Féltékeny Isten

FÉLTÉKENY ISTEN

A katolikus tanítás forró pontjai

„Az Úr, a te Istened emésztő tűz, féltékeny Isten” (MTörv 4,24).

Az itt következő írás semmiképpen sem mondható teológiai tanulmánynak, sem pedig vitairatnak, még kevésbé tananyagnak. Talán a „fájdalomkiáltás” szó fejezi ki pontosan a műfaját. Látva, hogyan kezdik ki a katolikus hitet az Egyházon belülről, egyszer eljött a pillanat, amikor nem tudtam tovább hallgatni. Egyúttal segítséget kívántam nyújtani azoknak, akik tiszta szándékkal követni próbálják az Egyház hitét, de nem tudják, a hangzavarban melyik hang az Egyházé. Tudom, hogy amit írtam, az ellentmondás jelévé lesz, de az Úr szava biztat: „Meghagytam magamnak hétezer férfiút, aki nem hajtott térdet Baal előtt” (Róm 11,4; vö. 1Kir 19.18). Ehhez a hétezerhez szólok. Gedeon háromszáz emberrel is győzött...

Új teremtés

A Katolikus Karizmatikus Megújulás országos találkozóján,
2002. október 19-én az esztergomi bazilikában elhangzott előadás

Farkasok, medvék, méhek

Az Egy zarándok elbeszélései c. orosz lelki könyv hősét, a félkarjára béna zarándokot, egy alkalommal megtámadja az erdei úton egy nagy farkas. Jobb híján olvasójával védekezik, amelyet szentéletű sztarece halála után örökölt. A farkas megugrik, az olvasó a nyakára tekeredik, és beleakad a bozótba. A zarándok utána megy, és ha szakadtan is, de visszaszerzi olvasóját, a farkas pedig elmenekül. Az esetet később egy tanító így magyarázza:

Ha valaki kétségeket táplál, hogy ez a (végeredményben fiktív) történet helyesen ábrázolja-e az állatvilág viselkedését a szentség sugárzásával szemben, vitán felül megtörtént eseteket sorolhatunk fel, amelyek ugyanezt mutatják. Szárovi Szent Szerafimot például gyakran egy medve társaságában ábrázolják.

Egy másik 19. századi szent, az első boldoggá avatott arab, Betlehemi (vagy, származási helyéről, Abellini) Boldog Mirjam, a Keresztrefeszített Jézusról nevezett Mária kármelita nővér életrajza följegyzi:

Assisi Szent Ferenc viszonya az állatokhoz közismert. Mindennek bibliai alapjaként pedig a Kísértő elutasítása után a Márk-evangélium így ábrázolja Jézust a pusztában:

Ez a paradicsom fölvillanása a bukott világban.

Helyreállított paradicsom?

Mondhatjuk-e mindezek alapján, hogy akik egész lényükkel a Megváltó Jézushoz tartoznak, azok számára visszaáll a paradicsomi állapot, az eredeti szentség és igazság állapota, s vele a természettel való harmónia, amelyet az emberiség az ősbűnnel elvesztett?

Egész határozottan: nem. Csak annyit mondhatunk, hogy a megváltott emberi egzisztencia számos közös vonást mutat föl az eredeti, paradicsomi állapottal. Minden vonása azonban nem közös vele. Könnyű rámutatni, hogy bár a megváltás eltörli a bűnt és visszaadja Isten kegyelmét, nem adja vissza a rendetlen vágyaktól való mentességet; a belső harmóniáért a megigazult embernek is meg kell küzdenie, s bármennyire megküzdött is valaki érte, a teremtés továbbra is halált hordoz méhében, a szentek számára is. (Az említett Mirjam nővér nagy kínok közt halt meg, bár végülis boldog mosollyal az arcán.) Éden kertjét kerubok őrzik villogó lángpallossal (Ter 3,24); aki be akar jutni, arra a lángoló kard lecsap. Nincs számunkra többé paradicsom a halálon innen. Amikor Jézus azt mondja a megtért gonosztevőnek: „Ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43), a mindkettőjük halála utáni állapotról beszél. A halhatatlanság paradicsoma nem áll vissza.

Isten nem mozdítja hátrafelé a dolgokat, hanem mindig előre.

Agnes Sanford találó hasonlata szerint Isten úgy cselekszik, mint a keleti kézi szőnyegszövő, akinek egész családja résztvesz a munkában. Ha valamelyikük hibázik a mintában, a mester nem fejti föl az elkészült szövést, hanem módosítja a mintát, belekombinálva az eltérést is; így még gazdagabb minta születik. Isten belekombinálta tervébe az ember bukását. Nem törölte el a bűn következményeit, hanem Egyszülött Fiát küldte a bűn következményeivel terhes világba. Csodálatos szeretetében Jézus azonosult a bűnös emberrel és magára vette sorsát, a halált. Kereszthalála áldozat, amelyben megjelent a földön Isten tökéletes imádása, s amely a föltámadás dicsőségébe vezet. Hittel be kell lépnünk Jézus kereszthalálába, hogy föltámadásában is részesedjünk (Róm 6,3-4). A föltámadás dicsősége nem azonos az eredeti paradicsommal, több és más. Isten fiainak megnyilvánulását, Isten színről színre látását jelenti (1Jn 3,1), ahol Isten mindent áthat jelenlétének fényével (Jel 22,5), és Ő lesz minden mindenben (1Kor 15,28).

Addig a teremtés várakozik és vajúdik.

Ám ez nem a jelen univerzum fizikai keretei között valósul meg.

A jövendő paradicsom tehát transzcendens, nem helyezhető el történelmünkben, bár szerves folytatása annak. Minden ellenkező elképzelés mitológia.

Hát Jézus ezeréves uralma, amelyről Jel 20,1-6 beszél? Tudnunk kell, hogy a régi egyházatyák közül többen visszautasították, nem tartották kánoninak a Jelenések könyvét, mert azt gondolták, hogy ezt a helyet szószerint kell érteni, és ezt az értelmezést nem tartották összeegyeztethetőnek az evangéliumi jövőképpel. Végülis az Egyház elfogadta a Jelenések sugalmazottságát, de azzal a fenntartással, hogy a szóbanforgó helyet jelképesen kell érteni. A Jelenések könyve amúgy is telistele van jelképekkel, mindvégig szimbólumnyelven beszél (gyertyatartó, királyi szék, villámok, hét fáklya, üvegtenger, hétpecsétes könyv, Bárány, lovasok, tömjén, lezuhanó csillag, repülő sas, mélység kútja, sáskák, asszony, sárkány, fenevadak, nagy parázna asszony, aranycsészék, mennyei Jeruzsálem, tizenkét kapu, élet vizének folyója – a felsorolás korántsem teljes). Az ezeréves ország is jelkép, szimbóluma elsődlegesen az üdvözült vértanúk állapotának, másodlagosan az Egyház állapotának a történelem végéig. Szószerinti értelmezését, a millenarizmust vagy chiliazmust az Egyház mindmáig tévtanként elutasítja (KEK 676).

Amikor a föltámadt Jézus dicsőségben újra eljön, a teremtés jelen formája nem tudja befogadni dicsőségét.

De ez mégse megsemmisülés.

A teremtés vajúdása a föltámadt Jézus eljövetelekor megszüli az új eget és új földet, amit a hívők várnak. Ez nem a régi paradicsom, hanem transzcendens megújulás a húsvéti misztérium törvénye szerint. Isten ellenségeinek kárhozat, Isten barátainak azonban boldogság.

Lesz tehát „nagy helyreállítás”, de az nem visszatérés lesz valami régihez, hanem ítélet (Jn 5,28-29) és transzcendens beteljesülés, amit a 2. vatikáni zsinat így fogalmazott meg:

Amikor tehát Isten Jel 21,5-ben így szól: „Íme, megújítok mindent”, szószerint: idu kaina poió panta, „Íme, újjá teremtek mindent”, ez a történelem beteljesülését, az új ég és új föld születését jelenti:

A krisztusi élet radikális újdonsága

Az „újjá teremtek mindent” kifejezés Izajás 43,19 görög szövegére megy vissza: idu egó poió kaina, „Íme, új dolgokat teszek/teremtek”. (A poieó ige kettős jelentésén – cselekszik, létrehoz – alapuló jelentésmódosulás.) A figyelemreméltó az, hogy az Újszövetség a fogalmat nem csupán a végső állapotra alkalmazza, hanem (a ktizó, „alapít”, „teremt” igéből képzett főnév segítségével) a megigazult ember állapotára is a jelen világban.

A rabbinikus irodalom a prozelitákat nevezte új teremtésnek/teremtménynek (kainé ktiszisz), Pál azonban a kifejezés használatát a körülmetélés helyett a Krisztusban való újjászületéshez köti:

A kifejezés használata azért jogos, mert az újjászületett, megigazult ember valamiképpen már magában hordja az örök életet (Jn 6,47); töredékesen és elveszíthetően, de már birtokolja azt, amit teljességében és véglegesen fog birtokolni a mennyei boldogságban. Még nem mondhatja el, hogy Isten lett minden mindenben (1Kor 15,28), de már részese az isteni természetnek (2Pt 1,4). Emberségének megistenülése, hogy a görög egyházatyák szavával éljünk, megkezdődött. Ez az állapot radikálisan új a bűnállapothoz képest; nagyobb változást jelent, mint a világ teremtése; teljes joggal mondható új teremtésnek, mert a teremtmény és a végtelen Isten közötti távolság nagyobb, mint a semmi és a véges valóság közötti távolság. Jézus halálának és föltámadásának húsvéti misztériuma Istenbe helyez bennünket, a lélekben Isten megközelíthetetlen világossága árad.

Ez a szellemi változás kihat a pszichére, kihat a testre, kihat a külvilágra. Karizmatikus változásokat produkál, melyeket nem az elveszített paradicsom nosztalgiájából kell értelmeznünk, hanem az új ég és új föld reményéből. A jövendő dicsőség első jelei fölragyognak mostani mulandó állapotunkban, amelyet a kereszt és a föltámadás húsvéti misztériuma pecsétel meg. Így kell értelmeznünk a testi vagy lelki egészség, továbbá az emberi kapcsolatok helyreállását a hívő életében. Nem szűnik meg a szenvedés és a halál uralma, de az új ég és új föld (amely anyagi értelemben is megkezdődött a föltámadt Úr testében) már polgárainak ismer bennünket, s ez nyomokat hagy életünkön. Előrejelzéseket kapunk.

1978-ban mondtam ki Jézus Krisztusnak, hogy egészen az övé akarok lenni. Örömben és lelkesedésben tapasztaltam meg a Szentlélek pünkösdi érintését. Nem sokkal utána rá kellett ébrednem, hogy a „régi ember” nagyon is él még bennem, félelmeivel, önzésével és bűnös vágyaival. Többször is imádkoztak belső gyógyulásomért. Nem tapasztaltam semmilyen azonnali változást. Egyszercsak azonban különös dolog történt. Akkoriban vidéken működtem, vonattal jártam hetenként Budapestre. A vonatról, tavasszal és nyárelő idején, megláttam a töltésen, réteken viruló vadvirágokat. Nyilván azelőtt is láttam őket, de mint afféle elvont agy, nem törődtem velük. Most a pipacsok és lila virágok szépsége szinte ujjongással töltött el, Isten szépségét sejttette meg velem. Ez azóta is így van. Nemrég fedeztem föl a virágágyakat a budapesti Erzsébet-téren, a Danubius-kút előtt. Az ősszel nyíló virágok már szinte elvirultak, de még megvolt a színpompájuk. Valósággal elbűvöltek engem. Kétszer is visszamentem, hogy gyönyörködjem abban a mélybíbor varázsban, amelyről úgy éreztem, nem ebből a világból való.

A másik változás még lassabban érkezett, de fontosabb: megtanultam gyönyörködni az emberekben is. Ez különösen szembetűnő a gyóntatószékben. A gyóntatás azelőtt rettenetesen fárasztó és terhes feladat volt számomra. Mintegy hat évvel ezelőtt fedeztem föl, hogy élvezem. Mély tisztelet tölt el a bűnbánókkal szemben, valóságos csodálat és megrendülés, és ajándékként élem át, hogy szolgálhatok nekik. Arra is rájöttem, hogy nem kell okosnak lennem a gyóntatásban, még kevésbé hosszadalmasnak: hiszek abban, hogy a föloldozás a legnagyobb ajándék, amit rajtam keresztül kapnak, mert abban Isten újjáteremti őket. Ezt a hitet próbálom bennük is fölkelteni és megerősíteni. Nem egyszer észreveszem, hogy visszatérnek, és növekszik bennük a reménység. Ez a tapasztalat úgy hat rám, mint a bor. A gyóntatás teherből élvezet lett.

Ízleljétek

– Isten megtapasztalása a keresztény hit szerint –

„Ízleljétek meg és lássátok, milyen édes az Úr” (Zsolt 34,9)

„Örvendezzetek, igazak, az Úrban” – biztat bennünket a zsoltáros (Zsolt 33,1). Számos helyen éreztetik velünk a zsoltárok, hogy Isten közelsége kellemes, örvendetes, hogy „édes az Úr” (Zsolt 34,9).

Ugyanakkor a Szentírás nem kevésbé hangoztatja, hogy Isten lénye, közelsége félelmetes. Idézzük csak fel a tragikus esetet, amikor Óza megragadja a frigyládát – jó szándékkal, hogy le ne essen a szekérről – , és azon nyomban szörnyet hal vakmerőségéért, amiért Isten ládájára kinyújtotta a kezét (2Sám 6,6-7). Úgy tűnik, Isten szentségének két arculata van: egyfelől gyöngéden jó és kívánatos, másfelől ijesztően fenséges és idegen.

Ha a kettőt egyszerre akarjuk elfogadni, Isten transzendenciájára kell gondolnunk: az ő jellemvonásai nem egyszerűen a teremtmények rávetített tulajdonságai, hanem egy olyan, minden teremtményi sajátságot határtalanul meghaladó másság hordozói, amelyben már nem uralkodnak a véges lét ellentmondásai, s a teremtményekben egymást kizárónak tűnő vonások egy magasabbrendű harmóniában egyesülnek. Ez a válasz azonban újabb nehézséget vet fel: lehetséges-e a teremtmény számára a Teremtő valóságos érintését tapasztalni, nem nyeli-e el azt mindenestül az isteni transzcendencia, a teremtetlen lét határtalan mássága? Létezhet-e a földön élő ember számára érvényes és hiteles Isten-megtapasztalás?

„Videtur, quod non” – mondhatjuk Aquinói Szent Tamással: „Úgy látszik, hogy a földön nem lehetséges az ember számára valóságos istentapasztalat.” Isten színről színre látása csak az örök életben fog boldoggá tenni bennünket. A földi életben „tükör által, homályban látunk” (1Kor 13,12). Ez azt jelenti, hogy amit közvetlenül tapasztalunk, az mindig teremtmény, és a Teremtőt csak a teremtmények analógiáján át ismerjük.

Ez a kétségtelen igazság egyeseket arra vezet, hogy ne törekedjenek Istent személyesen megszólítani, hanem csak embertársaikon keresztül. Elvégre Jézus arra tanít bennünket, hogy amit a legkisebbek közül egynek is tettünk, neki tettük (Mt 25,40). A szeretet isteni erénye, mint a teológia tanítja, egyetlen: ugyanazzal a szeretettel szeretjük Istent és az embereket, ha az egyik hiányzik, mindkettő hiányzik (pl. ha gyűlölök csak egyet is embertársaim közül, Istent sem szerethetem), viszont ha egyik megvan, mindkettő megvan. Ha tehát valóban szeretjük embertársainkat, Istent is szeretjük, bennük Istennel találkozunk. E felfogás szerint képzelődés arra törekedni, hogy Istent mint személyes partnert megszólítsuk: az embereket kell megszólítanunk, és őrajtuk keresztül találunk Istenre.

E tetszetős és gyakorlatiasnak látszó elmélet azonban éppen a gyakorlatban mond csődöt. Az a humanizmus, amely nem Isten szeretetéből indul ki, mint humanizmus is elégtelennek bizonyul. A nagy francia forradalom a szabadság, egyenlőség és testvériség humanista jelszavával gyalulja százával a fejeket. Az Isten nélküli humanizmus üres szólammá válik. Dosztojevszkij ír valahol arról az emberről, aki féktelenül gyűlöli körülötte élő embertársait, s közben szenvedélyesen szereti az emberiséget; minél inkább rajong az emberiségért, annál jobban gyűlöli az embereket. Korunk humanizmusa, az anya jogait védelmezve, lehetővé teszi a magzati élet kioltását az anyaméhben, s milliószámra pusztulnak el az ártatlan emberi életek a humanizmus nevében. Bármennyire igaz, hogy a szeretet isteni erénye egy és ugyanaz, s egyszerre vonatkozik Istenre és az emberekre, az is igaz, hogy Jézus az istenszeretetet mondja első és legfőbb parancsolatnak, és ebből vezeti le másodlagosként az emberszeretet törvényét, nem megfordítva.

Lehetséges Istennel találkozni embertársainkban. Nem olyan régen történt velem egy eset. A West End City egyik olcsó éttermében megebédeltem, a műanyag tálcát és evőeszközöket elvittem a gyűjtőládához, és készültem szabályszerűen elhelyezni: a használt evőeszközöket a láda belsejében lévő műanyag hulladékzsákban, a tálcát pedig a láda tetején. Ez összetett művelet, egy lengő fedelet benyomva kell tartani s közben a tálcáról be kell rázni az egyszer használatos tárgyakat a zsákba. Vállamon táskámmal, karomon kabátommal minden ügyességemet össze kell szednem, hogy ezt jól csináljam. Nem egyszer megtörténik, hogy egy helyi dolgozó kiveszi kezemből a tálcát, és megkönnyebbülésemre ő maga diszponálja. Ez a helyi dolgozó általában idősebb hölgy. Most is kivették a kezemből a tálcát, de a segítőkész helyi dolgozó ezúttal egy fiatal fiú volt. Meglepetve mondtam köszönetet; bár semmi többet nem mondtam, mint a szokásos „Köszönöm szépen” szavakat, azt hiszem, hanghordozásom és arckifejezésem elevenen metakommunikálta örömteli meglepetésemet, és azt, hogy ezek nem csupán a sablonos köszönet szavai, hanem igazi hálát fejeznek ki. A fiú se mondott mást, mint annyit, hogy „Szívesen”, még csak nem is mosolygott rám, de arcának elváltozása, ajkának egy mosolyig el nem jutó rándulása tökéletesen kifejezte: „Értem, hogy nemcsak sablonosan köszönted meg, hanem valóban hálát érzel, én pedig örülök, hogy segíthettem neked”. Kölcsönösen értettük egymást, szavakon túli találkozás történt, az interszubjektivitás ritka pillanata valósult meg, amit halálig hordozni fogok magamban. Nem ismerem a fiú világnézetét. Bennem tudatosult, hogy ennek az interszubjektivitásnak van egy szakrális tere, hogy embertestvéremben Istennel találkoztam. De ez azért van így, mert ismerem Istent hitemből, imáimból; a szakrális tér máshonnét is ismerős nekem. Lehet, hogy az ő számára ez csak emberi találkozás maradt. Emberi találkozás, amely önmagában meghatározatlan és többértelmű. Igen, lehetséges Istennel találkozni embertársainkban; de hogy egy profán interszubjektivitásból átlépjünk a szakrálisba, ahhoz nem elégséges az, ami emberi az emberben.

Ha azonban a szakrális térről szóló tapasztalatunkat istentapasztalatnak tekintjük, fölmerül a kérdés, nem sodródunk-e mitológiába? Isten transzcendens, és bármilyen tapasztalatilag körülhatárolható képet alkotunk róla, visszaesünk a mitológia világába. Abba a világba, amelytől Isten ábrázolásának szigorú tilalmával a mózesi törvény el akarta határolni az ószövetségi hívőt. A bálványimádás világába. Ez az ember soha meg nem szűnő kísértése: a végtelen, minden teremtményi korlátot meghaladó Isten helyébe véges, fogható, emberi korlátok közé szorított Istent tenni. Ha megtapasztalható Istent imádunk, mondhatjuk-e még, hogy a transzcendens Istent imádjuk?

Erre a kérdésre adott válaszunk rendkívül fontos, egész keresztény hitéletünket mélyen érinti; történetileg a képromboló mozgalom és a reformáció hitvitáival kapcsolatban segít eligazodni. Az ember természeténél fogva szimbólumhasználó lény. Testből és lélekből, szellemből és anyagból vagyunk összetéve. Ez a két összetevő bennünk egységes lényt képez, nem külön-külön működnek; arisztotelészi nyelven a lélek a test „formája”, azaz meghatározó tényezője, ahogy a vienne-i zsinat dogmaként definiálta. Minden, ami bennünk szellemi, egyúttal agyunkat, idegrendszerünket, testünket is érinti; bennünk a tisztán szellemi ismeretek is egyúttal anyagi jelenségek. Való igaz tehát, hogy Isten transzcendens valóság, de amikor erről fogalmi ismeretet alkotunk, ez az ismeret is anyagi-szellemi összetettségben jelenik meg bennünk, és nem tiszta szellemiségben, mint az angyalokban. Mivel emberek vagyunk, testi formát adunk a tisztán szellemi dolgoknak is, amelyekről közben nagyon jól tudjuk, hogy nincs testi formájuk. Istenről se tudunk másképp gondolkozni, mint szimbólumhasználat kíséretében. Tehát nem akkor követjük el a hibát, amikor Istenhez anyagi képzeteket alkotva közeledünk, hanem csak akkor, amikor ezeket a képzeteket összetévesztjük magával Istennel. Amíg tudatában vagyunk, hogy mindaz, amit el tudunk képzelni, legföljebb szimbóluma lehet az istenségnek, de nem lehet azonos vele, el tudjuk kerülni a bálványimádást. Ezért hangsúlyozza a keleti ikonok teológiája, hogy az ikon nem ábrázolás, hanem szimbólum. Ami az isteni dolgokból fogható és ábrázolható – pl. Jézus emberi teste – , az nem maga az istenség, még ha személyes egységben van is az istenséggel, és ezért, mint Jézus emberi teste, imádandó is. Az imádás ugyanis az isteni személynek szól akkor is, amikor Jézus emberi természetét imádjuk. Jézus látható és fogható embersége a személyes egység kegyelménél fogva magába az istenségbe beleépült szimbólum, látható és tapintható megjelenése a láthatatlan és felfoghatatlan Istennek. A megtestesülés révén tehát a szimbólumhasználat kinyilatkoztatás lesz, és ennek nyomán olyan szimbólumvilág épül ki, amely a szentségekben és szentelményekben fogható formát ad a Megfoghatatlannak.

Tekintsünk ezek után a Szentírásnak egy olyan jelenetére, ahol úgy érezzük, közelről kísért a mitológia.

(Jákob) egyedül maradt. És íme, egy férfi küzdött vele egész virradatig. Amikor azt látta, hogy nem tud erőt venni rajta, megérintette csípőjének inát, s a vele való küzdelemben kificamodott Jákob csípőjének ina. Aztán arra kérte: „Eressz el, mert elérkezett már a hajnal!” Ő azt felelte: „Nem eresztelek el, amíg meg nem áldasz!” Erre a férfi megkérdezte: „Mi a neved?” Ő azt felelte: „Jákob.” A férfi ekkor így szólt: „Ne Jákobnak hívjanak ezentúl, hanem Izraelnek! Mert küzdöttél Istennel és az emberekkel, s győzedelmeskedtél!” Erre Jákob megkérdezte tőle: „Mondd meg nekem, mi a neved?” Az így felelt: „Miért kérdezed a nevemet?” És azzal megáldotta őt azon a helyen. Erre Jákob elnevezte azt a helyet Penuelnek, mondván: „Színről-színre láttam itt Istent, mégis megmenekült a lelkem!” (Ter 32,25-31).

A penueli kultuszhelynek ez az eredetmondája önmagában akár mítosz is lehetne, de ha a történetet a bibliai monoteizmus transzcendens istenképének összefüggésébe helyezzük, szimbólumként nyer gazdag jelentést. Kiderül belőle, hogy a transzcendens Isten nem marad távoli és közömbös teremtménye iránt, beavatkozik életébe és abban konkrét tapasztalatként lép fel, ami az ember számára küzdelmet is, áldást is jelent. Más ószövetségi helyeken is gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy egy mítosz – gyakran a monoteista teológiai mondanivalónak megfelelően átfogalmazva – más összefüggésben, teológiai szimbólummá alakítva jelenik meg. A mítosz irreális, a szimbólum megragadható realitás. Jákob éjszakai harca az ismeretlennel üdvtörténeti üzenet Isten érthetetlen és mégis áldásosztó jelenlétéről sorsunkban. Isten színről-színre látását, amiről Jákob beszél, természetesen nem szabad szószerint venni, mert ez a földön nem lehetséges; ám igenis lehetséges olyan közeli istentapasztalat, amely az ószövetségi nyelvezetben közvetlennek van mondva, mert messzemenően közvetlenebb a hétköznapinál és megszokottnál.

Minderre azt lehet mondani: jó, természetesen vannak pszichológiai tapasztalatok, amelyek kapcsolatosak Istennel, de ezek nem magának Istennek megtapasztalásai. Tapasztalhatom az eseményekben Isten áldását, tapasztalhatom a „birkózást” a sötétben rejtőzködő transzcendenciával, de ezek a tapasztalatok az emberi psziché alakulatai, teremtett dolgokról szólnak, és csak értelmezésük mutat a Végső Valóságra. Más szóval: valláspszichológiai tények léteznek, de természetfölötti tapasztalatok nincsenek; a természetfölötti mindig a természetesben jelentkezik. Senki sem állíthatja, hogy a természetfölöttit mint olyat tapasztalja meg.

Erre az ellenvetésre egy jelentéktelennek látszó részlettel felelek az Újszövetségből. Márk evangélista, amikor leírja a színeváltozás jelenetét, ezt mondja Jézusról: „A ruhái fényesek lettek és ragyogó fehérek, mint a hó, ahogy semmiféle ruhafestő a földön nem tudná megfehéríteni” (Mk 9,3). Vagyis hangsúlyozza, hogy nem földi fehérségről van szó; mennyei fehérségről, természetfölötti fehérségről; arról, amiről Avilai Szent Teréz is beszél látomásai leírásánál. Ez a természetfölötti jelleg az érzékletes tapasztalaton belül jelenik meg, és mégis túlmutat azon. Ezért mondanak csődöt a filmművészet kísérletei, hogy a színeváltozás jelenetét visszaadják. Tudnak nagyon fehér fényt produkálni, de az is csak földi fehérség. A természetfölötti érzékeltetése előtt megtorpan a technika. Isten viszont tudja érzékeltetni velünk az ő egészen-más, természetfölötti valóságát. A misztikus tapasztalat erről beszél. Van misztikus élmény, misztikus megragadottság, misztikus gyönyörűség, amelyben igenis a természetfölöttit mint olyat tapasztaljuk. A misztika leggyakorlatiasabb tanítója, Avilai Szent Teréz nagy gondot fordít arra, hogy megkülönböztesse a pusztán pszichikai eredetű lelki örömöket a „szellemi”, vagyis természetfölötti örömöktől. Ez utóbbiakat mi magunk nem tudjuk létrehozni, nem vezethetők le az előzményekből, egyedül Isten szuverén tetszéséből részesülünk bennük. Megtartani sem tudjuk őket, addig maradnak, amíg Istennek tetszik. Súlyos tévedés ezeket a misztikus élményeket, amelyek gyakran lépnek föl a karizmatikus megújulásban is, egyszerűen pszichológiai jelenségként könyvelni el. Ezek természetfölötti tapasztalatok, természetes úton nem magyarázhatók, magukon hordján az isteni „egészen más” bélyegét.

Jó, mondhatja erre valaki ismét. Rendben van, létezik misztika. De a misztikus élmény még mindig nem maga Isten. El is téved lelki útján a misztikus, ha az ilyen megtapasztalásokat önmagukért keresi. Keresztes Szent János nem ok nélkül írja föl a Kármel-hegy útjáról szóló híres ábráján az égi javakkal kapcsolatban: „Ezeket keresve keveset szereztem, időt vesztettem s nem jutottam sokra, jobb a szűk út.” Ha valaki csak a lelki élvezetekért keresi Istent, őt magát nem találja meg. Istent magát csak az önkiüresítés, a kereszt szűk útján lehet megtalálni.

Nos, ez valóban így van. A misztikus tapasztalat jelzi számunkra Isten lényét, de nem azonos Istennel magával. Halálunk előtt nem is lehet részünk olyan Isten-megtapasztalásban, amely teljesen közvetlen. „Nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon” (Kiv 33,20). Itt a földön mindig csak valamilyen közvetítő közeg jelzi számunkra Isten lényét. A misztikus tapasztalat, ha mégolyan mértékben magán viseli is Isten egészen-más voltának sajátos jellegét, a „szent” karakterét, még mindig csak útjelző tábla, szimbólum, közvetítő közeg, de nem maga Isten. Ám ez nem jelenti azt, hogy nem Isten-megtapasztalás. Tételünk nem az, hogy itt a földön lehetséges Isten színről-színre látása, ez nyilvánvalóan téves állítás volna. A tétel, amit tartani és védeni kívánunk, így hangzik: létezik a földön olyan emberi tapasztalat, mely egyértelműen és kizárólagosan Istent közvetíti nekünk. Tehát nem közvetítés nélküli istentapasztalatot kívánunk bizonyítani (a földi élet során), hanem közvetett, de egyértelműen, bensőségesen, meggyőzően és kizárólagosan Istenről szóló tapasztalatot. Márpedig a misztikus élmény ilyen.

Újabb ellenvetés, hogy bármilyen gyönyörűséget jelent is a misztikus számára az Isten boldogító lényével való kommunikáció, ez egy leszigetelt, behatárolt élmény, nem terjed ki a valóság teljes spektrumára; ám Isten a teljes valóság abszolút oka. A hétköznapi élet annyi frusztrációt, szenvedést, romlást hord magában, hogy egészen más képet mutat a valóság teljességéről, mint a kolostorfalak közé temetkező misztika. Jöjjön ki a misztikus önző magányából, és nézzen körül a földön; lássa a mérhetetlen testi és lelki nyomorúságot, a háborúkat, a terrort, a kínzásokat, a betegségeket, a haldoklók vergődését, az emberi méltóság lealacsonyítását, az anyaméhben megölt magzatokat, a gyűlöletet, a lelkiismeretlenséget, a kéjvágy önző tobzódását, a prostitúcióra kényszerített gyermekek sorsát, a kábítószer rabjait, a rossz házasságok poklát, az öngyilkosságra készülők lelki sötétségét, az éhséget, a katasztrófákat, a lassú kínhalált; ha ezeket kizárja istenélményéből, megcsonkítja a valóságot és ezzel megcsonkítja Istent magát, vagyis istenélménye elveszti hitelét; ha viszont ezeket is beleveszi istenélményébe, ezek felülírják és elfojtják a misztikus örömöket.

Erre a nehézségre az a válasz, hogy Isten nem maradt hideg kényúrként távol a szenvedő emberiségtől, hanem vállalta sorsunkat, amikor emberré lett. Jézus a kereszten alászállt az emberi bűn és kín mélyvilágába, alászállt a „poklokra”, az emberi egzisztencia abszolút zéruspontjára, a halálba. Mennyei dicsősége nem eltekint az emberi nyomorúságtól, hanem válasz az emberi nyomorúságra. A föltámadt Jézus testén viseli a keresztrefeszítés sebeit, a Bárány „mintegy megölve” áll Isten trónusa előtt. A misztikus nem elvontan élvezi Istent, hanem a megfeszített és föltámadt Jézuson keresztül, alászállva vele együtt a poklokra, és élvezve vele együtt a győzelmet, a pokoli rejtvény fölényes és meggyőző megoldását.

A 14. századnak egy misztikusa, Norwichi Juliána, akinek életéről nagyon keveset tudunk, leírta tizenhat látomását, amelyekben 1373-ban részesült. A negyedik látomásban Jézus megostorozott testét látta, amelyből bőven ömlött a vér, olyan bőven, hogy a pokol láncait megsemmisítette és a mennybe is fölhatolt az üdvözültek örömére. Az ötödik látomás a sátán vereségéről szólt. Istenben nincs harag, de a győztes harcot megharcolta, a sátán gonosz hatalmát semmivé fokozta le.

Ezt látva nevetésben törtem ki, ezt tették a körülöttem lévők is; nevetésük nagy örömmel töltött el. Azt szerettem volna, hogy minden keresztény felebarátom lássa, amit én látok, hogy velem tudjanak nevetni. Megértettem: azért nevethetünk, hogy megvigasztalódjunk és szabad folyást adjunk Istenben való örömünknek, hiszen a gonosz lélek vereséget szenvedett.1

Ez a nevetés olyan istentapasztalat, amely nem fordul el önző módon a világ szenvedésétől, a sátáni hatalom tombolásától, hanem annak legyőzéséig hatol. A misztikusok is elszenvedik a maguk pokolraszállását, „a lélek sötét éjszakáját”. A diadalmas nevetésért meg kell fizetni. De ez a nevetés Isten szívéből fakad, aki szemléli a népek háborgását, a történelem vérzivatarait, az emberi gonoszság fékevesztett tombolását, és közben, a 2. zsoltár szerint, nevet a mennyben. Ezért lehetséges a misztikus nevetés; nem profán, nem szentségtörő, hanem isteni nevetés, Isten boldogságának megtapasztalása az emberi szenvedés mérhetetlen sötétségének legyőzése árán, Jézus megváltó Vére árán.

Újabb ellenvetésként megkérdezheti valaki, hogy a tapasztalat hangoztatásával nem azt a messzalianizmust képviseljük-e, amelyet a Hittani Kongregációnak a keresztény elmélkedésről kiadott dokumentuma kifogásol. Az irat két ellentétes irányú hibás irányzatot említ a keresztény imában, amelyek már a keresztény ókorban jelentkeztek, egyik a pszeudognózis, a másik a messzalianizmus formájában. A pszeudognózis teljesen el akart szakadni az anyagtól, a messzalianizmus viszont az érzékelhető tapasztalatot tekintette a hitélmény fokmérőjének.

A IV. század hamis karizmatikus személyiségei a Szentlélek kegyelmét a lélekben való jelenlétének pszichológiai megtapasztalásával azonosították. Velük szemben az atyák kitartottak a tény mellett, hogy a könyörgő lélek Istennel való egyesülése titok keretében teljesedik be, mindenekelőtt az egyházi szentségek révén. Ez a továbbiakban még a bánat és vigasztalanság megtapasztalásával is megvalósulhat. Ellentétben a messzaliánusok véleményével, ezek az állapotok nem szükségképpen annak a jelei, hogy a Szentlélek elhagyta az emberi lelket. Ehelyett, mint ahogyan a lelki tanítók mindig egyértelműen vallották, a mi Urunk keresztfán való elhagyottságában való hiteles részvétel lehet, amely mindig mintája és közvetítője az imának.2

Ez az, amit itt ki kell emelni, nemcsak az ókori messzalianizmussal, hanem egyes jelenkori pünkösdi-karizmatikus irányzatokkal szemben is: negatív tapasztalatok is valóságos istentapasztalatok lehetnek. Az a „sötét tűz”, amely Keresztes Szent János tanítása szerint a passzív tisztulás állapotában emészti a lelket, éppúgy Isten jelenlétének és szeretetének megtapasztalása, mint a Norwichi Juliánával kapcsolatban említett boldog nevetés. Ha így kitágítjuk az istentapasztalat fogalmát, nem esünk messzalianizmusba. A Szentlélek egy és ugyanaz, de a lélekben való működésének különböző hatásai lehetnek. Mindegyiket el kell fogadnunk, ahogy Loyolai Szent Ignác is úgy írja le a lelki életet, mint consolatio és desolatio, vigasztalás és lelki szárazság váltakozását. Fontos azonban tudni, hogy a kezdőknél nagyon pozitív szerepet játszik a consolatio, Isten szeretetének, békességének és örömének élvezetes megtapasztalása. A lelki életnek ez a naivan örvendező szakasza valóban a kezdők élménye, ahogy Keresztes Szent János írja. Csak epigonok kötötték később a lelki élet magasabb szintjéhez, nyilván azért, mert ők maguk nem ízlelték meg, hanem unalmas penzumot csináltak a lélek csodálatos kalandjából, Isten fölfedezéséből. A karizmatikus megújulás visszahelyezte jogaiba azt a szemléletet, hogy az Istennel való találkozás öröme a lelki élet kezdetéhez tartozik. II. János Pál pápa is azt írja az üdvözítő szenvedésről szóló apostoli levelében, Szent Pállal kapcsolatban: „Az Apostol előbb, a damaszkuszi úton, Krisztus feltámadásának erejét tapasztalta meg, s csak azután, a húsvét fényében jutott el a szenvedésében való részesedésig”.3 Csak ha megismertük Isten örömét, akkor lesz bátorságunk vállalni a keresztet, mert akkor már látjuk az értelmét.

Tehát az első istentapasztalat a dolgok rendje szerint pozitív. Ez látszólag ellenkezik az úgynevezett „negatív teológiával”, melynek alaptételét Aquinói Szent Tamás (Pseudo-Dionysius nyomán) gyakran hangoztatja: „Istenről nem tudjuk megmondani, hogy mi, csak azt, hogy mi nem.” Ez azonban csak a sajátos ismeretekre áll: itt a földön nem vagyunk képesek Istenről pozitív sajátos fogalmat (conceptus univocus) alkotni. Képesek vagyunk azonban analóg fogalmakat alkotni róla, amelyek pozitívak lehetnek, hiszen a teremtmények, ha korlátozottan is, de tükrözik Isten lényét. Tükör által homályban látunk; de látunk. Az analogia entis filozófiája ment meg bennünket egy mindenestül negatív teológiától, attól a „radikális apofaticizmustól” (tagadáselvűségtől), amit a Hittani Kongregáció Anthony de Mello műveivel kapcsolatban kifogásol, s amely szerint „semmit sem lehet mondani Istenről; az egyetlen megismerés a meg-nem-ismerés. Már az Ő létezésének kérdését felvetni is értelmetlenség.”4 Így gondolkodhat a hindu vagy a zen-tanítvány, de a keresztény nem így gondolkodik. Istenről szóló beszédünk értelmes beszéd. Jóságát, szépségét, közelségének gyönyörűségét szabad hangoztatni. Van értelme a felszólításnak (Zsolt 34,9): „Ízleljétek meg és lássátok, milyen édes az Úr.”

Kamikaze

IV. Károly magyar király (osztrák császárként I. Károly) 2004. október 3-án történt boldoggáavatása többekből megütközést váltott ki. A „dicsőségesen uralkodó” Habsburg-ház legutolsó trónrakerült sarja bizony dicstelen szerepet kapott: amikor 1916. december 30-án fejére tették a magyar koronát, annak az első világháborúnak rettentő örökségét kellett vállalnia, amit ő mindig ellenzett, és ami, a még hátralevő átmeneti sikerek ellenére, a döntő erőviszonyok tekintetében már akkor el volt veszítve. Károly azonnali békekötéssel próbálkozott, de kísérletei meghiúsultak. A háborút elveszítettük, jött az összeomlás és a forradalom lidérces káosza. 1918. november 12-én Ausztria köztársasággá alakult. 1918. november 13-án Károlyt küldöttség kereste föl a magyar parlament részéről, hogy rábírja az uralkodásról való visszavonulásra. Károly úgy gondolta, koronázási esküje visszavonhatatlanul kötelezi, de a kialakult helyzetet éppen a magyar nép iránti felelősségből tudomásul kell vennie. A nyilatkozatban, melyet könnyezve írt alá, ez állt: „Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb megszabadítsam a háború borzalmaitól, amely háború keletkezésében semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettel vagyok áthatva. Ennélfogva minden részvételről az államügyek vitelében lemondok, és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja.” Mint láthatjuk, a nyilatkozat rendkívül diplomatikus: nem tartalmazza a trónról való lemondást (már amennyiben lesz magyar trón), valamint azt sem, hogy a benne foglalt visszavonulás végleges.

Károlyt 1919. márciusában svájci száműzetésbe vitték. Magyarországon egymást követték a forradalmi zűrzavar véres és szinte áttekinthetetlen fejleményei: a levegőre épült Károlyi-féle köztársaság, Kun Béláék vörös terror-tanácsköztársasága, a külföldi katonai megszállás, a tiszavirág-életű Peidl-kormány, a puccsal „hatalomra” került Friedrich-kormány, a Horthy Miklós vezette nemzeti hadsereg bevonulása Budapestre 1919. november 16-án (végre valódi hatalom!), a koalíciós Huszár-kormány (amelyet már az antant is elismert), a nemzetgyűlés megválasztása 1920. január 25-26-án, s ezt követően az immár parlamenti úton létrejött Simonyi-Semadam kormány; aztán a történelem hétmérföldes lépései: Horthy Miklós kormányzóvá választása 1920. március 1-én és a trianoni békeszerződés kényszerű aláírása 1920. június 4-én. Az 1920. július 19-én hivatalbalépett Teleki-kormány már rendet tudott teremteni (megfékezve az „ébredők” garázdálkodásait), az 1921. április 14-től működő Bethlen-kormány pedig türelmes kompromisszumokkal megnyitotta a politikai konszolidáció útját. Magyarország mindeme fejlemények során végülis megtartotta a királyság államformáját, éspedig anélkül, hogy hivatalosan a Habsburg-ház uralkodói jogai ellen döntött volna: az államfő jogait a kialakult helyzetben a királyt helyettesítő kormányzó gyakorolta. 1921. elejére Károly úgy ítélte: a magyar helyzet eléggé megszilárdult ahhoz, hogy visszatérjen a trónra, és diplomáciailag is elérkezett a kedvező pillanat. Az antant hivatalos álláspontja az volt, hogy a Habsurg-ház semmiesetre sem uralkodhat, de Károly, saját családi diplomáciájával élve, a színfalak mögött bátorítást kapott Briand francia miniszterelnök-külügyminisztertől. A pápa is óhajtotta a katolikus királyság visszaállítását Magyarországon. Bizonyára környezete is biztatta Károlyt, beleértve feleségét, a bátor szívű Bourbon-Pármai Zitát.

1921. március 27-én, húsvét vasárnapján, Károly fegyvertelenül, magyar tiszti egyenruhában megjelent Budapesten, és felszólította Horthy Miklós kormányzót, hogy helyezze őt vissza királyi jogaiba.

Kétségkívül kamikaze-akció volt. Károly tudta, hogy sokat kockáztat, többek között saját életét. De felelősséget érzett Magyarország jövőéért, és bízott Horthy királypárti érzelmeiben. Amit svájci száműzetéséből valószínűleg nem látott tisztán, az volt, hogy az antant-hatalmak és a „kisantant” államai mennyire eltökélten ellenzik a Habsburg-restaurációt. Magyarország nem rendelkezett kellő katonai erővel ahhoz, hogy a kisantant fenyegetését figyelmen kívül hagyja. Horthy a francia egyetértésről diplomáciai úton érdeklődött; a titokban megígért támogatást természetesen letagadták, és a hivatalos álláspontot ismételték, ami megegyezett az angol és olasz állásponttal: Habsburg-királyság szóba se jöhet, minden rendelkezésre álló eszközzel megakadályozzák. Horthy nem adta át a hatalmat. A királynak (akit bátor felesége elkísért kamikaze-bevetésére) néhány napos közbejött gyöngélkedés után vissza kellett utaznia Svájcba. Károly látszólag barátságban vált el a kormányzótól, de ekkor már tudta, hogy amennyiben királyként akar hazatérni, legközelebb fegyveres csapatok élén kell megjelennie. Még mindig bízott abban, hogy ha sikerül megragadnia a tényleges hatalmat, az antant bele fog nyugodni a bevégzett tényekbe (sok nyugati politikus éppenséggel Károly hazatérésétől remélte a Duna-medence stabilitását), s a nagyhatalmak ellenében aztán a kisantant se tehet semmit.

Az akció nem látszott lehetetlennek. Királyhű csapatok voltak Magyarországon, bár a kormányzó igyekezett azokat lehetőleg az ország keleti felén állomásoztatni. Ám báró Lehár Antal ezredes (a világhírű zeneszerző testvére) és Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy, Sopron katonai parancsnoka készek voltak fellépni a király mellett, s nem volt irreális a várakozás, hogy a király serege lavinaként fog növekedni, ha híre megy megérkezésének. Károly meg volt győződve arról, hogy koronázási esküje kötelezi a hazatérésre. „Megesküdtem és eskümet nem szegem meg, még ha az életembe kerül is. Amíg élek, gondoskodnom kell országomról és enyéimről, és cselekednem kell értük. Ha nem követem a hívást, megfosztom Magyarországot attól a fegyvertől, amelytől ellenségei legjobban tartanak: saját magamtól. A magyaroknak szükségük van rám. Mennem kell.”

A király megírta végrendeletét, és megkezdődött a második, végzetes kamikaze-berepülés. 1921. október 20-án, ismét Zitával együtt, Károly bérelt repülőgépen magyar földre érkezett, Cziráky gróf dénesfai birtokára. Sopronban (a rossz előkészítés miatt késlekedve) vonatra szálltak, s Budapestig haladtukban a helyőrségek sorra fölesküdtek a királyra. A royalista kormány miniszterelnöke, Rakovszky István, zsebébe süllyesztette Horthy kétségbeesett levelét, melyben könyörgött Károlynak, hogy ne legyen oka Magyarország pusztulásának elhamarkodott hazatérésével. A kormányzóval és a kormánnyal Rakovszky telefonon közölte: ha nem akadályozzák őfelsége csapatainak bevonulását Budapestre, enyhe bánásmódban lesz részük, ellenkező esetben a katonák szabad kezet kapnak.

Károly nem tudta, hogy a magyar külügyminisztériumban a kisantant követei fenyegetően tiltakoztak. Nem tudta, hogy Anglia, Franciaország és Olaszország nagykövetei jegyzékben követelik azonnali távozását a magyar földről. Nem tudta, hogy Csehszlovákia és Jugoszlávia máris mozgósít. Nem tudta, hogy Hegedűs Pál altábornagy, akit csapatai fővezérének kinevezett, elárulja Horthyéknak katonai mozdulatait. Azt sem tudta, hogy a Magyar Véderő Egylet tagjait azzal tüzelik harcra: a király csehszlovák és kommunista csapatok élén érkezik, akiktől meg kell őfelségét menteni. 1921. október 23-án hajnalban Biatorbágynál a király, felesége és kísérete társaságában, a vasúti sínek mellett térdelve, részt vett Ostenburg tábori lelkészének szentmiséjén. Buda határában golyók fogadták. Horthy lövetett a királyra.

„Még az éjjel kiadtam szükséges parancsaimat arra, hogy minden fegyveres vállalkozást fegyveres erővel megakadályozzunk” – írja Horthy emlékirataiban. – „Hogy ezt milyen érzéssel tettem, úgy hiszem, felesleges ecsetelnem. Természetesen azt a kérdést is felvetettem magamban, nem vonhatnám-e ki magamat ebből a szörnyű összeütközésből akként, hogy lemondok. Ez azonban a hazát fenyegető végveszély idején gyávaságnak látszott előttem, és ezt a felfogásomat Bethlen miniszterelnök nyomatékosan megerősítette.”

Horthy politikai helyzetértékelése pontosabb volt, mint Károlyé. Teljességgel elhihetjük neki, hogy nem kormányzói méltóságát, hanem hazáját féltette. Az otrantói tengeri csata hőse, a cattarói matrózlázadás leverője, a nemzeti hadsereg megteremtője nem volt diktátor, sem „fasiszta”, sem náci. Nem volt zsidógyűlölő sem, Hitler szövetségeseként is hetente együtt bridzselt egy zsidó textilgyárossal. Konzervatív hazafi volt, kitűnő katona, istenhívő református, mérsékelt nacionalista, reálpolitikus. Sokat tünődtem IV. Károly és volt flottaparancsnoka konfliktusán. Nem vagyok történész, az adatokat az ismeretterjesztő irodalomból merítem. Nem vagyok államjogász sem, hogy eligazodjam a vitatható elvi kérdésekben: kötelezte-e még Horthyt a királyra tett tiszti hűségesküje, vagy milyen jogi normák érvényesek a király és a kormányzó kapcsolatában. Mint hívő és állampolgár azonban érteni szeretném, mi történt.

Két jellemes, bátor férfi küldte harcba csapatait egymás ellen a budaörsi csatában. Mindkettő kötelességét akarta teljesíteni. Mindkettőt Magyarország sorsa és nem saját hatalmi ambíciója motiválta. Horthy képviselte a pragmatikus elvet. Tudta, hogy amennyiben a király átveszi a hatalmat, azonnali cseh, szerb, talán román invázió várható. Meg akarta menteni hazáját. Fájdalommal lövetett a királyra, de nem látott más megoldást.

Károly király a törhetetlen elvek embere volt. Egész életét mély istenélmény hatotta át. Az imádság, a szentmise éltette. Számára koronázási esküje kőtáblára vésett kötelezettséget jelentett. Hűsége és bátorsága hozta haza. Az ő szemszögéből Horthy hatalombitorlónak, árulónak látszott. Hiányos informáltságáért nem ő, hanem környezete felelős. Azt tette, amit meggyőződése szerint tennie kellett, és nem törődött saját sorsával.

Ismétlem, amennyire utólag meg lehet állapítani, Horthy reálisabban látta a helyzetet, mint Károly. Mégse tudok egyetérteni azzal, amit a kormányzó tett. Magyarország királyság volt, és IV. Károly volt Magyarország megkoronázott királya. (A trónfosztás később, a hazatérési kísérletek után történt.) Úgy gondolom, saját megkoronázott királyára ne lövessen az ember. Akármilyen nagy bajt hárítson is el vele. A cél nem szentesíti az eszközt.

Sietek elkerülni egy félreértést. Mindezt nem azért mondom, mintha királypárti volnék. A köztársasági államforma híve vagyok. Szerintem társadalomfilozófiailag nem igazolható, hogy egy országot örökölni lehessen, mint egy földbirtokot vagy cipőgyárat. Az államfői tisztség mint születési előjog idegen az egyetemes emberi méltóságról vallott nézeteimtől.

Igaz, barátaim fölhívták figyelmemet arra, hogy a királyságnak más funkciója is van, mint a hatalomgyakorlás. Szerb Antal VII. Olivér c. tréfás regényének egyik hőse ezt így magyarázza el a címszereplőnek (nem tudva, hogy az király): „Az emberiség sivár esztendejében a király a vörösbetűs ünnep. A munkaszünet és a szemek áhítatos égre emelése. Voltak nagy királyok, akik tetteikkel váltak emlékezetessé, akik ellenséges országokat aláztak meg, és akik jóságosan gondoskodtak a tyúkokról, amelyek a parasztok fazekában főttek. De nem ez a fontos, és nem ez az igazi. A királyságot nem a tettek és nem a jószándékok adják meg. A király nagy emberi hivatását azzal teljesíti, hogy van. Más minden embert a tettei és az alkotásai dicsérnek, a királynak csak az a feladata, hogy a világon legyen. Mint a hegyeknek. Fiatal barátom, a síkságot meg lehet művelni, a folyók hátán hajók járhatnak, a hegyeknek csak az a dolguk, hogy magasan álljanak és hallgatagon, síkságok és folyók, emberek és országok fölött. Csak álljanak és létezésükkel figyelmeztessék az embereket az örök értékekre. Ha nem volnának hegyek, és nem volnának királyok, fiatal barátom, az emberek azt hinnék, hogy minden lapos és praktikus ezen a világon. A király azért van, hogy figyelmeztesse a nemzetet az embersors ormaira és tiszta magaslati levegőjére. Ő a megtestesült legenda, a nagy megnyugtatás és biztosíték. Az, hogy van, nagyobb jótét a nemzetre, mint ötven kaszárnya, és nagyobb erőforrás, mint ötven hadihajó. És hogy sorsa magaslatára emelje nemzetét, nem is kell mást tennie, mint árasztani magából azt a furcsa, kegyelemszerű ajándékot, amit úgy hívnak, hogy királyiság.” Szerb Antal itt, profán terminusokban, lényegében azt mondja ki, hogy a király szerepe a nemzettudat valamilyen szakralizálása. Ilyen értelemben a királyság intézménye a modern demokráciákban is működik; az angol királyi család afféle nemzeti ereklye. De nem olyan egyszerű ez, mert éppen a szakralizálás egyik tényeként az angol uralkodónak az anglikán egyház fejének is kell lennie, és csak anglikánnal köthet házasságot. A pluralista társadalomban az ilyen direkt szakralizálás problematikussá válik. Károly fejére Csernoch hercegprímás és a református Tisza István miniszterelnök együtt helyezte a koronát; ennyi pluralizmus még elmegy, de mi lesz a koronázás katolikus szentelményéből, ha, tegyük fel, a király Krisna-hitű és a miniszterelnök muszlim? Ahol történetileg kialakult az „uralkodó, de nem kormányzó” király szerepe, ott a megfelelő formák is adva vannak, ahol viszont – mint hazánkban – egy irreverzibilis történeti fejlődés másfelé vezetett, ott meg kell elégedni azzal az áttételesebb szakralizálással, ami azért az államelnök közjogi méltóságában is ott bújkál. Mert minden törvényes hatalom Isten helyettese, éppen ezért meg is kell találni működéséhez a megfelelő ünnepélyes formákat, az áttételes szakralizálás profán eszközeit.

Annakidején se IV. Károly, se Horthy nem látta, de utólag könnyű megállapítani: az Isten kegyelméből való királyság eszméje, amely a középkorban annyira áthatotta Európát, a 20. század elejére már lejárt. Kettőjük konfliktusának igazi történelmi tartalma a középkori királyság-eszme végvonaglása. Az Egyház egy darabig megpróbálta favorizálni a katolikus királyságot, de – minthogy természetfölötti lényegénél fogva fölötte áll a politikának – mára akceptálni tudta a demokratikus köztársaság eszméjét is.

Nem a royalista beszél tehát belőlem, amikor Horthy fegyveres akcióját bírálom, hanem egyszerűen a törvénytisztelő polgár. Petőfi kiáltását: – „Akasszátok fel a királyokat!” – mint a köztársaság híve sem teszem magamévá. Hazánk akkor még királyság volt, és IV. Károly volt a király. Fegyvereket fordítani a törvényes uralkodó ellen törvénytelenség. Lehet, hogy valakinek házsártos a felesége, de attól még nem csalhatja meg. Lehet, hogy a király rosszkor jött haza, de attól még nem lett volna szabad lövetni rá. Horthyban a pragmatikus győzött az elvek embere fölött, míg Károlyban mindig is az elvek embere uralkodott a pragmatikus fölött.

A „csehek” ellen kivezényelt, hevenyészett fedezékek mögött hasaló puskás egyetemisták természetesen nem tudták volna föltartóztatni Ostenburg tűzben próbált seregét. De Horthy óráról órára több kormánypárti csapatot tudott összevonni, és tüzérséget is bevetett. Károlynak be kellett látnia, hogy nem vonulhat be Budára éljenző tömegek között. A budaörsi csatában csak a vereség vagy az elhúzódó polgárháború között választhatott. Ahogy az őszirózsás forradalomnak is inkább engedett, mintsem egyetlen csöpp vért is kiontson hiába, most is habozás nélkül megtiltotta a további harcot. Horthy nyert, megmentette az országot. Megmentette – törvényes uralkodójától. Megmentette – két évtizedre. Megmentette – a Hitlerrel kötött szövetség számára.

A kamikaze feláldozza önmagát. Tárgyalások következtek, a királyi pár Horthy, majd az angolok foglya lett. Károly nem volt hajlandó lemondani a trónról, viszont 1921. november 6-án a magyar parlament az antant nyomására kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. 1921. november 19-én Károly feleségével megérkezett száműzetése helyére, a Portugáliához tartozó Madeira szigetére (az Atlanti Óceánban, Afrika észak-nyugati partvidéke mellett), ahova nemsokára gyermekei is követték. Sem ő, sem Zita nem panaszkodott soha, de a királyi család nyomorban élt, mert a győztes hatalmak késlekedtek ellátásával; fűteni a hideg hegytetőn csak gyűjtögetett erdei fával tudtak. 1922. március 9-én a király megfázott, majd tüdőgyulladást kapott, és vértanúi hősiességgel viselt nagy szenvedések után 1922. április 1-én meghalt.

Madeira népe ekkor már tudta, amit sokan még nem sejtettek: hogy egy szent távozott el köréből. Károly mélyen áhítatos, férfiasan fegyelmezett, türelmes, önzetlen egyéniség volt, boldog férje Zitának, szerető apja nyolc gyermeknek, következetes lelkiélettel és panasztalan áldozatkészséggel. Uralkodóként semmi mást nem tartott szem előtt, mint népe javát. Visszatérési kísérletei nem személyes becsvágyból fakadtak, hanem abból a meggyőződéséből, hogy a magyarok visszavárják, és esküje kötelezi. Lehet politikailag egyet nem érteni vele, de személyiségének sugárzását észre nem venni vakság. A boldoggáavatás nem politikájának jóváhagyását jelenti, hanem hősies erényeinek példaképül állítását, valamint mennyei közbenjárásának elismerését. 1960-ban a brazíliai Curitiba városában egy lengyel származású szerzetesnő, Maria Zita Gradowska lábát az orvosok amputálni akarták, mert egy érszűkület miatti szövetelhalás menthetetlenné tette. A nővér, Habsburg-ellenes érzelmei miatt, nem akart IV. Károly boldoggáavatásáért imádkozni, de egy rendtársa a párnája alá csempészte Károly képét. Maria Zita egy éjszaka alatt meggyógyult, orvosilag megmagyarázhatatlan módon. Károly halálának 50. évfordulóján, 1972. április 1-én egyházi bizottság nyitotta föl a száműzött király sírját a funchali székesegyházban, a család képviselőinek jelenlétében. Testét romlatlan állapotban, épen találták.

A kamikaze meghal, de halála dicsőség.

* * *

Írásom több hónapja fenn volt a Hálón, amikor elolvastam Ablonczy Balázs Teleki Pálról írott monográfiáját. A könyv tárgyalja Károly király mindkét hazatérési kísérletét, bővebben az elsőt, amelynek idején Teleki volt a miniszterelnök. Örömmel tapasztaltam, hogy megállapításaimat e tárgyilagos és alapos munka fényében sem kell módosítanom. Viszont beláttam egy kiegészítés szükségességét. Nem tettem említést ugyanis a szabad királyválasztókról. A köztársaságot a konszolidálódó Horthy-rendszer parlamentje elvetette, de a királyság tekintetében 1921-ben három irányzat létezett: a) a legitimistáké, akik a Habsburg-trón hívei voltak, b) a szabad királyválasztóké, akik elfogadták a királyságot, de a Habsburgok trónigényét nem, c) azoké, akik a királykérdés megoldását az antant-nyomás miatt későbbre akarták halasztani. Ez utóbbiak voltak a reálpolitikusok, közéjük tartozott Teleki, Bethlen és maga Horthy. A szabad királyválasztás híve volt példának okáért Gömbös Gyula, aki a Véderő Egyletet harcba vitte a király csapatai ellen. Mindezek a múlt problémái; a történelem eljárt a királyság fölött. E sorok írója mélyen tiszteli Boldog Károlyt, ugyanakkor elégedett jelenlegi köztársasági államformánkkal.

2005. november 13.

Beszélő sas

Amikor a spanyol hódítók 1519-ben Mexikóba érkeztek, ott fejlett kultúrát, nagy városokat találtak, egyúttal azonban sötét pogányságot, amely emberáldozatokkal hódolt isteneinek. Quetzalcoatl, a tollas kígyó tiszteletére évente sok ezer embert öltek meg, Huitzilopochtli had- és napisten templomának felszentelésére a 15. század végén húszezer harcost áldoztak fel. Az áldozatok mellkasát felhasítva, eleven szívüket kitépték, máskor élve megnyúzták, vagy még ezeknél is borzalmasabb módon végezték ki őket. Az azték birodalom összeomlása után a spanyolok lerombolták a bálványimádás kultuszhelyeit, és az országot misszionáriusok árasztották el. V. Károly király a buzgó ferences Juan Zumárraga személyében püspököt is nevezett ki Mexikóvárosba. Az indián őslakosság azonban bizalmatlan volt a gyarmatosítók vallásával szemben, és viszonylag kevesen keresztelkedtek meg. A démonok már nem ölhették meg áldozataikat testileg, ám lelküket változatlanul hatalmukban tartották. Nem csekély része lehetett az őslakosság ellenállásában a gyarmatosítók túlkapásainak sem, amelyektől a kiszolgáltatott indiánok szenvedtek.

Egyike azoknak, akik felvették a keresztséget és lelkes követői lettek a krisztusi hitnek, Juan Diego volt, eredeti indián nevén Cuauhtlatoatzin, ami „beszélő sast” jelent. Ez az egyszerű indián 1474-ben született. Szegény ember volt, földet művelt, gyékényt szőtt és napszámosmunkát vállalt. Már mint pogányt is csöndes, szerény, elmélyülő, vallásos hajlamú férfinak ismerték. A ferences hithirdetőktől hallott evangélium igazsága hatalmas erővel ragadta meg. 1529-ben elvesztette feleségét, gyermeke nem volt, nagybátyjával lakott együtt Tolpetlacban. Tizennégy kilométert kellett gyalogolnia, hogy szentmisében és katekézisben részesüljön, de nem sajnálta a korai fölkelést és a fáradságot. 1531. december 9-én szentmisére indult. Akkor ezen a napon ünnepelték a Szeplőtelen Fogantatást. Dogmaként csak 1854-ben került kihirdetésre, de a ferences áhítat már régóta kultiválta és hirdette. Az ünnep csípős hajnalán a gyékényből készült tilmájában (általvető köpenyében) szívósan gyalogló, ötvenhét éves Juan Diego a Tepeyac dombhoz ért útjában, ahol valamikor Tonantzin azték anyaistennő szentélye állt. Tonantzin szobrát ma is őrzik a mexikóvárosi antropológiai múzeumban. A szobor a mai szemlélő számára ijesztő és undorító, haját, ruháját tekergő kígyók alkotják, tekintete megkövült reménytelenséget tükröz. A földanya megnyilvánulásának tekintették, aki világra hoz és eltemet. Mint az anyaság és a szülés istennőjének, fontos helye volt a pogány indiánok életében. Emberáldozattal tisztelték őt is. A spanyolok felszámolták a vérontó kultuszt, és lerombolták Tonantzin templomát. A Tepeyac dombja ekkorra üresen állt.

Vagy mégsem? Juan Diego fölkapta a fejét. Zenét hallott, halk, elbűvölően szép zenét. Képzelte volna csupán? Nem, a varázslatosan örömteli hang a Tepeyac csúcsa felől áradt. Fölnézett, és fénylő fehér felhőt látott a csúcson, szivárványszínű fénytől övezve. A zene hirtelen elhallgatott, és egy kimondhatatlanul kedves, mégis átható női hang szólította az indiánt:

– Juantzin! Juan Diegotzin!

A -tzin végződés Juan Diego indián anyanyelvén, a nauhatli nyelven gyöngéd tiszteletadás kifejezése. A kicsinyítő képző elégtelen ahhoz, hogy a -tzin jelentését visszaadja; gondoljunk arra, hogy az istennő neve is így végződik. Az indián érezte, hogy a szeretetteljes hívásra hallgatnia kell.

Juan Diego fölment a Tepeyacra.

– A püspöknek? - gondolta magában Juan Diego. – Én? Éppen én?

– Hálás leszek neked – folytatta a hölgy. – Menj, és tedd meg.

Az indián meghajolt.

– Szent Úrnőm – mondta – , minden úgy lesz.

– Még egyszer vissza kell jönnöd, kedves fiam. Addig jól átgondolom a dolgot.

– Pontosan te kellesz erre a feladatra – mondta kedvesen. – Nagyon kérlek, menj holnap ismét a püspökhöz.

És Juan Diego nem vitatkozott.

– Valami jelre volna szükség, kedves fiam.

– Miféle jelet kívánsz, uram? – kiáltotta boldogan az azték. – Megyek és megmondom az Úrnőnek!

Ez a magátólértődőség meglepte a főpapot. Némi habozás után kijelentette: a Szűzanyára bízza, hogy milyen jelet ad.

– Nagyon jó így – felelt az Úrnő. – Gyere vissza holnap, és megkapod a Jelet.

– Hová mégy, kedves fiam? – kérdezte jóságosan az Úrnő.

Mosolyogva hozzátette:

– Nagybátyád nem ebben a betegségben fog meghalni. Ebben a pillanatban gyógyult meg.

– Vidd el a püspöknek – mondta a Boldogságos Szűz. –De addig ne ereszd le senki előtt a tilmát, amíg a püspök elé nem jutsz.

Juan Diego Isten embere volt. A kapunak meg kellett nyílnia.

– A mennyei úrnő saját kezével rendezte el a virágokat. Itt vannak. Nézzék meg és vegyék el őket.

Az agavérostokból szőtt köpenyen láthatóvá lett a mennyei Hölgy ragyogó képmása, úgy, ahogy Juan Diego előzőleg a Tepeyacon találkozott vele.

Ha tudott volna írni.

Az Ige, amely Isten maga.

Jól imádkozni – rosszul imádkozni

Lehet egyáltalán rosszul imádkozni?

Igen. Lehet.

Rosszul imádkozik, aki azt gondolja, hogy imádságával szívességet tesz Istennek. Ez alapjaiban elhibázott attitüd. Az imádságra mi szorulunk rá, nem Isten.

Rosszul imádkozik, aki az imádságot kínzásnak érzi. Különösen a gyónási elégtételül kapott imákban forog fönn ez a veszély. Az elégtétel nem büntetés, hanem jóvátétel, megajándékozása az Egyháznak valamivel, annak fejében, amit bűneinkkel ártottunk. Az imádság ünnepi állapota a léleknek. Azt jelenti, hogy bensőnkben égnek a lámpák.

Rosszul imádkozik, aki csak egy szöveget reprodukál. A szöveg segítség az imádságban, de önmagában nem imádság. Nem kommunikáció. Szöveget reprodukálni olyan telefonba is lehet, ahol senki nincs a vonal túlsó végén. Ha a hittanos diák leckeszerűen felmondja a Miatyánkot, azzal még nem imádkozik.

Az imádság kommunikáció. A latin communis szó azt jelenti: „közös”. (Innen „kommunista” = a közös tulajdon híve.) Kommunikáció = közössé tétel, közössé válás. Isten önmagát kommunikálja a kinyilatkoztatásban. Az imádkozó ember erre válaszol önmaga kommunikálásával. Ha ő maga nincs benne a szövegben, amit felmond, nem imádkozik. Ha viszont, akár csöndben is, jelen van Isten számára, akkor az imádság állapotában van.

Az „Isten jelenlétébe helyezkedés”, amit az imádság tanításánál említeni szoktak, nem előkészületi gyakorlat, hanem az imádság lényege. Két szerelmes, aki csöndben nézi egymást, vagy egy gyermekét karjában tartó édesanya, vagy egy barátjával kezet szorító férfi szavak nélkül is jelen van a másik számára. Kölcsönösen egymás személyes erőterében vannak, pontosabban: egyetlen közös erőtérben egyesülnek. Ez az erőtér nem teremthető meg semmiféle technikával. A tudatmanipulációkhoz semmi köze. Személyes szólításra adott személyes válaszból születik. Két szabadság találkozása: a határtalan isteni szabadság megtalálja az ember határolt szabadságát, és az emberi szabadság válaszol, odaadással az odaadásra, szeretettel a szeretetre. Ez a szeretet ajándék. Isten műve, nem a mienk.

A személyes szólítás: Jézus, az Ige. Az örök Ige jelen van az univerzumban, őbenne teremtetett minden. Jelen van embertársunkban, aki az ő képmása. Jelen van a Szentírásban, egy-egy zsoltársorból szívet rendítően meg tud szólalni. Jelen van a liturgiában, mint cselekvő, újjáteremtő Ige. Aki „misét hallgat”, nem jól imádkozik. Az Eucharisztiában az Ige cselekszik köztünk: bevon bennünket egyszeri golgotai áldozatának sodrásába, hogy mi is belekerüljünk az Atyának való határtalan önátadásába, és ezzel föltámadásának dicsőségébe is. Aki „hallgatja” ezt, mint egy műsort, ásíthat, bámészkodhat. Aki benne van, izgul, hogy neki is sikerüljön. Aki „hallgatja”, rosszul imádkozik, aki benne van, jól.

Ez nem attól függ, hogy mennyire tudunk koncentrálni. Egy édesanya, aki síró kisgyermekét csitítva ki-be sasszézik a templom küszöbén, hogy ne zavarja a szentmise résztvevőit, de ő maga valahogy mégis részt tudjon venni a szent cselekményben, anyaságának vállalásával sokkal jobban „benne lehet” a köztünk megjelenő húsvéti misztériumban, mint aki a padban követi az Adoremusból a miseszöveget. Egyéni imánkban is hasonló a helyzet. Avilai Szent Teréz, aki pedig az elragadtatásig „benne volt” az isteni jelenlétben, egy levelében azt a tanácsot adja az imádkozónak: „Az értelemmel pedig ne törődjék, mert az egy kiállhatatlan fecsegő.” Amit ő itt értelemnek nevez, az inkább a fantázia. A fantázia kalandozása elkerülhetetlen kísérőjelensége az imádságnak, csak a rendkívüli kegyelmek magasabb fokozatain küszöbölődik ki. Alázattal és minden lelkifurdalás nélkül tudomásul kell vennünk, hogy ezt mi se kerülhetjük el. Mihelyt észrevesszük, hogy elszórakoztunk, segítségünkre jön a nyelvünk: az Üdvözlégyek ismételgetése a rózsafüzérben ezt a célt szolgálja, hirtelen fölfigyelünk arra, hogy mit is mondunk, és ezzel tudatunk felszíne is visszatalál az isteni jelenlétbe. Ha csöndben imádkozunk, elszórakozás esetén újból beszélni kezdhetünk Urunkhoz, legalábbis kimondjuk Jézus nevét. De a nem-akaratlagos elszórakozás nem akadálya annak, hogy lelkünk mélye Isten felé forduljon. Ez nem koncentrálóképesség, hanem életirányultság kérdése. Legyen ez vigasztalás a munkában hajszoltaknak, az álmatlanságban szenvedőknek, a súlyos beteget ápolóknak, a kisgyermekes anyáknak. Ők is tudnak jól imádkozni, hozzák meg bátran az áldozatot.

Érdemes vállalni a fáradságot, vállalni a száraz periódusokat. Akár érezzük, akár nem, az isteni jelenlét magába öleli az imádkozót. „Balkeze a fejem alatt, és jobbjával átölel engem” – mondja az Énekek énekének jegyese (Én 2,5). Nem egy telefonvonal két távoli végéről érintkezünk, az isteni transzcendencia a hiteles imádságban saját közegünkké válik. Az imádság egyesülés és beteljesülés. Istenben vagyunk otthon.

Ez fa

„Kimegyek, s hazug lélek leszek valamennyi prófétája szájában” – így beszél egy „lélek” Áchábról, Izrael királyáról (1Kir 22,22), akit aztán a halálba prófétál.

A hazugság a halál útja. A sátán „gyilkos” és „a hazugság atyja” (Jn 8,44). Mind az egyházi életben, mind a magyar társadalomban a hazug lelkek erős jelenlétét érzékelem. Az Egyházban megdöbbentően mutatkozik a gyanútlanság a pogány New Age támadásaival szemben, valamint a katolikus erkölcstan önkényes fellazítása. A közéletben lassan odáig jutunk, hogy minden képtelenséget szemrebbenés nélkül el lehet mondani. Szellemi téren társadalmunk veszedelmes mértékben sebezhető az áltudomány és a mágia hazugságaival szemben. Mintha az átlagember elveszítette volna egészséges képességét az „igaz” és a „hamis” megkülönböztetésére.

Tévedések mindig voltak, de most mintha megbolondult volna az iránytű. Talán a bolsevista rémuralom tette. Szolzsenyicin mutat rá, hogy a náci és a sztálinista titkosrendőrség működése között elvi különbség volt. A Gestapo azért kegyetlenkedett, hogy kiderítse a tényeket. A szovjet kínzókamrákban viszont a vallatók olyasmire akartak bizonyítékokat kicsikarni, amiről maguk is jól tudták, hogy nem igaz. A paranoiás grúz diktátor leleplezett összeesküvéseket akart látni, másképp az állambiztonsági szervek dolgoznak rosszul. Így a gyilkos gépezet önmagát falta. Arthur Koestler irodalmilag örökítette meg azt az „igazságszolgáltatási” (hazugságszolgáltatási) folyamatot, amelyben egyik agyrém produkálta a másikat – a befejező tarkólövésig (Sötétség délben). Ez a méreg még itt van a levegőnkben, ez a hazugság-démon még nem hagyott el bennünket.

Török Sándor Valaki kopog c. regényében van egy mozzanat, amikor az elbeszélő (a szerző?) az őrültséget érzi közeledni. Mikor már azon a ponton van, hogy végképp szétfoszlik a dolgok koherenciája, megfogja a széket, és azt mondja: „Ez fa!” És a megmarkolt anyag masszív realitása visszahozza a valósághű gondolkodásba. Nekünk is meg kell ragadnunk valami fát: Jézus keresztjét. Ez fa; ez valóság; sőt ez minden realitás tengelye. A kereszt véresen komoly felkiáltójele teremtő erejű „igen” az igazságra és megsemmisítő „nem” a hazugságra. „Jézus Krisztus ... nem volt »igen« is meg »nem« is, hanem az »igen« valósult meg benne” (2Kor 1,19). A krisztusi hit nem vélekedés, nem ködös teória, nem liberális kerekasztal, hanem egyszerű, vérrel megpecsételt bizonyosság. Ahogy Sík Sándor mondja:

Semmi csűrés és semmi csavarás,
Ínyeskedés és köntörfalazás:
Hiszem és vallom, szeretem és élem,
Amit az Egyház hinni ad elébem.
Ebben a hitben élek és halok:
Katolikus vagyok.

Ez – fa. Minden más illanó levegő.

Gyónni

Gyónni kellemetlen. Sok katolikus valahova a tudata peremére száműzi a gyónást. Ünnepek közeledtével nagyot nyög és rászánja magát, hogy aztán minél hamarabb visszatérjen a „rendes” kerékvágásba, ahol nincsenek ilyen kényelmetlen dolgok.

Mások áhítják a gyónást és egyet-földet bejárnak, amíg találnak papot, aki hajlandó fogadni őket és óraszám hallgatni vallomásaikat, amelyekben nem annyira bűneik, mint pszichológiai állapotuk játssza a főszerepet. Ha aztán ezt a megértő gyóntatót távolabbra helyezik vagy netán Isten magához szólítja, beszüntetik a gyakori gyónást.

A két típusban egy közös: egyiknek se változtat életén a gyónás. Csak emberi kielégülést nyújt. Egyik eleget tett a törvénynek és hagyománynak, a másik jól kibeszélte magát és megkönnyebbült. De Isten maradt, ahol volt, és ők is maradtak, ahol voltak.

