóta téged is lelőttek volna.
— Mindenesetre férfi volt. Marvyn „Uram”-nak szólította.
Nagysokára kitolták az operációs teremből kötésekkel bugyolált fejű, eszméletlen barátunkat.
— Bízhatunk a gyógyulásban — tájékoztatott az operáló orvos. — De a fölépülés folyamata lassú lesz.
McLane hadnagy még aznap hosszan kikérdezett bennünket. Udvariasan, mint mindig. Azt még a helyszínen tisztázták, hogy nem az én pisztolyomból került ki a gyilkos szándékú lövedék. A kaliber sem egyezett. Douglas revolverét is ellenőrizték, hasonlóan negatív eredménnyel. A hadnagy kék szeme hűvösen nyugodott rajtunk, de szívemből reméltem, hogy ezúttal nem gyanúsít.
— Voltak Mr Marvyn Dolanónak ellenségei? Olyan személyek, akikkel vitában állt?
— Tudtommal nem — mondtam. Doug csak a fejét rázta.
— Be volt avatva Mr Dolano valamilyen titokba? Valamibe, amit csak kevesen ismernek?
— Nem tudok róla — feleltem jobb híján. Douglas kővé váltan hallgatott.
— És Mr Atkinson? — fordult hozzá a hadnagy. — Ön információkat szerzett Mr Matthew Cunning rejtélyes halálával kapcsolatban. Részt vett ebben a működésében Mr Dolano is?
— Néhány telefonszámot kikeresett nekem. De azok nem titkos adatok.
Éreztem, hogy Doug nem őszinte. A brilliáns agyú Marvyn aktív részese volt a nyomozásnak, és bármit megtudhatott. Mint például azt, hogy a hadnagy öccse a titkosszolgálatnál dolgozik, magas beosztásban. Ez nem mindenkinek hozzáférhető információ.
McLane tekintete hűvösen nyugodott Doug merev arcán. Jóindulatú nyugalommal mondta:
— Abból, hogy mindketten fegyvert viselnek, látom, hogy tisztában vannak a veszéllyel. Legyenek nagyon óvatosak. Mr Dolanót őrizni fogjuk a kórházban. Bármi szokatlant észlelnek, azonnal hívjanak.
— Hadnagy — nehezen préseltem ki a szavakat — , köszönöm, hogy fegyverviselési engedélyt szerzett nekem.
— Szóra sem érdemes — mosolyodott el alig észrevehetően a hatalmas termetű, hűvös rendőrtiszt. — Véletlenül a közelükben voltam Mandighanben, amikor rálőttek önökre a kocsiban. Hallottam a beszél-getésüket is.
— És a szikla a hegyoldalon? Arról is tudott.
— A második autóban voltam, amely önök mögött jött. Kicsit távolabb álltam meg.
— Követett bennünket? Gyanakodott ránk?
— Minden lehetőséget megvizsgálok — mondta a hadnagy. — Mr Atkinson is ezt csinálja, vagy nem?
Egy piros lámpánál várakoztunk Doug Tacomájában, amelynek új szélvédője volt.
— A pasas, aki Marvynt fejbelőtte, újból próbálkozni fog — jelentette ki barátom. — Most már kényszerítve van rá, hiszen Marvyn fölismerte őt.
— Őrzik. Az újságírókat sem engedték föl.
— Ühüm. Azért nyugodtabb lennék, ha rács mögé kerülne a fickó.
— Én bízom McLane-ben.
— Én nem.
A tükörből jól láttam, hogy mögöttünk egy ragyogó fehér Chevrolet várakozik. Vezetőjének arca feketén ragyogott a volán mögött. Az asszociációk követhetetlen láncolatán át erről a fekete arcról — miért, miért nem — Jane jutott eszembe. Doug hihetetlenül komor volt ma, s ezt nem csupán a Marvyn elleni merényletnek tulajdonítottam. A húgommal való szakítás viselte meg.
— Doug, menjünk hozzám. Gyere föl, igyál meg egy teát.
— Nem tudok most fölmenni. Valaminek utána kell néznem.
— Mi jutott az eszedbe?
— Ad, az információk veszélyesek. Marvynt is egy információ miatt lőtték le.
— Biztos vagy ebben?
— Biztos.
— Azt is tudod, ki tette?
— Sejtem.
A forgalmi jelzés zöldre váltott, Doug indított, és a fénylő fekete arc tulajdonosa is megindult a Chevrolet-val..
— Itt kiteszlek — fordult egy parkolóba Douglas. — Öt perc alatt otthon vagy. Ne haragudj, sietek.
Megindultam az utcán, és különös érzés fogott el. Mint azon az estén, amikor szégyenszemre visszafordultam a Gladyshoz vezető úton. Úgy éreztem, valaki követ.
A nappali forgalom zajában természetesen nem lehetett szó lépések neszéről. Mögöttem is, szemben is járókelők tömege sietett célja felé. Mégis gyötört valami furcsa nyugtalanság, hogy van egyetlen ember a mögöttem haladók között, aki éppen miattam jön erre, engem figyel.
Talán onnan származott ez, hogy kiderült: McLane figyelt bennünket Mandighanben. És ha Douglas nem bízik McLane-ben, ez szinte az egész világot bizonytalanná és fenyegetővé teszi.
Megtapogattam készenlétben tartott pisztolyomat, rántottam egyet a vállamon, és elhessegettem az idegesítő gondolatokat. Vajon mi az, aminek Doug most jár a végére? Alapos gyanúja van valakire? Nekem csak egy alapos gyanú volt az agyamban, éspedig az, hogy a Thinker-kiállítás rendezője elhallgatott valamit a Gozuga-képpel kapcsolatban, tehát vaj van a fején. Ám ez talán semmilyen összefüggésben nem áll Matt meggyilkolásával és a Marvyn elleni merénylettel. Hiszen Doug szerint a külföldi kémszolgálatok gyanúsíthatók.
Befordultam a kapunkon, s nem is tudom, milyen ösztönzés miatt tekintettem hátra. De amikor visszanéztem, egy villanásig úgy láttam, hogy egy útmenti fa mögül egy fekete arc kandikál ki.
Városunknak tekintélyes létszámú fekete bőrű lakossága van, és senkinek sincs oka kétségbe vonni, hogy a fák mögül való kikandikálás szerves része a feketék polgári jogainak. De ez a fekete arc mintha ismerős lett volna. A bennünket követő Chevroletből.
Kibiztosítottam a revolvert, és a fa mögé rohantam.
Nem volt ott senki.
Körüljártam, kutattam. Senki.
Dúltam mentem föl a lakásunkba. A pisztoly még mindig a kezemben volt.
— Nocsak, Mr Garstone, mit akar azzal az ágyúval? — kérdezte kedélyesen Mrs Hooker, a szomszédasszonyunk. Valamit dadogtam, és zsebrevágtam a műszert. Egy tüzérségi zászlóalj, félárbocra eresztett lobogóval.
Jane nem volt otthon, de egy tálcán süteményt és kávét készített nekem. Ez a ritka figyelmesség csak azért nem hatott meg, mert tudtam, hogy cserébe előbb-utóbb meg kell hallgatnom a sztoriját. Húzódtam ettől; valóban, mintha kimondottan féltem volna tőle. Mi az, gondoltam, én már mindentől félek?
Csöngettek, és a tigrisketrecet járt Adrian Garstone megrezzent a csöngő hangjára.
— Jobb bátran meghalni, mint gyáván élni — győzködtem magamat, és ajtót nyitottam, készen a halálos golyóra.
Megkönnyebbülésemre nem a fekete arc tulajdonosa állt a küszöbön, hanem a kedélyes Mrs Hooker, aki kóstolót hozott a fia által termesztett körtéből. A jó lélek eldiskurált volna félórát is a lépcsőházban, de nem voltam rá kapható. Megköszöntem, aztán visszavonultam.
Gladysszel akartam lerendezni a dolgaimat. Tárcsáztam, de nem vette föl, és már megszólalt az üzenetrögzítője, amikor letettem a kagylót, mert ismét csöngettek.
Örömmel állapítottam meg, hogy már rutinnal rendelkezem a halálfélelem leküzdésében. Rezzenés nélkül néztem szembe a következő látogatóval. Ez is fehér bőrű volt. Nyakkendős, szemüveges gentleman. Hol is láttam?
— Jó napot, Mr Garstone. Kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzam. Ernest Todbye vagyok, művészettörténész, a Thinker-kiállítás rendezője.
Persze, persze. Ezt az urat láttam Mandighanben McLane társaságában. És ővele találkoztam az utcán a Gozuga-látomás előtt. Továbbá ő az, akit bizonyos gyanúval illetek.
— Néhány percig szeretném igénybe venni az idejét, Mr Garstone.
— Kérem — mondtam. — Fáradjon be, és foglaljon helyet.
Szinte jólesett a látogatása. Legalább egy darabig nem talál egyedül a fekete rém, ha megjelenik.
Todbye hallatlanul úri modorú férfiú volt, e tekintetben még McLane-t is messze fölülmúlta.
— Kedves Mr Garstone, a barátja, Mr Atkinson fölhívta rá a figyelmemet, hogy személyem gyanússá vált a kiállításon történt sajátos eseményekkel kapcsolatban.
— Nem is tudtam, hogy Douglas beszélt önnel erről.
— Igen, beszélt. Fölkeresett, és szememre vetette, hogy elhallgattam egy fontos tényt.
— Azt, hogy a Gozuga című képet, amely egy napra váratlanul megjelent a kiállításon, nem Thinker festette? Erre én jöttem rá, kérem. Említettem Douglasnak, de azt nem tudtam, hogy ő megkereste önt ebben az ügyben.
— Megkeresett, és modora gyanakvó, ellenséges volt. Kedves Mr Garstone, én érzékeny ember vagyok. A skorpió jegyében születtem, és a skorpiók túlérzékenyek. Meg kell vallanom, nagyon rosszul esett a gyanakvása.
A zsebébe nyúlt, mint aki a zsebkendőjét keresi. Az volt a benyomásom, hogy a kifogástalan modorú úriembert nyomban elfogja a zokogás.
— De kérem, Mr Todbye, miért nem mondta egy szóval sem, hogy a Gozuga nem Thinker műve?
— Becsületszavamra állítom — jelentette ki a szemüveges művészettörténész — , hogy a Gozuga igenis Thinker műve. Méghozzá talán a legjobb, legzseniálisabb alkotása.
— De uram — ellenkeztem — , ha ez így van, miért nem sorolta ön a Gozugát a kiállítás anyagába?
— Miss Carol Hyland az oka, uram, a Thinker-hagyaték gondnoka. Valóságos sárkány az a hölgy. Ő ellenezte, hogy a Gozuga a nyilvánosság elé kerüljön. Azt mondta, hogy a kép rontást hoz nézőire.
— Rontást?
— Rontást. Szellemi ártalmat. Negatív, destruktív erőket.
— Ön hisz ilyesmiben, Mr Todbye?
