Kaleidoszkóp

Gyerekkoromban volt egy kaleidoszkópom. Akármit bele lehetett tenni, színes papírt, golyócskát, gombot, mindig szép volt, mert a falán lévő tükrök folyton változó, szimmetrikus ábrákat mutattak, ahogy a készüléket forgattuk. A Hagiosz weblapon is szükség van egy olyan menüpontra, amelybe „mindent bele lehet tenni”. Azt az anyagot teszem ide, ami a többi menüpontba nem illik bele. Változatos lesz, de remélem, szép, akárhogy forgatjuk.

Alma Zond

Alma Zond írói néven Puskely Erzsi nővér teszi itt közzé alkotásait.

Börcsök

Kék Erdőnek közepében, Sárga Mező legszélében élt egyszer egy icike-picike hörcsögcsalád.

A barátaik már messziről megláthatták őket, amikor látogatóba mentek hozzájuk. És tudjátok, hogy miért?

Mert a család minden egyes tagjának kockás nadrágja volt.

De nem ám akármilyen! Hanem olyan, amelyiket a nagyanyó varrt, mindenkinek külön-külön.

Nagyanyónak, akit Hörcsöganyónak hívtak, volt a ruháskamrájában jó néhány zsák, azok pedig telis-de-teli a legszebb anyagdarabokkal. Ezekből kerekedtek szép sorjában és egymásutánban a kockás nadrágok. Először nagyapónak, azaz Hörcsögpapónak (mert a régi már elszakadt), aztán a szülőknek: Hörcsögandornak és Hörcsögjolánnak, majd a gyerekeknek. Legelőször is Hörcsögbohi kapott szép, kantáros, nagyzsebes térdnadrágot. Aztán készült az ikergyerekeknek, Hörcsögvajkának és Hörcsögrudinak — ezek piroskockásak voltak, de Rudi nadrágján a zsebet be is lehetett gombolni.

Miután az ikrek nadrágja is elkészült, Hörcsöganyó nekilátott, és újabb anyagokat kezdett válogatni a zsákokból. Ez volt ám a nagy móka! Előbb-utóbb szinte az egész család összegyűlt a ruháskamrában, és élvezettel igyekeztek segíteni. Hiszen ezek az anyagok nem akármilyen anyagok voltak! Mindenféle színből és árnyalatból, pöttyös és csíkos, szivárványos és festett, karikás és négyzetes, egyszínű és keretes. Hosszúkás és széles, kiszabott és tépett. Nem győzték megcsodálni az előkerült újabb és újabb darabokat.

Ugye nem is sejtitek, honnét ez a nagy kincs?!

Elmondom.

Hát az úgy történt, hogy az egyik napsütéses tavaszi napon a Sárga Mezőn Virágnyíló Ünnepséget tartottak a Kék Erdő lakói. Volt ott ám minden: fából körhinta és mérleghinta, nyolckanyaros nagycsúszda! Égig érő fűzfalétra versenyfelmászásra! Bábszínház a gyerekeknek, árnymozi a felnőtteknek. Étel-ital is bőven: legsikeresebb Mókusmama diólekvárja volt.

Amikor este lett, elérkezett az ünnepnap fénypontja: a Sárgamezei Tavaszi Jelmezbál.

Aki csak tehette a Kék erdőben — na, és a közeli folyó, a Csombolyó partján lakók közül is — nagy izgalommal készülődtek erre az eseményre: ugyanis a legötletesebb jelmez elnyerhette a Virágnyíló Ünnepség nagydíját, a Medveapó által faragott Faharangot.

Azt gondoljátok: de hiszen annak nincs is hangja!...?!

De bizony volt hangja! Csengő és bongó!

Mert ez a Faharang csak kívül volt fából. Belsejébe ezüstkelyhet építettek. Megkoppintásakor olyan szépen csengett, hogy a jelenlévők abbahagyták a beszélgetést, és csak ámultak. A Faharang meg jó ideig varázslatosan muzsikált! Mindenki azt hallgatta!

A szépen csengő harangszót hallgatta az Icy-picy Hörcsögcsalád is. Ott ültek a Nagy Tölgyfa alatt, és behunyt szemmel élvezték a muzsikát — egy valaki kivételével.

Hörcsöganyó szomorúan bámult maga elé, mert az idei Sárgamezei Tavaszi Jelmezbálon bizony nem tudott az ő kedves családja részt venni. Ugyanis hiába kerekedett sok-sok jó és remek ötletük az esti beszélgetések idején, ha egyszer nem volt miből elkészíteni azokat a jelmezeket! Hiába mondta neki Hörcsögpapó: „Nem olyan nagy baj ez, Anyókám! Örüljünk annak, hogy mások milyen szépen kiöltöztek. Rájuk se lehet ismerni, hogy ki kicsoda! Nézd, a krokodilon se ismerni fel, hogy ő a Süni!” Azzal elindult Hörcsögpapó körbesétálni a Mezőn, hogy nézelődhessen. A többiek vele mentek: Hörcsögandor, Hörcsögjolán, Hörcsögbohi, Hörcsögvajka és Hörcsögrudi.

„Igaz!” — motyogta Hörcsöganyó, de ő azért egy kicsit még szomorkodott a fa alatt.