Pedig a bűnbánat szentségének az volna a rendeltetése, hogy Isten belépjen életünkbe és megváltoztassa azt. Kövessük a feloldozás szövegét: „Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki Szent Fiának kereszthalála és feltámadása által kiengesztelte önmagával a világot és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az Egyház szolgálata által bocsásson meg neked és adja meg a békét; és én feloldozlak téged bűneidtől az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.” Előfordulhat, hogy a gyóntató időnyerés céljából elhagyja a bevezető mondatot és csak a szorosan vett feloldozás szavait mondja el, vagy lerövidíti a formulát. A feloldozás természetesen ilyenkor is érvényes. A bevezető mondat azonban mégis nagyon fontos, mert föltárja a tartalmát annak, ami történik. Az Egyház szolgálata révén a bűnbánóban Jézus kereszthalának és föltámadásának ereje lép működésbe, és kiárad rá a mindent megújító Szentlélek. Nem az elkövetett bűnök puszta sztornírozása megy végbe, hanem Isten újjáteremtő műve. Aki bűnösként térdelt le, szentként kel föl. Aki a pusztulással volt eljegyezve, most a Szentháromság életét hordja magában. A csődre ítélt egzisztencia már a teremtő Szeretet edénye. „Aki Krisztusban van, új teremtmény” (2Kor 5,17).

A gyóntatószék az új teremtés műhelye. A gyóntató pap az új teremtés – személyében jelentéktelen – eszköze. A kiengesztelődés szentségének lényege, hogy Isten csodát művel a megtérő szívében, magához ragadja őt és áthatja önmagával. A bűnök azért törlődnek el, mert nem férnek össze Isten szentségével, aki behatolt a gyónó életébe, és szeretetének perzselő csókjával birtokába vette azt. Természetesen kívánatos, hogy a gyóntató olyan személy legyen, aki előtt a gyónónak nem esik nagyon nehezére föltárni lelkét. Mégis szögezzük le világosan, hogy ami a gyóntatóból igazán fontos a gyónásban, az nem a személyiség, hanem az apostoli hatalom: „Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak” (Jn 20,23). Nagyon nagy hiba azért halogatni a gyónást, mert nem vagyunk megelégedve a gyóntatókkal. A pap gyarló ember, ne akarjuk piedesztálra emelni, és ne várjunk tőle angyali tökéletességet. Egyszersmind azonban indokolt, hogy olyan gyóntatót keressünk, aki szolgálatával a feloldozáson túl lelki vezetést is nyújt. Bár a lelki vezetés szolgálata elválasztható a gyóntatói szolgálattól, mégis lehetetlen a gyóntatói működés egy minimális lelkivezetői tevékenység nélkül: a gyóntatónak nyilatkoznia arról, mi bűn és mi nem, milyen feltételek mellett adható egyáltalán feloldozás, és ha sok ideje nincs is egy-egy gyónásra, az esetek túlnyomó többségében indokolt egy-két lelki tanáccsal szolgálnia, sőt már a kiszabott elégtétel is mutat valamilyen irányt. Ha a gyónó ezenkívül lelki dolgokra vonatkozó kérdéseit is fölteszi a papnak, és kellő gyakorisággal járul a kiengesztelődés szentségéhez, a gyóntatás és lelkivezetés szolgálata minden nehézség nélkül összeköthető. Ilyen kapcsolat természetesen nem akármelyik gyóntatóval lehetséges, meg kell találnunk a megfelelő személyt, akihez bizalommal tudunk lenni, és akinek állásfoglalásait megbízhatónak tartjuk. Ez vidéken nagyobb nehézséget jelent, mint a nagyvárosban. Saját plébánosuk előtt sokan nem tudják föltárni intim világukat. Ilyenkor megközelíthető távolságban kell találni egy másik papot, és azt meghatározott időközökben fölkeresni. Ha a lelkivezető túl távol lakik vagy túlságosan ritkán keressük föl, a lelkivezetés névlegessé válik. Amennyiben diakónust, szerzetest vagy érett hitű világi személyt választunk lelkivezetőnknek, akkor is célszerű állandó gyóntatóhoz járnunk, éspedig olyanhoz, akinek tanácsai nem ütik élesen a lelkivezető tanácsait. Hogy olykor-olykor nem ítélik meg a dolgokat egyformán, az természetes és elkerülhetetlen. Éppen ezért vagyok annak a híve, hogy a lelkivezető és a gyóntató lehetőleg azonos személy legyen. Ő se tévedhetetlen, mégis nagyobb biztonságot tud adni, mintha rendszeresen ellentétes tanácsok között kell választanunk. Ha meggyőződtünk arról, hogy gyóntatónk hit és erkölcs dolgában töretlenül képviseli az Egyház tanítását, és tűrhetően tudunk kommunikálni vele, a gyóntatószéki szolgálat kereteiben kielégítő lelkivezetéshez juthatunk. Így azt a veszélyt is elkerüljük, hogy a lelkivezetés lelki fecsegéssé torzul.

Ahhoz, hogy állandó gyóntatóra leljünk, természetesen mindenekelőtt gyónnunk kell, mert csak a gyakorlat mutathatja meg, kinél találunk kellő megértésre és vezetésre. Elkerülhetetlen tehát, hogy benyissunk olyan papok gyóntatószékébe, akiket nem ismerünk. Hogy erre rá tudjuk szánni magunkat, tudatosítanunk kell a kiengesztelődés szentségének fent leírt lényegét. Nem azért megyünk gyónni, hogy pszichológiai kielégüléshez jussunk, nem is azért, hogy tanítást kapjunk, vagy kapcsolatot ápoljunk a gyóntatóval. Ezek mind következményei lehetnek (s remélhetően lesznek is) gyónásunknak, de nem képezik annak fő tartalmát. A fő tartalom az, hogy Jézus Egyházában és saját lelkünkben az isteni élet új hulláma árad ki, amely begyógyítja a bűneink ütötte sebeket. Ehhez részünkről szükséges a hit, a megtérés elhatározása és a bűnvallomás. A gyóntató részéről egy szükséges: a feloldozás. Ezzel teszi értünk a legtöbbet, minden más csak kísérőjelenség. Kellemetlen tud lenni egy ballábbal felkelt gyóntató, és a papnak természetesen mindent meg kell tennie, hogy fáradtságát, rossz kedvét, személyes vergődéseit ne vigye bele a gyóntatásba, hanem szeretetteljes érdeklődést és megértést tanúsítson a bűnbánók iránt. De egy goromba pap, sőt egy hitetlen pap is rázúdítja gyónóira a teljes mennyet, ha a feloldozást előírásszerűen elimádkozza. A gyónás szertartása szentség. Isten cselekvése, nem a papé.

Mint mondottam: szükséges a gyónó részéről a hit. Nemhívőket nem szabad gyónásra kényszeríteni, esküvőjük előtt sem. A hit nélkül végzett gyónás nem adja meg a bűnök bocsánatát, sőt Isten szentségét sérti. A gyakorló katolikusnak se szabad azzal a hátsó gondolattal gyónnia, hogy „ez úgyse fog használni semmit”. Istennek vallja meg bűneit, és Isten mindenható. A jó gyónás nemcsak eltörli a bűnöket, hanem megadja a szükséges kegyelmet a bűnök jövőbeni elkerüléséhez is. Számos gyónó ebben nem hisz, és ezért megreked bűneiben. Ha hinne, haladna.

Szükséges továbbá a megtérés elhatározása. Mondhatnám úgyis: szükséges a bűnbánat. Két okból fogalmazok másképp. Egyrészt: a „bánat” szó érzelemre látszik utalni, jóllehet itt az akarat aktusáról van szó. Másrészt: ebben az elhatározásban benne van az elégtétel elvégzésének szándéka is. Az ősegyházban csak vezeklés után kaptak feloldozást a bűnbánók, a jelen gyakorlat viszont később elvégzendő elégtételt szab ki. Hangoztatni kell, hogy ez lényeges része bűnbánatunknak. Bűnünk sebet ütött az Egyházon, és legalább jelképes cselekedettel ki kell fejeznünk, hogy készek vagyunk gyógyítgatni ezt a sebet. Az elégtétel elvégzésének szándéka nélkül végzett gyónás érvénytelen. Ha nem értjük az elégtételt vagy problémát jelent az elvégzése, szólnunk kell a gyóntatónak. Amennyiben a gyónás után mégse végezzük el az elégtételt, ez nem teszi visszamenőleg érvénytelenné a gyónást, de vétkes mulasztás. Ha addig halogattuk, amíg elfelejtettük, mi is volt az elégtétel, következő gyónásunkban (vagy ugyanattól a gyóntatótól gyónáson kívül is) másik elégtételt kérhetünk. Mindezek fényében lényeges, hogy a gyóntatószékből távozva számontartsuk és mielőbb elvégezzük a penitenciát.

A „megtérés elhatározása” azonban sokkal több az elégtétel elvégzésének szándékánál. Szükséges, hogy a gyónás megtérést jelentsen, vagyis elfordulást a bűntől és odafordulást Istenhez, akit a jövőben teljes szívünkből törekszünk szeretni. Találkozni lehet olyan gyónókkal, akik a feloldozást csak a múltbeli bűnök sztornírozásának tekintik, de nincs szándékuk változtatni életükön. Nem mondanak le a politikai ellenfél iránt táplált gyűlöletükről, fönn akarják tartani házasságon kívüli szexuális kapcsolatukat, szenvedélybeteg létükre nem hajlandók elvonókúrára, vagy ragaszkodnak súlyos közeli bűnalkalmakhoz (pl. szerelmesek egy lakásban, tanúk nélkül, kulcsrazárt ajtók mögött). Az ilyen gyónás érvénytelen és szentségtörő. Ha történetesen föloldozást kapnak egy kevésbé figyelmes vagy liberális felfogású gyóntatótól, ez nem törli el bűneiket, mert a bűnbocsánat objektív feltételei hiányoznak. A gyóntatónak csak alkalmazni van joga a katolikus erkölcstant, nem megváltoztatni. A kegyelmet ugyan közvetíti, de nem ő adja.

Szomorú típusa az ilyen megtérés nélküli gyónónak, aki saját erkölcstant csinál magának, mondván, hogy „az ő lelkiismerete szerint” megengedett az, ami a katolikus Egyház szerint tilos. Mint II. János Pál pápa tanítja, a szabadság csak akkor szabadság, ha az igazságban gyökerezik. Az igazságot pedig nem a mi vélekedésünk állítja elő. Nem mi rendelkezünk az igazsággal, az igazság rendelkezik velünk. Sem az egyedi hívő, sem a gyóntató vagy teológiai tanár nem teheti túl magát azon az igazságon, amit a Katolikus Egyház Katekizmusa biztos és kötelező módon elénk ad. „Jaj azoknak, akik a rosszat jónak mondják, és a jót rossznak; akik a sötétséget világossággá teszik, és a világosságot sötétséggé” (Iz 5,20). A megtérés a tévtanokból a hit igazságához való visszatérést is jelenti.

Szükséges továbbá a gyónó részéről a bűnvallomás. Ha ez valamilyen okból gyakorlatilag lehetetlen (eszméletlen betegnél, süllyedő hajón vagy egyéb szükséghelyzetben), el is maradhat; ha a hit és a megtérés elhatározása megvan, a feloldozás célba fog találni. Átlagos esetben azonban szükséges, hogy a gyónó legalábbis minden halálos bűnét fajta és szám szerint megvallja. Ha nem vagyunk biztosak benne, hogy egy bűn halálos volt-e, jól tesszük, ha meggyónjuk, de nem vagyunk erre okvetlenül kötelezve, és tökéletes bánatot indítva áldozhatunk gyónás nélkül is. Egészséges lelkiismeretű embernél azonban nem lesz probléma annak megkülönböztetése, hogy hátat fordított Istennek (halálos bűn) vagy csak megbotlott a feléje vezető úton (bocsánatos bűn). Ha valaki lelki életet él és sűrűn gyónik, annak életében a halálos bűn kivételes tragédia, mindennapi botlásai általában nem halálosak. Még tárgyilag súlyos bűnök esetén is, amilyen például a maszturbáció, gyakran fönállnak olyan szubjektív enyhítő körülmények (pl. a kellő pszichológiai szabadság hiánya), amelyek a bűnt bocsánatossá teszik. Az aggályosságnak nevezett kényszerneurózis mindenütt halálos bűnöket lát, de az aggályosnak egyáltalán nem szabad arra hallgatnia, amit lelkiismeretének vél, holott valójában szorongásos kórtünet; neki kizárólag a gyóntató utasításaira szabad hallgatnia.

A lelki élet azonban a gyakorlatban nem fog működni a bocsánatos bűnök megvallása nélkül. Aki Istent mindenek fölött akarja szeretni (márpedig az evangélium erre kötelez bennünket), annak valamennyi gyarlóságával föl kell vennie a harcot, leghatékonyabb fegyverünk pedig éppen a szentgyónás. Három-négy hetente, de legalább havonta gyónnunk kell, hogy előre tudjunk haladni. Akik csak rendkívüli alkalmakkor jönnek el gyónni, aligha akarnak az üdvösség útján járni. Hetente többször gyónni már többnyire egészségtelen túlzás, de a heti gyakoriság még normális és hatékony. Aki úgy gondolja, nincs mit gyónnia, sürgősen olvassa el a hegyibeszédet.

A jó bűnvallomás annak megvallásával kezdődik, hogy mikor gyóntunk utoljára. Így kell kezdenünk, mindjárt a köszönés után. Ez nem szükséges ugyan a gyónás érvényességéhez, de szükséges a gyóntató tájékoztatására. Hogy úgy mondjam: ez adja meg bűneink „helyi értékét”. Nem mindegy például, hogy valaki két héten át hanyagolta el az imádságot, vagy két hónapon át. Természetesen elegendő az utolsó gyónás időpontját azzal a pontossággal megjelölni, amellyel emlékszünk rá. De túl kevés azt mondani: „Régen gyóntam utoljára”. Ez jelenthet két-három hónapot, de jelenthet húsz-harminc évet is. Mondjunk számot, még ha hozzávetőlegeset is. Ha valaki az utolsó gyónás helyett azzal kezdi a bűnvallomást: „Mit is mondjak”, vagy „Hát...”, bennem kétely ébred helyes szándéka felől. Úgy tűnik, nem tudja, mit akar.

Miután elsoroltuk bűneinket (nem részletezve, csak megnevezve), fejezzük be a bűnvallomást a „Másra nem emlékszem” formulával. (Ha a gyónó itt csak hallgat, a gyóntatót zavarba hozza, hogy vajon újabb megvallani való bűnön töpreng, vagy befejezte a sort.) Ezután a gyóntató veszi át a szót, fölteszi kérdéseit, elmondja tanácsait és elégtételt ad. Ne szakítsuk félbe, akkor se, ha újabb megvallani való bűn jutott eszünkbe. Miután megkaptuk az elégtételt, újból miénk a szó, pótolhatjuk, ami közben eszünkbe jutott (emiatt esetleg az elégtétel is változhat, de ha a gyóntató ezt nem említi, akkor elegendő a már adott elégtétel). Ha nincs pótolni valónk, fogadjuk el az elégtételt egy „Igen” vagy „Jó” szóval, és fejezzük ki bűnbánatunkat. Erre a célra nincs kötelező formula, a tanult bánatimák csak minták, de mindenképpen mondjuk ki hangosan, hiszen az Egyház színe előtt tartunk bűnbánatot. Amikor vége a bánatimának, a pap feloldozást ad a fent idézett formulával. A végén feleljünk „Amen” szóval, ez a hit szava, Jézus anyanyelvén. Az Eucharisztia vételekor is ez a hitvallásunk. A befejező formulák már nem tartoznak a lényeghez, a „Magasztaljuk Istent...” csak egy fakultatív szöveg több közül. Ha a pap használja, adjuk meg a választ, de ha elköszön, köszönjünk mi is és menjünk. Részemről a „Menj békével” szóval szoktam elköszönni, amire alkalmas válasz: „Istenek legyen hála” – ezután már további elköszönés nem szükséges.

Egy új, természetfölötti élet kalandja áll előttünk, a sátán vereséget szenvedett, Isten öröme lakik bennünk. Merítsünk a kincsből, amelyet hordozunk!

Akció

A második vatikáni zsinat már 1962-ben meghirdette, hogy a szentmisén aktívan kell résztvennünk. Ennek ellenére sokan még ma is „misehallgatásról” beszélnek, és akciót csak abban látnak, hogy elmennek a templomba. Ez engedetlenség (vagy inkább: közömbösség) az egyházi tekintéllyel szemben. A zsinatot komolyan kell(ene) venni.

De hát milyen egyéb akciót vár el az Egyház a szentmise résztvevőitől?

Mindenekelőtt természetesen azt, hogy kövessük a liturgikus cselekményt, folyamatosan reagáljunk rá testtartásunkkal, mozdulatainkkal, az imák mondásával és éneklésével. Hogy azonban ne csupán a jogi előírásnak tegyünk eleget, hanem annak is, amit Urunk az Eucharisztia alapításával szándékolt, több szükséges. Ki kell vennünk a magunk részét nemcsak a külső formákból, hanem az eucharisztikus cselekvés lényegéből is.

Az természetesen kizárólag a celebráns feladata, hogy Jézust az eucharisztikus cselekményben én-formájúan megjelenítse: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (1Kor 11,24). Ezt a megbízást a tizenkettő kapta, s akiknek ők vagy utódaik az ordinációban (az egyházi rend szentségében) ezt tovább nem adták, ebben a cselekvésben nem vehetnek aktív részt. A hívek egyetemes papsága és a fölszentelt áldozópap szolgálati papsága között nem fokozati, hanem lényegi különbség van. Az eucharisztikus imát, amely a kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé való átváltoztatását tartalmazza, csak fölszentelt áldozópapok mondhatják (leszámítva persze a hívek hitvalló akklamációját: „Halálodat hirdetjük, Urunk...”). Ordináció nélkül senki sem konszekrálhatja érvényesen a kenyeret és a bort.

Ha ez így van, mi módon vegyenek aktív részt a világi hívek az eucharisztikus cselekmény lényegében? A válasz kulcsa az áldozati adományok előkészítésében, a kenyér és bor felajánlásában van. Adományaink szimbólumok. A vallástörténetben az áldozati adományok mindig az áldozat bemutatójának odaadását fejezik ki az istenség iránt, így az étel- és ital-áldozat is. A felajánlott kenyér és bor a szentmisében is bennünket képvisel: annak jeléül adjuk Istennek, hogy önmagunkat is neki adjuk. A kenyér szükségleteinket, a bor a fölösleget képviseli; a kenyér a hétköznapot, a bor az ünnepet; a kenyér a prózát, a bor a költészetet; a kenyér a józan logikát, a bor a lélek mámoros szárnyalását. Mindenünket odaadjuk.

Ez az odaadás akció, a szó legteljesebb értelmében. Ha a profán környezetből az áldozat bemutatásának helyére beléptél, még csak fizikailag vagy jelen a szakrális térben. Szükséges, hogy tudatilag is belépj Istent jelenlétének celebrációjába: ez történik meg a szentmisét bevezető keresztvetésre hittel adott „Amen” válaszban. Szükséges, hogy az áldozatbemutató közösség tudatos tagjává válj: ez valósul meg a hívek köszöntésére adott jól hallható válaszodban, mely után a melletted ülő vagy álló személy nem egy „másik templomlátogató” többé, hanem veled együtt meghívott társ egy közös feladatban. Szükséges, hogy elhatárold magad minden hűtlenségtől, amelyet Isten ellen valaha elkövettél: ez következik be a szentmise bűnbánati imájában és az „Uram, irgalmazz”-ban. (A gyónás helye nem itt van. Már a szentmise kezdetén a kegyelem állapotában kell lennünk. Másképp hogyan válhatnánk Istennek kedves áldozattá?) Látható, hogy aki a miseliturgia bevezető rítusait elmulasztja, ezzel saját aktív részvételét akadályozza. Nem mondom, hogy ezek tartalma nem pótolható; ám feltétlenül hiba és hátráltató körülmény, ha utólag kell felzárkóznunk.

Előkészületünket – mely ünnepi alkalmakkor még a Dicsőséggel is a Szentséges szférájába törekszik – a pap Könyörgése emeli „hivatalból” Istenhez. Az erre felelt „Amen” arra mond igent, hogy személyes áldozati készülődésünk az Egyház közös imájának részeként, hivatalos imaként, liturgiaként történik, az Egyház ünnepélyes Istenhez emelkedésének szerves eleme. A Könyörgés azonos a szentmisében és a zsolozsmában, mintegy összefogja a liturgiát. Amenünk azt jelenti: benne vagyunk.

Így, felkészülten, várjuk Isten üzenetét, amely a szentírási olvasmányokban és (ha van) a homiliában megszólít bennünket. Eddig is készülődtünk (Isten kegyelméből, persze), de most Isten maga veszi át a szót teremtő Igéjével. Szívünk válasza a hit, amely főünnepeken a Hitvallás szavaiban is kifejezésre jut. Ezzel már szakrális, Istennel kommunikáló, őhozzá emelkedő állapotba kerültünk. Ha van Egyetemes könyörgés, az ebben az állapotban hangzik föl, a biztos meghallgatás hívő tudatában: „Kérjetek és adnak nektek” (Mt 7,7). Ha nem felszított hittel imádkozzuk az Egyetemes könyörgést, nem lesz az a hatalmas fegyver, aminek szánva van. Különösen nem szerencsés ilyenkor a figyelmet visszairányítani saját szubjektumunkra, egymás közti megosztást csinálva az Istennel való kommunikációból. Istennél kell maradnunk, őeléje tennünk kívánságainkat. Ha levesszük róla tekintetünket, süllyedni kezdünk, mint a vízen járó Péter (Mt 14,28-31).

Az igeliturgia tehát, ha aktívak voltunk benne, szakrális közegbe és a várakozó hit állapotába helyezett bennünket. Ez a liturgia „első kozmikus sebessége”; már nem földi szinten mozgunk. Most, amikor a celebráns a papi széktől az oltárhoz megy, és Istenhez emeli az egész életünket jelképező kenyeret és bort, egy bátor és nagylelkű belső aktussal kiengedjük kezünkből saját életünket, és mindenestül átengedjük Teremtőnk bölcsességének és szeretetének. „Fogadja el az Úr kezedből az áldozatot...” Nem Jézus Krisztust protezsáljuk ebben az imában, hanem a magunk számára kérjük, hogy önmagunk odaadása sikerüljön. Szent Padre Pio mondta: „Fölajánláskor szakad el a lélek a világtól.” Ez nem negatívum, hanem fölemelkedés. A Felajánló könyörgés ismét hitelessé, az Egyház aktusává minősíti szubjektív lényünk emelkedését, ezt a „második kozmikus sebességet”, amellyel kilépünk földi vonzásközpontunk hatósugarából. Amenünk hívő beleegyezés abba, ami most fog történni.

A szentmise rubrikái lehetőséget adnak a celebránsnak, hogy ami most következik, azt saját szavaival röviden bevezesse. Kevesen élnek ezzel a lehetőséggel, de maga a szabály jól mutatja, hogy itt valami új kezdődik. A Prefáció az Egyház imakincsének varázslatos szépségű eleme. Most kiderül, hogy eddigi emelkedésünk csupán bevezetés volt. „Emeljük föl szívünket!” Nemcsak szakrális közegbe lépünk, nem csupán elszakadunk a teremtményektől, hanem behatolunk a Megközelíthetetlen Világosságba. A Prefáció költői hálaadó ének hitünk legmélyebb titkairól. Az Egyház imáján keresztül a kinyilatkoztató Isten ragad meg bennünket és emel a mennybe. A Prefáció a „harmadik kozmikus sebesség”. Egyszercsak Isten trónjánál, az elragadtatott szeráfok társaságában találjuk magunkat, és velük énekeljük a Háromszorszent éneket.

Térdre borulunk, a teofánia fényes felhője ölel körül bennünket. A Triszágion után nincs már szavunk. A celebráns szól, az apostol-utód, előbb harmadik személyben idézve Jézust, majd áttér első személyre. „Ez az én testem”, „Ez az én vérem kelyhe”. A liturgia kedvelt szavával „csodálatos csere” történik: a kenyér és bor, amit önmagunk képviseletében az oltárra helyeztünk, a megfeszített és föltámadt Jézus testévé és vérévé változik. Nem étel- és italáldozat már ez, hanem a golgotai áldozat, itt, közöttünk, hogy részesedjünk belőle. Jézus testének és vérének föláldozása, amely a Golgotán egyszersmindenkorra megtörtént, a második isteni személy időtlenségében állandóan az Atya előtt áll. Most, a szent test és vér szimbolikus szétválasztása (ténylegesen nem válnak szét többé, Jézus nem hal meg újból) valóságosan megjeleníti köztünk ezt a történelmileg egyszeri, de az istenség időtlenségében örökkévaló aktust. A mi aktusunk annyi volt, hogy a kenyér és bor odaadásában önmagunkat adtuk; most viszont térdenállva fogadjuk Isten cselekvését, a „csodálatos cserét”, amely saját odaadásunkat hirtelen az Egyszülött Fiú odaadásává változtatta. Ezt nem mi csináljuk: ingyen kapjuk, és hittel magunkévá tesszük. Hitünket aktívan ki is fejezzük egyetlen mondatban, az átváltoztatás utáni akklamációban: „Halálodat hirdetjük, Urunk...” (Más változatok is vannak, azonos tartalommal.) Aztán egyszerűen sodródunk a teofánia forgószelében, a pap imája mennyei keretet ad ahhoz, hogy „együtt lakjunk az emésztő tűzzel” (Iz 33,14). A forgószél elragad, a tűz áttüzesít anélkül, hogy erőlködnünk kellene. Fölragyog a fényen túli fény, a halálon diadalmas Jézus dicsősége: „Őáltala, ővele és őbenne...” Az erre adott válasszal, a hit újból megismételt „Amen” szavával megerősítjük pozíciónkat: az angyalok társaságában állunk Isten trónusa előtt.

Mivel ez megtörtént velünk, most már mennylakónak tekintjük magunkat, és a „Mindenható örök Isten” és hasonló megszólítások helyett Jézus tanítása nyomán merészeljük mondani Istennek: „Mi Atyánk!” Az Úr ünnepélyes imája a biztos meghallgatás tudatában hangzik föl: a Név megszenteltetik, az Ország eljön, a Gonosztól megszabadulunk. Ez a kirobbanó aktivitás már a szentáldozás előkészülete. Jézus valósággal jelen van az oltáron, de mi még csak szimbolikusan helyeztük oda magunkat. Az egyesülés, a communio, a megdicsőült Testtel és Vérrel való táplálkozás szükséges ahhoz, hogy ne csak szándékban, hanem fizikailag is egyesüljünk a Báránnyal, a végtelen értékű Áldozattal. Ősi szövegeket imádkozik a celebráns, és mi kinyúlunk a testvér keze után. Legyen békesség! És mindaz, amiért jöttünk, fizikailag is beteljesedik. „Íme az Isten Báránya...” Ő fehér korong, mi sötét foltokként nyüzsgünk előtte. „Krisztus teste!” A fényen-túli fény fehér nyalábja megközelítette a sötét foltot. „Amen.” „Úgy van.” A menny érvényes. Nyeljük, emésztjük Istent. Igazából ő asszimilál bennünket. „Amit veszel, azzá leszel” – mondja Szent Ágoston. „A kenyér esz meg minket” – írja Prohászka.

Most már visszatérhetsz önmagadba. Hálaadásod fáradt elpihenés Abban, aki sose fárad el. Az Áldozás utáni könyörgésre válaszolt „Amen” mindannak a megpecsételése, ami – az Egyház hivatalos aktusaként, de a te legszemélyesebb részvételeddel – végbement.

Jöhetnek a hirdetések. Jöhet már a világ. Jöhet a záróüdvözlés, a záróáldás, az elbocsátás. Missa est: küldve vagy. Magaddal viszed a mennyet. Ahova mégy, ott az evangéliumi forradalom, a mindent fölforgató isteni érintés tűzfészke lángol. Tagja vagy a kommandónak, amely parancsot kapott a világ lángbaborítására.

Tűz

Kivonat egykori Karizmatikus című weblapom anyagából. Úgy 2000 táján írtam le ezeket a gondolatokat, s bár némileg átdolgoztam a szöveget, adataikban aligha naprakészek. De az elvi megállapítások ma, 2007-ben is érvényesek.

Ha tetszőleges úton eljuthatsz hozzá, képzelt isten. A valóságos Isten szuverén.

Ha nem jelent valami nagy különbséget az életedben, képzelt isten. A valóságos Isten mindent megváltoztat.

Ha szexuális lény, mint az emberek, képzelt isten. A valóságos Isten szeretete a létezés magasabb szintjére visz.

Ha hallgat, képzelt isten. A valóságos Isten szól és megnyilvánul.

Ha nem más, mint saját mélyebb éned, képzelt isten. A valóságos Isten úgy viszonyul hozzád, mint Abszolút a relatívhoz, mint Teremtő a teremtményhez.

Ha azonos a mindenség óceánjával, amelynek te is egy cseppje vagy, képzelt isten. A valóságos Isten minden dolgok fölött álló titok.

***

Nézem egy fiatalasszony fotóját, most született gyermekével. Arcán áhítatos boldogság. Az élet misztériuma érintette őt.

Hallgatsz egy Brahms-szimfóniát. A szépség titka érint meg téged.

Valami van ezek mögött. Egy megfoghatatlan titok jelenlétét érzékeljük, egy szépségét, amely több annál, hogy láthatnánk.

De mi történik, ha ez a titok megnyilvánul?

***

A férfi ott állt a pusztában. A nap lemenőben volt. Napi munkájával végzett, az éjszakára készülődött.

Találkozni akart valakivel. Nem tudta, hogy az honnan fog érkezni, sőt azzal se volt tisztában, milyen a másik. Csupán a hangját ismerte annak, akit várt. Az minden más hangtól különbözött.

A férfi adni is szándékozott valamit vendégének. Nyájából jónéhány állat hevert ott, leölve. Ragadozó madarak szálltak le a húsra, de elzavarta őket.

Ott állt, és az éjszaka sötétsége mind sűrűbben és sűrűbben vette körül. Aztán erős félelem fogta el. Nem valami rossz dologtól való félelem; inkább a félelem valami ijesztően különbözőtől. Valamitől, ami teljesen kiszámíthatatlan, és megrettent hatalmával anélkül, hogy ellenséges volna.

Az éjszaka sötétebbnek tűnt, mint bármikor. És akkor történt.

Füstölő-lángoló valami, ami égő kemencéhez hasonlított, vonult át a húsdarabok között.

És újból hallotta azt a bizonyos hangot.

„Utódaidnak adom ezt a földet” – szólt a hang.

A férfi megdöbbenve állt.

Most már tudta.

***

Igen, a férfi neve Ábrahám volt (pontosabban: lett később). Az éjszakai látogató pedig Isten.

A történet a Genezis (Teremtés könyve) 15. fejezetéből származik (lásd a 7-18. verseket). Olyan módon adtam elő, hogy hangsúlyozzam ezeknek az oldalaknak a lényeges mondanivalóját: Isten tűzben jelenik meg. A tűz félelmetes és áthatolhatatlan közege kifejez valami Isten megközelíthetetlen és kifürkészhetetlen lényéből. Istennel találkozni valamiképpen a tűzben való megmerülést jelenti.

Blaise Pascal, a 17. század nagy francia matematikusa és gondolkodója, mindig ruhájának bélésébe varrva hordott egy feljegyzést, amely Istennel való találkozásának emlékét őrizte. Többek között ez állt benne:

1654. november 23. Tűz. Ábrahám, Izsák és Jákob Istene nem a filozófusok és tudósok Istene. Bizonyosság. Bizonyosság. Tapasztalat. Öröm. Békesség. Jézus Krisztus Istene. Az én Istenem és a te Istened. A te Istened az én Istenem. Megfeledkezni a világról és mindenről, Istent kivéve.

Az Istennel való találkozás – lángoló titok.

Nyilvánvalóan nagy élmény volt ez Pascal számára. És a legelső szó, amit ennek kifejezésére használt, a tűz volt.

A Szentírás azt mondja: „A mi Istenünk emésztő tűz” (Zsid 12,29).

***

Az emberi gondolkodás zavarba jön, amikor Isten felé tapogatózik. Az emberi beszéd tehetetlen. Ő meghaladja emberi képességeinket. Isten egészen más, magasan fölötte áll mégoly éles felfogóképességünknek is.

Nem része az univerzumnak, és az univerzum sem része neki. Mindenütt jelen van, de „az ég s az egek ege” (2Krón 6,18) sem képes őt befogadni.

Az ember sem része Istennek. Határtalan különbség van a Teremtő és a teremtmény között. Az ember csak „por és hamu” (Ter 18,27) Isten félelmetes fölsége előtt.

Isten, a Teremtő, végtelen. Nem csupán matematikailag végtelen, ami még nem zárná ki, hogy a végtelennek véges részei legyenek. Ő minőségileg végtelen, tulajdonságai határtalanul különböznek minden teremtett tulajdonságtól.

Isten kifürkészhetetlenül és kimondhatatlanul más lényét fejezi ki a tűz képe. Egyedülálló minőségét így próbáljuk kifejezni: szent. Ő a Szent.

***

Izajás 6,3-ban a szeráfok – ezek a misztikus, hatszárnyú lények – szüntelenül kiáltoznak Isten trónusa előtt:

Szent, szent, szent a Seregek Ura, betölti az egész földet dicsősége!

A tömjénezés Isten szentségét fejezi ki. A keresztény liturgia Triszágionja a szeráfok imádó szavának visszhangja, amely megrendíti a küszöbök alapjait. A liturgiában használt tömjénfüst Isten szentségének képe, amely megtölti a templomot füsttel. Izajás könyve itt egy teofániát ír le. A keresztény imádás is teofánia. A félelmetes és mégis vonzó titok, a Szent kinyilvánítja önmagát.

Részünkről természetes magatartás imádni Őt, létezésünk forrását és célját.

***

Pál apostol írja Istenről Róm 1,20-ban:

Azt, ami láthatatlan benne: örök erejét, valamint istenségét tapasztalni lehet a világ teremtése óta, mert az értelem a teremtmények révén felismeri.

Az emberi értelem nem tudja fölfogni Isten titkát, de képes bizonyítani, hogy létezik ilyen titok. A látható dolgok létezéséből következtetni tud arra, hogy valami Abszolút rejlik mögöttük.

A teremtés Istenre utal. Relatív dolgok léteznek; de minden, ami relatív, valami Abszolútra mutat. A viszonylagosság (relativitás) függés, de képtelenség, hogy minden mástól függjön. Ha „minden mástól függ”, akkor ez a „más” az az Abszolút, amitől minden függ.

Az Abszolút pedig meghatározója, forrása, magyarázata mindannak, ami tőle függ. Következésképpen tartalmaz is mindent, ami létezik vagy létezhet, bármiféle megszorítás nélkül; így tartalmazza a személyességet is. Márpedig éppen a személyes Abszolútum az, akit Istennek nevezünk.

***

Két vagy több Abszolútum lehetetlen. Ha különböznek, maga a különbözés kölcsönös függést, azaz relativitást jelent. A politeizmus képtelenség. Kialakulásának oka a természeti jelenségek és erők istenítése.

A bálvány utálatos. Isten azt mondja a Bibliában (MTörv 5,7):

Rajtam kívül más isteneid ne legyenek.

A bálványról így beszél (MTörv 7,25):

Utálatos az ilyesmi az Úr, a te Istened előtt.

Csak egyetlen Isten van.

A Szentháromság keresztény tana nem jelent három istent. A triteizmust az Egyház egész történelme során visszautasította. A Szentháromság az egyetlenség és közösség misztikus azonosságát jelenti Istenben, két olyan tökéletességét, amelyek a teremtményekben összeférhetetlenek, de Isten kifürkészhetetlen titkában összetartoznak.

A pogány gyakorlatok bálványimádást jelentenek, amelyek démonizálnak, és megengedhetetlenek a keresztény számára.

***

Ma különösen elterjedt az a szemlélet, amely a különböző vallások isteneit tetszés szerint felcserélhetőnek gondolja. Ilyen irányzatokról többször esik szó a Hagiosz weblapon: a Szavászana a jógáról, a By-bye bűbáj a transzecendentális meditációról beszél. Ide tartozik Anthony De Mello vallási relativizmusa, Badiny Jós Ferenc pogány fantazmagóriáival egyetemben. A New Age irányzat egyetemes támadást jelent az egyetlen, transzcendens, teremtő Istenbe vetett hit, a monoteizmus hitvallása ellen.

A karizmatikus megújulást, úgy tűnik, Isten többek között azért adta az Egyháznak, hogy a lelkek megkülönböztetésének adománya feléledjen, és a Szentlélek erejével képesek legyünk újból hatékonyan megvallani a bibliai istenhitet a bálványimádás széltében divatba jövő formáival szemben.

***

Karizmatikus? Mi az?

Karizma görög szó, jelentése kegy, ingyenes ajándék. A kereszténység nem más, mint az üdvösség ingyenes ajándékként való elfogadása a szuverén Isten szabad szeretetéből. Kereszténynek lenni tehát annyi, mint karizmatikusnak lenni. Ez nem valami tetszőleges ráadás, hanem a hit lényegéhez tartozik.

Szorosabb értelemben véve a karizmák a Szentlélek látható adományai, amelyek a keresztény közösség építését szolgálják.

A lelki adományokra nézve pedig, testvérek, nem akarom, hogy tudatlanok legyetek ... A kegyelmi adományok különfélék ugyan, de a Lélek ugyanaz ... A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon velük (1Kor 12,1.4.7).

A kereszténynek ebben a szűkebb értelemben is karizmatikusnak kell lennie, mert hivatása van arra, hogy az Egyház javát szolgálja. Mózes azt óhajtotta, hogy Isten egész népe karizmatikus legyen:

Bárcsak az egész nép prófétálna, s az Úr nekik adná Lelkét! (Szám 11:29)

Joel próféciája szerint ez be is következik:

Kiárasztom Lelkemet minden emberre, és prófétálni fognak fiaitok és leányaitok; álmokat álmodnak véneitek, és látomásokat látnak ifjaitok. Sőt szolgáimra és szolgálóimra is kiárasztom azokban a napokban Lelkemet. (Joel 3:1-2).

Az első keresztény pünkösdkor Péter kijelentette, hogy ez már be is következett:

Az történt, amit Joel próféta megmondott (Csel 2,16).

Ez az újszövetség kora, az a kor, amelyben élünk.

***

Törvényemet a bensejükbe adom és a szívükre írom. Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek. Nem fogja többé így tanítani egyik a másikat, senki a testvérét: „Ismerjétek meg az Urat!” Mert mindnyájan ismerni fognak engem, a legkisebbtől a legnagyobbig – mondja az Úr (Jer 31,33-34).

Ez a karizmatikus korszak, Isten megtapasztalásának korszaka, nem valami speciális korszak az Egyház idején belül, hanem ez az Egyház ideje. Most van. Mindnyájunk számára van.

Pál Efezusban azt kérdezi néhány tanítványtól:

Megkaptátok-e a Szentlelket, amikor hívők lettetek? (Csel 19,2).

Mindenkinek, aki Jézus Krisztusban hisz, meg kell kapnia a Szentlelket, ahogy az ősegyház megkapta Jeruzsálemben pünkösd napján (Csel 2,1-4). Ez korántsem volt az apostolok privilégiuma:

A Szentlélek leszállt rájuk, ahogyan miránk is kezdetben (Csel 11,15).

A Szentléleknek ezt a leszállását gyakran kíséri a dicsőítés, a prófétálás, a nyelvek adománya. A Szentírás normálisnak tekinti ezeket a jelenségeket.

***

A pünkösdi történés lényege a következő szavakban van kifejezve:

Néhány nap múlva Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni (Csel 1,5).

„Megkeresztelkedni” azt jelenti: „megmerítkezni”. Ez a keresztség (megmerítkezés) a Szentlélekkel (vagy: Szentlélekben) olyan tapasztalat, amely ott van a karizmatikus tevékenység gyökerénél. Isten tűzben való megtapasztalásáról van szó. Ez lehet erősebb vagy halványabb, jöhet lassan vagy hirtelenül, de mindenképpen valóságos tapasztalat, nem pedig pusztán egy láthatatlan kegyelem befogadása minden külső következmény nélkül. Arra késztet bennünket, hogy meginduljunk és tanúságot tegyünk.

A rátok lejövő Szentlélek ... erővel tölt el majd benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam (Csel 1,8).

A pünkösd-mozgalom olyan emberek között kezdődött, akik tanúságot akartak tenni Jézusról.

***

1901. január 1-én este 11 óra tájban, Topekában (Kansas, USA), egy Agnes Ozman nevű fiatal hölgy arra kérte bibliaiskola-vezetőjét, a metodista Charles Fox Parhamot, hogy kézrátétellel imádkozzék érte a Szentlélekben való megkeresztelkedésért, a nyelvek adományával együtt. Parham megtette, és Agnes érezte, hogy betölti Isten dicsősége, úgy törve föl lénye mélyéről, mint az élő víz. Ismeretlen nyelven kezdett imádkozni.

Parham mindenfelé hirdetni kezdte ezt az újra felfedezett tapasztalatot, és tanítványainak egyike, egy fekete prédikátor, William Joseph Seymour Los Angelesbe vitte tanítását. Ott, az Azusa Street 312-ben, az új mozgalom világhírűvé vált. Ezrek és ezrek tapasztalták meg ott a Lélek keresztségét a nyelveken szólással és a lelki jelenségek bőségével együtt. Innen vitte a metodista lelkész, Thomas Ball Barratt a pünkösd-mozgalmat Európába.

A pünkösdiek különféle új egyházi testületeket alkottak, mivel korábbi egyházaik nem fogadták be őket, de egymás között sem tudtak minden tanbeli kérdésben megegyezni. Ilyen pünkösdi egyház, sok más mellett, az Evangéliumi Pünkösdi Közösség.

Csak a második világháború után következett be, hogy a pünkösdi tapasztalat megérintette a hagyományos egyházakat is.

***

A 20. század ötvenes éveinek vége felé a Szentlélekben való megkeresztelkedés és a lelki adományok megtapasztalása, amelyet a „klasszikus” pentekosztalizmus fedezett föl újonnan, beszűrődött a nem-pünkösdi egyházi testületekbe is, amilyenek az episzkopálisok, anglikánok, evangélikusok, reformátusok, presbiteriánusok, metodisták, baptisták stb.

Ez a folyamat majdnem észrevétlenül kezdődött, de amikor Dennis Bennett, a Van Nuys-i (California) episzkopális rektor lemondott hivataláról a pünkösdi tapasztalattal szemben plébániáján támadt erős ellenállás miatt, a tömegkommunikáció az egész Egyesült Államokban ismertté tette az esetet. Bennett nem lett kiközösítve. Új plébániát kapott Seattle-ben, Washington államban, és ott nagy lelkipásztori sikerrel folytatta munkáját.

A pentekosztalizmusról írott Más nyelveken szólnak c. könyv, az episzkopalista John Sherryill tollából, egy sor további könyv ugyanettől a szerzőtől, valamint Dennis Bennett Nem részegek ezek c. munkája nagy hatást gyakorolt a történelmi egyházak keresztényeire. A pünkösdi/karizmatikus mozgalom átlépett egy szociológiai Rubicont. A hatvanas években, hála a 2. vatikáni zsinat ökumenikus elkötelezettségének, az „új pünkösd” képessé vált arra, hogy katolikus platformját is létrehozza.

***

Beköszöntött az este 1967.február 18-án a Bárka és Galamb lelkigyakorlatos házban, a pennsylvaniai Pittsburgh mellett, amikor Patti Gallagher, a katolikus Duquesne University hallgatója, a kápolnába lépett. Azért jött, hogy összegyűjtse lelkigyakorlatozó társait egy születésnapi partira. Mivel erősen érezte Isten jelenlétét, letérdelt egy rövid imára az Oltáriszentség előtt. A következő pillanatban, önmaga számára is váratlanul, arcra borulva feküdt, egész testében remegett, és teljes szívéből imádkozott. Isten szeretete átjárta lényét, olyan erővel, amit azelőtt soha nem tapasztalt.

Erő volt jelen a kápolna levegőjében. Egy másik egyetemi hallgató, David Mangan, arcra esett, mihelyt átlépte a küszöböt. Hogy ellenőrizze a jelenséget, kétszer is visszament, és mindkét alkalommal menthetetlenül előrezuhant.

Természetfölötti hatalom működött a lelkigyakorlatozó katolikusok között. Azon az éjszakán sokan közülük váratlan módon tapasztalták Isten szent jelenlétét és kimondhatatlan szeretetét. Sírtak és nevettek az örömtől. Ez volt a katolikus karizmatikus megújulás születésnapja, amelynek nyomában számos majdnem elfelejtett lelki adomány (példának okáért a nyelvek adománya) újraéledt.

Azóta ez a kegyelem több mint 70 millió embert érintett meg a katolikus Egyházban, erőt és reményt öntve a kiéhezett lelkekbe a föld minden táján, és elfogadva a legmagasabb egyházi tekintély által is.

***

A pünkösdi/karizmatikus megújulás egyik nagy fölfedezése a dicsőítés ereje.

Isten dicsőítése nem valami különlegesség. Ez az imádság lényege, sőt ez létezésünk értelme. Pontosan azért vagyunk a földön, hogy megdicsőítsük Istent, hogy kifejezzük az ő végtelen szentségét életünkben. Boldogságunk és tökéletes istendicsőítésünk egy és ugyanaz a dolog.

Isten szavakkal való dicsőítése ezt a célt szolgálja az emberi élet egyik nagy jelentőségű területén: a beszéd területén.

Mutassuk be Istennek mindenkor a dicséret áldozatát, azaz ajkunk gyümölcsét, amely az ő nevét magasztalja (Zsid 13,15).

A dicsőítés szavai nem érzelmeink kifejezésére valók. Áldozatot jelentenek. Isten azt várja tőlünk, hogy mindenkor dicsőítsük nevét a dicséret áldozatával.

Egy karizmatikus imaösszejövetel, ahol mindenki egyszerre dicsőíti az Urat saját szavaival, nagyon is észszerű tevékenység. Isten elfogadja az imádást mindenkitől egyidejűleg, és az imádkozók bátorítást merítenek a többiek hangos imájából.

Ahol Isten kimondhatatlan dicsősége túllépi az imádkozók nyelvén az emberi megfogalmazás határait, a nyelvek adománya áll elő.

***

Birtokomban van egy idős hölgy tanúságtétele, akit kisgyermekként a híres Prohászka Ottokár püspök vett egyszer a karjára, és kezét rátéve hosszan imádkozott érte.

Első áldozása után a kislány különös, érthetetlen szavakkal kezdett énekelni Jézusnak, és ezt tette, ahányszor csak magához vette az Urat az Oltáriszentségben. Csakhogy, miután megbérmálkozott, úgy döntött, hogy „felnőtt módon” fog imádkozni, és fölhagyott a játékos énekléssel.

Tömérdek idő telt el, amíg egyszer a karizmatikus megújulás valahogy fölkeltette érdeklődését. Akkor Milanóban lakott. Bement egy katolikus könyvesboltba, és félénken érdeklődött valami karizmatikus irodalom után. „Ja!” – mondta az eladó – „Azok a bolondok, akik kiterjesztett karral imádkoznak?” „Pontosan” – felelte ő boldogan. Karizmatikus imaösszejöveteleken kezdett résztvenni, Isten megérintette szívét Szentlelkének boldog lángjával, és újra fölfedezte az imádságnak azt a játékos formáját, amit gyermekkorában gyakorolt. A nyelveken való éneklés volt az.

Létezik a nyelvek rendkívüli adománya: olyan nyelven szólalsz meg, amit sose tanultál. De létezik a nyelvek rendes adománya is: egyszerűen átadod nyelvedet a Léleknek és kimondasz bármilyen eszedbe jutó szót, amit nem értesz. Az előbbi ritka. Az utóbbi a nyelvkarizma közönséges formája, amelyről részletesen szól 1Kor 14, és amely általánosan elfogadott a karizmatikus megújulásban.

Vannak sokkal fontosabb karizmák, például a gyógyítás adománya. De még ez a „jelentéktelen” karizma, a nyelvadomány is csodálatos eszköze Isten imádásának.

Aki nyelveken szól, nem embereknek beszél, hanem Istennek; senki sem érti, hanem a Lélek által beszél titkos dolgokat (1Cor 14,2).

***

A prédikátor kínai származású ausztráliai volt, névszerint Ezekiel Choong. Már befejezte kedves beszédét, és imádkozni kezdett hallgatóságával.

Hirtelen így szólt: „Valakinek itt problémája van a hátával.” És egyenesen Erzsi nővérre nézett.

Erzsi nővérnek valóban volt problémája a hátával, de ide azzal a szándékkal jött, hogy másokért imádkozzék, és mégcsak eszébe sem jutott, hogy a prédikátor őróla beszélhet. Csak imádkozott tovább, nem törődve Ezekiel testvér ismételt felszólításaival.

Az összejövetel vége felé a prédikátor mindenkit előre szólított, aki valamiért imát óhajtott. Erzsi nővér kiment, mások ügyei jártak a fejében, és Ezekiel rátette a kezét. „Power of Jesus Christ” – ismételte a kínai testvér. – „Jézus Krisztus ereje... Power, power, power of Jesus Christ...”

Az erő kiáradt. Erzsi nővér érezte, hogy a hátgerince elmozdul és helyreáll. A földre esett, és amikor fölállt, a háta rendben volt.

Jézus gyógyított régen, és gyógyít ma is. A gyógyulások nagyon hatékony eszközök az evangelizáció feladatának végrehajtásában.

Azokat, akik hisznek, jelek fogják kísérni: ... a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak (Mk 16,17-18).

***

Jézus mondja:

Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni a halálból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én majd elküldöm nektek azt, amit Atyám ígért. Ti csak maradjatok a városban, amíg el nem tölt az erő benneteket a magasságból (Lk 24,46-49).

Ennek a kijelentésnek három eleme van:

(1) A húsvéti misztérium: Jézus a Krisztus, a Fölkent, az Üdvözítő, aki üdvösséget szerzett minden nép számára drága vérével és dicsőséges föltámadásával.

(2) Az evangelizáció kötelessége: ezt a Jézus nevében való üdvösséget mindenkinek hirdetni kell.

(3) A keresztség a Szentlélekben: ennek a jó hírnek a hirdetéséhez az Egyháznak szüksége van a Szentlélek erejére, amelyet ingyen ajándékként kap meg Istentől.

Így könnyen tudunk válaszolni a kérdésre: mi a célja és haszna a pünkösdi/karizmatikus megújulásnak. Az erő a tanúságtételre. A hitvallás. Az evangelizáció.

A kereszténység magátólértődősége, amely a középkor európai kultúráját jellemezte, nem létezik többé. Új történelmi helyzetben vagyunk, új evangelizációra van szükségünk.

Minden kereszténynek tanúskodnia kell Jézusról, ezért minden kereszténynek szüksége van az erőre a magasságból. Minden keresztény megkaphatja a Lélekben való keresztséget, vagyis a tanúságtételhez szükséges erőt.

Adja a Szentlelket mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle! (Lk 11,13).

***

Hogyan keresztelkedhet meg valaki a Szentlélekben?

Először és mindenek fölött: higgy. Higgy az egy igaz Istenben, aki Jézus Krisztusban teljesen kinyilvánította önmagát.

Másodszor: térj meg. Bánd meg minden bűnödet, és fogadd el Jézust mint egyedüli Uradat és Megváltódat.

Harmadszor: kérj. Kérd az Úrtól a Szentlélek ajándékát, hidd, hogy kérésed meghallgatásra talált, és máris kezdd el dicsőíteni Istent.

Ha mindezt megteszed, kétségen kívül elnyered a Szentlélekben való keresztséget. A tapasztalat késhet, de az alapvető tény jelen van. Ismételd meg elköteleződésedet mindennap, és Isten hűségesnek fog bizonyulni ígéreteihez.

Viszont ez csak a kezdet. Okvetlenül találnod kell egy közösséget, ahol a Lélek adományait gyakorolják, hogy megtanulhass élni velük.

Ha katolikus vagy, vagy az akarsz lenni, meg kell tanulnod élni az Egyház szentségeivel. Vannak plébániák, ahol jól működik a Felnőttek Katekumenátusa azok számára, akik még nem részesültek mindhárom beavatási szentségben (keresztség, bérmálás, Eucharisztia). Iratkozz föl egy ilyenre, ha szükséges.

Jézus szeret téged. Arra vágyik, hogy megoszthassa veled dicsőséges életét. Fogadd el őt és ajándékait. Leírhatatlan örömmel jár.

***

Isten Lelke új és új hullámokban árad ki a világra, hogy erőt és örömet öntsön a hívőkbe.

A pentekosztalizmust és neopentekosztalizmust (vagyis a – protestáns vagy katolikus – karizmatikus megújulást) követően a Szentélek kiáradásának egy harmadik hulláma következett be, amely nem használta a „pünkösdi” vagy „karizmatikus” jelzőt, de annak az erős hitnek jegyében állott, hogy az evangéliumi kereszténység a Szentlélekkel való eltelést jelent, s jelek és csodák művelését Jézus hatalmas nevében. Ez az új hullám John Wimber szolgálata révén alakult ki a Fuller Theological Seminaryban, 1981-ben. Jellegzetes képviselője az Association of Vineyard Churches. 1990-ben ez a mozgalom mintegy 33,000,000 tagot számlált világszerte.

E harmadik hullámban az evangéliumi keresztények felismerték, amit a katolikus karizmatikus megújulás is hangsúlyoz, hogy kereszténynek lenni és karizmatikusnak lenni nem két különböző dolog. A kereszténység karizmatikus. A Szentlélek radikálisan mozgott és működött a 20. század vége felé.

***

Dr Rodney Howard-Browne dél-afrikai pünkösdi családban nőtt föl, az élő hit atmoszférájában. Gyermekként szemtanúja volt annak, hogyan gyógyult meg édesanyja törött karja prédikátoruk imájára. Mint fiatal evangelizátor, 1979-ben imádság közben a nyelvek adományát, könnyeket, nevetést, remegést kezdett tapasztalni, amit Isten jelenlétének és szeretetének erős érzése kísért. Nagy erővel prédikált Dél-Afrikában, majd 1987 decemberében az Egyesült Államokba tette át evangelizátori szolgálatának színhelyét. Az 1989-es év kezdetétől a Szentlélek erőteljes kiáradása jellemezte összejöveteleit. A résztvevők osztoztak a prédikátor tapasztalatában. Sokan közülük a földre estek Isten ereje alatt.

Az ilyen jelenségek se nem abnormálisak, se nem hallatlanok. Sírás (2Krón 34,27), remegés (Jer 23,9), nevetés (Lk 6,21) és elesés (Jn 18,6) teljesen biblikus és a különböző korok misztikusainak ismerős jelenségek. Az a radikális mód, ahogy tömegmegnyilvánulásokon előfordulnak, meglepő vagy akár sokkoló lehet, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az ősegyházat pünkösd napján részeg bandának nézték (Csel 2,13). Amikor fenntartás nélkül Jézus Krisztusnak adtuk magunkat, testünket-lelkünket igazi radikalitásban szolgáltattuk ki Istennek – a Szentléleknek pedig más tervei lehetnek, mint mesterségesen felöltött méltóságunk őrzése.

Hasonló jelenségek az 1980-as évektől fogva világszerte fellépnek. Szélesebb nyilvánosságuk 1994 januárjából, Torontóból (Kanada) származik.

***

1994 januárjában a Toronto Airport Christian Fellowship (akkori nevén Toronto Airport Vineyard Church) alapítója és pásztora, John Arnott, meghívta prédikálni Randy Clarkot, aki korábban a nagy argentínai ébredésben evangelizált. Randy összejövetelein az emberek nagy számban kezdtek a földre esni, rázkódtak, sírtak és leküzdhetetlenül nevettek, miközben új szabadságot és mély belső gyógyulásokat tapasztaltak. Isten friss ereje érintette, sőt meg is részegítette őket.

Az esemény híre elterjedt. A Toronto Airport templom látogatott lett. Ellie Mumford, egy brit pásztor felesége, elment oda 1994 májusában, és az új élmény rajta keresztül drámai módon érintette a Holy Trinity Brompton londoni templomot, majd sok különböző felekezetű templomot az Egyesült Királyságban. A brit sajtó nevezte el a jelenséget Toronto Blessingnek, torontói áldásnak.

Emberek ezrei és ezrei érkeztek az USA minden tájáról és mindenhonnan a világból. A Szentlélek fantasztikus erejét és jelenlétét tapasztalták, olyan némileg sokkoló megnyilvánulások kíséretében, amelyek a jelenséget vitatottá tették. A torontói Airport Church távozott az Association of Vineyard Churches-ből, és fölvette mostani nevét. A Toronto Blessing, amelyet Revival (Újjáéledés, nálunk használt szóval: Ébredés) vagy River (Folyam) néven is emlegetnek, átlépett a felekezeti határokon és korunk élő kereszténységének egyik fontos ága lett.

***

A torontói hullám úgy söpört végig a világon, mint egy lángfolyam, megérintve különböző felekezeteket (köztük a római katolikust is), és életre szólítva a híres Brownsville Revivalt (Pensacola, Florida, USA), amelyben hatalmas tömegek adják életüket Jézusnak. Gyümölcsei: bűnbánat, mélyebb hit, szabadulás démoni befolyásoktól, új lendület az evangelizálás munkájában. Ezek a fejlemények hiteles ébredésről tanúskodnak.

A Toronto-típusú összejövetelek erővel teljesek. Belső és fizikai gyógyulások mennek végbe. Váratlan jelenségek hívják föl a figyelmet Isten cselekvésére: aranyfogak az emberek szájában, hulló aranypelyhek, aranypor. Ez különös lehet (és az arany nem okvetlenül valódi a szó kémiai értelmében), de az lehetetlen, hogy mindez csalás legyen. Túl sok a szemtanú.

Mindazonáltal a River számos kritikusa hamis ébredésről beszél. Bizonyos jelenségek tagadhatatlan furcsasága ellenállást ébreszt. Nehéz elfogadni Isten szeretetét, amikor áttör az emberi szabályozás határain.

***

Az emberi szeretet kreatív; de Isten szeretete kreáció, teremtés. Ő megteremti azt, amit szeret bennünk.

Mi mindig azt kérdezzük: miért? De a szeretetnek nincs miértje, a szeretet önmagát motiválja. Istenen nem lehet számonkérni, miért szeret, vagy miért éppen így szeret.

A teremtményben lehet szeretet, de Isten a szeretet. A szeretet végtelen misztérium és végső cél.

Isten szeretetét nem érdemeljük meg, és nem tudjuk megérdemelni. Szeret bennünket bűneinkben, és szeretete szentté tesz minket. Szeret bennünket csúnyaságunkban, és szeretete megszépít.

Isten szeretete emésztő tűz, és egyszersmind leírhatatlanul gyöngéd. „Ha ez nem múlik el, belehalok” – mondja a misztikus ennek a félelmetes szeretetnek égető ölelésében – , „de nem akarom, hogy elmúljék”.

Amikor „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által” (vö Róm 5:5), megértettük, hogy sohasem fogjuk megérteni. Milyen drog lehetne részegítőbb? Miféle szerelem tudna jobban forradalmasítani?

Ez a szerelem könnyen lehet botrányos. Assisi Szent Ferenc két fadarabon hegedül. Árpádházi Szent Margit nem mosakodik és tetves lesz. Copertinói Szent József a levegőbe emelkedik, a Keresztrefeszítettnek a meglátogatott kolostor folyosófalán lévő képéhez, és akarata ellenére huzamos ideig ott marad.

Az Énekek Éneke mondja (8,1):

Bár testvérem lennél,
aki anyám keblén szopott!
Akkor, ha az utcán rádtalálnék, megcsókolnálak,
és senki sem vetne meg érte engem.

Isten szerelmét megvetik. Azokat, akik elfogadják, extravagánsnak, sőt démonizáltnak mondják.

Mindez nem szól a józan megkülönböztetés ellen. De gondoljuk meg: a Názáreti Ács a kereszthez van szegezve és mi Istenünkként imádjuk őt. Igenis, botrányosak vagyunk.

***

Isten szeretetének korlátozás nélküli elfogadása nem jelenti azt, hogy megkülönböztetés nélkül magunkévá teszünk bármilyen lelki jelenséget.

Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e (1Jn 4,1).

A Lelket ki ne oltsátok! A prófétai beszédet meg ne vessétek! Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg! Mindenfajta rossztól óvakodjatok! (1Tessz 5,19-22).

A lelkek megkülönböztetése a Szentlélek adományainak egyike (1Kor 12,10). Működik bennünk mint logikus gondolkodásunk isteni vezetése és mint lelki intuíció. A Lélek kenetének befolyása alatt békességet érzünk, amikor Isten dolgaival találkozunk, és nyugtalanságot, zavart, amikor a sátán műveivel szembesülünk. Minden keresztény tevékenység során szükségünk van a megkülönböztetés ajándékára, mert „a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14).

***

A Világhálót tanulmányozva azt találtam, hogy a keresztény nyilvánosság tele van a Toronto-típusú ébredés elleni tiltakozással. A szerzők visszataszító jelenetekről beszélnek, nyílt színen maszturbáló emberekről, a látogatókat megtámadó démonokról. Természetes, hogy amikor és ahol ez így van, a dolog nem származhat Istentől. De úgy gondolom, a visszaélések nem tehetik tönkre magának a mozgalomnak a hitelét. Ezek olyankor fordulnak elő, amikor az emberi psziché foglalja el Isten Lelkének helyét. Ennek a hamis felcserélésnek veszélye állandóan fennáll minden karizmatikus tevékenység során, és csak józan éberség és hozzáértő vezetés óvhat meg tőle.

Mindazonáltal értelmetlennek tartom azt a feltevést, hogy az Úr őszinte és komoly keresői az isteni kegyelem helyett démoni erőben részesülnének. Talán a mennyei Atya követ ad gyermekeinek, amikor kenyeret kérnek tőle? Senki sem mondhatja: „Jézus az Úr”, csakis a Szentlélek által (1Kor 12,3).

Túl ezen az egyszerű logikán, anélkül hogy résztvevője volnék a mozgalomnak, sokat olvastam ezekről a jelenségekről, és közben imádkoztam. Azt találtam, hogy az ellenséges tanúságtételek gyakran sértődöttséget árultak el a szerzők részéről korábbi egyházi vezetőikkel szemben, és így inkább emberi fájdalmakról tettek bizonyságot, mint a megkülönböztetés isteni ajándékáról. Amikor viszont Toronto Blessing tanúságtételeket olvastam, a Szentlélek öröme töltött el. Greg Makeham (Perth, Australia) email cikkei és weboldalai számomra rendkívül meggyőzőek voltak; olyan világosan tanúskodtak a jó gyümölcsökről, hogy ezt döntő érvnek tekintem.

Greg ugyan kijelenti, hogy oldala nem „seeker-friendly”, de én keresőként mentem oda, és Isten Lelkének boldog izgalmát éreztem magamban, miközben Greg legvadabb élménybeszámolóit olvastam. Meggyőződéseink különböznek, minthogy Greg egy harmadik-hullámos evangéliumi egyházhoz tartozik, magam pedig megátalkodott katolikus vagyok; de az Istenünk ugyanaz, és mindketten képesek vagyunk fölismerni Őt.

A Toronto Blessing Istentől való. Mint Isten sok más ajándékával, vissza lehet élni vele. Némely megnyilvánulás, például a szent nevetés további kifejtésre szorul. De tény marad, hogy a Folyam a Jó Pásztor szívéből fakad.

***

Lehet a nevetés isteni ajándék? Vagy tilos nevetni, ahogy Nagy Szent Bazil és Szent Benedek Regulája mondja? Vagy a nevetés emberi dolog, amely se nem jó, se nem rossz önmagában? A Toronto Blessing nevetés-özönben jelentkezett, és ellenfelei, úgy tűnik, mindenre elszántan cáfolják a nevetés létjogosultságát.

Az Úr azt mondja nekünk:

Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok (Lk 6,21).

Ez csakis akkor lehet igaz, ha a nevetés önmagában jó dolog. Másképp hogyan lehetnének boldogok, akik nevetni fognak? Mindnyájan ösztönösen érezzük, hogy nevetni jó. A nevetés az öröm kifejezése, és az öröm a Szentlélek gyümölcséhez tartozik (Gal 5,22).

De mi van azokkal, aki most nevetnek?

Jaj nektek, akik most nevettek, mert majd gyászoltok és sírtok! (Lk 6,25).

Megtiltott ezzel Jézus minden nevetést földi életünkben? Ha elképzelsz egy csapat szerzetest szent szilenciumban vagy zsoltározás közben, akik közül egyesek ellenállhatatlanul nevetnek, bizonyára érteni fogod, miért ellenezték a nagy Regulák szerzői a nevetést. De általános keresztény normák szerint a nevetés sohasem számított bűnös dolognak. A lukácsi boldogságok és jajok helyes értelmezése az, hogy a „most” azt jelenti: ehhez a világhoz tartozó, a jövő idő pedig az „örök élethez tartozó” kifejezése. Most nevetni olyan nevetést jelent, amely a bűnös világ értékein alapul, a jövőben nevetni pedig olyan nevetést, amely az eljövendő világ értékein alapul. A világ öröme jajhoz vezet, az igazak szenvedése a világban pedig örömhöz. Az a nevetés, amely a menny elővételezéseként látogatja meg az igazat, nincs megtiltva Jézus fenti szavaival.

De ez a nevetés létezik. Amikor először tapasztaltam a Szentlélek örömét, mosollyal és könnyű nevetéssel érkezett. És ha a nevetés ellenállhatatlan hullámában jelentkezik, ez csak azt mutatja meg, milyen nagy az isteni erő , amely törékeny lényünkben működik.

***

Lesújt a Lélek, Lélekben nyugszol, padló-időben, szőnyeg-időben részesülsz: ilyen elnevezéseket kapott az a jelenség, hogy a földre esel a Szentlélek ereje alatt. Minden bizonnyal az erő demonstrációja ez. De ami több ennél, az isteni erő működik is benned, néha elveszi az eszméletedet is, máskor nem tudsz megmozdulni, vagy pedig egyszerűen részeg vagy a Lélektől, talán váratlan mozdulatokat teszel... Nagyobb változások mehetnek végbe ilyenkor, belső gyógyulás, fizikai gyógyulás, szabadulás, átalakító kegyelmek, lelki felismerések.

Mindez teljesen biblikus. Előfordul a Getszemáni kertben, Jézus letartóztatásának jelenetében (Jn 18,3-6) vagy Saul megtérésénél a damaszkuszi úton (Csel 9,3-9).

Egyesek azt bizonygatják, hogy bár biblikus arcra esni, a hátraesés Biblia-ellenes. Ez az állítás szerintem komolytalan. Olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy biblikus dolog kereszten vagy megkövezéssel vértanúságot szenvedni, de nem biblikus puskalövések által. Vajon a jelenségek lelki lényege számít, vagy a külső körülmények?

Más állítás szerint ez a jelenség nem specifikusan keresztény. Mormonok is produkálják. Nos, ugyanez áll a nyelvek adományára vagy más karizmákra is. Minden valóságos lelki jelenségnek megvan a démoni utánzata. De a hamis pénz miatt nem kell eldobnunk a valódi pénzt.

A lelki megnyilvánulások sosem tisztán isteniek. Jelen van bennük az emberi lény is, a hús és vér, amely a maga módján reagál, sőt manipulálható is. Nekünk a szellemi tartalmat kell keresnünk.

***

A Toronto-típusú összejöveteleken sokan olyan robbanó erőt tapasztalnak önmagukban, hogy körbe-körbe futnak a feszültség levezetésére. Ez nem testgyakorlás, hanem annak külső jele, hogy valami nagy erő tartja befolyása alatt a résztvevőket.

Persze a futkosás nem imádság. Inkább emberi reakció az isteni tényezőre. Valami, ami önmagában a pszichológiai szinthez tartozik, nem a lelkiséghez. Mégis egy lelki valóságra mutat, kifejezve annak hatalmas töltését.

Lelki szempontból ez a futkosás peremjelenség. Az összejövetel vezetőinek a peremen kell tartaniuk. Jó példa ez az isteni és emberi tényezők egyidejű jelenlétére és kölcsönös viszonyára a karizmatikus összejöveteleken. Az emberi tényező látható és hallható lehet, de nem szabad dominálnia.

Újabb figyelmeztetés a vezetők felelősségére.

Minden tisztességesen és rendben történjék (1Kor 14,40).

***

A Toronto Blessing leginkább sokkoló jelensége, hogy a résztvevők olykor állathangokat adnak ki. Ordítanak, mint az oroszlán, ugatnak, mint a kutya, kukorékolnak, mint a kakas, vonítanak, mint a farkas, sőt sziszegnek, mint a kígyó. A legtöbb szemlélő számára ez elfogadhatatlanul torz, lealacsonyítja az emberi személyt, démoni tevékenységre utal.

Ami a démonokat illeti, ők valóban lealacsonyítani törekszenek a befolyásuk alatt álló személyeket. Ugyanakkor azonban a démonok távozásakor is előfordul, hogy az ember állati hangokat bocsát ki. Az ilyen manifesztációk egy részének ez lehet a magyarázata. Saját feltevésem szerint azonban nagyon valószínű, hogy a legtöbb esetben egyszerű emberi jelenségről van szó. Újabb példájáról az isteni erőre való emberi reagálásnak. Amikor az erő extrém, az emberi hús és vér sem bírja ki szélsőséges reakciók nélkül. A tudattalan föl van kavarva, s belőle meglepő, sőt diszharmonikus melléktermékek származhatnak, miközben az esemény lényege teljesen harmonikus, építő lehet.

A Toronto Blessing gyakorlói közül egyesek azt mondják, hogy az állathangok prófétai megnyilvánulások. Ahogy Mikeás prófétánál olvassuk:

Keservemben üvöltök, mint a sakálok,
és gyászomban sivítok, mint a struccmadarak (Mik 1,8).

Nos, talán így is van. De azért nem gondolnám, hogy az állathangok túl gyakran prófétai jellegűek. Ez nem fejezné ki eléggé Isten bölcsességét. Inkább úgy vélem, hogy az ilyen hangoknak a peremen van a helyük. Fontos alapelv, hogy a külső megnyilvánulások ne kerüljenek a főhelyre.

***

A megújulás és ébredés lelkesedést jelenthet, de nem szabad egyensúlyvesztést jelentenie. Ha őrizni akarjuk az egyensúlyt és nem megengedni az Ellenségnek, hogy kiforgassa összejöveteleinket, három alapelvhez kell ragaszkodnunk.

(1) Egészséges tanítás, középpontban a megfeszített és föltámadt Úr Jézussal.

(2) A manifesztációkat nem szabad célnak tekinteni, csupán eszköznek a cél elérésében. A cél Isten dicsősége és az emberek üdvössége.

(3) Elengedhetetlen az irányítás, a rend és a fegyelem.

Ha megfeledkezünk ezekről az alapelvekről, az először hisztériához, később démoni támadásokhoz vezet. Ha megtartjuk őket, az az egyensúly megőrzését jelenti.

Nem az a legfontosabb ügyünk, hogy jól érezzük magunkat. Legfontosabb ügyünk az imádás, még amikor áldozatot jelent is. Minden karizmatikus jelenségnek az imádást kell szolgálnia.

Hét tézis a celibátusról

1.) Az egyházi rend szentsége és a házasság a katolikus Egyház szerint nem zárja ki egymást. Az apostolok egy része, valószínűleg többsége nős volt, beleértve Pétert is. A jelen katolikus gyakorlat is ismer nős papságot, intézményesen a keleti katolikus egyházakban, kivételként a nyugati katolikus egyházban. (Pl. ismételten előfordult, hogy családos anglikán papokat, akik áttértek a katolikus Egyházba, engedéllyel latin rítusú pappá szenteltek.) Az Egyház tehát tudatában van annak, hogy az intézményes papi celibátus nem támasztható alá belső szükségszerűséggel, hanem csak mély belső megfeleléssel a papság természetfölötti hivatása és a celibátus természetfölötti életformája között. Éppen ezért fölösleges a celibátus ellen azzal érvelni, hogy a Szentírásból kimutatjuk a nős klérus kétségtelen létét. Ezt a katolikus Egyház soha nem tagadta.

2.) Amikor az Egyházban intézményesedett a celebsz életforma, jelentkezett az az igény is, hogy a klérus a celibátusra kötelezett férfiakból származzék. Ez az igény az 1.) pontban említett mély belső megfelelésből származott, nem evilági megfontolásokból. Amikor a Szentlélek megmutatja, milyen intim mélységben képes lefoglalni Isten az embert a szűzi állapotban, egyúttal kívánatossá teszi ezt az állapotot azoknál, akiknek küldetése az embereket Istenhez irányítani. Ennek eredményeképpen fejlődött ki az a törvényi szabályozás, amely jelenleg érvényben van: a keleti egyház áldozópapnak fölszentel nős férfiakat is, viszont csak olyan áldozópapokat szentel püspökké, akik celibátusra kötelezték magukat; a nyugati egyház diakónusnak fölszentel nős férfiakat, is, de csak olyan diakónusokat szentel áldozópappá, akik celibátusra kötelezték magukat.

3.) A keleti egyház és a nyugati egyház nem versenytársak, hanem egymás kiegészítői. (Amikor "nyugati egyházról" beszélünk, a latin rítusú katolikus egyházat értjük rajta. Amikor "keleti egyházról" beszélünk, a nem-latin rítusú keresztényeket értjük rajta, akár katolikusok, akár orthodoxok. A katolikus Egyházon belül a különböző rítusú részegyházak egyenrangúak.) Semmi, amit a nyugati egyház sajátos értékeiről és karizmáiról mondunk, nem jelentheti a keleti egyház sajátos értékeinek és karizmáinak kétségbevonását. „Mindenkinek saját ajándéka van Istentől” (1Kor 7,7). Nem megsemmisíteni, hanem gazdagítani akarjuk egymást.

4.) Papok nősülése sem a keleti, sem a nyugati egyházban nem lehetséges. Püspökké mindkettőben csak celebsz férfiakat szentelnek. A két gyakorlat között ott van a különbség, hogy a keleti egyház olyan férfiakat szentel föl pappá, akik már életreszóló döntéssel elkötelezték magukat vagy egy hitvestárs, vagy a celebsz életforma mellett, míg a nyugati egyház kizárólag olyan férfiakat szentel föl pappá, akik már életreszóló döntéssel elkötelezték magukat a celebsz életforma mellett. Az Egyház oldó és kötő hatalmához hozzátartozik, hogy megválaszthatja a papszentelés feltételeit, mert a papi hivatás senki számára nem jog, hanem olyan ajándék, amit Isten az Egyházon keresztül és az Egyház szolgálatára ad..

5.) „Kötelező celibátus” nincs. A celibátus mindig szabad választás eredménye, éppúgy, mint a házasság. Az egyszer életreszólóan meghozott szabad döntés azonban már kötelez, nem egy kívülről származó jogi kötöttség erejéből, hanem az Isten előtt való belső elköteleződés erejéből. Amint a házasember visszavonhatatlanul elkötelezte magát hitvestársa mellett, ugyanúgy a celebsz visszavonhatatlanul elkötelezte magát Isten mint élete intim társa mellett. Ha valaki a celibátusban csak egy kívülről származó jogi kötelezettséget lát, annak lényegét hibázza el, és nincs esély rá, hogy helyesen élje meg.