— Én tudok ilyesmiről, Mr Garstone. De a szellemi világban a pozitív erők uralkodnak, és én, személy szerint, a Gozuga című festményt nem tartom általmasnak. Ellenkezőleg, erőt adó áramlások indulnak ki belőle.
— De hát babonás ön, uram?
— Egyáltalán nem. Babonák csak a régi, kirekesztő vallásosságban fordulnak elő. A Metafizikai Festőiskola, amelyet én alapítottam, a legfelvilágosultabb intézmények egyike.
— Valaki mintha említette volna előttem ezt az iskolát.
— Mi tudjuk, hogy az igazság, amely minden vallásban közös, harmóniában áll a modern tudo-mánnyal. Az iskola festői ezt az igazságot fogalmazzák meg a művészet nyelvén. Nagy alkotóink vannak, Mr Garstone, igazi nagy művészeink.
— Thinker is ehhez az iskolához tartozott?
— Nem, az ő idejében az iskola még nem alakult meg. De Thinker szellemi örököseinek tekintjük magunkat.
Látszott, hogy elemében van. Már nem kereste a zsebkendőjét. Gesztikulált, mint egy tüzes szónok. Ezek után megvolt az őszinte reményem, hogy mégsem fog sírva fakadni.
— Egy kérdés, Mr Todbye. Miss Carol Hyde megmutatta nekünk Thinker műveinek teljes katalógusát. A Gozuga című festmény nem szerepel benne. Meg tudja ezt magyarázni?
— Kézenfekvő a magyarázat. Miss Hyde szándékosan kihagyta a művet, hogy letagadhassa létezését. Így akarja elkerülni, hogy bárki is érdeklődjék a kép után. Ennyire fél a belőle áradó állító-lagos rontó erőktől.
— De akkor hogy került a kép a kiállításra? És hogy tűnt el onnan újból?
Todbye széttárta a karját.
— Meg kell vallanom önnek, Mr Garstone, hogy teljes zavarban vagyok. Százszázalékos zavarban. Miután a képet fölfedeztem, el kellett utaznom egy konferenciára, és visszatérve azt láttam, hogy a kép megint eltűnt. Valaki rossz tréfát űzött. Nem akarom Miss Hyde-ot gyanúsítani, mert semmit sem tudnék bizonyítani, még a kép létezését sem. Nem engedte, hogy lefotózzam. Nagyon erőszakos hölgy.
— Barátunk, Matt Cunning, azon a napon tűnt el és fulladt a Garroway Riverbe, amikor a kép ott volt a kiállításon. Méghozzá a kép megtekintése után.
— Ez a destruktív erők elméletét látszik igazolni. De én nem hiszem, hogy a rontó erők ilyen hatalmasak volnának. Ha rajtam múlt volna, a kép kezdettől végig ott lett volna a kiállításon, és ezrek tekintették volna meg, minden káros következmény nélkül.
— És vajon hol van most a kép?
— Senki sem tudja. A rendőrség tisztázta, hogy nincs a Thinker-házban, és nincs Miss Hyde lakásán sem. Ő pedig makacsul tagadja a kép létezését.
— Én tudom, hogy Gozuga létezik.
— Mármint a kép, Mr Garstone?
Éreztem, hogy elszóltam magamat. A szörnyeteg látásáról nem akartam mesélni ennek az érzékeny lelkivilágú úriembernek.
— Mármint a kép — feleltem sietve. — Én láttam a kiállításon, amikor Matt Cunning még életben volt.
— Én is láttam. Miss Hyde-ot nem akarom semmivel sem vádolni, de a kép létezik. Örülök, hogy megismerhettem, kedves Mr Garstone, és örülök, hogy megértettük egymást. Tisztáznom kellett magamat, uram, nem tudtam elviselni, hogy ön esetleg rosszat gondoljon rólam. Ez volt látogatásom kizárólagos célja, és köszönöm, hogy volt szíves időt áldozni személyemre.
Barátságos meghajlással búcsúztunk egymástól.
Csak miután elment, hasított belém a gondolat: honnan tudta a lakáscímemet? Douglas nem olyan gondatlan, hogy elárulta volna neki, és a rendőrség nem ad ki személyi adatokat.
Újból tárcsázni akartam Gladyst, de ismét csöngettek.
Ezúttal nem úszom meg, gondoltam végzetterhesen. A fekete gentleman lesz. Kibiztosított pisztolyt tartottam a zakóm jobb zsebében, amikor ajtót nyitottam.
Gladys volt, a kiismerhetetlen.
— Adrian, drágám, nem bírtam ki, hogy ne találkozzam veled!
Csókok vihara. Ez volna a lány, aki nem akart hallani felőlem? Mi történt? Gladys nem adott semmilyen magyarázatot. És bennem minden fenntartás kialudt elektromos közelségétől.
Minek mentegetőzni? Nemrég még azzal áltattam magam, hogy bármikor vissza tudok vonulni ebből a kapcsolatból, de ez nem volt igaz. Nem kerestem logikát, magyarázatot a lány maga-tartásában. Zuhantam egy szédítő mélységbe, de gyönyörűséggel. Tudtam, hogy nem kellene, és tudtam, hogy mégis akarom.
— Gladys, kedvesem... Mindig erre a pillanatra vártam.
— Egyedül vagyunk?
— Egyedül.
— Menjünk a szobádba.
— Menjünk.
És ekkor megint megszólalt a csöngő. De én Gladysszel akartam lenni, és nem érdekelt az egész világ.
— Nem nyitok ajtót.
— Oké.
A csöngő ismét szólt. Bosszankodva ráztam a fejemet.
— Ne törődj vele, majd abbahagyja.
Bementünk a szobámba, és egy fogasra akasztottam a zakómat. Megint hangzott a csöngetés, hosszasan. Gladys a szemembe nézett.
— Nem akartam hozzád jönni, de egyszerűen nem tudtam meglenni nélküled.
A csöngő szaggatottan, idegesítően csöngött.
— Kimenjek, elintézzem?
Gladys gombolni kezdte a ruhámat.
— Maradj. Előbb-utóbb majd elmegy.
Ekkor már dörömbölés hallatszott az előszobaajtón.
— Nyissák ki! Rendőrség!
Hiába, ki kellett mennem. Rá kellett döbbennem a valóságra. Egyik barátomat meggyilkolták, a másik túlélt egy golyót a fejében... Visszagomboltam az ingemet. Benne van a játszmában, hogy olykor kapcsolatba kell lépnem a hatóság közegeivel.
Vagy talán McLane a fejébe vette, hogy mégis én lőttem le Marvynt? Attól a kékszemű óriástól minden kitelik.
Ajtót nyitottam, de a rendőr-egyenruha helyett meglepetés várt. Civil ruha és fekete arc.
Az a férfi állt a küszöbömön, aki kocsin követett, és a fa mögül lesett rám.
És a pisztolyom a zakóm zsebében maradt.
A fekete arc tulajdonosa nem tartott fegyvert a kezében. Ellenkezőleg, szélesen mosolygott, és ez a mosoly valamilyen rejtélyes asszociációval ismét Jane-t juttatta eszembe. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy egyelőre megint csak nem öltek meg.
— Bocsánat, hogy zavarom, kérem. Nevem Donald Fisher. Kevin McLane hadnagy bízott meg, hogy adjak át egy üzenetet Miss Gladys Bernie-nek.
— Ő nem itt lakik.
— Tudom, uram, de jelenleg itt tartózkodik. És az üzenet sürgős.
— Ön rendőr?
— Igen, Mr Garstone. Őrmester a bűnügyi rendőrségnél.
És kezembe adott egy rendőrségi igazolványt. Vajon nehéz az ilyet hamisítani? Látszatra rendben volt.
— Honnan tudja, hogy Gladys Bernie nálam van?
— Láttam bejönni a házba, uram.
— Ön kémkedik utánam, kérem?
— Nem ön után, Mr Garstone. A bűnözők után, akik meggyilkolták Mr Matthew Cunningot, és kis híján meggyilkolták Mr Marvyn Dolanót is.
Mit csináljak? A pasas olyan megnyerően vigyorgott. Fiatal ember volt, és egyáltalán nem látszott gyilkosnak.
— Rendben van, szólok Gladysnek. Fáradjon beljebb.
A fekete őrmester átadta McLane üzenetét, aztán udvariasan köszönt, és fénylő mosollyal eltávozott.
Gladys nem volt elragadtatva az üzenettől, mert McLane azt kívánta tőle, hogy még a délután menjen be hozzá a rendőrségre, nem hivatalos kihallgatásra.
— Azért nyaggat, mert azt a Gozugát letagadtam — mondta dühösen. — Azt mondtam, nem emlékszem ilyen képre. El akartam kerülni a faggatást, és éppen ebből lett az állandó macerálás. Hol élünk, a középkorban?
— Már mondtad neki, hogy mégis láttad?
— Persze, tizenötször legalább. De mindig újra kérdez.
— Erről nem tudtam semmit.
— Bár én se tudnék.
— Gladys... — próbáltam megmenteni a jól indult együttlétet. — Azonnal menned kell?
Elmosolyodott.
— Van még egy kis időm. A délután hosszú.
Bementünk a szobámba, de ekkor megint csöngettek.
Ezúttal nem volt kedvem végigjátszani az előző jelenetet. Kimentem ajtót nyitni. Táviratot hoztak az én címemre. Fölbontottam. Ez volt benne:
G. veszélyes. Őrizkedj tőle. D.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy a D. Douglas, és a G. Gladys. Kedves Douglas, hiába táviratozol nekem. Tudom, hogy jót akarsz, de nem törődöm vele. Nem vagyok hajlandó őrizkedni G.-től. Zuhanok feléje.
Bementem a nappaliba, és hallottam Gladys hangját a szobámból:
— Ki az, Ad? Még egy rendőr?
— Csak a postás. Mindjárt jövök.
Széttéptem a táviratot, eldobtam a szemétgyűjtőbe, aztán az ajtó felé fordultam, és...
... és az ajtóban egyszerre ott állt a szörnyeteg.
Gozuga. A nappaliban. A kísértő rém. Az ördög, személyesen.
Ott állt, egész húsos-szőrös-undok-intelligens mivoltában. Ijesztő vigyorral nézett rám. Megnyalta az ajkát, mint annak idején, amikor Gladyshoz készültem fölmenni.
És most is Gladyshoz készültem bemenni.
Az összefüggés szinte elkábított. Földbe gyökerezve, halálos rémületben álltam.
A következő pillanatban a látomás eltűnt. Gladys hangját hallottam:
— Adrian, kedves, mi van veled? Egész sápadt vagy. Nem hallottad, hogy kiabáltam?
— Ne haragudj — dadogtam. — Kicsit rosszul érzem magam.
Gladys vállat vont.
A következő pillanatban a folyosóajtó csukódását hallottuk. Jane jött haza, és én már tudtam, hogy Gladys soha nem lesz az enyém.
Jane melegen üdvözölt bennünket, Gladys hűvösen viszonozta, én még kábult voltam egy kicsit. Gladys hamarosan el is távozott, azzal, hogy túl akar lenni a McLane interjún. Nem volt mit mondanom neki. Köztem és közte egy láthatatlan rém állt, és túl minden logikán valami hatodik érzék világosan fölfogta bennem, hogy éppúgy nem fogok vele újból próbálkozni, mint ahogy nem megyek be másodszor az anyatigris ketrecébe. Fájt a dolog, de az a szellemi gravitáció, amelynek erejében Gladys felé zuhantam, a második Gozuga-vízióval kézzelfoghatóan véget ért.
Szeleburdi húgom olyan volt, mint a tavaszi napsütés. Ezt különösnek találtam, mert Marvyn betegágyától jött.
— Addy, csinálok neked egy teát.
Persze, kedvemben akar járni, hogy végre meghallgassam, amit el akar mesélni nekem, mint ahogy Marvynnak is elmesélte a merénylet előtt... De úgy éreztem, a saját sztorim elsőbbséget érdemel.
— Köszönöm, Jannie. De inkább ülj le előbb. Valami történt, amiről tudnod kell. Ismét láttam Gozugát.
— Mikor?
— Tíz perce sincs.
— Hol? Itt?
— Itt a szobában. Az ajtóm előtt.
— Gladys itt volt? Ő is látta?
— Nem látta. Ő benn volt a szobámban.
— Szerelmeskedni akartál vele?
Ez a kócos lány milyen egy-kettőre fején találta a szöget. De miért is tagadtam volna?
— Igen, azt akartam. Azt hiszem, ő is benne volt. De nem tudtam bemenni a szörnyeteg miatt.
Jane gyöngyözően nevetett. Azt hittem, tragikusabban fogja venni Gozuga megjelenését szerény otthonunkban.
— Mi az, nem találod ezt félelmetesnek?
— Ad, megnyugtatlak, Gozuga Gladysszel eltávozott.
És ismét nevetett, mint aki jó hírt kapott.
— Honnan tudod? Hogy lehetsz olyan biztos ebben?
— Amikor bejöttem, gozugás volt a levegő. Amióta Gladys elment, a levegő tiszta és gozugátlan.
— Persze, a megérzéseid...
Csöngettek.
Lovagiasan kimentem ajtót nyitni. Ha már lelőnek valakit, ne Jane legyen az.
Douglas volt, a jeles táviratozó.
Teáztunk. Douglas a kocsikulcsával játszott.
— Nem akarom figyelmen kívül hagyni az érzelmeidet, Adrian. Tudom, hogy szerelmes vagy Gladysbe.
— Rosszul tudod. Már nem vagyok.
— Annál jobb. Egy idő óta gyanúsítok valakit Matt meggyilkolásával. Nem árulom el a nevét, mert az életedbe kerülhet, ha tudod. Feltevésem szerint ugyanez az ember lőtte le Marvynt is. És, őszintének kell lennem: tudomásomra jutott, hogy Gladys ennek az embernek a szeretője.
— Ezért táviratoztál?
— Ezért.
— Nem hallgattam volna rád, mert nem tudtam ellenállni Gladys vonzásának. De amikor utána akar-tam menni a szobámba, az ajtóban megjelent Gozuga.
— Megint?
— Megint.
— Hihetetlen.
— Hihetetlen, de megtörtént.
— Vajon a szuggesztió távolról is lehetséges?
— Nem szuggesztió volt — szólt bele csöndesen Jane.
— Honnan tudod?
— Csak. Érzem.
Doug bosszúsan csettintett.
— Érzésekre nem alapozhatjuk a nyomozást.
Húgomra pillantottam, de úgy látszott, nem vette szívére a letorkolást.
— Doug — kérdeztem — , okvetlenül szükséges, hogy te nyomozz? Nem lehetne ezt már a rendőrségre hagyni?
— A rendőrség csak tegye a dolgát, és én is teszem az én dolgomat.
— Egyszóval most már Gladysre is gyanakszol.
— Adrian, az a lány velejéig romlott, hamis és gonosz. Nemcsak szerető, bűntárs.
— Honnan veszed az adataidat?
— Csak annyit közlök veled, amennyiből láthatod, hogy valóban nem dolgozom hiába. Rájöttem, hogy miért lőtték le Marvynt. Brilliáns agyú barátunk szóba ereszkedett valakivel, mialatt én a professzor szobájában időztem a geológiai tanszéken. Részemről negatív eredménnyel zárult a beszélgetés: a professzor biztosított, hogy Matt nem volt kényes adatok birtokában. De Marvyn közben, egészen véletlenül, fontos információkhoz jutott. Nyomra vezető információkhoz. És egy olyan személy, aki szintén ott sündörgött, észrevette ezt, és habozás nélkül akcióba lépett.
— Túl rejtélyes vagy.
— Önző vagyok. Nem akarom minden időmet kórházlátogatással tölteni.
Nem mondtam ki, de végig az a gondolat kísértett, mialatt Douglast lekísértem a kocsijához: őt ki védi meg a veszélyes információk következményeitől?
Ha Doug biztonsága felől nem is lehettem nyugodt, a magam számára valami nagyon nagy hasznot merítettem látogatásából: miután egész délután vártam a gyilkost, ráébredtem, hogy valószínűleg nem is akarnak megölni. Aggódtam barátomért, de mégis jó érzés volt, hogy nem kell minden látogatómban killert föltételeznem.
Jane csupa derű volt. Vártam, hogy előhozakodik a történettel, amit mindenáron el akar mesélni nekem. De semmi ilyen nem történt.
— Imádkoztam, hogy Gozuga ne zaklasson többet — mondta vacsora után, aztán megrázta barna fürtjeit, és dalolva belibbent a szobájába.
Végre békén hagy, gondoltam. Ráérzett húzódozásomra.
Amikor lefeküdtem, békességet éreztem, pedig minden okom meglett volna, hogy föl legyek dúlva. Matt meghalt, Marvyn súlyosan megsebesült, Doug életveszélybe került, a húgom szektás rajongó lett, és nekem egy szörnyeteg jelent meg a nappaliban. Mégis, nem tudom, miért, könnyű szívvel húnytam álomra a szememet. Mintha valami rám ragadt volna Jane meglepően napsugaras kedélyéből.
Nem sokáig alhattam. A telefon riasztott föl. McLane hadnagy volt a hívó.
— Engedelmet kérek a késői zavarásért, Mr Garstone. Kérem, ne vegye rossz néven, de okvetlenül szükségem volna egy adatra. Hány órakor távozott önöktől Mr Atkinson? Kérem, próbáljon vissza-emlékezni. Fontos.
— Valami baj történt a barátommal?
— Semmi, legyen egészen nyugodt. Otthon van a lakásán, és a házat egy civilruhás emberünk őrzi.
— Fekete, és Donald Fishernek hívják?
McLane nevetett.
— Nem, nem ő. Fisher őrmester önt őrizte, amíg föl nem váltottuk. Reméljük, nem sokáig szorulunk ilyen biztonsági intézkedésekre.
— Hadnagy, ön maga a gondviselés.
— Sajnos nem, Mr Garstone. Kérem, adja meg nekem a kért adatot. Hány órakor távozott ma önöktől Mr Atkinson?
— Talán úgy fél kilenc körül.
— Köszönöm. Ne haragudjon, hogy alkamatlankodtam. Számunkra ez igen lényeges volt. Jó éjszakát.
Nem értettem McLane kérdését, és azt sem, hogy vajon mikor alszik ez a kékszemű, udvarias óriás. Első álmomban megzavarva, nem tudtam rögtön elszenderedni. Arra gondoltam, olvasgatok, amíg elálmosodom, de nem volt hozzá igazán kedvem. Csak feküdtem a sötétben, és engedtem, hogy elborítsanak az asszociációk. Furcsa módon nem a förtelmes Gozuga látogatása, hanem a fekete Fisher őrmester mosolya tért vissza állandóan, mintha ez lett volna a nap legfontosabb eseménye. Sajátos derűt, vidámságot, örömet éreztem, biztonságot és békét.
A különös öröm egyre fokozódott bennem, miközben sejtelmem se volt arról, hogy honnan származik. Annyira úrrá lett rajtam, hogy fölnevettem. Gyerekesnek tűntem önmagam előtt, de nem törőd-tem vele, és hangosan nevettem az éjszakában. Az volt az érzésem, hogy minden rendben van, hogy a világ szeretettel és békességgel van tele. A gyilkosság, a merénylet, a Gozuga-vízió valamiképpen jelentéktelennek, irreálisnak tűnt a mindent elöntő öröm masszív realitásához képest.
Nevettem és nevettem és nevettem.
Nem tudom, mikor nyomott el az álom, de másnap reggel örömben ébredtem. A szívem szinte izzott valami szokatlan tűztől, ami olyan volt, mint a boldog szerelem. Ennek azonban semmi köze nem volt a vöröshajú lányhoz, akiről végleg lemondtam.
Jane dalolva csinálta a reggelit. Már szinte természetesnek vettem, hogy kiszolgál, pedig azelőtt nem volt szokása.
— Jannie, nem értem, mi van velem. Olyan boldog vagyok.
Kócos húgocskám margarint vett elő a hűtőszekrényből.
— Amikor Matt eltűnt — mondta álmodozva — , hihetetlen félelmet és depressziót éltem át. Akkor találkoztam Donnal... Tudod, egy barátommal, aki elsőéves koromban udvarolt nekem, de azóta már megnősült, gyereket is várnak.
— És Don megszabadított a depressziótól?
— Don elvitt egy közösségbe, ahol imádkoztak értem. Nem értettem, mi történik, de a szorongató érzés elmúlt. Aztán letérdeltem, és hívtam Jézust. Ő birtokába vette az életemet, és azóta, ha szenvedek is, nem vagyok depressziós.
— Azt látom.
— Sőt, egyre nagyobb örömben élek. Isten örömében. Tegnap este azért imádkoztam, hogy te is ízleld meg ezt az örömet.
— Ez volt az, amiről Marvyn azt mondta, hogy Istennel találkozott?
— Most már te is találkoztál Istennel, Addy. Látom az arcodon. Ez a mosoly ismerős.
— Furcsa, én azt gondoltam, hogy Isten, ha valóban létezik, roppant komoly, sőt komor valaki.
— Most már jobban tudod.
— Nem is emlékszem, mikor éreztem ilyen jól magam.
— Isten túlcsorduló boldogság, és alig várja, hogy szeretetét kiönthesse ránk.
— Lehet ezt az állapotot valahogy állandósítani?
— Ma este megint megyek a közösségbe. Szeretném, ha velem jönnél.
— De én nem akarok szektás lenni.
Jane gyöngyözve nevetett.
— Nem is kell!
Megigazította a haját, amitől még kócosabb lett, aztán nekiállt kenyeret pirítani.
Doug telefonált.
— Ad, értem tudnál jönni kocsival? Az enyémet ott kellett hagynom a szervizben, mert baj van a gyújtással. Jó volna bemenni Marvynhoz.
Ellátogattunk együtt a kórházba. Pár percre megnézhettük Marvynt. Eszméletlenül feküdt, csövek voltak ráerősítve.
— Komoly remény van a fölépülésére — mondta az orvos.
Ennél többet nem várhattunk.