6.) A papi nőtlenségnek a nyugati egyházban kialakult gyakorlata természetfölötti érték, a Szentlélek ajándéka az egész Egyház számára. Ha az Egyház úgy döntene, hogy a nyugati gyakorlatot a keletivel konformizálja (ami jogilag lehetséges), egy karizmát utasítana vissza, amelyet a történelmi fejlődés folyamán kapott az őt vezető Lélektől, s amely az előforduló számos hűtlenség ellenére is természetfölötti erő forrása. Az Istennel való intim eljegyzettség megkövetelése a papságnál prófétai jel, amely messze láthatóan mutatja föl Isten szeretetének természetfölötti gazdagságát és e világ értékei fölé emelő hatalmát. E jel elvetése veszteség volna az Egyház számára, nem nyereség. Értékét jól szemléltetik azok a papok, akik az áldozat életformáját élik, mint Szent Padre Pio.

Zsidóság

Az, amit el szándékozom mondani, nem a zsidóságról szól, hanem a kereszténységről. Nem olyasmiről szólok, amivel egyes kíváncsi érdeklődők elszórakozhatnak, hanem valamiről, ami a kereszténység szerves része. A zsidóságról csak annyiban, amennyiben a zsidóság a kereszténységre tartozik.

Rá tartozik-e egyáltalán? Létezik-e keresztény felelősség a zsidóságért?

„Mi lesz már!” – sürgették. Pilátus
kezét mosta; hogy nem az ő
bajáról van szó, és ha nő
a veszély: nőjön – csak a tál hús

s hozzá a jó bor ott legyen
az asztalán; a többivel
nem sokat törődik, mivel
zsidó ügyben érdektelen

a római. „Borotvaéles
okfejtéssel szőtt érvelés ez” –
így bólogattak jó nagyot
a báránybőrös farkasok

s a pokolgépet, mintha csak
valami hitvány kődarab
volna, berugdosták Pilátus
alá, és mentek. Ő nagy árkus

papírt vett elő, s hogy a szóból
bölcsen okuljon az utókor,
körmölni kezdte: „Nagy szamár,
akinek a más feje fáj,

s ki már akkor kikel magából,
ha csak a szomszéd háza lángol,
én mondom nektek: ostoba.”
Szólt; s felrobbant a palota.

A vers tétele a sorsközösség, amely a zsidók és keresztények között fönnáll. Ez a sorsközösség vitathatatlan mint történelmi, demográfiai, ökológiai adottság; ugyanakkor azonban teológiai adottság is.

Ha a gyökér szent, az ágak is azok. Ha egyik-másik ág le is törött, téged pedig vadolajfa létedre beoltottak közéjük, s így részese lettél az olajfa gyökerének és dús nedvének, ne kérkedj az ágak ellenében. Ha kérkedsz, tudd meg, hogy nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged.

(Róm 11,16-18)

A Római levél e helye szerint Izraellel való sorsközösségünk a gyökér és az ágak sorsközössége; az olajfának létérdeke, hogy gyökerét ki ne vágják. A kereszténység egyszerűen definiálhatatlan a zsidóság nélkül. Ennél szorosabb sorsközösség nehezen képzelhető.

A zsidóság és az Egyház viszonyát keresztények háromféleképpen képzelik el.

1. A zsidóság nem Isten népe többé. Helyébe lépett az Egyház, mint Isten új népe. (Behelyettesítés-elmélet.) Ez az elmélet figyelmen kívül hagyja a fönt idézett részleteket a Római levélből.

2. A zsidóság továbbra is Isten népe, és az Egyház is Isten népe, mintegy egymás mellett. (Parallelizmus.) Magam hallottam ilyen szellemű előadást az Autonóm Gyülekezet egyik teológusától. Ezzel azonban az újszövetségi kinyilatkoztatás többé-kevésbé elveszíti jelentőségét.

3. Istennek csak egyetlen népe van, amely az ószövetségben Izrael, az újszövetségben az Egyház formáját ölti; de a kettő szerves egységet alkot, s gyökérként a jelenlegi Izrael is az Egyházhoz tartozik. Izrael az Egyház embrionális formája, az Egyház Izrael beteljesedése.

Kétségtelen, hogy a zsidó hatóságok és párthíveik Krisztus halálát követelték; mégsem lehet megkülönböztetés nélkül minden akkori zsidónak vagy éppen a mai zsidóságnak rovására írni azt, amit ővele kínszenvedésekor műveltek. És ha az Egyház lett is az Isten új népe, mégsem szabad úgy szólni a zsidókról, mintha kárhozatra szánta vagy megátkozta volna őket Isten, és mintha ez a Szentírásból következnék.
(Nostra Ætate 4).

Hit és politika

Az Emmánuel Közösség lelkinapján 2002. november 8-án tartott előadás

Politizált-e Jézus?

Sokan úgy gondolják, hogy bizonyos jézusi kijelentések a hit és a politika teljes szétválasztását jelentik.

E felfogás szerint Isten világa és a politika világa két külön, egymástól független terület. Politikai felfogásunkba „ne szóljon bele a pap”. Nyugodtan járulhatunk szentáldozáshoz, és szavazhatunk a szocialistákra.

Annyi igaz: Jézus nem foglalkozott aktuálpolitikával, és kitért a messiási küldetés politikai értelmezése elől. De ez egyáltalán nem jelenti, hogy nem nyilvánított véleményt politikai kérdésekben. Amikor például rókának nevezte Heródest (Lk 13,32), erélyesen leleplezte a galileai uralkodó hatalmat, és gyakorlati példát adott a politikai véleményszabadságra. Amikor elismerte az adófizetés jogosságát (Mk 12,17 pp), a reálpolitika szellemében foglalt állást a megszálló pogány hatalommal szemben; még határozottabban cselekedte ezt, amikor a vízen járva távozott azok közül, akik egy nemzeti felkelés élére akarták állítani (Jn 6,15-19). Ennél is egyértelműbbé tette állásfoglalását a jeruzsálemi bevonulás, amelynek békés szándékát a szamáron ülés demonstrálta (Mk 11,1-10). (A szamár ugyanis nem használható ütközetben, megmakacsolja magát.) Jézus meg akarta óvni nemzetét a rómaiak elleni fegyveres felkeléstől. (A felkelés mégis kitört és 70-ben Jeruzsálem iszonyú pusztulásához vezetett.) Akárhogy is nézzük, ez politikai szándék. Jézust politikai indítékból kívánta eltenni láb alól a szadduceus-párt (Jn 11,47-53), ami végül is, a farizeus-párt teológiailag inkább motivált asszisztenciájával, sikerült. Nincs kizárva, hogy Judás is azért árulta el Jézust, mert csalódott Messiás-értelmezésében.

Lehet-e a hit politikától független?

Amikor az Egyház történetéről olvasunk, mindig szemünkbe tűnik az események erős politikai motiváltsága. Ez korántsem csak a római, hitleri, sztálini vagy Mao-Ce-tung-i üldözésekre áll. A középkorban is állandóan ott szerepelnek a pápaságra érdekeiknek megfelelően nyomást gyakorló világi uralkodók (még Szent Lászlónak is akadt konfliktusa a pápával a horvát trón elfoglalása miatt). Gondoljunk Szent Gellértre, aki békés, visszavonult szerzetesként indult a Szentföldre, s egyszercsak abban a helyzetben találta magát, hogy a magyar király fiát kell oktatnia, majd Aba Sámuel királyt kell dorgálnia magyar nemesek lemészárlása miatt (amit félelem nélkül meg is tett), még később királyválasztásra indulva, pogány lázadók fogták körül a kocsiját... Ott látjuk a történelemben Sienai Szent Katalint, aki háborúban álló városállamokat békít ki egymással, majd szinte a hajánál fogva rángatja vissza a pápát Avignonból Rómába... Kapisztrán Szent János nemcsak kereszteseket toborzott a török hódítók ellen, hanem bátor helyzetfelismerésével ténylegesen a nándorfehérvári csata eldöntője lett... (Talán az 1956-os nemzeti felkeléshez is van némi köze, mert október 23-a az ő emléknapja, és ez a mennyben is jelent valamit.) Brindisi Szent Lőrinc, ez a ragyogó teológus és meggyőződéses békeszerző, feszülettel a kezében ott volt Székesfehérvár visszafoglalásánál, és a keresztény katonák esküdtek rá, hogy nem fogja a fegyver... Még az 1. vatikáni zsinat is, amely pedig időben a pápai állam megsemmisülésével esett egybe, gondot okozott a politikai hatalmaknak a pápai tévedhetetlenség dogmájának meghirdetésével; a „katolikus” Ausztria pl. e dogmára hivatkozva mondta föl a Szentszékkel kötött konkordátumot. Ha valaki keresztény lelkiismerettel akart élni a kommunizmus éveiben, nyomban tapasztalhatta, hogy nem maradhat apolitikus, mihelyt munkahelyén közölték vele, hogy ilyen kiváló embernek ott a helye az MSzMP soraiban. Ma pedig azt látjuk, politikai kérdéssé lett, sérti-e az emberi jogokat, ha a Krisna-tudatú hívek nem kapnak ugyanolyan támogatást az államtól, mint az államalapító Szent István egyháza.

Mari néni, aki azt gondolja, nagyobb nyugdíjat fog kapni, ha Kádár pártjának jogutódjára szavaz, és amellett minden litánián buzgón kántál, talán nem is sejti, hogy politizált, de attól még azt tette. Isten nem rezervátumban él, az egek egei nem tudják befogadni őt; a szavazóhelyiség is az ő területe, nemcsak a templom.

A hit politikai értelmezése

Elhatároltuk magunkat attól a felfogástól, hogy a keresztény hit teljességgel apolitikus. Ugyanakkor el kell határolnunk magunkat attól a felfogástól is, hogy a hit maradéktalanul értelmezhető a politika síkján. Láttuk, hogy Jézus nem tette magáévá a zsidó nacionalisták Messiás-képét. Ezért kellett sokáig titkolnia, hogy ő a Messiás, majd pedig a Szanhedrin előtt ezzel a formulával felelnie: „Te mondtad.” (Mt 26,64). Ez olyasmit jelent: „Nem mondom, hogy nem úgy van, de azt se én mondtam, hogy úgy van.”

Jézus azért beszél ilyen két irányba mutató formulával, mert maga a Messiás kifejezés is két irányba mutat. Az egyik irány vízszintes: ez a nacionalista értelmezés. A másik irány a transzcendenciába mutat, s Jézus ezt az irányt félreérthetetlenül meg is határozza: „De mondom nektek: most már látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhőin” (Mt 26,64). A Főtanács előtt tett messiási önkinyilvánítása így egyenértékű azzal, amelyet a János-evangéliumban Pilátus előtt tesz, a nem e világból való országról.

Ha a transzcendenciába vezető értelmezés helyébe evilági értelmezést csúsztatunk, a keresztény hit hamis interpretációja jön létre. Jézus, a magyar Messiás (e felfogás igazán nagyon mulatságos volna, ha nem volna tragikus); Jézus, a világszabadság hirdetője (magam hallottam Tőkés László prédikációjában a Petőfitől megénekelt világszabadság egybemosását Isten gyermekeinek szabadságával); Jézus, a szociális próféta (Upton Sinclair: Az ács fiának hívnak). A nacionalizmus, liberalizmus és szocializmus egyaránt megtette kísérleteit, hogy magáénak követelje Jézust, ő pedig egyiküké sem. Egyetemes országot hirdet, nem akar felkelést a zsarnokok ellen, és kijelenti, hogy nincs mit aggódnunk a kenyérgondok miatt.

A keresztény hit politikai értelmezése mindig hamis, mert a hitvalóság elvileg és lényegileg fölülmúlja azt, amit politikai kategóriákban ki lehet fejezni. Az az igehirdetés, amely a politikát egyáltalán nem érinti, hiányos igehirdetés, álomvilágban jár; de az az igehirdetés, amely nem haladja meg a politikai szintet, árulás az evangélium ellen.

A teremtett értékek ambivalenciája

A hit Istenre irányul. A teremtett értékek csak úgy szerepelnek benne, mint Isten felé mutató, relatív értékek. Ezért beszélhetünk a nacionalizmus, liberalizmus, szocializmus démonairól. Hogy mire képesek ezek a démonok, az szemlélhető a hitleri nemzeti szocializmus, a franciaországi jakobinus diktatúra és a nemzetközi bolsevizmus irracionális rémtetteiben. Ezek az értékek ambivalensek: amíg Istenre irányítjuk őket (vagyis relatív értelmezést adunk nekik), pozitívak, mihelyt azonban önmagukért keressük őket (vagyis abszolút értelmezést nyernek), negatívak. Sem a nemzetet, sem az emberi jogokat, sem a gazdasági jólétet nem szabad bálvánnyá emelni. Ha bálványokká válnak, a bálványimádás démonizál.

A politikai értékek teremtett, relatív értékek. Ezért nem gondolható el kortól és néptől független, abszolút érvényű politikai irányzat sem. A körülmények számítanak a politikában. Innen az Egyház történetében megfigyelhető egészséges opportunizmus a politika kérdéseiben. Hogy a legfeltűnőbbet említsük, a középkorban az Egyház az „Isten kegyelméből való királyságot” támogatta, mióta azonban az euro-amerikai kultúrában eluralkodott a liberális demokrácia, az Egyház annak kétségtelen értékeit is kész elismerni. Éppen ezért könnyű elképzelni azt is, hogy két azonos hitű személy más és más felfogást vall a politika egyes kérdéseiben, mint ahogy más nézeteket vallhat a Húsvét-szigeti benszülöttek eredetéről vagy a rákbetegség okairól is, hitének minden sérelme nélkül. Ez a rugalmasság azonban nem korlátlan; nem terjedhet olyan párt támogatásáig, amelynek jogelődje évtizedeken keresztül tűzzel-vassal irtotta a hitet. Nem minden politikai kérdés elvi kérdés, de vannak a politikában elvi kérdések is.

Magánkinyilatkoztatások

A kinyilatkoztatás, amely a keresztény hit tárgyát képezi, az apostoli időkkel lezárult (DS 3421). „Mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek” (Jn 15,15). Mint a 2. vatikáni zsinat tanítja, „a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig már nem kell várnunk semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást” (DV 4). Ez azonban nem jelenti azt, hogy Istennek nincs joga szólni az emberhez, ahányszor csak akar, hanem csak azt, hogy Isten Jézus Krisztusban történt végérvényes önkinyilvánításához már nem lehet többletet adni. Ha Isten ma is szól az emberhez, az konkretizálása, alkalmazása, történelmivé tétele a már adott kinyilatkoztatásnak. Nem tesz hozzá semmit a Szentírásban és Szenthagyományban bennfoglalt igazságokhoz, hanem abban segít, hogy azok gyakorlativá, életté váljanak. Az ilyen ú.n. magánkinyilatkoztatások elfogadása soha nem válik az egész Egyházra kötelezővé. Aki meggyőződött arról, hogy valóban Isten szólt bennük, természetesen köteles elfogadni őket, de az Egyház hithirdetéséhez csak annyiban tartoznak, amennyiben a nyilvános kinyilatkoztatást erősítik meg. A rendes karizmákat nem szoktuk magánkinyilatkoztatásnak nevezni. Azok a vezetések, prófétai szavak, megkülönböztetések, ismeretek, amelyek a karizmatikus megújulással a hívők hétköznapi életének részévé váltak, mindig bőségesen keverednek emberi mozzanatokkal (a pneumatikus elem a pszichikussal), és ezért inkább csak több-kevesebb valószínűséget tulajdoníthatunk nekik, mint bizonyosságot; semmiképpen sem a hit feltétlen bizonyosságát. Ezek rendes karizmák, a Szentlélek természetes képességeinken keresztül működik bennük. Tud azonban Isten rendkívüli módon is közölni igazságokat, olyan látomások, szózatok, belső élmények formájában, amelyeknél világosan tapasztaljuk, hogy nem belőlünk jönnek, hanem természetes adottságainkat meghaladó erőtől származnak. Az így közölt igazságok a magánkinyilatkoztatások. Ilyenek mindig is előfordultak az Egyházban, mint a szenttéavatási akták bőségesen bizonyítják. A legismertebb újkori példák Alacoque Szent Margit Jézus Szíve-kinyilatkoztatásai Paray-le-Monialban a 17. században, Soubirous Szent Bernadett lourdes-i jelenései a 19. és a fatimai pásztorgyerekek (Ferenc, Jácinta és Lucia) látomásai a 20. században.

Fatima: hiteles magánkinyilatkoztatás

A hívőnek igyekeznie kell a megkülönböztetés gyakorlásával véleményt alkotni a magánkinyilatkoztatások hitelességéről, de egészen nyugodt csak akkor lehet, ha ezt már az Egyház illetékes szervei is megtették. Róma viszonylag hamar hallatja szavát, ha nyilvánvaló, hogy egy jelenség nem isteni eredetű; ez történt a közelmúltban Vassula Ryden magánkinyilatkoztatásaival. Pozitív ítéletet nehezebben, lassabban hoz az Egyház (pl. mindmáig nincs hivatalosan eldöntve a medjugorjei jelenések hitelességének sokat vitatott kérdése). De még a pozitív ítélet sem kötelezi a hívőket arra, hogy a kérdéses magánkinyilatkoztatást hitelesnek fogadják el, hanem csak megnyugtatja őket, hogy biztonsággal hihetnek benne. A hiteles magánkinyilatkoztatások viszont Isten megnyilvánulásai, amelyek figyelmeztetnek és vezetnek. Amilyen hiba volna szenzációhajhász módon minden rendkívüli (vagy annak látszó) jelenségben isteni beavatkozást látni, ugyanolyan hiba racionalista módon kételkedni, amikor Isten valóban, igazolhatóan szól. A fatimai jelenések egyes próféciái a szemünk láttára teljesedtek be történelem-rendítő erővel, például a szovjet (és azt követően a kelet-európai) kommunizmus összeomlásában.

Az áruló keze

„Íme, az áruló keze az enyémmel együtt van az asztalon” (Lk 22,21)

Az itt következő rövid írások eredetileg külön weboldalak voltak, jobbnak látom azonban egyetlen kisbetűs oldalon egybegyűjteni öket. Akkor írtam ezeket, amikor plébánosként fájdalmasan szembesültem az Egyházban grasszáló tradicionalizmussal és szekularizmussal. Nem részletesen dokumentált analízisekről van szó, hanem egyetlen panaszos kiáltásról. Kissé összecsapottak; de mondanivalójukat ma, két évvel később is vállalom.

A ZSINAT ELÁRULÁSA

Nem kedvelem a vészmadarakat. A reménykedő, biztató, pozitív hozzáállást szeretem, nem a denunciáló, inkvizitorkodó írásokat. Ha most mégis kiáltok, nem egyszerűen azért van, mert szenvedtem; hanem azért, mert rádöbbentem: most van időm és alkalmam szólni, és ha elmulasztom, bűnrészes leszek.

Folyamatban van a katolikus Egyházban a 2. vatikáni zsinat elárulása. Nem úgy értem, hogy megtámadása; a lefebvristák, jól tudjuk, támadják a zsinatot, de ők ezt skizmaként teszik, kívülről. Árulásról ott van szó, ahol valaki szájával felesküszik ugyan a zsinatra, magatartásával azonban akadályozza végrehajtását.

A 2. vatikáni zsinat az az esemény, amelyben az Egyház megszűnt konzerválni a középkort és elfogadta az újkort. De nem adta föl önazonosságát, nem változtatta meg hitét, nem vezetett be új evangéliumot. A zsinat óhaja szerint megújult Egyház: azonos tartalom, új megjelenési formában. A tartalom: Jézus Krisztus. A megjelenési forma: az újkor kommunikációs nyelve.

Kik árulják el a zsinatot? Azok, akik tudomásul veszik intézkedéseit, de igyekeznek minél kevesebbet végrehajtani belőlük; továbbá azok, akik a megújulás ürügyén kicserélik a mondanivalót. Az előbbiek a tradicionalisták, akik a régi formákhoz a lényeg árán is ragaszkodnak. Az utóbbiak pedig a szekularisták, akik nem a megjelenési formát, hanem a hirdetett hitet szabják a világhoz.

Vannak, akik konzervatívokról és progresszívekről beszélnek; de ez nem ugyanaz. Konzervatív, akinek a régi tetszik, progresszív, akinek az új tetszik. Az egyik gregoriánt kíván a liturgián, a másik gitáros dalokat, de hitében mindkettő teljesen ortodox lehet. A tradicionalisták viszont készek föláldozni a hit tartalmát a megszokott formákért, a szekularisták pedig az új tartalmakért. Ez az árulás.

Bűnös, gyönge ember vagyok, egész biztosan nem különb azoknál, akiket árulással vádolok. De az Egyház hitét vallom és hirdetem. S közben verejtékezve ébredek arra, hogy egy csatasorban állok olyanokkal (papokkal és világi katolikusokkal), akik mást hirdetnek. „Íme, az áruló keze az enyémmel együtt van az asztalon” (Lk 22,21).

Senki jóhiszeműségét nincs jogom kétségbe vonni. De valami megérlelődött bennem, beszélnem kell. „Olyan lett szívemben, mint égő tűz, bezárva csontjaimba; és hiába erőlködtem, hogy magamban tartsam, nem győzöm” (Jer 20,9).

HOVA LETT A LÉNYEG?

Fiatal pap voltam, amikor kijött Rómából egy instrukció, amely szerint a személyes bűnbevallás igen fontos, és a pap ne hanyagolja el a gyóntatást, még akkor se, ha más teendőinek rovására megy. Az úgynevezett ájtatossági gyónások, amelyekben nem halálos bűnöktől akar valaki szabadulni, hanem gyarlóságaiból tökéletesedni vagy egy-egy szent alkalomra jól felkészülni, jelentősek, nem szabad elvenni tőlük a hívek kedvét.

Ez az állásfoglalás egyenes következménye a 2. vatikáni zsinat egyik legfontosabb tanításának, amely szerint az életszentségre minden keresztény hivatást kapott. Életszentségre viszont csak az juthat, aki becsületesen birkózik bűneivel. Aki megalkuszik a benne lévő rosszal, abból nem lesz szent. Márpedig Isten színről színre való látására csak a szentek jutnak el. Aki nem lett szent a földön, amennyiben nem halálos bűnben halt meg, a tisztítótűzben válik szentté, passzív módon, sok szenvedés árán.

A tényleges gyóntatási gyakorlat más. Jártam plébánián, ahol havonta egyszeri gyóntatás van kiírva. Hangadó, rendszeresen áldozó világi hívek nem egyszer alig gyónnak. Mások abban a hiszemben élnek, hogy a keresztény normális állapota a halálos bűn, és abból csak ünnepi alkalommal kell kilépni egy szentáldozás erejéig, aztán jöhet az eddigi életforma. Hogy az ilyen gyónások nélkülözik a változás akarását (erősfogadás) s emiatt nem érvényesek, azt Vianney Szent János világosan látta és erélyesen hirdette. Plébánosok mégis nem egyszer belekényszerítik a jegyeseket az ilyen hamis gyónásba esküvő előtt, és más híveknél is megelégszenek hatástalan, csak az alkalomra szóló karácsonyi, húsvéti gyónásokkal. Ez tradicionalizmus: forma lényeg nélkül. Ugyanakkor nyugaton már tombol a szekularizmus: a katolikusok nem gyónnak, csak általános feloldozásban vesznek részt. Ez viszont a lényeg megváltoztatása. A bűn személyes dolog, nem intézhető el egy szertartáson való részvétellel. Jézus megtérést hirdetett, az evangélium belső fordulat nélkül nem lép életbe.

Az a kereszténység, amelynek nem az életszentségre való törekvés a tartalma, csak nevében kereszténység, lényege hiányzik. A zsinat szelleme nem a bűnbánat mellőzésének szelleme. Éppen ellenkezőleg: az Egyház a zsinaton azt deklarálta, hogy kész változni, mert így jobban szolgálhatja az emberek üdvösségét. Hogyan hivatkozhatnak a zsinatra, akik nem készek változni – és változásra szólítani, még ha ez kevéssé népszerű is?

ELÁRULT ERKÖLCSTAN

A zsinat semmit nem változtatott a katolikus erkölcstanon. Amit kíván (Optatam totius 16), az erősebb biblikus megalapozás, a Krisztusban való hivatás magasztosságának és a világ életéért vállalt szolgálatnak hangsúlyozása. Végzetes félreértés, hogy

a) a biblikus megalapozás a józan ész megfontolásainak és a tanítóhivatal megnyilatkozásainak elhanyagolását jelentheti,

b) Krisztusban való hivatásunk mellőzheti az áldozatot, a kereszt nagylelkű vállalását,

c) a világ életéért vállalt szolgálat jegyében az Egyház célja megszűnik természetfölötti lenni.

Ez a félreértés pedig jelen van napjaink egyházi életében. A csodálatos Veritatis splendor enciklika ellenére sokan gyakorlatilag tagadják, hogy vannak olyan cselekedetek, amelyek önmagukban rosszak, körülményeiktől függetlenül, és ezért minden esetben tilosak: a cél nem szentesíti az eszközt. Jól szemlélhető ez a családtervezés ügyében. Sokan elfelejtik, hogy nem egyszerűen hasznosságról, eredmények eléréséről van szó, hanem az eszközök belső természetéről. A családtervezés megengedett eszközei (a szexuális érintkezésről való részleges vagy teljes lemondás) nem tartalmaznak semmit, ami önmagában rossz volna. A többi, sok katolikus által „lelkiismereti alapon” követelt eszköz viszont (a nemző aktus művi megfosztása nemzőképességétől) belső ellentmondást tartalmaz, a cselekedet természetes (tehát a Teremtő által meghatározott) céljának szándékos meghiúsítását.

A katolikus tanítás elfogadása természetesen áldozatot követel a hitvesektől. Ne kerteljünk: ez keresztrefeszítés. De, látva a házasélet súlyos feszültségeit, gyakori boldogtalanságát és a rengeteg válást, miért habozzunk kimondani, hogy éppen a keresztrefeszítés vállalása volna a boldog házasélet titka? Amíg azt keressük, hogyan élvezhetjük minél zavartalanabbul az életet, minden téren kudarcot vallunk. „Magasztos hivatásunk Krisztusban” az, hogy áldozattá legyünk. „Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul ... Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem alakuljatok át értelmetek megújításával, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata” (Róm 12,1-2). A kereszt vállalásából fakad a föltámadás öröme – a házaséletben is.

Az Egyháznak nem szabad a világ szolgálatát úgy értelmeznie, hogy átveszi a világ értékrendjét, és csupán annak szélsőségeit nyirbálja le. Alapvetően más, a húsvéti misztériumon alapuló értékrendet hirdetünk, ezzel szolgáljuk a „világ életét”, a megváltás művének terjedését. A tanítóhivatal megnyilatkozásai lelkiismeretben kötelezőek a 2. vatikáni zsinat szerint (Lumen Gentium 25). Mindazok a hívők, katekéták, teológusok, diakónusok, papok, püspökök és püspöki karok, akik lelkiismereti kibúvókat hirdetnek Péter utódának kötelező erkölcsi tanítása alól, akár a családtervezés kérdésében, akár más területen, nem követik, hanem elárulják a zsinatot. A lelkiismeretet kell a hithez igazítani, nem a hitet a lelkiismerethez.

ÁRULÁS A KATEDRÁN

Rendkívül nagy a hivatásos teológusok felelőssége. Ők alakítják a jövendő papi generációk gondolkodását. Konkrét kérdésekben a püspökök is hozzájuk fordulnak, hiszen nem lehetnek személyesen mindenben szakemberek.

A katolikus teológus feladata nem az, hogy az Egyház tanítását felülbírálja, hanem hogy ismertesse, bizonyítsa és értelmezze. Amelyik pillanatban személyes véleményét a tanítóhivatal álláspontja fölé helyezi, elárulta hivatását.

Ez az árulás jelenleg széles körben jelen van a teológiai katedrákon. A fogamzásgátlásról szóló katolikus tanítás „lelkiismereti” felülbírálása már közhelyszerű. Ugyanez érvényes sok más erkölcstani területen is. De a dogmatikában sem sokkal jobb a helyzet. Jól emlékszem az esetre, amikor egy nagynevű (már elhúnyt) magyar katolikus professzor egy interjúban nyíltan szabelliánus (azaz: eretnek) módon magyarázta a Szentháromság dogmáját. Mikor ez ellen valaki tiltakozott, azzal dorongolták le a sajtóban, hogy a saját véleményét helyezi minden más fölé. Pedig a tiltakozó dogmát védett.

A legkényesebb dogmatikai területek közé tartozik az angelológia. Nyugati (és nyugaton végzett) professzorok lesajnálják az angyalokban való naív hitet. Az angyalok mint személyes szellemi lények szerintük nem léteznek. Ezek szerint persze a démonok és a sátán sem valóságosak... A katolikus tanítás ezzel szemben az, hogy az angyalok teremtése és a rossz angyalok bukása a hit tartalmához tartozik. A sátán félelmetes valóság, s mint ordító oroszlán jár körül, keresve, akit elnyeljen.

De a lapos kúszást is ismeri. Ősi kép rá a kígyó képe is. Jézus megkísértésének jelenetében pedig teológusként mutatkozik be, s jelenleg figyelemreméltó teológiai asszisztenciával álcázza magát.

MIT CSINÁLUNK A LEGSZENTEBBEL?

„Ez az én testem...” „Ez az én vérem kelyhe...” A katolikus Egyház egyik fontos jellemzője az a hit, hogy az eucharisztikus kenyér valóbanvalóban az Úr vére van. Ez a hit hozta létre a szentségimádást, az Úrnap ünnepét, az Oltáriszentség előtti térdhajtást és sok más – liturgikus és liturgián kívüli – megnyilvánulást. az Úr teste, és az eucharisztikus kehelyben

Nekem úgy tűnik: ez a hit inog. Jellemző példa, hogy egyre inkább elhagyják a térdhajtást a liturgiából. A szentmise rubrikái ma is előírják, hogy ahányszor elhaladunk az Úr testét őrző tabernákulum előtt, térdet kell hajtanunk. De ezt nem tartják meg a püspöki székvárosokban sem. A papnövendékek úgy tanulnak segédkezni, hogy az Oltáriszentség előtt csak meghajlást végeznek, kivéve a szentmise elejét és végét. Ezt tanítják meg aztán a papok a ministránsoknak, és a térdhajtás kimegy a divatból. Önmagában ez csak egy liturgikus szabály megsértése, de a tendencia figyelemreméltó.

Ugyancsak ma is előírás, hogy a papnak az eucharisztikus kenyér morzsáit le kell tisztogatnia az áldoztató edényekről és magához vennie. Megint „csak” liturgikus szabálytalanság, hogy sokan ezt elmulasztják, sőt elterjedt a valótlan hír, hogy ma már ez nem kötelező. De a tendencia itt is ugyanaz: a valóságos jelenlétre fordított figyelem csökkenése.

Az Egyházi Törvénykönyv utasítása szerint az Oltáriszentséget senkinek sem szabad magával vinnie vagy magánál tartania, hacsak a főpásztor, szükség esetén, erre engedélyt nem ad. Ezzel szemben a papok sokszor felhatalmazva érzik magukat, hogy saját elhatározásukból odaadják a Legszentebbet házi őrzésre a világiaknak. Kórházi éjjeliszekrényekben is ott az Úr teste, a beteg érdekében bizonyára, de olyan helyen, ahol bárki hozzányúlhat, nincs része tiszteletadásban, és ki tudja mi történik vele a beteg halála esetén... Mintha elfelejtettük volna a lelki áldozást is, az engedelmességet is... Ez a beteg valódi érdeke? Inkább további lépés az Eucharisztia iránti tisztelet lerombolására.

Legsúlyosabb probléma azonban szentségkiszolgáltatási gyakorlatunk. Nyugaton évszámra nem gyónó „hívők” veszik rendszeresen az Eucharisztiát, s közben talán aláírásokat gyűjtenek az Egyház hite ellen, a női papságért vagy a homoszexuálisok jogaiért... Ausztráliában egy alkalommal egy homoszexuális szervezet jelvényét viselő hívők akartak áldozni, és föl voltak háborodva, amiért az érsek nem áldoztatta meg őket. Magyar egyházunk még nem tart itt, de úgy tűnik, errefelé halad. Kirívó esetei vannak a méltatlan áldozásnak és a meg nem engedett interkommúniónak. Legalapvetőbb problémánk a hit nélküli áldozás: elsőáldozók, akik szülői örökségként hitetlenséget hoznak magukkal, elsőáldozás előtt csak kényszerből járnak misére, utána pedig egyáltalán nem. Még botrányosabb a felnőtt elsőáldozók ügye, akik pusztán esküvőjük kedvéért, hit nélkül vannak a szentség vételére ráerőltetve, holott már előírás volna részükre a katekumenátus. Nem is beszélve arról az esetről, amikor a pap „megengedi”, hogy újraházasodott elváltak (azaz: házasságtörésben élők) vegyék az Oltáriszentséget. (Ehhez senkinek sincs joga, mert a házasságot nem teheti felbonthatóvá, a házasságtörést megengedetté.)

Csoda, ha sok templomban a szentmise előtt beszélgetés folyik imádság helyett? Ijedten tapasztalom: néha a szentmise közben is. Úgy érzem: eláruljuk az Eucharisztia misztériumát, ha ezen az úton haladunk tovább. Megszentségtelenítjük a Legszentebbet.

MI A MÉRCE?

Aki olvasta az Eucharisztiáról szóló cikkemet, talán könnyen besorol azok közé, akik a kézbeáldozás és az állva áldozás ellen tiltakoznak. Pedig nem tartozom közéjük. Miért? Mert az Egyház ezeket a dolgokat megengedte. És az Egyház oldó hatalmat is kapott Jézustól, nemcsak kötő hatalmat. Amit megenged, az biztosan meg van engedve a mennyben.

Tradicionalista kiadványok különböző híreket közölnek: hogy II. János Pál pápa nem áldoztat kézbe, nem szívesen áldoztat kézbe... Utóbbit elhiszem, a Szentatya ebben konzervatív érzelmű lehet, de a mi eljárásunk számára nem az ő érzelmei jelentik a mércét, hanem az érvényes egyházi törvények. (Különben II. János Pál korántsem minden téren konzervatív; figyeljük meg ökumenikus magatartását.)

Szívesen vagy nem, azokban az országokban, ahol a püspöki kar kérésére a Szentatya engedélyezte a kézbeáldozást, a papok kötelesektérdelve áldozók provokációjára mi a pap korrekt válasza, azt még nem sütöttem ki (talán be kellene hívni őket a sekrestyébe), de az övékhez hasonló kihívó viselkedést perverz dolog egyházhűségnek vélni. Nyilvánvaló lázadás az egyházi tekintély ellen, amely pedig Istentől való. [Azóta változott a helyzet. A Szentatya rendelkezése nyomán a Magyar Püspöki Kar megengedte a térdelve áldozást. Ez az intézkedés a feszültségek további élezésének elkerülésére történhetett. Természetesen engedelmesen fogadom és a jövőben megáldoztatom a térdelőket is, de továbbra is az a véleményem, hogy a térdelve áldozók provokálnak és a szektásodást mozdítják elő. (2005. február)] kézbe áldoztatni, ha ezt az áldozó megfelelő formában (helyes kéztartással) kéri. Hogy a

Az ilyen tradicionalisták gyakran hivatkoznak magánkinyilatkoztatásokra. Ez végzetes fölcserélése a normáknak. „Jézus mondta”, „a Szűzanya mondta”, ismétlik vak hittel. Pedig alapvető szabály, hogy ne higgyünk minden léleknek, hanem vizsgáljuk meg a lelkeket (discretio spirituum). Isten az Egyház fölött áll; de Isten szava az Egyházon keresztül jut el hozzánk. Igazság igazsággal nem lehet ellentmondásban, ezért kizárt eset, hogy az Egyház oldó és kötő hatalmával megengedett dolgot (ami meg van engedve a mennyben is!) Isten magánkinyilatkoztatásokkal megtiltson. Ez önellentmondás volna. Az Egyház intézkedéseivel ellentétes magánkinyilatkoztatások nyilvánvalóan hamisak.

Szomorú olvasni, hogy a fatimai harmadik titoknak a Hittani Kongregáció által kibocsátott – prófétai és meggyőző – értelmezését egyes tradicionalisták elutasítják, mert nem jövendő konkrét események forgatókönyve áll benne, ahogy az ő borzongó és szörnyülködő várakozásuknak megfelelne. Az ilyen „katolikusok” saját véleményüket a tanító Egyház szava fölé helyezik, s ebben teljesen egy húron pendülnek a szekularistákkal, akiket annyira kritizálnak.

PÁSZTORBOT ÉS VAKOLÓKANÁL

Tradicionalista források az Egyházba befurakodott szabadkőművesség ijesztő befolyásáról beszélnek. Vannak, akik elhiszik az – adatokkal megcáfolt – rémhírt, hogy I. János Pál pápa nem természetes halállal halt meg, hanem a szabadkőművesek tették el láb alól. Mások ijesztgetnek bennünket a következő konklávéval: ha, mondják, egy eretnek pápát találnának azon megválasztani, nekünk akkor is a mostani Szentatya tanításához kell hűségesnek maradnunk.

A pápai tévedhetetlenség dogmája természetesen kizárja, hogy törvényesen megválasztott pápa megváltoztassa az Egyház örökérvényű tanítását. Ettől nem kell tartanunk. Rémhír jellegű gyanúsításokban nem szabad hinnünk, mert ezek kimerítik a rágalmazás fogalmát. De valóban olyan erős-e a szabadkőműves aknamunka az Egyházon belül, ahogy számos forrás állítja?

A történelemből tudjuk, hogy a szabadkőművesség próbálkozik behatolni az egyházi körökbe; ismert magyar szabadkőművesek voltak Horváth Mihály püspök, Hock János plébános, Nagy Töhötöm jezsuita. Semmi okunk nincs föltenni, hogy a szabadkőművesek a jelenben fölhagytak volna ezzel a taktikával, vagy hogy törekvéseik teljesen eredménytelenek lettek volna. A részletekről – ne szólj szám, nem fáj fejem. Bizonyítani bajos bármit is. De legalábbis megalapozott gyanúval kell élnünk, hogy nem csupán a múltbeli apostolok közt akadt Júdás.

Egészen más kérdés azonban, hogy a szabadkőműves befolyás olyan mértékű-e az Egyházban, mint egyes tradicionalista rémhírterjesztők állítják, vagy hogy a szabadkőműves klerikusok olyan tudatos összeesküvést szőnek-e, mint az Egyháznak ezek a kétes barátai igyekszenek elhitetni. Terjesztenek egy iratot, amely a szabadkőművesség állítólagos programját tartalmazza a katolikus Egyházra nézve. Erről az a véleményem, hogy maguk a tradicionalisták írták. Egy megfontoltan egyházellenes összeesküvés, még ha létezne is, nem szerkesztene ilyen naiv programokat.

Arról beszéltem, amit tudok, és nem beszéltem arról, amit nem tudok. Az Egyházat fenyegető szabadkőműves veszélyt véleményem szerint se túlbecsülni, se lebecsülni nem volna szabad. A többi nyilvánosságra fog kerülni az ítélet napján.

A sátán füstje és Don Amorth füstje

- Hozzászólás egy interjúhoz -

Vegyük szemügyre Amorth atya nyilatkozatának alábbi sorait:

Három vezércikk

A korábban webfolyóiratként megjelent Hagiosz vezércikkei.

ODAADÁS PÁRATLAN EDÉNYE

A Lorettói Litánia így szólítja meg a Boldogságos Szűz Máriát: „Vas insigne devotionis”, amit így szoktunk fordítani: „Ájtatosság jeles edénye”. Talán jobban kitűnik a lényeg, ha így fordítjuk: „Odaadás páratlan edénye”. A Szűzanyában mélységes odaadás volt Isten és az anyaságában rábízott Titok iránt. Gyermekkorától teljes önátadásban élt, ezt fejezte ki az angyali üdvözletre adott hívő válasza, ezt szenvedte lelki vértanúságában a kereszt alatt. Szavai: „Legyen nekem a te igéd szerint” – kifejezésre juttatják ezt az odaadást, amellyel Mária egész lénye mindmáig csordultig van. Az odaadás páratlan edénye ő, az odaadásé Izrael Istene iránt, a Fiú iránt, akit világra hozott, a Háromszor Szent iránt, a kimondhatatlan Szeretet iránt.

Történetileg nem igazolható az a hagyomány, hogy a Szent Szűzet gyermekkorában a jeruzsálemi Szentély szolgálatára adták. Ilyen női szolgálat, azt mondják, nem is létezett. Mégis ősi keresztény ünnep Szűz Mária bemutatásának napja, november 21-e. 543-ban ezen a napon szentelték föl Jeruzsálemben az új Mária-templomot, amely az egykori Szentély közelében épült. A templomszentelés ünnepe annak a belső odaadásnak, elkötelezettségnek ünnepe lett, amellyel a Szent Szűz gyermekkorától Istennek szentelte magát. Isten szent, és a szentség imádást kíván, teljes odaadást, egész életünkben kifejezésre jutó hódolatot. Ennek jegyében indítom most útjára ezt az elektronikus folyóiratot, melynek címe, HAGIOSZ, görögül „Szentet” jelent, vagy inkább „a” Szentet jelenti. Megáldom és fölszentelem Istennek ezt az elektronikus templomát, amely azt a célt kívánja szolgálni, hogy mindnyájan az odaadás edényei lehessünk.

IKON

„Ne készíts magadnak faragott képet, se hasonmást semmiről, ami fenn az égen vagy lenn a földön van, vagy a föld alatt, a vizekben lakik. Ne imádd, s ne tiszteld ezeket, mert én, az Úr, a te Istened, féltékeny Isten vagyok” (MTörv 5,8-9). Sokan idézik ezt a katolikusok fejére, hogy a szentképek és szobrok tisztelete miatt bálványimádással vádolhassák őket.

A dolog egyáltalán nem új. Már a 8. században a hatalom csúcsát érték el a képtiszteletet ellenző kereztények: a bizánci császár, III. Leó minden képet bálványnak tekintett, és 730-ban rendeletet adott ki a szentképek ellen. Az ikonoklaszták (képrombolók) elleni harc szellemi feje Damaszkuszi Szent János († 753) lett.

János Damaszkuszban született, ahol apja a kalifa pénzügyminisztere volt. János jómódban és műveltségben nevelkedett, s valószínűleg apja utóda volt egy ideig. Mikor új kalifa került trónra, aki bizalmatlanságot tanúsított a keresztényekkel szemben, János Jeruzsálembe emigrált, s ott 700 körül Istennek szentelte életét, mint a Mar Szabbasz kolostor egyszerű szerzetese.

Nagy műveltsége nem maradhatott rejtve. A jeruzsálemi pátriárka pappá szentelte és teológiai tanácsadójaként használta. Ekkor kezdett írni is, cáfolva kora tévedéseit. Három vitairatot írt a képrombolás ellen. Főműve „A tudás forrása”, a katolikus hit nagyszabású összefoglalása. Neve alatt számos szép himnusz maradt fenn, amelyeket a keleti liturgia máig használ. Egyháztanítóként tiszteljük, emléknapja december 4-én van.

Az ikonokkal kapcsolatban János két dolgot hangsúlyoz. Az első a képtisztelet relativitása: az nem a képmásra, hanem az ábrázolt személyre vonatkozik. A másik: az ikonok tiszteletének végső alapja az a viszony, amely az Atya és a Fiú között fönnáll, az Őskép és a Képmás viszonya. Krisztus „a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15), aki őt látta, az Atyát látta (vö. Jn 14,9). Az Ige megtestesülésében Isten maga oldja fel a képtilalmat.

Valóban, az Ószövetség sem kötötte magát a képtilalom betűszerinti értelmezéséhez. Fokozatosan eltért attól. Mint a Katekizmus mondja: „Isten már az Ószövetségben is megparancsolta vagy engedélyezte olyan képek használatát, melyek jelképesen az Üdvösséghez vezetnek a megtestesült Ige által: ilyen a rézkígyó (vö. Szám 21,4-9; Bölcs 16,5-15), a frigyláda és a kerubok (vö. Kiv 25,10-22; 1Kir 6,23-26)” (KEK 2130). Az ószövetségi képtilalom pedagógiai eszköz volt a bálványimádás ellen, de a megtestesülés mélyen megfelel a test-lélek ember természetének, és a „képek új üdvrendjét” alapozza meg.

A művészet és a hit az ikon alkotásában egyesül, hogy megszentelje az anyagot, átszellemítse, a Szentlélek eszközévé tegye. Az ikonban az anyag fölemelkedik a természetfölötti valósághoz, és a szépség nyelvén Isten titkát közvetíti. Az ikon nem ábrázolja az ábrázolhatatlan Misztériumot, hanem jelképezi. Benne maga a Szentlélek beszél, aki minden nyelven tud: nemcsak a beszélt nyelveken, hanem az ikonok szimbólumnyelvén is.

787. október 23-án a 2. nikaiai (VII. egyetemes) zsinat kimondja: „Mi elfogadjuk, hogy a képeket tisztelni kell. Mi azokat, akik nem így vélekednek, kiközösítéssel sújtjuk” (DS 605). A zsinat világos különbséget tett tisztelet (proszkünészisz) és imádás (latreia) között, és nyomatékkal hangsúlyozta a képtisztelet relatív jellegét: a tisztelet a képmásról áthárul az eredetire. A zsinatot I. Hadrianus pápa nyugaton is támogatta Nagy Károly császárral és udvari teológusaival szemben.

Advent a Megtesülés ünneplésére való készület. A Gyermekben, akit Jézusnak neveznek, az Ősképpel azonos lényegű Képmás lép közénk, akit minden más ikon csak tökéletlenül közelít. Benne istenül meg az emberi természet és az anyagi univerzum. Az ő ikonjává kell válnunk, hogy a mindenség hódolatát Lélek-sugárzó szépségben vihessük az Őskép elé az örök liturgiában.

TŰZOSZLOP

Modestus, a császári követ, kezdett ideges lenni. A kappadókiai Cezárea érseke a császár parancsára sem volt hajlandó átállni a Jézus istenségét tagadó ariánus tanokhoz. A követ fenyegetően szólt:

– Ha makacskodsz, megvannak az eszközeim, hogy jobb belátásra bírjalak.

– Milyen eszközeid vannak? – kérdezte ártatlanul Bazil, az érsek.

– Vagyonelkobzás. Kínzás. Száműzetés. Halálbüntetés – vágta ki aduit a félelmetes követ.

– Engem egyik se érint – válaszolta Bazil. – Vagyont nem tudsz elkobozni attól, akinek nincs semmije. Kínzás? Megszoktam, kínoz a testem eleget. (Vesegörcsei voltak.) Száműzetés? Olyan helyre nem küldhetsz, ahol Istent nem találom. Halál? Szívességet teszel: hamarabb jutok Istenhez. Valami jobbat nem tudsz kitalálni?

Modestus megdöbbent.

– Így még senki sem beszélt velem – hápogta.

– Akkor még nem láttál püspököt! – csattant fel Bazil.

A követ elment, és Bazil maradt. Maradt az igaz hitben, és maradt érseki székében, ahol úgy állt meg, mint egy oszlop, az igazság oszlopa. Ezt az elnevezést is kapta az utókortól: TŰZOSZLOP. Ő Nagy Szent Bazil (†379. január 1.), a három nagy kappadókiai egyházatya egyike, akik a nikáiai hitvallást elmélyítve, a Szentháromságról szóló tanítás máig érvényes formulázását megtalálták. Fiatalon saját elhatározásából megkeresztelkedő lelkes diák, később Istenért mindent elhagyó szerzetes és tanító, végül az igazságért harcoló püspök Kis-Ázsia egyik legjelentősebb pontján, a Szentlélek teológusa, atyja a szegényeknek és félelmetes pörölye az ariánusoknak, gránitkemény és lángként lobogó. A Szentségesnek egyszer odaadott élete ingadozás és megalkuvás nélkül égett el a féltékeny Isten szeretetének emésztő tüzében.

Gótika

Pilinszky János Gótika c. verse így hangzik:

A csúszó-mászó, belefeledkezve
vállra omló hajadba, figyeli
romolhatatlan, veszendő tökélyed.

A senki néz.
A semmi néz.
Az ízeltlábú nézi a napot.
A tört, a gyűrt, a szaggatott
a kereket, lángolót, mozdulatlant.

Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad.
A mindenség modellje, áll a templom.

Első reakciónk: groteszk ez, elején a csúszómászóval és végén a templommal. Az eleje a női szépség dicsérete, egy lány vállra omló hajába belefeledkező valakivel... A költővel, hiszen ő mondja ezt, megszólítja a lányt, jelen van. Önmagát érzi csúszómászónak, alsórendű lénynek a lány tökéletes szépsége előtt. Sőt, ezt fokozva, ízeltlábúnak és senkinek–semminek mondja magát.

A fokozásba azonban beleszól egy ellentét: „romolhatatlan, veszendő tökélyed”. A tökély romolhatatlan, mert tökély, mert véglegesen érvényes érték. A szépség visszavonhatatlan. De ugyanez a tökély veszendő, mert egy teremtmény tökéletessége, egy széteső, pusztulásra ítélt valóságé, egy halandóé. A Kreatúra paradoxona ez.

A Kreatúra könyörög,
leroskad, megadja magát.
A Kreatúra, Az-Ami
könyörög, mutatja magát.

(Pilinszky: Nagyvárosi ikonok)

A teremtmény örök értékek hordozója, de tört-gyűrt-szaggatott, körülhatárolt valóság, Az-Ami, szemben Isten határtalan, töretlen, gyűretlen és teljesen ép valóságával, véges a végtelennel, relatív az Abszolúttal szemben... A bűntudatos féreg, szemben a kerekkel, lángolóval, mozdulatlannal... Az-Ami, szemben Az-Aki-Van csipkebokorként lobogó jelenlétével. Az ízeltlábú nézi a napot.

A nap az istenség. Lángoló tökéletességébe nézünk, mint a pogány napimádók, de minden műveleti terv nélkül, hogy a Titkok Titkát befolyásoljuk. Ebben különbözik a Biblia Istenének imádása a pogány imádástól. Itt az első és utolsó szó is Istené. Pilinszky vallásossága feltétlenül mágia-mentes. Megsemmisülten áll az Abszolút előtt, ám ez a megsemmisülés nem törli a teremtményt, csak áttetszővé teszi, relativizálja. A szép lány végig jelen van a versben. A szimbólum, szemben az allegóriával, nem tűnik el, hogy átadja helyét a jelentésnek. Mikor a jelentést többé-kevésbé világosan felfogtuk, a szimbólum továbbra is megtartja önálló életét, mintegy egybeolvadva jelentésével. A madár fiaihoz allegória: a madarak eltűnnek, mikor megjelennek a költők. De a Disznófejű Nagyúr szimbólum, birkózni kell vele, még aztán is, hogy megértettük: a Tőkéről van szó. Vagy Kungl György szurikátái plasztikai valóságok, hegyimacskák maradnak, ha látjuk is, hogy emberi helyzeteket és érzelmeket fejeznek ki.

A szimbólum egybeolvad jelentésével. A szép lány egybeolvad Istennel, akinek jelenlétét vállra omló hajával kifejezte. Most minden egy.

De ez nem őseredeti egység. Amit olvasunk, nem monizmus. Nagyon is érzékeltetve volt a végtelen különbség teremtmény és Teremtő között, ahhoz, hogy valami problémamentes, egyszerű egységet tételezzünk föl. Minden úgy egy, hogy „együtt van” és „egybeolvad”. Egybeolvadni csak az tud, ami kettő. A lángoló nap úgy foglal bennünket egységbe saját mozdulatlanságával, hogy közben állandó mozgásban vagyunk feléje. Ez ugyanaz a paradoxon, mint a „romolhatatlan” és a „veszendő” paradoxona a vers elején. Őseredeti egység helyett őseredeti paradoxon, a teremtettség paradox volta. A csúszómászó, az ízeltlábú paradoxona.

Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad.
A mindenség modellje, áll a templom.

Ősi gondolat, hogy a templom a világmindenség kicsinyített mása. Pilinszky is fejtegeti ezt, prózában is. A gót templom ég felé szökellő csúcsívei a mindenség hódolatát képviselik a Teremtő előtt. A templom nem a Teremtő, a szép lány nem az Isten. De most minden egy. A költő fölépítette templomát, féregből és rajongásból. 

Analóg pokol

Nem minden hasznos

Kedves Barátom!

Elküldtél nekem egy tíz pontba foglalt elcsendesedési gyakorlatot, amelyen Jálics Ferenc atya stílusát vélem érzékelni. Azt kérdezed, nem ütközik-e az Imádság és értelem c. előadásomban kifejtett elvekkel. A jezsuita lelkigyakorlatokon – más ellazulási technikákkal együtt – széltében használják.

A mondott előadás tartalma az, hogy azok az imamódok, amelyeknek célja a logikus gondolkodás felfüggesztése valamilyen elváltozott tudatállapotban, nem keresztények. A keresztény nem próbálja kikapcsolni az értelem használatát.

Mindjárt az elején ki kell jelentenem, hogy a tíz pont nem ütközik ebbe az elvbe. Nem törekszik szellemi mámorra, nem próbál elváltozott tudatállapotot előidézni, nem kell benne mereven egy pontra bámulni. Kérdésed az: "Ezt szabad-e alkalmaznom arra, hogy rákészüljek az imára, megérkezzek Isten jelenlétébe?" Válaszom: szabadnak szabad. Nem tartalmaz semmi tilos dolgot. Pusztán azért, mert ezt a tíz pontot végigcsináltad, nem kerülsz démoni befolyás alá.

Csakhogy... "Minden szabad nekem, de nem minden hasznos" (1kor 6,12). A kereszténység programja nem az, hogy elkerüljük, ami tilos. A kereszténység programja Isten országa. Isten országának tartalma pedig az, amit a jelenlegi pápa valamelyik könyvében így fogalmazott meg: "Gott Gott sein lassen", engedni Istent Istennek lenni. Szabad teret biztosítani Isten működésének. Ez magában foglalja a tilos dolgok elkerülését, de egy lelkigyakorlat célja nem lehet az, hogy ne csináljunk semmi rosszat. A cél az Istennel való egyesülés.

Én nem a "szabad" és "tilos" kategóriáiban gondolkodom. Kérdésem: milyen szellemi tendencia nyilvánul meg a tíz pontban (vagy bármilyen más ellazulási technikában)? És itt érzékelek egy végzetes kétértelműséget.

A tíz pont a figyelmet saját testünkre irányítja. Ez bizonyára jó a szétszórt gondolatok lenyugtatására, a "magunkba szállásra". A kérdés az, hogy miután magunkba szálltunk, kitalálunk-e önmagunkból? A mi Istenünk transzcendens. Önnön mélységeinkben szól, de nem azonos önnön mélységeinkkel. Jelen van azokban, de jelen van azokon túl is. A keleti meditációk tragédiája, hogy egy panteista hátteret képviselnek. Minden egy, én is egy vagyok Istennel. Ez nem igaz. Isten végtelenül meghalad engem.

A tíz pont saját testünk érzékeléséből odáig jut el, hogy a lélegzetben véli felfedezni Istent. "A  lélegzet élet. Isten élete bennem." Ez még nem panteizmus, csak szimbolikus gondolkodás. De a szimbólumok kétértelműek. Össze lehet téveszteni őket azzal a tartalommal, amit képviselnek. A kérdés az: megmaradunk-e az önismeret szintjén, vagy kilépünk önmagunkból egy másik Személy felé?

Képzeljük el Jézust, amint tanítványai kérésére: "Uram, taníts minket imádkozni!", így kezdi válaszát: "Nézd, Péter, először is helyezkedj el jól a széken..." Nos, miközben Izrael földjét taposták, nem vittek magukkal székeket. Itt kibukik az ellazulási technika elégtelensége. A lényegtelen dolgokra irányítja a figyelmet. Más lesz a helyzet, ha valaki szól hozzám. Akkor nem a széken igyekszem jól elhelyezkedni, hanem arra figyelek, ki szól és mit mond. Az imádság a Katekizmus tanítása szerint ajándék. Nem produkálom. Más Valakitől kapom. Ez a Valaki, akire figyelnem kell, nem azonos a lélegzetemmel. Nem azonos a tudatommal sem. Ez a valaki – Valaki Más. Valaki Egészen Más.

Az ellazulás lehet eszköz a szétszórtság ellen, de sokkal könnyebb lesz figyelmemet összpontosítani, ha szólnak hozzám, és arra igyekszem válaszolni. A keresztény imádságban egy Istentől megszólított személy válaszol az őt megszólító Istennek. A teremtett szabadság találkozik a Teremtő Szabadsággal. Ez a találkozás az imádság. Történhet – horribile dictu – akár szék nélkül is.  Tudtommal Szent Antal se vitt magával széket, amikor a sivatagba vonult.

Ellenben zsoltárokat énekelt a magányban. Ez felel meg a zsidó-keresztény hagyománynak. A zsoltár Szentírás. A Szentírásban Isten szól.

Saját közösségem lelkigyakorlatain a csöndes szentségimádás bevezetéseként a szentségkitétel után először eléneklünk egy imádó zsoltárt. Utána felolvasunk egy rövid elmélkedési anyagot, hogy az értelem ne maradjon üresen. Ezt a kármelita elmélkedési módból merítettük. A téma fakultatív. Nem kötelező vele foglalkozni, de ha Isten ebben szólít meg, akkor ebből indulunk ki. Innen merülünk a csöndbe. Figyelmünk az imádásra kihelyezett Oltáriszentségre irányul. Jelenlétében fürdünk, ölelését élvezzük. Ennek a bensőséges, de önmagunkból kilépő imának nem a teljes ellazulás, hanem az enyhén kényelmetlen testtartás (térdelés vagy fegyelmezett ülés) felel meg. Tehénkedni, lábat keresztbe tenni nem jó. A Szentséges színe előtt vagyunk.

Avilai Szent Teréz lelki könyvet olvasott és abból merült imába. A tökéletesség útját a Miatyánkot elemezve tanította. Alkantarai Szent Péter is szöveges imát ajánl az elmélkedés bevezetéséül. Ha jól emlékszem, Loyolai Szent Ignác is.

Akik az Imaórák Liturgiáját egyénileg imádkozzák, abból merülhetnek személyes imába. A zsoltárok jelentősége felbecsülhetetlen. A Szentlélek évezredei szólnak bennük.

A tíz pont tendenciája önmagunkba vezet. A zsoltár kivezet önmagunkból és Isten elé állít.

Levelem első változata itt végződött, de úgy látom, nem voltam elég világos. Tény az, hogy a tíz pont nem bűntény, nem eretnekség, nem varázslás, nem kell attól tartanod, hogy amennyiben részt veszel egy így kezdődő lelkigyakorlaton, nyomban elvisz az ördög. De egyáltalán nem mondtam olyasmit, hogy csak élj nyugodtan a tíz ponttal. Ha a tendencia rossz, hogy fordulsz vissza később? Isten az utolsó pontban van említve első alkalommal, és ott is úgy, mintha azonos volna a hindu pránával, életerővel. Legalábbis így lehet félreérteni a szöveget.  Mikor lesz a félreértés tisztázható? Mikor lesz kimondva, hogy Isten nem csupán immanens erő, hanem tűzben megjelenő, szuverén személyes hatalom, aki előtt megremeg a bensőd és le kell borulnod a porba?

Az öndédelgetés langyos pocsolyájából én ki szeretnélek vezetni a zsoltárok világába, a Tábor és a Hermon éles hegyi levegőjére, Isten színe elé, aki emésztő tűz. Minél előbb kijössz, annál jobb. De legjobb, ha be se fekszel a pocsolyába.  

Köszöntelek, Barátom.

Az olvasóban joggal merülhet föl a kérdés, miért nem idézem a szóbanforgó tíz pontot. A válasz egyszerű: egy A4-es terjedelmű szövegről van szó, amit nem digitális formában kaptam kézhez. Le kellene gépelnem, vagy a szövegfelismerővel – aminek használatában gyakorlatlan vagyok – kínlódnom. Előbb-utóbb bizonyára megszületik a digitális változat, mert vannak nálam kevésbé lusta emberek is. De az írás nem a tíz pontról szól, az csak alkalmat adott rá. Minden ellazulási gyakorlatra vonatkozik.

Kis figyelmeztetés

Ismeretes Urunk figyelmeztetése az idők végéről: „Vigyázzatok, nehogy elnehezedjék szívetek a mámorban, a tobzódásban meg az élet gondjaiban, és készületlenül érjen benneteket az a nap, mert mint a tőr, úgy fog lecsapni a föld színének minden lakójára. Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik, és megállhassatok az Emberfiának színe előtt" (Lk 21,34-36). „Legyetek hát készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amelyikben nem is gondoljátok!” (Mt 24,44). „Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát” (Mt 25,13). Ez a figyelmeztetés két dolgot foglal magában: 1.) a végítélet bizonyosságát, 2.) az időpont bizonytalanságát. Állandóan készen kell lennünk, mert az Úr bármikor érkezhet. „Azt a napot vagy órát senki sem tudja, az ég angyalai sem, sőt még a Fiú sem, csak az Atya” (Mk 13.32). „Az Úr napja úgy érkezik el, mint éjjel a tolvaj” (1 Tessz 5,2).

Az emberi kíváncsiság mindig megpróbálja betölteni az űrt, amely a történelem végén tátong, így tett már a bibliai időkben is, ezért kellett Pál apostolnak figyelmeztetnie a tesszaloniki híveket: „Se lelki kinyilatkoztatás, se állítólag tőlünk eredő mondás vagy levél ne ijesszen meg benneteket, mintha az Úr napja már küszöbön állna” (2Tessz 2,2). Ezek az ijesztgetések folytonosan meg-megújulnak, nemcsak szektás propaganda formájában, hanem a katolikus Egyházon belül is, állítólagos magánkinyilatkoztatások alakjában.

Jellemző a mostanában A Nagy Figyelmeztetés címen terjesztett irat. Aki ért a lelkek megkülönböztetéséhez, rövid betekintéssel megállapíthatja, hogy ez nem lehet Isten üzenete. Jézus így beszél benne: „Kérlek benneteket, könyörgöm hozzátok ... Könyörgöm, higgyetek.” Miközben üzenem a fordítónak, hogy a könyörög nem ikes ige, kérdem az olvasót, vajon ez-e Jézus hangja? Ennyire nem ismernénk? Mindig a bizonyosság fehéren izzó középpontjából beszél, teljes öntudattal. Nem ismerjük őt sem az evangéliumból, sem imáinkból? Képesek vagyunk határozott férfihangját összetéveszteni az utcasarkon kéregető vénasszony hangjával? Bezzeg az írás szerzőjének aztán van öntudata! Jézus állítólag ezt mondja neki: „Te erős vagy gyermekem, és nagyon rendkívüli”. Nem elgondolkodtató ez egy kicsit? Én nem vagyok nagyon rendkívüli, de nagyon rendkívülinek találom az ilyen magánkinyilatkoztatást, amely alázat helyett gőgre tanítja szócsövét. Azt hallottam valahol, hogy „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad” (Jak 4,6). A nagyon rendkívüli szerző ezt ellenkezőjére fordította. Részemről, ezt olvasva, már dobom is el a könyvét.

De hogy döntő bizonyítékot lássunk, még egy idézet: „Felkérem mindannyiatokat, hogy imádkozzatok az én bátor pápámért, az utolsó igaz pápáért”. Ismét üzenem a fordítónak, hogy a helyes igealak itt: felkérlek. De a csattanó az „utolsó igaz pápa”. Ha ez az üzenet Istentől való, akkor kinyilatkoztatást kaptunk arról, hogy a következő pápa már hamis pápa lesz. Ez sátáni hazugság. Ellenkezik az Úr szavával: „Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt” (Mt 16,18). Már Boldog II. János Pál pápa alatt is voltak olyan borzongások, hogy a következő pápa nem lesz hiteles (állítólagos Mária-üzenetekben). Ez nem jött be, hát az ördög most a legközelebbi pápában akarja megingatni bizalmunkat. Katolikus olvasó, még most sem dobod el a könyvet? Igaz, a mű tele van megtérésre és hitre való biztatással. „A sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14) – közben azonban elhelyezi aprócska taposóaknáit.

Nem folytatom az állítólagos üzenetek elemzését. Tele vannak hisztériakeltéssel. Csak idézem Székely János püspök atyát:

»Minden olyan magán-kinyilatkoztatás, amelyik időpontokat jósol meg, és végső események konkrét idejét akarja meghatározni, ellentmond Krisztus szavainak. A végső események időpontját senki sem ismeri, csak az Atya! A Nagy figyelmeztetésről szóló állítólagos üzenetekben viszont ezt olvassuk: „Még ebben az évben…”; vagy másutt: „pár hónapotok van hátra”. Ezek a kijelentések nyilvánvalóan ellentétesek azzal, amit az evangélium tanít.«

Kicsit tovább is mennék. Az idők végét nem szabad időpontként kezelni (éppúgy, ahogy az idők kezdetét, a teremtést sem). Ha időpontként kezeljük, belehelyezzük az időbe, márpedig az idők vége éppen azt jelenti, hogy a történelem és univerzum eddigi ideje megszűnt. Az Úr második eljövetele nem olyan esemény, amely akár történelmi, akár kozmikus paramétereinkbe beleférne. „Az egek erői megrendülnek” (Lk 21,26), a világegyetem eddigi fizikája érvényét veszti, új ég és új föld következik. A fizikai és humán univerzum belezuhan a mennybe fölment Jézus dicsőségébe. Ott radikálisan átalakul.

Ezt persze nem tudjuk elképzelni. De ne is próbáljuk elképzelni. A Biblia apokaliptikus képei csak szimbólumok, emberi nyelven fejezik ki a kifejezhetetlent. „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9).

Búcsú

A búcsú a már megbocsátott bűnök miatt még ránk nehezedő terhek levétele rólunk, nem saját érdemünkből, hanem Krisztus és a szentek érdemeiből, vagyis „az Egyház kegyelmi kincstárából”.

A búcsút mindig az Egyház engedélyezi. Isten szuverén módon cselekszik a lélekben, nem vár egyházi engedélyre, de azt nem nevezzük „búcsúnak”. A búcsú a gyónási elégtételből önállósult. Régen az Egyház a bűnösöket bizonyos ideig tartó vezeklő állapotra kötelezte, ennek részleges vagy teljes elengedése kapta az „indulgentia” (= búcsú) nevet. A búcsú tehát nem bűn-elengedés (azt feloldozásnak, absolutiónak hívjuk), hanem vezeklés-elengedés. A bűnét már megbánt bűnösre nézve, ha meghalt, a tisztítótűz a vezeklés helye. A hivatalos szóhasználat „ideigtartó büntetés”, de szabatos értelemben nem büntetésről van szó. Akinek Isten megbocsátott, azt nem „bünteti”, viszont a bocsánatot nyert bűnös is hordoz terheket, amelyeket bűneivel ő maga okozott, s amelyek már nem függenek akaratától, tehát nem is szűnnek meg a bűnbánattal. Fizikai példa: ha levágom jobb kezemet egy baltával, az öncsonkítás bűnét követem el. Ezt megbánhatom és bocsánatot nyerhetek – de attól még a kezemet nem kapom vissza. Így van ez lelkiekben is.

Az Egyház kétféle búcsút engedélyez: teljes búcsút és részleges búcsút. A teljes búcsú minden „ideigtartó büntetés” elengedése. A részleges búcsúval az Egyház – oldó és kötő hatalmával – annyi terhet enged el „kegyelmi kicstárából”, amennyit az elvégzett búcsúnyerő cselekedet a magunk érdeméből fölszámol. Vagyis megduplázza érdemünket.

A teljes búcsú, a búcsúnyerő cselekedet elvégzésén kívül, mindig három „szokásos feltétellel” jár: gyónás, áldozás és imádkozás a pápa szándékára (ez utóbbira egy Miatyánk és egy Üdvözlégy elég). Egy gyónás több teljes búcsúra is kiterjedhet, vagyis aki hetenként gyónik, minden hét minden napján teljes búcsút nyerhet. Viszont minden teljes búcsúhoz külön szentáldozás kell és külön imádkozás a pápa szándékára, lehetőleg a búcsúnyerő cselekedettel azonos napon.

Maga a búcsúnyerő cselekedet lehet egy félórás lelki olvasmányként való Szentírás-olvasás, egy félórás szentségimádás, vagy egy közös öt tizedes rózsafüzér-imában való részvétel. Bizonyos napokon az Egyház templomlátogatással teszi lehetővé teljes búcsú nyerését. A templomlátogatáshoz hozzátartozik egy Miatyánk és egy Hiszekegy elimádkozása a meglátogatott templomban. Ez nem tévesztendő össze a pápa szándékára való imádkozással, amely a „szokott feltételek” közé tartozik. Kötelező cselekedettel nem lehet búcsút nyerni, tehát a vasárnapi szentmise ilyen szempontból nem „templomlátogatás”.

Most jön a neheze. A teljes búcsú az akarat teljes helyreállítását jelenti, vagyis minden rendetlen ragaszkodás felszámolását is. Ennek majdnem mindig legyőzhetetlen akadályai vannak bennünk. Vagyis csupán részleges búcsúkat nyerünk. Azért csak törekedjünk, csak végezzük a búcsúnyerő cselekedeteket. Mindegyikkel közelebb kerülünk Istenhez, és spórolunk a tisztítótűzből. Nincs a búcsú hiába!

Minden búcsú fölajánlható a tisztítótűzben szenvedőkért (ha az Egyház ezt nem korlátozza, de ilyesmi nincs gyakorlatban). A töredékes „teljes” búcsú azonban akkor is töredékes marad, ha értük ajánljuk föl. Ilyenkor ugyanis töredékes eszközei vagyunk az isteni kegyelemnek.

Ami az Irgalmasság Vasárnapját illeti, erre a Pænitentiaria Apostolica 2002. június 26-i dekrétuma engedélyez „teljes búcsút a szokásos feltételekkel (szentségi gyónás, szentáldozás és imádság a pápa szándékaira) azoknak a híveknek, akik húsvét második vasárnapján, azaz az Isteni Irgalmasság Vasárnapján, olyan lelkülettel, amely teljesen elszakadt a bűnös hajlamoktól, még a bocsánatos bűnre szólóktól is, résztvesznek az Isteni Irgalmasság tiszteletére tartott imádságokon és ájtatosságokon, vagy pedig a kitett vagy a tabernákulumba rejtett Oltáriszentség jelenlétében elimádkoznak egy Miatyánkot és Hiszekegyet, és hozzátesznek egy ájtatos imát az irgalmas Jézushoz (pl. Irgalmas Jézus, bízom benned!)”.

Forrás latinul:

http://www.penitenzieria.va/paenitentiaria/index.php?idrel=45&lng=int

Angolul:

http://www.penitenzieria.va/paenitentiaria/index.php?idrel=45&lng=en

Próbáltam érthető lenni...

Búcsúzom, ha nem is teljesen.

Mérleg

Úgy vélem, lehiggadtak a kedélyek, lehet a 2011. márciusi karizmaiskoláról és az azt követő gyógyító imaalkalomról nyugodtan beszélni.

A nagyszabású imaalkalom befejezése után egy fiatalember fölment a budaörsi sportcsarnok álmennyezetére, hogy egy kifüggesztett képet levegyen. Nem vette észre a tiltó táblát, rossz helyre lépett, az álmennyezet leszakadt alatta, ő lezuhant és szörnyet halt. 

Örök sorsáért nem aggódunk. A délután során gyónt, életét átadta Jézusnak, szentáldozáshoz járult. Most már Jézusnál van és közbenjár értünk, közbenjár a hasonló összejövetelek rendezőiért és résztvevőiért. 

Az sem kétséges, hogy balesete a sátán bosszúja volt. A karizmaiskola hatalmas lépés volt az antikarizmatikus előítéletek fölszámolásában. És a „karizmatikus előítéletek” fölszámolásában is, amelyekkel annyiszor találkozunk: „én nem kaptam meg a gyógyítás karizmáját”. „gyógyítsd meg, ha...”, és így tovább. Damian Stayne parancsolt a beteg szerveknek, hogy gyógyuljanak meg. „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki gyökerestül és verj gyökeret a tengerben! - megteszi nektek” (Lk 17,6). Ez áttörés. Még nem végleges és teljes áttörés, mindenesetre jól látható rés a kételkedés falán. A katolikuskarizmatikus.hu weblap tanúságtételek sorozatát tartalmazza a történt gyógyulásokról. Ezek nem olyanok, mint egyes „karizmatikusok” tanúságtétele: „reggel még kicsit morcos voltam, de imádkoztak értem, és halleluja! már masszívan vigyorgok” – ami azt a benyomást kelti, hogy érzelmekre megy a játék. Nem, ezek ilyenek: „Ma voltam az Onkologiai Intézetben kontroll vizsgálaton és az orvos nem talált daganatot!” Érthető, hogy ez fölbosszantotta a Gonoszt, aki gyilkos kezdettől fogva. Isten cselekszik közöttünk? Na, majd ő is megmutatja, hogy mit tud! Megmutatta.

A jövőben nyilván fölerősödik az oltalomért való ima. De a sátán mindig fog találni olyan pontot, ahol lesújtson – gondoljunk csak a bántó sajtóvisszhangra. A kérdés, amit a fiatalember halálával kapcsolatban föl szeretnék tenni: MEGÉRTE? A mérleg egyik serpenyőjében számos gyógyulás van, valós, hiteles gyógyulások. A másik serpenyőben egy fiatal emberélet. Nem a második serpenyő nyomja-e le mégis az elsőt?

Hamis a kérdésfeltevés! A mérleg első serpenyőjében nem a fizikai gyógyulások vannak. Azok is, persze. De ami sokkal fontosabb: a hiteles tanúságtétel az élő Jézusról. Ez valami olyan, amiért érdemes életet áldozni. Ez az, amiért a vértanúk ezreinek érdemes volt meghalnia.

Ez az, amiért Somlai Lórántnak érdemes volt meghalnia.

Aggályosság

A gyöngéd lelkiismeret nem túlérzékenység, hanem az istenszeretet eksztázisa. Az aggályosság nem túlfinomult lelkiismeret, hanem kényszerneurózis.

A gyöngéd lelkiismeretet az odaadottság motiválja, az aggályosságot a szorongás.

A gyöngéd lelkiismeret Isten világossága bennünk, az aggályosság a sátán sötétsége.

A gyöngéd lelkiismeret számára a gyónás felfrissülés. Az aggályosság számára a gyónás újabb rettegés forrása: „Megint rosszul gyóntam.”

A gyöngéd lelkiismeret keresztülmehet az aggályosság tisztítótüzén. Az aggályosság nem alakul át gyöngéd lelkiismeretté, azon csak a DELETE gomb segít. 

Szalézi Szent Ferenc, mikor az aggályosság tisztítótüzében már biztos volt abban, hogy elkárhozik, azt kérte Istentől, hogy a pokolban se átkozza Őt, hanem ott is szeresse. Mihelyt a Salve Reginát elimádkozta, a DELETE gomb működött, és aggályos félelmeit mintha elfújták volna. Itt Isten maga nyomta meg a gombot. Máskor a gyóntatónak kell megnyomnia, és megtiltania az aggályosnak, hogy halálos bűnről vádolja magát. 

Ha engedelmeskedik, megmenekül. Lassan visszafejlődnek az aggályok. 

Szoros értelemben nem engedelmességről van itt szó. Az okosság erénye ölti az engedelmesség formáját. Az engedelmesség gyakorlásával az aggályos személy maga nyomja meg a DELETE gombot. 

Miért kellene rettegésben élnünk, amikor örömben is élhetünk?