— És mondja, doktor — kérdezte Doug — , a gyilkossági kísérlet nem ismétlődött?
— Nem tudok semmi ilyenről — válaszolta a doktor, de mintha kicsit zavarban lett volna.
— Jól őrzik Marvynt?
— Állandóan van egy biztonsági ember a folyosón.
Lementünk a kocsihoz. Közben ismerőst láttam bemenni a kórházba: a nyakkendős, szemüveges, úri modorú Ernest Todbye-t, az érzékeny lelkű művészettörténészt.
— Látod azt a pasast? — löktem oldalba Douglast. — Vajon mit keres itt?
— Aha. Véletlenül tudom, mi dolga van itt. Tavaly eltávolítottak egy daganatot a nyakából, és ide jár kontrollra. Említette beszélgetés közben.
— Te csakugyan komoly nyomozói tevékenységet fejtettél ki.
— De még mindig nem tudok mindent. Tennél nekem egy szívességet, Adrian?
— Mit?
— Ott egy nyilvános telefon. Légy szíves, hívd föl Miss Carol Hyde-ot Mandighanban. Itt a telefon-szám. Kérdezd meg, hogy mikorra várják vissza a Thinker-kiállítás anyagát.
— Szívesen, Doug, de miért nem te hívod? Hiszen rádiótelefonod van.
— Komoly okom van rá, Ad. Higgy nekem, és tedd, amire kértelek. Addig én a kocsiban leszek, jó? Ideadnád a kulcsot?
Tessék, a nagy parancsnok. Átnyújtottam a kocsikulcsot, és mentem a telefonhoz.
Férfihang szólt a kagylóba. Mint kiderült, Carol Hyde unokaöccsével beszéltem, aki egy házban lakott vele.
— Carol néni három napja elment hazulról, és azóta sem láttuk — mondta. — Eltűnt. Kénytelenek voltunk jelenteni a rendőrségen, de egyelőre semmi hír róla.
Doug gondolataiba mélyedve ült a kávébarna Ford Taurusban. Mikor beszámoltam Miss Carol Hyde eltűnéséről, némán bólintott, mintha éppenséggel ezt várta volna.
— Tegnap — mondta aztán merengve — valaki újból megpróbálta megölni Marvynt. De megzavarták. Sikerült elmenekülnie.
— Ki volt az?
— Nincs személyleírás.
— Honnan veszed?
— Használtam a rádiótelefont.
Többet nem lehetett kiszedni belőle.
Egy kicsit már be kellett néznem az egyetemre. A dékáni hivatalban melegen üdvözült Linda Meyer, a népszerű titkárnő.
— Már aggódtam érted, Addy.
— Talán nem is ok nélkül.
— Tudom, Marvyn Dolanót lelőtték a geológiai tanszéken. Nem sokkal azelőtt vidáman beszélgettem vele.
— Voltam a kórházban. Úgy látszik, túléli.
— Egyszer engem is majdnem megöltek, a Kulturális Intézet katasztrófájánál, tudod? — fecsegett a közkedvelt, kedves asszonyka. — Csak azon múlt, hogy a férjem beteg volt, és később mentem be dolgozni. Még egy másik munkatárs is megúszta, aki szabadságon volt. A többieket halomra gyilkolták.
Emlékeztem a bűnügyre. Bérfizetés napján késekkel lemészárolták az összes jelenlevőt, valami öt embert, a holttestekre benzint öntöttek és meggyújtották. Néhány ezer dollárért. A gengszterek elmenekültek.
— Linda, segítenél összeállítani az órarendemet?
— Csinálok egy tervezetet, ha akarod. Ismerlek már, mint a rossz pénzt. Holnap bejöhetsz érte.
— Köszönöm.
Az egyetemről hazafelé azon kaptam magam, hogy az átélt veszélyes kalandok nem zavarnak. A szokatlan öröm még mindig tartott bennem. Amit izgalommal vártam, az az este volt, amikor Jane elvisz a közösségbe, ahol Istennel találkozott.
Ahogy ballagtam a gyalogos forgalomban, valaki egyszercsak elkapta a karomat, és nagyot rántott rajtam, szinte lependerített a járdáról. Mögöttem csörömpölve tört szét egy kirakatüveg.
— Fedezékbe, uram! — kiáltotta a fekete Fisher őrmester. — Önre lőttek!
Pisztolyából viszonozta a tüzet. Nagy tumultus támadt. Fisher kézirádión utasításokat adott.
— Elkapjuk a gazembert — mondta, és szélesen vigyorgott. Rendőrautók kezdtek szirénázni köröskörül. Ennyire lesben álltak?
A növekvő tömegből Gladys jött elő.
— Mi történt, Adrian?
— Valaki rám lőtt az utcán.
— Te roppant érdekes ember vagy.
Ezt bizonyos éllel mondta. De nem volt időm vele csevegni, mert Fisher őrmester betuszkolt egy autóba, és McLane-hez vittek.
— Már kezdtem hízelegni magamnak azzal, hogy nem is akarnak meggyilkolni — mondtam a hadnagynak.
— Tegnap még nem is akarták — szívta a cigarettáját McLane nyugodtan. — Én kifejezetten azért küldtem ön után Fisher őrmestert a Miss Bernienek szóló üzenettel, hogy megggyőződjünk, életben van-e még ön. Életben volt, és ez azt bizonyította, hogy gyilkos barátaink nem tartották önt veszélyesnek ... akkor. Valaminek történnie kellett közben, ami miatt megváltoztatták ezt a nézetüket. Mondja, Mr Garstone, megtudott valamit?
— Igen, két dolgot. Hogy ismeretlen tettes újból gyilkosságot kísérelt meg Marvyn ellen, és hogy Miss Carol Hyde három napja eltűnt Mandighanben. Melyik miatt akartak megölni?
— Egyéb új információi nincsenek?
— Nincsenek.
— Ebben a két dologban a rendőrség is vizsgálatot folytatott, és a gang tisztában van ezzel. Lehetetlen, hogy ezek miatt akarták volna eltenni láb alól. Gondolkozzék, nem tudott meg valami mást?
Gondolkoztam, de nem jutott eszembe semmi.
— Mr Garstone, ha akarja, nálunk töltheti az éjszakát. Itt biztonságban volna. Holnapra talán elfogjuk a merénylőt.
— A húgomat nem hagyhatom magára. Mi lesz, ha a gyilkos őt találja otthon helyettem?
— Értem, Mr Garstone. Továbbra is rendőri védelmet biztosítunk az ön számára. De kérem, saját érdekében legyen nagyon-nagyon óvatos.
Érdekes: most nem féltem. Még mindig bennem volt az a különös öröm.
Dougot otthon találtam, és elmondtam neki mindent. Barátom nagyon komoly volt.
— Most, hogy a rendőrség kihallgatott, remélhetően már nem akarnak meggyilkolni téged — magyarázta. — Föltételezik, hogy a hekusok is tudják, amit te tudsz.
— De ha esetleg McLane az ő emberük? Azt mondtad, számolsz az eshetőséggel.
— Minden eshetőséggel számolok, amíg nincsenek adataim, amelyek kizárják — felelt Doug. — Az általad említett lehetőség, hála Istennek, most már végleg és teljesen ki van zárva. Nyugodt szívvel állítom ezt, mert alaposan utána jártam. A hadnagy megérdemli bizalmunkat.
Csöngettek. McLane lépett a lakásba.
— Sajnálom, Mr Atkinson, de letartóztatási parancsom van ön ellen, Mr Adrian Garstone ellen elkövetett gyilkossági kísérlet alapos gyanúja miatt. Kérem, jöjjön haladéktalanul velem.
Douglas egy pillanatig dermedten állt, aztán váratlanul fölnevetett. Hirtelen hatalmas lökéssel félretaszította McLane hadnagyot, és kirohant a folyosóra. A hadnagy utána. Semmit sem értettem az egészből. Ha valamiben, abban biztos voltam, hogy Doug nem akart meggyilkolni engem. Ha ez lett volna a célja, ezer kedvezőbb alkalmat találhatott volna erre, mint azt, hogy a nyílt utcán, fényes nappal lövöldözzön rám. De egyébként is, hosszú évek óta ismertem ezt a talpig becsületes fiút.
A hadnagy visszajött.
— Elszalasztottam — mondta szomorúan.
— Hadnagy, ez képtelenség. Doug nem akarhatott megölni engem.
— Később mindent megmagyarázok — mondta a rendőrtiszt. Kék szeme fénytelen volt.
— Úgyse hiszem el.
— Nem szükséges elhinnie, Mr Garstone. Most azonban kénytelen leszek lezárni Mr Atkinson lakását, mert könnyelműen nyitva hagyta. A kulcsot vigye magával, kérem.
— Nem tartanak házkutatást?
— Egyelőre nem. Jól tudom, hogy Mr Atkinson nem tartja a lakásán a dokumentumokat.
— Hanem hol?
— Arról, fájdalom, sejtelmem sincs. Nagyon sajnálom a barátját, Mr Garstone.
— Csak valami félreértésről lehet szó, hadnagy.
McLane sóhajtott.
— Talán az ön részéről. Mi pontosan tisztában vagyunk a helyzettel.
Amit Jane „közösség”-ként emlegetett, egy emeleti lakásban jött össze. Volt ott egy férfi papi gallérban, bizonyos Rick Gordon atya. Továbbá vagy húsz férfi és nő, többnyire fiatalok, köztük feketék és latin-amerikaiak is.
Egyszercsak valaki hozzám lépett, és melegen átölelt.
— Örülök, hogy itt vagy, Adrian.
Fekete arc, széles mosollyal. Hiszen ez Fisher őrmester, a hűséges testőr, aki ma délelőtt félrerántott a nekem szánt golyó elől. Akiről egy darabig azt hittem, hogy ő akar meggyilkolni.
— Jé, Addy, te ismered Dont? — kérdezte Jane.
— Ez a te Don barátod? Donald Fischer őrmester a bűnügyi rendőrségtől?
— Igen — mondta Donald. — Régen ismerem Jane-t. A múltkor összefutottam vele, és sikerült fölcsalnom ide. Azóta békességet talált Jézusnál.
— Nahát, Don — mondtam. — És én még azt gondoltam, hogy te meg akarsz ölni engem.
— Sejtettem, amikor ajtót nyitottál — mosolygott a fekete. — Nagyon gyanakvóan néztél rám.
— És mondd, nem te voltál, aki követett az utcán egy este, amikor Gladyst akartam meglátogatni? Annyira megrémültem, hogy hazáig futottam.
— Én voltam — nevetett Don. — Már akkor is rám volt bízva, hogy testőrként járjak a nyomodban.
— Most is testőrként vagy itt?
— Nem. Mint magánember. Illetve, mint a közösség egyik felelőse. De légy nyugodt, McLane ma este is őriztet valakivel. Csak hát időnként azért váltjuk egymást.
— McLane le akarta tartóztatni a barátomat, Douglast.
— Erről nem tudok.
— Azzal vádolja, hogy ő lőtt rám. De hát ez tiszta képtelenség.
Don széles mosolya átmenetileg alábbhagyott.
— Néha képtelen hipotéziseken át vezet az út az igazsághoz, Adrian. Reméljük, rövidesen tisztázódik minden.
A közösség énekelt, és hangos zsongással imádkozott. Rick atya a Bibliát magyarázta. Aztán előálltak néhányan, hogy sorra tanúságot tegyenek arról, amit Isten cselekedett az életükben.
— Adrian, nem akarod elmondani az élményedet? — kérdezte Jane.
Dadogva elmagyaráztam, hogy nem hittem egy közeli Istenben, de húgom imádkozott értem, és múlt éjszaka rámtört és elborított Isten öröme. Tapsoltak és hálát adtak az Úrnak. Azt éreztem, hogy elfogadnak. Mintha mindig hozzájuk tartoztam volna.
— Akarod-e — kérdezte Don — , hogy Jézus kezébe vegye az életedet?
Vallási hóbort... Szekta... Rajongás... De még mindig ott volt bennem az a különös öröm.
— Akarom — válaszoltam.
— Ellene mondasz-e a sátánnak, minden cselekedetének és minden csábításának?
Agyam lázasan pörgött. Mibe keveredtem? Közben szívemet perzselte a titokzatos láng.
— Ellene mondok.
— Elfogadod-e Jézus Krisztust egyedüli Megváltódnak és életed egyedüli Urának?
— Elfogadom.
— Akarod-e, hogy kiáradjon rád a Szentlélek?
Mibe másztam bele? Újabb tigrisketrec? De nem lehetett már visszakozni.
— Igen. Akarom.
— Akkor térdelj le ide, és kérd a Szentlelket Jézustól!
Ide a szőnyegre, ennyi ember előtt? Hanem már visszavonhatatlanul benne voltam, és a mélységes öröm folyton csak növekedett bennem, mint a tengeren a dagály. Amikor letérdeltem, Jane mellém térdelt, és megfogta a kezemet. Fojtottan nyögtem ki a szavakat.
— Jézus, meg akarlak ismerni téged. Hozzád akarok tartozni. Kérlek, áraszd ki rám a Szentlelket.
Lelkes „Amen” kiáltások válaszoltak imámra, aztán Don és többiek körém sereglettek, és fejemre, vállamra tették a kezüket. Kérték Jézust, hogy vegye birtokába az életemet, szabadítson meg a sátán hatalmától, és töltsön be Szentlelkével.
Mi ez? Áradó folyó, felhőszakadás, zuhatag! Az öröm új hulláma öntött el. Sokkal erősebb volt, mint előző éjjel. Ekkora boldogságot még soha nem éreztem életemben. Bizonyos voltam benne, hogy Isten jelen van, és szeret engem. Nem, ez nem elképzeléseim névtelen Istene volt. Itt volt közel, égetett édes lángjával, átjárt lényének hihetetlen gyönyörűségével, egész valómat megragadta. Bizsergett a testem, mintha elektromos áram menne át rajtam. Imádkozni próbáltam, kifejezni a kifejezhetetlen szeretetet. Nem tudom, mit dadogtam; valami olyat, amit magam sem értettem. Boldog voltam. Amikor a többiekre néztem, nevettem, és ők velem nevettek.
Mihelyt az összejövetel véget ért, Rick Gordon atya odajött hozzám.
— Látogass meg, Adrian, ha ráérsz. Itt a névjegyem.
A névjegyből kiderült, hogy római katolikus pap. Eddig csak protestáns lelkészekkel akadt dolgom, velük se túlságosan sokszor.
Hazafelé Jane vezetett, mert én csak nevetni és imádkozni tudtam. De otthon a telefonon villogott az üzenetjelző. Amikor elkezdtük lejátszani, elkomolyodtunk, bár a belső öröm még akkor se hagyott el egészen.
A szalagról Douglas hangja jött a szobába, furcsán, fojtottan, kínlódva.
— Adrian — beszélt barátom — , ne haragudj McLane hadnagyra, amiért le akart tartóztatni engem. Megpróbált megóvni a gyilkos golyótól. Nem sikerült neki. Én meg akartam szerezni a döntő bizonyítékot a Matt-gyilkosság ügyében, és megkaptam a golyót. Rövidesen meghalok, azt hiszem. A többi dokumentum a kocsid csomagtartójában van. Akkor tettem oda, amikor Mandighanbe telefonáltál. Jane, szeretlek. Azt hiszem, van Isten, mert most közel érzem magamhoz. A hely, ahol meg kell halnom, a Ge...
Itt megszakadt az üzenet. Több nem fért a szalagra, és újabb üzenet nem érkezett. Nem tudtuk meg, hol fekszik Doug halálos sebében.
Telefonáltam a rendőrségre.
— Soron kívül értesítem McLane hadnagyot — mondta az ügyeletes.
Jane arcán könnyek csorogtak.
— Istenem, öleld magadhoz Dougot — imádkoztam.
Jane letérdelt a nappaliban, kócos fejét lehajtotta, és mély imába merült.
Idő telt el, amíg eszembe jutott: a dokumentumok a kocsi csomagtartójában vannak. Lementem értük. Egy leragasztott borítékot találtam.
Fönt remegő kézzel kibontottam. Az első, ami kezembe akadt, egy levél volt. Elszoruló torokkal kezdtem olvasni. A levélben ez állott:
Kedves Adrian!
Ide mellékelem mindazokat a dokumentumokat, amelyek nyomozásom során kezembe kerültek. Ha én nem élném túl a nyomozást, te el fogod juttatni ezeket a rendőrséghez.
Az utóbbi időben nem tártam föl előtted mindazt, amit megtudtam, mert nem akartam, hogy áldozatául ess azoknak a lelkiismeretlen bűnözőknek, akiknek a lelkén a Marvyn elleni merénylet és — meggyőződésem szerint — Matt meggyilkolása is szárad. Utóbbira még nincs bizonyíték a kezemben, de meg fogom szerezni, ha addig élek is.
Mindenekelőtt tudnod kell, hogy Carol Hylandet megölték. Ugyanolyan pisztollyal lőtték fejbe, mint Marvynt, de jobban céloztak. Holttestét a rendőrség már akkor megtalálta, amikor visszamentem a kocsimért a mandighani szervizbe. McLane kérésére a halálesetet eddig nem hozták nyilvánosságra, hogy a gyilkos bátrabban mozogjon, és lehetőleg elárulja magát.
Miss Hylandnak azért kellett meghalnia, mert ő pontosan tudta, hogy Charles Thinker sohasem festett Gozuga című képet. A Gozuga című képet Gladys Bernie festette. Valamiképpen fölhasználták Matt meggyilkolásához, bár még nem tudom, hogyan. A képet Ernest Todbye helyeztette el egy napra a Thinker-kiállításon, nagy összegekkel megvesztegetve a teremőröket, hogy hallgassanak róla. Dokumentumaim között megtalálod az egyik, általam vallomásra bírt teremőr aláírt nyilatkozatát, amely bizonyítja, hogy a Gozugát Todbye állíttatta föl ott, és ő távolíttatta el. Ugyanakkor kitalálta azt a mesét, hogy Carol Hyland letagadta a képet a Thinker-hagyatékból. Meggyőződésem szerint ő tette el láb alól az öreg hölgyet, mivel a mese elfogadásán saját biztonsága vagy leleplezése múlott.
McLane hadnagy sohasem hazudott nekünk. Amikor azt mondta, hogy a kiállítás rendezője nem tud a Gozuga című képről, jóhiszeműen beszélt, mert Todbye-tól így hallotta. Később ő is megállapította, hogy Todbye hazudik, mint a vízfolyás. Minden erejét megfeszítette, hogy bizonyítékokat találjon ellene. A hadnagy jellemének tisztaságáról akkor győződtem meg, amikor visszautasított egy nagy összegű megvesztegetési kísérletet, amivel Gladyson keresztül próbálkozott Todbye. Kicsit hallgatóztam akkor Gladys műtermének ajtaján, ami nem úriemberhez illő dolog, de megérte. Attól fogva együttműködünk McLane-nel. Ő se táplál már gyanút se irántam, se teirántad. Veled és Jane-nel szemben már akkor kezdett eloszlani a gyanúja, amikor olyan őszintén meglepődtetek azon, hogy a Gozuga című képről nem tudnak a kiállításon. Bennem pedig azóta bízik, amikor fegyvert adtam neked Mandighanben. Illegális cselekedet volt, de ő összeköttetései segítségével legalizálta. Jelenleg mindkettőnket őriztet, hogy úgy ne járjunk, mint Marvyn.
Marvyn barátunk a merénylet előtt összefutott a geológiai tanszéken Linda Meyerrel, a bölcsészkar dékáni hivatalának titkárnőjével. Linda elmesélte neki azt a bestiális gyilkosságot, amely három évvel ezelőtt a Kulturális Intézetben történt. Késszúrásokkal végeztek a munkatársakkal, csak Linda úszta meg, és még egy másik munkatárs; ők távol voltak. A holttestekre benzint öntöttek és meggyújtották. A kifizetésre szánt bért elrabolták, ezért mindenki azt hitte, egyszerű rablógyilkosságról van szó. Valójában a Metafizikai Festőiskola megalapozására szánt pénzalap megteremtése történt. Az a bizonyos másik munkatárs, aki „megúszta” a gyilkosságot, Ernest Todbye volt. Kollégáival, akik között igen tehetős emberek voltak, összeadott egy jelentős összeget, amelyből kulturális alapítványt kellett volna létrehozni. A pénz nála volt. Mielőtt az alapítvány hivatalos létesítésére vagy akár nyugták aláírására sor került volna, Todbye két bérkéselővel lemészároltatta az adakozókat, és a pénzt megtartotta saját eszelős intézménye számára. Metafizikai Iskola — mindenféle Thinkerek, akik mindenféle Gozugákat festenek, ha érted, mire gondolok. És keleti filozófiát, spiritizmust, ufológiát és hasonló misztikumokat fejtegetnek hozzá. Én megszereztem néhány iratot a Kulturális Intézetből, amelyek bizonyítják, hogy a meggyilkolt munkatársak Todbye-jal alapítványt szándékoztak létrehozni, és Todbye feladata lett volna az induló tőke elhelyezése egy bankszámlán. Linda erről nem tudott, de amikor meglátta a folyosón Todbye-t — aki nyilván utánunk kémkedett — , elmondta Marvynnak, hogy éppen ez az ember volt a másik életben maradt munkatárs. Marvyn a maga fürge agyával valószínűleg föltett néhány kérdést, amiből a hallgatózó Todbye számára kiviláglott, hogy Marvyn gyanúsnak találja az ő szerepét, és fönnáll a lehetőség, hogy tovább kutat. Ezt nem engedhette meg, mert tudta, hogy bizonyítékok vannak ellene. Megvárta tehát, amíg Linda eltávozik, és a hátad mögül lelőtte Marvynt. A borítékban megtalálod a Kulturális Intézet iratait, valamint három munkatárs tanúságát a geológiai tanszékről, akik látták Todbye-t sietősen távozni a merénylet után. A rendőrségi kihallgatásokból ez nem derült ki, mert csak azokat kérdezték ki kellő alapossággal, akik azon az emeleten vagy lejjebb tartózkodtak. Todbye azonban fölfelé menekült, és valószínűleg a padláson keresztül ment át a szomszéd egyetemi épület padlására. A tűzfal fölnyúlik a tetőtérbe, és van rajta egy átjáró.