Pergőtűz

„Engem ez meggyőz, de őt nem. Mit mondjak neki?” Ez a jellegzetes igény újból és újból ismétlődik, jóllehet egyszer már tiltakoztam ellene. Akik hiába próbálnak meggyőzni valakit álláspontjának tarthatatlan voltáról, megpróbálják átterhelni frusztrációjukat a szakemberre vagy éppenséggel az egyházi hatóságokra. Utóbbival rettentően nehéz helyzetbe hozzák az egyházi hatóságot, mert az nem teheti meg, amit én teszek, hogy lerázom magamról az egészet. A hatóság kénytelen foglalkozni a kérdéssel, amit többnyire úgy old meg, hogy átterheli a problémát egy teológusra, és így aztán egyetlen ember véleményén múlik a hatóság állásfoglalása, mely vélemény természetesen vagy helyes, vagy helytelen. Vagyis ott vagyunk, ahonnan elindultunk, mert az egész így kezdődött: „X atya azt mondta, hogy...” – ámde „Y atya azt mondta, hogy”. X atya és Y atya egyaránt tekintély, így a teológiai problémát az dönti el, X vagy Y atya van-e jobban bevágódva a hatóságnál. Volt idő, amikor az ariánus püspökök igen jól be voltak vágódva, és a katolikus püspököket száműzetésbe küldték... A tanulság: az egyházi hatóságnak csak egy teológiailag jól kiérlelt kérdésben szabad tekintéllyel állást foglalnia, különben többet árt, mint használ. 

E zsákutcák elkerülésére azt szoktam ajánlani az érdekelteknek, hogy a célszemély meggyőzésére ne vitával, hanem imával törekedjenek. Általában nincsenek elragadtatva ettől a javaslattól, pedig ez a megoldás. A célszemélyt nem azért nem győzik meg az érvek, mert az érvelésben hiba van, hanem azért, mert nem akarja elfogadni az igazságot. Az igazság vágya helyett a hazugság atyja irányítja az ilyen embereket. „E világ istene elvakította értelmüket” (2Kor 4,4). Az elvakított értelmet hiába bombázzuk érvekkel. E világ istenét kell bombázni, hogy kimozduljon hadállásából.

Az első világháborúban alakult ki a hosszadalmas lövészárokharc jellegzetes hadviselési formája. Amelyik fél a farkasszemet néző lövészárkok vonalát át akarta törni, először tüzérségi pergőtüzet indított, hogy az ellenfél állásait meggyengítse, aztán szuronyrohamra küldte gyalogságát. Azóta persze változott a hadviselés, de mi maradjunk ennél mint hasonlatnál. Érvelésünk szuronyrohama előtt először az imádság nagyerejű pergőtüzére van szükség, hogy romboljuk a „fejedelemségek és hatalmasságok” állásait. Ha a pergőtűz elmarad vagy felületes, szuronyrohamunk vissza lesz verve. Az ellenséges szellemi hatalmakat csak legyőzni lehet, meggyőzni nem. „A mennyek országa Keresztelő János napjaitól mostanáig erőszakot szenved, és az erőszakosak ragadják el azt” (Mt 11,12). „Harcunkkal leromboljuk a terveket, és minden magasságot, amely Isten ismerete ellen fölemelkedik, és fogságba ejtünk minden értelmet, Krisztus iránt való engedelmességre” (2Kor 10,4-5).  

Rejtő Jenő hatalmas írói erővel ábrázol egy jól előkészített szuronyrohamot Bradley Tamás visszaüt c. regényében:

Füst, láng és sárfelhő borított el mindent. A megsemmisítő zárótűz egyetlen állandó dördülésbe olvadt össze. Özönlő füst, cikázó tűz és végítéleti sivítás, búgás, robaj pokoli kakofóniája zengett.

Aztán a francia árkokból kétezer szurony nyomult fel egyszerre...

  Aztán. Nem a szuronyrohammal kell kezdeni.  

Mit szeretek Juan Diegóban?

(Medj)-ugorj-e

Először vállat vontam a medjugorjei hírekre, később a hazatérő zarándokok őszinte öröme (együtt a jó gyümölcsökkel, mint a megtérés, gyónás, megújult imaélet) arra hangolt, hogy elfogadjam a medjugorjei jelenségek hitelességét. Aztán elgondolkodtató híreket olvastam. A Szűzanya állítólagos kijelentése, hogy minden vallás egyforma, nem jöhetett a mennyből. Jóval később azt is olvastam, hogy a ferences atyák cenzúrázzák a látnokok beszámolóit a Szűzanya üzeneteiről. Ez már sok volt nekem. Lourdes-ben vagy Fatimában senki se cenzúrázta a Szűzanyát, mégse mondott hamisat. Ehhez jött még az üzenetek hihetetlen bősége és monoton tartalomszegénysége. Aztán kezdtem mind tisztábban látni, hogy a medjugorjei ferencesek és a mostari püspök közötti vita nem gyerekség. Először azt gondoltam: persze, a püspök is ember, a ferencesek is emberek, ahol ember van, ott konkfliktus is van... De aztán kiderült, hogy többről van szó. Engedetlenség, mi több, hazugság eseteiről. Nem idézem forrásaimat, mert még forrásban vannak. De én is forrásban vagyok.

A Hittani Kongregáció újabban magára vette a medjugorjei események kivizsgálásának terhét, bizottság kezdte meg munkáját ezzel a céllal. Majd ők alaposan átkutatják az adatokat. A végeredmény, a Hittani Konkregáció döntése, háromféle lehet:

a) constat de supernaturalitate – a jelenségek nyilvánvalóan természetfölötti eredetűek;

b) non constat de supernaturalitate – nem nyilvánvaló, hogy a jelenségek természetfölötti eredetűek;

c) constat de non supernaturalitate – nyilvánvaló, hogy a jelenségek nem természetfölötti eredetűek.

Jelenleg b) döntés van érvényben, a hajdanvolt jugoszláv püspöki kar határozata értelmében. Vagyis a természetfölötti eredet nincs bizonyítva. Ha valaki mégis állítja, csak mint magánvéleményt állíthatja, és nem követelhet véleményének elfogadást. Ennek ellenére vannak körök, ahol Medjugorje tagadása bűnnek számít.

Ugorj-e? Én ugrok. Engedelmesen az Egyház későbbi döntése iránt, magánvéleményként, azt állítom, hogy a medjugorjei Mária-jelenések nem hitelesek.

Alapom erre az, hogy a jó gyümölcsök (imádság, böjt, megtérések) hátterében egy pokoli ellensúly működik, amelyet hazudozás és az egyházi felsőbbséggel szemben való engedetlenség jellemez.

Kerub c. írásom Kritériumok c. fejezetében így foglalom össze a követendő eljárást, ha egy jelenségnek vegyes, jó és rossz gyümölcsei vannak:  

Vegyes gyümölcsök esetében az első feladat annak eldöntése, hogy ugyanattól a lélektől származnak-e. Ha igen, akkor a lényegi hatás árulja el a forrás jellegét. 

Medjugorje esetében véleményem szerint a jó és rossz gyümölcsök nem egy tőről fakadnak. A jó gyümölcsök forrása a keresztény hit, amely a Szűzanya megjelenésének hírére érthetően fellángolt. A negatív gyümölcsök a sátán tevékenységéből fakadnak. A sátánnak rendkívül fontos az engedetlenség és a hazugság. Az ájtatos zarándok-tömeg ebből semmit nem lát, de hosszú távon mindez súlyosan fogja rombolni a hitet.

Várom a Hittani Kongregáció hitből fakadó bátor értékítéletét, amelynek készséggel vetem alá magamat, bármi legyen.  

Tévelygők

Kortársaink végzetesen elterjedt gondolkodásformái közé tartozik az a ki nem mondott tétel, hogy a tévedés egyenrangú az igazsággal. „Jó, neked ez az igaz, nekem meg az.” Ez nincs így. Ha két kijelentés közül az egyik pontosan azt tagadja, amit a másik állít, akkor az egyik szükségképpen igaz, a másik szükségképpen téves. Amelyik igaz, az leírja a valóságot, amelyik nem igaz, az valóságként mutat be valamit, ami nem létezik.

Ha igaz az az állítás, hogy nincs pokol, akkor nincs mit  félnünk a halál utáni élettől. Ha viszont nem igaz, akkor jó lesz vigyázni. Ha igaz az az állítás, hogy az ember biológiai neme már a kromoszómákban meg van határozva, akkor az ember nem választhatja meg szexuális hovatartozását. Ha viszont nem igaz, akkor mindenki maga döntheti el, férfi akar lenni vagy nő. 

A világosan megfogalmazott, szilárd alapokon nyugvó, megdönthetetlen igazság nem korlátja a gondolkodásnak, hanem célja. A dogma felszabadít. 

Ma sokan megkísérlik, hogy a történelmet a tények helyett fantáziájukra támaszkodva írják meg. Mások fantáziájuk szerint alkotnak vallásokat. Újabban olyan vallások születnek, amelyek tudatosan felveszik a katolikus külsőségeket, öltözeteket, szertartásokat, de valójában semmi közük a katolikus hithez. Nem csupán tévednek, hanem megtévesztenek, méghozzá előre megfontolt szándékkal Egyet már megcéloztam közülük Ordítsak? c. blogbejegyzésemben, de újabban arról értesülök, hogy több ilyen is született szeretett hazánkban.

A jóhiszemű tévedés nem bűn, de nem minden tévedés jóhiszemű. A megtévesztés pedig sátáni. A sátán a „hazugság atyja” (Jn 8,44). 

S ha szabad mellékesen megjegyeznem: van pokol. Nem szerintem, hanem tényleg.

A Singh körüljár

„A pupillák sötét centrumában rejtőzik a létezés teljes titka. Fordulj befelé, és nézz keresztül ezen az éjfekete függönyön!” Nemrég kezembe adott szórólapról idézem ezt a szöveget. A lap „Sant” Rajinder Singhnek, a Spiritualitás Tudománya és a Vallások Világszövetsége elnökének 2007. novemberében Magyarországon és Szlovákiában tartott ingyenes előadásait hirdeti meg. „A Spirituális Tudományának Mesterei a benső átalakulás fontosságát hangsúlyozzák. A meditáció – a bensőbe fordulás folyamata. Figyelmünket a lélek székhelyére, a két szemöldök között és mögött elhelyezkedő 'harmadik szemünkbe' vonjuk vissza. Ekkor a Teremtőerővel, a szent Igével, az Isteni Fény és Hangáradattal kerülünk kapcsolatba” – olvasom.

A szórólap szerint Rajinder Singh „személyében tökéletesen olvad össze a modern tudomány és az ősrégi misztika”. Hogy mit szól a modern tudomány a homlok mögött rejtőző 'harmadik szemhez', annak megítélését nálam kompetensebb szakemberekre bízom; de az ősrégi misztikához volna egy-két szavam. A Spiritualitás Tudományának célja a Sant Mat (Surat Shabd Jóga) továbbadása. Tanulmányoztam a http://www.sos.org webhelyet. Sant Mat azt jelenti: „a szentek tanítása”. Ezek a „szentek” mindnyájan Singhek, az indiai félsziget „oroszlánjai”. (Singh oroszlánt jelent.) Mit hirdetnek nekünk?

A Sant Mat első alapelve: az egész teremtésnek egyetlen Istene van. Ezzel persze mi keresztények messzemenően egyetértünk, csakhogy ezt úgy fejtik ki, hogy „a világ nagy spirituális hagyományai megannyi ágai ugyanannak az isteni fának, amely az egy Istenségben gyökerezik”. Vagyis minden vallás jó. Ezzel viszont mi keresztények messzemenően nem értünk egyet. Éppen mert csak egyetlen Isten van, a hamis istenek nem istenek. Ha Ábrahám, Izsák és Jákob Istene valóban Isten, akkor Vishnu, Brahma és Shiva nem isten. A Sant Mat azzal hozza helyzetbe saját vallását, hogy minden vallásnak van külső és belső oldala, és a belső oldal, a miszticizmus, túltekint a szertartásokon, rituálékon, írástudáson, hogy az első kézből szerzett belső tapasztalatban álló spirituális önmegvalósítást keresse. Más szóval a tanítás igazsága és az imádás helyessége mellékes kérdés, csak szubjektív élményünk mérvadó. Ez az állítás borzasztóan népszerű és borzasztóan hamis. A Biblia Istene transzcendens valóság, aki bölcsességében és jóságában irányít bennünket. Nem helyezhetjük föléje belső megtapasztalásunkat. Ő rendelkezik velünk, nem mi ővele. Ha belső tapasztalatunk az abszolút mérce, akkor azonosak vagyunk az istenséggel (panteizmus). Ez pedig a Kígyó kísértése: „Olyanok lesztek, mint az Isten” (Ter 3,5). A keresztény nem fogadhatja el Isten egyetlenségének a Sant Mat alapelveiben kifejtett értelmezését.

A Sant Mat második alapelve: igazi énünk a lélek. Nem a test, nem az elme. Ez mindenekelőtt trichotomizmus, az ember háromrészűségének elmélete, ami manapság nagyon divatos, de a katolikus hittel nem egyeztethető össze. Továbbá: a test leértékelése nem biblikus. „Megalkotta az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett” (Ter 2,7). Az ember anyag és szellem egysége, a test elidegeníthetetlenül hozzá tartozik.

A harmadik alapelv: életünk igazi célja a lelkünkkel való kapcsolat visszaszerzése. Ezek szerint saját lelkünkben rejlik az üdvösség. A keresztény hit szerint ez elfogadhatatlan, az üdvösség Istenben rejlik. Vagy saját lelkünk és az istenség azonos? Újabb árulkodó jele a panteista gondolkodásnak... Hitünk szerint a lelket, ha nem talál Istenre, örök kárhozat várja.

A negyedik alapelv szerint a meditáció a spirituális növekedés legbiztosabb útja. A meditációs technika, amelyet a Sant Mat oktat, a fensőbb én fokozatos kibontakozásához vezet. Az utat a vallási hovatartozástól függetlenül lehet járni. Ez az alapelv végzetesen szembenáll a keresztény alapelvvel, amely szerint az üdvösség útja a Jézus Krisztusba vetett hit. Ez nem technika, hanem személyes odaadás egy konkrét személynek, aki halálával és feltámadásával szerezte számunkra az üdvösséget. A megváltás ajándékát önmanipulációval helyettesíteni mágikus technika és önmegváltás.

Az ötödik alapelv a kompetens tanító szerepe haladásunk gyorsításában. Krisztus, Buddha és sokan mások lelki mesterek voltak. A spiritualitás ugyanaz. (???) A múlt nagy mestereit tisztelni kell, de a Sant Mat hangsúlyozza az élő mester fontosságát. Értsd: múltnak igazán szép a kereszténység, buddhizmus stb., és nekünk aztán igazán mindegy, a fő az, hogy a jelenben Rajinder Singhre és az ő tanítványaira hallgass.

A hatodik alapelv: a spiritualitás életpárti. Ez elég pozitíven hangzik, de mögötte ez rejlik: „Amint belül előre haladunk és meglátjuk önmagunkban Isten Fényét, ugyanezt a fényt látjuk ragyogni másokban is.” Ez az alapja az életpártiságnak és az emberiség meghirdetett egységének. Csakhogy ez a gondolat azt jelenti, hogy nincs szükség megváltásra, az isteni fény eleve adottsága létünknek, csak meditálnunk kell, hogy észrevegyük. S ugyan mi ez a fény? Az isteni Jelenlét bennünk. Ismét a kifejezetten ki nem mondott panteizmus bújkál az ártatlanul hangzó elv mögött.

Hitünk szerint Isten transzcendens, „megközelíthetetlen világosságban lakik” (1Tim 6,16). Határtalan szeretetében mégis egyesülni akar velünk, de nem egy meditációs technika útján, hanem a Jézus Krisztusban való hit útján: „Senki sem jut az Atyához, csak általam” (Jn 14,6).

A Vallások Világszövetsége félrevezető fogalom. A nemkeresztény vallásokban vannak pozitív elemek, amelyeket mi is elismerünk, de vannak olyanok is, amelyeket radikálisan tagadnunk kell. „Amit a pogányok áldoznak, azt a démonoknak áldozzák és nem Istennek ... Nem ihatjátok az Úr kelyhét és a démonok kelyhét” (1Kor 10,20-21). A nemkeresztény vallásokkal párbeszéd lehetséges, egység nem. Egy minden vallás fölött álló világszövetség képtelenség.

A szórólap meghirdeti: Rajinder Singh az előadások után azokat, akik a feltételeknek megfelelnek, beavatja „az isteni Fény- és Hangáradatba”. A beavatás mintegy két óra hosszat tart. Világosan meg kell mondani, hogy ez a beavatás pogány vallási aktus. Aki ilyen beavatáson résztvesz, keresztény hitét megtagadja.

Jó volna, ha keresztény szervezetek nem adnának helyet ilyen programoknak. A Biblia mondja Cidkija király uralkodásának idejéről: „Még a papok valamennyi elöljárója meg a nép is hűtlenül a nemzetek valamennyi undokságát követte, s megszentségtelenítette az Úr házát” (2Krón 36,14). Mi ne tegyünk így.

Mint mondottam, Singh „oroszlánt” jelent. Péter első levelében azt olvassuk: „Ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el” (1Pt 5,8). Igen, a Singh körüljár. „Erős hittel álljatok neki ellen” (1Pt 5,9).

Srí a bérci fok közt

Minduntalan a Bor vitéz döbbenetes befejezése jár az eszemben:

Künn az erdő mély árnyat hány,
Bagoly sí a bérci fok közt.
Szép menyasszony színe halvány,
Halva lelték a romok közt.

Csak éppen énbennem torzul a szöveg, és így alakul: Bagoly Srí a bérci fok közt... Sri Chinmoyról van ugyanis szó napok óta. Ő ugyan már boldog nemlétre szenderült (vagy mire szenderülnek a guruk), de hívei ostrom alá vették a katolikus templomokat. És a plébánosok vannak olyan naivak, hogy beengedik őket „koncertet” tartani.

Nem olyan régen egy Szinghre hívtam föl a figyelmet, aki ordítva körüljár, és termet bérel katolikus iskolákban. Nem tudom pontosan, miben különbözik a Srí a Szinghtől, de egy biztos: a Srí ott srí a bérci fok közt, az esztergomi bérci fok közt, a pesti Rezső téri bérci fok közt. A plébános atyák nem vették a fáradságot, hogy elolvassák a Hittani Kongregáció dokumentumát a keresztény meditáció néhány szempontjáról, vagy a Szentszék New Age dokumentumát, sőt nem veszik figyelembe a Dominus Iesust sem. Chinmoy a bérci fok közt zavartalanul síhatja: „A kezdőnek mindig a személyes Isten lába előtt kell meditálnia. Ez azért van, mert ha Istent az Ő személytelen aspektusában akarja látni, akkor Önt megzavarja az Ő hatalmas nagysága. Kezdje tehát a személyes Istennel, és onnan majd Isten személytelen aspektusához tud haladni.” (Ezt egy barátom idézi Sri Chinmoy weblapjáról.)

A keresztény hitre ma halálos fenyegetés a monista istenkép, amelyet a keleti meditációk közvetítenek. Ennek acélkemény következetességgel ellen kell állni. Ez minden katolikus hívő (és még inkább minden katolikus pap) kötelessége. Itt nem vallásközi párbeszédről van szó, hanem keresztények „megtérítéséről” a személyes Istentől a személytelen istenséghez, aki azonos a mindenséggel és azonos velünk is. Magyarán: lélekgyilkosságról. A szép menyasszony színe ugyancsak halvány... Jó volna, ha életben maradna.

Gyilkos istenek

2002. november 26-án, a Magyar Szentek templomában tartott előadás

Egy szellemi lelemény bemutatása

A 18. század második felében az orvostudomány még nem sokat tudott a betegségek okairól. Amikor Samuel Hahnemann (1755-1843) a lipcsei, majd bécsi egyetemen az orvosi kart látogatta, világossá vált előtte, hogy a gyógyítás a tapogatózás állapotában van. 1799-ben tette le doktori vizsgáját Erlangenben, de már 1796-ban közzétett egy új elméletet a gyógyító anyagok hatásáról, amelynek lényege: similia similibus curantur, hasonló a hasonló által gyógyul. Ebből az alapgondolatból fejlődött ki a homeopátia, amelyet a hivatalos orvostudomány ugyan elutasított, mégis napjaink egyik divatos módszerévé lett, és számos támogatóra talál az orvosok körében is (RAU, Josef: A homeopátia alapjai. Édesvíz, Bp. 2000. 17-25.o.).

Hahnemann azt figyelte meg, hogy a malária gyógyszere, a kinin, ha egészséges ember veszi be, a maláriához hasonló tüneteket idéz elő. Ezt a megfigyelést általánosította azzal, hogy nem a betegség tüneteit enyhítő, hanem a betegség tüneteit előidéző anyagot kell használni a gyógyításhoz „Mivel a tünetek nem mások, mint a szervezet erőfeszítései a homeosztázis vagy egyensúly helyreállítására, logikus olyan anyagot keresni, amely túladagolás esetén a páciens által tapasztaltakhoz hasonló tüneteket okozna” – írja a homeopátia egy mai teoretikusa. (ULLMANN, Dana: Ten Most Frequently Asked Questions on Homeopathic Medicine. 1999. Hogy aztán valóban logikus-e mondjuk a hasmenést hashajtóval kezelni, annak megítélését az olvasó józan eszére bízom.)

Hahnemannak – amint az várható volt – nehézséget okozott, hogy gyógyszereitől a tünetek fölerősödtek, ami veszélyessé is válhatott. Megoldásként az erősen felhígított oldatok adagolását találta ki. A hígítás a homeopátiában fantasztikus méreteket ölt, olyanokat, amelyekben a hígított anyag gyakorlatilag elvész az oldószerben.

Nem szükséges tudományos képzettség, hogy világosan lássuk: az az anyag, amely gyakorlatilag nincs jelen az oldatban, nem hathat. Ezen a ponton a homeopatikus gondolkodás elszakad a tudományos gondolkodástól. Áltudományos magyarázatot bőven kapunk, az oldat „emlékezéséről”, az anyag struktúrájának, „mintájának” visszamaradásáról, a szervezet rezonanciaképességéről, elektromágneses rezgésekről, szubatomikus erőterekről, életerőről, test-lélek személyiségről stb., de ezek a magyarázatok, amellett, hogy érvelésükben a sarlatánság minden jegyét felmutatják, nem tudnak változtatni az alapvető tényen, hogy t.i. az állítólagos gyógyszerek ténylegesen nem vesznek részt a gyógyításban.

Másfajta gondolkodásmód

Hogyan született ez az elrugaszkodás a fizikai valóságtól? Olvassuk egy homeopata sorait:

Miközben ez az eljárás világossá teheti az olvasó számára, hogy homeopátiás oldat címén valószínűleg tiszta desztillált vizet kap a patikában, valami mást is megvilágít: a zseniális Hahnemann rejtett forrásból merítette a „potenciálás” ötletét. Itt érhetjük tetten azt a pillanatot, amikor a gondolkodás elhagyja a tudományosság talaját, és egy más gondolkodásforma jelenik meg. 100-szor hozzáütögetni a kémcsövet egy kemény, de elasztikus tárgyhoz... nem tudjuk, miért, de elfogadjuk... Az eljárást ezzel fölruháztuk a mágikus rituálé jellegével. Rejtett (latinul: okkult) forrásból származó információ szerint, az odaütögetés potenciálja az oldatot. Itt egy szimpla mechanikai műveletről tételezünk föl olyan tulajdonságokat, amelyek fizikailag nincsenek meg benne: hogy t.i. gyógyító erőt képes ajándékozni. Egy fizikai tényt, kvázi-vallásos módon, úgy kezelünk, mintha természetfölötti tulajdonságokkal rendelkezne. Ez a numinizáció (numen = istenség, numinózum = az istenséggel kapcsolatos). Mihelyt egy jelenséget numinizálunk, átléptünk a tudomány területéről a vallásos vagy kvázi-vallásos (okkult-mágikus) gondolkodás területére. A „similia similibus curantur” elve az okkultista Paracelsustól* (1493-1541) származik. (VEUM, Swen: Homeopathy and Spiritual Power. 2002.)

Vannak homeopaták, akik ezt nyíltan meg is vallják:

Hahnemann szabadkőműves volt, a kereszténységet elvetette, keleti vallások bölcsességeit tanulmányozta. „Ellenállt Jézusnak, a názáreti álmodozónak, aki nem vezette a választottakat a bölcsesség igaz útján. Ki is jelentette Jézusról, hogy «e világ sötétségét hordozta és botránkoztatta az éteri bölcsesség barátait»” (VEUM i.m.)

Ha valaki még kételkedik a homeopátia okkult-mágikus mivoltában, álljon itt egy levelezőtársam leírása egy filmről, amit a Pax-tévében látott nem olyan régen:

A homeopátia itt úgy mutatkozik be, mint titokzatos energiákkal való manipulálás, akár a reiki. Csak a technikája más, de ugyanazon a szellemi síkon fekszik.

„De a homeopátia valóban gyógyít!” – fogják mondani sokan. Nos, ennek klinikai bizonyítékai vajmi kétségesek. Két orvosi véleményt idézek:

Szemközt a mágiával

Hagyjuk azonban ezt a vitát az orvosokra, és tételezzük föl, hogy a homeopátia valóban képes gyógyítani. Ez semmit nem változtat azon, hogy a homeopátia lényegileg mágikus eljárás. A mágia kritériuma nem a hatástalanság, hanem a numinizáció. Igen, a mágia hatékony is lehet. A Szentírás nem azt mondja, hogy a mágia nem eredményes, hanem azt, hogy tilos:

Ne képzeljük, hogy ez csak valami ószövetségi rituális törvény, amely az újszövetségben érvényét veszítette. Olvassuk el Csel 19,18-19-et, amely szerint Efezusban, a mágia ókori fővárosában ötvenezer ezüst értékű mágikus irodalmat égetnek el a keresztény hívők. Ha pedig valaki azt gondolná, hogy ez csupán a „fekete” mágiára vonatkozik, keresse ki Csel 16,16-19-et, ahol egy rabszolganőből azért űzi ki Pál apostol a jós lelket, mert azt kiabálja utánuk: „Ezek az emberek a magasságbeli Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek” (16,17). Ez már csak nem „fekete” kijelentés; de a szellemnek távoznia kell, mert Pál tudja, hogy minden jóslás Isten tetszése ellen van. A mágia általános tilalmáról a katolikus Egyházban lásd: KEK 2111. 2115-2117.

A mágia hatékonyságára Emilien Tardif beszélt el egy példát. Egy szerzetes elöljáró mesélte, hogy tud egy formulát, amellyel a vérzést el lehet állítani. Tardif kérte, hogy mondja el, de az illető vonakodott, mert a formula titkos, senkinek nem árulható el. Unszolásra mégis előadta. Francia szójáték volt, ezzel a szöveggel: „Júdás, Júdás, Júdás, fogd meg ezt a vérzést, ahogy Jézust megfogtad.” „Miért nem Jézushoz imádkozol inkább?” – kérdezte Tardif megdöbbenve. „Úgy nem működik!” – felelte a másik. A mágia bezzeg működött. (TARDIF, Emiliano: In Jesus ist Heil. Veritas, Linz, 1990. 59-60. o.)

Azt már láttuk, mi a különbség a mágikus és a természettudományos gondolkozás között: a mágikus gondolkodás nem a fizikai objektumokra, hanem valamilyen (rejtett vagy kevésbé rejtett) numinózumra irányul, eszköze nem a logika, hanem valamilyen irracionálisan hitelesnek minősített forrásból merített technika, eljárás, rituálé. Most elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol világossá tehető, mi a különbség a mágikus gondolkodás és a keresztény hit között. A mágus kézben tart vagy kézben próbál tartani egy numinózus erőt, szellemi hatalmat, abból a célból, hogy tudást vagy uralmat gyakorolhasson. A keresztény hit viszont nem működik olyan módon, hogy Jézus Krisztust „kézben próbáljuk tartani”. Nem elég a nevét mondogatni, mint Júdásét a vérzéscsillapító formulában. Ő szuverén módon cselekszik; a hit, amellyel kiszolgáltatjuk magunkat neki, szuverén beavatkozására ad módot életünkben. Nem mi tartjuk kézben őt, ő tart kézben minket.

Példa lehet egy nyomorék gyógyulása Oriol Szent József (1650-1702) imájára. Ez a barcelonai spanyol világi pap rendszeresen gyakorolta a gyógyítás adományát. Sok beteg jött hozzá, köztük nyomorékok, vakok, némák, akik gyógyultan távoztak, miután megáldotta őket. A templom közelében, ahol szolgált, gyakran kéregetett egy városszerte jól ismert nyomorék koldus. Köztudott volt, hogy a férfi gerinctörést szenvedett a keresztcsontja közelében. Emiatt nem tudott felegyenesedni, és lábai annyira elkorcsosultak, hogy egyáltalán nem tudta őket használni: két mankóra támaszkodva vonszolta magát a templomon keresztül. A mankók egyike sem volt hosszabb három arasznyinál. Ezekre támaszkodott a karjaival és a fejét magasra tartotta, hogy ne érjen a földhöz. Lábai helyett filccel bepólyált térdein járt, alsó lábszárait magasra felhúzva. Ilymódon csak nagy nehézségek árán tudott haladni. Egyik reggel a templomban kéregetett, miközben a kórus a zsolozsmát imádkozta. A templomhajóban állt meg, a lépcső közelében, amely a plébániatemplom főoltára alatti Szent Tövis keresztkápolnához vezetett. Itt akart Dr José Oriol leereszkedni a kápolnába, hogy bemutassa szentmiseáldozatát. Így szólt a nyomorékhoz: „Látod, milyen sok beteg jön hozzám mindennap, hogy meggyógyítsam őket, te pedig, aki minden nap látsz engem, még sose kérted ezt tőlem.” Mire a béna nevetve így felelt: „Már elmúltam 30 éves, és ha most meggyógyulnék, vajon milyen foglalkozást tudnék még kitanulni, amellyel a kenyeremet kereshetném?” A papnak nevetnie kellett ezen a furcsa válaszon. Lement a kápolnába, bemutatta miséjét, hálát adott, majd visszaindult a kórushoz. A lépcső tetején újra meglátta a nyomorékot, és ezt mondta neki: „Hát te még mindig itt vagy! Még ha te nem is szeretnéd, én meg akarlak téged gyógyítani!” Ezzel szemeit az égre emelte, elváltozott az arca, és úgy tűnt, sugarak jönnek ki a testéből. Jobb kezét a nyomorék testére tette és így szólt: „Super ægros manus imponent...” („A betegekre teszik kezüket... ” Folytatása: „... és azok meggyógyulnak” – Mk 16,18), majd a kereszt jelét rajzolta a homlokára és megáldotta. Aztán ezt mondta neki: „Kelj fel, fogd a létrát és akaszd ezeket a mankókat az örömmel teljes Miasszonyunk képe mellé.” Ez a kép pedig akkortájt a főoltár mögött volt, sokkal magasabban mint ma, miután az oltár új díszítést kapott. A tanú, aki mindezeket elmondja, látta, hogy a béna azonnal kiegyenesedett, leoldott egy kötést a térdéről, és összekötözte vele a mankóit. Ezalatt a pap visszament a kórushoz, a meggyógyult pedig a sekrestyeajtóhoz lépett, ahol egy létra volt a falnak támasztva. Fogta a létrát, amit egy embernek igencsak megerőltető volt megemelnie, és a Szűzanya képe mellé állította, felmászott rá, és mankóit a kép melletti szögre akasztotta. A beteg olyannyira egészséges lett, hogy később kisegítő sírásóként dolgozott ugyanazon a plébánián. Az esetet több tanú egybehangzó vallomása igazolja a „Positio super introductione causæ (Romæ 1767, p.114-118)” c. iratban. Lásd: SCHAMONI, Wilhelm: Wunder sind Tatsachen, Würzburg 1976, Johann Wilhelm Naumann-Verlag, p.55-58.

Itt látjuk a keresztény hit hatékonyságának igazi struktúráját. José Oriol nap mint nap látta ezt a nyomorékot koldulni, de csak ezen a napon kapott határozott indítást arra, hogy gyógyulásáért imádkozzék. Nem ő indította Istent, Isten indította őt. Ugyanakkor az egyiptomi varázsformulák még az istenek ellenére is hatalmat adnak a varázslónak, aki „rituális cselekmények segítségével – a mágia világképe szerint – az egész mindenség urává válhat, az isteneket is szolgálatába kényszerítheti” (KÁKOSY László: Varázslás az ókori Egyiptomban. Akadémiai Kiadó, Bp. 1978. 32. o.). Jézus Krisztus természetfölötti hatalma puszta formulákkal nem érhető el (lásd Csel 19,13-16). Ő egész életünk odaadását követeli: „Aki közületek nem mond le mindenről, amije van, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,33). E radikális követeléshez Istennek és egyedül Istennek van joga.

Egyedül Istennek! Most helyeztük ujjunkat a döntő különbségre. Numinózumra irányul a mágikus gondolkodás és numinózumra irányul a keresztény hit is. Csakhogy más és más numinózum, más és más szellemi valóság szerepel a mágiában és a keresztény hitben. A keresztény hit Ábrahám, Izsák és Jákob Istenére irányul, arra az Istenre, aki az eget és a földet teremtette, az egyetlen, személyes és transzcendens Abszolútumra. A mágikus gondolkodás korlátozott és befolyásolható numinózumra irányul, amely nem felel meg a bibliai istenfogalomnak, megfelel azonban a pogány mítoszok korlátozott és befolyásolható istenfogalmának. Igaz, a pogány istenek nem léteznek; „tudjuk, hogy nincs bálvány a világon” (1Kor 8,4). Csakhogy aki, tudatosan vagy öntudatlanul, egy ismeretlen szellemi tényező felé fordul, megnyitja tudatát a leselkedő démoni hatalmak előtt; ezért mondja a Szentírás, hogy „amit a pogányok áldoznak, azt a démonoknak áldozzák és nem Istennek” (1Kor 10,20). Semmit se javít a dolgon, ha ezt a szellemi tényezőt életerőnek nevezzük, mint Hahnemann, energiának, mint a reiki, vagy megvilágosodásnak, mint a zen-mesterek. Nem ártatlan világban élünk, ahol nyugodtan bolyonghatunk az ismeretlenben, hanem, ahogy a Szentírás mondja, „fejedelemségek, hatalmasságok, a sötétség világának kormányzói, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei” (Ef 6,12) közepette. „A világ fejedelme” (Jn 14,30), „a levegőben uralkodó fejedelem” (Ef 2,2), „ennek a világnak az istene” (2Kor 4,4) a sátán. Amikor az ember elbukott, magáévá téve a Kísértő alapeszméjét, hogy önnön istenévé legyen (Ter 3,5), nemcsak ő maga került a démonok fejedelmének hatalmába, hanem az univerzum is, amely az emberért van teremtve:

Igen, kiűzettünk a paradicsomból! Végzetes tévedésben van, aki azt gondolja, hogy a természet ártatlan (mint Rousseau, vagy mint Thor Heyerdahl, aki fiatalon megkísértette, hogy feleségével vademberként éljen egy óceáni sziget paradicsomában – de egy életveszélyes fertőzés gyógykezelésére, amely az asszony lábát érte, kénytelen volt visszatérni az ártatlan természetből a romlott civilizációba). A természet, jelen állapotában, tud ártani, és árt is; diszharmóniát és halált hord a méhében. A természetgyógyászat kísérlete, hogy mesterséges készítmények helyett a természetben rejlő kiaknázatlan gyógyító erők segítségével mentse meg az embert a betegségtől, ezért elhibázott. Egy keresztény természetgyógyász nagy lelkesedéssel hirdette tanait, és nem akart hitelt adni a figyelmeztetésnek, hogy mágiába tévedt. Egy szép napon aztán kénköves bűzt kezdett érezni saját leheletében. Isten sietett segítségére a lelkek megkülönböztetésének adományával, amely – ebben az esetben – érzékszervi formában jelentkezett. Igen, ha rejtett (okkult) gyógyító erőket keresünk a természetben, a sátán angyalainak, a démonoknak befolyása alá kerülünk. A természetben rejlő gyógyító erők fölfedezése és használata a természettudományos gondolkodáson alapuló, racionálisan kontrollált gyógyászat feladata.

Hit és tudomány

A keresztény hit nem ellenkezik a természettudományos gondolkodással. Ellenkezőleg, a modern természettudomány a keresztény világkép alapján született meg. A pogány politeizmus (a mágikus-okkult gondolkodás szellemi talaja) az univerzumot irracionális erők veszedelmes dzsungelének érzékeli, amelyben okkult tudás és mágikus rituálék segítségével boldogulhatunk. A zsidó-keresztény monoteizmus szerint az univerzum a végtelenül bölcs Isten alkotása, következésképpen racionális. A krisztusi hit szerint az isteni Bölcsesség, az Ige, a Logosz működik a teremtésben: ezért a teremtében logosz, értelmes rend van; a teremtés logikus. A természettudományos gondolkodás ebből a szellemi talajból nőtt ki. A középkor a szerzetesi, plébániai, káptalani iskolák után, virágkorába jutva, létrehozta a tudományegyetemet (universitas scientiarum), amely a logikus gondolkodás iskolája volt. Ezeken az egyetemeken az ismereteket racionálisan feldolgozó, újabb és újabb kérdéseket feltevő gondolkodásmód alakult ki; tipikus példája ennek Albertus Magnus a 13. században, aki nemcsak filozófiát és teológiát művelt, hanem a természeti jelenségek megértésének igényével is fellépett, enciklopedikus ismeretei miatt elnyerve az utókortól a doctor universalis címet. Az ő vizsgálódó szellemében folytatták a természet megismerését azok a gondolkodók, akik fölfedezték a kísérleti kutatás lehetőségét. A kísérlet nyelvén a természethez kérdés intézhető, amelyre logikus választ várhatunk, hiszen a természet logikus (a teremtő Logosz műve). Ezért született meg a kísérleti tudomány éppen a keresztény kultúra területén és nem a pogány világban. A kísérleti tudomány racionális alapokon nyugvó eredményeit bizalommal alkalmazhatja a hívő is: ami logikus, az a Logosztól való. Igaz, történtek kísérletek a természettudomány kijátszására a hit ellen, valamint a hit kijátszására is a természettudomány ellen, ezek azonban az illetékességi területek összekeveréséből fakadtak, és nem képviseltek valódi ellentmondást. Igazság igazságnak nem mondhat ellen. A racionalizmust, amely az emberi értelmet numinizálja, mi, keresztény hívők, elutasítjuk; a rációt, amely a természetes értelem természetes logikáját alkalmazza a jelenségekre, értékeljük és fölhasználjuk, mint Isten ajándékát.

A 19. század után, mely a racionalizmus virágkora volt, a 20. század második felében az irracionalizmus áramlata öntötte el az euro-amerikai kultúrát. Új asztrológiai korszakot hirdető jövendölések, „ősi bölcsességek”, keverékvallások, panteista elméletek, kísérleti tudományos alapokat nélkülöző terápiák, keleti meditációk, ezoterikus tanok, űrlényekről, ufókról szóló képzelgések, reinkarnációs teóriák, túlvilági kapcsolatteremtések, ősmagyar táltosgyakorlatok, mágikus praktikák zúdultak ránk, nem egyszer nagy írói tehetséggel bemutatva, gyakran áltudományos mezbe öltöztetve, és ugyancsak gyakran azzal a jelszóval, hogy mindez összefér a kereszténységgel, sőt, hogy ez az igazi kereszténység. Ezt a szellemi légkört egyes történettudományi sarlatánok, nacionalista-antiszemita motivációtól hajtva, arra használják fel, hogy még Jézus Krisztus zsidó származását is kétségbevonják, és a zsidó nép helyett a magyart jelöljék meg Isten választott népének – ami a náció, a nemzet numinizációja. (Ez egyszer már megtörtént Németországban, és gyilkos ideológiának bizonyult.) Lásd Jelenits István kritikáját Badiny Jós Ferenc „Jézus király – a pártus herceg” c. könyvéről az Új Ember 2000. augusztus 20-27-i, szeptember 3-i és szeptember 10-i számaiban.

A kereszténység ilyen meghamisítására a Biblia szava érvényes: „Ha valaki jön, és más Krisztust hirdet, mint akit mi hirdettünk, vagy más lelket fogadtok be, mint amit kaptatok, vagy más evangéliumot, mint amit elfogadtatok, azt igen jól eltűritek” (2Kor 11,4).

Én nem szándékozom tűrni. Isten nevében vészt kiáltok.

Riadó! Gyilkosok!

Ül a diák a padban, és a fekete mágiáról szóló könyvet tanulmányozza. Elkezdi alkalmazni a fojtogatás varázslatát tanárnőjére, akinél nem kíván felelni. A tanárnő rosszul lesz.

Valaki agykontrollozni kezd. Egyszercsak otthon, szobájában, azt tapasztalja, hogy láthatatlan kezek fojtogatják.

Vigyázat, a mágikus-okkult tereken szereplő szellemi hatalmak nemcsak hamis istenek, hanem gyilkos istenek is! A sátán nemcsak a hazugság atyja (Jn 8,44), hanem gyilkos is, kezdettől fogva (uo.). Az euro-amerikai kultúrát tisztátalan szellemek, gyilkos istenek inváziója fenyegeti.

Vigyázat, értelmiségiek! Mentsétek meg az emberi szellem tisztaságát az irracionalizmussal való bemocskolástól!

Vigyázat, orvosok! Oltalmazzátok meg a gyógyítás tiszteletreméltó tudományát a prostitúciótól, a sarlatánsággal és mágikus technikákkal való megfertőztetéstől!

Vigyázat, keresztény hívők! Tanuljátok megkülönböztetni a tiszta evangéliumot a gnosztikus agyrémektől! „Még ha mi, vagy akár az égből egy angyal hirdetne is nektek más evangéliumot, mint amit hirdettünk nektek, átkozott legyen!” (Gal 1,8)

Az evangéliumi hit egyszerű. Hiszünk Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, a zsidó Messiásban, az egész emberiség Megváltójában, aki kereszthalálával és föltámadásával örök üdvösséget szerzett a benne hívőknek. Őbenne az egyetlen Isten nyilatkoztatja ki önmagát nekünk, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, akin kívül más isten nincsen. Az Ő Lelkét vettük, az Atya és a Fiú Szentlelkét, az Igazság Lelkét. Nincs több megváltó, nincs több isten, nincs szükségünk további lelkekre. Az evangélium nem változik és nem szorul kiegészítésre. Ez a hit elegendő minden démoni támadás visszaveréséhez, minden sátáni megtévesztés visszautasításához. Ez a hit az isteni természet részeseivé tesz bennünket (2Pt 1,4), örök életet ad (Jn 6,47), biztos menedékünk lesz halálunk óráján, amikor a varázslat és az okkult ismeretek bizonyosan cserbenhagyják az embert. Jézus neve áll minden név fölött, és erre a névre meg kell hajolnia minden térdnek a mennyben, a földön és az alvilágban (Fil 2,10).

Jézus nevében ellene tudunk állni a mágikus-okkult világkép gyilkos isteneinek.

* Paracelsust az előadásban, megjelölt forrásomat követve, mágusnak neveztem; ez ellen a minősítés ellen egy kritikusom tiltakozott. Álljon itt a tárgyilagos információ. A Paracelsus nevet Theophrastus Bombastus von Hohenheim (1493-1541) svájci orvos használta. Fontos felfedezéseket tett a gyógyászat és a kémia terén. Amellett kidolgozott egy neoplatonikus alapú misztikus teozófiát; szerinte éppúgy, ahogy a természetet csak annyiban ismerjük, amennyiben magunk is természet vagyunk, Istent is csak annyiban ismerjük, amennyiben Isten vagyunk. (The Concise Oxford Dictionary of the Christian Church, Oxford University Press, 1987. p. 379.) Ez okkult tan, amint az akkori alkimiában is keveredett az okkultizmus a később elkülönült természettudománnyal. Úgy gondolom tehát, az óvatosabb „okkultista” kifejezést joggal használhatom.

A táltos és a próféta

– Magyarság a krisztusi hit fényében –

2003. április 22-én a Magyar Szentek templomában elhangzott előadás
«Ezekből a kövekből is képes az Isten gyermekeket támasztani Ábrahámnak» (Mt 3,9).

A szakadékba lebukó lovas

Klapka emlékirataiban olvasom, hogy amikor a magyar seregek 1849. áprilisában az isaszegi és váci győzelmek után Komárom felé vonultak, a tábornokká frissen kinevezett Klapkát majdnem végzetes baleset érte.

Számomra jelkép ez a szakadékba bukás, a magyar sors jelképe. Nagy lelkesedéssel, kivont karddal, éljenek között vágtatunk, nem nézve magunk elé, belerohanunk a tragédiába, alábukunk a szakadékba, de a Gondviseléstől őrizve mégis megmaradunk, folytatjuk történelmi utunkat. Miért? Mivégre maradt fenn ez a maroknyi, rokontalan nép, Kelet és Nyugat határán? Miben áll a magyar titok?

Vérszerződés

Történelmünk hányattatásai közepette, a kilátástalannak tetsző kommunista diktatúra idején, sok magyar szív, főképpen az emigrációban, a régmúlt felé fordult, és a magyarság eredetében vélte megtalálni nemzetünk sajátos értékének forrását. Így született az «előkelő» sumér eredet mítosza. A tárgyilagos tudomány kritikáját ez a nacionalista indíttatású teória nem állja ki. (Lásd Bertényi Iván professzor indoklását: Bertényi–Gyapay: Magyarország rövid története. Mæcenas Könyvkiadó, Bp. 1993. 19-20. o.) Nem vagyok szakember a történelemben, de az elemi becsületesség követelményének tartom, hogy nemzetünk múltját a történelmi igazság és ne az ábrándok világánál szemléljük.

A magyarság mint etnikum eredetéről még lesznek viták, az állásfoglalást bízzuk a szakemberekre; de mindenképpen téved, aki a magyar titok mibenlétét az etnikum felől akarja megfejteni. Biztos adat, hogy a honfoglaláskor a magyar törzsekkel szövetségben vonult be a Kárpát-medencébe egy (három törzsből egyesült) kabar törzs is (Csorba i.m. 49-50. o.); a kabarok a kazárok lázadói voltak, a «kabar» szó lázadót jelent. A kabarok később beolvadtak a magyarságba.

Van olyan adat, hogy Árpád csapataihoz varégek is csatlakoztak. (Bozsóky Pál Gerő: Magyarok útja a pogányságtól a kereszténységig. Agapé, Szeged, 1999. 89.o.) Történelmünk folyamán további etnikumok olvadtak a magyarságba: szlávokat (s talán avar maradványokat is) hódítottunk meg, kunokat, jászokat, besenyőket fogadtunk be, szomszédnépekkel keveredtünk, a török kiűzése után az elnéptelenedett területekre nagyarányú német és szlovák betelepedés történt, jelentős zsidó etnikumunk van még a Holokauszt pusztítása után is, növekszik arányszáma a roma lakosságnak, és megkezdődött (régebben oly lehetetlennek látszó) beolvadásuk is, amely visszahat a magyarságra. Itt vannak az új bevándorlók is: nemrég tizenhárom év körüli kínai iskoláslányt hallottam csevegni magyar osztálytársával; ugyanazt a magyar nyelvet beszélték, teljesen azonos kiejtéssel, hanghordozással. Ezt a magyar valóságot egyetlen etnikai adottságból levezetni lehetetlen. Hunyadi János valószínűleg román származású volt (Bertényi i.m. 141. o.), Petőfi Sándor szlovák, Damjanich János szerb, a nagy apostol, Prohászka Ottokár cseh-német, a dogmatika-professzor Schütz Antal német, a piarista költő, Sík Sándor zsidó származású... Nélkülük próbáljuk megfogalmazni a magyarságot? A bencés Olofsson Placid atya mondta nekem egyszer, svéd ősére célozva: «Egy csepp magyar vér sincs bennem (nem tudom, ezt szó szerint kell-e venni), de csak merje valaki kétségbe vonni, hogy magyar vagyok!» Nem az etnikum tesz magyarrá.

Bozsóky Pál Gerő szerint a (feltehetően 890-91 táján történt) vérszerződés tekinthető a magyar nemzet születésnapjának (i.m. 86. o.). Ennek a pogány rítusnak, amely ismert volt a szkítáknál és a mongoloknál is, szerinte éppen az a jellemzője, hogy nem rokonok között kötötték, hanem, vérüket egyesítve és az elkevert vérből egy részt lenyelve, mintegy ezáltal váltak rokonná, «egy vérből valóvá». A történeti részletekről lehet vitatkozni, de a lényeg biztosan igaz. A magyarság döntés. Különféle etnikumok léphetnek be ebbe a döntésbe, «egy vérből valóvá» válva velünk; a szellemi kötelék, a nemzetalapító döntés, visszavonhatatlanul érvényes.

Nem akarok fantaszta, valóságtól elrugaszkodott idealista lenni. Az etnikum, a genetikai anyag tényleges szerepet játszik a magyar valóság meghatározásában, ezt nevetséges volna tagadni. Csak annyit kívántam bizonyítani, hogy ez a szerep nem kizárólagos és abszolút. Az anyag szerepe ez, amelyet a szellem formál. Emlékezzünk Keresztelő Szent János szavára: «Ezekből a kövekből is képes az Isten gyermekeket támasztani Ábrahámnak» (Mt 3,9).

A honfoglaló magyarságot létrehozó szövetség folytatása, nemzetünk további meghatározója az a döntés (Géza fejedelem és Szent István döntése), amely a Kelet és Nyugat határán megtelepült magyarságot a Nyugat részévé tette. A magyarság megkeresztelkedése az ország keleti részében, a gyula és Ajtony területén, bizánci irányból kezdődött meg. Egyházszakadás még nem volt; az az elhatározás, amellyel Géza nyugatról kért hittérítőket, nem hitbeli, hanem politikai választás volt. A magyar nép, amely korábban, a kalandozások idején, «Európa bérgyilkosa», első számú közellensége volt (jó zsákmány fejében bárkivel szövetkezett bárki ellen, és könyörtelenül pusztított), most belépett az akkori «európai unióba», amit nyugati kereszténységnek hívunk. Ebből a döntésből született az európai magyar államiság, amelyet a címerünkben most is, köztársasági korunkban is ott lévő korona szimbolizál. Ez a történelem visszafordíthatatlanul meghatároz bennünket. A magyarság Nyugat; évszázadai folyamán nem egyszer meghasonlott Nyugat, két részre osztott ország, polgárháborúk színtere; mégis Nyugat, ha fájó nosztalgiával is ázsiai múltja felé, mint Ady Endre megírta Ond vezér unokája című versében:

A démonikus szuperhatalom, amely négy évtizeden át tankjai erejével próbált bennünket Kelethez kényszeríteni, látványos történelmi kudarcot vallott, fölbomlott. Nyugat vagyunk, kitárva karjainkat Kelet felé: ez sorsunk és hivatásunk.

Csodaszarvas

Az eddig mondottakat kétféleképpen lehet értelmezni; a szellem, amely a forrongó és alakuló magyar anyagot formálja, kétféle lehet. Hadd iktassam ide Csodaszarvas c. versemet, melyben a titkot üldöző Hunor és Magor e kétféle magyarság-interpretáció szimbólumaként jelenik meg.

A megölt és föltámadt csodaszarvas által jelképezett titok természetesen Jézus Krisztusra utal; a kétféle interpretáció az önmagában és a természetben bízó pogányság és a kegyelemre hagyatkozó kereszténység – mondjuk így: a táltos és a próféta interpretációja.

Mit mond a táltos?

Vajúdó nemzeti identitás-tudatunk hajlamos a pogány múlt felé fordulni, és annak vallási fölértékelésében keresni megerősítést. Még a ferences történész, Bozsóky Pál Gerő is beleesik ebbe a hibába, amikor a magyar ősvallást leírja. (Bozsóky i. m. 100-101. o.) Tévedés azt hinni, hogy az ég istenének pogány tisztelete azonos a zsidókeresztény kinyilatkoztatás abszolút és szuverén egy Istenének imádásával. A pogány égisten «Legfőbb Lény» ugyan, de csak fokozatban előz meg olyan kisebb istenségeket, mint pl. a Nap, a Hold, a tűz. Sőt a történelmi fejlődés során az égisten kultusza általában mindinkább elhalványul, és átadja helyét alacsonyabbrendű istenségek «praktikusabb» kultuszának (Eliade, Mircea: A samanizmus. Osiris, Budapest, 2002. 24., 459. o.). Az az állítás, hogy az ősmagyarok egyedül az égistent «imádták», a természet titkait csak «tisztelték», egy kereszténységen belül keletkezett megkülönböztetés jogosulatlan átvitele egy olyan kultúrára, amely ilyen distinkciókat nem ismert. Az égitestek mítosztalanítása a Szentírás első fejezetében álló, igen fontos tétele a monoteizmusnak. Bármilyen numinizálásuk (beleértve a divatos asztrológiát) élesen ellentétes az egyistenhittel, amely az ószövetségi kinyilatkoztatás ajándéka az emberiségnek.

Más szerzőknek az a kísérlete, hogy a kereszténységet, magának Jézusnak személyét is beleértve, «zsidótlanítsák», teljesen irreális. Rádióinterjúban hallottam olyan úgynevezett «keleti kereszténységről», amelyet állítólag az ősmagyarság vallott, s amely így vetett volna keresztet: «Az Apa és Anya Szent Lelke nevében». Történetileg ezzel kapcsolatban, minthogy nem vagyok szakember, csak egy kevéssé szakszerű megjegyzésem van: «Uraim, ébredjenek fel!» Mint teológus azonban szeretnék megállapítani egy-két dolgot. Apa-anya párosok léteznek a pogány vallásokban, az égistennek is van felesége és vannak gyermekei, de a bibliai monoteizmus Istene fölül áll a nemi jellegen. A keresztény Szentháromság-hit semmit nem változtat az istenség szellemiségén és egyetlenségén. A teljes zsidó kinyilatkoztatás szerves része a krisztusi hitnek, valamint az is, hogy Jézus Krisztus embersége szerint zsidó, Dávid Fia, Júda törzsének Oroszlánja, a zsidó prófétáktól megígért Messiás. Aki nem ezt a Jézust vallja, az nem a keresztények Istenét imádja. Nemzeti önértékelésünknek nincs szüksége képzelődésekre és hazugságokra, az antiszemitizmus pedig alapvetően antikrisztianizmus is: ellentétes a krisztusi hittel.

A New Age hullám keretében, mint a mágia minden formája, a sámánizmus is divatba jött. A magyar nacionalistáknak ez jó alkalom a magyar sámánizmus, a táltosság fölélesztésére, egybekötve a hasznosat a kellemessel. Táltosiskola működik, létezik az Ősmagyar Táltos Egyház. E nyílt pogányságra keresztény részről két figyelmeztetés a válaszunk.

a) A sámánizmus önmegváltás. Meggyőződése szerint a sámán birtokában van azoknak az eszközöknek, amelyekkel össze tudja kötni az eget a földdel; meg tudja mászni a «világfát». Túlvilági utazásai során a sámán megkeresi és visszahozza az eltévedt lelkeket. A modern sámánság/táltoság még teljességre törekvő New Age anyagot tesz az eredeti pogány hiedelmekhez, valami mást formálva így az eredeti táltosságból. Ott a táltos általában nem szívesen, csak a szellemek kényszerítésére vállalta feladatát (Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága, Akadémiai Kiadó, 1978. 29. o.), míg a «táltos iskolában» fokozatosan arbissá, barussá, bacsává, harsánnyá, hét eredményes év után pedig táltossá képzik a hallgatót, esetleg a bacsó vagy a baksa címet adományozzák neki. A keresztény hit éles ellentétben áll a sámánizmus vagy táltosság minden formájával: Isten transzcendenciáját vallja, és Jézus Krisztust mint egyetlen közvetítőt Isten és ember között.

b) A sámánizmus mágia. Rendelkezik az elváltozott tudatállapot előidézésének technikájával. (Eksztatikus zene és tánc, drogok stb.) A «Haj, regö rejtem» formula jelentése: «Haj, révüléssel révülök» (Diószegi i. m. 127. o.). A sámánok eksztatikus állapotukban érzéketlenek a parázs érintésére, mezítláb járnak vörösre izzított vason, borotvaéles késükkel többször belevágnak arcukba anélkül, hogy bármiféle látható nyom keletkeznék, tárgyak lebegését idézik elő, megremeg a sátor, kövek és fadarabok záporoznak... E jelenségeket, legalábbis azok egy részét, európai utazók hiteles megfigyelése igazolja. (Eliade, Mircea: A samanizmus. Osiris, Budapest, 2002. Különösen: 235-236.o.) Kétségtelen az is, hogy a sámánok nyelveken szólnak (A világ legnagyobb sámánjai. 2010 Alapítvány, Bp. 1999. 68. o.). Mindezeket a jelenségeket, amennyiben valódiak és nem bűvésztrükkök, a keresztény hit démoni eredetűnek vallja. Isten csodái tartalmilag mások. Nem technika, hanem szuverén isteni beavatkozás eredményeképpen jönnek létre, Istennek nemcsak hatalmát, hanem bölcsességét és szentségét is kifejezik. (Bővebben lásd: Gyilkos istenek, Sai Baba és a negyven rabló; a tudatállapot mesterséges elváltoztatásáról: Imádság és értelem.)

Nem kétséges, hogy «a táltosság üzenete», akár nacionalista, akár New Age alapokon (vagy mindkettőn) nyugszik, alapvető ellentétben áll a keresztény hittel.

Mit mond a próféta?

Ezzel szemben «a próféta üzenete» az, hogy a magyar titok nem az őspogányságban, hanem Jézus Krisztusban bontható ki, olyan lehetőségekkel, amelyeket még messze nem használtunk ki; Krisztusban választhatunk magunknak olyan jövőt, amely messze gazdagabb múltunknál.

A «magyar titok» igazából nem mondható ki szavakkal. Idézem a Jelenések könyvét:

A fehér kövön álló új név, a Krisztusban megújult személyiség titka, közölhetetlen misztérium. Ugyanez áll a Krisztusban megújult nemzeti jellegre is. Valósággal létezik egy – alakulóban lévő etnikai anyagból történelmi hatásokra kiformálódott – nemzeti jellegünk; de szavakban ezt nagyon nehéz még körülírni is; nemcsak azért, mert minden szabály alól lesz bőséges kivétel, hanem azért is, mert a lényege kimondhatatlan. Legközelebb a költészet eszközeivel jutunk hozzá. Péterhidi Gyula Hazám c. versét idézem (Péterhidi Gyula: Biztató, kedvesemnek. Versek. Kalász, Bp. 1943. 22. o.):

Ez a vers kétségkívül megragad valamit a magyar nemzeti jellegből. Hogy a prózát is megkíséreljem – tudva jól, hogy a kifejezhetetlent próbálom kifejezni – , hadd soroljak föl három vonást, amelyet a «magyar titok» részének érzek.

1.) A puszta

A magyar magányos ember, akit horizontális határtalanság vesz körül. Mint Petőfi A puszta, télen c. versének záró képében látjuk:

Ez a magányos lovas a mérhetetlen rónaságban, háta mögött üldözőivel, feje fölött a halállal, a magyarság sorsszimbóluma; később Ady Endre Az eltévedt lovas c. versében használ hasonló képet. A magyar nem vertikálisan kutató metafizikai elme, de kilovagol egyszálmagában az ismeretlenbe, örökké magányra éhes lelkével, különös, komoly, hideg homlokával, és mohón issza a végtelen kalandját. Ilyenek voltak a honfoglalás után kalandozó őseink; ilyen a népmesék legkisebb fiúja, aki magányosan indul a nagyvilágba, s valahol egy égigérő fával vagy kacsalábon forgó kastéllyal találkozik; ezek a világfa mítoszának maradványai. Mert a puszta nem üresség, hanem tágasság, s legközepén a világfa áll, amely összeköti az eget a földdel.

A próféta azt mondja: a világfa létezik. Krisztus keresztje az.

Jézus Krisztusban, a megfeszítettben és föltámadottban, a magyar magányosság feloldódik, a magyar titok megdicsőül, a magyar identitás megkapja kulcsát. A jellegzetesen magyar szent, Árpád-házi Szent Margit, Nyulak-szigeti magányából kalandozik horizontálisan szerteszéjjel – imájának és vezeklésének erejével – , gyógyítja a magyar föld sebeit, és királyokat békít ki egymással. A magyar magányosság tragikuma a jellegzetes magyar depresszió; beteljesedése viszont az istenközösség a mérhetetlen puszta közepén.

2.) «Eb ura fakó»

«Lobbanó szívünk, lobbanó dacunk...» A magyar «rebellis náció». Maga akar dönteni; minden döntés ellenpártot generál; «két magyar három párt». A pogány magyarok, még ha nem is tértek meg, sose mészárolták le a hittérítőket; miután azonban Géza fejedelem, nem éppen kesztyűs kézzel, a kereszténység felvételére kötelezte népét, Szent István pedig egy feudális uralkodó kötelességérzetével folytatta apja munkáját, megszületett a lázongás a keresztények Istene ellen, megszületett magyar földön a vértanúság, és megszületett az iszonyú magyar bűn: az istenkáromlás.

Nem szabad azt gondolni, hogy a pogánylázadók a pluralizmus, a lelkiismereti szabadság bajnokai voltak; ez újkori fogalom. A jámbor óhajtás, amit a lázongók 1061-ben I.Béla király elé terjesztettek, így hangzott:

Mára azonban ütött a pluralizmus órája. A próféta azt mondja: eljött az ideje a személyes döntésen alapuló kereszténységnek.

A magyar önmagára talál, ha elkiáltja az «Eb ura fakó»-t az újpogány közszellemnek, a New Age divatnak, a külsődleges szokáskereszténységnek és az istenkáromlás démonának. A fehér kövön új név áll, nemzeti jellegünk természetfölötti beteljesedése Krisztusban. Amit megintcsak Szent Margitban szemlélhetünk. Ő Imádottja bűvöletében bátran mondott nemet a királyi és szülői parancsra, amely férjhez akarta kényszeríteni...

3.) «Így mulat egy magyar úr»

A magyar tékozol. Tékozlása az önpusztításig fajul, mint Móricz Zsigmond megírta az Úri muri-ban. A magányos, depresszióra hajlamos lélek nagy kísértése az öngyilkosság.

A próféta azt mondja: a magyar tékozlás a hősies odaadás, az életszentség formáját öltheti.

Belon Gellért írta Szent Margitról, hogy fantasztikus vezeklései a tékozló magyar jellem megnyilvánulásai. Jellemünknél fogva hivatásunk van a nagylelkűségre, a fogyasztói társadalom kicsinyességei közepette a pazarló szeretet életformájára.

Magyar csoda

Nem hiszem, hogy e három jellemvonásban sikerült a magyar titkot megfogalmaznom; de hiszem és vallom, hogy a magyar titok értelmezhető és beteljesíthető Jézus Krisztus halálában és föltámadásában. Nem hiszem, hogy a magyar «a» választott nép; de hiszem és vallom, hogy a magyar valamire választott nép, és ezt a valamit, sajátos hivatását, mint minden más nép is, akkor teljesíti, ha a zsidó Jézusban, aki Isten történelmi önkinyilvánítása és Teremtő Logosza, ráébred valódi önmagára. Hiszem és vallom, hogy Isten pazarló szeretete keresi a pazarló magyart, és nem kell politikai fordulatra vagy bármilyen más előfeltételre várnunk ahhoz, hogy személyesen találkozzunk ezzel a Szeretettel. Hiszem és vallom, hogy a teremtő Szeretet itt és most jelen van, és benne megtaláljuk magyarságunk és egész egzisztenciánk teljes és boldog értelmét. A magyar titok bármelyikünkben magyar csodává lehet, mint ahogy azzá lett Szent Margitban, Boldog Apor Vilmosban vagy Boldog Batthyány-Strattmann Lászlóban. De, mivel Isten nem ismétli önmagát, a 21. század magyar csodája nem egyszerűen az ő utánzásuk, hanem valami lélegzetállítóan új; valami, amit a világ még nem látott; valami, amit a Szentlélektől ihletett szív is csak sejdíteni tud.

Magyar barátaim, a próféta, mielőtt elhallgatna, megpróbálja versben elmondani a puszta lovasának találkozását a pazarló Szeretettel. Táltos c. versemmel fejezem be.

Szélfútt őszi határban
csodaszarvast találtam,
szikrázott a patája,
táltos lovam, utána!
Regő-rejtem, rejtelem-álom,
vágta a pusztán, ingoványon,
regő-regő rejtem.

Estig tartó futásban
csodaszarvast vadásztam,
hegyre szaladt, magasra,
napot hordott agancsa.
Regő-rejtem, rejtelem-álom,
vágta a lejtőn, hét határon,
regő-regő rejtem.

Vágta, vágta utána,
szikrát szór a patája,
napot hordó agancsa
égig érő narancsfa,
ágboga zendül, kinnom-kánom,
regő-rejtem, rejtelem-álom,
táltos lovammal táncom járom,
lángol a vérem, lángol a várrom,
égi madár jön harminchárom,
táncol a szarvas, bámulom-állom,
nyilam elejtem, lándzsám elejtem,
táncol a szarvas, táncol a lelkem,
regő-regő rejtem.

Sai Baba és a negyven rabló

– A mágia hatékonyságának teológiai problémája –

2003. február 13-án az Apáczai Csere János Gimnáziumban tartott előadás

Sai Baba csodái

Idősebb német házaspár ül az első sorban a híres csodatevő indiai guru, Satya Sai Baba összejövetelén. Először vannak a Mesternél. Sai Baba, a sorok között járva, elhalad mellettük, aztán hirtelen visszafordul, és így szól hozzájuk: «A lányotokat és vejeteket majdnem elgázolta egy teherautó egy németországi úton. De én megmentettem őket.» A házaspár hazatelefonál, lányuk megerősíti a történtetet: kis híján ütköztek egy teherautóval, hajszál híján menekültek meg. Sai Baba csodálatosan és meggyőzően beavatkozott!

Számos ilyen történet kering Sai Babáról. Betegeket gyógyít, órákat, nyakláncokat, fotókat, gyümölcsöt és szent hamut teremt elő az üres levegőből. Tanítása az egyetemes szeretetről szól. Ki ez az ember, akit mindenhonnét milliók keresnek föl, s mozgalmának harmicezer központja van a világ minden táján, többek között Budapesten is?

Két Sai Baba – sőt három

Mindenekelőtt: sokáig magam se tudtam, hogy korábban már élt egy előző Sai Baba: a Shirdi-beli Sai Baba, egy nagy tiszteletben álló «Baba» (fakír, bölcs, guru), aki 1918-ban halt meg. (Egyébiránt «Baba» apát, «Sai» anyát jelent.) Mindmáig kultuszban részesül, sőt az istenség megtestesülésének tartják. Ilyeneket olvasunk róla: ő «mindennek az énje», ő az «Univerzális Élet», ő a «bennünk lakozó kozmikus Lélek», ő a «küszöbön álló Halhatatlan Realitás», ő az «Önmagában Létező, Önmagát Megvilágító Igazság», ő a «Maradandó Valóság», ő a «mozgatóerő a Teremtés mögött», ő a «Legfőbb Vezető», ő a «Cél», ő «a Minden, a számtalan formában játszadozó Egész a részben». Egyszóval: a panteisztikus hindu istenhit modorában történő bálványimádással állunk szemben.

A Shidri-beli Sai Baba állítólag bejelentette, hogy halála után nyolc évvel újra meg fog születni. Ebben az időpontban, 1926-ban született a mai Sai Baba, Puttaparthiban, Andra Pradesh indiai államban, földműves szülőktől. Eredeti neve Satyanarayan Raju. Még nem volt tizennégy éves, amikor egy sor különös élményen ment keresztül, amelyeket szülei és mások démoni megszállásnak tartottak. Nem sokkal ezek után bejelentette, hogy a Shirdi-beli Sai Baba szelleme költözött bele, és mostantól fogva ő Sai Baba, Shiva és Sakti istenek megtestesülése. Viselkedésével engem kísértetiesen emlékeztet Rejtő Jenő hősére, a Csodálatos Nalayára, aki egy szép napon azzal a hírrel állít be egy csapat benszülötthöz, hogy ő a királyuk. Csak az a tragikus, hogy míg Rejtő ezt viccnek szánta, hősünk – új nevén Satya Sai Baba – teljes komolysággal az istenséget választotta életpályának. (Satya = Igazság.) Önmagát az istenség megtestesülésének vallja, míg Buddha, Krisztus és Mohammed szerinte nem voltak «avatarok», megtestesülések. «Némi isteni erejük volt ... Az én erőm végtelen.»

Ezekután nyilvánvaló, hogy csodákat is kell tennie. Mivel ezek nem mindig sikerülnek jól, már életében föllépett a trónkövetelő, a keralai születésű Bala Sai Baba, aki a Satyából kiábrándultakat gyűjti maga köré az Andhra Prades állambeli Kurnool kerületben, azzal, hogy ő a valódi «avatar». Sai Babának lenni, úgy látszik, igen kifizetődő mesterség.

A csodák értéke

Mit szóljunk azonban Satya Sai Baba csodatételeihez, amelyeknek számos tanúja van?

Sok beszámoló szól arról, hogy Sai Baba egész egyszerűen csal, bűvészkedik. A hyderabadi Deccan Chronicle 1992. november 23-i száma címlapján közölt egy videofelvételből készített képsort, amely akkor készült, amikor Satya Sai Baba az indiai miniszterelnök, Narashimha Rao jelenlétében arany nyakláncot «materiarizált». A felvétel egyértelműen megmutatta, hogy a láncot Radhakrishna Menon, Sai Baba asszisztense adta át titokban főnökének, aki aztán egy elegáns kézmozdulattal előteremtette azt. Piet Vroon holland riporter munkatársával tisztán megfigyelte, hogy Sai Baba gyűrűket és órákat húz elő virágvázák mögül vagy székének párnái közül, a golyóvá gyúrt «szent hamut» pedig olykor a szájából veszi elő.

A fentebb leírt esetnek is, amelyben Sai Baba «megmentett» egy Németországban autózó házaspárt, állítólag igen egyszerű magyarázata van. Lányuk fölhívta őket a hotelben, és üzenetet hagyott a szerencsés kimenetelű kalandról. Az üzenetet rábízták valakire, aki szintén Sai Babához igyekezett, de nem jutott be; továbbadta tehát egy másik személynek, aki először Sai Babát értesítette az eseményről. A guru azt mondta rá: «Tudom» – és mosolygott. Aztán a tömeg közé ment, ott elhaladt az idős pár mellett, de fölhívták rájuk a figyelmét, ekkor visszafordult és úgy közölte a hírt, mintha isteni mindentudása és mindenhatósága révén volna tudomása róla. Azok, telefonon ellenőrizve az eseményt, megrendültek a «nyilvánvaló» csodától.

Ilyen leleplezés igen sok van forgalomban. Rosszabb dolgokról is olvasunk. Egész webhely volt «Satya Sai áldozatainak» szentelve (2005 elején már nem található a régi helyén; bizonyítéknak semmi esetre sem tekinthető, a webre bármit föl lehet tenni). Fiatalemberek, akiket személyes beszélgetésen fogadott, arról számolnak be, hogy felszólította őket: vegyék le a nadrágjukat, majd bekente nemi részeiket és végbéltájukat olajjal vagy más anyaggal, «hogy életerejüket növelje». Egyeseket, a beszámolók szerint, kifejezetten orális kielégítésre provokált. Egy ellenállást mutató ifjúnak azt a kijelentést tette: «Másokkal nem OK, Sai Babával OK». Egyéb tisztázatlan ügyekről szóló beszámolók is akadnak, amelyek Sai Baba sok odaadó hívét eltántorították. A fent említett Radhakrishna Menont például Sai Baba hálószobájában egy társával együtt meggyilkolták, a feltételezett tettesek pedig rendőrgolyók áldozatai lettek, holott csak kés volt náluk. A többi néma csend. Bizonyítékul nem szolgálhatnak a webre föltett (és később levett) anyagok, figyelmeztetésül talán mégis.

De ha mégis?

Tárgyilagosan szemlélve azonban a dolgot, mégse zárhatjuk ki eleve és teljesen azt a lehetőséget, hogy a csodabeszámolóknak van valamilyen realitása. Ha ugyanis kezdettől kizárólag azoknak a forrásoknak adunk hitelt, amelyek tagadják Sai Baba csodáit, akkor állásfoglalásunk nem annyira a tanúvallomásokon alapul, hanem egy világnézeti előítéleten. Ilyen alapon tagadják sokan Jézus csodáit is, akár az evangéliumban, akár a későbbi történelemben. A sajtóban vagy a Hálón közölt információk hitelességének nehéz volna utánajárni; előfordul az is, hogy a leleplező adatok nem mutatnak egyezést a különböző forrásokban. A vádak és gyanúk pedig nincsenek bíróság előtt bizonyítva.

Az amerikai Ron Cohen sokáig volt mágus és Sai Baba tanítványa. Később kiábrándult mesteréből, de ez nem indította arra, hogy kétségbevonja csodáinak tényét. Beszámolója szerint Sai Baba egyszer éjszaka megjelent az ágya mellett New Yorkban, és Indiába hívta. Cohen ott rendkívüliségek tanúja volt, amelyek valóságát a szakítás után sem tagadja.

Ott vannak azután a rajongók elragadtatott beszámolói. Kénytelenek vagyunk föltenni a kérdést: hogyan viszonyuljunk ezekhez és hasonló rendkívüli jelenségekhez, ha esetleg mégis valóságosak, vagy legalábbis egy részük valóságos?

Mit mond a Biblia?

Amikor Mózes és Áron csodatételekkel igazolja isteni küldetését a fáraó előtt, az egyiptomi varázslók «bűbájosságuk által hasonlóképpen cselekszenek» (vö. Kiv 7,11. 22); varázserejük a szúnyogok felidézésénel merül ki (Kiv 8,14). A Biblia tehát nem tagadja, hogy mágikus úton lehet valóságos eredményeket elérni. Bizonyos rendkívüli jelenségek magyarázata lehet Isten ereje, másoké pedig mágikus erő.

Hivatkozhatunk persze arra, hogy a varázslók praktikái is lehettek csalások. Valóban, a Biblia ezen a helyen nem dönt teljes világossággal a varázserő és a bűvészi ügyesség között. Ez a döntés pedig lényeges, mert akik Isten csodatevő erejében nem kételkednek, azok számára az a kérdés, hogy azokat a rendkívüli jelenségeket, amelyek nem Isten szentségét és igazságát tükrözik, pusztán természetes okokra kell visszavezetniük, vagy pedig számolniuk kell ellenséges szellemi erők, démoni hatalmak beavatkozásával.

Menjünk tehát tovább, és olvassuk el a következő újszövetségi helyet:

Vajon milyen erővel viszik végbe jeleiket és csodáikat a hamis krisztusok és hamis próféták? Istentől kapott karizmatikus erővel biztosan nem, mert Isten nem támogatja a hamisságot. Pusztán bűvésztrükkökről volna szó? Ezek miért volnának bibliai értelemben «jelek és csodák»? A kifejezésnek numinózus jellege van. Numinózumnak kell mögötte állnia. (Numen = istenség, nominosum = az istenséggel kapcsolatos.) Ha nem Istennek vagy jó angyalainak, akkor a bukott angyaloknak. Vannak nálunk magasabbrendű, «Istennel kapcsolatos», szellemi természetű lények, az Ószövetség szavával «Isten fiai», akik elbuktak és Isten ellen fordultak. Megtartották szellemi hatalmukat, képesek numinózus erő kifejtésére, de azt nem Isten szíve szerint használják. A hamis krisztusok és hamis próféták jeleit és csodáit nekik kell tulajdonítanunk. Léteznek démoni eredetű rendkívüli jelenségek.

A második fenevad hatalma

Aki még kételkedne ebben, fontolja meg Jelenések 13,11-14a prófétai képét:

E képrendszerben az első fenevad az egyházüldöző római birodalom, s benne típusként jelezve minden istenellenes politikai hatalom; ezek erejüket a «sárkánytól», azaz a sátántól nyerték (lásd: Jel 13,4). A második fenevad, amely Jel 19,20-ban álprófétának is van nevezve, a szellemi hatalom, amely az istenellenes erőket támogatja, végkifejletben az Antikrisztus. De nemcsak a történelem-végi Antikrisztusra kell itt gondolni, hanem mindazokra a hamis prófétákra és hamis krisztusokra, akik a történelem végéig fellépnek: «Amint hallottátok, hogy jön az Antikrisztus, támadt is már sok antikrisztus» (1Jn 2,18). Mindnyájan azt a hatalmat gyakorolják, amit az első fenevad is kapott, az pedig kimondottan a sátántól származik.

Ezzel zárult a bizonyítás köre. A Biblia szerint létezik olyan szellemi erő, amely a sátántól származik, s amely alkalmas «nagy jelek» végrehajtására; még Illés próféta jelét is képes utánozni, vagyis tüzet lehozni az égből. Ahol csak hamis prófétákkal találkozunk (akiket, némi ezeregyéjszakai szeszélyességgel, «Sai baba és a negyven rabló» címmel foglaltam össze jelen előadás címében), számolnunk kell a második fenevadnak adott démoni erőkkel is. A csalás is a sátántól, a hazugság atyjától van, de jöhetnek tőle rendkívüli jelenségek is, amelyek «a választottak megtévesztésére» szolgálnak.

Szellemi perverzió

Ezzel adva van a mágia hatékonyságának lehetősége. A teremtés jó; ám föllépett benne a szellemi perverzió, amit bűnnek nevezünk, s ez eltorzítani törekszik a teremtett erőket. Az univerzumban érvényesülő eszmei tartalmak, melyek alanyait angyaloknak nevezzük, a bűn révén sebesültek, torzultak. Nem élünk olyan világban, amelyben mindenestül a jó angyalok uralma érvényesül, hanem olyanban, amely részben a bukott angyalok hatalma alatt áll.

Ahol perverz szellemi hatalmak működnek, ott lehetséges a numinózum manipulációja, amit mágiának hívunk. A hamis próféták és hamis krisztusok hatalma mágikus hatalom.

Vigyázat, csalo(ó)k!

Az okkult területen igen sok a csalás. Magyarországon a két világháború közötti években egy László László (sic!) nevű médium orránál fogva vezetett egy egész, művelt és tisztességes emberekből álló, spiritiszta jelenségeket kutató társaságot. A leggondosabban ellenőrizték: a szeánszok előtt levetkőztették, megfürdették, testnyílásait megvizsgálták, és más (a régi férfi fürdőruhára emlékeztető) ruhát adtak rá. A szeánsz alatt, minthogy László ragaszkodott a sötétséghez (szerinte a szellemek csak így hajlandók működni – «fényérzékeny» szellemek!), két ember ült mellette és fogta a kezét, hogy ne végezhessen trükköket. És mégis: nemcsak hangok hallatszottak, hanem kő hullott a semmiből, és az alig derengő világításban fehér, fényképezhető «ektoplazmák» jelentek meg; ezek később nyomtalanul eltűntek, míg a kő ottmaradt – sajátos állaga mutatta, hogy «valóban a túlvilágról jött». Szenzációs volt! Az okkultisták izgalomba jöttek. Német szakember érkezett és megerősítette a jelenségek hitelét.

Pedig közönséges csalás volt. Duplalászló még felöltözve bevitte a szobába a kellékeket, a padlóra ejtette egy nem feltűnő ponton, és amikor már a fürdőruhában volt, lábujjaival fölvette azokat. Amikor trükkre készült, köhögési rohamot produkált, ilyenkor elengedték a kezét. Így tette fejére a fura kavicsot, és amikor már újból fogták a kezét, befejelte a szoba közepére. Az ektoplazmához libazsírral átitatott gézt használt, amit a szájából fújt ki, mialatt mindkét kezét fogták. Előbb-utóbb a kutató társaság mégis gyanút fogott, felkészültek leleplezésére, és egyik trükkje közepén rágyújtották a villanyt. Utána igen-igen szomorúak voltak... Duplalászló viszont szégyentelenül arra hivatkozott, hogy a tudományt akarta szolgálni a spiritizmus megcsúfolásával. (Az adatokat emlékezetből közlöm Tábori Kornél Pesti spiritiszták c. könyve nyomán, mely pillanatnyilag nincs kezemnél.)

A gyógyítás is ősi területe a sarlatánságnak; a gyógyulni akarók jó fizetők. A Hagiosz levelezőlistán éppen most tárgyalták a «fülgyertya» esetét, amely állítólag kiszívja a fülzsírt, sőt a fájdalmat is. Egy szkeptikus fiatalember, «aki nem hisz az ilyesmikben, tett egy kísérletet, egy fémdoboz alatt égette a gyertyát, és ugyanolyan és annyi fülzsírszerű anyag képződött a dobozon. Nos, a doboz biztosan nem beteg.» Az anyag a gyertyából származott, nem a fülből.

Negyven rabló (sőt több)

Túl a csalásokon azonban, létezik működő mágia is. Mircea Eliada A samanizmus c. könyve (Osiris, Budapest, 2002.) tanúsítja, hogy a sámánok eksztatikus állapotukban érzéketlenek a parázs érintésére, mezítláb járnak vörösre izzított vason, borotvaéles késükkel többször belevágnak arcukba anélkül, hogy bármiféle látható nyom keletkeznék, tárgyak lebegését idézik elő, megremeg a sátor, kövek és fadarabok záporoznak... E jelenségeket, legalábbis azok egy részét, európai utazók hiteles megfigyelése igazolja. (Lásd pl. 235-236.o.) Ugyancsak hitelesnek látszanak az átkok is (akikre az ausztrál orvosságos ember «rászegezi a csontot», vagy akit a cigányok megátkoznak). Gabriele Amorth római exorcista alapvető tapasztalatként beszél a rontás valóságáról (Egy ördögűző tapasztalatai, Ecclesia, Bp. 1994. 152 o. kk.).

Mit gondoljunk a pozitív hatású, ú.n. «fehér mágiáról»? Semmi kétség, hogy a mágiának átmenetileg lehet pozitív hatása is; pl. betegek testi gyógyulását eredményezheti. Ámde a fehér mágia is minden esetben démoni. Miért? Mert a tiszta numinózum sohasem manipulálható. Isten, szuverén és mindenható lévén, nem manipulálható, az Istennel közösségben lévő szellemi hatalmak (jó angyalok) pedig, akik «látják az Atya arcát» (vö. Mt 18,10), kizárólag az Ő hatalmának vannak alávetve; tehát szintén nem manipulálhatók. Csak az manipulálható, aki vétkezik, következésképpen nem igazán szabad: az ember és a démonok.

A mágia, mint mondottuk, a numinózum manipulációja. Ha tehát mágiát kísérlünk meg, eleve a manipulálható numinózumhoz, vagyis a démoni erőkhöz folyamodunk. A mágia soha nem fehér igazán. Ez független a pillanatnyi hatástól, ami lehet jó is; független a manipuláló szándékától, ami lehet jó is; független a kortárs kultúra véleményétől, ami lehet kedvező is; sőt független a manipuláló személy véleményétől is (lehet, hogy nem hisz a mágikus hatásban, de ennek ellenére megnyitja magát a démoni erők előtt). Végső soron a mágia a mágus tönkretételére vezet.

Ez vonatkozik mind a negyven rablóra, bármilyen ártatlan külsejük legyen is, vagy bármilyen előkelő pártfogóik legyenek. Vonatkozik az agykontrollra, az ingázásra, az asztrológiára, a keleti meditációkra, a reikire, a fényadásra és minden természettudományos alapok nélküli, ú.n. «alternatív» gyógymódra. «Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshol oson be, az tolvaj és rabló» (Jn 10,1). Istenhez csak egy ajtó vezet: a megfeszített és föltámadt Jézus. Ő pedig nem manipulálható, csak alázatos, önátadó hittel lehet közelíteni hozzá.

A különbség

Mikor Jézust kiemeljük, mint a numinózus tapasztalat egyetlen hiteles útját, egyúttal kitesszük magunkat a kérdésnek: miért éppen Jézus? Sai Babának nem hittük el, hogy ő az istenség megtestesülése. Miért hisszük el ugyanezt Jézusról?

A kérdés nagyon fontos, a kereszténység alapjait érinti. Szeretnék nagyon világosan válaszolni.

A keresztény hit és a mágikus hit között a különbség a zsidókeresztény monoteizmus abszolút, transzcendens, egyetlen és szuverén Istene és a pogányság relatív, teremtményekkel keveredő, sokszorozható és manipulálható istene közötti különbség.

Mi nem egy hindu «avatarban» hiszünk, amikor Jézust megtestesült Istennek valljuk. Az isteni önközlés misztériumában hiszünk: Isten annyira szabad önmagában, hogy képes teremteni, és képes közölni magát teremtményeivel. Jézus a fokozhatatlan, maradéktalanul megvalósult isteni önközlés, a testté lett Ige. Éppen mert az ő személyében a szuverén Isten maradéktalanul közli önmagát, teljesen lehetetlen még egy megtestesülés. A hindu avatar viszont ismételhető, sőt, őszintén szólva, még nem is találkoztam olyan jelentősebb guruval, akit követői ne tartottak volna az istenség megtestesülésének. Egyesek nyíltan mondják, hogy mindnyájan azok vagyunk. Ez bálványimádás, míg mi az egyetlen és transzcendens Isten imádói vagyunk. Ez ég és föld, sőt menny és pokol különbség.

Az Antikrisztus tud tüzet lehozni az égből, mint Illés; képes numinózus lángokat gyújtani a földön. De nem képes olyan lángot gyújtani, amely maga Isten. A Szentlélek lángját, aki Isten, egyedül Jézus tudja a földre bocsátani.

Ez adja a keresztény hit fölényét a mágiával szemben. Többre vagyunk képesek alázatos hitünkkel, mint a mágusok praktikáikkal.

Olvassuk Csel 13,8-12-t. Ciprus szigetén, Szergiusz Paulusz prokonzul előtt, két zsidó férfi csap össze: Barjézus, a varázsló (Elimász), és Pál, az apostol.

A mágia a 21. század elejére a kereszténység elleni legnagyobb kihívássá lett. De nagyobb erő van velünk, mint ellenünk. Akik Jézusban hisznek, a győztes oldalon állnak.

Varázslót ne hagyj életben

– A mágia halálos bűne –

2003. március 13-án az Apáczai Csere János Gimnáziumban tartott előadás
«Varázslót ne hagyj életben» (Kiv 22,17)

Gyilkolásból fölmentve

Nem a mágusok lemészárlására buzdítok. A katolikus Egyház ma bocsánatot kér az inkvizícióért, szellemi harcát szellemi fegyverekkel akarja megvívni. A drasztikus ószövetségi idézetet azért választottam előadásom címéül, hogy kifejezésre juttassam: élet-halál kérdésről van szó.

Az ószövetségi Törvény viszonylag gyakran ír elő halálbüntetést. Amire föl kell figyelnünk, az, hogy a varázslás, jóslás, halottidézés, egyszóval a mágia és okkultizmus minden formája félreérthetetlenül és nagyon határozottan e legsúlyosabb büntetést érdemlő bűnök között van. Ma már nem a halálbüntetés végrehajtása a kérdés (tudjuk, hogy a szelíd Jézus hogyan oldotta meg ezt a problémát a házasságtörő asszony esetében: Jn 8,1-11), hanem a mágia és okkultizmus erkölcsteológiai megítélése.

«Van halált okozó bűn is» (1Jn 5,16). Van bűn, amely kioltja Isten életét bennünk, és az embert szellemileg halottá, tehetetlenné teszi. A mágia ilyen.

Ószövetségi lelőhelyek a mágiáról

Két dologra máris figyeljünk föl. Az egyik, hogy a szövegek semmiféle különbséget nem tesznek fekete (rontó) és fehér (segítő) mágia között. Aki tehát azt gondolja, hogy mágikus tevékenységével Istent szolgálja, ellentétbe kerül a bibliai gondolkodásmóddal. Innen érthető, miért űzi ki Pál apostol a jós lelket Filippiben, holott az csupa szépet és jót mond (Csel 16,16-18).

A másik, amire föl kell figyelnünk, hogy az idézetek közül három a Leviták könyvéből, az ú.n. «szentség törvényéből» való. A mágia Isten szentségével ellenkezik.

Újszövetség

Ebből következik, hogy a mágia tilalma nem veszíti érvényét az újszövetségben. Pál efezusi működése során sok pogány lett hívő, aki mágiával foglalkozott. Először összeegyeztethetőnek vélték a krisztusi hitet az okkult praktikákkal; a drámai eset után azonban, amikor híre ment, hogy a mágikus démonűzők pórul jártak Jézus nevével, ugyanazzal a Névvel, amelynek Pál ajkán akkora hatalma van, megvallották tévelygésüket és ötvenezer ezüst értékű okkult irodalmat égettek el (Csel 19,11-20). (Milyen szép máglyákat lehetne gyújtani mai könyvesboltjaink ezoterikus irodalom alatt roskadozó polcainak anyagából...)

A Katolikus Egyház Katekizmusa 2115-2117. pontjaiban foglalkozik a mágiával, egyértelműen elutasítva azt. (Fordítási hiba: «jövendőmondás» vagy «jóslás» helyett a «jövendölés» szó áll a magyar fordításban.) Nem fölösleges megemlíteni: a 2117. pontban a Katekizmus tudatosítja, hogy a «hagyományos gyógymódokat» fölhasználják a hiszékenység kihasználására és a gonosz hatalmak segítségül hívására. Ez komoly segítséget jelent a divatos alternatív gyógyászat megítélésében.

Doktor úr, a maga szíve...

Jónéhány éve, amikor még nem volt teljesen kiforrott véleményem az akupunktúráról, egy antikváriumban kutatva leltem rá egy magyar akupunktúrás orvos vaskos könyvére ezen ősi kínai gyógyító eljárásról. Sajnos, akkor még nem is sejtettem, hogy valamikor írni fogok a témáról, és a könyvet se meg nem vettem (gazdasági okokból: ára valahol az ötvenezer ezüst körül járt, legalábbis nekem mint szegény legénynek úgy tűnt), se pedig szerzőjét és címét föl nem jegyeztem; így hát személyes szavahihetőségemen kívül más dokumentáció nem áll rendelkezésre. De jó alaposan belelapoztam a könyvbe, mert arra voltam égetően kíváncsi: mi késztet egy mai orvost arra, hogy egy természettudomány előtti korból származó gyógymódot felfrissítsen. Egy orvosi képzettségű, tudományos gondolkodású szerzőben, úgy gondoltam, magától értődően fölmerül ez a kérdés, és ad rá valamilyen választ.

Űrt találtam, hallgatást. Akudoktor úr semmiféle magyarázatot nem adott. Megdöbbentő volt. Egyszerűen kijelentette, hogy az akupunktúrás gyógyítás értelmezéséhez nem a természettudományt, hanem az ősi kínai bölcsességet kell segítségül hívnunk, és telerajzolta könyvét az emberi test meridián-ábráival, amelyek a régi kínai asztrológusok antropológiai föltevéseiből származnak, minden kísérleti bizonyíték nélkül. (Saját korábbi tévedésemmel és sokak elterjedt tévedésével szemben: az akupunktúrás pontok és a gyógyítani kívánt szervek között nem futnak idegpályák.)

Hasonló fölfedezést tettem később, amikor a homeopátia keletkezéséről olvastam. Van egy pillanat, ahol az ész megáll, és valami irracionális tényező lép be. Vakon elfogadnak valamit, ami nincs igazolva. Ez nem tudomány – ez hit.

Hit, de miben?

Akudoktor úr, a maga szíve sose fáj az elárult tudomány után?

A numinizált teremtmény

Hit, a szó bibliai értelmében, egyedül Istennek jár ki. Ha kvázi-vallásos hittel fordulunk akár egy ősi bölcsességhez, akár egy gyógyítási eljáráshoz, akár egy guruhoz vagy szerzőhöz, akár egy nyíltan vagy burkoltan mágikus technikához, akár az univerzumhoz, akár saját tudalattinkhoz (és még folytathatnám a sort), teremtményt ruházunk föl a «numen», az «istenség» tulajdonságaival. Numinózummá, «istenséggel kapcsolatossá» avatunk valamit, ami valójában nem az. Ez pedig nem más, mint a bálványimádás bűne.

Itt válik érthetővé, miért tekinti az Ószövetség olyan súlyos bűnnek a mágiát. Az ószövetségi kinyilatkoztatás legfőbb tartalma a monoteizmus; a legsúlyosabb bűn, amit az Ószövetség ismer, a bálványimádás. (Dávid király házasságot tör és gyilkol, mégis jó királyként van számontartva, mert az egyetlen Isten imádásában következetes.) Azt is megérthetjük, miért nevezi Lev 20,6 a mágiát paráználkodásnak. Isten az ő népének vőlegénye, más istenhez fordulni paráznaság. Az Ószövetség egyszerűen egyenlőségjelet tesz mágia és bálványimádás között. Minden mágikus eljárás tartalmazza egy teremtmény irreális numinizációját, vagyis a hamis istenhez való fordulást. Ez pedig lényegénél fogva halálos bűn.

Az irreális numinizáció nem egyszerűen ürességre irányul. Mint volt alkalmam rámutatni, a mágia működhet. Az irreális numinizáció szellemi tartalma a numinózus irrealitás, a bukott angyalok világa. «Amit a pogányok áldoznak, azt a démonoknak áldozzák és nem Istennek» (1Kor 10,20). Megfigyelhető, hogy akik valamely nyíltan vagy burkoltan mágikus eljárás követői, milyen ingerülten és mennyire komoly megfontolás nélkül utasítanak el minden kritikát, amely bálványukat éri. Ez már szellemi rabság. Démonok uralkodnak rajtuk.

Ha egy hívő jóhiszemű tévedésből, teljesen gyanútlanul magáévá tett egy mágikus módszert, ezzel még nem vétkezett, föltéve, hogy azt kész elvetni, mihelyt a hittel való összeférhetetlenségét belátta. Ez azonban korántsem jelenti, hogy a dolog semmit sem ártott neki. A démonok befolyása ártalmas, mint ahogy a méreg is árt, ha nem is tudunk róla, hogy mérget nyelünk. Szabadulásra van szükség. Még a nagyon rejtetten mágikus módszerek is, mint pl. az alternatív gyógyászat módszerei, látható nyomot hagynak maguk után, amennyiben az ilyenek művelői könnyebben tesznek magukévá más New Age elemeket is.

A New Age dokumentum

A «New Age»-nek nevezett szellemi irányzat, amely a teozófián alapul, és a Vízöntő korát hirdetve vallási szinkretizmussal és mágikus gondolkodással akarja fölváltani a kereszténységet, annyira nyilvánvaló támadás a bibliai világkép ellen, hogy sokan csodálkozva kérdezték, miért nem foglal állást az Egyház a New Age praktikákkal és azoknak az egyházi körökben való terjesztése ellen. Egyes püspökök és püspöki karok nyilatkozata után most megszületett a szentszéki dokumentum is. A Kultúra Pápai Tanácsa és A Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa adta ki, Jézus Krisztus, az Élő Víz hordozója (Keresztény reflexió a „New Age”-ről) címmel. Ez a dokumentum, bár nem a véglegesség igényével íródott, nagyon részletes és eligazító. (Valóságos New Age szótárat ad; rendkívül alapos munka.) Félreérthetetlenül megállapítja és részletesen kimutatja a New Age és a kereszténység alapvető összeférhetetlenségét. Ehhez pedig hozzáteszi:

Ezt a kijelentést roppant fontosnak tartom, mert világossá teszi a kontextus jelentőségét. Egyes elemek szellemi tartalmát nem önmagukban kell vizsgálni, hanem abban a szellemi összefüggésben, amelyben megjelennek.

Kétségtelenül kimarad a dokumentumból a démoni dimenzió látása és érzékeltetése; ez hiány, bár a pillanatnyi szellemi erőviszonyok között érthető. (Viták és ellentmondások özönét váltaná ki, ha a dokumentum «ördöggel riogatna».) Ne felejtsük, hogy a dokumentum szándéka «a reflexió pillanatnyi állásának» tükrözése. Ugyanakkor rendkívül jelentős a bátor rámutatás arra, hogy korunkban a keresztény lelkiség műhelyei jelentős mértékben New Age szellemiségűek lettek. (Magam is szót emeltem a Zen-meditáció keresztény címkézése ellen.)

Alapvető ellentétek

A dokumentum 4. fejezete világosan fölsorolja a New Age világkép alapvető ellentéteit a keresztény hittel. (A következő idézetek mind a 4. fejezetből valók.)

(1) Az istenkép

Ez a legfontosabb, és mostani megfontolásaink számára döntő ellentét. A New Age istene hamis isten. A valóságos Isten nem manipulálható, hanem szuverén módon rendelkezik a teljes valóság fölött. A keresztény ima, amely meghallgatást remél, nem Istent használja eszközül, hanem az imádkozót teszi Isten eszközévé. A mágia, a numinózum manipulációja, belső lényegénél fogva bálványimádás, az istenkép benne foglalt meghamisítása miatt.

(2) A Krisztus-kép

A New Age számára a történeti Jézus csak egyike a nagy vallási tanítóknak, esetleg «avataroknak». Az evangéliumokat kiegészítik, sőt korrigálják apokrif forrásokkal. A New Age «Krisztus» nem a történeti Jézussal azonos, hanem egyetemes és személytelen valóság, amely számtalan történeti személyben megjelenhet; sok «Krisztus» van.

(3) Az emberkép

A New Age az embert isteni potenciállal ellátott lénynek tartja. Az elkülönült egyén csak egyik megnyilvánulása egy nagy Énnek, amely maga az istenség, vagy legalábbis isteni szikra bennünk. Könnyű itt fölismerni a Kísértő szavát: «Olyanok lesztek, mint az Isten» (Ter 3,5). A keresztény «megistenülés» nem szünteti meg a teremtmény és a Teremtő közötti végtelen különbséget, hanem csak részesedés az isteni természetből (vö. 2Pt 1,4).

(4) A megváltás

A keresztény hit szerint a megváltás ajándék, részesedés Jézus kereszthalálának és föltámadásának húsvéti misztériumából, amelyet hittel fogadunk be. Ezzel szemben a New Age ömegváltó technikákat hirdet.

(5) Az igazság

A keresztény hit abszolút igazságot vall, amely Jézus Krisztusban testesül meg. A New Age relatív igazságot hirdet: kinek-kinek megvan a maga igazsága, ezek egyenértékűek.

(6) Az imádság

(7) A bűn

A New Age-ben nincs bűn, csak tökéletlen tudatállapot vagy hiányos harmónia az univerzummal. Objektív mérce vagy személyes számonkérés nem létezik. A kereszténységben a bűn az egyetlen igazi tragédia, Isten irgalma pedig reménységünk forrása.

(8) Szenvedés és halál

A keresztény hit számol az emberi tragikummal és beépíti azt az Istentől remélt boldogság befogadásának útjába. Helyettesíthetetlen személyek vagyunk, egyetlen életünk van, halálunk véglegességbe vezet.

(9) Társadalmi elkötelezettség

(10) A jövő

A New Age a «csillagokban megírt» eljövendő kor, amely meghaladja a kereszténységet a maga «globális vallásával», és új világrendet hoz létre. Ezzel szemben áll a krisztusi hit, amely szerint Jézusban a történelem eljutott teljességéhez, és minden az ő mércéjén méretik meg dicsőséges eljövetelekor; más új kort mi nem várunk.

Legyen szabad hozzátenni: a New Age félreérthetetlenül az Antikrisztus eljövetelét készíti elő a globális vallás és új világrend hirdetésével. A dokumentum, mint említettem, óvatosan kerüli a démoni tényező megnevezését, de itt eléggé «kilátszik a lóláb» ahhoz, hogy ezt, a dokumentum megállapításait meghaladva, kimondjuk.

Tisztátalan szellemi kontextus

Még egy idézetet olvassunk el a 4. fejezetből.

A dokumentum itt a szellemi kontextus fontos kritériumát alkalmazza. Önmagukban ártatlan dolgok, mint pl. számos természetgyógyász módszer, nem önmagukban ítélendők meg, hanem e világméretű kontextusban, amely alapvetően tisztátalan. A teozófia, antropozófia stb. világa mélységesen tisztátalan világ. A gondolkodás becsületességének feladása (lásd az akupunktúrás orvos könyvét), valótlan dolgok felelőtlen keverése a valósággal, a logika elemi kritériumainak mellőzése szellemi szélhámosságot jelentenek.

Egyetlen történetet mesélek el. Helena Blavatsky, a teozófia alapítója, állítólag csodálatos dolgokat művelt: jóslatai beváltak, elveszett tárgyakat megtalált, eltört csészéket összeforrasztott, szellemek sugallatára írt könyveket. Mi volt csodái mögött? A hölgy közönséges csaló volt.

A jeles alapítónak nem ez volt az egyetlen csalása: a «szellemek válaszait» egy nyitható hátú szekrénybe csempészte, szellemektől diktált könyve ollózás, tibeti tartókodásáról adott leírásai nem illenek rá az országra stb. A teozófia szélhámosság. Az egész New Age ebből a szellemi talajból nőtt ki – tisztelet a jóhiszemű követőknek, de a Hazugság Atyja áll mögötte. Ezt előmozdítani, ezzel közösséget vállalni: bűn.

Nincs is rá szükségünk. Jézus Krisztusban Isten egész gazdagsága lehet a mienk. «Aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk?» (Róm 8,34) Gazdagabbak vagyunk a világ akármelyik mágusánál.

Rézkígyó-tenyészet

– Vallási szokások és Isten ereje –

2003. április 10-én az Apáczai Csere János Gimnáziumban tartott előadás
«Azt cselekedte, ami igaz az Úr előtt... Összezúzta a rézkígyót, amelyet Mózes csinált.» (2Kir 18,3-4)

A rézkígyó szerepe: pozitív vagy negatív?

A Számok könyvében (Móz 4) Isten «tüzes kígyók» marásával bünteti a zúgolódó Izraelt a pusztában (Szám 21,6). Mikor azonban a nép bűnbánatot tart, Isten egy rézkígyó készítésére utasítja Mózest.

Semmi kétség, a rézkígyó itt pozitív szerepet játszik: Isten eszköze a gyógyításra. Az Újszövetségben a rézkígyó a kereszten történő megváltás jelképe lesz:

Annál nagyobb meglepetéssel olvassuk a Királyok 2. könyvében Hiszkija júdai király (Kr.e. 728-699) érdemei között:

Ha Isten parancsolta a rézkígyó készítését, miért kellett megsemmisíteni?

Kétféle kontextus

Világosabbá válik a dolog, ha megnézzük a buzgó Hiszkija cselekvésének kontextusát. A rézkígyóról közvetlenül ezután azt olvassuk:

Vagyis a kígyó, amely Mózes kezében még Isten eszköze volt, más kontextusba került: a bálványimádás kontextusába. Ez a magyarázata a kétféle értelmezésnek. Ami jó volt mint kultikus eszköz, rosszá válik, mint abszolutizált kultusztárgy.

Ha az ószövetségi törvény betűjét tekintjük, a rézkígyó készítése törvényellenes, hiszen semmiféle élőlényről nem szabad képmást alkotni.

Kis gondolkodással belátható, hogy ez a törvény a bálványimádás elkerülésére szolgál, nem annak megakadályozására, hogy a művészet is szolgálja Isten imádását. Példa erre a szentélyben Isten utasítására helyet foglaló két kerub is (Kiv 25,18). Hamis kontextusban bármi bálvánnyá válhat, helyes kontextusban bármi szolgálhatja az igaz Isten imádását.

Képtisztelet

Az Egyházban is volt ikonoklaszta (képromboló) mozgalom, főképpen az Iszlám képtilalmának hatására. III. Leó bizánci császár 730-ban rendeletet adott ki a szentképek ellen. Az ellenzék szellemi feje Damaszkuszi Szent János († 753) lett. Az ikonokkal kapcsolatban János két dolgot hangsúlyoz. Az első a képtisztelet relativitása: az nem a képmásra, hanem az ábrázolt személyre vonatkozik. A másik: az ikonok tiszteletének végső alapja az a viszony, amely az Atya és a Fiú között fönnáll, az Őskép és a Képmás viszonya. Krisztus «a láthatatlan Isten képmása» (Kol 1,15), aki őt látta, az Atyát látta (vö. Jn 14,9). Az Ige megtestesülésében Isten maga oldja fel a képtilalmat.

Mint a Katekizmus mondja: «Isten már az Ószövetségben is megparancsolta vagy engedélyezte olyan képek használatát, melyek jelképesen az üdvösséghez vezetnek a megtestesült Ige által: ilyen a rézkígyó (vö. Szám 21,4-9; Bölcs 16,5-15), a frigyláda és a kerubok (vö. Kiv 25,10-22; 1Kir 6,23-26)» (KEK 2130). Az ószövetségi képtilalom pedagógiai eszköz volt a bálványimádás ellen, de a megtestesülés mélyen megfelel a test-lélek ember természetének, és a «képek új üdvrendjét» alapozza meg.

787. október 23-án a 2. nikaiai (VII. egyetemes) zsinat kimondja: «Mi elfogadjuk, hogy a képeket tisztelni kell. Mi azokat, akik nem így vélekednek, kiközösítéssel sújtjuk» (DS 605). A zsinat világos különbséget tett tisztelet (proszkünészisz) és imádás (latreia) között, és nyomatékkal hangsúlyozta a képtisztelet relatív jellegét: a tisztelet a képmásról áthárul az eredetire. A zsinatot I. Hadrianus pápa nyugaton is támogatta Nagy Károly császárral és udvari teológusaival szemben.

A reformáció után ezen a téren különbség áll fönn a reformáció egyházai között egyfelől, az orthodox és katolikus egyházak között másfelől. A fenti gondolatmenet alapján visszautasítjuk a vádat (melyet hazánkban különös élességgel hangoztat a Hit Gyülekezete), hogy pusztán azért, mert szentképeket és szobrokat használunk hitélményünk esztétikai megfogalmazására, bálványimádók volnánk.

Ámde...

Háttal a Legszentebbnek

Tegyük föl becsületesen a kérdést: nem történhet meg a mi szentképeinkkel is, ami a rézkígyóval? Nem fenyeget a veszély, hogy abszolutizálódnak? Hogy átkerülnek az "Isten eszköze" kontextusból a bálványimádás kontextusába?

Mi, katolikusok, hiszünk abban, hogy a megtestesült Isten, Jézus Krisztus, testi valóságában jelen van az Eucharisztiában. Következésképpen indokolt, sőt kötelező, hogy imádással forduljunk a szentmisében átlényegült szent színek (kenyér és bor) felé. Ennek a következményeit is levonjuk: térdet hajtunk, letérdelünk. Aki nem veszi szószerint Jézus Eucharisztia-alapító szavait, természetesen ezt is bálványimádásnak tarthatja, de még akkor is be kell látnia, hogy aki szó szerint veszi, annak részéről ez a következetes magatartás. Amikor, hitünk szerint, az oltáron az átváltozás lejátszódik, minden katolikus hívő számára az Eucharisztia, a testi valóságában jelenlévő Jézus kell hogy legyen a középpont.

Csakhogy én láttam katolikusokat, akik szentmise közben, átváltozás után, a templom másik végén elhelyezett lourdes-i szobornál imádkoztak térdenállva, háttal a Legszentebbnek! Háttal egyúttal a miséző papnak, az oltárnak, a szentmise egész cselekményének!

Sohase mondtam, és nem is mondom, hogy a Szeplőtelen Szűz és Szent Bernadett lourdes-i szobra bálvány. Az se zavar, ha valaki e szobrok előtt térdenállva imádkozik, bár én magam nem igen érzem ennek szükségét. Kérem a Boldogságos Szűz és Lourdes-i Szent Bernadett közbenjárását, de ehhez nincs szükségem a szobrok elé térdelni, gyakori giccsességük inkább zavar, mint segít.

Hanem az már egészen más dolog, ha valaki, aki szentmisén vesz részt, elfordul a miséző paptól, el az oltártól, el a testi valóságában jelenlévő Jézus Krisztustól, hogy a szobrok előtt imádkozzék! Itt a kontextus megzavarodott. Ami eszköz volt, öncéllá lett. Itt baj van. Rézkígyót kiáltok!

Hit vagy babona?

Szeretnék nagyon egyértelmű lenni. Vallom a teljes katolikus hitet, benne a szentek, a szentképek és az ereklyék tiszteletét. Vallom a Boldogságos Szűzről szóló összes dogmákat. Vallom a szentségek és szentelmények tárgyi hatékonyságát.

Ámde...

A Katekizmust, ugye, lehet idézni az eretnekség vádja nélkül? A babonáról szóló pontban ezt olvassuk:

Mármost: megvan-e a «belső irányultság» (azaz: krisztusi hit) azokban, akik hátat fordítanak Jézus Krisztusnak, és úgy imádkoznak?

Megvan-e azokban, akik nagyobb ünnepek alkalmából elvégeznek egy szentgyónást és szentáldozást, anélkül, hogy eszükbe jutna bűneiket ténylegesen elhagyni?

Megvan-e azokban, akik betegükhöz csak akkor hívnak papot, amikor már elveszítette eszméletét, és ha magához ér, el akarják küldeni a papot, nehogy a beteget megijessze?

Megvan-e azokban, akik rózsafüzért érintenek a fatimai vándorszoborhoz, de az Oltáriszentség imádására nem jönnek el a templomba?

Megvan-e azokban, akik nagyon szeretnek közösségekbe járni és a hit dolgairól vitatkozni, de eszük ágában sincs, hogy az evangéliumi erkölcsöt kövessék?

Vallási szokások nem üdvözítenek. «Higgy az Úr Jézusban és üdvözülni fogsz» (Csel 16,31). Isten ereje ott működik, ahol hit van.

Katolikus hitéletünket szemlélve, valóságos rézkígyó-tenyészetet látok magam előtt. Gyakorlatokat, amelyek jók és helyesek ugyan, de «belső irányultság» híján elégtelenek, sőt mágiává torzulnak. A mágia pedig, mint legutóbbi előadásomban kimutattam, mindig irreális numinizációt, vagyis bálványimádást hord méhében. Törjük össze (nem az ikonokat és a szent szobrokat, hanem) a rézkígyókat!

Radikális fordulat felé

A mondottakból két következtetést kívánok levonni.

Az első: íme, szemmel látjuk a magyarázatát, miért lesz sok katolikus olyan könnyűszerrel New Age hívő. Nem a hitből lépnek át a mágiába; eddig is mágikus gondolkodásban éltek.

A második: nem fokozati különbségről van szó. Nem egy «gyöngébb minőségű» keresztény hit áll szemben egy «jobb minőségűvel». Mágia áll szemben a hittel, ami kibékíthetetlen ellentét.

Ezen pedig csak radikális fordulat segíthet. «Térjetek meg és higgyetek», mondja Jézus (vö. Mk 1,15). A hittel jár Isten ereje.

Értsük meg jól: eszem ágában sincs bármit is kidobni az ablakon a katolikus hitélet kincsei közül. Radikális fordulaton nem ezt értem, hanem a hit és megtérés fordulatát. Zenekarok és rendezvények nem változtatnak a dolog lényegén. Szónoklatok és teóriák nem változtatnak a dolog lényegén. «Nem beszédből áll az Isten országa, hanem erőből» (1Kor 4,20). A hit odaadására Isten ereje a válasz.

A válasz

A 2. vatikáni zsinat befejezése után fiatal világi katolikusok, a Szentlélek Atyák rendje által fönntartott pittsburghi (Pennsylvania, USA) Duquesne (ejtsd angolosan: duken) katolikus egyetem oktatói, azt keresték, hogyan válhatna az Egyházban vállalt tevékenységük jobban «felülről jövővé», Szentlélektől vezetetté. Így jutottak két könyvhöz: az egyik volt Wilkerson-Sherryll A kereszt és a rugóskés, a másik John Sherryll Más nyelveken szólnak c. könyve. Mindkettő a pünkösd-mozgalomra irányította figyelmüket. A pünkösdi felekezetektől kicsit tartottak, ezért egy ismerős episzkopális lelkészhez fordultak segítségért. Az ő parókiáján működött egy neopentekosztalista csoport, különböző felekezetekből. A katolikus tanárok 1967. januárjában elmentek oda, és ott őértük is imádkoztak, hogy megkeresztelkedjenek a Szentlélekben. Megkapták a nyelvek adományát, és az addiginál nagyobb erővel tapasztalták Isten jelenlétét. Úgy határoztak, hogy megváltoztatják a hallgatók számára tervezett hétvégi lelkigyakorlat témáját. A nyolc boldogság helyett a Csel 1-4 lett a téma, és ajánlották a készülethez A kereszt és a rugóskés elolvasását.

A másodéves francia szakos hallgató, Patti Gallagher elolvasta a könyvet, de nem a nyelveken szólás ragadta meg benne, hanem az, hogy a főszereplő, Dave Wilkerson milyen világos vezetést kap Istentől. Letérdelt a szobájában, és azért imádkozott, hogy ő is ilyen világosan ismerhesse Isten akaratát. Ugyanakkor félt is, mert hátha Isten azt akarja, hogy apáca legyen, ami neki nem tetszett. Amikor február 17-én, pénteken elfoglalta helyét a városon kívüli Bárka és Galamb lelkigyakorlatos házban, ijedten fedezte föl, hogy otthon felejtette kozmetikai szereit. «Aztán emlékeztettem magam, hogy Istent jöttem keresni, nem új fiút» – írja. A lelkigyakorlaton mind nagyobb lett a várakozás. «Készen vagy-e mindarra, amit Isten adni akar neked?» – szegezte nekik egyik előadó a kérdést. «Isten meg tudja újítani bennünk a bérmálás kegyelmét» – gondolták egyesek. Patti Gallagher és a fizika-szakos David Mangan mindenképpen meg akarta kérni a jelenlevő papot, hogy vasárnap, a befejezéskor, végezzen velük bérmálás-megújítást. Patti cédulát függesztett ki a hirdetőtáblára: «Csodát akarok!»

Ekkor elakadt a vízszolgáltatás. A szivattyú elromlott. Szombat délután szerelőt kapni nem könnyű dolog. Víz nélkül viszont nem maradhattak éjszakára – mintegy harminc fő volt kinn. «Imádkozzunk!» – mondta az egyik tanár. David Mangan azok közé tartozott, akik a kápolnába mentek imádkozni, hogy legyen vizük, és ne kelljen hazamenniük. Azt vette észre, hogy imádkozás közben mindjárt hálát is ad a kérés teljesüléséért; azelőtt soha nem imádkozott így. Meghallgatták a soronlevő előadást, utána David azt gondolta: lemegyek, megnézem, mi van a vízzel. Lement és megcsavarta a csapot. Vastag sugárban ömlött a víz!

Nem történt csoda; időközben a házat működtető nővérek mégis találtak szerelőt. De David úgy gondolta, illik megköszönnie az imameghallgatást. Fölment a kápolnába. Nem tudta, hogy két hallgató, egy jegyespár, időközben megkérte egyik tanárt, hogy imádkozzék velük a Szentlélek-keresztségért, és mindketten megkapták a Lélek örömét és a nyelvek adományát. Csak azt vette észre a kápolnába lépve, hogy Isten jelenlétének tömény atmoszférája fogadja. A következő pillanatban ismeretlen erő kerítette hatalmába, és csodálkozva tapasztalta, hogy arccal a földre borulva fekszik. Föltápászkodott; különös módon betöltötte Isten jelenléte; támolyogva tapogatózott kifelé, és a lépcsőházban azt mondta magának: «Ilyesmi nincs. Képzelődöm. Bebeszélem magamnak.»

Kísérleti tudományt, fizikát tanult; a kísérleti ellenőrzés mellett döntött. Visszament a kápolnába. Belépett. Zsupsz! Bumm! Megint arccal a földön feküdt. Az erő ott volt.

A falat tapogatva kitántorgott. «Nem létezik» – gondolta ismét. – «Még egyszer ellenőrzöm.» Megint bement a kápolnába... Zsupsz! Bumm! Az isteni jelenlét ereje megint a földre terítette.

«Ez most már biztos» – gondolta magában. – «De miért csak velem történik ez?» Abban a pillanatban jött föl a lépcsőn Patti Gallagher, és David ugyanazt a kicsit kábult, boldog mosolyt látta a lány arcán, amit a saját arcáról sem bírt letörölni. «Te is?» – kérdezte David. «Én is!» – felelte Patti. Mindketten látták egymáson, hogy ugyanazt tapasztalják: Isten jelenlétét, erejét és örömét.

Pattivel az történt, hogy az estére tervezett születésnapi partira akarta összehívni a társaságot, és azért ment a kápolnába. Egy pillanatra azért letérdelt az Oltáriszentség elé... És a következő pillanatban elöntötte Isten jelenlétének tudata, s vele az imádság intenzív vágya. «Eleget imádkoztunk» – gondolta magában – , «Isten ott vár a többiekben, le kell menni»; de ugyanakkor egyáltalán nem akart lemenni, lényének minden sejtjével imádkozni vágyott. A végtelen, a szentséges, a kimondhatatlan Isten ott van a tabernákulumban, egy karnyújtásnyira... A következő pillanatban Patti arcraborulva feküdt a földön, és nem tudta, hogyan került ebbe a helyzetbe; a cipője lejött. Ekkor történt, ahogy Patti fenntartás nélkül átadta magát Istennek. «Istenem, feltétel nélkül tied akarok lenni. Mindent akarok, amit akarsz. Ha ez szenvedést jelent, hát legyen szenvedés. Én téged választalak.» Abban a pillanatban feje búbjától a lábujja hegyéig áramütés-szerű bizsergéssel járta át Isten szeretete. Megrendítette ennek a szeretetnek ingyenessége. «Szinte őrült ez a szeretet – fogalmazott később – , hiszen mi olyan hálátlanok vagyunk, és ő mégis bőven adja kegyelmét.» Fölszabadult öröm hatotta át, és hangosan imádkozni kezdett, hogy mások is tapasztalják meg ugyanazt, ami ő... Most már a kápolnába igyekezett gyűjteni mindenkit. A fiatalok hajnalig imádkoztak Isten szeretetének boldog mámorában, hajnali kettőkor sikerült a nővéreknek ágyba könyörögniük őket.

Másnap telefonok küldték szerte a hírt, az élő Istennel való találkozás hírét... Isten ereje megjelent.

Megjegyzem még: Isten nem kívánta Pattitől, hogy apáca legyen. Négy szép gyermek édesanyja lett.

Mágusmesék

Gondolatok a meséről, a mágiáról és Harry Potterről

– Hálás köszönet a Halld Izrael levelezőlista tagjainak, akik nélkül ez az írás sohasem jött volna létre –

Joanne Kathleen Rowling világszerte népszerű meseregény-sorozatával kapcsolatban, melynek hőse az ifjú varázsló, Harry Potter, keresztény körökben két ellentétes vélemény alakult ki. Az egyik szerint ezek ártatlan mesék. A másik nézet szerint e könyvek mágikus tartalmúak, ezért elutasítandók.

Az ártatlanságot védelmezők arra a kétségtelen tényre hivatkoznak, hogy minden kor meséiben voltak mágikus elemek, mint Csipkerózsika bűvös álma, vagy Aladdin csodalámpája. Csakhogy ezeket sose vettük komolyan. A gyerek, akinek meséltek, tudta jól, hogy a valóságban nincsenek „terülj-terülj” asztalkák vagy palackból előbújó szellemek. A mese elemei gyanánt elfogadta őket, de nem ösztönözték arra, hogy maga is varázsolni próbáljon. A mese nem próbál valóság lenni, magától értődően az irrealitás közegében mozog. Éppen ez teszi mesévé: a tudatosan vállalt képtelenség. A mesét nem lehet összetéveszteni a valósággal.

A regény vagy novella nem mese, mert ha tudjuk is, hogy cselekménye nem történt meg, az események jellege megmarad a lehetőségek határai között, vagyis az elbeszélés tartalma megtörténhetett volna. Esetleg akadnak benne irreális-fantasztikus elemek, amelyek közel viszik a meséhez (ami meglehetősen gyakori: gondoljunk csak az „éneklő dabózákra” Jókai Három márványfej c. regényében, vagy Edgar Allan Poe A piros halál maszkja c. novellájának ismeretlen vendégére, aki a „piros halál” maga – vagy a tudományos-fantasztikus regények műfajára, kezdve Jules Verne művein), mégis, alapjában abból a fikcióból indul ki, hogy cselekménye valóban megtörtént. A mese ugyanakkor elhárítja ezt a fikciót, gyakran kifejezett távolságteremtő formulákkal is: „Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl... Ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.” Ha tehát a mesében egy királyfit békává változtatnak, az egészen természetes, mert eleve egy fantázia-valóság irreális síkján mozgunk; míg ha Franz Kafka hőse arra ébred, hogy óriási páncélos ízeltlábúvá változott, ez egy rémálomszerű lét abszurditását szuggerálja – nem találjuk az esemény helyét a valóságban, holott ösztönösen ott keressük, mert a valóságot imitáló műfaj keretein belül tartózkodunk.

Rowling Potter-könyveinek kétségtelenül van egy mese-dimenziója. Amikor a brit miniszterelnök kandallójának zöldre változott lángjai közül kilép a mágiaügyi miniszter, az esemény irrealitása világosan jelzi, hogy a mesében járunk. Az ifjú olvasó aligha képzeli azt, hogy a King's Cross pályaudvar kilenc és háromnegyedik vágányáról valóban el lehet jutni a Hogwarts (a magyar változatban: Roxfort) varázslóiskolába. Mese van a kezünkben, ráadásul jól megírt mese. J. K. Rowling istenadta írói tehetségét, gazdag fantáziáját, hallatlan meseszövő készségét, eredeti ötleteit csak megcsodálni tudom. (A cselekményben olykor akadnak következetlenségek, de ezek a fiatal olvasónak aligha tűnnek fel, s még ha tudatosodnak, se válnak zavaróvá.) Ha valaki itt megáll, nyugodtan kijelentheti, hogy a történet mágikus elemei mesés elemek, a valóságban nem kell foglalkozni velük. Mint hívő keresztény elutasíthatja a varázslást, és ugyanakkor kedvére élvezheti Harry Potter mágiával terhes kalandjait, hiszen azokat nem kell komolyan venni.

Így fogalmaztam: „Ha valaki itt megáll”. Csakhogy – meg szabad-e állni ezen a ponton? Lehet-e félvállról venni ezen ifjúsági bestsellerek mágikus tartalmát, amikor olyan korban élünk, amely hátborzongatóan komolyan veszi, terjeszti és vallja a mágiát? Amikor az olvasó, ugyanabban a könyvesboltban, ahol Jo Rowling meséit megvette, mágia-tankönyvek sorozatát is megvásárolhatja, Varázslatok könyve, Boszorkánykönyv és hasonló címekkel? Nem egy nemlétező, mesebeli boltba kellene mennie a varázslóiskola tankönyveiért: itt állnak a valóságos könyvespolcokon! Ebben a kontextusban mindenestül mesének lehet-e tekinteni a Potter-szága szemléletét, amelyben a társadalom két világra oszlik: a varázsvilágra és a muglik (varázstalanok) világára? Állítani lehet-e, hogy minden aggodalom nélkül adhatjuk Harry Pottert gyermekeink kezébe? Biztos-e, hogy Rowling leleményes varázsvilágának gazdagon feldíszített épülete mindenestül az irrealitás talaján áll?

A racionalista magabiztosan állítja, hogy ez teljesen biztos, hiszen a mágia képtelenség. A racionalizmus azonban napjainkban visszaszorul, terjed az irracionalizmus, mint azt láthatjuk a könyvesboltok „ezoterikától” roskadozó polcaiból: a varázslás ma jó üzlet, mert népszerű. A valóság mágikus megközelítésébe vetett hit óriási méreteket ölt. Tudományosan nem kontrollált állítások tömege jelenik meg a gyógyászatban, a történelemben, a lelkiélet, a misztika világában. Tömegek fogadják el bizonyíték nélkül a jó svádával és áltudományos terminológiával előadott irracionális tételeket. Gyerekek próbálják ki a mágia-tankönyvben leírtakat tanáraikon. Feltűnt a teozófusok által beharangozott új kor, a New Age, amely visszaszorítja a logikát és helyébe a mágiát teszi.

A mágia a valóság mélyén rejlő misztérium manipulatív megközelítése. Egy mágikus formula vagy eljárás nem logikai vagy természettudományos alapon működik, hanem valamilyen nem-ellenőrzött, rejtett (latinul: okkult), mégis eleve (apriori) érvényesnek feltételezett princípium alapján. Ez az okkult apriori külsőre hasonlít a keresztény hithez, ám lényegét tekintve élesen különbözik attól. A keresztény hit elismeri ugyan, hogy a valóság mélyén rejtőző misztérium túlnő az értelmi belátás határain, de a misztériummal való találkozásig megtett útja az értelem eszközeivel ellenőrizhető, s miután felismerte, hogy e misztériumban egy határtalan személyesség, egy abszolút Másik szólítja őt, bizalmat szavaz neki, mert az Abszolútum elégséges és cáfolhatatlan. Isten, lényege szerint, egyáltalán nem „okkult”, ellenkezőleg, ő határtalan világosság – csak a mi látásunk korlátozott. Ezzel szemben a mágia egy sötét világba vezet, ahonnét rejtett erők szabadulnak föl, melyek a megfelelő varázstechnika alkalmazásával mozgásba hozhatók. A keresztény hívő nem manipulálni próbálja Istent, hanem teljesen rábízza magát, kezébe adja a kontrollt, kiszolgáltatja magát neki.

A hívő elutasítja a mágiát, de nem ugyanabból az okból, mint a racionalista. A varázslás lehet puszta fikció vagy jövedelmező csalás, ám az a lehetőség sincs kizárva, hogy a mögötte rejlő „okkult apriori” tényleges szellemi hatalmat képvisel. Csakhogy ez nem lehet Isten, sem az ő szent angyalai: ők ugyanis nem manipulálhatók. Aki hitben átadta magát Istennek, azt kíséri az ő angyalainak segítsége, ennek alapja azonban sohasem valamilyen manipulációs technika, hanem az Istenre való ráhagyatkozás, az alázatos bizalom, a feltétel nélküli meghódolás, az imádás attitüdje. A mágus, beavatva a kellő technikába, manipulálni akar, és így kívül helyezi magát az imádás körén. Uralkodni próbál, ebben pedig nem a szent angyalok segítik, hanem a szentségtelen angyalok. „Azon a napon, amelyen arról a fáról esztek, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten” (vö. Ter 3,5) – ez a valóság mágikus megközelítésének ősmodellje. A Kígyó hazugságával ellentétben ettől senki sem lesz olyan, mint az Isten. Elérhet átmeneti sikereket (itt különbözik a keresztény felfogás a racionalistától), de nem isteni erővel (mert az manipulatív úton mozgásba nem hozható), hanem kizárólag a Kígyó erejével. Akár fehér (segítő), akár fekete (ártó) mágiát űz valaki, amennyiben mágiája tényleg működik, a sátán és a démonok segítségével működik. Ezt a segítséget pedig drágán fizeti meg a varázslatot gyakorló, mert végül nem ő fog manipulálni, ellenkezőleg, szánalmasan kiszolgáltatja magát a démoni manipulációnak. Olyan lesz, mint a sátán: sötét és reménytelen. A mágia csapda. Nem csoda, hogy a kereszténység egyértelműen elvet minden varázslást, okkultizmust. Alapvető szövegek ebben a kérdésben: az Ószövetségben MTörv 18,9-12, az Újszövetségben Csel 19,18-19, a Katekizmusban KEK 2111. 2115-2117. Lásd saját mágia-ellenes írásaimat is: Gyilkos istenek, Sai Baba és a negyven rabló, «Varázslót ne hagyj életben», Rézkígyó-tenyészet, Kerub.

Most már világosabban meg tudjuk fogalmazni, mi a különbség a mese és a mágia között. A mese varázslataiban nem tételezünk föl okkult apriorit. Ha a mágikus asztal a „terülj-terülj asztalkám” varázsigére a mesében megterül, nem kérdezzük ennek okát, mert tudjuk, hogy valójában ez egyáltalán nem történik meg; az esemény csak a fantáziában igaz. Az ok nem létezik, mert az esemény sem létezik. A mágiában egészen más a helyzet: nem tudjuk ugyan, miért működik a varázslat, de bizonyos borzongással, kvázi-vallásos áhítattal övezzük azt a tényezőt, amely működővé teszi, vagyis az okkult apriorinak numinózus (istenség-szerű, istenséggel kapcsolatos) jelleget tulajdonítunk. Az „áhítat” abban nyilvánul meg, hogy intellektuális kontroll nélkül (apriori) elfogadjuk. Ez az okkult aprioritás a keresztény hit démoni utánzata.

Hogy a Potter-könyvek merő mesék legyenek, ahhoz a mondottak értelmében az volna szükséges, hogy ne juthasson eszünkbe a bennük szereplő mágikus elem értékelése, hanem azt minden további nélkül csupán a mese műfaji kellékének lássuk. Ámde aki elolvasta a sorozatnak csak a legelső darabját is (Harry Potter és a Bölcsek Köve), jól tudja, hogy a könyvben nagy vita folyik a mágia értékeléséről. A Harryt nevelő mugli család gyűlöli és megveti a mágiát, elnyomja a szegény fiút, az olvasó pedig ösztönösen az ártatlan Harry oldalára áll. Annak a Harrynek oldalára, akiről kiderül, hogy varázsló, s aki csak a varázslóiskolában érzi jól magát. Ezzel szimpatikussá válik az olvasó számára a mágia, s ellenszenvessé válnak azok, akik hallani sem akarnak a mágiáról.

Tudjuk, hogy a meseműfajban mozgunk. Tudjuk, hogy az elbeszélt dolgok nem valóságosak, pontosabban szólva: csupán fantázia-valóságok. Ámde a fantázia-valóság is értékelhető, különösen, ha annyira beékelődik a való világba, mint Rowling könyveiben. Ha egy mesében vita folyna a zsebtolvajlásról, és az elbeszélő a zsebtolvajok oldalára akarná állítani az olvasót, vagy vita folyna a zsidók kiirtásáról, és az elbeszélő az antiszemiták oldalára próbálná állítani az olvasót, őket mutatva be irigylendőnek és követendőnek: gyermekeink kezébe adnánk-e az ilyen mesét? Értékrendje a mesének is van. A Potter-mesékben a mágia pozitív érték. A jobb érzelmű varázslók óvják a muglikat és szimpatizálnak velük, de afelől nincs semmi kétség, hogy a varázsvilág magasabbrendű. Ha leejtettem a csészémet, a varázsvilágban csak elő kell rántanom a pálcámat és annyit mondanom: Reparo! – s a csésze újból összeáll. Milyen könnyű volna az autószerelés vagy a mosógépjavítás egy ilyen világban! Tudjuk, hogy a Potter-könyvek világa nem valóság, de értékrendjük szerint a mágia kívánatos.

Különösen kívánatos annak, aki valamiért menekül a realitástól. Az olvasó egy spontán lélektani mechanizmus folytán azonosul a történetek hősével, Harryvel, aki a mágia révén talál elégtételt a muglik világában őt sújtó mellőzésért és megvetésért. Hány gyermekben – és hány felnőttben? – élnek kompenzációs vágyálmok a való élet frusztrációi nyomán, hányan kívánják ösztönösen Harry magasabbrendűségét, amit a varázserő teremt meg? S vajon hányan fogják képzeletben előrántani varázspálcájukat és az őket terrorizálókra szegezni azt a Crucio! varázsigével, amely szörnyű kínokat okoz? A sorozat ötödik darabjában (Harry Potter és a Főnix Rendje) a jó és gonosz varázslók úgy lövöldözik egymásra az átkokat a nagy összecsapás során, mint vadnyugati cowboyok a revolvergolyókat. A hatodik kötetben (Harry Potter and the Half-Blood Prince) a menekülő Snape (a magyarban: Piton) úgy veri vissza a rá irányzott átkokat varázspálcájának egy-egy ügyes mozdulatával, mint valami vívóbajnok. Az ifjú olvasó, aki a múlt században Sólyomszem hosszú puskáját irigyelte, ebben a New Age-es évszázadban Potter varázspálcáját fogja irigyelni.

Rowling – szemben Lord Voldemorttal, meséi főgonoszával – elismeri a szeretet értékét, sőt éppen Harry édesanyjának önfeláldozó szeretetéről pattan vissza a Sötét Nagyúr gyilkos átka. Ám ez csupán a természetes emberi szeretet, nem az agapé, az evangéliumi, isteni szeretet. Nincs megbocsátás, nincs a rosszat jóval viszonzó irgalom. Harry a hatodik kötet végén szakít barátnőjével, hogy ne legyen zsarolható, és kiválasztottsága tudatában elindul, hogy betöltse misszióját: likvidálja Voldemortot. Jelenleg (2005. augusztus) a hírneves Jo már a hetedik kötetet is megírta, csak az utolsó simítások vannak hátra, s visszafojtott lélegzettel leshetjük, sikerül-e a mágusvadászat. Nehéz dolog lesz, mert a Dark Lord hét részre osztott lelkéből még öt rész megvan. Gonosz varázslatok kerültek előtérbe, fekete misztikában mozgunk. Istenről nem esik szó ezekben a könyvekben, a mágiára nincs semmi magyarázat, a jövendölések forrására nem derül fény, az okkult apriori sötéten izzik. A sorozat elején még sok volt az emberközeli elem: az iskola légköre, a sport (még ha seprűn repülve űzik is a kviddicset), továbbá a diákszerelmek leírása érdekes és többnyire derűs. Rowlingnak kitűnő humora van. A mágikus elemek roppant szórakoztatóak is tudnak lenni (kelta tündérmanók, morzsás szarvú szapirtyók és egyebek), ezenkívül megvan a könyvekben a jó kalandregények, sőt detektívregények izgalma is. De a negyedik kötet (Harry Potter és a Tűz Serlege) végén hirtelen kegyetlenül sötétre vált a hangulat. Az ötödik kötet már ebben a komor atmoszférában kezdődik, mindenki veszekszik mindenkivel, Harryt kínozzák, s ha kapunk is némi derűsebb anyagot a diákregények modorában, ez a kötet már nyomasztó. Voldemort manipulálja Harry tudatát, a fiú önmagában tapasztalja a fekete főmágus érzéseit, sőt a befejező vadnyugati jelenetben a Sötét Nagyúr egyenesen Harrybe menekül, őt szállja meg, hogy ne érhesse bántalom. Ha egy gyerek bensőleg azonosult Harryvel, mit élhet át, amikor ezt olvassa? Hogy a Gonosznak szabad belépése van a lelkébe? Hogy olyan lehet, mint a rokonszenves Lupin professzor, aki sajnálja, de vérfarkas?

Elnézem Jo Rowlingot – nem csinibabává retusált sztárfényképét a Világhálón, hanem azt a felvételt, amely a Harry Potter and the Half-Blood Prince borítóján látható. Ziláltságot, diszharmóniát látok a különben csinos, intelligens arcon. Nem tudom elfojtani az érzést, hogy ennek a rendkívüli tehetségű írónőnek életére sötét árnyat vet az okkultizmus. Még akkor is, ha csak irodalmilag foglalkozik vele. Fogalmam sincs, ő maga mit nyilatkozik erről, vagy miben hisz. De elmondom saját élményemet.

Mielőtt előadnám, először előzményére, a Fleetwood-nyilatkozatra kell utalnom. Peter Fleetwood, a Kultúra Pápai Tanácsának New Age–szakértője, a Vatikáni Rádiónak 2005. július 14-én adott interjújában ártalmatlannak nyilvánította a Potter-mítoszt. A magyar katolikus sajtó ezt mint „vatikáni nyilatkozatot” ismertette, holott ez csupán Fleetwood magánvéleménye és semmi több. Rokonszenves sajtónk triumfált az „önjelölt prófétákkal” szemben, akik a Potter-könyveket ártalmasnak tartják. Ugyanakkor nem szellőztette egy magasabb beosztású szakértő, egy csöppet sem önjelölt próféta, Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció korábbi prefektusa, a jelenlegi XVI. Benedek pápa levélben kifejezett véleményét. Eszerint a Harry Potter–könyvekben finom megtévesztés van, s ez megrontja a keresztény hitet a fiatalokban, mielőtt az még valóban kifejlődött volna. Ezen vélemény publikálására a bíboros egy második levélben írásbeli engedélyt adott. Fleetwood erről nagyvonalúan azt mondta, hogy a negatív ítéletet gyanúja szerint Ratzinger bíborosnak egy munkatársa fogalmazta – jóllehet későbbi Szentatyánk nem titkára véleményének publikálására adott engedélyt, hanem a sajátjáéra, s különben is föl lehet tételezni róla, hogy amit aláírt, azt előzőleg el is olvasta.

Hogy ezzel kapcsolatban minden kétséget eloszlassak, itt idézem a két Ratzinger-levél szövegét. Ezek Gabriele Kubynak, a német konvertita katolikus írónőnek szólnak, aki megküldte a Potter-jelenségről írt kritikus könyvét (Harry Potter – gut oder böse) Ratzingernek, a Hittani Kongregáció akkori bíboros prefektusának. Az első levél 2003. március 7-én kelt, eredeti szövege a következő:

Sehr geehrte, liebe Frau Kuby!

Vielen Dank für Ihren freundlichen Brief vom 20. Februar und für das lehrreiche Buch, das Sie beigelegt haben. Es ist gut, dass Sie in Sachen Harry Potter aufklären, denn dies sind subtile Verführungen, die unmerklich und gerade dadurch tief wirken und das Christentum in der Seele zersetzen, ehe es überhaupt recht wachsen konnte.

Ich möchte Ihnen vorschlagen, Herrn Peter Fleetwood (Pontificio Consiglio per la Cultura, Piazza S. Calisto 16, I-00153 Roma) direkt zu schreiben und ihm Ihr Buch zuzusenden.

Herzliche Grüße und Segenswünsche
Ihr

† Joseph Kardinal Ratzinger

Magyarul:

Mélyen tisztelt, kedves Frau Kuby!

Hálás köszönet február 20-án kelt kedves leveléért és a tanulságos könyvért, amelyet mellékelt. Jó az, hogy a Harry Potter dolgokra fényt derít, mert azok kifinomult csábítások, amelyek észrevétlenül és éppen ezért mélyen hatnak, és lerombolják a lélekben a kereszténységet, mielőtt egyáltalán kellően felnövekedhetett volna.

Azt szeretném javasolni Önnek, írjon közvetlenül Peter Fleetwood úrnak (Kultúra Pápai Tanácsa, Piazza S. Calisto 16, I-00153 Roma), és küldje meg neki könyvét.

Szívélyes üdvözlettel és áldással

† Joseph Ratzinger bíboros

A második levél 2003. május 27-én kelt, és a következőképpen hangzik:

Sehr geehrte, liebe Frau Kuby!

Irgendwie ist ihr Brief in der Masse der Namenstags-, Geburtstags- und Osterpost untergegangen. Endlich ist dieser Stapel abgetragen, so daß ich Ihnen gern gestatten kann, sich auf mein Urteil über Harry Potter zu berufen.

Herzliche Grüße und Segenswünsche
Ihr

† Joseph Kardinal Ratzinger

Magyarul:

Mélyen tisztelt, kedves Frau Kuby!

Levele valahogy alámerült a névnapi, születésnapi és húsvéti posta tömegében. Végre sikerült ezt a halmazt eltávolítani, s így készséggel hozzájárulhatok, hogy Ön hivatkozzék a Harry Potterről alkotott ítéletemre.

Szívélyes üdvözlettel és áldással

† Joseph Ratzinger bíboros

Ehhez járul még, hogy 2003. karácsonyára Gabriele Kuby üdvözlőkártyát kapott a bíborostól, melyre Ratzinger saját kezével írta a következő mondatot:

Herzlichen Dank für Ihren mutigen Einsatz gegen Okkultismus und Magie.

Magyarul:

Szívélyes köszönet az Ön bátor kiállásáért az okkultizmussal és mágiával szemben.

Ezek után aligha lehet kérdéses, mi Joseph Ratzinger valódi véleménye. Két magánvélemény áll szemben egymással – az egyik Peter Fleetwoodé, a másik a jelenlegi pápáé. Egyik se kötelező, de talán nem kétséges, melyik nyom többet a latban. A Ratzinger-levelek másolata .pdf formátumban letölthető a http://www.lifesite.net/ldn/2005/jul/05071301.html oldal alján. Az már túl messzire vezetne, ha Kuby Fleetwoodhoz írott leveleit is idézni akarnánk.

Most pedig már beszélhetek személyes tapasztalatomról. A Fleetwood-nyilatkozat és a Ratzinger-levelek erős érdeklődést váltottak ki a Halld Izrael (akkor még Hagiosz) levelezőlistán, s ezzel kezdődött saját beavatásom a Potter-mítoszba. Korábban nem igen foglalkoztatott, de most hátránynak kezdtem érezni, hogy nem olvastam a könyveket. Úgy döntöttem tehát, elolvasom a Potter-meséket, hogy ne csak másoktól nyert információk alapján tudjak állást foglalni. Öt kötetet kaptam meg magyarul, a hatodikat angolul. Kb. három hétig tartott az olvasás. Kezdetben érdekelt a mese, később már inkább fárasztónak találtam. A harmadik hét elejére emésztési zavarok és álmatlanság kezdtek gyötörni. Mikor már az egymást követő harmadik éjszakán nem voltam képes elaludni (ami nálam hallatlanul ritka eset), ráadásul már nem találtam a fiókomban altatót, egyszercsak eszembe jutott, hogy az alvászavar összefüggésben lehet a könyv tartalmával, amit olvasok. Letettem hát, és elmondva egy imát a könyvből áradó démoni hatás elűzésére, Jókait kezdtem olvasni. Tíz perc múlva aludtam. Bizony, barátaim. Ezekben a könyvekben rontás lakik. Vitézül végigolvastam azért valamennyit, most már kellő imádságos oltalommal fölszerelve. De még mindig küzdök a Potter-meseregények nyugtalanító, diszharmóniás utóhatásaival. Lapjaikon Dementorok laknak, akik elszívják az életörömöt.

Kerub c. művemben példákkal igazolom, hogy helyek és tárgyak démoni befolyás alatt állhatnak. (Lásd a 0078-0080. sz. cikkeket.) Ugyanez áll szövegekre is. Rowling iszonyú Dementorai ugyan kitalált lények, de a bukott angyalok, a démonok, nagyon is valóságosak. A mágia szellemi kontextusa a démoni jelenlét. Mi túl könnyen túltesszük magunkat a szellemi kontextuson, mondván: „Hiszen ez nem valóság, csak mese.” Ám egyáltalán nem mindegy, mit viszünk be a fantáziánkba. Ami „csak” a fantáziában létezik, az is létezik valami módon. Az emberi fantázia is valóság, agyműködés, tudattartalom. Sőt, ha nem sikerül nagyon leszigetelni (mint az a korábban kifejtett módon a „csak-mese” mesékben történik), szellemi háttere révén a fantázia-valóság át is léphet az operatív valóságba: ha egy filmben hallott jelszó („Velünk az Erő!”) alapján egyesek megalakíthatták az Erő Egyházát, a Potter-könyvekből is kiléphet Hogwarts/Roxfort. (Klagenfurtban, mint olvasom, már működik boszorkányiskola, Budapesten táltosiskola – nemrég tudtam meg, hogy Szlovákiában alakult egy Dementor zenekar is!) Nem is kell elmenned a kilenc és háromnegyedik vágányig, elég, ha befogadod a Potter-mesevilágot – Aragog, az óriáspók, félálmod erdőtisztásán vár, Voldemort, a Sötét Nagyúr, tudattalanod láthatatlan kamrájában szövi pusztító terveit, Greyback, a vérszomjas farkasember, ott settenkedik agytekervényeidben. Fantázia-lények, igen, de démoni kontextusuk valóság. Egy barátom nyelvórán fedezte föl tanítványában az iszonyú félelmet, amit egy rém-video szörnyei ültettek el benne. Szabadulásért, oltalomért tanította imádkozni, és a fiú megnyugodott. Valóságos harc ez, valóságos szellemi hatalmak ellen, akiket kizárólag Jézus megváltó vérének erejével tehetünk ártalmatlanná. Ne tévesszen meg senkit, hogy nem mindenkinél jelentkeznek ugyanolyan negatív tünetek. Ha én nem tudtam kártékony mellékhatások nélkül elolvasni Jo Rowling könyveit, föltehető, hogy mások se tudják. A gonosz lelkek mindenkit gyönge pontjain támadnak, ezek pedig személyenként különbözők. Ám sajnálattal ki kell jelentenem, hogy Harry Potter valami módon mindenkire nézve veszélyes – akár elhiszi, akár nem.

A hívő szülőknek tudniuk kell, hogy gyermekeik alighanem menthetetlenül elolvassák a Potter-eposz köteteit, még ha tiltják is nekik. Persze ne vegyék meg a könyveket a gyerekeknek, de ha más forrásból hozzájutnak azokhoz, nem biztos, hogy kielégítő megoldás a tilalom. A varázspálcás Harry meséje közkézen forog, hittantáborokba is ezeket a könyveket viszik magukkal a gyerekek, oktatóik pedig – követve jólértesült katolikus sajtónk bölcs útmutatását – ártalmatlannak ítélik őket. Nos, a sajtó téved, a nevelők tévednek, a könyvek rontást hordoznak. Egy barátom a Hagiosz (most Halld Izrael) listán ezt írja: „Mély benyomást tett rám 10 éves unokaöcsém, aki a 3. kötetet már csak nappali világosságban, két felnőtt jelenlétében merte kézbe venni, mert rettegett a sok sötét varázslattól, ami a könyvben előfordul, a többi kötetet pedig nem is olvasta már el.” De ha nem is lépnek föl éppen ezek a szimptómák, ebből még nem következik, hogy nincs veszély. Sokszor talán az lesz a megoldás, hogy a szülők maguk is olvassanak némi Pottert, és magyarázzák meg gyermekeiknek, mi ezekben a mesékben az elfogadható, mi az ártalmas, és hogyan kell védekezni a káros hatások ellen. Olyan túladagolásban, mint én tettem, ne engedjék olvasni. Két kötet között lehetőleg legyen más olvasmány is. Egy jó szentéletrajz hősével is lehet azonosulni.

Ami a felnőtteket illeti: akik, gyermekeik érdekében vagy egyéb okból, a veszély ellenére kénytelenek belemerülni a Potter-óceánba (én se saját szórakozásomra tettem), azoknak imádságban kell Jézus vérének szabadító és oltalmazó erejét segítségül hívniuk minden démoni befolyás ellen, amelyet a könyvek kiválthatnak. Ha ezt elmulasztják, rosszabb dolgok is érhetik őket, mint néhány napos álmatlanság. A Potter-könyvek mérgezettek.

***

Fenti megállapításaimat két évvel ezelőtt fogalmaztam meg. Most, 2007. augusztus végén - szeptember elején, amikor elolvastam a Potter-sorozat hetedik, befejező kötetét is, három megjegyzést kívánok az eddigiekhez fűzni.

Az első, hogy bár a könyv brilliánsan van megírva, korábbi álláspontomon semmit nem változtat.

A második, hogy az izgalmas epizódok mellett a kötet uralkodó témája a múlt-idézés. Hogyan történt, miért alakult így, hogyan lehet megidézni a halott szereplőket. Rowling világnézetében a múlt egyre nő és a jövő egyre fogy.

A harmadik, hogy az a komor, nyomasztó hangulat, amely a negyedik rész végétől megjelenik a Potter-könyvekben, ebben a kötetben – a mesterien kimódolt happy (?) ending ellenére – erősen uralkodik. A hetedik kötet úgy hat rám, mintha megcsókolt volna egy Dementor.

Egy barátom észrevétele az utóbbival kapcsolatban:

Írod, hogy a negyedik kötet végétől „sötétedik” el igazán a hangulat. („Komor”, „nyomasztó” – szó szerint így írod.) Ezzel teljesen egyetértek, sőt, az ötödik kötetben (legalábbis nálam) még a cselekményesség, fordulatosság izgalmát is elfedte ez a „rossz hangulat”. Nem tartod lehetségesnek, hogy az igazi fordulópont ez a rész volt? (Negyedik kötet vége.) Itt jelenik elõször a halál, ráadásul durván. Mintha Rowling asszonyt itt szippantotta volna be az, amit talán akaratlanul, még inkább: tudatlanul hívott elő. Addig-addig kalandozott a mágia világában, míg végül nem tudott visszajönni. Vagy csak én érzek itt éles váltást? A harmadik rész, de a negyedik eleje is helyenként könnyed, humoros, innentől ezt mintha elvágták volna. Mit gondolsz?

Imádság és értelem

2002. november 30-án, a Hittudományi Kar Levelező Tagozatán végzett hallgatók találkozóján tartott előadás

Add meg nekik a bölcsesség és az értelem Lelkét, a jótanács és az erősség Lelkét, az isteni tudomány és a jámborság Lelkét, és töltsd el őket az istenfélelem Lelkével...
(A latin rítus bérmálási imájából)

Intellektuális ajándékok

A Szentlélek hét ajándéka közül, amelyeket Iz 11,2-3a görög szövege alapján sorol föl a keresztény hagyomány, nem kevesebb, mint négy intellektuális jellegű: bölcsesség, értelem, jótanács, tudomány. Bár a szeretet a Lélek gyümölcse (Gal 5,22), a Szentírás sehol nem nevezi a Szentlelket a szeretet Lelkének, viszont két alkalommal is az igazság Lelkének mondja (Jn 15,26; 16,13): to pneuma tész alétheiasz. Mindez arra utal, hogy a Szentlélek működése és az emberi értelem használata között kapcsolat van. Amikor a Szentírás negatívan mutatja be az emberi bölcsességet (1Kor 1,20-21; Jak 3,13-16), az intellektuális gőg ellen foglal állást, viszont az Istennek való engedelmesség megkívánja a helyes megértést.

Amikor Pál apostol világosan megköveteli, hogy a nyelvek adományának túlburjánzása helyett az értelem használata uralkodjék a korintusi gyülekezetben, a konkrét helyzetre vonatkozó fegyelmi utasításokon túl elvi normává teszi, hogy a keresztény imádság intellektuális kontroll alatt álljon.

Világos ebből, hogy az apostol nemcsak hogy nem lát semmilyen ellentétet a Szentlélek működése és az emberi értelem működése között, hanem egyenesen veszélyeztetve látja a Szentlélek művét, ha az ember a racionális kontrollt kikapcsolja. A kereszténység nem fér össze az irracionalizmussal.