Todbye ezután téged is fölkeresett, készen arra, hogy megöljön, ha birtokában vagy valamilyen információnak, ami az ő leleplezéséhez vezethet. A címedet természetesen Gladystől szerezte meg. Veled beszélgetve azonban azt látta, hogy te nem is tudsz semmit az én nyomozási lépéseimről, így beadta neked a Carol Hyland állítólagos hazugságáról szóló mesét, és életben hagyott. A magam részéről azzal altattam el a gyanúját, hogy végül látszatra én is bevettem a sztoriját, és érdeklődést mutattam a Metafizikai Festőiskola után. Marvynt azonban mindenáron ki akarta iktatni. Ismerte a kórházat, mert egyszer őt is operálták benne, és oda járt kontrollra. Az őrszolgálat ellenére valahogy sikerült egyszer föllopóznia Marvyn szobájába. Mielőtt megölhette volna, bejött egy ápolónő, de Todbye a háta mögött kiugrott az ajtón, úgyhogy az nem tudott személyleírást adni a betolakodóról. Amikor keresték, egy hátsó lépcsőn, amelyet ismert, lejjebb ment egy emelettel, és odaült a Röntgenre várakozók közé. Ellenőriztem: aznap Röntgen-lelet készült róla, de egyetlen osztály sincs, ahonnan a vizsgálatra beutalták volna. Úgy látszik, arra hivatkozott, hogy elhagyta a papírt, és megcsinálták a vizsgálatot, mert már ismerték személyesen. Így rekonstruáltam második gyilkossági kísérletét Marvyn ellen. Néhány papír ezzel kapcsolatban is van a borítékban.
Azért nem adtam át ezeket az adatokat McLane-nek, mert ezek elégtelenek ahhoz, hogy fényt derítsenek Matt halálára, márpedig én azt is tisztázni akarom. Ha Todbye-t most letartóztatják, sohasem jutunk bizonyítékhoz Matt ügyében. Gladysnek udvarolt, azt tudod, és ez a lány játszott vele. A Gozuga az ő festménye. Találsz a borítékban egy levelet, amelyben egy festőtársa gratulál neki a képhez; ezt a fiókjából emeltem el, mialatt McLane a kérdéseivel bosszantotta. Csentem egy másik, „Kutyuskám” megszólítású levelet is, amely világosan mutatja Todbye szerelmi viszonyát Gladysszel. Ezek ketten együttműködtek Matt elpusztításában. Még mindig nem tudom, mit jelentett Matt levelében az a mondat: „A szörnyeteg hatalmában vagyok.” De kezdem hinni azt az állítást, amit a hazug Todbye Miss Hylandnek tulajdonított: a képnek romlást okozó sugárzása van. Gladys és Todbye valamiképpen fölhasználták a festményt Matt ellen.
Ha olyasmi történik velem, ami miatt nem folytathatom a nyomozást, add át ezt a csomagot McLane hadnagynak.
Isten veled!
Doug Atkinson
Fölnéztem a levélből, azzal az érzéssel, hogy egy hegyet tartok a vállamon. Fölidéződött bennem a jelenet, amikor a nyakkendős, kifogástalan modorú Ernest Todbye előtt ültem, várva, hogy mikor fakad sírva szertelen túlérzékenységében. Egyszóval akkor az érzelmes férfiú nem a zsebkendőjét kereste a zsebében, hanem a revolverét, és azt fontolgatta, lelőjön-e ott helyben, vagy mégis életben hagyjon. Sohase voltam olyan közel a halálhoz. És a lövés az utcán ... azután történt, hogy csevegtem Linda Meyerrel, éspedig pontosan a Kulturális Intézetben végbement bűncselekményről, sőt megtudtam azt is, hogy Marvyn éppen Lindával beszélgetett a merénylet előtt.
Jane még mindig térdelt és imádkozott. Bennem valahol, mindennek ellenére, most is ott volt Isten öröme. De közben fájdalmasan tisztában voltam azzal, hogy Doug barátom talán már bele is halt súlyos sebébe, és nem tudom, merre keressem. Ugyanakkor egy halovány kérdés motoszkált bennem: nem én leszek a következő?
Hamar megkaptam a választ. Az előszobaajtó reccsent és fölpattant — nem zártam be, vagy fölfeszítették? Máris nyílt a nappali ajtaja, és Ernest Todbye, a fínom lelkületű művészettörténész jelent meg, pisztollyal a kezében.
— Föl a kezekkel, uram és hölgyem — mondta Todbye.
Újból az értetlen csodálkozás hasított belém, mialatt a kezemet habozva fölemeltem: Van ilyen? Lehetséges ez egyáltalán? Nem csupán a filmekben történik meg?
— A barátjuk megkapta a magáét — közölte az érzékeny lelkű művészettörténész. — Magát az utcán elhibáztam, Garstone, de ilyen közelről nem fogom elhibázni. A testőrét elég nehéz volt kijátszani, de mint látja, sikerült.
— A húgomat ne bántsa! — szakadt ki belőlem.
Jane még mindig térdelt, és úgy emelte föl a kezét, hogy az inkább az imádság mozdulata volt, mint a megadásé. Sokan imádkoztak így a közösségben, fölemelt két karjukat maguk elé tartva.
Todbye kísértetiesen nevetett.
— Én egy felsőbbrendű világot képviselek — jelentette ki. — Maguk nem állhatnak az útjába. Atkinson dokumentumai maguknál vannak. Azzal is számolnom kell, hogy ismerik a tartalmukat. Meg kell halniuk. A metafizikai összefüggések összeroppantanak mindenkit, aki szembeszegül a magasabb erőkkel. Így járt a geológus barátjuk is, aki azt képzelte, hogy... Auuuuú!
Lövés csattant. Todbye kezéből kiesett a pisztoly.
Az ajtóban McLane hadnagy állt, és revolverét újabb lövésre készen szegezte a felsőbbrendű erők képviselőjére.
— Ernest Todbye, többszörös gyilkosságra való felbújtás és gyilkossági kísérlet alapos gyanújával letartóztatom.
Bejött egy másik civilruhás rendőr, és megbilincselte a Metafizikai Festőiskola vérző kezű alapítóját.
Todbye-t elvitték. Jane a most is nyugodt McLane-ra emelte könnyektől ázott arcát.
— Douglast megölték — mondta.
— Talán még életben van — vetettem közbe. — Hallgassa meg a telefonüzenetet, hadnagy.
Jane szótlanul rázta a fejét. Láttam, hogy sajátos megérzése a halál beálltáról tanúskodik. Nem tudtam elfogadni, közben mégis tisztában voltam vele, hogy neki van igaza. De Douglas haldokolva Isten jelenlétét érezte, és én csak imádkozni tudtam, mialatt a hadnagy a rögzítőt figyelte.
— Sajnálom — mondta keserűséggel a hangjában, ám még most is nyugodtan. — Ezt akartam megakadályozni Mr Atkinson letartóztatásával, csakhogy ő nem fogadta el a felajánlott segítséget. Vajon honnan jött az üzenet? Az utolsó mondat megszakad. „A hely, ahol meg kell halnom, a Ge...” Nem sejtik, hol lehet?
Elővettem az utcajegyzéket. Vagy negyven „Ge” kezdetű utcanév van Bridlestownban. És lehet intézmény neve is.
— General Grant Square — szólalt meg ekkor Jane csöndesen.
— Ahol Gladys lakik? Honnan tudod?
— Egy hang szólalt meg bennem, és ezt mondta.
— Ellenőrzöm — jelentette ki a hadnagy, és a telefonhoz sietett. Utasításokat adott. Aztán ismét hozzám fordult.
— A dokumentumok, amelyeket Mr Atkinson említ üzenetében, önnél vannak?
Átadtam neki a borítékot. Jane újból letérdelt és imádkozott. Szokatlan volt ez a viselkedés a rendőrtiszt jelenlétében, ő vetett is húgomra egy csodálkozó pillantást, de Jane nem zavartatta magát. Folytak a könnyei, és halkan, hallhatóan Jézushoz beszélt.
Zaklatott és meggyötört voltam, és mégis — bensőmben még mindig ott volt az a titokzatos öröm.
— Foglaljon helyet, hadnagy. Jane hadd imádkozzék.
— Talán a legokosabb, amit ebben a helyzetben csinálhat — mondta a kékszemű óriás, és leült, kezében a borítékkal. — Látja, Mr Garstone, most már minden bizonnyal föl lehet fedni a kártyákat. Kezdetben hivatalból kénytelen voltam gyanakodni önökre. Egy emberem ... hm ... történetesen hallotta a beszélgetésüket a rendőrségi várószobában az első kihallgatás alkalmából, és különös volt, hogy odakint ismételten szóbahozták a Gozuga nevű szörnyeteget, a vallomásban viszont egyikük se beszélt róla. Még különösebbé tette a dolgot a szememben, hogy mind Todbye, mind a teremőrök letagadták a kép létezését, és én, ha nem is sokáig, egy darabig hittem nekik. Hanem a gyakorlott nyomozó hamar fölismeri a jóhiszeműséget, és önök a jóhiszeműség minden ismérvét fölmutatták. Mr Atkinson tiszta szívvel vetette magát a gyilkosok nyomába, de sajnos, én is gyanús voltam az ő szemében, ezért túl sokáig magánál tartotta a dokumentumokat. Amikor a tettesek fölfedezték, hogy bizonyítékokkal rendelkezik — nem volt nehéz, mert mint később rájöttem, néhány papírt könnyelműen elemelt Miss Bernie fiókjából, mialatt én beszélgettem a hölggyel — , elhatározták, hogy elteszik láb alól. Tartottam tőle, hogy ha komolyan próbálkoznak, a rendőri védelem ellenére sikerülni fog. Ezért már tegnap szerettem volna letartóz-tatni a barátját, hogy megvédhessem. Valaki újabb merényletet kísérelt meg Mr Dolano ellen a kórházban, és én úgy akartam tenni, mintha Mr Atkinsont gyanú-sítanám. Sajnos, ez nem volt lehetséges, mert világos alibije volt: éppen önöknél tartózkodott. Emlékszik késő esti telefonomra, amikor megkérdez-tem, hogy hány órakor távozott? Nyilvánvaló alibit tudott volna igazolni, ezért ilyen alapon nem fogathattam el. Az ön elleni merénylet az utcán újabb lehetőséget kínált, és ekkor meg is kaptam a letartóztatási parancsot, de barátja kisiklott a kezemből. Makacs volt. Nyomozni akart. Pedig én az igazi tettes letartóztatása után sértetlenül szabad lábra helyeztem volna. Már nem tartott volna sokáig.
Kopogtak. Egy rendőr jött be. McLane kiment vele a folyosóra.