A misztika Lelke

Másrészt viszont nem fér össze a kereszténység a racionalizmussal sem, amely mindent tagad, ami az értelmünk által teremtett kategóriákban nem fér el. Nemrég adtak kezembe egy füzetet, amely a taizéi lelkiség evangéliumi protestáns szemléletű kritikáját tartalmazza. (Ifj. ALFÖLDY-BORUSS Dezső: Taizé a Biblia mérlegén. Budapest-Pasaréti Református Egyházközség, Bp. 2001.) Bírálja, többek között, Taizé sajátos énekes meditációját, amely rövid, könnyű dallamokra alkalmazott szövegek ismételgetésére épül, továbbá azt az imaformát, amely Jézus nevének ismételt szólítgatásából áll. Nem fogad el semmi más imát „biblikusnak”, mint a diszkurzív közlésformát, logikus beszédet. Minden más imádságról úgy tartja, hogy nem a rajtunk kívül álló Istenre, hanem saját tudattalanunkra irányul, mint a keleti mantrák. A szerző szerint a meditáció nem imádság, és Jézus nevének egyszerű ismételgetése „varázsformula”.

E túlzó kritikában tettenérhetjük, hogyan válik a racionalitás helyes és indokolt követelménye racionalizmussá. Való igaz, hogy a Szentlélek műve bennünk nem irracionális. Ugyanakkor az is áll, hogy fölötte áll értelmünknek: szupra-racionális. Az irracionalitás elutasítása nem jelentheti azt, hogy Isten misztériumát maradéktalanul be akarjuk szorítani a diszkurzív logika keretei közé. Isten felfoghatatlan és kimondhatatlan. Az a tény, hogy az ember határolt szabadsága találkozhat Isten határtalan szabadságával (Hittani Kongregáció: A keresztény elmélkedés néhány szempontja. 3. Szent István Társulat, Bp. 1991. 9.o.), mindig ajándék (KEK 2559-2561), a Lét titkának alétheiája, „elrejtetlensége”, igazsága, amely a megfeszített és föltámadt Jézusban jelent meg, s amelyet az igazság Lelke tesz jelenvalóvá bennünk. Ezért „maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal” (Róm 8,26). Nem volna igazi találkozás köztünk és Isten között, ha nem a Lélek kiáltaná bennünk: „Abba, Atya!” (Gal 4,6; Róm 8,15).

Amikor megpróbáljuk szavakba foglalni a Lélek szavakba nem foglalható sóhajtásait, előre tudhatjuk, hogy csak dadogni fogunk. Végzetes gőg volna, ha azt képzelnénk, hogy képesek vagyunk adekvát beszédre az Istennel való kapcsolatunk megfogalmazásában. Fogalmaink elégtelenek, beszédünk töredék. Isten misztériuma jelen van ugyan dadogásunkban, de végtelenül meg is haladja azt. E transzcendenciának tudatában lenni, szavaink tehetetlenségét átélni lényeges eleme Isten imádásának. Aki a nyelvek adományával élve pneumati lalei müsztéria, a Lélek által misztériumokat mond (1Kor 14,2), éppen ezt az átélést fejezi ki. Pál apostol nem is mondja, hogy a nyelvek adománya rossz dolog, hanem csak azt, hogy a közösség építésére elégtelen (1Kor 14,4-12); a nyelveken szóló azonban építi önmagát (1Kor 14,4). Ez önmagában elegendő annak cáfolatára, hogy kizárólag a diszkurzív logika jellemezheti a keresztény imádságot. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből (Mk 12,30): az imádság lényege az emberi szív teljességének, az emberi értelem, akarat, psziché, sőt test őseredeti egységének hitben adott válasza Isten önközlésére. Ennek nélkülözhetetlen, fontos eszköze a logikus beszéd, de éppúgy elégtelen eszköze, mint ahogy minden más eszköz is elégtelen. Az imádság – mint maga a keresztény hit is – misztikus valóság. Nem ellenkezik a logikával, de nem is foglalható maradéktalanul logikába. Nem irracionális, hanem szupra-racionális.

Nem-diszkurzív imaformák

Már az Ószövetség sem csupán a gondolatról gondolatra haladó diszkurzív imádságot ismerte, hanem az ismétlésben megnyilvánuló imádságot is.

Ugyanezt az imádságot említi 2Krón 7,3; 2Krón 7,21; 1Makk 4,24; használja a 106., 107., 118., 136. zsoltár, valamint Dán 3. (89-90.) (görög szöveg). Nyilvánvaló, hogy az ószövetségi liturgia lényeges eleme volt ez az ismétléses ima. Az ismétlés jól ismert eleme az irodalomnak, a költészetnek; miért éppen az imádságból kellene kizárni?

Elizeus próféta számára a puszta hangszeres zene is a Szentlélekkel való kommunikáció eszköze (2Kir 3,15). A szent zene, mint szavak nélküli imádság, a történelem során mindig visszaférkőzött az Egyház imaéletébe, megküzdve a puritán tendenciákkal, amelyek csak a szöveges éneklést akarták megtűrni. Ugyanakkor hangszer és szavak nélkül is lehetséges állandó imába merülni, Isten jelenlétének folytonos tudatosításával (az összeszedettség imája).

Ezt szolgálhatják különböző szövegismétlések is. Ami Jézus nevének puszta ismétlését illeti: hit nélkül valóban nem volna más, mint mágikus formula (lásd: Csel 19,13-16). Ha azonban hittel hívjuk őt, Isten hatalommal teljes Igéjét szólítjuk, akiben az Atya teljesen kimondta önmagát: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül” (Csel 2,21; Róm 10,13). Miért vesztené értelmét, pusztán mert ismételten tesszük? A Jézus-ima, amely a keleti hitélet ölén fejlődött ki, némileg bővített formában, teljes mondatban alkalmazza a Szent Nevet, és meggyőző tanúságunk van arra, hogy hatékony (SJÖGREN, Per-Olof: A Jézus-ima. Nexus-Verdes, Bp. 1991). Arra való, hogy még lélegzetvételünk, sőt szívverésünk is állandó imádsággá váljék. A zarándok elbeszélései c. anonim mű, melyről ma már tudjuk, hogy Mihail Kozlov atya munkája, igazi mivolta szerint evangéliumi szellemű, alapos felkészültséggel írt tanulmány az imádságról, a Jézus-ima népszerűsítésére (A zarándok elbeszélései, Bencés Kiadó, Pannonhalma 1994.) A nemismerés felhője c. 14. századi angol misztikus munka arról tanúskodik, hogy egyetlen szócska (pl. God, Isten) ismételgetésével is mély imába lehet merülni (A Megnemismert felhője. Vigilia, Bp. 1987.; A tudatlanság felhője. Erasmus, 1994.). Hasonló, bár hosszabb szöveget alkalmazó imaforma a rózsafüzér is, ez a mélyen biblikus imamód. Mindezek az ismétlésen alapuló imaformák, bár nem (vagy nem elsősorban) a diszkurzív logika útján haladnak, nem is ellentétesek a logikával. Bennük az értelem, ha nem is ugrál egyik tárgyról a másikra, nem homályosodik el: tartós figyelemmel Istenre irányul, vagy legalábbis erre törekszünk. Megfelelő körülmények között mindezek a formák alkalmas eszközei lehetnek a Szentléleknek.

Ugyanakkor, akármilyen imát végez is valaki, a Szentlélek, Isten szuverén szélvészeként, bármikor magával ragadhatja a szupraracionális mélységekbe. A belénk öntött szemlélődés, amelyben Isten a cselekvő fél és az ember passzív szerepet játszik, Isten szabad tetszése szerint jelenik meg az imaéletben. Ennek legfeltűnőbb formája a Szentírásban is említett elragadtatás (pl. Csel 10,10). Isten ezekben a misztikus imaformákban nem logika útján, hanem racionális formába önthető előzmények nélkül önt tartalmakat az értelembe. Mint Avilai Szent Teréz egyháztanító meggyőző leírásaiból láthatjuk, nincs ebben semmi észellenes, bár a jelenség kétségtelenül meghaladja az értelem teljesítőképességét.

Le szabad-e állítani a gondolkodást?

Ami ellen viszont Avilai Szent Teréz folytonosan tiltakozik, az az, hogy imádság közben mi magunk próbáljuk leállítani a gondolkodást, vagyis önmagunkat próbáljuk a belénk öntött szemlélődés állapotába helyezni (Önéletrajz 12. és 22. fejezet; Belső várkastély 4. lakás, 3. fejezet). Maróti Lajos A kolostor című regényében leírja saját kettétört szerzetesi hivatásának azt az élményét, amikor imádság közben szemét mereven egy pontra függesztve, sajátos, kellemes kábulat vett erőt rajta; kiábrándultan fedezte föl, hogy ez nem misztikus szemlélődés, hanem autohipnózis, amit merő technikával bármikor képes előidézni. Ilyen tévedésbe könnyen beleeshetnek az imádkozók, főképpen ha nem annyira Istent, mint az imaélményt tűzik ki célul. Teréz nem győzi hangoztatni, hogy az értelem működését egyedül Istennek van joga felfüggeszteni; ha mi magunk tesszük, veszélyes útra lépünk.

Leírja egyes nővérek állapotát, akik, főképp legyengült állapotban, hosszan ilyen kábulatba merültek, és azt összetévesztették az elragadtatással (Alapítások könyve 6. fejezet; Belső várkastély 4. lakás, 3. fejezet). „Én részemről inkább elhülyülésnek tartom” – nyilatkozik Teréz (Belső várkastély 4. lakás, 3. fejezet).

A 20. században olyan kísérlet történt, amely, ellentétben Teréz tanításával, megpróbálta bevezetni a kereszténységbe a Zen-meditációt. Ennek lényegi célja éppen az értelem racionális működésének felfüggesztése és a valóságnak logikán-túli intuícióval történő megragadása (szatori, megvilágosodás).

Ennek elérése érdekében a Zen részletesen kidolgozott technikát alkalmaz, meghatározott testhelyzettel és egy pontra függesztett tekintettel.

Ezek nyilvánvalóan autohipnotikus technikák. Hozzájuk járul még az értelmetlen koanok meditálása. Például, a mester, miután két tenyerét összecsattantotta, arra a kérdésre kér választ: hogyan csattan egy tenyér. Mindnyájan, akik nem adtuk föl józan eszünket, tudjuk a választ erre a kérdésre: egy tenyér nem csattan. A Zen-tanítvány azonban elmegy, meditál a koanon, válaszokat agyal ki, amelyeket nem fogadnak el, és végül, hihetetlen erőfeszítések után, túl a kétségbeesésen, egy előre ki nem számítható pillanatban, váratlanul új szellemi állapotba kerül.

Ez a szatori. Hugo Enomiya-Lassalle jezsuita atya, a „keresztény Zen” atyja szerint ez természetes érték, amely előkészíthet bennünket a mélyebb imádkozásra, Istennel való találkozásra. Nos, én nem szeretnék olyan szellemi állapotba kerülni, amelyben elhiszem, hogy egy tenyér, akárhogyan is, csattan. Avilai Szent Terézhez csatlakozva, ezt „én részemről inkább elhülyülésnek tartom”. A logika törvényei nem sérthetők meg büntetlenül. De azt sem teheti meg büntetlenül az ember, hogy mesterségesen elváltozott tudatállapotba helyezze magát. Istennek joga van hozzá, az embernek nincs. Az erkölcstan súlyos bűnnek nyilvánítja, ha valaki mértéktelen alkoholfogyasztással vagy egyéb drogokkal olyan állapotba hozza magát, hogy értelmi kontrollját elveszíti. Ugyanilyen súlyos bűnnek tartom, ha valaki ezt autohipnotikus technikákkal idézi elő. Lassalle atya itt jogosulatlanul hivatkozik a keresztény misztika hagyományaira, Avilai Szent Teréz tekintélyével szemben.

Előadásom után odajött hozzám egy szúrós, sötét tekintetű úr, és fölajánlotta, hogy megismertet az igazi Zennel, amelyben nincs koan. Ő már hat éve foglalkozik vele. Köszönettel elhárítottam, magamnak tartva a megjegyzést: nem akarom, hogy olyan tekintetem legyen, mint neki. Túlságosan emlékeztetett Bodhidarmának, a Zen alapítójának vadállati tekintetére egy 19. századi japán elefántcsont szobrocskán. A Zennek természetesen számos irányzata és árnyalata, óriási irodalma van, az itteni rövid betekintés csak a Zen alapvető jellegének megismeréséhez elég.

Megjegyzek itt egy másik szempontot is: a Zen-út második fokán, tehát még a megvilágosodás előtt, mint Enomiya-Lassalle röviden leírja, a tudattalan elszabadul, a meditáló szellemeket érzékel és mágikus cselekedetekre válik képessé. Ez a makijó, a szellemek világa. Ugyanez az állapot beáll a jógázóknál is. (ENOMIYA-LASSALLE i.m. 23-28. o.) Különösnek tartom, hogy Lassalle még itt se éri tetten a kiáltó tényt, hogy a Zen-meditáció nem Isten útja. A mágia és a keresztény hit között éles ellentét van.

Egy másik, ma divatos autohipnotikus technika, az agykontroll, fenntartás nélkül kihasználja az elváltozott tudatállapotban rejlő mágikus lehetőségeket. Itt alfa-állapotnak nevezik a tudat elváltozását, amely a következő eljárással jön létre:

Ezután mágikus eljárások, szellemidéző manipulációk, parapszichológiai gyakorlatok következnek, majd egy Magasabb Intelligenciáról szóló, zavaros filozófia. Justin Belitz amerikai ferences atya és hazánkban Dr Domján László mindezt azzal terjesztik, hogy összeegyeztethető a katolikus hittel, és voltaképpen nem más, mint a hatékony imádkozás, sőt a nemhívők evangelizálásának módja. Szerény véleményem szerint egészen nyilvánvalóan mágiával állunk szemben. Pusztán azzal, hogy keresztény fogalomkörbe ültetjük át, a lényege nem változik meg, mert az nem a szavakon múlik. Ha a pirosat zöldnek nevezem és úgy hajtok bele a piros jelzésbe, attól még karambolt csinálok. Az ilyen „imádkozókra” messzemenően áll, amit A nemismerés felhőjé-nek szerzője sokkal enyhébb esetekre fogalmazott meg:

Konklúzió

Összefoglalásul azt mondhatjuk: a Szentlélek műve az emberben egyrészt felülmúlja az emberi értelmet (tehát nem szorítható bele az egyoldalú intellektualizmus vagy éppenséggel racionalizmus szűk kereteibe), másfelől azonban fölhasználja az emberi értelmet és összhangban van vele (tehát ellenkezik minden irracionalizmussal). Ma az irracionalizmus hulláma öntötte el kultúránkat. Keresztények, védelmezzétek meg az emberi értelem méltóságát, mert az része istenképiségünknek, és a gyalázat, amely a rációt éri, a Teremtőt magát éri! A Szentlélek az Igazság Lelke; az Egyszülött Fiút, az isteni Igazságot, az Igét, a Logoszt teszi jelenvalóvá bennünk, akitől minden logika az értelmét nyeri. Megszabadulni az önáltatástól, az intellektuális gőgtől, a hatékony módszerek és technikák birtoklásának gőgjétől, és kizárólag Jézust tekinteni mércének: ez a hiteles keresztény út. Az igazság gyakran kényelmetlen; gyakran kerülőkön át érjük el az igazságot; de – az igazság szabaddá tesz (Jn 8,32). „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság!” (2Kor 3,17)

Miért nem fogadjuk el a természetgyógyászatot ?

Ha betegek vagyunk, kettőt kell tennünk. Észszerű mértékben használnunk kell az orvostudomány által igazolt gyógyító eljárásokat, továbbá imádkoznunk kell. Az imában Jézussal kerülünk kapcsolatba,a kiből erő árad, és mindenkit meggyógyít. Ha gyógyulásunk pontos idejét nem is tudjuk, a hívő számára a betegség csak átmeneti állapot. Bennünket eszkatologikus gyógyulás vár, a föltámadt test Lélektől sugárzó épsége.

Mezítláb a Krizsevácra

A medjugorjei zarándokok egyik ambíciója, hogy mezítláb menjenek föl a város fölé magasodó Krizsevác hegy tetején álló kereszthez. A hegy magas és az út köves, így ez figyelemreméltó aszketikus teljesítmény. Ha valaki nem a produkció kedvéért csinálja, hanem valóban az Úr szenvedésében akar osztozni, minden bizonnyal érdemszerző is. Ugyancsak érdemszerző a sok rózsafüzér-ima és a nagyszámú szentgyónás. Mindez azonban még nem bizonyítja, hogy a medjugorjei jelenések hitelesek.

Nemrég közöltem Hauke professzor interjúját, aki nem tartja hitelesnek azokat. Elég sokan olvasták a cikket, de volt, aki pusztán a véleménynyilvánításon is fölháborodott. Habeat sibi. Az Egyház jelenlegi álláspontja: non constat de supernaturalitate, nem nyilvánvaló a jelenségek természetfölötti eredete. Így mindenki szabadon alkothat magánvéleményt, de senki se követelheti álláspontjának kötelező elfogadását. A Hittani Kongregáció által felállitott bizottság vizsgálja a jelenséget, s így számíthatunk arra, hogy előbb-utóbb magasabb szinten születik döntés.

Jómagam először hittem a Medjugorjéból lelkesen hazatérő zarándokoknak, de később elgondolkoztam két dolgon. Az egyik a Szűzanya állítólagos kijelentése volt, mely szerint katolikusok, orthodoxok és muszlimok egyaránt kedvesek előtte, hiszen "a vallások közötti különbségeket csak mi, emberek csináltuk". Az állítás első fele természetesen igaz, a második azonban súlyos tévedés. A vallások között reális különbségek vannak, amelyek Isten szemében is érvényesek. Hogy Jézust Istennek tekintem vagy csak prófétának (Iszlám), hogy a pápának az egész Egyház fölötti joghatóságot tulajdonítok vagy csak tiszteleti elsőbbséget (orthodoxia), az nem mindegy. 

A másik elgondolkoztató jelenség a mostari püspök elutasító véleménye és a medjugorjei ferencesek engedetlensége. Egy kiközösített ferencest a Szűzanya üzenetei állítólag kifejezetten biztattak az engedetlenségre. Ezen a vonalon más furcsa jelenségek is akadtak azóta, kellő tényismeret híján nem beszélek ezekről, de engem elgondolkodtatnak.

Hauke professzor véleményét a Medjugorje-hívők persze megtámadták. A hang bántóan durva. Benyomásom az, hogy szenvedélyek és prekoncepciók beszélnek, nem tárgyilagos érvek. Egy barátom leveléből idézek:

„Ismerek egy cikket, amely részletesen felsorolja a Jozo Zovko atyát két évtizeden át sujtó egyházjogi büntetéseket és tilalmakat, amelyek közül egynek sem engedelmeskedett. ... A Müller-féle ellencikk szerint a ferences rendfőnök kijelentette, hogy Jozo Zovko ellen semmi ilyen intézkedés nem volt hatályban. Itt valaki hazudik...” Egy további levélben: „A ferences rendfőnök valóban nem függesztette fel és nem sújtottta egyházjogi tilalommal, de a helyi püspök többször is. Erről bezzeg nem írt Thomas Müller”. És vagy öt levélben könyvtárnyi anyagot zúdít rám az ügyben előfordult engedetlenségekkel és hazugságokkal kapcsolatban. Talán publikálok belőle valamennyit, ha majd képes leszek egy kicsit tájékozódni. Az egyik oldalon a „Szűzanya” menetrendszerű üzenetei a maguk gyermeteg semmitmondásával, a másik oldalon a hazugságok boszorkánykonyhája. Utóbbi akkor is létezik, ha az ájtatos zarándokok semmit nem sejtenek róla.

Zavaros terepen mozgunk. A hazugság atyjának területén. 

Mindamellett érdemszerző lehet, ha valaki mezítláb megy föl a Krizsevácra. 

Rémüldözők

Forgalmas helyen működöm, sokfélét tapasztalok, nyilvános eseményekben és bizalmas beszélgetésekben egyaránt. Most a szentáldozással kapcsolatos rémüldözéseket szeretném kicsit oszlatni.

Az Oltáriszentség a megfeszített és föltámadt Jézus valóságos teste és vére, maga a megdicsőült Jézus, a test és vér az emberi lélekkel együtt, az emberség az istenséggel együtt. Az Oltáriszentség Isten. Nem tisztelhetjük eléggé, nem hódolhatunk előtte eléggé, határtalan hódolattal, imádással kell közelednünk hozzá. Ez nem lehet pusztán belső aktus, külsőleg is ki kell fejeznünk, hiszen külső jel, kenyér és bor alakjában adja magát nekünk.

Némelyeknél azonban úgy tűnik, hogy az imádás külső kifejezése fontosabb számukra, mint maga az imádás. Vannak elszánt harcosai a térdelve áldozásnak, és vannak, akik reszketnek a kézbeáldozáskor esetleg földre hulló morzsák miatt.

Az imádás külső formáit az Egyház szabja meg. azzal az oldó és kötő hatalommal, amelyet Jézus Péternek és az apostoli testületnek adott.

A fölállás tiszteletnyilvánítás. A térdelés is az. Az Egyház megengedi mindkét testtartást áldozáskor. Nem kell rémüldöznünk és szentségtörést kiabálnunk, ha azt látjuk, hogy mások állva áldoznak. A pap és az asszisztencia is állva áldozik. Az állva áldozás volt a hívek számára is az áldozás kötelező formája Magyarországon körülbelül három évtizeden át. A görög katolikusok is állva áldoznak. Ha valaki provokatív módon letérdel a szentáldozáshoz ott, ahol mindenki más állva jön áldozni, üsse kő, megáldoztatom, mert az Egyház erre kötelez, de úgy gondolom, vét a szeretet ellen, és „megkapta jutalmát”. Mi is térdeljünk le ott, ahol mindenki más térdelve áldozik. 

Van, aki arra hivatkozik, hogy a Redemptionis sacramentum instrukció előírja, hogy az állva áldozók előtte végezzenek tiszteletadást (pl. térdhajtást). Utána néztem. Nem előírja, hanem csak ajánlja. A Magyar Püspöki Konferencia azt kívánja, hogy fegyelmezett testtartásunkkal, viselkedésünkkel fejezzük ki a tiszteletadást. Áldozzunk békében térdhajtás nélkül.

A morzsák lehullásától rengetegen ijedeznek. Pedig Urunknak semmi baja nem történik attól, ha a szent színekből valami véletlenül a földre hullik. Ha valaki földre dobja az Oltáriszentséget, az szentségtörés. Ha földre ejti, az csak ügyetlenség. A szándékon, az emberi attitűdön múlik. A morzsákat tisztelettel össze kell gyűjteni, de rettegni nem kell miattuk. Ha egy elvész. majd a természetes bomlási folyamat során elveszíti kenyér-járulékait és a szentségi jelenlét megszűnik. Mikroszkopikus részecskékért aggódni az aggályosság tipikus formája. Urunk vállalta a kenyér sorsát, amikor kenyérré lett számunkra. A kézbeáldozást (a szentáldozás ősi formáját) az Egyház Magyaroszágon megengedi. Ezt jóváhagyták Rómában. Jóvá van hagyva a mennyben is.

Jézus, „emberszerető Istenünk” nem gúzsbakötni akart bennünket, amikor közénk jött. Vállalt bennünket. Szeret bennünket.    

Késsel született

Egy blogbejegyzésben azt mondtam Vörösmartyról: „Neki a mondatzene fontos.” Mit értettem mondatzenén? Mindenekelőtt a versritmust. Vörösmarty, aki a rímelésben minden további nélkül megelégszik közönséges ragrímekkel, hallatlanul igényesen kezeli a verslábakat. Nemcsak akkor, amikor klasszikus versformában ír, hanem a rímes-időmértékes verselésben is. Nála még nem lebeg szabadon a jambus és a trocheus, minden szótagja szabályos.

De valami mást is jelent a mondatzene. Nézzük ezt a strófáját:

Fürtidben tengervészes éj,
Szemekkel, mint a csillagtűz;
Hol annyi gőg és annyi kéj,
Ki vagy te márványkeblü szűz?
(Az úri hölgyhöz)

Ha elkezdjük a mondatokat boncolni, az első sor teljes mondat, a negyedik sor is teljes kérdőmondat, de a második és harmadik sor egy-egy szabadon lebegő bővítmény, amely szigorú nyelvtani szabályok szerint nem illeszkedik sehova; szabatosan így volna: „Fürtökkel, mint a tengervészes éj, szemekkel, mint a csillagtűz, márványkebellel, hol annyi gőg és annyi kéj, ki vagy te szűz?” De ez komikus paródiája a döbbenetes verskezdetnek. Utána a vers már nem is olyan érdekes, legalábbis számomra unalmas reformkori pátosz, bár még mindig a költői teljesítmény csúcsain. Az első strófa viszont robbanás, szédület, forgószél. És éppen ezek a nyelvileg kifacsart sorok kellenek a robbanáshoz; ezektől borzong  a hátgerinc. (Weöres írta: „Csak hátgerincem borzongjon bele.”)  

Gondoljunk a húsvéti énekre:

Örvendetes napunk támadt,
Jézus Krisztus mert föltámadt...

Ez a sor a magyar szórend szabályai szerint így volna: „Mert Jézus Krisztus föltámadt”. csakhogy ez tönkretenné a ritmust, ellaposítaná a sort, megfosztaná erejétől. Az erő az inverzióban rejlik. Hasonlóképpen A walesi bárdokban:

Ötszáz bizony dalolva ment
Lángsírba velszi bárd –

hogy ellaposítaná ezt a nyelvtanilag logikus szórend: „Bizony, ötszáz velszi bárd dalolva ment lángsírba.” Itt is az inverzió ad erőt a sornak.

A mondatzene tehát a versritmusnak és a mondatritmusnak olyan együttese, amely alkalmassá teszi a sort, hogy megigézze, elvarázsolja a fantáziát. (A Mágia és hit c. könyv szerzőjeként talán nem kell bizonygatnom, hogy az „igézet”, „varázslat”, „mágia” szavakat átvitt értelemben használom.) A költő mágus, és szavakkal varázsol. Tengervészes éjt vagy Ős Kajánt. Reszkető bokrot, amelyre madárka szállott, véghetetlen portikuszt, vagy öngyilkost, aki unatkozik a fán. Holdsütést, amely összetöri az utakat. Élesen csikorgó érckakast, vagy valakit, aki a sínek közé esett.  

A vers varázslat, pokolbeli malmok zokogása, egyetlen óriás ütés, késsel kezében született gyermek.  

Falat kenyér

„Olyan jó ember, mint egy falat kenyér” – fogalmaz a szólás. A kenyér az ember javainak összefoglalása. A bor az ember fölöslege, pazarlása, túlcsordulása.

„Kezébe vette...” Isten kezébe veszi törékeny egzisztenciánkat. A transzszubsztanciáció fogalmát nem lecserélni kell, ahogy néhány teológus felszínesen gondolta, hanem mélyebben kifejteni (csak éppen a harmadik évezred Aquinói Tamása még várat magára). A kenyér szubsztanciája: a kenyér mivolta, vagyis mindaz, ami a létezést kenyér-létre korlátozza. A „transz” az az esemény, amelyben a kenyérmivolt átizzik a Szentlélek érintésére. Átjárhatóvá válik, nem korlátoz többé (már nem kenyér-szubsztancia), de létezik isteni egszisztenciával (már Krisztus-szubsztancia). A kenyér nem megsemmisült, hanem átváltozott. Szintúgy a bor.

Isten falat kenyér. Isten pohár bor. 

In memoriam Puskely Józsefné

Muzsikus volt, egy zenekarban brácsázott, amíg tudott. Fila Béla professzorral arról tárgyalt, hogy a zene teológiájáról írja doktori disszertációját. Ez a terv nem valósult meg. Vajon mi állt volna a disszertációban, ha megvalósul? Én írtam egyszer egy verset, És zene is vagy címmel, az istenélmény zenei megfogalmazására. Akkoriban többször voltam koncerten. Milyen dolgozatot írt volna Irénke néni, aki itta és lélegezte a zenét?

Hamvait temettük el férjének sírhantjai közé. Fokozatosan szakadt el a földtől, ahogy apró agyvérzésekben agyának újabb és újabb területei mondták fel a szolgálatot. Teljes öntudatnál volt, miközben nyelvét már nem tudta használni; egy emberi kommunikáció nélküli magányban folytatta néma párbeszédét a Mélységes Mély Titokkal. Ez a párbeszéd ma már zene, az angyalok szimfóniájának része. A zene teológiájának titkát magával vitte a hamvasztókemence tüzébe.

A szimfónia zeng a Trónus előtt.

Assisi szelleme

II. János Pál pápa két ízben imádkozott együtt Assisiben a nemkeresztény vallások vezetőivel a világ békéjéért. Nekem eszembe se jutott emiatt szinkretizmussal gyanúsítani a pápát, de voltak, akik így reagáltak. Találkoztam szöveggel, amelyben „Assisi szelleme” a szinkretizmus megfelelője.

Emögött az a felületes gondolatmenet áll, hogy ha valakivel együtt imádkozom, akkor az ő istenét elfogadom saját Istenemnek. Ez nem áll. Ha valakivel együtt imádkozom, akkor, bárkihez imádkozik is ő, én az egy igaz Istenhez imádkozom, akiben hiszek. Ha ő másban hisz, ezt a hitét tévhitnek tartom. Viszont – feltételezve, hogy lelkiismerete szerint jár el –  imáját nem értékelem negatívan. Jóhiszemű tévedése nem akadálya annak, hogy imája őszinte keresése legye annak, akit én már megtaláltam. Tévhite csak egy állomása ennek a keresésnek. Ő ezt nem tudja, de én tudom.  Imája, még ha felölel is hamis fogalmakat, egy hiteles keresést tartalmaz, amivel vállalhatom a közösséget.

Így tesz Pál apostol, amikor azt mondja a pogányoknak: „Akit ti nem ismertek és mégis tiszteltek, azt hirdetem én nektek” (Csel 17,23).  A II. Vatikáni Zsinat azt mondja a pogány vallásokról: „A katolikus vallás semmit sem vet el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket a magatartási formákat és életmódokat, parancsokat és tanokat. Sokban különböznek ugyan mindattól, amit ő igaznak tart és amit tanít, mégis nem egyszer megcsillan bennük egy sugara annak az igazságnak, amely megvilágosít minden embert” (Nostra Ætate 2).

Ez a megcsillanó igazságsugár az, ami lehetővé tesz az együttimádkozást. Ugyanakkor, mint ugyanez a nyilatkozat világosan mondja, az Egyház nem mondhat le arról, hogy Krisztust hirdesse. Ez nem szinkretizmus, nem keverése a kereszténységnek a pogánysággal, nem annak a kijelentése, hogy minden vallás egyenértékű. A zsinat nem szinkretista, II. János Pál nem volt szinkretista, és Assisi szelleme nem szinkretista szellem.

Assisi szelleme prófétai szellem, az emberiség Istenből fakadó békéjének víziója.

Láss!

Sor kígyózik a folyosón. A gyóntatószékben átlag két-három perc jut egy emberre. És mindenki különbözik, más és más a kultúrájuk, családi neveltetésük, hittani tudásuk, előéletük, istenképük, egyházképük, előítélet-rendszerük, karakterük, lelki  struktúrájuk, nyelvezetük, intelligencia-szintjük, istenkapcsolatuk, családi helyzetük, életkoruk, gyónási beidegződöttségük... A gyóntató minderről csak nagyon felszíni benyomást szerezhet, ha nem ismeri személyesen a gyónót. S még fűszerezik ezt az öncélú fecsegők és a nem tiszta szándékkal érkezők.

A gyóntatónak kötelessége, hogy ítéletet alkosson, adhat-e érvényes föloldozást. Két elv között van kifeszítve: a) bűnbánat nélkül nincs érvényes gyónás, b) hinni kell a gyónónak. Ha a)-t kivonjuk b)-ből, marad x. A gyóntatónak a rendelkezésére álló időn belül döntenie kell arról, hogy ez az x pozitív vagy negatív. 

Özönlenek az információk, a gyóntató agya zsong, idegei indiántáncot járnak, vérnyomása láncait szaggatja, vércukorszintje a magas mennyekben jár. Miközben dühödten próbálja gyakorolni a szelídség erényét, lélekben fájlalja, hogy nem inkább a profi ökölvívói pályára ment, ahol mégis több aggresszivitás van megengedve. Kétségbeesett helyzetében egyet tehet: megpróbálja megtalálni azt az egyetlen mondatot, amelyen keresztül a Szentlélek meg tudja érinteni a gyónó szívét. Mindent elmagyarázni nem tud, minden szükséges információt beszerezni nem tud, mindent figyelembe venni nem tud. De Jézus csak annyit mond a  vaknak: "Láss!", és az lát. Ezt a gyógyító szót kell a gyóntatónak kimondania. A szót, amely megnyitja a gyónó szemét.

Én Istenem, sikerül-e ezt az egyetlen mondatot megtalálnom? Néha talán igen, mert vannak, akik előre megfontolt szándékkal nálam gyónnak. Máskor talán nem, mert mások vitatkozni kezdenek vagy elkerülnek. Amikor rogyadozve eltámolygok a helyszínről, úgy érzem magam, mint egy csodarabbi és egy többszörös gyilkos kereszteződése.  

Ész!

„Ész! mikor esztelen csatákba teuton örvény elragadt...” Így kezdődik Babits Mihály Egy filozófus halálára c. verse, s mostanában ennek invokációja kísérti fantáziámat: „Ész!”

Járvány van. Készült egy kitűnő védőoltás. S megszületik egy hisztérikus propaganda: „Ne olts!” Szenvedélyek csapnak magasra. Politikai és gazdasági érveléssel egy egészségügyi kérdésben. Lásd itt Circo kitűnő blog-bejegyzését: Rekviem. 

Ész!

Árpádsávos zászlók alatt vonulnak fel a radikális nacionalisták. Mindenkinek, aki ismeri a történelmet, ez a hungarista mozgalmat, Szálasi nyilasait idézi fel. Közben vitatkoznak, hogy a magyar címerben is szerepel, hogy ősi történelmi jelkép... Igaz, de mai szimbólum-értékét akkor nyerte el, amikor az árpádsávosok zsidókat lőttek agyon a Duna-parton. Ezt nem lehet kivenni a történelemből.

Ész!

A homeopata gyógyszerekben az extrém higítás miatt semmi hatóanyag nincs. A homeopátia hívei arra hivatkoznak, hogy az eredeti anyag „lenyomata”, „rezgése”, „információja” benne marad az oldószerben. Csakhogy ha létezne is ilyesmi, a mértéktelen higítás annak hatását is nullára csökkentené. Ezt józan ésszel könnyű belátni. Ha volna...

Ész!

Van egy dalszövegem, amelyben ez a részlet szerepel: „A dárda földre hull, – itt más erő az úr!” És ebben képesek az „úr” szót nagy kezdőbetűvel írni, gondolva, hogy vallásos szövegben csak az Úr Jézust jelentheti. Pedig a szöveg világos értelme: „Itt más erő uralkodik!”

Ész!

Hahó! 

Ész!

Hol vagy? 

Természetes

Az a fránya rádió nemcsak interjúkkal szórakoztat, amikor a híreknek vége, hanem hirdetésekkel is. Gyógyszerek és gyógyhatású készítmények hirdetéseiben vissza-visszatér a természetes hatóanyagokra való hivatkozás. Ma kultusza van annak, ami természetes. Ezen azt értik: ez nem mesterséges készítmény, nem avatkoztunk be, nem változtattuk meg, úgy kapod, ahogy a természet produkálta.

Ez nincs végiggondolva. Ha teát főzünk egy gyógynövényből, máris beavatkoztunk, megváltoztattuk, a természetben így nem található. Legföljebb arról lehet szó, hogy csak fizikailag változtattuk meg: kioldottuk, sűrítettük, esetleg más anyagokkal kevertük, kémiailag azonban  nem reagáltattuk. De mennyiben jelent ez elvi különbséget? A kémiai folyamatok éppúgy természetes folyamatok, mint a fizikaiak. Ha az orvostudomány úgy találja, hogy egy hatóanyag jobban működik bizonyos kémiai átalakítás után, miért gondoljuk, hogy a vegyi folyamat ártott a hatóanyagnak, ahelyett, hogy használt volna? És ha a hatóanyagot szintetikus úton, élettelen anyagokból tudjuk előállítani, miért gondoljuk, hogy a kémiai szintézis nem természetes folyamat? Isten azt akarja, hogy „uralmunk alá hajtsuk a földet”, s a természettudomány gyakorlati alkalmazásával – többek között a gyógyszerkémiával – ennek a parancsnak teszünk eleget.

A „természetes” kultuszában rejtett előfeltevés lappang: a természet okkult erőkkel való felruházása. A pogány mitológia számára az erdők és vizek titokzatos lények lakóhelyei voltak, a barlangokban szörnyek tanyáztak, a bokrokban nimfák és faunok szeretkeztek. A kereszténység elfordult a mitológiától s vele a természet kultuszától is. Egy évezred és egy Assisi Szent Ferenc kellett ahhoz, hogy a természetre mint Isten csodálatos teremtésére újból vallásos szemmel tudjunk tekinteni. A skolasztika által kidolgozott logikus gondolkodásra volt szükség ahhoz, hogy a természetben megtanuljunk irracionális erők helyett értelmet keresni, és megszülessék a természettudomány. Most újra az irracionalitás divatja tombol. Numinizáljuk, vallási tulajdonságokkal ruházzuk föl a „természetest”, és félünk a „mesterségestől”. Holott csak a racionálisan fölfogott természet „természetes” igazán. Mihelyt önkényesen beleviszünk egy numinózus elemet, az már mágia.

A mágia és a racionális gondolkodás válaszúján állunk. 

Nacionalizmus

Pszichológusok különbséget tesznek szeretet és kötődés között.

A szeretet értékel, a kötődés bálványoz.

A szeretet ajándékoz, a kötődés kisajátít. 

A szeretet megosztható, a kötődés féltékeny.

A szeretet elviseli az elszakadást, a kötődés görcsösen ragaszkodik. 

A szeretet tiszteli a másik fél szabadságát, a kötődés uralomra tör.

A szeretet önzetlen, a kötődés önző.

Hasonló a különbség hazaszeretet és nacionalizmus között.

A hazaszerető fölértékeli saját nemzetét, nem mert felsőbbrendű, hanem mert a sajátja. A nacionalista felsőbbrendűnek tekinti saját nemzetét. Akár mint a sumérok rokonát, akár mint Európa ősnemzetét, akár mint amely egy magánkinyilatkoztatás szerint különleges üdvtörténeti szerepet tölt be. 

A hazaszerető kész áldozatot hozni nemzetéért. A nacionalista sorra megtagadja az értékeket más nemzetektől és saját nemzete számára sajátítja ki.

A hazaszerető örömmel ismeri el más nemzetek értékeit, és az emberiség közös kincsének tekinti. A nacionalista versengően viszonyul más nemzetekhez, lebecsül, megvet, sőt gyűlöl más nemzeteket. Ha egy párt cigány- és zsidógyűlölettel szerez népszerűséget, arra hívő keresztény nem szavazhat.

A hazaszerető fel tudja dolgozni nemzete történelmi tragédiáit. A nacionalista saját nemzete dicsőségét keresi ott is, ahol nincs.

A hazaszerető kitart nemzete mellett akkor is, ha az más úton jár, mint ő szeretné. A nacionalista mindenkit kitagad a nemzetből, aki nem az ő elképzeléseit követi. (Lásd Magyargyűlölők c. blogomat.)

Ha valaki megkérdezné, miért elvileg helytelen a Jobbikra szavazni, itt a válasz. A keresztény hit a szeretetre mond igent.  Az egyetemes, kivételt nem ismerő, önzetlen szeretetre. A nacionalista hiába hangoztat keresztény jelszavakat, amikor a nemzeti önzést kultiválja. „A haza szent önzése” abszurdum. Az önzés szentségtelen.

Szuperhatalom

Reggel  6 órakor a Kossuth Rádió híreit szoktam meghallgatni, belehallgatva abba is, amit előtte és utána adnak. Azelőtt ez többnyire zene volt, legtöbbször felszínes könnyűzene, mégis jobban esett a mostaninál. A mostani a leggyakrabban  interjú. Így aztán alkalmam nyílik a Riporterus arrogans és a Riportalanius oppressus élőfajok szimbiózisát megfigyelni.

Többnyire szabadfogású birkózás folyik. „Csak fél percünk van” – mondja a Riporterus, mire a Riportalanius akadémiai értekezésbe kezd. A riporter persze a szavába vág. Ez annyira szokásává válik, hogy újabban rendszeresen szavába vág a riportalanynak, akkor is, ha az még csak egy fél mondatot mondott el. Óhatatlanul fölmerül bennem, miért kérdez, ha nem várja meg a választ? Némely riportalany-alfaj aztán kifejleszt egy védekezést: előkészített szöveget mond fel, akármit csinál is a riporter. Utóbbi szerencsétlen csak két dolog közt választhat: vagy kardélre hányja riportalanyát, vagy eltűri, hogy másról beszél. 

De ez ritka. A riporter többnyire fölényben van, állandóan belevág. Miniszterek, államtitkárok, sajtószóvivők vergődnek mészárosbárdja alatt. Régebben azt hallottam, hogy a riporter dolga a kérdezés, és ha nem ért egyet riportalanya álláspontjával, ügyes kérdezéssel kell felfednie annak tarthatatlanságát, vitatkozni azonban nem vitatkozhat. Újabban azonban a riporter vitatkozik. „Nem győzött meg” – mondja, mintha az ő kedvéért folyna a műsor, és ellenérveket sorakoztat föl. Néha két riportalanya is van egyszerre, a hallgató nem is igen fogja, melyik hang kihez tartozik és ki milyen véleményt képvisel, egyedül a riporter álláspontja marad meg emlékezetében. A riporter szuperhatalom.

Valahol, túl a Cordillerákon, állítólag él egy Riporterus modestus nevű faj is. Nem tudom, igaz-e a hír, hogy olykor hazánkban is felbukkan. Én még nem találkoztam vele.

Jobbik

Ritkán említek politikát homiliáimban, nemrég azonban beszéltem arról (még jókor a kampány előtt), hogy keresztény lelkiismerettel sem a baloldalra, sem a szélsőjobbra nem lehet szavazni. Két lelkes fiatal mindjárt bejött a sekrestyébe, hogy meggyőzzön a Jobbik elfogadhatóságáról. A Jobbik nem szélsőjobb, nem atiszemita, nem radikális nemzeti irányzat, erősítgették ezek a tiszta arcú, nyílt tekintetű fiatalok. A harmadik minősítést a Jobbik elnökének szájából hallottam, ami pedig az antiszemitizmust illeti, a szóbanforgó elnököt, Vona Gábort a You Tube-on hallottam egy videón nyilatkozni valamelyik TV-állomásnak. A riporter megkérdezte, miért vettek részt egy megemlékezés szervezésében a vérvádról elhíresült Tiszaeszláron. Vona vona-kodott válaszolni, kijelentette, hogy most nem erről kell beszélni. Nyíltan nem vállalta antiszemitizmusát, az nem szalonképes. (Az antiszemiták mindig azzal kezdik: nem vagyok antiszemita, de...) Viszont ellene sem nyilatkozott, mert akkor elveszíti antiszemita szavazóit. Jó, mondta a minden hájjal megkent riporter, akkor egyszerűbbet kérdezek: van két ember 1944-ben, mindkettő rendes, szorgalmas, derék ember, az egyik bújtatja a zsidókat és a cigányokat az üldözés elől, a másik nem. Ön melyiket választja? Vona ismét vállat vona, s kijelenté, hogy most nem erről kell beszélni. Nem antiszemita, de... Hallottam egy beszédét, ugyancsak videóról, amelynek a végén megpróbált úgy üvöltözni, mint Hitler. Én nem tudok úgy üvöltözni, mint Hitler, de szükségesnek tartom, hogy írásban is elég hangosan leszögezzem: keresztény lelkiismerettel nem lehet a Jobbikra szavazni .

A szocialista rablóbanda a közeledő választásokon nem esélyes, de érdekelt abban, hogy a Fidesz-KDNP szövetség szavazókat veszítsen, ne legyen kétharmados többsége, sőt lehetőleg ne is tudjon egyedül kormányt alakítani. Ki tud szavazatokat elvenni a Fidesztől? Jelenleg: a Jobbik. Csodálkoztam, hogy az a rendőrség, amely 2006-ban brutálisan megrohamozta a Fidesz híveit, akik egy békés és szabályszerű nagygyűlésről voltak hazaindulóban, milyen toleráns és törvénytisztelő tud lenni Vona Gábor félkatonai Ku-Klux-Klanjával szemben. Csodálkoztam, honnan van a Jobbiknak pénze nagyszabású kampányához. Csodálkoztam, miért van, hogy a média még a csapból is a Jobbikot nyomja, mialatt a szintén szélsőjobb MIÉP-ről nem lehet hallani. Most fölhívták figyelmemet egy Csurka-interjúra, amely mindenre fényt derít. Csurkának politikailag nem vagyok híve, de a memóriája jó, s például Baló Györgyre, Morvai Krisztina férjére, úgy emlékszik, mint „a kommunista, bolsevik hatalom egyik fő letéteményesére Magyarországon”. Világosan bemutatja a háttérszövetséget az MSZMP és a Jobbik között. „Bajnainak erős Jobbikra van szüksége ahhoz, hogy megakadályozzák a FIDESZ 2/3-os győzelmét” – mondja.

Igen, most már látom az összefüggést. Annakidején is láttam, hogy az MDF önálló politikája mögül kilóg a lóláb, amint az most már mindenkinek nyilvánvaló. A Jobbik maga egy komplett lóláb. Sajnálom a tiszta arcú, nyílt tekintetű fiatalokat, akik jóhiszeműen sodródnak bele egy újabb hazaárulásba.  

Vicc?

Dr. Papp Lajos ny. egyetemi tanár, akadémiai doktor nyílt levelet intézett a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciához, annak 2009. szeptember 1-i körlevelével kapcsolatban. „Félek” – írja –, „hogy ha döntés elé állítjuk a templomba járó ,magyarkodókat', sokan a pozitív élményt választják és nem azt a helyet, amely ugyan számukra vonzó, de ott lelki békét nem találnak. Félek attól, hogy az ébredő magyarságban az Istent keresők táborában inkvizíciós félelmek alakulnak ki.” Véleménye szerint „a mai napokban nem máglyákat kell gyújtani, nem újabb félelmeket kell kelteni az emberekben, hanem bölcsességgel és nagy-nagy szeretettel a szétszéledt nyájat összeterelni”.

Püspöki konferenciánk nem gyújtott máglyákat. Szót emelt, figyelmeztetett. Ez súlyos kötelessége volt. „Ha azt mondom a gonosznak: Meghalsz, s te nem figyelmezteted, nem beszélsz neki, hogy letérítsd a gonoszt gonosz útjáról, hogy így életben maradjon, a gonosz meghal a bűne miatt, de vérét tőled kérem számon. Ha azonban figyelmezteted a gonoszt, és mégsem szakít gonoszságával és gonosz útjával, akkor meghal a bűne miatt, te ellenben megmented életedet” (Ez 3,18-19). Püspökeinknek szólniuk kellett. Régen vártuk, hogy szóljanak, mert a lelkipásztori figyelmeztetések mögött főpásztori tekintélynek kell állnia. Az már az igehirdetők, katekéták, rátermett világiak feladata, hogy az elvben és általánosságban elhangzott figyelmeztetést konkrétumokra lebontsák. Ezt teszi többek között Ablonczy Bálint A táltosok már a spájzban vannak c. szellemes cikke, amellyel a nyílt levél szerzője vitatkozik. Ízléstelenség és fogalomzavar, hogy Papp a püspökkari konferenciához intézett nyílt levélben vitatkozik egy hetilapban megjelent cikkel, amely mellesleg kitűnően tájékoztat, pontosan azt teszi, amit a püspökkari körlevél elvi és absztrakt jellege miatt már nem tehetett meg: konkrétumokra bontja le az általános figyelmeztetést.

Papp Lajos demagóg felhívása szerint a magyar püspökök „jöjjenek el a nyáj közé!” Személyes tapasztalatom szerint püspökeink körül már nincs kínai fal, súlyos hivatali túlterheltségük ellenére is nagyon igyekeznek, hogy érintkezzenek híveikkel. A nyílt levél szerzője azonban úgy tűnik, ezzel nem elégedett. Azt óhajtaná, hogy püspökeink ne csak a templomokban és a katolikus sajtóban közöljék az Egyház tanítását, „hanem a tévelygő nyájhoz, Istent keresőkhöz kijöjjenek a templomokból és elmenjenek a nyáj közé”. Más szóval: járjanak el a sámán-rendezvényekre. Egy püspök, egy sámán.

Ez mi, Dr. Papp Lajos ny. egyetemi tanár, akadémiai doktor? Vicc?

Körlevelek

Az internetes levelezés nagyon könnyűvé teszi körlevelek kiküldését. Összegyűjtesz egy sereg címet, a belőlük formált csoportot beteszed egy email BCC (vakmásolat, titkos másolat) rovatába, megnyomod a Send/Elküld gombot, és én máris azon veszem észre magam, hogy undisclosed recipient vagyok egy fontos közleményeket tartalmazó elektronikus körlevélben, amelynek tartalma a Kommunista Kiáltványtól kezdve a Mein Kampfig bármi lehet.

Hogy ténylegesen mi van az ilyen körlevelekben, azt nem tudom, mert mindig olvasás nélkül szoktam letörölni őket. Küldőjükhöz azonban volna pár szavam.

1.) Ellenőrizted-e, hogy a közlemény, amit kiküldesz, igaz? (Ehhez nem elég, hogy Te elhiszed.)

2.) Megkérdezted-e címzettjeidet, hogy akarnak-e ilyen körleveleket kapni? (Ehhez nem elég, hogy nem tiltakoztak. Én sose tiltakozom, egyszerűen letiltom a feladót.)

3.) Ha égsz a vágytól, hogy sok emberrel állj email-kapcsolatban, miért nem csinálsz egy levelezőlistát? (Az én listámon senki sincs kényszerből. Mégis vannak.)

Ennyi.  

Ha szombat, akkor Manson

Idézek egy soproni barátomtól (a „ma” 2009. július 4. szombat):

Manson ma este 23 órakor „lép fel” (ahelyett, hogy lelépne). Itt Sopronban a lelkiségek több helyütt szentségimádást tartanak, rózsafüzérrel és böjttel kiegészítve. Tüzetesebben én is tegnap néztem utána. Mi a családcsoportunkban szerdán virrasztottunk ezért, mivel többen  elutaztak.

Mi, soproniak, mindenkit kérünk, aki teheti, hogy csatlakozzon hozzánk imával, böjttel és a Jézus Vére Litániának az imádkozásával.

Idézek egy korábbi leveléből is:

Püspöki körlevél és megdorgálás a szervezőknek (akik - állítólag - megbérmált katolikusok). Egy hónapig tilos a kézbe áldoztatás.

Utóbbit először nem értettem, de bekattant: a sátánisták szentostyát lophatnak, hogy meggyalázzák.

A Sopronban felolvasott körlevél szövegét nem ismerem, de a győri megyéspüspök Manson fellépésével kapcsolatos nyilatkozata olvasható volt a Hálón (most már nem találom, 2011. február 16.).

 További adalékként idézem egy erdélyi testvér levelét:

A nagyváradi Mária Rádióban is egy órás adás volt és felhívás a koncert ellen, az erdélyi  katolikus levelező listák is imára és böjtre hívták a tagokat.

Jelek és csodák a láthatáron Jézus legszentebb Nevében, miért ne?

Valami ilyesmi zeng bennem reggeltől:

„Mert valóban összefogott ebben a városban Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izrael népével fölkent, szent szolgád, Jézus ellen,  hogy végrehajtsák azt, amit hatalmad és akaratod elõre elhatározott.  És most, Uram, tekints fenyegetõzéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék szavadat.  Nyújtsd ki kezedet, hogy gyógyulások menjenek végbe, jelek és csodák történjenek szent szolgád, Jézus nevében.” Amíg így imádkoztak, megremegett a hely, ahol összegyûltek. Mindnyájukat eltöltötte a Szentlélek, és bátran hirdették az Isten szavát. (ApCsel 4,28-31)

Szent, szent, szent az Úr, a Seregek Istene. A dicsőítés hatalom, éljünk vele.

Éltünk! Még a suriname-i ifjú hölgy is velünk imádkozott...

Ez már vasárnap reggeli beszámoló, egy másik soproni barátomtól:

A soproni ima igen bensőséges hangulatú volt. A szent Orsolya templom megtelt teljesen. Csanaki típusú dicsőítéssel telt el az első óra, több dal Jézus vérének erejéről szólt, a másodikban 2 pap és 4 kispap vezetésével ünnepélyes szentségimádási órát tartottunk. Minden a győzelemről és a szeretetről szólt. A mi rendezvényünkön zavarás nem fordult elő. Mivel más helyszínen voltunk, a koncertről nincs infó.

Hajnalban többen vonultak ablakunk előtt és igencsak Istenről  tanakodtak... Nekem ez egy komoly impulzus volt.

Sohasem imádkozunk hiába.

Aki pedig arra kíváncsi, hogyan sikerült Manson koncertje, olvassa el Puskár Krisztián cikkét:

Minden idők legrosszabb koncertje a Volton  

Hallatszottak hírek, hogy Manson nem is sátánista, csak egy feltűnést kereső művész, miközben máshol azt olvastam, hogy egy sátánista szekta főpapja. Nem hiszem, hogy utóbbi tényszerűen bizonyítható volna, de olvassuk el az alábbi bekezdést Trauttwein Éva cikkéből (a link, sajnos, elgyalogolt):

Azon nincs értelme gondolkodni, vajon valóban keresztényellenes és sátánista-e a rocksztár. Koncertjein az énekes szívesen szaggat szét bibliát, éget el nemzeti zászlót, vetkőzik, dob ürüléket a közönség közé, erőszakra, sőt öngyilkosságra szólít fel. Manson a rajongók számára példakép. Az ő fejükben meg sem fordul, hogy mindaz, ami rájuk hatással van, az üzleti fogás része. Ők követik az eléjük állított képet. A Heti Válasz Manson 2005-ös budapesti koncertje kapcsán a fiatalok körében végzett közvélemény-kutatást idéz. Ebben a megkérdezett fiatalok egy csoportja úgy vélekedik,  »hogy Manson nem véletlenül nevezi magát Antikrisztus szupersztárnak. Szerintük súlyos hiba elnézni, lekicsinyelni a provokátor sátánista tetteit. Ők azt vallják: koncertjének engedélyezésekor nem kerülhető meg a társadalmi felelősség kérdése. Hangsúlyozzák: a Manson-jelenségnél a tényekre kell figyelni. Márpedig a tények azt mutatják: Manson tudatosan keni magára a vért, manipulál a transzszexualitás perverziójával, tudatosan hörgi az obszcenitásokat és szólítja fel közönségét ocsmányságokra. A nyílt színen ürítő és ürülékét a közönségre szóró, azt levizelő szupersztárt képtelenség „antikonformistának, lázadónak, polgárpukkasztónak” tartani, mert ha ezt tesszük, az felmenti őt a felelősség alól tetteiért« – írja a Heti Válasz.

Démonfelhő Suriname fölött

Suriname, az egykori Holland Guiana, (volt Brit-)Guyana és Francia Guiana között terül el Dél-Amerika északi partján, északról az Atlanti óceán, délről Brazilia határolja. A lakosság túlnyomó része a partmenti sávban él. Etnikailag – gyarmati múltjából kifolyólag – rendkívül vegyes ország. Kis suriname-i barátnőm, akinek levelét idézem, legalább negyedrészben indián származású. A karizmatikus megújulás lelkes résztvevője.

Kértek bennünket, hogy imádkozzunk vezetőinkért, prédikátorainkért, papjainkért. A különböző felekezetű keresztény vezetők szellemi támadás alatt állnak. Suriname-ban aktívak a sátánisták és nemrég föltűntek benszülött falvakban. El próbálják csábítani az embereket, különösen a fiatalokat. Parancsuk van a sátántól, hogy áldozzanak föl összesen 100 embert. Keresztények imája ezt megakadályozta.

Július 1-e az a nap, amelyen a feketék rabszolgaságának végét ünnepeljük Suriname-ban. Ezen a napon szabadító mise lesz a Szent Bonifác templomban, amelyen mindnyájan imádkozni fogunk országunkért és népünkért, hogy szabaduljon meg az okkultizmustól. Ezen a misén én a dicsőítő csapatban fogok szolgálni. Mind a vezetőket, mind a tagokat arra kérték a dicsőítő csapatban, hogy készületül imádkozzanak és böjtöljenek. Kérjük imáitokat. Istenben győztesek vagyunk.

Válasz a Kígyónak címmel olyan lelkigyakorlatra készülünk, amely a Gonosszal szemben való hatékony fellépésre akar fölkészíteni. Érdekes, mennyire aktualizálódik a téma. A július 1-i mise szempontjából már későn teszem közzé ezt a levelet, de jónak látom mégis fölhívni a figyelmet a sátánista tevékenységre és a szabadító ima fontosságára. Ezt a problémát nem lehet emberi szinten kezelni. Háborúban vagyunk, amelyet szellemi fegyverekkel kell megvívnunk.

„Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek” (Lk 10,19).  

Éljünk hatalmunkkal. 

[Rokon témák: Sörözni Mansonnal, Ha szombat, akkor Manson]

Sörözni Mansonnal

A katolikus karizmatikus megújulás információs levelezőlistáján, a Karinform listán, felhívás jelent meg közös imára (gitáros dicsőítésre, majd szentségimádásra) Sopronban, abban az időpontban, amikor a sátánista Marilyn Manson fog koncertezni a városban.

Röviddel ezután „a a” feladóval másik levél érkezett, amelyből két jellemző bekezdést idézek.

Egy bölcs testvér azt mondta, hogy nem Krisztushoz méltó, ahogy bánunk mondjuk Mansonnal. Krisztus odament a legbűnösebb bűnöshöz és démonoktól megszállt emberhez. Azt mondta ez a testvér, hogy keresztény zenészeknek kéne venni a bátorságot, odamenni Mansonhoz, meginni vele egy sört, és elmondani neki, hogy Isten mennyire szereti őt és elfogadja.

Ne feledjük, egy ilyen hisztériakeltő hozzáállás és híresztelés megannyi embert stigmatizál csak azért, mert elmegy egy koncertre, amin jól szeretnék magukat érezni. Nyilván, féltjük őket, mégis, a vád, hogy egy sátánista „szeánszon” vesznek részt, őket is megbélyegzi. Dehát ők is Isten szeretett gyermekei.

Ezzel kapcsolatban szeretném a következőket kijelenteni.

1.) A tudatosan vállalt gonoszság, a sátánnal kötött szövetség halálosan komoly dolog.

2.) A sátánt nem lehet kibékíteni.

3.) Azokért a szerencsétlenekért, akik tudva a sátán szolgálatába szegődtek, legtöbbet akkor teszünk, ha Jézus megváltó Vérének erejével szembeszállunk a sátánnal.

4.) Küzdelmünk nem emberek ellen van, hanem „a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen” (Ef 6,12).

5.) Amikor Pál megvakítja a varázslót (Csel 13,8-12), nem gyűlöletből teszi, hanem azért, hogy megmutassa a prokonzulnak és mindenkinek a szabadulás útját: Jézust.

6.) A dicsőítés és szentségimádás a leghatékonyabb fegyver a sötétség hatalmai ellen, amelyek a sátánista koncert idején körüljárnak. Nem helyettesíthető sörözéssel.

7.) Mindezt lehet minden hisztéria nélkül csinálni.

Ritkán érzem úgy, hogy beszélnem kell, de most szólnom kellett.

[Rokon témák: Démonfelhő Suriname fölött, Ha szombat, akkor Manson]

Válasz a Kígyónak

A kígyó azonban ravaszabb volt, mint a föld minden állata, amelyet az Úr Isten alkotott. Azt mondta az asszonynak: „Miért parancsolta meg nektek Isten, hogy a kert egyetlen fájáról se egyetek?” (Ter 3,1)

A Kígyó ravasz. Úgy teszi föl a kérdést, hogy könnyűnek tűnik a válasz, és már benne is vagyunk a magyarázkodásban...

Az asszony azt felelte neki: A kertben lévő fák gyümölcséből ehetünk. Hogy azonban a kert közepén levő fa gyümölcséből ne együnk, és hogy ahhoz ne nyúljunk... (Ter 3,2-3) Stb. Az asszony magyarázkodik.

De Jézus nem így válaszol a kísértőnek a pusztában (Mt 4,1-11). Egy-egy jól választott szentírási idézettel lesöpri az asztalról a Kígyó csábító ötleteit. Válaszai csattannak, mint egy – pofon.

A Kígyónak nem magyarázat kell, hanem pofon. Nem beszédből áll az Isten országa, hanem erőből  (1Kor 4,20). Az Egyház nem vitakör, hanem a győzelem helye. Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek (Lk 10,19).

Győztes válaszunk nem magyarázat, hanem az Ige maga. A Megfeszített és Föltámadt Jézus.

Szálljatok szembe a sátánnal, és elfut előletek (Jak 4,7).

A győztesnek az élet fájáról adok enni, amely az Isten paradicsomában van (Jel 2,7).

A Zsinat Szentlelke

Amikor a II. Vatikáni Zsinat 1962-ben megnyílt, a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karának hallgatója voltam. Miközben a kémiai laboratóriumokban egészen sajátos dolgokat műveltem (pl. egy preparátum készítése során, ahol a forgatókönyv szerint zöld csapadéknak kellett volna jelentkeznie, nálam lila csapadék jelent meg – igazán, máig se tudom, hogyan csináltam), én kedves költőim mellett Schütz Dogmatikáját olvasgattam otthon. A katolikus hit mivoltát és tartalmát ebből és hasonló könyvekből fogtam föl. Ez volt papi hivatásom pünkösdje. Olvadó gyönyörűséggel olvastam Adyt és Babitsot, de a hit misztériumaiban valami mélyebbet találtam, egy félelmetes és vonzó izzás bontakozott ki előttem, amelynek nem lehetett nemet mondani. Csak az volt a gondom, alkalmas vagyok-e a papságra (később plébániáim híveinek ugyanez volt a gondja), de tanácsadóim biztatására a mérnöki diplomát nyomban megszerzése után sutbavágtam, és amikor a Zsinat 1965 őszén befejeződött, már elsőéves papnövendék voltam Szegeden.

Amit a Zsinat jelentett az Egyháznak, akkor még aligha fogtam föl. Számomra a Zsinat minden tanítása magától értődőnek tűnt, szervesen illeszkedett abba, amit Schützből mint katolikus tanítást megismertem. Hallottam kritikákat a Zsinatról, de ezeket képtelen voltam komolyan venni. A Zsinat szövegeiben a misztériumnak ugyanazt az izzását érzékeltem, mint Schütz Dogmatikájában vagy Prohászka naplóiban. Prohászka a Tanácsköztársaság idején hosszan elmélkedett naplójában arról, hogy az Egyháznak egy olyan államberendezkedés esetén is meg kell találnia helyét a társadalomban, amely nem támogatja többé intézményesen. Mi éppenséggel ilyen helyzetben voltunk, méghozzá tartósan, az istengyűlölő diktatúra vörös zászlaja lengett fölöttünk, így készültünk hirdetni a hitet. Számunkra természetes volt, hogy a Zsinat egy pluralista társadalomban helyezi el az Egyházat. Prohászkának még nem volt természetes, neki ki kellett lépnie fiatalsága szemléletéből, mely szerint az állam elvben katolikus és elvben a lakosság is katolikus, más világnézeteket legfeljebb tolerálni lehet. A Zsinat, mikor a vallásszabadságról nyilatkozott, radikálisan kilépett a középkorból és a vallási pluralizmus problémáját újkori kontextusban tárgyalta. Később, amikor már a történelem teológiájáról tartottam előadásokat, megvilágosodott előttem, hogy az Egyház csak a II. Vatikáni Zsinat teológiájával hagyta végképp maga után a középkort. Éppen ez volt a Zsinat szerepe, és ez a magyarázata annak, hogy a Zsinat ekkleziológiai téren tudott annyi újat mondani.

A Zsinat újdonsága azonban sehol nem jelenti az Egyház önazonosságának feladását. A hit, melyet az Egyház hirdet, abszolút igényű igazság volt és marad. Ám ez az igény az igazság igénye, amelyet a lelkiismeretnek kell követnie, nem pedig az államhatalom igénye, amelyet az állampolgárokon behajt. Az objektív igény az egyetlen és változatlan igazság tulajdonsága, miközben a szubjektív lelkiismeret esetleg jóhiszemű tévedéssel más utakon jár. Husz János a máglyán szubjektív lelkiismerete szerint épp olyan mártír lehet, mint Jeanne D’Arc. Ez nem relativizmus és nem liberalizmus, hanem az emberi személy méltóságának tisztelete, amire a kinyilatkoztatás az ember istenképiségével szólít föl bennünket. Ha valaki őszintén keresi az igazságot és közben objektíve tévedésben van, az igazság iránti elkötelezettségének bennfoglalt, burkolt, nem tudatos tartalma arra az igazságra irányul, amelyet tételesen nem ismer. Ez az alapja a Zsinat tanításának a nemhívőkkel, nemkeresztényekkel és nemkatolikus keresztényekkel folytatott párbeszédről és az ökumenikus törekvésekről. A Szentlélek fényében a katolikus Egyház fölismeri azokat az értékeket, amelyek a nemkatolikusok lelkében bontakoznak ki. Változatlanul elutasítja a tévedést és a bűnt, de ahol értéket lát, az értékre igent mond. „A megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja el, míg győzelemre nem viszi az igazságot” (Mt 12,20).

Az ökumenizmus nem azt jelenti, hogy Krisztusnak több egyháza van. Társadalmi, szociológiai értelemben beszélhetünk evangélikus vagy református egyházakról, de teológiai értelemben csak egyetlen Egyház létezik, és ez katolikus. Aki Jézus Krisztusban igazán hisz, annak meggyőződésében burkoltan és nem tudatosan jelen van a teljes igazság, az összes katolikus hittétel és a hit egész fogalmilag kimeríthetetlen mélysége és magassága. Közben tudatával talán tagadja egyik-másik igazságot, de ez a tagadás, ha jóhiszemű, nem változtat azon, hogy mélyebben van elkötelezve az igazság teljessége mellett. A tagadás a felszínen van. Akik a katolikus Egyháztól elszakadt közösségben kapták keresztény hitüket, azokat az Egyház nem tekinti eretnekeknek. Teljes befogadásuk az Egyház közösségébe nem jár a kiközösítés alóli feloldozással, mert nem estek kiközösítésbe.  

Tradicionalista részről azzal az állítással találkozom, hogy a II. Vatikáni Zsinat tanítását el kell utasítani, mert ellenkezik az Egyház korábbi tanításával, és el is lehet utasítani, mert nem tévedhetetlen. Nos, az Egyház korábbi tanításával egyáltalán nem ellenkezik, annak logikus továbbgondolása és alkalmazása a pluralista társadalom viszonyaira. Nem „modernizmus”, jóllehet a Zsinat után valóban keletkezett egy liberális neomodernista teológia, de ez nem hivatkozhat jogosan a Zsinatra. Ugyanakkor az sem igaz, hogy a Zsinat tanítása nem kíván engedelmességet. Nemcsak tévedhetetlen bizonyosság létezik, hanem gyakorlati bizonyosság is (ilyennel tudjuk pl., hogy kik a szüleink), és ezt a gyakorlati bizonyosságot az Egyház megköveteli tőlünk akkor is, amikor nem tévedhetetlenül, de kötelezően tanít. (Vallási hozzájárulás, assensus religiosus.) Sem a Zsinat, sem a Katekizmus nem kérdőjelezhető meg a katolikus lelkiismeret sérelme nélkül. Egyébként pedig a Zsinat, bár új dogmát nem hozott, tanításának jelentős részében a katolikus dogmákat fejti ki, vagyis tévedhetetlen.

1965-ben ért véget a Zsinat, azóta ez jelenti a katolikus hívő és teológus számára a szellemi talajt – több mint negyven éve már. Fölidézem VI. Pál pápa római arcélét, nemes vonásait. Hányszor avatkozott be (akár függeléket is fűzve a Zsinat dokumentumaihoz), hogy a Zsinat félreérthető tanítást ne fogadjon el, milyen bátor következetességgel hajtotta végre lépésről lépésre a Zsinat rendelkezéseit, mennyire magáévá tudta tenni a kor követelményeit a népnyelvű liturgia bevezetésével, s hogy ki tudott állni, támadások kereszttüzében és vérrel verejtékezve is, a papi celibátusnak vagy a házasélet termékenységének védelmében! Ifjúkorom hőse ő, a Lélek embere. Boldoggá avatása folyamatban van. Legjobban a keresztény örömről adott tanítását szeretem (Gaudete in Domino), mert ezt az örömöt Getszemáni éjszakájában is jól ismerte.

VI. Pál halálának évére esik személyes pünkösdöm. Ez mélyebben tett katolikussá, és ahhoz vezetett, hogy jobban megértettem a Zsinat jelentőségét. A Zsinat dokumentumait olvasva, érzem a Szentlélek működését. Ugyanannak a misztériumnak jelenlétét élvezem, amely megmutatkozik egy (akár szabadegyházas) karizmatikus hívő tapasztalataiban, vagy a csodálatos orthodox liturgiában. Egy a Lélek.

Galaxis

Most hagytam ott a hi5 portált, ahol a világ legkülönbözőbb részeiről lehetett kapcsolatot teremteni emberekkel. Kétségtelen, hogy zsúfoltsága túlzottan igénybe vett, de nem ez volt a fő okom a távozásra. Bántónak találtam a szex-partner kereső programok hirdetéseit is, de még ezzel is meg tudtam volna valahogy alkudni (mondván, hogy a hirdetés nem az én művem, s ahogy nem tehetek róla, ha az utcában, ahol lakom, prostituáltak is laknak, ugyanígy ez se az én felelősségem). Végeredményben az oldalak tartalmától idegenedtem el. Egymásután jöttek a  „hozzászólások”, amelyek zenéből, videóból, web-trükkökből álltak, szöveg helyett. Nem éreztem magam otthon. Profilomra kiírtam, mit akarok, kikkel keresek kapcsolatot, de – ez volt az, ami elgondolkodtatott – nem olvasták el, semmibevették. Egy olyan generáció vett körül, amely nem olvas.

Túl a Gutenberg-galaxison? Ez az, amit tagadok, ez az, ami ellen lázadok. Az írott szó varázsát lehetetlen mással helyettesíteni. A fiatalok ma videófelvételeket készítenek a mobiltelefonjukkal és ezeket teszik föl nagy büszkén a You Tube-ra, sokszor minősíthetetlen minőségben. Nem olvasnak, csak ha muszáj. De mit veszítenek ezzel? Tessék ezt videón visszaadni:

Döbbenet által a szív ere fagy. 

Vagy ezt:

Fagy és fátum fogja a számat.

Vagy ezt: 

Terólad száll a dal, zivatarverte líra,
lantverte zivatar, lírai szerelem.

Vagy ezt, a kreatív és csodálatos nyelvtani ficammal:

Hiányod átjár, mint huzat a házon. 

Vagy, hogy prózát is idézzek, Jókai És mégis mozog a föld c. művéből azt a jelenetet, amikor a gyáva Aszályi menekül a  „medve” elől:

Aszályinak sem kellett több, futott amerre medvét nem látott. A túlsó oldalon volt egy vadászbozót, azt megúszta kegyetlenül, s levetve magát a földre, úgy tett, mint aki halott. 

Tessék videóban kifejezni, hogy „lantverte zivatar”, vagy hogy Aszályi megússza kegyetlenül a vadászbozótot. A szavaknak karaktere van, hangulata van, története van, szemantikai zónái vannak, jelentésárnyalatai vannak, mindegyikük egy összefüggő kapcsolatrendszert hoz mozgásba, mély gyökereket tapint ki fantáziánkban. Nem a kép értékét becsülöm le,  nem vagyok képromboló. A szó lebecsülése ellen tiltakozom. Játsszatok csak a videóval, gyerekek, de ne dobjátok el a könyvet, mert a meggyilkolt szó az égre kiált.

Az Ige vére váltotta meg a világot

Máglyára őket?

„Isten dicsére, a máglyára őket!” – mondja az eretnekégető pátriárka Az ember tragédiája bizánci színében. Nem olyan régen rátévedtem egy (angol nyelvű) tradicionalista weboldalra, ahol egy katolikus állam utópiája volt kifejtve, mely legyen ámbár kicsi, de gazdasági tevékenységével vívjon ki rangot magának. Jobban kedvelem a beszámítható eszméket, így nem mélyültem el a szerző koncepciójában. Utólag azonban fölmerül bennem a kérdés: vajon mit csinál az utópia megálmodója, ha katolikus államában megtelepül egy zsidó üzletember vagy egy mormon apostol? Máglyára küldi őket (Isten dicsére persze), száműzi őket, avagy fogcsikorgatva tolerálja őket? S mi garantálja, hogy az ügyes üzletemberek nem fogják katolikusnak hazudni  magukat, hogy államában előnyökhöz jussanak – amikor aztán csakugyan fölállíthat egy inkvizíciót, mint annakidején a színkatolikus Spanyolország?

Minden keresztény kurzus tragédiája, hogy – mint Prohászkának kellett keserűen megállapítania – látszat-keresztényeket termel ki, ők úsznak a felszínen, a hiteles istenkapcsolat rovására. Ez így volt Nagy Konstantin óta. A középkor Európájában kialakult államideál, a katolikus monarchia ideálja, a gyakorlatban egymással, sőt a pápával is hadakozó katolikus királyságokat termelt ki. A protestáns reformáció még bonyolultabbá tette a helyzetet. 1527-ben a katolikus V. Károly császár csapatai elfoglalták Rómát, „fölgyújtották a házakat, kínozták a lakosokat, megerőszakolták és lemészárolták az asszonyokat férjük szemeláttára, a lányokat apjuk szemeláttára. Egyes városi embereket bezártak és halálra éheztettek. Miután egy szamarat felöltöztettek püspöknek, egyes katonák megpróbáltak kényszeríteni egy papot, hogy tömjénezze meg az állatot és részesítse szentáldozásban. Minthogy ezt megtagadta, darabokra vágták. Számtalan művészi alkotást tettek tönkre; sírokat nyitottak föl és kutattak át; nyilvános tereken apácákat árultak néhány dukátért.” Úgy tűnik, a katolikus monarchia igen távol került az ideáltól...

A reformáció során számos katolikus királyság helyébe protestáns királyság került, de ami még sokkal fontosabb, a vallásháborúk olyan békeszerződésekhez vezettek, amelyek a vallási kisebbség jogait is biztosították. A katolikus monarchia toleranciára kényszerült. A szabadkőműves liberalizmus aztán sorra megdöntötte a katolikus monarchiákat. A pápák adhattak tanítást a katolikus igazság kötelező voltáról és arról, hogy a tévedésnek nincsenek jogai (ami persze tökéletesen igaz), de a történelmi talaj, amelyen egy ilyen tanításnak gyakorlati érvényt lehetett volna szerezni, kigyalogolt alóluk. Amikor az utolsó Habsburg-trónhoz fűzött katolikus reménységet Horthy ágyúi lerombolták, egy olyan Európa (és Amerika) maradt vissza, amelyben a liberális demokrácia uralkodik, még olyan országokban is, ahol a királyság intézménye fennáll. A katolikus belga uralkodó, akinek alá kellene írnia a parlament által elfogadott, hitével ellenkező abortusztörvényt, egy napra lemond, hogy az ideiglenes államfő aláírhassa az okmányt, aztán visszavonja lemondását és bizonyára feloldozást is nyer gyóntatójától (Isten dicsére) – de ez már csak paródiája a katolikus királyságnak. [E pontban kaptam egy olyan korrekciót, hogy nem a király mondott le, hanem a parlament függesztette fel egy napra a király jogait. Köszönet a javításért, éppen ez a liberális demokrácia.]

Az Egyház, szembenézve a világnézeti pluralizmus tényével, új megközelítést keres és talál. A II. Vatikáni Zsinat Dignitatis humanae  nyilatkozata, miközben fenntartja az igazság kötelező erejéről szóló tanítást, az emberi személy jogairól (és nem a tévedés jogairól) tesz megállapításokat. Az ember ugyan tévedhet, de még tévedés esetén is megmarad a joga, hogy vallási meggyőződését külső kényszertől mentesen alakítsa ki s egyénileg és közösségileg érvényesítse, a „jogos határokon belül”. „A vallásszabadság joga nem erkölcsi engedmény a tévedésre, vagy felhatalmazás egy téves jogra, hanem az emberi személy természetes joga a polgári szabadsághoz, azaz a politikai hatalom részéről vallási ügyekben jogos határokon belül felmentést ad mindenfajta külső kényszer alól” (KEK 2108).

Példának okáért a katolikus Egyház taníthatja és kimutathatja, hogy Jehova Tanúinak elvei hamisak és ártalmasak. Ám ha katolikus kommandók fölgyújtanák Jehova Tanúinak királyság-termeit, vagy meglincselnék a tanítás követőit, az már nem volna a „jogos határokon belül”. Az a kívánatos, hogy mindenki kövesse Jézus Krisztust és fölismerje, hogy az evangélium teljességét a katolikus hitben találja meg. Csakhogy ez történjen a lelkiismeret szabadságában, abban a tudatban, hogy ha valaki nem ért egyet a katolikus tanítással, senki nem akarja „Isten dicsére” máglyára vetni érte. Mindez egyúttal elutasítása az egyháztörténet egy szégyenletes mozzanatának, az inkvizíció máglyáinak.

Az Egyház hitvallása a vallásszabadságról nem csupán „tolerancia”. Az emberi személy belső szentélyének elismerése, ahol a végső felelősség lakik. Ugyanakkor nem is relativizmus. Nem rendeli alá az igazságot az egyén tetszésének. Ellenkezőleg, annak követelése, hogy az egyén meggyőződése egyedül az igazságnak legyen alávetve.

Máglyára őket? A tévedés égjen el a lelkiismeret máglyáján. A tévedő ember még mindig Isten képmása. Nem fűtőanyag.

Oszlik Lefebvre árnya?

A II. Vatikáni Zsinat után Marcel Lefebvre érsek nyíltan szembefordult a zsinat egyes tanításaival és az azt követő liturgikus reformmal. Az általa alapított Szent X. Piusz Testvériség, Lefebvre tanítását követve, elutasította a VI. Pál pápa által bevezetett misekönyvet, és bírálta a zsinat tanításait (főképpen ekkleziológiai kérdésekben, a vallásszabadság, az ökumenizmus, a nemkeresztény vallások témáiban). A zsinat után bekövetkező teológiai és hitéleti krízis elől papok és világiak közül is számosan menekültek Lefebvre tanaihoz, ezekben látva az egyházhűség megőrzését. Lefebvre sose ment el olyan szélsőségekig, mint VI. Pál érvényes pápaságának kétségbevonása. Legszélsőségesebb cselekvése az volt, hogy utódlása biztosítására 1988. június 30-án a Szentszék engedélye nélkül négy püspököt szentelt, Bernard Fellay, Bernard Tissier de Mallerais, Richard Williamson és Alfonso de Galarreta személyében. A kánonjog intézkedése szerint ezzel önmagától beálló kiközösítésbe estek, mind ő maga, mind a négy újonnan fölszentelt püspök. A kiközösítés beállását a püspökszentelés másnapján a Püspöki Kongregáció prefektusa dekrétumban deklarálta, de a kiközösítés magával a püspökszenteléssel állott be. Ez nem jelenti azt, hogy az új püspökök nincsenek érvényesen püspökké szentelve. Mindezideig azonban kiközösítés alatt álltak.

Lefebvre érsek kiközösítésben halt meg. Bernard Fellay püspök maga és három társa nevében 2008. december 15-én kelt levelében (immár második alkalommal) kérte a kiközösítés feloldását az illetékes pápai bizottság elnökétől, arra hivatkozva, hogy ők katolikusok akarnak lenni és elfogadják Péter primátusát, ezért a jelenlegi helyzet sok szenvedést okoz nekik. A Szentatya úgy döntött, hogy felülvizsgálja a helyzetet, és engedélyt adott a Püspöki KOngregációnak, hogy feloldozza a négy püspököt a kiközösítés alól. Egyúttal kifejezte azt a reményét, hogy ez a lépés, amely a kölcsönös bizalom erősítésére szolgál, alkalmat fog adni a Szent X. Piusz Testvériségnek, hogy „intenzívebbé tegye és stabilizálja kapcsolatát a Szentszékkel”, és így eljusson az Egyházzal való teljes egységre, jelét adva a Tanítóhivatal és a pápai tekintély valódi elismerésének. Ebben nyilvánvalóan ki van fejezve, hogy még nincs minden rendben. Az, hogy a négy püspök már nincs a kiközösítés állapotában, nem jelenti, hogy a Szent X. Piusz Testvériségtől nem vár a Szentszék további lépéseket. A háttérben tárgyalások folynak, az eredményt később fogjuk látni. Sajnos, a zsinat utáni liturgikus és egyéb visszaélések sok hívőben keltik azt a benyomást, hogy csupán a szekularizmus és a tradicionalizmus között választhatnak. Mint Dietrich von Hildebrand megállapítja, az igazság nem a végletek között fekszik, hanem a végletek fölött. Van katolikus út, amely nem szekularista és nem tradicionalista. És van az emberi vélekedések káosza...

Tu autem, Domine, miserere nobis.

Bizonyosság

A szentáldozás előtti „Krisztus teste” – „Amen” hitvallást már több mint négy évtizede bevezette az Egyház. Ennek ellenére még ma is akadnak, akik nem mondják az „Amen”-t, hanem némán várják az Eucharisztiát. Szentmiséimen ebbe nem szoktam belenyugodni; nem egyszer ilyenkor derül fény arra, hogy az illető nincs fölkészülve a szentáldozásra, vagy nem is katolikus. Legtöbbször azonban nem erről van szó. A leggyakoribb eset az, hogy az áldozásra készülő a „Krisztus teste” másodszori elhangzására már magától értődően válaszolja az „Amen”-t. Vagyis tudta jól, hogy ezt a szót mondani kell, de megpróbálta „megspórolni”, „megúszni nélküle”. Ez megdöbbent. Ennyire terhesnek érezzük az aktív részvételt a szentmisén, még a legszentebb pillanatokban is? Vagy ennyire jelentéktelennek véljük saját szerepünket? Lehet, hogy csak szórakozottság – de hogyan lehetséges erről megfeledkezni?

Az áldozó „Amen”-je nem mellékes. A világi hívő szerepe a szent liturgia eseménysorában kezdettől nem a passzív „misehallgatás”, hanem aktív együtt-imádkozás és önmagának felajánlása az isteni Báránnyal együtt. A „communio”, a Báránnyal való valóságos egyesülés pillanata ennek az eseménysornak a csúcsa. Az Ige hallgatásától lángra gyújtott hittel, a kenyérrel és borral mindenünket Istennek ajándékozva, az átváltozás misztériumában a dolgok mennyei rendjébe lépve, most megpecsételjük a folyamatot azzal, hogy az önmagát közlő Istennel táplálkozunk.

Ez lényegileg a hit aktusa. Ha csak úgy vennénk a szentostyát, mint egy tablettát, semmit sem használna nekünk, sőt megsértenénk az isteni szentséget. A kegyelem állapotában kell lennünk, megfelelően előkészülve. Ha aktívan résztvettünk a szentmisén, föl vagyunk készülve, és ezt most összefoglaljuk az „Amen” hitvallással.

Gyerekkoromban én is azt tanultam, hogy az „Amen” jelentése: „Úgy legyen.” Csak később fedeztem föl, hogy bár kérő imák végén ez a fordítás sem lehetetlen, az „Amen” elsődleges jelentése mégsem ez, hanem „Úgy van”, „Bizony”, „Biztos”. A héber nyelvben a megfelelő szógyök a sátorcövekkel való alátámasztottságot, a szilárdan állást jelenti. A héber „hit” szó az „Amen” gyökéből származik; az „Amen” a hitbizonyosság szava.

Mégsem helyeselhető azok gyakorlata, akik magyarra fordítják az „Amen” szót, és a „Krisztus teste” hitvallásra azt válaszolják: „Hiszem”. Nem helyeselhető mindenekelőtt azért, mert a liturgikus imák szövege kötött, azokat nem változtathatjuk önkényesen. Az Egyház azt kívánja, hogy ezt a szót Jézus anyanyelvén mondjuk, s aki az Egyháznak a Jézussal való egyesülés pillanatában nem engedelmeskedik, ugyancsak furcsán jár el. (A gyakorlatban persze föl szoktam tételezni, hogy csak jóhiszemű tévedésről van szó, s nem ítélkezem.) Másodszor pedig azért nem helyeselhető ez az eljárás, mert a magyar „Hiszem” szó jelentéstartalma lényegesen bizonytalanabb, gyengébb, mint a héber „Amen”-é. Ha a magyarban valamire azt mondjuk: „Azt hiszem...”, ez azt jelenti, hogy úgy véljük ugyan, de nem vagyunk benne százszázalékosan biztosak. A héber „Amen” viszont azt mondja: ez masszívan bizonyos, ez úgy áll, mint az oszlop. S a hitbizonyosság ilyen, mert Isten abszolút igazságára épül.

Amikor Jézus azt mondja: „Bizony mondom nektek...”, a „bizony” szó helyén a héber-arám „amen” áll. Jézus isteni bizonyossággal beszél. Az Újszövetség görög szövege nem fordítja le ezt a szót, hanem megtartja a héber-arám eredetit. Tartsuk meg mi is Jézus eredeti szavát, és abba építsük bele elkötelezettségünket, hálaadásunkat, Isten iránti bátor bizalmunkat, életünk tervét, föltámadásunk reményét, mindenünket. Hiszen az Úr, akit a kenyér alakjában magunkhoz veszünk, nem csupán Isten abszolút bizonyosságával beszél, hanem ő maga Isten abszolút bizonyossága. Ő „az Amen, a hűséges és igaz tanú” (Jel 3,14). Ha „Amen”-t mondunk, őt valljuk. Ez az „Amen” a világ tengelye.

Jóvoltáról gondolkodom...

Ismeretes az ének:

Az Úristent magasztalom,
jóvoltáról gondolkodom...

Nem emlékszem pontosan, de úgy vélem, hittanórán történhetett, hogy a második sor szövegét ismételten javítanom kellett. Ugyanis azt énekelték: „Jóvoltáról gondoskodom.” Valakinek jól-voltáról, jólétéről gondoskodni értelmes ötlet volt az éneklők számára, de hogy mit jelent Isten jó-volta és hogyan lehet arról gondolkodni, az teljességgel túlesett láthatárukon.

Pedig ez teszi az imádság lényegét. Érintkezésbe kerülni Isten végtelen jóságú lényével, figyelmünket feléje irányítani. Bensőnk ünneppé alakul ilyenkor. A napfáklyaként lobogó isteni jóság forradalmasítja értékrendünket, a lét gyönyörűségét szemléljük. Alig hihető, de még az embereket is szépnek látjuk.

A megbocsátás és ellenségszeretet parancsa súlyosan próbára teheti a keresztényt. Nehezen értjük meg, hogy a feltétel nélküli szeretet evangéliumi követelménye azokra is vonatkozik, akik nekünk fájdalmat okoztak – sőt még a történelem élvonalbeli szörnyetegeire is, Nerótól Robespierre-en át Oszama bin Ladenig (hogy aktuálisabb példákat ne mondjak, hiszen ez nem politikai cikk). Őket is saját képére alkotta Isten, őket is megváltotta Jézus a kereszten, őróluk is remélnünk kell, hogy Isten irgalmából egymásra nevethetünk a mennyben. Isten jósága képtelenséget súroló, vérlázítóan nagyvonalú, a földkerekség alapjait megrendítő irgalom. (Anélkül, hogy ez bármit is elvenne az ítélet komolyságából.)

Akik lehetetlennek találják a megbocsátást, Istennek ezt a jóságát nem ismerik. Sőt gyakran visszahárítják a teremtésben található bajokat a Teremtőre, és az isteni jóságban sem tudnak hinni. Vádolják Istent, zúgolódnak ellene. Nem veszik tudomásul a bibliai teremtéstörténet üzenetét, miszerint Isten mindent nagyon jónak alkotott, és csak a bűn választ el bennünket a gyönyörűség kertjétől, – sem pedig a Lukács haldokló gonosztevőjének szóló ígéretet (Lk 23,43), hogy amennyiben megtaláljuk a Királyt a Megfeszítettben, „ma” fölfedezhetjük a paradicsomot. Nem ismerik a jóban-rosszban Istent dicsőítő lelkületet. Istenben inast látnak, akinek az a dolga, hogy csöngetésre tálcán behozza a megoldást. Minden imádság meghallgatást nyer, de az ilyen „csöngető” ima egyáltalán nem imádság. Hiányzik belőle az imádás, a feltétlen meghódolás a Végtelenül Szent előtt.

Jézus, az egyetlen közvetítő, helyre tudja állítani bennünk az imádást. Az ő sebeibe helyezve éled valósággá a kereszténység, amely nem puszta tradíció, hanem virág és gyümölcs. Ha működésbe lép a Főparancs első része, abból levezetve működik a második rész is. Ha szívünk befogadja a Szeretet-Ősvalóság mérhetetlen, felfoghatatlan és személyes jóindulatát, ez tüzet lobbant bennünk, amely embertársainkra is átterjed, nagylelkűség, ajándékozás, irgalom formájában. Fordítva nem megy. A szeretet gravitációja felülről lefelé érvényesül. „Senki sem jó, csak az Isten” (Lk 18,19). Ha szüntelenül „jóvoltáról gondolkodom”, mások mint tükörben fogják szemlélni bennem az ő jóságát.

Kreativitás

A mindenség forrása a teremtő „legyen”. A szó szoros értelmében kizárólag Isten „kreatív”, teremtő; csak ő tud semmiből valamit létrehozni. A „teremtés”, „kreativitás” szót gyakran használjuk emberi valóságokra is, pl. „Kepler megteremtette a modern csillagászatot”. Ilyenkor is olyasminek a létrehozására gondolunk, ami azelőtt nem létezett. Művészi kreativitásról beszélünk, ha valaki feltűnően újszerű alkotásokat hoz létre, kreatív tevékenységről, ha valaki munkájában új szempontokat fedez föl. Az internetes programokban gyakran szerepel a „Create” gomb, egy új fiók, mappa stb. létrehozására. De az emberi kreativitás soha nem jelent teljes előzménynélküliséget. Aki fizikailag alkot, anyagból alkot, aki szellemileg alkot, mások gondolatait gondolja tovább. Kepler jól kidolgozott csillagászati észlelésekre támaszkodhatott; a magyar lírát forradalmasító zseninek, Ady Endrének is voltak halvány előzményei Vajda, Reviczky, Komjáthy, Kiss József költészetében. Bolyai János azt írta apjának, hogy semmiből új világot teremtett; de igazából az ő korában a matematika tudománya annyira érett volt már a nem-euklidészi geometria megalkotására, hogy egyidejűleg Gauss és Lobacsevszkij is fölfedezte azt. A szó szigorú, filozófiai-teológiai értelmében az ember nem „teremt”, hanem „változtat”, bármilyen meglepő legyen is ez a változás.

Ebbe a bölcseleti-teológiai háttérbe robban bele az új teremtés eszméje. Jel 21,5-ben Isten így szól: „Íme, újjáteremtek mindent!” Ez a beteljesedést, „minden dolog helyreállításának idejét” (Csel 3,21), az „új eget és új földet” (Jel 21,1; 2Pt 3,13; vö. Iz 65,17) jelenti, de a kifejezés csak visszhangozza Iz 43,19 görög fordításának szövegét, amely viszont a babiloni számkivetésből való hazatérésre vonatkozik – az pedig a megváltás előképe. A megváltás, az újszövetség ideje még nem a végső állapot, de a beteljesedés, az eszkaton csiraszerűen már ott rejtőzik benne. Az új teremtés megkezdődött. Jézus megdicsőült teste már az új ég és új föld anyagához tartozik, ehhez csatlakozik a mennybe fölvett Boldogságos Szűz megdicsőült teste, s csatlakozni fog majd az összes szentek megdicsőült teste Jézus második eljövetelekor.

Az új teremtés, ellentétben az első teremtéssel, nem a nemlétezőből indul ki. Valamit fölhasznál, ami természetes értelemben nem semmi; semmi viszont a természetfölötti rendben. A világra jött ember a semmihez képest már valami; a természetfölötti rendben azonban még nem bír léttel addig, amíg a keresztvíz és a keresztelési szavak újjá nem teremtik. „Aki Krisztusban van, új teremtmény” (2Kor 5,17). Az új teremtés létet ajándékoz az isteni természetben való részesedés rendjében (2Pt 1,4), az eljövendő megdicsőült univerzum rendjében.

A szentek azért kreatív emberek, mert az új teremtésben vannak otthon. Péter új Rómát teremt, Justinus új „filozófiát”, Mónika könnyei újjáteremtik Ágostont. Domonkos szerzetesei pénz nélkül utaznak és nem látnak hiányt, Avilai Teréz, aki soha teológiát nem tanult, a Belső várkastélyban megteremti a misztika maradandó elméletét, s amikor Don Boscót éjszaka késsel támadják meg, a semmiből tör elő egy hatalmas szürke kutya és földre teríti a merénylőt. Batthyány-Srattmann László az első világháború idején megnyitja kórházát saját betegein kívül a háborús sebesülteknek is, sőt kórházi munkáján túl nyakába veszi a körorvos feladatait – s mindamellett nem szenved kárt a családra és az imádságra fordított ideje sem. „Hány hadosztálya van a pápának?” – kérdezi megvetően a szovjet diktátor, s íme, a semmiből elődübörgő láthatatlan hadosztályok erőszak nélkül megdöntik a szovjet kommunizmust, a fatimai Szűz ígérete szerint.

Ővele, a Szűzzel kezdődött az új teremtés műve. Mint Isten ajkáról a teremtés hajnalán a „legyen”, úgy hangzott el a Szűz ajkáról a kreatív „legyen” az új teremtés hajnalán. S a megistenülés kapuja kitárult, egy női petesejtből lett Valaki, aki valóságos Isten.

Megjegyzések egy megjegyzéshez

Az élelmiszerboltot nemrégiben átépítették. Fölszámolták a kávézót és az egyik bejáratot, több lett a pult, a polc, az áru. Özönlenek a vásárlók, alig férünk egymástól. A megváltozott elhelyezésű kasszáknál bámulatos kitartással és türelemmel dolgoznak a pénztárosok. A nyüzsgésben alig-alig találok meg némely árut, mert a pultrendszer struktúrája átalakult, a lelőhelyeket újból föl kell fedezni. Mellettem egy bácsi megszólal, amúgy sajátmagának dörmögve ékesszólóan (bocsánat): „Rohadt állatok, tönkretettek egy jó boltot.”

Nemcsak a keresztény szeretetet, az embertársaink iránti köteles tiszteletet, a kulturáltságot hiányolom ebben a megjegyzésben. Hiányolom az ésszerűséget, az elemi tárgyilagosságot is. Persze kellemetlen, hogy az ember nem a megszokott helyen találja az árukat, magam is viharos tengeren iránytű nélkül hányódó hajónak érzem magam a bevásárlókosarak forgatagában. De nyilvánvaló, hogy az új állapotokat néhány héten belül megszokjuk, és az is nyilvánvaló, hogy a boltot nem ok nélkül alakították át tetemes költséggel és a vásárlók véleményét is előzetesen kikérve. Korántsem tették tönkre, ellenkezőleg, használhatóbbá tették, bővítették a férőhelyet.

A bácsinak persze, hogy őt is megértsük, az hiányzik, amit megszokott. Koros embereknél nehezen megy a környezet megváltozásának földolgozása. Jártam egy idős nénihez, aki már nehezen mozgott, olykor elesett. Lakhatott volna unokahúgánál, de néhány hét múlva hazakívánkozott saját lakásába. Olykor eszméletlenül, a földön fekve találták meg, de kitartott beidegzett környezete mellett. Végül aztán szociális otthon lett a dologból. A megszokotthoz való ragaszkodás emberi vonás. Nem csoda, hogy az Egyházban is föllép hasonló jelenség.

Minden plébános szembesül ezzel, ha a rábízott templomban valamit változtatni szeretne. Egy nagyon kis kápolnában két Mária-szobor állt. Bár ez az egyházi előírásokkal is ellenkezik, tudtam jól, hogy nem nyúlhatok a fennálló állapotokhoz, ha nem akarok palotaforradalmat. De bántott az egyik szobor elhelyezése, mert kifejezetten akadályozta a tabernákulumra való rálátást, márpedig az Oltáriszentség imádása mégiscsak fontos. Többször is beszéltem erről a híveknek. Megmagyaráztam, hogy a szobor átkerülése a szentély másik oldalára semmit se gyöngít helyzetén, viszont szabadon hagyja a Legszentebb felé irányuló tekintet útját. Aztán bejelentettem a változást. A következő vasárnap a szobor már a második oldalon volt. Azt hittem, ilyen bőséges indoklás után mindenki megérti, miért volt szükség erre a lépésre, a palotaforradalom mégis kitört. Egy hölgy magából kikelve követelte tőlem a szobor visszahelyezését. Bátorkodtam megkérdezni, mégis, miért. Tartalmas választ kaptam: „Azért, mert annak ott a helye!”

Nem említeném ezt a bájos epizódot, ha nem volna annyira jellemző. Ismert magatartás, hogy valaki rendszeresen jár szentmisére, amíg vidéken lakik, de mihelyt városba költözik, sok egyéb megszokásával együtt a szentmisét is elhagyja. Hasonló jelenség, hogy egy hívő külföldre költözik, de gyónni csak akkor megy, amikor hazalátogat szülőföldjére, pedig egy imakönyvben talált lelkitükör segítségével megoldhatná a gyónást az idegen nyelven is – noha ez bizonyára szokatlan volna kezdetben. Nyilvánvaló, hogy mindkét esetben a megszokás játszik döntő szerepet. Hasonló a helyzet azoknál, akik elveszítik „bejáratott” lelkiatyjukat, s utána hosszú ideig nem merészkednek el a gyóntatószékbe.

Emberileg érthetők ezek az esetek, de egyet jól szemléltetnek: hogy a megszokás képes a hit helyébe lépni. Pedig nem a megszokás üdvözít. Vallási szokásaink jók lehetnek, de csak addig, amíg a hitet szolgálják. Tertullianusnak van egy mondata: „Krisztus igazságnak nevezte magát, nem szokásnak.” Az igazság lehet megszokott, de lehet forradalmian újszerű is. Jézus magatartása felháborította a farizeusokat, mert nem hagyományaik szerint kezelte a munka szombatnapi tilalmát. Pál apostolt árulónak tekintették, mert az Ószövetség rituális előírásaitól való függetlenséget hirdette. Katolikus fiatalok megdöbbennek azon, hogy az Egyház erkölcsi tanítása szerint nem szórakozhatnak és nem udvarolhatnak ugyanazon a módon, amit e világ gyermekei között megszoktak. Köztünk élnek azok, akik a kézbeáldozást (amire Magyarországon pápai engedély van) az ördög művének tartják – mert szokatlanságával botránkoztatja őket.

A hit, az erkölcsi törvény, a tanító Egyház tekintélye fölötte áll a szokásnak. Isten végtelen, és aki befogadja, annak zárt határai szétrobbannak. A robbanás az ismeretlenbe, a mindig újba vezet. Istent szeretni kaland. Nem fér a rutin keretei közé. Lesz egy pillanat, amikor megszokott világunk teljesen széthullik körülöttünk, és belőlünk is az lesz, amit az Úr átrendezett.

Új ég lesz és új föld.

Pofonok

„Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is!” (Mt 5,39).

Azt akarná Jézus, hogy meghunyászkodó férgek legyünk? Mint tudjuk, ő szokott keleties túlzásokban beszélni. Például: „Ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el!” (Mt 5,29). Mivel az öncsonkítás bűn, Urunk azt bizonyosan nem kívánja, de igenis kívánja a radikális leszámolást a bűnre vezető alkalmakkal. Vajon a másik arc odatartásának mi a reális jelentése?

Jókai Mór Szerelem bolondjai című regényében Böske, a cselédlány, volt cselédtársait mint nazarénusokat látja viszont. A nazarénus közösségnek az író, aki a Schmerling-érán óhajt ütni egyet, inkább karikatúráját vázolja föl; később tárgyilagosabban írt róluk Eötvös Károly (A nazarénusok), majd a múlt század végén Kardos László és Szigeti Jenő (Boldog emberek közössége). Azt azonban Jókai is méltányolja, hogy a nazarénusok számára szentek a hegyibeszéd követelményei. Böske képen teremti lánykérőjét, Marcit, az egykori kisbérest, mert sértőnek érzi ajánlatát, s Marci, bár tudja, hogy nem szabad verekednie, közel van hozzá, „hogy minden názárénusi erénye összeomoljon”. Ekkor azonban közbeszól Mihály bácsi, azelőtt öregbéres, most pátriárka: „Ne bántsd ez ifjút, leányom! Ő még újonc; ha valakin tölteni akarod haragodat, íme, itt vagyok én: a pátriárka. Tartom ütésed elé az arcomat.” Miután ő is megkapja a pofont, a nagy izmos ember, korábban híres verekedő, így reagál: „Köszönöm, édes leányom! Ez ütés által megkönnyítetted a magad lelkét s diadalt szereztél az enyimnek. Legyen neked megbocsátva.”

Van ebben valami természetellenes, Jókai is annak szánta. Csakugyan erre gondolt volna Jézus? Az evangéliumban egy helyen őt magát láthatjuk, amikor arculütik Annás főpap előtt. „Az ott álló poroszlók egyike arculütötte Jézust, és így szólt: »Így felelsz a főpapnak?« Jézus azt felelte neki: »Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha pedig jól, miért ütsz engem?« (Jn 18,22-23).” Jézus a megaláztatásban is tárgyilagos. Nem hunyászkodik meg, nem köszöni meg a pofont, nem tartja oda arcának másik felét. Másfelől azonban, bármilyen vérlázító az arcra mért ütés, nem jön indulatba, nem fenyegetőzik bosszúval. Egyszerűen rámutat, hogy a közeg hibásan járt el.

Don Bosco Szent János diákkorában fölfigyelt egy osztálytársára, akit Aloisio Comollónak hívtak. Késett a tanár, a fiúk vadul kergetőztek a padok között. Comollo nyugodtan ült a helyén, a leckét ismételve. Egy fiú belekötött, ki akarta rángatni a padból, hogy bomoljon velük ő is. Mivel Comollo nem volt hajlandó, kétszer pofonvágta. A megütött fiú vérvörösen ugrott föl, de aztán leküzdötte haragját, és nyugodtan ennyit mondott: „Most boldog vagy? Én megbocsátok, de hagyj békén.” Vegyük észre, hogy amit belső küzdelem árán követett, az teljesen a jézusi minta volt. Nem köszönte meg az ütéseket, nem tette magát nevetségessé, másrészt azonban úrrá tudott lenni indulatán, nem ütött vissza, nem szitkozódott és nem fenyegetőzött. Egyszerűen kifejezésre juttatta, hogy a másik értelmetlenül viselkedett. Pedig ugyanazok az ösztönös reakciók működtek benne, mint akármelyikünkben.

Bosco barátságot kötött Comollóval, akitől sokat tanult Jézus követése terén. Együtt lettek papnövendékek. Megállapodtak, hogy amelyikük előbb távozik az életből, értesíti a másikat, üdvözült-e. Aloisio Comollo megbetegedett, és még mielőtt pappá szentelték volna, fiatalon meghalt. A halálát követő éjszakán Giovanni Bosco ébren feküdt a hálóteremben, ahol húsz társával együtt aludni szokott. Az éjszakában egyszerre dübörgő zaj hallatszott, mintha robogó szekér közeledett volna a folyosón a háló ajtajához. Mindenki fölébredt, a terem megingott, és rémülten látták, hogy fölpattan az ajtó. Aztán megszűnt a zaj, vakító fényesség töltötte be a termet, anélkül, hogy alakot lehetett volna látni. A fényből Comollo hangja szólt: „Bosco, Bosco, Bosco, üdvözültem!”

El is hiszem.

Cécó?

„Pap elvtárs, mennyibe kerül ez a cécó?” – tette föl a kérdést a plébánosnak egy férfiú, aki templomi esküvőt szeretett volna „megrendelni”. Az illető, azóta Istenben boldogult atya gyakran emlegette ezt az esetet. Kirívó példája ez annak, hogy az egyházi házasságkötések a hit és a hitetlenség érintkező felületéhez tartoznak. A plébániai gyakorlatban viszonylag ritka az olyan esküvő, amelyben mindkét fél hívő katolikus és aktív résztvevője az Egyház életének. (És még az ilyen házasságkötések se problémamentesek...) Ma már ugyan nem fenyegeti a lelkipásztort, hogy elvtársnak szólítják, ám annál inkább fenyegeti az, hogy hit nélkül, társadalmi vagy családi elvárások alapján ragaszkodnak a templomi szertartáshoz olyan jegyesek, akiket szíve szerint nem esketne meg.

Amikor a Teremtő embert alkotott, „Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27). A szexuális bipolaritás istenképiségünk része és az élet termékeny forrása, természeténél fogva szent valóság. A pogány rituális kéjelgés lealacsonyította emberségünknek ezt a misztériumát, a kegyelem viszont a természetfölötti rendbe emeli. Isten szövetsége az emberrel már az Ószövetségben gyakran öltözik a házasság képébe: „Maga Teremtőd lesz a hitvesed” (Iz 54,5). A Megtestesülés pedig, az isteni természet násza az emberi természettel, betetőzi Isten önközlését. „Böjtölhet a násznép, míg vele a vőlegény?” (Mk 2,19) – kérdezi Jézus, akinek személyében az istenség végtelen gazdagsága egyesül korlátozott, ám Isten képére alkotott emberségünkkel. Amikor Jézus meghal a kereszten, a Vőlegény vérével pecsételi meg a jegyeséhez való hűséget. „Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte, hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje” (Ef 5,25-26). Beteljesülése ez az Ószövetség gyönyörű szerelmi énekének: „Erős a szerelem, mint a halál, és könyörtelen a féltés, mint az alvilág” (Én 8,6). Amikor Jézus föltámad, kapcsolata az Egyházzal mennyei dicsőségbe öltözik. A férfi és nő életszövetsége, amely ennek a kapcsolatnak eleven és termékeny szimbóluma, részesül a mennyei dicsőségben. „Az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz. Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom” (Ef 5,31-32). A természetfölötti rendben a házasság kegyelmi szinten áll fönn és kegyelmek forrása. Nagy titok, a hét szentség egyike.

Két megkeresztelt fél között ezért minden érvényes házasság szükségképpen szentség. Vagy szentségi házasságot kötnek, vagy nem kötnek érvényes házasságot. A lekipásztornak tiszteletben kell tartania a felek házasságkötéshez való jogát. Mint Isten szolgája, II. János Pál pápa mondja Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdításának 68. pontjában: „A pásztoroknak meg kell érteniük azokat az okokat, amelyek az Egyházat arra indítják, hogy azokat is házasságkötésre bocsássa, akik nincsenek tökéletesen felkészülve. A többi szentséggel szemben a házasság szentségének sajátos jellemzője az, hogy egy olyan valóság szentsége, amely már a teremtés rendjében létezik. ... A férfi és nő elhatározása, hogy ... életüket visszavonhatatlan megegyezésükkel, felbonthatatlan szerelmükkel és hűségükkel feltételek nélkül összekötik ... , magában foglalja az Isten akarata iránti szüntelen engedelmes lelkületet, amely kegyelem nélkül lehetetlen. Így tehát igazán és sajátosan az üdvösség útjára léptek.” Ezzel a tanítással a pápa magáévá teszi és a pasztorális gyakorlatban is ajánlja az „anoním kereszténységről” szóló felfogást.

Ugyanakkor a pap vagy diakónus nem asszisztálhat kifejezett szentségtöréshez. „Amikor minden törekvés zátonyra fut – olvassuk ugyanott – és a házasulandók kifejezetten és nyíltan megvallják, hogy elutasítják, amit az Egyház akar a házasság szentségének kiszolgáltatásával, a lelkipásztoroknak nem szabad esküvőre bocsátani őket.” Itt nem kizárólag a természetfölötti jellegre kell gondolni, hanem a házasság természetadta lényegére is, amelynek elengedhetetlen vonása az egység, a felbonthatatlanság és a termékenység. Ezek kötelezettségének vállalása szükséges a házasság érvényességéhez. Ha valamelyik fél kifejezett akarati aktussal elutasítja a házasság lényeges tulajdonságainak egyikét, a házasság természetjogi alapon érvénytelen. Sokkal jobb, ha ezt a jegyesvizsgálat során a plébános felismeri és megtagadja a szertartást, mint ha utólag kell a házasság érvénytelenségét tanúkkal bizonyítani a püspöki bíróságon folyó perben. „Nyílt házasság”, „próbaházasság” nem házasság Isten előtt.

Nem „cécó” ez. Szövetség utolsó vérig, a halálnál erősebb szeretet ünnepe, a mennyei dicsőség kicsordulása, szent misztérium.

Álarc

Boldogult édesanyám legutolsó éveiben szinte teljesen visszavonult a valóságtól. Először csak az tűnt föl nekünk, hogy erősen romlik az emlékezőtehetsége, folyton ismétli ugyanazokat a kérdéseket, és azonnal elfelejti a választ. Később már akkor se kaptunk koherens válaszokat, ha mi kérdeztük őt, s végül önmagát se tudta ellátni többé. Még észlelt minket, de csak valami merev maszk mögül, amivé a szeretett anyai arc az évek jártával átalakult. Ennek az álarcnak közönye ma is kísért, a tehetetlenség érzésével együtt, hogy nem tudok mögéje hatolni.

Van azonban hitem, hogy az álarc mögött akkor is ott élt a személyesség, az anyai szeretet, az imádság. Most is él, nem az urnában őrzött csekély hamu alatt, hanem abban a transzcendenciában, amit Isten az emberi személy horizontjául rendelt. „Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra?” (Jn 14,2).

Az ember nem annyi, amennyi látszik belőle. Vianney Szent János ezt hangsúlyozta azzal, hogy saját arcát „álarcnak” nevezte. Az emberi személy igazi távlata a valóság legmélyebb kiterjedésében rejlik, az Abszolútumhoz tartozásunk összefüggésében. Minden emberi lény új dimenzió a teremtés struktúrájában, visszavonhatatlan adottság, helyettesíthetetlen érték, transzcendens tény. Lisieux-i Szent Teréz gyermekként úgy látta, hogy neve föl van írva az égre. Mindannyiunké föl van írva.

Ezért beszél az Egyház olyan sokat az emberi személy méltóságáról. Ezért van értelme, hogy a magukkal tehetetlen öregek, az értelmi fogyatékosok, a torzszülöttek közöttünk éljenek. A művi abortusz vagy az eutanázia a személy önértékének tagadása. Az álarc torzulása miatt visszautasítja a mögötte rejlő személy helyettesíthetetlen valóságértékét, durva és illetéktelen kézzel szakítja szét a transzcendens összefüggések hálóját, amelyekből emberi egzisztenciánk fölépül. A személy szellemi alany, amelyben van képessége a befogadásnak (értelem) és az adásnak (akarat): a személy tud megismerni és szeretni. Hitünk szerint minden ember arra van teremtve, hogy a határtalan boldogság és túlcsorduló szeretet végtelen misztériumával, amit – mondjuk inkább: akit – Istennek nevezünk, végérvényes elfogadásban és odaadásban egyesüljön. Ennek az egyesülésnek a földön kell kialakulnia és a transzcendencia kapuját átlépve kell beteljesülnie. A transzcendencia kapuja pedig Jézus: „Én vagyok az ajtó a juhok számára” (Jn 10,7).

Ez a folyamat nem személyiségünk álarc-szintjén megy végbe, hanem rejtett mélységeinkben, de ugyanakkor szerves kapcsolatban a felszínnel, testi valóságunkkal. Akkor is történik, ha a szokásos agymechanizmusok nem működnek, még ha letompítva, takartan, számunkra ismeretlen módon is. Egzisztenciánk földalatti barlangrendszerében, a leglényegben, ahol senki nem tudja manipulálni, ítélni pedig egyedül Isten ítélhet róla. De egészen biztos, hogy az ilyen „letompított” személyekre vesztegetett szeretet sem vész el. A személyt hasznossági szempontokból elutasítani annyi, mint elutasítani a transzendenciába torkolló mélységet, amely Istenre nyílik. Aki mérget ad be egy gyógyíthatatlan betegnek vagy vákuummal szétszaggat egy magzatot az anyaméhben, az emberi lény végső irányulását tagadja meg, az Abszolútumot magát. Nemet mondani az emberre annyi, mint nemet mondani Istenre. „Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos. És jól tudjátok, hogy egy gyilkosnak sincs örök élete” (1 Ján 3,15).

A hívőnek látnia kell a töredék-valóság álarcai mögött az önmagát felajánló Teljességet.

Hiszek az egy Istenben

„Sok isten van” – mondta egy Down-kóros hajdani hittanosom. – „Otthon az ágy fölött is van egy, meg a sarkon is, és a Kissék előtt is...” Különben Laci aranyos fiú volt, és természetesen egyáltalán nem volt politeista. Csak éppen nem tudott különbséget tenni a láthatatlan istenség és a látható jel, a feszület között. A monoteizmus archaikus fázisában ezért volt szükséges a képtilalom. Isten transzcendenciáját egy alacsonyabb absztrakciós szintű kultúrában csak az ábrázolás tilalmával lehetett kifejezni. Ma is tudatában kell lennünk annak, hogy az „istenábrázolások”, például egy Szentháromság-szobor vagy ikon, nem valódi „ábrázolások”, hanem szimbólumok. Sokféle szimbólum lehetséges, de a kifejezett valóság egyetlen.

„Helyesen mondtad, hogy egy az Isten, és nincs más rajta kívül” – mondja egy írástudó Jézusnak (Mk 12,32). Ma égetően időszerű tudatosítanunk, hogy a kereszténység monoteizmus, egyistenhit. Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét vallja (Kiv 3,6; Mk 12,26), a politeizmus isteneit pedig tagadja. „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, kövessétek azt” – mondja Illés próféta a népnek (1Kir 18,21). Nem lehetséges olyan – vallások fölött álló – szupervallás, amelyben Vishnu, Buddha, Jézus stb. jól megférnek egymás mellett. A Bibliában 1Sám 5,2-5 fejezi ki drámaian az igaz Isten és a hamis istenek viszonyát: a filiszteusok Dágon isten templomába viszik a zsákmányul ejtett frigyládát, és másnap reggelre Dágon szobra arcra borulva fekszik az Úr ládája előtt. A vallásokat keverő szinkretizmus tarthatatlanságát a Hittani Kongregáció 2000-ben kiadott Dominus Jesus dokumentuma nyomatékozta legújabban.

A keresztény Szentháromság-hit nem politeizmus. Egyetlen Istent vallunk, aki végtelen tökéletességében magában hordja a személyi közösség Én - Te - Mi dimenzióit. Ezek valóságosan különböznek egymástól, mégse teszik Istent háromtagú csoporttá. Ez antropomorf elképzelés volna. Az isteni személyek különbsége a relációk szembenállásában rejlik, nem léttartalmukban. A léttartalmi egység kifejezésére találta alkalmasnak a nikaiai (niceai) zsinat 325-ben a homousziosz kifejezést, amelyet a latin szertartású magyar liturgia egylényegűnek fordít, a bizánci szertartású magyar liturgia pedig – talán még szerencsésebben – egyvalóságúnak. Isten egyetlen valóság, ugyanakkor háromszorosan személyes, és ez a háromféle személyesség valósan különbözik egymástól, mégpedig Istenben magában, nem csupán a mi tudatunkban. Ennek módja felfoghatatlan misztérium; de az egyháztörténet és a liturgia tanúsítja, hogy az Egyház sohasem így szólítja meg a Szentháromságot: „Ti”, hanem mindig csak így: „Te”. A triteizmus (háromistenhit) kísértésének az Egyház mindig ellenállt. A kereszténység monoteizmus.

Nem szabad azonban a monoteizmusból monizmust csinálni. A monoteizmus azt tagadja, hogy volnának Istennel egyenrangú más lények. A monizmus viszont azt tagadja, hogy volna bármilyen lény, amely az egyetlen abszolút valóságtól különbözik. Panteista formájában a monizmus egynek vallja az embert az istenséggel. Szerinte felszíni különbözőségünk csak látszat, mögötte egy olyan „igazi valóság” rejlik, amely – nevezzék bár nagy Énnek, egyetlen szubsztanciának, isteni fénynek, atmannak vagy taónak – minden emberben azonos, és azonos az Abszolútummal is. Az embernek tehát nem kell mást tennie, csak saját igazi mivoltának tudatára ébrednie, hogy az istenségre rátaláljon. Ez a nézet összeférhetetlen a bibliai hittel, mely szerint Istennek teremtményei vagyunk, mindenestül tőle függő, hozzá képest relatív lények: úgy viszonyulunk hozzá, mint véges a végtelenhez. Ő számunkra transzcendens, „megközelíthetetlen világosságban lakik” (1Tim 6,16). Nem létezik olyan ősi bölcsesség vagy meditációs technika, amelynek révén Istent elérhetnénk. Ő azonban saját szabad tetszéséből úgy döntött, hogy lehajol hozzánk Jézus Krisztusban, akinek halála és föltámadása emberi beteljesedésünk kulcsa. Az ember boldogságvágya és Isten önmagát közlő szeretete a húsvéti eseményben találkozik. Ha ezt hittel befogadjuk, beléptünk Isten titkába.

Nem vagyunk istenek. Nincs önmegváltás. Van azonban Irgalom, és az mindenre túláradóan elég.

Nem kell félned

„A lelkem ódon, babonás vár” – írja egyik versében Ady. – „...Árnyak suhognak a sötétben – S elátkozott had nyöszörög” (A vár fehér asszonya). Egy másik Ady-versben „nagy, kék fülű uhu-madár” röpköd a költő szobájában éjszaka.

Szárnya veri az ablakot:
Magam vagyok és én vagyok,
Így nem éreztem soha még
S nem láttam az életemet.
(A rém-mesék uhuja)

Nem szabad ezeket a kísérteties képeket annyival elintézni, hogy „minden költő flúgos egy kicsit”. Sík Sándor mondja, hogy Ady az az ember, aki, ha éjjel fölébredve újnak és különösnek látja az egész világot, nem fordul a másik oldalára, hanem fölkel és elmondja nekük, amit látott. Mindnyájunkban lakik borzadás és rémület. Jézus, akinek emberi lelke kezdettől mentes volt minden diszharmóniától, a Getszemáni kertben vérrel verejtékezve szembesült a rá váró iszonyattal. Mi, akik hordozzuk bensőnkben az áteredő bűn romboló következményeit, a tudattalan mélyvizeiben ott találjuk az éjszaka rémeit és szorongásait. Nappalaink non-stop akciófilmje eltakarja ezeket, de miközben álmatlanul bámuljuk egy kórterem mennyezetét, előjönnek.

Amikor Urunk a bűnös emberiséggel azonosulva alámerült a Jordán vizében, az emberi sors minden borzalmával farkasszemet akart nézni. A kereszten, ahol a halálba szállott alá, megváltott bennünket a Rettegés Fejedelmének hatalmától. Az ókori ember a vizek mélységeit szörnyek lakóhelyének tekintette, így amikor a régi keresztények a megkeresztelendőket megkenték a katekumenek olajával, mintegy arra a küzdelemre kenték föl őket, amelyet a víz mélyébe alámerülve a sötétség erőivel meg kell vívniuk. Aki harmadszor is diadalmasan kiemelkedett a keresztelő medence vizéből, az már a húsvéti győzelem napfényébe lépett.

Ám a küzdelem, amire föl vagyunk kenve, tart egy életen át. A „rém-mesék uhuja” nem változik át egy pillanat alatt bájos kiscsibévé. Jézus győzelme nem olcsó idillbe vezet, hanem egy olyan békességbe, amilyenről XVI. Benedek pápa Jézus-könyve beszél, amikor a nyolc boldogságról van szó. A galileai dombok békét árasztanak, mondja a pápa, minden háborúság ellenére, amit az a terület ma kiáll. Jézus békéje nem a világ békéje. Nem a körülményekből fakad. Nem is a pszichéből. A megdicsőült Jézus harmóniája árad át az emberi lélekbe, mindaddig, amíg annak mélységeit is átjárja – s ha ez megtörtént, ha az isteni Nap átvilágítja a lélek zavaros lápvilágát, megtisztítva azt minden torz árnyéktól, akkor vagyunk érettek a beteljesülésre.

Siettethető ez a folyamat? Feltétlenül. Itt ennek csak egyik eszközét említem: a gyakori gyónást. A bennünk élő félelmek megzavarják viselkedésünket, passzivitásba, önvédelmi reakciókba, hibás döntésekbe kergetnek bennünket. Ha ezeket a gyóntatószékben, az önsajnálatot félretéve, mint bűnöket – általában csak bocsánatos bűnöket – valljuk meg, a dicsőséges Krisztus békessége balzsamként hatol belső sebeinkbe. Gyógyulunk.

A 91. zsoltár 5. verse mondja: „Nem kell félned az éjjeli rémtől.”

A. Zsiga temploma

Az álmok viccesek. A minap azt álmodtam, hogy bizonyos templomról egy hölgy azt állítja: „A. Zsigának van szentelve”, de ezt „elég nehéz volt elintézni”. Persze, gondoltam (még mindig álmomban), bizonyára egy A. Zsiga nevű hozzátartozó emlékére építette egy család, és addig kilincseltek Rómában, amíg találtak nekik egy Zsiga nevezetű szentet. (Minden félreértés kizárására: nem „a Zsigáról”, hanem „A. Zsigáról” volt szó, az A. a vezetéknév rövidítése.)

Nos, utána kerestem kissé (már ébren, szellemi képességeim teljes birtokában). Szent Zsigmond valósággal létezett, Burgundia királya volt 516 és 523 között. Még neki szentelt templom is akad szép hazánkban, a pécsi egyházmegyében, Sumonyban (ezen információért köszönet a főszerkesztő úrnak, mert erről sejtelmem sem volt, amikor a cikk első fogalmazását nyélbe ütöttem). De nem egy szamár álomról szándékozom beszélni, hanem a szelíd felháborodásról, amit még álmomban is éreztem, s melyet az váltott ki, hogy a védőszent csak ürügy volt egy családtag emlékének ápolására, vagyis Isten imádását alárendelték az emberi kegyelet szempontjainak. Ez pedig nemcsak álomban fordul elő. „Isten dicsőségére állította” – olvassuk kis betűkkel egy útmenti feszületen, s utána óriási betűkkel: „X.Y. és neje”. Gyerekkoromban sokáig jártam egy olyan templomba, ahol minden keresztúti állomás alá gondosan föl volt festve, kinek az adományából készült. Akkor eszembe se jutott ezt kritizálni, de ma már szinte szentségtörésnek érzem. Persze ez még nem az; emberileg nagyon is érthető, hogy a plébános, aki a templomot tető alá hozta, miközben úgy koldulta össze a szükséges pénzt, hogy még az amerikai magyarokhoz is kiutazott adományokat gyűjteni, így akarta kifejezni háláját, és ismerve az emberi természetet, így próbálta további adakozásra serkenteni a híveket. Mégis groteszk ilyeneket olvasni: „Jézus vállára veszi a keresztet – N. N. és neje adománya”. Bármennyire igaz is, hogy a keresztet bűneinkkel mi raktuk az Úr vállára, legalább ne dicsekedjünk vele. Egy vidéki plébános mesélte: valaki, aki nagy költséggel emelt egy feszületet „Isten dicsőségére”, utána azzal kérkedett, hogy most már „nincs az az Isten, aki őt elkárhoztassa”. Nagyon elhallgatott volna, ha láthatja, mennyire hidegen hagyta az igaz Istent az egész feszület-ügy. Azokról, akik emberi dicsőséget keresve imádják Istent, Urunk így nyilatkozott: „Megkapták jutalmukat” (Mt 6,5).

Amiről bolond fővel álmodtam, „A. Zsiga temploma”, annak a jelenségnek jelképe, amikor az emberi szempontok háttérbe szorítják Istent. Jól emlékszem egy cikkre, amelyben (úgy tizenöt évvel ezelőtt) egy katolikus újságíró arról számolt be, hogy itt és itt szentmisét mutattak be egy hajdani államférfi tiszteletére. Valakinek tiszteletére misézni csak akkor lehet, ha az Egyház a szentek vagy legalábbis a boldogok közé sorolta. Másoknak csak a lelki üdvéért lehet szentmisét fölajánlani, vagyis – szabatosan – azért, hogy lelkük kiszabaduljon a tisztulás kínjaiból és eljusson Isten színelátására. Ez még akkor is így van, ha a szóbanforgó szentmisén az illető személy tisztelői gyűltek össze. Egyszer egy vidéki plébánián előfordult az is, hogy „Pio atya tiszteletére” kellett volna miséznem, akkor, amikor Pio atya még sem szentté, sem boldoggá nem volt avatva. Egy pillanatig se kételkedtem abban, hogy a szentéletű kapucinus a mennybe jutott, ám akkor még nem volt az Egyház hivatalos tiszteletének tárgya. Az irodás hölgy gyanútlanul fölvette a miseszándékot, én azonban korrigáltam, és „Pio atya boldoggá avatásáért” miséztem, megmagyarázva, hogy ilyenkor ez a megfelelő fogalmazás. Mára persze megszűnt a nehézség, Padre Piót a szentek között tiszteljük, emléknapja is van szeptember 23-án. A szentté avatás természetesen nem Isten előtti helyzetén változtatott, hanem a földi Egyház kultuszában adott neki helyet.

Vannak, akik már azt is bántónak érzik, ha a szentek tiszteletére misézünk. „Jézus Krisztus keresztáldozata – Szűz Mária tiszteletére?” – kérdezte botránkozva egy kántor. Ez a kifogás azonban félreértésen alapul. A miseszándék nem a szentmise elsődleges céljának megnevezése. Az elsődleges cél mindig Isten dicsősége és az ember üdvössége. Ezen nem lehet változtatni, természetesen nem is akarunk. A konkrét szándék, amelyre a szentmisét a miséző fölajánlja, egészen speciális gyümölcse a szentmisének, amely az elsődleges célon belül helyezkedik el; sőt a résztvevők és a szentmise bemutatója számára elnyert speciális gyümölcsökön is belül; olyan kegyelmi érték, amely nem csökkenti, hanem erősíti a szentmise általános értékét. A szentek tiszteletére fölajánlott szentmise még inkább Isten dicsőségére és az ember üdvösségére szolgál, hiszen szorosabb egységbe von bennünket a megdicsőült Egyházzal, az üdvözültek közösségével. Éppúgy nem sérti Isten abszolút fönségét és elsőbbségét, mint az, hogy a szentmisét valamilyen üdvös kérés támogatására – mondjuk, halottainkért – ajánljuk föl.

Természetesen csak olyan kérésért szabad misézni, amely Isten üdvösségtervébe beleillik. Madame Curie életrajzában olvastam, hogy az orosz birodalom által elnyomott Lengyelországban egy iskola diákjai misét akartak fölajánlani „egy szándékra”. A plébános ragaszkodott hozzá, hogy a gyerekek elárulják a szándékot. Mint kitűnt, az orosz iskolaigazgató leánya beteg volt, és az iskolások azt kérték Istentől, hogy az orosz lány haljon meg. Hasonló az az eset, amikor a veszprémi zsidók elhurcolása után egy nyilas ügyvéd Te Deum-os szentmisét „rendelt meg” a veszprémi ferences templomban, az igazi szándék megnevezése nélkül, majd falragaszokon hívta meg a lakosságot a zsidóktól való megszabadulásért tartandó hálaadó misére. Csak hát a város püspöke határozottságáról ismert ember volt. „Hivattam a tájékozatlan, jámbor házfőnököt és a szentmisét és a Te Deum-ot a meghirdetett szándékkal megtiltottam. Természetesen el is maradt” – beszéli emlékirataiban Isten szolgája, Mindszenty József bíboros, akkori veszprémi püspök.

Ez utóbbi esetekben a vicces A. Zsiga megmutatja igazi arcát. Gyilkos ő kezdettől fogva (Jn 8,44). Ha az emberi szempontok háttérbe szorítják Istent, az ördög van a játékban.

Ige

Néhány éve történt. Valaki hozzájárulásomat kérte, hogy egy írásomat weblapján közölje. Nem volt ellene kifogásom, hiszen föltételeztem, hogy változatlanul, kihagyás és betoldás nélkül jelenteti meg. Egyszer azonban oda találtam tévedni, és megdöbbenve láttam, hogy a szövegben előforduló „nyilvános kinyilatkoztatás” kifejezéshez a webmester lábjegyzetet fűzött. A lábjegyzet így hangzott: „A nyilvános kinyilatkoztatás a Szentírás.” Mivel ez nem igaz, és én ilyet sosem állítottam, tiltakoztam. A szerkesztő kérésemre levette a lábjegyzetet, de saját álláspontjának védelmére hivatkozott a Hittani Kongregáció egy dokumentumára, amely a nyilvános kinyilatkoztatásról azt mondja, hogy „írott formában a Szentírásban áll rendelkezésre”. [Jelen írásban magánkinyilatkoztatásokról nem lesz szó, csak a nyilvános kinyilatkoztatásról. Ezért a „kinyilatkoztatás” kifejezés mindig „nyilvános kinyilatkoztatást” jelent.] Csakhogy ez nem ugyanaz. Először is: az „írott formában” határozó megkülönbözteti a Szentírást a kinyilatkoztatás nem-írott formában való fennmaradásától, a Szenthagyománytól. Másodszor: a „rendelkezésre áll” nem ugyanaz, mint az „azonos”. Ez utóbbi szempont bővebb kifejtést érdemel.

Joseph Ratzinger Életutam c. könyvének egyik legizgalmasabb része az, amely a II. Vatikáni Zsinat éveiről számol be, jóllehet nagyon vázlatosan. Jelenlegi Szentatyánk akkor fiatal, ígéretes professzor volt, a modern teológia egyik úttörője, zsinati szakértő. Mégis igen érdekes, hogy már a lelkesedés éveiben is fölismerte azokat a tendenciákat, amelyek a zsinat utáni évtizedek teológiai és hitéleti kríziséhez vezettek. Ezek közül egyik a kinyilatkoztatás azonosítása a Szentírással. [RATZINGER, Joseph: Életutam. Szent István Társulat, Bp. 2005. 129-136. o.] Ratzinger már korábban, Szent Bonaventuráról szóló doktori tézisének kidolgozásakor meglátta, hogy a kinyilatkoztatás nem információhalmaz, amely betehető egy könyvbe, hanem élő esemény, amelynek egyik oldalán az önmagát kinyilvánító Isten áll, másik oldalán az Isten előtt megnyíló ember. „A kinyilatkoztatás nem egy Földre hullott meteor, ami valahol becsapódik, majd kőzetmintát vesznek belőle, laboratóriumba viszik és ott analizálhatják. A kinyilatkoztatásnak vannak eszközei, amik azonban nem választhatók el az élő Istentől; Isten közeledéséhez mindig élő embert követel.” [Uo. 134. o.]

Ratzinger, mint a katolikus egyetemek teológiai műhelyének részese, ezt mindenekelőtt a történetkritikai módszer kizárólagossága ellen mondja; de ugyanúgy elmondhatjuk a szabadegyházas fundamentalizmussal szemben is, amely egy-egy bibliai kijelentést önmagában boncol és alkalmaz, mintha nem csupán töredékes rögzítése volna az isteni önkinyilvánítás élő egészének. A végletek összeérnek, a szélsőséges szupernaturalizmus éppúgy rombolja a hitet, mint a naturalizmus. A katolikus karizmatikus megújulást igen károsan érintette a szabadegyházak rajongó fundamentalizmusa. Olyan föltételezés bújkál mögötte, mintha a bibliai szövegek kivétel nélkül mind prófétai elragadtatásban születtek volna, az emberi szerző ismeretanyagának és képességeinek teljes felülírásával. Ez messzemenően irreális szemlélet. Amikor Izrael szent könyveinek gyűjteménye az évszázadok során kikristályosodott, mindinkább normatívnak kezdték tekinteni, olyan gyűjteménynek, amely definitív Isten önkinyilvánításának szempontjából, s amelyet hosszú fejlődéstörténet után végülis az ember csak őrizhet, de nem változtathat meg. Ez a mérvadó jelleg egyúttal azt jelentette, hogy a Szentírás nem lehet pusztán emberi mű, hiszen az ember nem szolgáltathat mércét a hit számára; ami mérce, az a Szentlélek műve, isteni sugalmazás eredménye. Ebből azonban nem következik, hogy a sugalmazó tevékenység nem öleli föl az ember teljes személyiségét valamennyi képességével, ismereteivel, kulturális begyökerezettségével és korlátaival együtt. Az önmagát közlő Isten engedte az embert a maga módján beszélni, akkor is, amikor azt gondolta, hogy a Nap kering a Föld körül, hogy a nyúl kérődző állat, vagy hogy Nabukadnecár asszír király volt. Az ókori erkölcsök fogyatékosságait a Szentlélek nem pótolta ki valami rendkívüli módon; így kerül a Szentírásba a polgári lakosság kiirtása, a többnejűség vagy a válás. Akik az ószövetségi erkölcs tökéletlenségéből az Ószövetség isteni eredete ellen érvelnek, nem fogják föl, hogy az emberi szóval történő kommunikációnak több síkja van. Judit szépségével elbűvöli, hazugságokkal megtéveszti, majd lerészegíti s végül orozva meggyilkolja Holofernészt; az ókori ember nem látta be, hogy mindez megengedhetetlen; Judit a Szentírásban dicséretet kap, de a mai olvasónak meg kell értenie, hogy a dicséret Judit Istenbe vetett bizalmának szól, nem a csábításnak, hazugságnak, részegségnek vagy orgyilkosságnak. Előbbit a Szentírás tanítja, utóbbiakat csak tükrözi.

Hasonló a helyzet az Újszövetséggel. Azok a keresztény generációk, amelyek már nem álltak személyes kapcsolatban az apostolokkal, magától értődően választották ki az őskeresztény iratok közül azokat, amelyeknek apostoli hitele van, ezért a hit számára mércéül szolgálhatnak (kánon = mérővessző, mérce, törvény). Így kristályosodott ki az újszövetségi szent könyvek gyűjteménye, amelyeket aztán az Egyház hittudata az Ószövetség könyveihez sorolt. Szó sincs azonban arról, hogy ezek a könyvek mind prófétai eksztázisban születtek volna. Sugalmazottságuk abban áll, hogy a Szentlélek irányította azt a folyamatot, amelyben hitünknek ezek a dokumentumai írott szöveggé lettek – az emberi szerző képességeinek nem kikapcsolásával, hanem maradéktalan működtetésével. Ami mércéje a hitnek, az magátólértődően természetfölötti, isteni eredetű, de megvan a földi, emberi jellege is. Az egyházatyák aztán a kánoni iratokra hivatkoznak mint a hit biztos mércéjére, de szó sincs arról, hogy ezt a XVI. századi sola scriptura értelmében tennék. Amikor azt jelentik ki, hogy kizárólag ezek a könyvek képviselik a hit normáját, nem a hagyománnyal vetik össze a szent könyveket, hanem az apokrif könyvekkel. Érdemes megfigyelni például Nagy Szent Bazilnak A Szentlélekről szóló művében, mekkora alapossággal elemzi a liturgikus hagyománynak a Szentlélekkel kapcsolatos beszédmódját, hogy abból az Egyház hiteles hitét kiolvassa.

A hagyomány megelőzi a Szentírást. Kezdetben volt az Ige, Isten tiszta kommunikációja, az abszolút és végtelen Igazság, a Fiú az Atya ölén, mindöröktől örökre. Amikor az Ige testté lett, megtörtént a végleges kinyilatkoztatás, megszületett az ember számára hozzáférhető Ige, akiben Isten teljesen kimondja önmagát. „Mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek” (Jn 15,15). Ez nem azért van így, mert létrejött a Szentírás, hiszen Jézust nem lehet emberi szavakkal maradéktalanul elmondani. „Van még sok egyéb is, amit Jézus tett, amelyeket ha egyenkint mind megírnának, úgy gondolom, az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene” (Jn 21,25). A kinyilatkoztatás azért teljes, mert Jézus maradéktalanul jelen van az Egyházban, márpedig őbenne az istenség egész teljessége lakozik. Az Egyház élő ölébe fogadta az élő Igét, és ez a mindig jelenlevő Ige a hagyomány. A Könyv szent; a Könyv szükséges; a Könyv nélkül nem tudnánk megőrizni az Igét; a Könyv valóban Isten igéje; de az Ige több a Könyvnél. A sola scriptura információhalmazzá fokozza le az Igét, s ezzel megfosztja életétől a Könyvet is. A Könyv azért él, mert az Ige él az Egyház ölén.

Examen particulare

A részleges lelkiismeretvizsgálat (examen particulare) Loyolai Szent Ignác találmánya. Alapgondolata az, hogy mindazon hibáink közül, amelyektől meg akarunk szabadulni, válasszunk ki egyet, amelyik ellen különösképpen küzdünk. Így koncentráltabb az erőfeszítés, éberebb a kontroll, különösen ha napi lelkiismeretvizsgálatunk mellett délben még külön tartunk egy részleges lelkiismeretvizsgálatot is, amelynek csak ez az egy tárgya van. Nem kell félnünk attól, hogy a többi hibáink elleni harcot emiatt elhanyagoljuk. Ahogy a kéz öt ujja együtt nő, az erények is együtt fejlődnek ki bennünk. A részleges lelkiismeretvizsgálat nem akadályozza, hanem éppenséggel elősegíti egyéb gyarlóságaink leküzdését.

Nem mindenki Szent Ignác lelkiségének követője. Van azonban az examen particulare gondolatában valami, ami mindenkire vonatkozik. Mindnyájunknak van egy (vagy talán több) alapvető hibája, amelyből mint talajból nőnek ki a többi hibák. Emlékezzünk A zarándok elbeszélései papjára, aki azt mondja gyónójának: „Ugyan mit gyötröd magad ezekkel a dolgokkal. Nincs neked más bűnöd, mint hogy nem szereted Istent, nem szereted embertársaidat, és nem hiszel Isten igéjében.” A zarándok felháborodottan tiltakozik, míg végül belátja, hogy a bátyuskának tulajdonképpen igaza volt.

Más szóval: mindannyiunk belső világában vannak kritikus pontok, amelyeket a lelkiismeretvizsgálatnak elsősorban kell célbavennie. Ha valaki rendszeresen megszólja embertársait, hiába határozza el, hogy ezentúl mindennap öt tized rózsafüzért fog imádkozni. Isten nem törődik imateljesítményével, hiszen ítélet alatt áll, az Úr szava szerint: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.” Lelkiismeretvizsgálatában a mások hibáinak kitárgyalását kell célbavennie mint kritikus pontot. Amikor aztán látja, hogy bűne a fejére nőtt, menekülnie kell az irgalom Istenéhez, hogy irgalmas tudjon lenni mások gyarlóságaihoz. Ez az imája már kedves lesz Isten előtt, és – fokozatosan – meghallgatásra talál. Ítélkező gőgje gyógyulni kezd, és ahogy megtanul gyermekként odabújni a szeretet Istenéhez, lelke kivirul a megtalált új szabadságban, amelynek alázat a neve.

Jellegzetes hibáink általában egy-egy úgynevezett „főbűnben” gyökereznek. Ezek voltaképpen nem bűnök, hanem a mindnyájunk lelkében ott fészkelő rendetlen alaphajlamok. (Kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség.) Előfordul, mint a fentebbi esetben, hogy először valamely külső hibát kell célbavennünk és később derül fény annak rejtett gyökerére. Mindenképpen szükséges azonban, hogy választásunkat a lelkivezető ítélete alá bocsássuk. Önismeretünknek ugyanis vakfoltjai vannak, külső szemlélő többet lát. Egy keresztény közösség véleménye is sokat segíthet, ehhez azonban nagyfokú tisztelet szükséges egymás belső világa és kényes pontjai iránt. Ha a közösségben nincs megfelelő légkör, nem szabad erőltetni. Részleges lelkiismeretvizsgálatunk tárgyát gyónásainkban is emeljük ki. Mindaddig maradjunk egy célpontnál, amíg eredményt nem érünk el, vagy ki nem derül, hogy a kritikus terület máshol fekszik.

Visszatérő problémája lehet például valakinek az önkielégítés bűne. Ez azonban nem jelenti azt, hogy okvetlenül a bujaság (kéjvágy) rendetlen hajlamát kell célbavennie mint fő ellenséget. A lelkivezető hozzásegítheti, hogy fölismerje: a visszaesések alapja pszichológiai depresszió, ami a főbűnök között „jóra való restség” néven szerepel (latin neve acedia). Ennek gyógyszere pedig mozgás, aktivitás, társasélet, szabad levegő. Az illető kritikus hibája ebben az esetben a tétlen tespedés, ez ellen kell küzdenie elsősorban. Hosszú imák és nehéz önmegtagadások helyett, amiket előbb-utóbb úgyis abbahagy, sokkal bölcsebben jár el, ha azt teszi részleges lelkiismeretvizsgálat tárgyává, hogy rendszeresen járjon pingpongozni, sétálni, jó társaságba.

Mégse becsüljük le az imádság szerepét. A mondottak csak az imaélet részeként hatékonyak. Imádságban kapjuk meg a Szentlélek világosságát, hogy a kritikus területet meglássuk magunkban. Imádságban nyerjük el a Lélek indítását, hogy a célt ne csupán kitűzzük, hanem be is vessük ellene akaraterőnket. Imádságban hívjuk segítségül Jézus megváltó vérét a gonosz lelkek béklyói ellen. Imádságban találjuk meg a vigasztalást, hogy Isten – mindinkább felismert – bűnös voltunk ellenére is kimondhatatlanul szeret bennünket.

A bűnbánat az ajtó, de az imádság a kulcs.

Teréz műveiről

(Készülőben)

Önéletrajz (Vida)

(Teréz életének eseményei az első sarutlan kármelita rendház alapításáig bezárólag, a misztikus kegyelmek fejtegetésével)

Idézés módja: Ö 22 (Önéletrajz 22. fejezet)
Az eredetiben: V 22,6 (Vida 22. fejezet 6. pont – az eredeti ugyanis pontokra van osztva, amelyeket a magyar fordítás nem tüntet föl)

Szövegek

Miközben Avilai Szent Terézről írok, az a vágy vezet, hogy minél többen megismerjék az ő műveit és merítsenek tanításából. Ezt pedig nem a magyarázat szolgálja leginkább, hanem a művek maguk. Albert atya, a Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány főnöke volt szíves megengedni, hogy Teréz műveit a Hagiosz weblapon közzétegyem, jóllehet copyrightjuk még nem járt le. Hálásan nyugtázom ezt, köszönettel mindazoknak, akik a szövegek digitalizálását végezték, és valamennyi munkatársamnak. Szolgáljon mindez Isten dicsőségére.

Teréz szövegei nem egyszerre, hanem fokozatosan fognak megjelenni a weblapon. Nagy munkába kezdtünk, az olvasó türelmét kérem.
(2007. november)

Ambivalens angyalok

GRÜN, Anselm: Mindenkinek van egy angyala. JEL Könyvkiadó, Bp. 2007. Fordította Lázár Julianna. 162 oldal

A bencés szerő művét azzal adták kezembe, hogy mondjak véleményt róla. Egyesek lelkesednek érte, mások kifogásolják. Tudtam, hogy az alapprobléma: önállóan létező szellemi lényekként kezeli-e Grün az angyalokat. A teológusi körökben jelenleg elterjedt álláspont az, hogy az angyalok és démonok valóságosak ugyan, de csak az ember révén, az embertől független személyességük nincs.

Ez nem fér össze a Tanítóhivatal álláspontjával. A Katekizmus szerint „a szellemi lények létezése – akik nem testiek, és a Szentírásban angyalok néven szerepelnek – hitigazság. ... Annak folytán, hogy tiszta szellemi teremtmények, értelemmel és akarattal bírnak: mint teremtmények személyes lények és halhatatlanok. Minden látható teremtményt felülmúlnak tökéletességben. Erről tanúskodik dicsőségük ragyogása” (KEK 328., 330.). Dogma beszél az angyalok bukásáról (DS 800), amiből világosan következik, hogy az emberétől független saját szabad akaratuk van.

Grün nagyon törekszik arra, hogy a hagyománynak megfelelő kifejezéseket használjon, és ezzel elkerülje a vitákat. Elhatárolja magát az ezoterikától, és tartja magát az elvhez: „Szükséges az angyalokról a keresztény hagyománynak megfelelően szólni” (13. o.). Kifejezései annyira igazodnak az egyházi nyelvezethez, hogy a gyanútlan olvasó számára legtöbbször egészen nyilvánvalónak tűnik katolikus hithűsége. Legföljebb egy-egy ilyen kijelentés hozhatja az olvasót zavarba: „Az áldó angyal lehet egy apa vagy anya, a szomszédasszony, a nagymama, a nagypapa, a tanár, a plébános” (54. o.). „Sokszor a barátok azok, akik a gyermekeket angyalként segítik és vezetik” (78. o.). „Abban rejlik ugyanis legfőbb hivatásunk, hogy egymás számára angyallá váljunk” (161. o.). „Egy ember is lehet számunkra angyal. Az ember lényege szerint nem angyal. De ilyen vagy olyan pillanatban az lesz számomra” (16. o.). Elutasíthatatlan a kérdés: csak átvitt értelemben használja Grün az ilyen emberekre az „angyal” szót, vagy szószerint gondolja? Mi van azokkal az angyalokkal, akik lényegük szerint is angyalok?

Az ilyen angyalokról Grünnél mindig csak pszichológiai értelmezést kapunk. Vallja ugyan, hogy az angyalok „teremtett szellemi lények”, de sehol nem ismeri el az angyaloknak az embertől független személyességét. A „lényegük szerinti” angyalok Grünnél semmivel nem látszanak önállóbb lényeknek más emberek „angyalszerepénél”. Csak itt az ember saját lénye játssza az angyalszerepet.

„Nem is döntő, hogy álomképek, víziók vagy látható szellemi lények-e. Mindig az embernek osztályrészül jutó tapasztalatokról van szó, amit angyalnak tart, akit Isten küldöttének értelmez. Az angyalban Isten gyógyító és védelmező közelsége megtapasztalhatóan közel jön hozzánk. Nem az angyalban kell hinnünk. Az angyalok nem hitünk tárgyai. Hinni csak Istenben tudunk. Az angyalokban azonban istenhitünk konkretizálódik és koncentrálódik.” (16. o.)

Nos, ami a hitet illeti, annak tárgya valóban Isten és nem más. Viszont éppen mert hiszünk az önmagát kinyilatkoztató Istenben, hiszünk a kinyilatkoztatás másodlagos tárgyaiban is, amelyeket Isten önközlése magában foglal, többek között az angyalokban is. Grünnek, a pszichológusnak, az angyal mélypszichológiai értelmezése elég, nem tartja szükségesnek, hogy az angyaloktól mint saját értelemmel és akarattal rendelkező önálló lényekről beszéljen.

„Az oldalunkon álló angyalok képzetével lesz konkrét Isten gyógyító és szerető közelsége. Az angyalok kezdettől fogva tapasztalati horizontra mutatnak rá. Nem az angyalban kell hinni: az angyalt megtapasztalja az ember. A maguk ambivalenciájában a képszerűség és a realitás között maradnak” (19. o.).

Grün idézi (és nem cáfolja) Jung álláspontját, amely szerint «az angyalok „a lélek spirituális irányító erői”, spirituális energiájú ősi szimbólumok, amelyek az énre és az ember tudatára elrettentő vagy áldásos hatást gyakorolhatnak» (21. o.).

A könyv fő tartalma bibliai angyaltörténetek lélektani értelmezése. Ez gazdag szimbólumképző fantáziával történik s kezdetben üdítően szellemesnek hat, később azonban az olvasó kezdi úgy érezni, hogy minden megoldás egy kaptafára megy. A kaptafa pedig az emberi pszichén belül van. Mindenütt az a helyzet kulcsa, hogy magában a lélekben ébrednek föl azok az erők, amelyek az ember problémáit kezelhetővé teszik. Ha az angyalok csak „spirituális energiájú ősi szimbólumok”, amelyek „a maguk ambivalenciájában a képszerűség és a realitás között maradnak”, nem is lehet tőlük mást várni, mint önmegváltást.

Grün jótollú, hívő és tiszta szándékú szerző, de olyan dogmatikából táplálkozik, amely elsikkasztotta az angyalok realitását. Összehasonlításul álljon itt Szeghy Ernő leírása az őrangyalokról.

„Föltétlen igazság ..., hogy körülöttünk angyalok szállongnak s közülük egyesek a mi különös őrizetünkre vannak rendelve. Az én oldalam mellett tehát itt van egy csodaszépségű mennyei lény, egy hatalmas szellem, aki immár hetvenkét esztendeje fáradozik azon, hogy a lelkemet minden bajtól megóvja és attól a sátán támadásait tőle telhetőleg visszaverje. Minden kísértéstől ugyan nem képes engem megszabadítani, mert ezekre az Úristen a rossz szellemnek bizonyos szabadságot ad, de azért a legvészesebbekből, tudom, kimentett, s mindig magam voltam az oka, ha ebbeli igyekezete nem sikerült.”

„Nincs ezen a földön hozzá fogható hűséges barátunk, s ez a körülmény kell hogy a mi részünkről is gyöngéd szeretetet váltson ki irányában. Az égiek nagyon érzékenyek a hálával és hálátlansággal szemben, amint ezt az édes Jézus is kimutatta a tíz bélpoklos esetében ... Ne legyünk tehát közömbösek őrangyalunk szívességeivel szemben, hanem vegyük azokat észre és viszonozzuk mindig forró hálával. Hogy mikor tesz nekünk ilyeneket?... Ugyan kérem, tartsuk nyitva szemünket a nap folyamán és számoljuk össze azokat az eseteket, amikor valamely veszedelmes kísértés, mint valami fáradt löveg pattan le rólunk vagy pedig szinte a fülünkkel halljuk a jó szellem sugalmait.” (SZEGHY Ernő: A belső várkastély kapuja. Szent István Társulat, Bp. 1990. 169-170. o.)