Jane még mindig térdelt és imádkozott. Szeme hunyva volt, és arcán megállás nélkül gördültek végig a könnyek.
Újabb kopogás. A hadnagy visszatért. Arckifejezéséből tudtam, mit akar mondani, még mielőtt megszólalt volna.
— Sajnálom, barátaim. Szomorú hírt kell közölnöm. Mr Atkinsont holtan találták a General Grant Square parkos részében. Két lövés érte a mellkasán, az egyik főeret sértett meg.
Sokáig Jane zokogása hallatszott, és semmi más. Mc Lane lassan folytatta.
— Barátjuk mellett ott volt a rádiótelefonja. Azon jött utolsó üzenete önökhöz. Ha megengedik, elviszem a szalagot, mert fontos bizonyíték.
Hozzálátott, hogy szétszedje a rögzítőnket.
— Hadnagy — fordult feléje könnyes arcával Jane — , visszakapjuk? Douglas nagyon közel állt hozzám.
— Okvetlenül visszakapják, Miss Garstone. De addig is csinálunk egy másolatot önöknek. Megígérem.
Hogy fölmelegedett ez a hideg, kékszemű kolosszus! Hogy fölmelegedett minden! Fájt Douglas halála, de még mindig éreztem szívemben Isten közelségét és szeretetét.
— Ma éjszaka még rendőri védelem alatt lesznek — közölte McLane. — De azt hiszem, nem lesz rá sokáig szükség. Holnap újból keresni fogom önöket.
Azzal elköszönt.
Jane fürdött a könnyekben. Sohasem hittem, hogy valaki ennyit tudjon sírni. Az volt az érzésem, hogy egy csekély kis szigeten vagyok, amely épp hogy kiemelkedik a Könnyek Tavából.
Megfogtam a húgom kezét.
— Jane, Isten megmutatta magát Dougnak, ugyanazon az estén, amikor engem is magához emelt.
— Tudom — mondta Jane. Mosolygott, megszorította a kezemet, aztán tovább sírt. Sírt, sírt, sírt, nem tudta abbahagyni. A Könnyek Tava áradt az éjszakában, és az egész univerzumot beborította.
Másnap reggel Don Fisher telefonált.
— Fölugorhatok hozzátok? Végeztem a szolgálatommal.
— Minket strázsáltál?
— Nem, rátok más vigyázott. A többit élőszóban.
A fekete fiatalember melegen megölelt mindkettőnket, és bibliai idézetekkel vigasztalt. Új élmény volt ahhoz a különös valósághoz tartozni, amit nemrég még szektás őrületnek tartottam: a hívők testvériségéhez.
— Van néhány hírem is — mondta Don. — Ma reggeltől nem vagytok rendőri védelem alatt. Nincs rá szükség többé.
— Todbye-t elfogták, tudom — mondtam. — De lehettek bűntársai, nem?
— Voltak bűntársai — jelentette ki a fekete őrmester. — Az éjszaka hét letartóztatás történt. Az elfogottak között van Gladys Bernie is. Én kora reggel tanúként kihallgattam Mrs Linda Meyert. Vallomásából merített részletek alapján bizonyos, hogy a Kulturális Intézetben elkövetett brutális ötös gyilkosság tetteseit a letartóztatottak között kell keresni. A többiek alapos gyanú szerint bűnrészesek további négy személy meggyilkolásában, akiket Todbye azért tett el láb alól, mert gyanút fogtak, hogy a Metafizikai Festőiskola megalapításához nem tiszta úton szerezte meg a tőkét, vagy valamilyen más, őt kompromittáló adat birtokába jutottak. Az áldozatok közé tartozik Miss Carol Hyde is.
— És Matt Cunning?
— Ő lenne az ötödik, de nincs bizonyíték arra, hogy valóban erőszakos halállal halt meg. Ám nagyon könnyen lehet, hogy mégis így van. Ő érdeklődött a festészet iránt, járt a Metafizikai Festőiskola kiállításán, ott ismerkedett meg Gladys Bernie-vel. Gladys észrevette, hogy az alapító Todbye neve ismerős Matt Cunning előtt. Cunning valahogy emlékezett rá, hogy Todbye volt a Kulturális Intézetnek a mészárlás után életben maradt munkatársa. És utána nézett Todbye tevékenységének az irattárban. Talán nem is gyanakvásból, pusztán érdeklődésből. Valószínűleg ez lett a veszte. A Metafizikai Festőiskola alapítója nagyon lelkiismeretes volt a nyomok eltüntetésében.
— Vajon hogyan ölték meg Mattet?
— Ez az, amiről semmit nem tudunk. Csak annyit lehet bizonyítani, hogy a folyóba fulladt, semmi többet.
— Szegény Douglas ezt akarta kinyomozni.
Don sóhajtott.
— Isten nyugtassa — mondta halkan. Ám ez a kicsit banális mondat az ő szájából eleven, reális óhajnak hatott.
— A Gozuga-vonal megfejtetlen maradt — tünődtem. — Matt az írta, hogy a szörnyeteg fogságában van...
— Talán Todbye-ra gondolt — vetette föl Don.
— Te nem láttad Gozugát. Mi láttuk. Matt is látta. Szörnyetegen nem érthetett mást.
— De egy festett kép nem rabol embert.
— Don, én két alkalommal láttam Gozugát élőben. Egyszer a General Grant Square 16 kapujában. Egyszer pedig itt, a nappaliban.
Jane lassan odajött hozzám, arcán némi bűntudattal és némi gyerekes kárörömmel.
— Hadd valljam be végre, Addy... Annak én vagyok az oka.
— Minek?
— Hogy Gozugát láttad. Meg annak is, amikor este visszafodultál az úton, és nem mentél föl Gladyshez.
— Hogy-hogy te vagy az oka? Rémeket idéztél rám?
— Nem, nem. Imádkoztam.
— Nem értem. Ha te imádkozol, attól én Gozugát látok?
— Megmagyarázom, Ad. Ne haragudj rám. Gladysban volt valami ... valami gozugás. Mindig érez-tem. Nem akartam, hogy paráználkodj, és főképpen nem akartam, hogy ővele paráználkodj. Veled hiába vitatkoztam volna. Egyszerűen Jézushoz fordultam, és kértem, mutassa meg neked Gladys igazi arcát.
— Gladys igazi arca ... Gozuga?
— Nem egészen. Gladys Gozuga befolyása alatt áll. Imádkoztam, hogy Isten tárja föl előtted ezt, és ne engedje, hogy Gladys karjaiban köss ki. Nem engedte. Kétszer Gozuga látomásával riasztott vissza, egyszer pedig félelmet bocsátott rád, amitől visszafordultál és hazarohantál.
— Nem sejtettem, hogy tudomásod van erről. Azt hittem, alszol.
— Nem aludtam. Csak eloltottam a villanyt. Az Úr előtt térdeltem, és imádkoztam érted. Hallottam, amikor hazajöttél.
— De hát ki ez a Gozuga, akit Isten a te imádra megmutatott nekem Gladys ajtajában?
Borzas húgocskám halkan, lehajtott fejjel válaszolt.
— Démon.
Donra néztem, mit szól ehhez az újabb fantasztikumhoz. A fekete detektív komoly arccal bólintott.
Doug anyja kanadai francia, aki katolikusnak kereszteltette fiát. Először voltam katolikus temetésen. Jane már nem sírt. Gyöngéden ölelte át a gyászoló szülőket, és erős meggyőződéssel beszélt nekik Isten irgalmáról.
Én már háromszor is jártam Rick atyánál. Többek között föltettem neki a kérdést, csakugyan léteznek-e démonok, ahogy Jane állítja. Igenlően válaszolt. De nemcsak erről beszélgettünk. Kezdtem az életet új perspektívában látni. Jézus föltámadása a döntő tény. A halál nem végső szó. Amikor Matt meghalt, egy Matt nélküli világhoz próbáltam hozzászokni, de Doug halálát már egészen máshogy dolgoztam föl. Jelen életünk arra irányul, hogy Isten teljességébe torkolljék, mint folyam a tengerbe. Doug előbb érte el a torkolatot, ennyi az egész. És, bár makacsul hit nélkül akart élni, nem veszett el, hiszen Isten meglátogatta az utolsó percekben.
A közösségben, ahova hetente kétszer jártunk Jane-nel, voltak episzkopálisok, presbiteriánusok, metodisták, luteránusok és katolikusok. Rick atya senkit sem erőltetett, hogy az ő felekezetébe térjen át. Amikor először fölvetettem, hogy meg szeretnék keresztelkedni — apánk liberális zsidó, anyánk közömbös episzkopális lévén, minket Jane-nel egyáltalán nem részesítettek semmilyen vallási rítusban — , az atya nagyon komolyan azt mondta:
— Csak akkor lehet szó róla, ha meggyőződésből akarsz a katolikus egyházhoz tartozni.
Kiderült, hogy legalább egy éves előkészületi időre van szükség. A kezdet kezdetén voltam tehát, de mindennap imádkoztam, és sokat olvastam a Bibliát. Isten felfedezése lett a legfontosabb életemben. Az egyetemre, a segítőkész Linda Meyer órarendi javaslata szerint, már be-bejárogattam. Todbye-jal és társaival kezdtem kevesebbet törődni. A kihallgatásokat persze nem lehetett elkerülni. McLane hadnagy tájékoztatásából tudtam, hogy Gladyst negyvennyolc óra után szabadon engedték, mert az alapos gyanú ellenére nem találtak bizonyítékot bűnrészességére. A többi vádlott ellen a vizsgálat bőséges bizonyítékokat szolgáltatott. A történtek után Gladys nem keresett engem, és én sem kerestem meg őt. Úgy tűnt, a vöröshajú lány múltbeli epizóddá halványul életemben.
A temetés után Rick atya megígérte, hogy következő szombaton misét mond Douglasért. A péntekről szombatra virradó éjjel olyan álmom volt, ami fölzaklatott. Gozugát, a szörnyet láttam, amint négykézláb menekül McLane elől, a hadnagy pedig revolverrel a kezében loholt utána. Gozuga olyan volt, mint egy nagy kutya, amely farkát behúzva fut. Hirtelen föltűnt előtte Rick atya, kezében feszülettel, és a szörnyeteg iszonyú hangon fölvonított. Erre fölébredtem. A vonítás olyan élőnek tűnt, hogy később meg is kérdeztem Jane-t, nem hallott-e valamit. De ő csak vont egyet a vállán.
— Autók dudáltak az utcán. Gyerünk, borotválkozz, mert most az egyszer miattad késünk el.
Szeleburdi húgomnak kis híján igaza lett. Akkor fékeztünk a templom előtt, amikor odabent fölbúgott az orgona.
Sohasem voltam még katolikus misén, és egész idáig csak hókusz-pókusznak tekintettem az egészet. Most sem tudtam egykönnyen tájékozódni. Rick atya, speciális öltözetben, elénekelt egy imát, aztán Don Fisher fölolvasott egy részletet a Bibliából. Röviddel ezután mindnyájan fölálltunk, és Rick atya is elolvasott egy szakaszt a Bibliából: azt a történetet, amikor Jézus életre kelti egy síró özvegy egyetlen fiát.