„Legyen a mi viszonyunk őrangyalunkhoz a lehető leggyöngédebb és legbizalmasabb barátság. A Szentírás lapjai olyanoknak mutatják be az égnek ezeket a fejedelmeit, mint akik ezt a szeretet tőlünk teljesen megérdemlik. A Jelenések könyvében Szent János apostol az angyal lábához akar borulni, de az nem engedi: ,Vigyázz, ne tedd ezt – mondja neki – , szolgatársad vagyok én neked és testvéreidnek.' Szóval az ég főnemessége és a mennyei udvartartás nagy méltóságai nem kívánnak tőlünk hétrétgörbülést és hangzatos címeket, hanem magukat velünk egyenlőknek vallják. Nem kell előzőleg az iránt érdeklődnünk, hogy milyen megszólítás illeti meg őket. Nem kell megvárnunk, amíg ők ereszkednek le nagykegyesen hozzánk, hanem bármikor akár azzal kezdhetjük, hogy minden bevezetés nélkül a nyakukba borulunk. Egy föltekintés hozzájuk s megvan a telefonösszeköttetés, sőt azonnal itt vannak az oldalunk mellett s addig társalognak velünk, ameddig nekünk tetszik.” (SZEGHY i.m. 171-172. o.)

Szeghy Ernő és Anselm Grün szemlélete, a gyermekien egyszerű hit és a „képszerűség és a realitás között maradó” raffinált okoskodás szemlélete nem békíthetőek ki egymással. Választanunk kell. Grün ambivalens angyalai nem a kinyilatkoztatás angyalai.

A fordításról, bár az eredetit nem láttam, ennyit: „Egy idős festőnek van egy 1200 táján készült szép képe...” (155. o.). A festő valóban nagyon idős lehet, ha már 1200 táján is festett. Hogy mik vannak, igazán...

Sztarec vagy pszichológus?

GRÜN, Anselm: A lélek ötven angyala. JEL Könyvkiadó, Bp. 2005. Fordította Lázár Julianna. 168 oldal.

Anselm Grünnek igen szép szakálla és nagy irodalmi sikere van. Hogy angyalai nem igazi angyalok, azt már kifejtettem Ambivalens angyalok c. írásomban, mely a szerző később megjelent Mindenkinek van angyala c. művéről szól. A lélek ötven angyalában is ilyen kijelentéseket találunk: „Az angyalok lelkünk erői” (17. o.), „Ők maguk a bennünk lévő benső tér” (16. o.), „A beszélgetőtárs volt számodra az angyal” (137. o.). Vagyis Grün angyalai nem azok az embertől függetlenül létező, önálló értelemmel és akarattal rendelkező személyes lények, akikben az Egyház hisz. Ebben nem követhetjük azokat a dogmatikusokat, akiktől Grün meríti nézeteit.

Pszichológiailag számos találó megfigyelést olvasunk A lélek ötven angyalában, ez kétségtelen. Kétségtelen Grün keresztény hite is. Ezeket az értékeket dogmatikai kifogásaim ellenére sem kívánom tagadni. Kérdés azonban, hogyan viszonyulnak egymáshoz a pszichológiai és hitbeli szempontok. Úgy tűnik, Grün felváltva beszél a sztarec és a pszichológus szerepében. A modern pszichológiát valaki így jellemezte: „Az önimádat vallása.” Az ember komfort-érzése, „I’m OK” élménye az ősbűn következtében nem mindig az erkölcsileg helyes magatartást követi. „Lényed mélyén jó vagy. Őszinte és tiszta” – mondja Grün (58. o.), csakhogy ez még a hívő, kegyelemben élő emberre se áll egészen, még neki is le kell vetnie a „régi embert, aki romlásba rohan a megtévesztő kívánságok miatt” (Ef 4,22). Ha értékmérővé jelöljük ki érzelmi igényeinket, önmagunk istenévé, a jó és rossz mércéjévé tesszük magunkat. Ezért olvassuk meglepődve Grünnél: „Álljon melletted az angyal, hogy Te magad határozd meg, mi jó Neked” (25. o.). A jó és rossz tudásának fájánál nem a jó angyal áll. Az ilyen kijelentések: „Engedd meg magadnak az elesést” (28. o.), „Higgy belső érzésednek” (45-46. o.), vagy: „Az engedelmesség azt jelenti, hogy saját valóságommal összhangban élek” (42. o.), a Kígyó rábeszélései. A pszichológusi beállítottság teszi, hogy Grün sztarec végzetesen elhibázza a lelkek megkülönböztetését: „Ha egy gondolat a démontól való, az bennünk félelmet és szorongást szül, bénítólag hat ránk” – mondja (48. o.). Loyolai Szent Ignác megkülönböztetési szabályai mást mondanak. Ha az ember megtért, Istennek adta életét, akkor valóban negatívan reagál a rossz szellem sugallataira; de amíg még megtérésre szorul, amíg még a bűnben él, addig éppenséggel a Szentlélek és a jó angyal indításai váltanak ki belőle szorongást. Grün úgy beszél, mintha az evangélium nem tartalmazna megtérésre való felszólítást.

Ezekután éppen csak megemlítem az olyan meglepő helyeket, ahol egy katekumen veszi magához az Oltáriszentséget (153. o.), vagy ahol a delphoi jósdában működő pogány istenség valóságosnak van feltüntetve (136. o.). Lehet, hogy csak pontatlan megszövegezésekről van szó. Grünnek nem erénye a precíz fogalmazás; irodalmi sikerét részben talán éppen annak köszönheti, hogy bár elhatárolja magát az ezoterikától, mégis a New Age jellegzetesen elmosódó, inkorrekt stílusában beszél. Szófejtéseit nem elemzem, mert nem rendelkezem kellő nyelvészeti tudással, de ezek szabatosságát illetően is vannak kételyeim.

A fordító kompetenciáját nem vonom kétségbe, alaposságát annál inkább. „Higgadtnak lenni, amely a sztoikus filozófia ideálja” (ami helyett; 104. o.); „szenvednie kell tudni” („tudnia kell szenvedni” helyett; 158. o.); „Ez először is a Te szép testedet” (értelmetlen mondat, vagy az „Ez”, vagy a tárgyeset fölösleges; 168. o) – példák a felületességre.

Legvégül annyit: Grünnek feltétlenül igaza van abban, hogy kérhetjük az angyalok segítségét erényeink ügyében. Az angyalok itt vannak, sokkal reálisabban, mint amennyit a valóságból Grün nekik kiutal. De ne sokat számoljuk vagy osztályozzuk őket. Grün se kinyilatkoztatás alapján sorolja fel angyalait, hanem a maga – igen szép – szakállára.

A pápa Jézus-könyve

RATZINGER, Joseph – XVI. Benedek: A názáreti Jézus. Első rész. Szent István Társulat, Bp. 2007. Fordította Prof. Dr. Rokay Zoltán. 340 oldal.

„Régóta érlelődött bennem az a könyv. Az első munkát ennek érdekében a 2003-as esztendő nyári szünetében tudtam elvégezni. A római püspöki székbe való megválasztásom után minden szabad pillanatot felhasználtam, hogy a könyv írását folytassam. Mivel nem tudom, mennyi időt és erőt kapok még ajándékba, elhatároztam, hogy a mű első részeként közzéteszem az első tíz fejezetet, amelyek a Jordánban való megkeresztelkedéstől Péter vallomásáig és a színeváltozásig terjednek” – mondja a teológus pápa. A hátralevő második rész nélkül is lényegbevágót alkotott. A történeti-kritikai módszer eredményeit fölényes magabiztossággal fölhasználja, ám állandóan keresi a bibliai kijelentésekben azt a többletet, amelyet minden emberi szó tartalmaz a beszélő tudatában pillanatnyilag ottlévő jelentésen túl, s e többletet az Ó- és Újszövetség egységéből értelmezi, nem puszta történeti exegézist nyújtva, hanem valódi teológiát, amely úgy hatol el a nikaiai zsinat (325) által kimondott homoúszioszig, hogy egy pillanatra se hagyja el a biblikus talajt.

Ratzinger mindig is az összefüggések művésze volt. Jézus alakját két bibliai megállapítás feszültségébe állítja: az egyik Mózes kijelentése, hogy hozzá hasonló prófétát támaszt az Úr (MTörv 18,15), a másik a bibliai szerző megállapítása, hogy azóta se támasztott az Úr Mózeshez fogható prófétát, akivel szemtől szemben beszélt volna, mint Mózessel (MTörv 34,10). Ennek alapján érthető Izrael várakozása „a” Prófétára: „Bizonyára ez az a próféta, akinek el kell jönnie a világba” (Jn6,14). Sőt Mózes se láthatta igazán az Úr arcát: „Hátulról látni fogsz, arcomat azonban nem láthatod” (Kiv 33,20). Ebből vezethető le a ki nem mondott várakozás arra a Prófétára, aki teljes istenközvetlenségből beszél, ezért a szövetség új szintjét valósítja meg. A megtestesült Ige ezt a reménységet teljesíti: „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18). Ezzel túllépi Izrael várakozásának kereteit is, hiszen az egész univerzum Istenét mondja ki.

Ezután az exegézis magasiskoláját láthatjuk. A teológus pápa végigmegy a felnőtt Jézus életének és tanításának mozzanatain, leheletfinom és bátor értelmezésekkel rendre kimutatva, hogy Jézus személye nélkül az üzenet nem érthető. Jellemző az, amit a hegyibeszéddel kapcsolatban a zsidó Jacob Neusner A Rabbi Talks with Jesus c. könyvéből idéz. Kérdik a szerzőt, mit hagyott el Jézus a Tórából. „Semmit.” Kérdik, mit tett hozzá. „Önmagát.” Megdől a liberális Harnack állítása, hogy Jézus kizárólag az Atyáról tanított, a krisztológia későbbi fejlemény. Éppen abban a módban, ahogy Jézus az Atyáról beszél, krisztológia rejlik. Jézus nem változtatja meg és nem egészíti ki a Tórát, hanem ő maga az új Tóra.

A hasonló elemzések anyaga rendkívül gazdag. A Jézusról mint igazi szőlőtőről szóló beszéd összefüggésében tárgyalja a Szentatya a gyilkos szőlőművesekről szóló példabeszédet. Az összefüggésekbe a jelenkort is belevonja. A szőlőművesek megölik az örököst, hogy övék legyen a szőlő. „Nem éppen ez-e az újkor, a mi korunk logikája? – teszi föl a kérdést a pápa. – Ha Istent holttá nyilvánítjuk, úgy mi magunk vagyunk az isten. Végre nem másvalakinek a tulajdona vagyunk, hanem csak önmagunké, és mi vagyunk a világ tulajdonosai. Most végre azt tehetjük, ami nekünk tetszik. Megszüntetjük Istent, nincs fölöttünk mérce, önmagunk mércéi vagyunk. A 'szőlő' a miénk! Hogy mi történik az emberekkel és a világgal, azt kezdjük már látni...” A könyvben, amelyben a Ratzinger-pápa nem legfőbb tanítóként, hanem kutató teológusként beszél, itt hirtelen előtör a világ sorsáért aggódó legfőbb pásztor fájdalma.

A könyvet Jézus önmagára használt kifejezéseinek vizsgálata zárja. Azt hiszem, Nyiri Tamásnál olvastam, hogy Jézus valószínűleg nem alkalmazta magára az „Emberfia” címet. Ennek pontosan az ellenkezője áll: ez éppen az a szó, amit Jézus önmagára szinte állandóan használt, az utókor viszont nagyon hamar mellőzött, helyette a „Krisztus” és az „Úr” címeket alkalmazva. Vermes Géza azt fejtegeti, hogy az „emberfia” kifejezés Jézus ajkán csupán az „én” körülírása – de ezzel egyszerűen nem vesz tudomást Dániel könyvének az eljövendő dicsőséges királyságot jelképező Emberfia-alakjáról, az erre történő elháríthatatlan utalásról. Valójában, mint Ratzinger kifejti, Jézus ajkán az „Emberfia” különböző jelentései egymásba játszanak. „Új és meglepő volt az Emberfia kifejezés, amellyel Jézus elrejtette és egyben lassanként hozzáférhetővé tette saját titkát.”

A könyv csúcsa az „Én vagyok” kijelentések elemzése. Ez a tőmondat nem más Jézus ajkán, mint az égő csipkebokorból saját nevét kimondó Isten bemutatkozása. S az égő csipkebokor – a kereszt. A könyvet becsukó olvasó leoldja saruit. A Titok előtt áll.

A kiadó nyilván mindent megtett, hogy minél hamarabb, de egyben színvonalasan adja a könyvet a magyar olvasók kezébe. A fordítással Rokay professzor remekelt. Bár bizonyára sietnie kellett, gördülékeny, jól olvasható, szabatos szöveget nyújt, méltót a szerzőhöz. Tisztelet a lektoroknak is. Mondathibát mindössze hármat találtam (a számítógépes szövegszerkesztés átka, hogy elvetett szövegrészek könnyen bennmaradnak), szóhibát viszont egyetlen egyet sem (a számítógépes szövegszerkesztés áldása, hogy az elírásokat gépileg tudja korrigálni). Kevésbé jó a Glosszárium, szakszerű megvilágítások mellett meglepően durva tévedéseket is tartalmaz (a farizeus szó állítólagos görög eredete, a teofánia azonosítása a természetes kinyilatkoztatással) – ennek szerzője talán túlságosan is sietett...

Kulcstalanság

KERTÉSZ Imre: K. dosszié. Magvető, Bp. 2006. 262 oldal

Kertész Imre nevét sokáig csak a könyvesboltok kirakataiból ismertem. A váratlan Nobel-díj után gyorsan megvettem a Sorstalanságot. Belső ellenállással kezdtem olvasni, mert azt vártam, hogy sivár és unalmas lesz, mint az auschwitzi barakkok. De nem így volt, rövidesen rájöttem, hogy pergően izgalmas regényt tartok a kezemben. Amikor megjelent Kertész új regénye, a Felszámolás, hamar elolvastam azt is; cselekménye szintén lebilincselő volt. Harmadik könyve, aminek nekirugaszkodtam, az önéletrajzi jellegű K. dosszié, amely egy Hafner Zoltánnal készült mélyinterjú anyagán alapul. Ez is kitűnő olvasmány, nehéz letenni. Mivel Kertész többi művét még nem olvastam, korántsem szakavatottan szólok hozzá, mégis késztetést érzek, hogy benyomásaimat e harmadik műről elmondjam.

Ami Kertésznek a kérdésekre adott válaszaiban először feltűnik, az a kérlelhetetlen őszinteség. Szinte aggályos pontossággal választja le megtörtént élményeit azok regénybeli ábrázolásáról, s ismét önmagát mint későbbi elbeszélőt önmagáról mint egykori átélőről. „A fikció világa szuverén világ, amely a szerző agyában megszületik, s a művészet, az irodalom törvényeit követi” (14. o.). Önkínzó bátorsággal néz szembe a kényes kérdésekkel is, sablonmentesen és nem egyszer nagyon élesen, gyakran paradox módon fogalmaz. Például: „Az ember mindig neheztel a szüleire” (69. o.). „Két zsidónak csak a félelmei közösek” (143. o.). „A diktatúrákban fölöslegessé vált az ember” (163. o.). „Csak a halottaknak van igazuk, senki másnak” (166. o.). „Sok hibám van, de hivatástudatom sosem volt” (169. o.). „Nincs annál szomorúbb, mintha az embernek igaza van” (200. o.). Világosan megvallja azt is, hogy a szorongás számára alapélmény, a halálvágy kísérője volt életének. Valamilyen Weltvertrauen, világbizalom mégis hozzásegítette, hogy hazatérjen a koncentrációs táborokból, egyedüliként a tizenhét fiú közül, akikkel együtt hurcolták el; és túlélte a vörös diktatúrát is, „azokat az éveket, a depressziós diktatúra-hangulatot, a boldog öngyilkosság-fontolgatásokat, az egész haláljátékot a hetvenes-nyolcvanas évekből” (205. o.). Aforizmává egyszerűsítve így mondja: „Mindig meg akartam halni s mindig írtam helyette egy könyvet” (205. o.). Remélhetően a Felszámolásban – ahol az író-hős öngyilkossága a cselekmény alapja – sikerült végképp „kiírnia” magából az öngyilkossági késztetést...

Kertész nem hívő. „Amióta Isten halott, nincs objektív tekintet, a ,panta rhei’ állapotában élünk, nincs kapaszkodó, és mégis úgy írunk, mintha volna” (185. o.). Válaszainak nyíltságában az abszolút igazság igénye bújkál, de nem hisz az abszolút igazságban. Kant követője: az igazságot szubjektív képződménynek tekinti. „Az igazság többé nem egyetemes. Ez súlyos tény, de tudomásul kell venni. Kiállni önmagunkért: ez a legnehezebb, mindig is az volt. Éppen ez elől menekül a moralista. Korunk nem kedvez az individuum fenntartásának: könnyebb megadni magunkat világmegváltó eszméknek, mint ragaszkodni a saját egyszeri és megismételhetetlen egzisztenciánkhoz. Az igazság helyett a saját igazságunkat választani” (96. o.). Miközben azonban az igazságot nem tartja egyetemesnek, állást foglal a Holokauszt egyetemes jelentősége mellett. Azt hangoztatja, hogy a zsidó Holokauszt nem egyszerűen egy a számos népirtás közül, amely a történelemben bekövetkezett, hanem a kereszt óta a legjelentősebb, mindent átható esemény. Csak most, ebből a könyvéből értettem meg a Felszámolás egy jelenetét, melyben a feleség azt mondja: „De én zsidó vagyok!” – s a nem-zsidó férj ezt válaszolja: „Mindenki zsidó.” Az igazság egyetemességének helyébe a bűn és a tragikum egyetemessége kerül, amely a Holokausztban ölt testet.

Kertész „olyan zsidó, akinek semmi köze többé az Auschwitz előtti zsidó életformák egyikéhez sem. Sem az archaikus zsidóhoz, sem az asszimiláns zsidóhoz, sem a cionista zsidóhoz. Sem Izraelhez. Talán ezt a legnehezebb kimondani...” (145-146. o.). A Nobel-díjas író szkeptikus individualizmusa azt a benyomást kelti bennem, hogy ő a (gonosz) viccben szereplő ember, aki „magába zárkózik és elveszíti a kulcsot”. Nincs kulcsa a szabadító igazsághoz. Kulcstalansága, tagadásokban megfogalmazott zsidósága felidézi bennem egy imaséta emlékét, amelyet közösségemmel tartottunk Lipótvárosban és Újlipótvárosban. Sokáig néztem egy zsidó könyvesbolt kirakatát. Szívem egész szeretetével próbáltam imádkozni a zsidóságért, de úgy éreztem, valami akadályba ütközöm. A Szentlélek vezetése mellett megfogalmazódott bennem a magyarázat: az akadály egy hideg tagadás, amely a zsidó értelmiség szívében van. [Félreértés ne essék. Ezt nem értettem úgy, hogy az egész zsidó értelmiség szívében. Még úgy se, hogy a zsidó értelmiségiek többségének szívében. Csak úgy, hogy jelen van, és súlyos tény.] Kértem Istent, mutassa meg, hogyan imádkozhatom mégis zsidó testvéreimért, s azt az indítást kaptam, hogy vegyek egy nagy menórát és állítsam föl szobámban. Megvettem, fölállítottam; ma közösségünk kis oratóriumában áll. Kertész Imre önéletrajzi művét olvasva azt érzem, hogy a hideg tagadás mögött, amely őnála magas irodalmi megfogalmazásba, elegáns paradoxonokba öltözik, a szív jeges rémülete és a magára maradtság iszonyata húzódik meg. Az abszolúttá emelt Auschwitz.

Ám a Szentélyben lobognak a lángok. Nem Auschwitz abszolút, hanem az isteni Igazság.

Őszentsége ellenzéke

Joseph Ratzinger bíboros: A liturgia szelleme. Szent István Társulat, Budapest, 2002. Fordította: Dr. Heller György. 224 oldal

Ez a könyv nem mostanában jelent meg, de annyira jónak és fontosnak tartom, hogy mindenképpen írnom kell róla. A cím humornak van szánva, amolyan újságírói fogásnak. Valójában mindössze három kérdésben mondok ellene Őszentségének, aki a könyv megjelenésekor (1999) még csak a Hittani Kongregáció bíboros prefektusa volt, s ez a három csupán részletkérdés. Az alapkérdés, hogy t.i. Joseph Ratzinger visszaállítja-e a régi liturgiát, már egyértelműen eldőlt: Szentatyánk, bár egy motu proprióval fölöslegessé tette a „hagyományos” miséhez szükséges külön püspöki engedélyt, a mise rendes formájaként megtartotta a VI. Pál által kiadott misekönyvet. Most ismertetendő könyvében is világosan mondja: „Szükségünk van-e arra, hogy most újra mindent átrendezzünk? Semmi sem károsabb a liturgia számára, mint az állandó változtatás” (75. o.). Józan ésszel nem lehet azt várni, hogy VI. Pál pápa liturgikus reformját az Egyház visszavonja. Azt viszont igen, hogy XVI. Benedek pápasága alatt az új misekönyvnek olyan javított kiadása jelenik meg (vagy legalábbis: lesz előkészítve), amely e könyv szempontjait fokozottan figyelembe veszi. És remélhető további fellépés az elharapózott visszaélések ellen. Ezeknek én is lelkesen tapsolnék.

Az egész könyvnek lelkesen tapsolok, mert alapvető dolgokat tisztáz. Mérhetetlen súlya van a megállapításnak: a liturgia nem a mi produktumunk, hanem Isten ajándéka. „Az imádás bennünket az »ég« létezésmódjának, Isten világának részesévé tesz és ezáltal az isteni világ fényét sugározza a mi világunkba” (18. o.). A liturgia a kinyilatkoztatás függvénye. „Az ember a kultuszt nem képes egyedül egyszerűen »megcsinálni«; csak az ürességbe nyúl akkor, ha Isten nem mutatja meg magát. Midőn Mózes a fáraónak azt mondja: »Azt sem tudjuk, hogyan fejezzük ki hódolatunkat az Úrnak« (Kiv 10,26), akkor ezekkel a szavakkal tényleg minden liturgia alaptörvénye bukkan elő” (19. o.). A mózesi időben készült „aranyborjú” (bika) nem hamis isten képmása, hanem az igaz Isten hamis kultusza. „Az aranyborjú története egy, az önhatalmú és önző kultusz elleni figyelmeztetés, amelynél végső soron nem Istenről, hanem arról van szó, hogy saját magunk erejéből egy kis alternatív világot teremtsünk” (20. o.). Az ilyen liturgia üres játszadozás, és frusztrációra van ítélve. Nem tagadható, hogy a II. Vatikáni Zsinat utáni liturgikus reform során gyakran elszabadult az ilyen üres játszadozás, ahol a szentmisében verseket szavalnak és pantomímeket adnak elő, vagy a szertartás egy pop-koncert kísérő eseményévé válik. Az eredmény az, hogy az ember Isten helyett önmagával áll szemben.

Mózes a szent sátrat „Isten parancsának megfelelően, azon mintakép alapján állította fel, amelyet a hegyen szemlélt” (Csel 7,45; Kiv 25,40). A földi liturgia a mennyei liturgia leképezése. Az áldozat igazi tartalma nem az ajándék megsemmisítése, hanem annak Isten számára való lefoglalása, végső soron az egyesülés. A keresztény kultusz logiké latreia, értelmes imádás: „Az »Ige« az áldozat, az ima szava, mely az embertől felszáll és az ember egész létezését felveszi magába s őt magát »Igévé« (Logosz) teszi. Az ember, aki Logosszá válik és Logosz a hit által lesz, maga az áldozat, Isten igazi dicsősége a világban” (41. o.). Míg azonban a hellenista Logosz-misztika a testet lényegtelennek tekinti, a kereszténységben a Logosz testté lett. Jézus testének és vérének, kereszthalának és föltámadásának valósága, ahogy az Eucharisztiában köztünk megjelenik, „az Ószövetség, sőt az egész vallástörténet összes vonalának egymással való találkozása: az állandóan várt és mégis a magunk képességeit meghaladó igazi kultusz, a »lélekben és igazságban való imádás«. A templom kettéhasadt függönye az Isten arca és a világ között volt függöny szétszakadása: a Megfeszített átdöfött szívében maga az Isten szíve áll nyitva. Látjuk, hogy ki az Isten és milyen. Az ég többé nincs bezárva – Isten kilépett elrejtettségéből” (43.o.). Az elvontnak tetsző mély teológiai megfontolások világos választ adnak a hétköznapi ember egyszerű kérdésére: miért kívánja az Egyház, hogy résztvegyünk a szentmisén. Azért, hogy belépjünk a húsvéti misztériumba, és egyesüljünk Istennel.

Ennek megfelelően az Eucharisztia sohasem csak a helyi közösség eseménye. Nem egy adott csoport vagy helyi egyház rendezvénye, nem puszta „összejövetel” vagy „lakoma”, hanem a megnyílt ég kultusza, amely az egész emberiségre, sőt a teljes univerzumra vonatkozik. Az univerzummal való kapcsolat egyik eleme, hogy a fölkelő nap a föltámadt és újból eljövendő Krisztus jelképe. Ezért fordultak a régi templomok szentélyükkel kelet felé, és ezért imádkozott a pap és a nép egyaránt kelet felé fordulva. Ebben nem az volt a lényeg, hogy a pap „háttal áll a népnek”, hanem hogy a néppel együtt áll Isten előtt. A szembemiséző oltárral az a veszély jár, hogy zárt kör alakul ki, amelyben a pap a néphez szól, a nép pedig a papnak válaszolgat. Ratzinger a kozmikus és történelmi egyetemességért emel szót. Nem kívánja visszaforgatni az oltárokat, de azt ajánlja, hogy az előírt kereszt az oltár közepén álljon, s mind a pap, mind a nép arra emelje tekintetét (75. o.) Itt van az első pont, ahol nem értek egyet vele. Szenvedélyes érvelését elfogadom ott, ahol a zárt kört kifogásolja, de nekem úgy tetszik, hogy a keresztre tekintés nem jelent kiutat. A papnak, ha az oltárnál áll, az áldozati adományokra kell tekintenie, ha nem éppen a misekönyvből imádkozik. A nép figyelmének sem a keresztre kell irányulnia, hanem az áldozati adományokra, amelyekkel a felajánláskor azonosulnak s amelyekben az átváltoztatástól az Urat imádják. Éppen ezért a keresztnek nem jó középen lennie, mert éppen az áldozati adományokat takarja el. A szentmise lényege az oltáron történik meg, az oltárra való rálátást kell központi kérdésnek tekinteni. A hívő számára az áldozati adományok fölött ragyog a mennyei fény, amely a megnyílt eget összeköti a földdel. Nem helyes, ha a hívek a papot bámulják, de az se, ha a pap a híveket bámulja. Mindkettőnek Arra kell figyelnie, akinek kedvéért együtt vannak. Ratzinger könyvének második olvasása döbbentett rá, hogy misézéskor, attól kezdve, hogy az oltárra vittük az adományokat, csak akkor szabad a hívekre tekintenem, amikor a nekik szóló szövegeket mondom. Egyébként mindig az oltárra kell figyelnem. Ha ezt a szem-fegyelmet megtartom, az imádásnak új dimenziója nyílik meg. Azt hiszem, világosan fejeztem ki magamat. Egy gyakorlati részletkérdésben eltér véleményem a Szentatyáétól, de a lényegben teljesen támogatom, és éppen az ő mély megfontolásai segítettek hozzá, hogy legalább papi éveim utolsó szakaszában helyesen végezzem a liturgiát.

Ugyanilyen mélyek Ratzinger okfejtései, amikor az Eucharisztia őrzéséről, az idő megszenteléséről, a képtiszteletről, a szent zenéről, a különféle rítusokról, a liturgikus mozásokról és testtartásokról tanít. Ikon-teológiája gyönyörű, és szépen magyarázza meg, hogy miért nem helyettesíthető a keresztény térdelés és állás a keleti meditációk ülésformájával: a keresztény nem önmagába mélyed, hanem Isten arcát keresi. Amellett, hogy mindig nagyon széles kulturális összefüggésrendszerben szemléli az egyes témákat, részletkérdésekben is rendkívül sokat lehet tanulni a könyvből. Egy ponton azonban ismét ellenzékbe megyek át: a kultikus tánc kérdésében.

A szerző kereken kijelenti: „A tánc a keresztény liturgiának nem kifejezési módja” (178. o.). Ez persze annyiban föltétlenül igaz, hogy a jelenlegi (2008) rubrikák nem adnak helyet a táncnak a szentmisén belül. Az előírásoknak engedelmeskedni kell. Ha az Úrral való egyesülés fölötti örömünknek tánccal kívánunk kifejezést adni, annak, amíg a rubrikák nem változnak (s ez egyhamar nem valószínű), az elbocsátás után kell történnie. Szép példáját láttam ennek, mikor vendég voltam a Nyolc Boldogság Katolikus Közösség egyik házában, Róma közelében. A szentmise végetért, ki is vonultunk a kápolnából, de a testvérek és nővérek „visszaosontak”, mint a király tette Pázmán lovag balladájában, és tánccal kezdtek ünnepelni (külön a férfiak és külön a nők), miközben a Szentlélek öröme nevetést adott az ajkukra. Ez a tánc nem volt a liturgiának része, hanem következménye. Egyetértek Szentatyánkkal akkor is, amikor elítélően említi a liturgikus táncnak három történelmi formáját: a gnosztikusok kultikus táncát (amely a kereszthalál tagadásán alapult), a pogány vallások és varázslatok misztikus eksztázisát, valamint a modern táncpantomímok bevezetését a liturgiába (szekularizmus). De ő is kénytelen elismerni, hogy például az etióp liturgiában van tánc, és ugyancsak van a római liturgia zairei alakjában. A kivételt azzal próbálja hatástalanítani, hogy az afrikai liturgikus tánc nem tánc, hanem „olyan, ritmikusan rendezett lépkedés, mely a folyamat méltóságának megfelelő, a liturgia különböző útjait érdemileg fegyelmezetten tudomásul veszi és rendezi, azoknak így szépséget és mindenekelőtt Istenhez illő méltóságot kölcsönöz” (179. o.). Mindez tökéletesen igaz, de ha a táncot „tánc” helyett „ritmikusan rendezett lépkedésnek” nevezzük, attól még tánc marad. Dávid király táncát az Úr ládája előtt (2Sám 6,14-16.20-23) nem lehet a Szentírásból kivetni.

A későbbi pápa húzódozását a kultikus tánctól nyilván a Logosz féltése indokolja. Attól tart, hogy a kristálytiszta apollói elemek mellett zavaros dionízoszi elemek keverednek a logiké latreiába. Számomra is világos, hogy nem lehet helye a liturgiában annak a táncnak, amely csak a szubjektív átélést szolgálja, vagy egyoldalúan hangsúlyozza a testet. Ám a táncban is lehet méltóság, s olyan táncnak, amely túlmutat a test mozdulatain és valahova irányul, lehet helye a szertartásban, mert van benne lehetőség, hogy Istenre mutasson és imádást fejezzen ki. Nem szeretnék koreográfiai ötletekkel előállni, de például a két említett afrikai rítus tánca ilyen. Dávid király tánca azáltal irányult az Úrra, hogy a frigyláda előtt vonult. Karmozdulatok, térdelések tánc közben is kifejezhetik a Szentséges előtti hódolatot. Az az eksztázis, amely a titokzatos hatalmak kontroll nélküli felidézésére irányul, nem fogadható el, de lehet eksztatikus mozzanat olyan táncban is, amely nem az irracionalitást, hanem a szupra-racionalitást, az ész-fölöttiséget keresi. A Logoszt itt a mérték megtartása képviseli; mint ahogy Pál apostol elfogadja a közösségben a nyelveken való imádkozást, de ugyanakkor mértéket szab neki. Úgy gondolom, eljöhet az idő, amikor az Egyház, hasznosítva a karizmatikus megújulás idevágó tapasztalatait, nemcsak az afrikai rítusokban fogja megtűrni a „ritmikusan rendezett lépkedést”. Addig, természetesen, feltétel nélkül engedelmeskednünk kell az érvényes rubrikáknak.

Elmondom harmadik jelentéktelen ellenzékieskedésemet is a kitűnő könyvvel szemben. A pápa pártolja a misekánon olyan imádkozását, amelyben a pap csak a vezérszavakat mondja hangosan, a többi szöveget csöndben végzi, és a hívek is csöndben imádkoznak (194-195. o.). Jelenleg ez a forma nem is megengedett, annyit azonban megjegyzek róla, hogy ilyen misézéssel engem ki lehetne kergetni a világból. De ha a Szentatya meg akarja engedni, ám engedje meg, kezében vagyunk... Csak azt remélem, nem teszi kötelezővé. Úgy érzem, belebolondulnék. Hiába, nem vagyunk egyformák.

Azt hiszem, mindenki előtt világos, hogy három kifogásom, és főképpen ez az utolsó, nem érinti a liturgia lényegét. A legkomolyabb a tánc témája, amely valamiképpen parallel a zenei műfajok és a nyelveken való imádkozás kérdésével, egyszóval a nem-verbális kommunikáció problémájával. Az ezzel való részletes foglalkozás azonban már meghaladná e könyvbírálat kereteit.

Kitérek még a fordítás értékelésére. Hihetetlenül nehéz feladat elvont kérdéseket tárgyaló hosszú német mondatokat magyarba önteni. A fordító használható, olvasható szöveget ad, amelynek azonban marad egy kis idegen íze. Vegyük a korábban már idézett mondatot: „Az aranyborjú története egy, az önhatalmú és önző kultusz elleni figyelmeztetés, amelynél végső soron nem Istenről, hanem arról van szó, hogy saját magunk erejéből egy kis alternatív világot teremtsünk” (20. o.). Magyarán ezt így lehetne fogalmazni: „Az aranyborjú története figyelmeztetés az önhatalmú és önző kultusz ellen, amelyben végső soron nem Istenről van szó, hanem arról, hogy saját magunk erejéből egy kis alternatív világot teremtsünk” (20. o.). Ugyanaz, nem hagytam ki semmit, és mégis mennyivel egyszerűbb, magyarosabb. Itt-ott értelemzavaró hiba is akad a szövegben, s benyomásom szerint ez csak részben származik a számítógép ördögétől, részben abból fakad, hogy a fordító (az idő szorításában) alulmaradt a német mondatszerkezetek özönével való birkózásban. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy amikor Világosító Szent Gergely mint Megvilágosító lett említve, a szent aligha vette a fáradságot, hogy forogjon a sírjában, de én pörögtem egy kicsit. A németből való fordítás itt jó, de a magyarra való fordítás hibás. Olyan, mintha a Sancta Mariát „Szent Máriának” fordítanánk.

Erdőszéli platánok

Exner Gabriella: Aki szomjazik, jöjjön. A nihilizmustól az Istennek adott életig. Új Ember, Budapest, 2008. 214 oldal

„Magadnak teremtettél bennünket...” Amikor Exner Gabriella szociális testvér elbeszéli hit nélküli ifjúkorát, az olvasónak szinte nevetnie kell, mennyire magának formálta Isten ezt a lelket, mennyire előre kidolgozta benne a későbbi odaszenteltség struktúráit. Milyen természetességgel rázza le magáról ez a fiatal lány a vörös diktatúra hazugságait, milyen magától értődően őrzi meg nemes szellemi igényességét egy pénz-, karrier- és kéjsóvár világban. Mígnem a megváltás – kétkedve szomjazott – misztériumát is megfogalmazza, anonim módon, Az Ember a kereszten c. képben.

Gabi festő. Erdőszéli platánok c. képét három vertikális vonal dominálja, a fák koronáját nem látjuk, törzsükkel, gyökereikkel a fantáziában akár emberi végtagokká is válhatnak. De akkor ezek égből lenyúló kezek, vagy olyan emberek lábai, akiknek feje az égben vész el. A függőleges dimenzió végig uralkodik a könyvben. A szerző nem kísérli meg, hogy visszahelyezkedjen korábbi, nem-hívő lelkiállapotába, hanem állandóan reflektál a régebbi eseményekre a hit szemével. Keresztnevét „Isten emberének” értelmezi (11. o.). Amikor nagymamája arról beszél, hogy nem tud hinni Jézus szűzi születésében, ez belevésődik a kislány emlékezetébe, és később „a természetfölötti világ üzeneteként” tartja számon (14. o.). Irodalmi élményeiről így szól: „Az irodalomnak fontos értékközvetítő és űrpótló – ma úgy mondanám, preevangelizáló – szerepe volt ifjú, ateista éveimben. A versek kicsit talán az imádságot helyettesítették számomra. Megszólították, nem hagyták teljesen meghalni »jobbik énemet«, a bensőmben mélyen rejtőző Isten-arcot” (21. o.). Misztikusan értelmezi nem-hívő korszakának természet-élményeit is (28-29. o.). A céltalanság, félelem és szorongás, a „kozmikus elidegenedettség”, a semmibe való kivetettség életérzéséről, amelynek horizontján már az öngyilkosság gondolata is megjelent, azt mondja: „Azt hiszem, az ilyen lelkiállapot előhírnöke a pokol gyötrelmeinek” (25. o.).

Az olvasó itt már nem nevet. Hogyan jön elő a rejtőző Isten-arc? Hogyan lesz a nem-hitből hit? Itt jelenik meg az egyetemi csoport- és szobatárs Franciska alakja, akinek külön útjai vannak, s akiről a lányok sejtik, hogy vallásos. „Én, ha húsz tétel közül egyet nem tanultam meg, előfordult, hogy épp azt húztam ki – míg ő fordítva: ha csupán néhányat vett át, abból sikerült húznia. És úgy tűnt, sohasem izgul különösebben” (30. o.). Mérhetetlen a csöndes tanúságtétel, a preevangelizáció jelentősége. Egy kedves főbérlő néni, egy életét fiáért fölajánló nagynéni, egy szemináriumba vonuló moszkvai tanár Brezsnyev Szovjetuniójában, és végül a szegedi diploma után közös munkahely Franciskával – Budapesten. Gabi mélyülő lelki krízisében Franciska egy napon fölteszi a kérdést: „Szerinted van Isten?” Elérkezett a direkt evangelizáció szakasza.

Szerzőnk egy olyan Egyházzal került kapcsolatba, amelyet már megérintett a karizmatikus megújulás. Ugyanakkor figyelemreméltónak találom Franciska türelmes, tapintatos viselkedését. Az a szabadegyházaktól kölcsönzött evangelizációs mentalitás, amely vadidegeneket rohan le egy azonnali megtérésre felszólító sablonszöveggel, a nagy többségben ellenállást vált ki. Gabinak szüksége volt a több éves kínlódásra, az „ösztöke elleni rugdalózásra”, hogy most mohón, hihetetlen sebességgel falja a keresztény könyveket. A Szentlélek elvégezte csöndes munkáját a lány szívében, a találkozások korszaka következik. A Szociális Testvérek Társasága illegalitásban működik, sokáig nem mondják ki Gabi előtt a közösség nevét, ahova jár. Amikor kimondják, lelkileg már „be van szervezve” (118-119. o.). Egyháztörténeti jelentősége van a Társaság üldözött korszakának, amelyben sok fiatal lány ismerte föl szerzetesi hivatását, nem utolsósorban a karizmatikus tapasztalat közvetítésével. A könyv forrásértékű személyes tanúság a Társaság életének erről a szakaszáról, a kívülálló, pontosabban a kívülről közeledő oldaláról. A szerző az „erdőszéli platánokat” festi meg, miközben belül csak rémlik az erdő.

Számomra igen tanulságos az az időszak, amely a hit születése és az Egyházba való beilleszkedés közé esik. Franciska kérdése után, az első kölcsönzött könyvek hatására Gabinak már bizonyossága van Istenről. De az egyes hittételekkel, a krisztusi erkölcstan részleteivel, a katolikus szubkultúra zsargonjával, a liturgiával (no meg saját megújuló kísértéseivel) még meg kell birkóznia. Számomra, aki (némi túlzással) már a bölcsőben is Szunyogh-Missalét forgattam, nehéz követni ezt a folyamatot, de tökéletesen értem. Azt is, hogy aki karizmatikus hőfokon fogadta be a Titkot, bántónak találja a vasárnapi „misehallgatók” mélységes közönyét. Elszomorodik attól, hogy mások papucsban ásítoznak ott, ahol ő lobogó tűzbe nyúlt. Nem értek viszont egyet azzal a megoldással, hogy a szentmise kötött szövegeit spontán imával keverjük (183. o.). Szerzőnk jóhiszeműen úgy véli, hogy ez megengedett, valójában azonban ellenkezik a liturgikus előírásokkal. Én Joseph Ratzingerrel értek egyet, aki azt hangoztatja, hogy a liturgia felülről kapott ajándék, amelyet mi nem „csinálunk”, hanem befogadunk; nem egy személy vagy közösség hitélményét kell kifejeznie, hanem Isten misztériumát és a teljes Egyház hitét. A megoldást tehát nem a rubrikák fellazításában látom, hanem, itt már teljes összhangban a szerzővel, eleven hitű, befogadó kisközösségekben, amelyek a liturgiától teljesen független kötetlen imádkozást gyakorolnak. A liturgiába való bevezetést pedig nem szabad elsietni, hanem időben ráérős, személyes foglalkozásban intenzív, igényes katekumenátusi folyamat során kell elvégezni. A szerző által is példaként említett Szent Padre Pio szentmiséi nem azért hatottak döbbenetes erővel, mintha spontán elemek lettek volna bennük (latinul misézett, mégcsak nem is prédikált), hanem a Szentlélek működésének kivételes intenzitása miatt. „Nem beszédből áll az Isten országa, hanem erőből” (1Kor 4,20).

A szerző kiforrott stiliszta. Stílusát különösen azért szeretem, mert nem véteti észre, hogy stílus. Akár elvont, akár szemléletes tartalmakat közöl, mindig egyszerűen, elegánsan, kristálytiszta fogalmazásban teszi. Hogy a fülszöveget („... a nyolcvanas évek fullasztó éveiben ...”) ki írta, nem tudom, de arra a nyakamat teszem, hogy ezt a szörnyszüleményt nem Gabi követte el. Ám az olvasó téved, ha azt gondolja, hogy szépirodalmi művet tart a kezében. Nem, ez lelkiségi könyv, szépirodalmi nívón megírva. A vertikálisok dominálnak. A stílusba ott és csakis ott férkőzik pátosz, ahol a szerző Istenről vagy éppen Istenhez beszél. Persze, ahol az olvadt láva kitör, ott meleg van. A pontos mondatok mögött emésztő tűz lángol, Istentől lefoglalt intimitás, istenjegyesség, istenszerelem. Az örökfogadalom olyan, mint a halál (156. o.). Exner Gabriella szociális testvér, A Lélek szava szerkesztője mindenről lemondott, a korábbi tétova párkeresésekről, a cigarettáról, még a festésről is, hogy érzékeny valójával egészen elvesszen Imádottjában. Igaz, a festést visszakapta, de az most már imádság.

Az Erdőszéli platánok c. képen három fa látható. Kettő jobbra, közelebb egymáshoz, a harmadik balra, némileg introvertáltan, kissé alacsonyabb talajban. A két jobboldali hasadt törzsű óriás, hatalmas gyökerekkel. Víziómban a középső fa Sztrilich Ágnes testvér, a Társaság növekedésének motorja az üldöztetés idején, a jobb szélső pedig Berkecz Franciska testvér, aki Isten eszköze volt Gabi megtérésében. Balról, távolabb, Gabi áll, kicsit fölnézve rájuk, de ugyanolyan magasba törve, hasonlíthatatlan eleganciába öltözötten. Ez a fa a legfüggőlegesebb.

Igazságvadászat

Christie, Agatha: Nemesis. HarperCollinsPublishers, London, 2002.

„Hiszek az örök életben” – mondja Miss Marple megboldogult megbízójának. – „Nem tudom pontosan, hol van ön, Mr Rafiel, de nincs kétségem arról, hogy valahol van – minden tőlem telhetőt megteszek, hogy teljesítsem kívánságát.” (45. o.) És nekiáll kinyomozni egy esetet, amelyről kilenc fejezeten át sem ő, sem az olvasó nem sejti, hogy miben áll tulajdonképpen. Nem tudunk semmit, nem történik semmi érdemleges. És mégis –

A 10. fejezetben érdemleges információt kapunk. A 11. fejezetben drámai fejlemény történik, és onnan kezdve az olvasó figyelme együtt lüktet Miss Marple kutatásaival. A 13. fejezetben egy haldokló azt mondja az öreg hölgynek: „Egyikük, de melyik? Jöjjön rá. ... Talán veszélyes lesz magára nézve – de maga rá fog jönni, ugye?” És Miss Marple így válaszol: „Isten segítségével rájövök.” Ez fogadalom (212. o.).

Mikor ezt a regényt írta, Agatha Christie nyolcvan év körül járt (éppen mint hősnője, Miss Marple a regényben). és már a krimi királynőjének számított. Megengedhette magának, hogy kísérletezzék. Kezdő szerzőtől bármely kiadó visszautasítana egy olyan detektívregényt, amelyben egy halott ad megbízást a nyomozásra, poszthumus levelekben, és kilenc fejezeten át nem történik semmi. De a Királynő még azt is megengedhette magának, hogy egyik kulcsfigurájának ezt a nevet adja: Verity Hunt (igazságvadászat). Az olvasó, ha hősiesen átküzdötte magát az első kilenc fejezeten, lélegzetvisszafojtva követi az idős falusi hajadon igazságvadászatát.

Megpróbáltam elolvasni egyet Agatha Christie nem-detektív regényeiből, amelyeket Mary Westmacott néven írt. Nem bírtam leküzdeni unalmamat, abbahagytam. A szerző sajátos művészete, amely a részletekre irányuló aprólékos figyelemben áll, számomra nem volt elegendő (talán nőnek kellett volna születnem). Egész más a helyzet a detektívregényekben. Itt a részletek művészete a gyanúkeltést szolgálja. Amíg nem tudjuk, ki a gyilkos – sőt, mint ebben a regényben, még az se tudjuk, hogy van-e gyilkos egyáltalán – a részletek beépülnek találgatásainkba, és egész hálózatát építik ki bennünk a feltevéseknek és lehetőségeknek. Amikor már elkezdtem félni (vártam, mikor jön elő egy killer a sötét oratóriumból), megértettem, mire való volt az unalmas első kilenc fejezet. A meddő találgatások során a szerző hallatlanul finom művészettel atmoszférát épített ki. No, saját félelmemet tudtam kezelni (a félelem lelkének lehet parancsolni, igazából ő az, aki megijed, ha Jézus nevében szembeszállunk vele), de már értettem, mit érzékel Miss Marple, akinek sajátos adottsága a flair (szimat, érzék) a gonoszhoz.

A 21. fejezetben a törékeny öreg hölgy szemtől szemben áll a gonosszal. Az éjszaka csöndjében, négyszemközt, a nyolcvan körüli, bajjal mozgó, fegyvertelen Miss Marple közli a jó erőben lévő gyilkossal, hogy ő, Miss Marple, a Nemezis. Az igazságvadászat véget ért. Az izgalmas fordulatokban az olvasó bőséges kárpótlást kap a regény átszenvedett első harmadáért. Agatha Christie legeredetibb nyomozófigurája, a vidéki „vén macska” ép bőrrel kerül ki a kalandból. „Törjön elő a jog, úgy, mint a víz, és az igazság, mint a sebes patak” – ezzel a bibliai idézettel kezdődik és zárul a cselekmény (Ámosz 5,24).

A regény erőteljesen egyszemélyes. Miss Marple mellett csak mellékalakjai vannak. Az ember nem tudja elfojtani azt az érzését, hogy Agatha Christie többé-kevésbé önmagáról ír. Atmoszféra-teremtő adottsága nyilvánvalóan ugyanolyan jó atmoszféra-érzékelő képességet feltételez, mint hősnőjéé. S ebben bujkál valami a lelkek megkülönböztetéséből. XVI. Benedek pápa is a világban uralkodó atmoszférára hivatkozik, amikor a gonosz szellemekről szól Jézus-könyvében.

Szeretni – „egyike a legijesztőbb szavaknak a világon” (101. o.). E paradoxon körül forog a rejtély megoldása a regényben. Igen, „szeretni” sokféleképpen lehet, a szeretet könyörtelen megkülönböztetésre szorul. S Miss Marple, az ájtatossági könyvet forgató jámbor hölgy, könyörtelen a megkülönböztetésben.

Mint a Nemezis.

Üstökös

Stolz, Benedikt: Az isteni Szeretet lángja. Betlehemi Boldog Mirjam élete. Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2008. 250 oldal

Az üstököst megcsodáljuk, de nem lakható. Isten szenvedélyes szerelmesének, Betlehemi (Abellini) Mirjamnak fantasztikus vezekléseit nem szabad utánozni. Hálásnak kell lennünk, hogy olyan Egyházhoz tartozhatunk, amelynek egén ilyen üstökösök járnak. De a kis arab lány gyermekkorától rendkívüli kegyelmek részese, amelyeket vakmerőség nélkül nem kérhetünk magunknak. Többek között túlélő vértanú. Olyan vágást viselt a torkán, amelynek orvosi vélemény szerint okvetlenül halálosnak kellett volna lennie. De ő csak bekukkantott a mennybe, aztán a Boldogságos Szűz Mária fölápolta. Bővebben írtam erről (Szeghy Ernő könyve alapján) másutt.

Miben követhetjük mégis Mirjamot? Alázatában. Szerzetesi pályafutását a marseille-i Szent József nővéreknél kezdte, ahol egy civil szakácsnő folyton szidta-ütötte. Ugyanis szegényke nem nagyon értett még franciául, s így aztán ügyetlenül engedelmeskedett. Mirjam azonban mindig nyugodt, örömteli maradt. Egy alkalommal akkora pofont kapott, hogy egy forró fedő a lábára esett és égési sebeket ejtett rajta. A heves fájdalom közepette is folytatta munkáját, egyetlen zokszó nélkül. Valamelyik nővér, látva, hogy a kis arab reszket, ágyba küldte, de jött a konyhafúria, lerángatta róla a takarót és fölszakította sebeit. Mirjam pedig hallgatott az egészről, nehogy a szakácsnőt megbüntessék. (30. o.) Munkahelyükre panaszkodó világiak, püspökükre panaszkodó paptestvérek: Mirjamnak ezt a csodáját szabad utánozni.

A Szent József nővéreknek végül nem kellett az arab lány, aki túl gyakran lebegett és esett elragadtatásba. Ő maga gyermeki gyanútlanságában az elragadtatást elalvásnak hitte, a testén fölbukkanó stigmákat pedig betegségnek. Mirjam a pau-i Kármelbe került, ahol, alázatát kipróbálva, elismerték misztikájának hitelességét, sőt helyesen – tisztítótűzként – tudták értelmezni démoni megszállásait is, amelyekről a fent idézett helyen szintén részletesebben írtam. „Nem félek az ördögtől, mert a legnagyobb gonosz démon én vagyok” – mondta az angyalian ártatlan nővér. Mélyen meg volt győződve arról, hogy ő a föld legnagyobb bűnöse. (37. o.) Arab túlzás? Nem, ő Isten szentségének fényében látta önmagát, másokat pedig Isten irgalmasságának fényében. Mi fordítva szoktuk. Önmagunkat avatjuk szentté, hibáinkat megmagyarázzuk, mások hibáira viszont nem találunk mentséget. A kis Mirjam, a „legnagyobb gonosz démon”, 1868. május 24-én a (Nagy Szent Teréz Önéletrajzából ismeretes) szívsebzés kegyelmében részesült. (38. o.) Nővértársai szentnek tartották a lányt, de ezt óvakodtak említeni neki, nehogy alázatának ártsanak.

A mangalore-i (indiai) Kármelt megalapító csapat részeként aztán elszenvedhette az elítélést nővérei részéről is. Rendkívüli jelenségeit képzelgésnek és megtévesztésnek minősítették, kijelentették, hogy Mirjam a gonosz lélek hatalmában van. Indiai püspöke hivatalos iratban erősítette meg az elítélő véleményt. A kis arab továbbra is készségesen engedelmeskedett, és szeretettel ápolta nővértársait betegségükben. De ez nem hatotta meg a nővéreket. Hazaküldték Pauba. A püspök hamarosan elbizonytalanodott, szörnyű lelkifurdalások gyötörték, és egy évvel később meg is halt. Otthon, Franciaországban, nem osztották az indiaiak előítéleteit, szeretettel és bizalommal fogadták Mirjamot. Nem telt hosszú időbe, és a mangalore-i nővérek is belátták tévedésüket. (46-49. o.)

Ám ez nem volt az utolsó fejezet Mirjam életében. 1875-ben, huszonkilenc évesen, más nővérek társaságában megindult szülőföldjére, a Szentföldre, hogy Betlehemben zárdát alapítsanak. A lehetetlennek látszó alapítást misztikus előzmények tették lehetővé, és Mirjam buzgalma szorgalmazta. Mikor a zárda elkészült, 1878. augusztus 26-án a harminckét éves Mirjam hazatért Urához. Kegyetlen kínok után, de örömtől ragyogó arccal.

Amilyen extrémek Mirjam misztikus kegyelmei, ugyanolyan extrémek testi-lelki szenvedései is. Az olvasó joggal teheti föl a kérdést: mire való ez? Miért telik Istennek kedve abban, hogy akik szeretik őt, gyötrődnek? A válasz a kereszt titkában van: a világtól és önmagunktól való elszakadás kínok kínja, de ez szabadságunk ára. A keresztény szabadság a Föltámadott életében való osztozást jelent, ahogy ez jól megfigyelhető Mirjam betlehemi életszakaszában. A természet törvényein úrrá lesznek a természetfölötti világ törvényei. A szökevény méhrajt a Veni Creator himnusz vezeti vissza a kasba, a súlyos ládákat angyalok segítik mozgatni Mirjamnak. Az alázatos nővér, miután megtörte önakaratát, uralkodik Krisztussal.

Betlehemben, egy látomásban, Jézus gyűrűt húz Mirjam ujjára, amely „egyszerre nehéz és könnyű” . A gyűrűre három szó van írva: „Tedd, amit akarsz!” A kis arab túlárad az örömtől. (57. o.) Én pedig arra emlékszem vissza, hogy Michael Ende fantasy-regényében, A végtelen történetben, ugyanez van írva a jelvényre, az Auronra, amelyet a hős visel. Ott a felirat kétértelmű. Elvégre olyanok jutnak pokolra, akik azt tették, amit ők akartak. Ugyanez a mondat kifejezheti a sátán csábítását is: „Olyanok lesztek, mint az Isten.” De az abellini lány csakugyan Istenhez vált hasonlóvá, miután saját öncélúságát radikálisan legyőzte – kilépett önmagába zártságából, határai áttörtek, és most már mindörökre azt teszi, amit akar.

A magyar szöveg szép, bár a fordító szerényen visszavonul az anonimitásba. A korrektori munka hihetetlenül alapos, a számítógép ördöge elvérzett, legalábbis én nem találtam egyetlen szöveghibát sem. (Mirjam segített?) Akad azonban egy-két hibásan egyeztetett mondat, és egy visszatérő hiba: extázis. Ezt a szót helyesen eksztázisnak kell írni. A görög eredetiben sem szerepel x (kszi) karakter. Továbbá egy félreértés. A Hittani Kongregáció a 19. században még nem létezett, s elődje, a Szent Officium, aligha foglalkozott kolostorépítések engedélyezésével. Talán a missziós kongregációról (Congregatio de Propaganda Fide?) lehetett szó – magam sem vagyok egész biztos, nem ismerve sem az eredeti szöveget, sem a római Kúria történetét.

Hadd idézzek még egy mondatot Mirjamtól, aki minden bűnnel vádolja magát, mégis bízik üdvösségében. Dolgozd föl, nyájas olvasó, ezt a paradoxont: „Éppen azért hiszek, remélek, mert annyit vétkeztem.” (185. o.) A szentek mindig tudtak meglepőeket mondani.

Haiku élősövény

Basa Viktor: Engedelmes szavak.  Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2007. 68 oldal

Amikor Viktor kezembe adta első verskötetét, rögtöni benyomásom az volt, hogy töredékes szókapcsolatokból, elszigetelt nyelvi építőelemekből összerakott szabadverse megegyezik a dilettánsok kedvelt versformájával: röpke utalásokból szőtt, formaidegen lírájuk azt a körülményt palástolja, hogy nem képesek „gúzsbakötve táncolni”, azaz kötött formájú verset írni, sem pedig a mondatok zenéjéhez nincs érzékük, amit egy-egy rikítóan prózai sor akkor is elárul, ha egyébként bele lehet érezni műveikbe némi költőiséget. De Basa Viktor nem dilettáns. Biztos formaérzékéről már a kötet elején tanúskodik a daktilusokban írt hajnal c. vers, vagy a jambusokban írt Teremtett szerelem. Mégis könnyedén mond le a kötött forma biztonságáról. A fatörzsekről például így ír:

erezett labirintus:

a kívül-lét világ
haragban játszó
fénye itatja

a zöld
csupán a szín –
a fonák
hiány mögötte

csak túl
csak túl
csak túl

(sóvárogva vár, 32. o.)

Ha itt valaki dilettáns, az az olvasó, amennyiben kézlegyintéssel tér napirendre a számára értelmetlen sorok fölött. Ha viszont tudja, hogy „a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Róm 8,19), a verscím kulcsot ad neki a töredékes utalások megértéséhez, és a költővel együtt transzcendens „mégis-fényben” fogja látni az univerzumot. A vers nem biblikus, hanem basaviktoros, ám a Biblia eszkatologikus üzenetét fejezi ki.

De mégis, miért vonul vissza a költő ezekbe az alig követhető sejtetésekbe? Azon túl, hogy Viktor egész egyéniségét jellemzi a visszafogott, óvatos kommunikáció, van itt egy szelíd „polgár-pukkasztó” tendencia is. Bizonyos dac, amellyel a verselő kivonja magát az olcsó magátólértődőségek világából. A kisbetűvel kezdett verscímek, a verssorként használt puszta ragok, a kettős tagadás mellőzése („senki csábít”, „neki soha volt tükre”, „sehova néz”) kétségtelenül modorosságok. A modorossághoz sorolnám a kötet túlzottan artisztikus kiállítását is. Szépek az árnyékolt oldalszámok, de részemről jobban szeretem, ha el tudom a számokat olvasni. Úgy gondolom, ezeket a demonstratív provokációkat ki kell az alkotónak nőnie, éppúgy, mint nagy költőink felszíni hatásait. Rá-ráismerek egy fordulatra: ez itt Pilinszky, ez itt József Attila. Ha lehántjuk e hatásokat, a szelíden polgár-pukkasztó daccal együtt, amit mégse lehet egészen komolyan venni, marad-e vissza valami, amiről azt mondhatjuk: ez itt Basa Viktor?

Marad. A vőlegény olvasásakor (36. o.) először azt hisszük, erotikus vízióval van dolgunk, aztán hirtelen nem tudjuk, hol vagyunk, s végül kiderül, hogy amit olvastunk, halálvers. Érosz és halál ölelkezik benne, a vers egy olyan világ látomása, amelyben jelen is van és amelyből hiányzik is a költő fiatalon meghalt menyasszonya (akiről magam is megemlékeztem egy versben). A gyilkos fájdalmat harmadik személyű beszéd takarja, a költő rejtegeti önmagát. Mint egy másik vers mondja:

ugye

meghalnak ők is

a lovakat is lelövik

meghalnak a nők is

(a nők is, 25. o.)   

Ez nem reminiszcencia. Szívettépően eredeti.  

Eredeti annyiban is, hogy a vers záró soraiban, melyeket idéztem, a szerző mintegy „csönget” a rímmel, egy végig teljesen rímtelen vers végén. Hasonlót találunk a november c. vers befejezésében. Ebből jobban megérthetjük, miért tartózkodó Viktor a formai eszközökkel szemben. Nem akar állandó crescendóban írni, azt óhajtja, hogy füleljünk. A Jákob harca négy jambikus sorból álló félrímes strófákból épül föl, de a rímtelen és rímes sorok monoton váltakozását hirtelen megszakítja egy külön versszak gyanánt megjelenő magányos, rímtelen sor, amely a strófaszerkezetből kilóg, de éppen ezzel tagolja és eredetivé teszi a verset, s arra kényszerít, hogy odafigyeljünk a szavak jelentésére. Ez Basa Viktor. Annyira komolyan veszi a szavakat, hogy azok őnála szinte önmagukban versalkotó tényezők. Minden szava mögött az összefüggések valóságos őserdeje burjánzik, a sejtésekben elmerülő olvasót nem szabad ostorpattogtatással megzavarni.

Talán ezért kedveli a haikut. Az 5-7-5 szótagos három sorból álló japán versformába hiba belekeverni a nyugati ritmusképleteket, rímnek sincs helye, a sorokat a mondattani lejtés avatja verssé. Minden szó hallatlanul fontos lesz ebben a „gúzsbakötve táncolásban”. Viktor kötetében négy haiku van, legszebb talán a tigris (55. o.):

szelíd hóhérom
tavasz szent levegője
szaggasd szűz szívem

A vers mindössze nyolc szóból áll, a költőnek ennyi állt rendelkezésére, hogy érzékeltesse a megfoghatatlant, amelybe gyönyörűség belehalni. Ez a rejtjeles megközelítése a valóságnak, amit a haiku műfaja szimbolizál, jellemzi Basa Viktor művészetét. Itt nincs közéleti költészet és nincs liturgia sem. Egy belső végtelenre sejtünk rá, amit egy „haiku élősövény” választ el tőlünk, egy szűkszavú sorokba tagolt önkifejezés, amely éppúgy önelrejtés is. A haiku élősövény mögött lélegzik a költő titkos kertje.

Bejutunk-e valaha a titkos kertbe? Elképzelhető-e, hogy a haiku élősövény lebomlik, és a sejtetések és utalások helyére összefüggő versbeszéd kerül? Hogy a modorosságok elmaradnak, a költő kilép Pilinszky óriás árnyéka alól, és azt mondja el nekünk, amit egyedül ő mondhat el, és amit – úgy gondolom – el is kell mondania?

Nos, a Vizitáció c. versben (63. o.) éppen ez történik. „Énekem már nem hallgatás” – mondja itt a költő.

Megismertem minden zajon
túlról, megláttam minden fény
fölött, választottam minden
seregek közül.

Ez nagy vers. A kötet legjobb verse.

Minden angyal iszonyú

Nemes Nagy Ágnes Összegyűjtött versei. Második, javított kiadás. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 344 oldal.

Szerető gondozás adta kezünkbe ezt a gyűjteményt, a 20. század egyik legnagyobb magyar költőjének és mindenesetre legszenvedélyesebb istenkereső költőjének verses életművét, utána nyomozva a kéziratos füzetekben megmaradt anyagnak is. Szinte felfoghatatlan gazdagság tárul elénk, fogékony megfigyelés, az értelem hitvallása és az elfojthatatlan belső pátosz egy hallatlanul igényes, formabiztos és mégis formaszabad líra eszközeivel megfogalmazva. Azóta a kötet szerkesztője, a költőnő elvált férje  és jó barátja is eltávozott, de előbb megajándékozta kultúránkat ezzel a törékeny csodával. Most már nem veszhet el.

Nemes Nagy Ágnes (1922-1991) nem istenhívő. De még kevésbé ateista. Az ateista gyűlöli Istent és damnatio memoriæ-ra  ítéli, Nemes Nagy Ágnes viszont állandóan merít református nevelésének anyagából, kérdezve, vitatkozva, vádolva, botladozva és sikoltva. Számára Isten: hiánybetegségeink legnagyobbika (291. o.).   

Én Istenem, te szép, híves patak,
Hová futottál, szökdeltél előlem?
Hol csillapítsam buzgó szomjamat?
S hogy bocsássak meg neked eltünőben?
Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz,
Ahol a szomj legperzselőbb a hőben,
S idegen-légiónyi kín fakaszt
Új kínt csupán, de nem forrást a kőben.
(Patak)

Tizenhat évesen előfizetője voltam az Irodalmi Újságnak, amely aztán a forradalom elbukásával megszűnt. És az egyik számban benne volt ez a vers. Az idézett sorokkal, amelyektől ordítani és rohangálni kell. Nem csoda, hogy mihelyt értesültem a költőnő Szárazvillám c. kötetének megjelenéséről, megvettem és elmerültem ebben a szorongással és feszültséggel teljes lírában, a lét iszonyatának hallatlan művészi igényességgel való megfogalmazásában, amely ugyanakkor nagyon is konkrét képekkel teljes. A költő képekben él.

Mert élesek, mert élesek
a képek mind, mert élesek,
vakít ez a hangtalan zsúfolódás,
amint jönnek és körbemennek
az ón, a kén, a madarak,
a repülések, kiterjedéstelen,
elektronhéjuk-vesztett égitestek
sűrűségébe összehajtva,
labdába gyúrt gyökök,
amint forognak végeérhetetlen
egy szüntelenül égető jelenben,
ahol nincsenek térközök.
(A látvány) 

Amikor erre azt mondják: „objektív líra”, egyszerűen nem látják meg a költőt, a személyt, akit szüntelenül éget a jelen. Nem látják meg az olthatatlanul parázsló szenvedélyt, amely a lét értelmére kérdez.

Védd meg, ha bírod, mondd: megérte,
megérte, mondd, hogy így a jó,
megérte minden kaptató,
a bölcs szándék, törekedés,
a titkos élű, lassu kés,
orv pusztulásra oktató,
mondd, monnd, hogy megérte az elme
sötét szobába hasitó
csíkosan villogó szerelme,
megérte ez a fulladó
lélegzetvétel, ez a képzelt
értelem, ez a néma szó,
absztrakció, distinkció,
a szív, a rángva gyulladó,
a szív, hasas hófellegekben.
minthogyha bent, míg vág a hó,
egy város égne véghetetlen,
megérte, mondd a pillanatnak,
míg a két vállon szüntelen,
a két csuklón, két lábfejen
a védhetetlen iszonyatnak
fekete vérrel csorduló
tépett sebei fölfakadnak –
(Védd meg)

A keresztény hit nem tagadja a lét mélyén rejlő iszonyatot. De még mélyebbre hatol, amikor Krisztus sebeinek tapintása után a Föltámadott jelenlétébe visz. Nemes Nagy Ágnes lírájában viszont Ekhnáton, az istencsináló fáraó jelenik meg (a Napmítosz nem érdekli a költőt), valami árnyékával mégis a húsvéti hitnek:

Mert fény van minden tárgy fölött.
A fák ragyognak, mint a sark-körök.
S jönnek sorban, derengő végtelen,
fény-sapkában 92 elem, 
mind homlokán hordozva mását –
hiszem a test feltámadását.
(A tárgy fölött)

Aki ezt le tudta írni, annak nem idegen a transzcendencia. Ekhnáton maga-teremtette istene azonban merő projekció, nem képvisel valódi transzcendenciát. Költőnk Ekhnáton-ciklusa nem is tartalmaz sok verset, s van köztük olyan is, amelyik 1956 tankjairól szól. A transzendencia kifejezőjét Nemes Nagy Ágnes az angyalban találja meg. Lírájának visszatérő szereplői  az angyalok. 

Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.
(Október)

Egy öregasszonyról olvassuk:

És mondják, egyszer sast talált,
mondják, tört volt a szárnya, lába,
egy este sast talált,
fölvette s indult le a meredeknek,
és amint vitte egyre nehezebb lett,
de ő emelte és cepelte,
karjára és hátára vette,
hogy imbolygott a vézna hát,
mintha vinné a roppant éjszakát,
majd húzta már konokul – gyönge, vén,
s hogy átemelte itt a küszöbén,
akkor látta: angyalt hozott.
Olyan volt, mint az angyalok.
Pokrócra tette, nem fért el az ágyban,
és ott feküdt az angyal zsákruhában.
(Ház a hegyoldalon)

 Legszebb angyal-verse: 

Ül a vékony Mária
És ölében a fiú

Szélfúvásnyi gyenge zajt hall
Összerezzen: itt az angyal
S ő is tudja: minden angyal
Iszonyú

Iszonyu szél volt márciusban
Nagy piros égbolt szél-parázs
Nem volt este hogy lehussant
S óriás volt óriás
Szélborzolta sas-szinü szárnya
Be se fért a cseppnyi házba
Kint maradt a fél palástja
És a szeme barna árnya
Vadmadáré karikás
Hogy dülöngött az a ház
Jött az ajtón ablakon
Jött fedélen és falon
Mész között kő között
Négy égtájról körbefújó
Szélsuhogásba öltözött
(Téli angyal)

E sorok írója nem hiszi, hogy minden angyal iszonyú. Transzcendenciájuk döbbenetes súlya mellett is, amelytől megrémülhet a halandó, a valóságos angyalok barátságosak, biztatóak, örömteliek. De minden angyal félelmetes, egyiket se lehet játékosan degradálni. Nemes Nagy Ágnesnél gyönyörű az, hogy murillói angyalkák helyett, akiktől templomfreskóink se mentesek, félelmetes angyalokat jelentet meg, a valósághoz sokkal közelebb állókat, mint az édeskés (bárha hívő) ábrázolások. A lovak és az angyalok ciklusban már barátkozik az angyalokkal, de azok akkor is megmaradnak szuverén, távolságba vesző lényeknek.

Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny – az út, az ég,
bennük lakik a messzeség –

oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.
(A lovak és az angyalok)

Nemes Nagy Ágnes angyal-látomása egyharmadrészt mitológia, másodrészt a keresztény nevelés kulturális maradványa, de a harmadik részben transzcendens realitás, amely valóban az Ismeretlenbe ér. 

S hadd merészeljem föltenni a kérdést: honnan származott ez a valóságos rész?

Mégis volt köze költőnknek a transzcendenciához?

Merem remélni, hogy volt. 

Halálerotika

SZERB Antal: Utas és holdvilág. Magvető, Budapest, 2007. 392 oldal

Halak dala

Kungl György: Képregény – Comics. Pauker, Budapest, 2011. 63 oldal

 Kungl György szobrász, kerámikus (és tegyük hozzá, grafikus) művészetének friss keresztmetszetét nyújtja kiállítása, amelyről laikusként szerencsés lehettem írni. A hosszmetszet a Képregény c. könyvben jelent meg, ez időrendben mutatja alkotói pályáját. Tegnap ennek könyvbemutatóján vehettem részt.

Kungl mindig ugyanaz. Kezdettől jellemzi az a sajátos plasztikai látás, amelyről kiállításával kapcsolatosan írtam: a lelki valóságok térbeli formát kapnak, a ritka eredetiségű forma nélkül nem volnának jelen, viszont a forma is üres volna nélkülük. Ha a halak énekelnek, valami feltör a mélyből, és a fantázia csak tétován képes körültapogatni, mi. Ám ha ez nem volna több egy groteszk ötletnél, nem lenne súlya. Az alkotás azért fontos, mert súlypontja az a láthatatlan valami, ami a halak torkából előtör. Ha nem hallod a halak dalát, Kungl művészete zárva marad előtted.

A szakadék megközelítését az állatfigurák megjelenése jelzi. Most már nem arról van szó, hogy a művész feldolgozza a látványt, ami éri. A belülről hangzó dal, az ember mélyvilága teremti meg a látványt. Mókusok, madarak, nyulak után megjelennek a szurikáták, Kungl legfrissebb formanyelvének figurái. Emberi problémák, groteszk erőlködéseink és konfliktusaink, s fölöttük a művész vallomása: a szeretet mindent elfedez. A könyv utolsó képe a kidöntött kehely, amiből „valami piros” folyik.

Az ember metafizikai szomjúságát képviselő szurikáta-figurák Krisztus megváltó vérét isszák.

Hittani Kongregáció

Vassula Rydén írásaival kapcsolatban több hivatalos dokumentum született a Hittani Kongregáció részéről. Ezek közül nem mindegyik van valamennyi hívőhöz intézve, minthogy azonban szövegük nyilvánosságra került, közlöm ezeket, mert a Kongregáció álláspontjának hivatalos kifejezései. Nem közlök viszont ezen a helyen magánvéleményeket, interjúkat. Ilyenekre hivatkozni hivatalos okmányokkal szemben fogalomzavar. Végül ismertetem Vassula „hasznos megvilágításokat” tartalmazó levelét, amelyre a Kongregáció ismételten utal, továbbá a Kongregáció 2007. januári levele elleni tiltakozását.

Kritika

Egyszer beírtam a weben a keresőbe a lochnessi szörnyet. Megdöbbentő tapasztalatom az volt, hogy alig találtam weboldalt, amely nyíltan kimondja, hogy a szörny nem létezik. A legtöbb oldal az állat állítólagos megjelenéseivel foglalkozott és az azt ábrázoló fotótrükköket közölte. Az ember szenzációra éhezik, a józanság hangja kevésbé izgatja.

Írd be a keresőbe: Vassula Ryden. Vagy: True Life In God. Bőségben fogod kapni a Vassula üzeneteit népszerűsítő oldalakat. Az Egyház minden figyelmeztetése ellenére. Kritikus anyagot alig lehet fölhajtani. Mégis sikerült egy-két olyan bíráló írást találnom, amit nem sajnálok – ha kell, a fordítás munkáját is elvállalva – hozzáférhetővé tenni. A Vassula menüpont Kritika alpontja alá ezeket gyűjtöm. Saját megkülönböztetésemet az Értékelés menüpont tartalmazza.

Az itt közölt kritikák szerzőjük véleményét fejezik ki. Nem minden részletben értek egyet okvetlenül velük. Azért teszem ide ezeket, hogy a tucatjával közölt támogató nyilatkozatok ne vakíthassák el teljesen az olvasókat.

A lochnessi szörny, akárhány fénykép készült róla, nem létezik.

Értékelés

A Vassula menüpont Értékelés rovatában saját véleményemet adom elő. Hogy rövid legyek: Vassula próféciáit nem tartom hitelesnek, Istentől származónak. Aki a Kritika rovatban eddig közölteket olvasta, máris éppen elég argumentumot találhatott erre. De nem minden érveléssel értek egyet. Példának okáért, számomra nem döntő érv az „íráskényszer”, aminek Antalóczi atya olyan nagy jelentőséget tulajdonít. Médiumok írnak automatikus írással – ez igaz. Ám amit az ördög meg tud csinálni, azt Isten is meg tudja csinálni. Vassula helyesen érvel Megvilágításaiban: ha Isten valakinek egész testét a levegőbe tudja emelni, miért ne tudná vezetni valakinek a kezét? Továbbá igazából nincs is kényszer, Vassula ösztönzést érez az írásra, de ennek ellen tud állni. A Megvilágítások ezenkívül azt is mondják, hogy Vassula belső szavak és eszmék formájában kapja sugallatait, és maga önti szavakba. Igaz, ezután nem sokkal a kéz vezetéséről esik szó, így meglehetősen homályos marad, milyen módon kapja az üzeneteket, és ez rossz fényt vet a Megvilágításokra. Ebben a dologban nagyon világosan kellene beszélni, kerülve minden ködösítést. Visszatérve saját véleményemre, azt az Értékelés rovatban több oldalon próbálom megindokolni. Elsőnek arról írok, hogy mi az, amit a Vassula-ügyben a katolikus hithűség jelenleg kötelezően megkíván. Második cikkemben az üzenetek előzményeit elemzem. A harmadik, legfontosabb cikk Vassula Jézus-képéről szól, a negyedik arról a szellemről, amely Vassula táborában uralkodik. Az ötödik és (egyelőre) utolsó oldalon az üzenetek keletkezésének módjával foglalkozom.