Tekintetem az előttünk állókon kalandozott. Sokan ott voltak a közösségből, és néhányan az egyetemről, többek között az aranyos Linda Meyer, pedig őróla tudom, hogy zsidó. Doug szülei már hazautaztak Kanadába. Egy oszlop mellett, mintegy fedezékben, megpillantottam McLane hadnagyot. Róla föltételeztem, hogy ír katolikus családból származik, de valószínűleg csak azért jött ide, mert beosztottja, Donald, meghívta. És aztán — nem akartam hinni a szememnek — két sorral előttünk, kicsit félrehúzódva minden más részvevőtől, ott állt a vöröshajú Gladys, az eszelős gyilkos Todbye szeretője, a félelmetes Gozuga festője, aki felé egykor zuhantam, de most már nem zuhanok.
Jane a fülemhez hajolt.
— Gladyst én hívtam — súgta. — Sajnálom a lányt.
Gladys ellen, kellő bizonyítékok híján, nem emeltek vádat, a bűnvádi eljárástól tehát megmenekült. De hogy idejöjjön gyászolni Todbye áldozatainak egyikét, azt nem találtam egészen jó ízlésre vallónak.
Leültünk. Rick atya arról prédikált, hogy Jézus mindenkit életre akar kelteni, először a lelki, utána a testi halálból. Meg hogy mennyire fontos szerepet játszott Douglas örök sorsában barátainak imája.
— Utolsó üzenete szerint végső perceiben Istennel találkozott — mondta. — Ez mindenekelőtt Isten irgalmát mutatja. De egyúttal azt is, hogy volt, aki imádkozzék érte.
Tudtam, hogy Jane-re gondol, mert ő nem szűnt meg Doug megtéréséért fohászkodni. Értem is eredménnyel járt közben Istennél. Vajon most Gladysért könyörög?
Hirtelen azt éreztem, hogy visszatér belém az az öröm, amit megtérésem estéjén tapasztaltam. Isten szeretete átjárt, szinte megrészegített. Csak nehogy hangosan fölnevessek, gondoltam. Ellenkezne a szertartás komolyságával.
A mise további menetét nem igen értettem. Rick atya középre ment, a fehérrel borított oltárhoz, és ott aranyozott edényeket adtak neki, amiket imádkozva emelt maga elé. A két sorral előttem ülő Gla-dys nyugtalanul mocorgott. Nyilván ő se érti, gondoltam. Jane térdelt a padban, és látszólag nem sokat törő-dött a szertartással. Bennem Isten öröme emelkedett egyre magasabbra, mint egy gejzír. Nem imádkoztam aktívan, csak élveztem a végtelen szeretet boldog ölelését.
Ének szólt, amit a katolikusok szemlátomást ismerősen énekeltek. Gladys hirtelen fölállt, mintha ki akarna rohanni, aztán visszaesett az ülésre. Rick atya kezébe vett valamit az oltárról, és hangosan idézte, mit tett Jézus elárulásának éjszakáján. Megszólalt egy csöngő, a katolikusok mind letérdeltek. Én is velük; így találtam természetesnek.
Abban a pillanatban Gladys fölüvöltött.
Groteszk volt. Rick atya folytatta a szertartást: magasba emelt valami fehéret. A csöngő újból szólt, és Gladys hörögve vonaglott a helyén. Rick atya kitartott. Kezébe vette a kelyhet az oltárról, és arról beszélt, hogy Jézus is kezébe vette a kelyhet.
— Vegyétek — idézte az atya Jézus szavait — , és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé. Ez a vér értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára.
Átható, vadállati vonítás hangzott föl Gladys padjából. Ráismertem. Ezt hallottam, amikor Gozugával álmodtam. Erre ébredtem ma reggel.
És a vöröshajú lány még egyszer fölsikoltott, minden eddiginél borzalmasabban.
Ekkor már néhányan odasiettünk hozzá. Kifordult szemmel fetrengett. Habzott a szája. Hirtelen hányni kezdett, bemocskolva a díszes, faragott padot.
— Vigyük ki — javasolta egy középkorú férfi, de Gladys vadul kitépte magát a kezéből.
— Imádkozni kell — mondta Don Fisher, halkan, hogy a misét a lehető legkevésbé zavarja. — Mennyei Atyám, Jézus nevében távozzék ettől a gyermekedtől a sötétség minden hatalma. Jézus drága véré-nek erejében hagyja el őt a démoni befolyás. Járja át őt a föltámadás ereje, a Szentlélek ereje. Köszönöm, Uram.
Rick atya tovább mondta a mise imádságait. Gladys lassan megnyugodott. Jane is ott volt, feléje terjesztette a kezét, és halkan imádkozott. Egy szolgálatkész lány a közösségből vödröt és fel-mosóruhát szerzett valahonnan. Gladyst arrébb ültették. Arca kisímult, tekintetébe visszatért az élet. Jane átölelte, és a mise végéig úgy tartotta.
— Már nem gozugás — súgta nekem.
Jane fölhívta Gladyst a lakásunkra. A vöröshajú lány bágyadtan mosolygott. Limonádét adtunk neki. Megitta.
— Elment — mondta hosszú hallgatás után.
— Elmondanád, mi történt veled? — kérdezte Don.
Gladys sóhajtott.
— Nagyon egyedül maradtam Ernie nélkül. Tudtam, hogy gyilkos. Douglast, aki nálam akart bizonyítékot találni, ott lőtte le a lakásom előtti parkban. De szerelmes voltam bele, és mindent megtettem volna érte. Ő vezetett be a metafizikai meditációba. A metafizika lényegére akart megtanítani: saját lényünk isteni szintre emelésére. Megmutatta, hogyan ismerkedjem meg belső mesteremmel. Gozugának hívták. Ő vezette a kezemet, amikor azt a képet festettem... Annak a képnek hatalma volt.
— Most hol van a kép, Gladys? — kérdeztem.
— Széthasogattam, és a szemétgyűjtőbe dobtam. Meggyűlöltem, mert gyötört. Letepert és marcangolt.
— A kép?
— A szellem. A mester. Nem volt jó szellem. Gonosz volt és förtelmes. De akármit csináltam a képpel, nem szabadultam a lélektől.
— Démon volt — bólintott Jane. — Tudtam, hogy létezik. Ad kétszer látta is, látomásban.
— És harmadszor is, álomban — tettem hozzá.
— Mattet ő ölte meg — mondta Gladys szinte suttogva.
— Azért írta: „A szörnyeteg hatalmában vagyok” ?
— Igen. Nem a kiállításon kezdődött. Ernie azt mondta, csináljak valamit, hogy ez a Matt Cunning elpusztuljon, mert szaglászik utána. Megmagyarázta, hogyan kell. Én a meditációban Gozugát idéztem, hogy kényszerítse öngyilkosságra Mattet. Aztán szeretkeztünk Mattel, és egyre jobban átvette tőlem a Gozuga-hatást.
Engem ettől Jane imája óvott meg, gondoltam.
— A kiállítás már csak az utolsó lökés volt. Úgy látszik, nem tudott többé szabadulni a szellemi erőtől, amely a pusztulásba taszította. Vissza kellett mennie, hogy még egyszer megnézze a festményt. A többit már csak képzeletben rekonstruáltuk Ernie-vel. Matt az irodai folyosón át kiment az udvarra, mert nem bírt többet a szemetekbe nézni. Az épület túlsó lépcsőházán keresztül távozott. Küzdött az öngyilkosság kényszerével. Egyszer még kitépte magát Gozuga szorításából annyi időre, hogy megírja azt a levélkét, amit a posta kézbesített, de utána nem volt ura magának többé. Elment, kétségbeesve bolyongott, és sötét este egy hídról a Garroway Riverbe vetette magát.
Már kezdem természetesnek venni Jane szokását, hogy mások jelenlétében hirtelen letérdel és imádkozni kezd. Most is ezt csinálta.
— Gladys — mondtam halkan — , most már megszabadultál Gozugától. A képtől is, a lélektől is.
— Gyilkos vagyok — mondta Gladys. — Talán téged is megöltelek volna, de mindig visszakoztál a döntő pillanatban. Nem tudtalak Gozuga befolyása alá vonni.
— Jane imádkozott értem — feleltem zavartan.
— Jelentsetek föl — mondta Gladys. — A rendőrség bizonyítékok híján elengedett. De én magamra vallok. Elegem van magamból.
Don, a rendőr, Gladys fehér kezére tette fekete kezét.
— Nem jelentünk föl, Gladys. A rendőrség a varázslást nem vizsgálja bűncselekményként, és különben sincs értelme. Ami a misén történt veled, az megmutatja, mit kell tenned.
— Mi történt?
— Jane imájának hatására Jézus vérének ereje alá kerültél, és a Gozuga-démon, akit már megutáltál, eltávozott tőled.
— És most mit csináljak?
— Térdelj le, és kérd meg Jézust, hogy vegye birtokába az életedet.
Tíz perc múlva egy síró-nevető Gladysszel imádkoztunk együtt, aki a démoni lélek halálos szorítása után most Isten tiszta örömét ízlelte meg. Nekem ugyanaz a Shelley-vers jutott eszembe, mint Matt eltűnésének napján: Wild Spirit, which art moving everywhere... De ezúttal Isten Lelkére értettem.
Mindennek már majdnem egy éve. Rick atya azt ígéri, ősszel megkeresztel Jane-nel együtt. A közösség gyarapodóban van. Marvyn lassan, de szépen fölgyógyult a fejlövés sebéből, visszanyerte brilliáns agyműködését, rendszeresen jár közénk, és saját presbiteriánus egyházát is látogatja. Gladys nemrég festett egy Golgotát, amely drámai erőben méltó a Gozugához, de egészen más lelki töltéssel. Újabban pedig váratlan látogatója akadt a közösségnek: McLane hadnagy. Az emlékezetes misén akadt egy mondat Rick atya prédikációjában, amit nem tudott elfelejteni, és Don Fisher folytonosan imádkozott érte. Most érdeklődik, a maga hűvös, szívós módján. Todbye és bandája börtönben van, a hadnagy pedig, lezárva aktáikat, már egyéb ügyekben nyomoz.
Marvyn kellő óvatossággal közeledni próbált Jane-hez, de húgom kijelentette, hogy nincs szándékában férjhez menni.
— Értem, hogy gyászolod Dougot — mondta Marvyn. — De ez nem tarthat egész életeden át.
— Nem is — felelte Jane, megrázva barna fürtjeit. — De én teljesen Jézusnak akarom adni magamat. Ha megkereszteltek, és bizonyos idő elteltével Rick atya úgy látja, hogy kiálltam a keresztény hűség első próbáit, szerzetesrendbe lépek.
Ezek nagy változások. Csak egy nem változott: húgom még mindig kibírhatatlanul sokáig időzik a fürdőszobában. Ha valóban szerzetes lesz, a nővéreknek talán majd sikerül átnevelniük. Addig ezt valahogy el kell viselnem. Elvégre sok mindent túléltem már.