Ám nem maradt sokáig, mert bizony nem született búslakodónak. A Faharang ezüstcsilingje visszahozta a jókedvét, és miután elhatározta, hogy márpedig jövőre azért is ők fogják megnyerni a Sárgamezei Tavaszi Jelmezbál Faharangját, felkerekedett Nagypapóék után. Amint ballagott kicsit fájós nagyanyós lábaival, egyszer csak az egyik bokorban megpillantott valamit. Közelebb ment, hogy megszemlélhesse, ugyan mit rejt az a bokornya.

No, mit gondoltok, mi volt az?!

Bizony, lássátok ám, hát öt és még egy fél zsák!!!

És mi volt bennük?! Persze, hogy a színes-becses anyagmaradékok! Még egy cédula is volt odatűzve a legnagyobb zsákra ezzel a szöveggel:

Másik erdőbe költözöm, boltomat bezárom, erdésznek szegődöm. Időm nincs eladni a maradék anyagokat, aki itt megtalálja és használni tudja, legyen az ő ajándéka tőlem, vissza sose kérem. Egészségére! Üdvözlettel: a Kék Erdei Szabó.

„No, de ilyet!” — csapta össze a tenyerét Hörcsöganyó. — „Ez aztán az Ajándék! Tudom is már, mire fogom felhasználni! Ebből fogom elkészíteni jövőre a jelmezeinket!”

Így jutott Hörcsöganyó a ruháskamrában őrzött és nagy becsben tartott szépséges anyagmaradékokhoz. Innen jutott anyag a családi kockás nadrágokra is.

Persze, Hörcsöganyó nagyon figyelte ám, hogy maradjon anyag a jelmezekre is, azt dehogy felejtette el. De a sok-sok anyagból jutott is, maradt is, az Ajándékból futotta minden varrásra.

És most, hogy elmeséltem, miképpen jutott Hörcsöganyó a szebbnél szebb anyagokhoz, még visszatérek oda, amikor hörcsögék a ruháskamrában keresgéltek.

Vajon mire készült ismét Hörcsöganyó, a Család szabó-varrója?!

Kérdezgette is Hörcsögvajka: „Miért válogatunk, Anyókánk?” (Azért mondta így: Anyókánk, mert a bátyjától, Hörcsögbohitól mindig azt hallotta, hogy a mi Anyókánk így, a mi Anyókánk úgy, meg a mi Anyókánk ezt meg azt csinálja, hogy egyszerűen így tanulta meg szólítani Hörcsöganyót, hogy: Anyókánk.)

Nagyanyó titokzatosan mosolygott, és azt mondta: „Ha édesanyátok hazaérkezik, a vacsora utáni beszélgetésünkkor elárulom. Addig legyen ez egy nagyon szép meglepetés. ”

Bizony erre odafülelt a két fiú, Hörcsögbohi és Hörcsögrudi is, de Nagyanyó nem árult el többet. Höcsögvajka ekkor odasúgta Hörcsögandornak: „Apa, te tudod?!”

„Bocsánat, nem figyeltem. Ez a fehér meg ez a kék jó lesz?” — fordult Hörcsögandor Nagyanyóhoz.

Szóval, a gyerekek nem kaptak most választ.

De később igen.

Miközben elkészültek az anyagok válogatásával, addig Hörcsögjolán hazaérkezett, és megterítette a vacsoraasztalt. Egyből feltűnt a hörcsöggyerekeknek az asztal közepére helyezett hatalmas színes virágcsokor. Máskor is szokott lenni valami szépség az asztalon, gyertya vagy néhány szál virág, de ekkora csokor!! Még nemigen! Hörcsögvajka egyből kíváncsiskodni akart, de testvérei leintették: „Várjuk ki, miről van szó. Tudod, a meglepetés!”

Talán soha ilyen fegyelmezetten nem viselkedtek a hörcsögcsemeték, mint ekkor. A kíváncsiság annyira fogva tartotta őket, hogy a máskori evés közbeni fecserészésüket is elhagyták. És ami tényleg szokatlan volt: Hörcsögrudi magától elvállalta a vacsora utáni mosogatást. Miután a szokásos esti beszélgetéshez körbeülték a nagy családi asztalt, a gyerekek izgatottan néztek a felnőttekre. Nagyanyó most az új kendőjét viselte és mosolygott. Nagypapó az üres pipáját rágicsálta, neki a szeme mosolygott. Hörcsögandor éppen hét poharat meg öt üveget helyezett az asztalra, és nagyon ünnepélyes arckifejezést öltött. Hörcsögjolán, az édesanya pedig mosolyogva állt fel, és ezt mondta:

„Kedveseim! Nagy öröm ért, ami titeket is érint, ezért ma este ünnepelünk. Tudtok arról ti is gyerekek, hogy tavaly a doktorbácsi azt mondta, hogy nem lehet többé kisbabám. Ma megtudtam, hogy tévedett, és nemsokára egy családtaggal többen leszünk.”

„Hűűű! Ez ám a meglepetés!” — kiáltotta Hörcsögvajka felugorva a székéről.

„Nahát, anyu! És ő is fogja szeretni a túrórudit? Mert akkor összegyűjtök neki néhányat!” — mondta lelkesen az ikrek Rudi fele.

„Ez jó!” — vigyorogta a kamasz Hörcsögbohi, és bohóckodni kezdett.

„Hát gyerekek, hamarosan négy unokával járhatom a Sárga Mezőt, ugye Anyókám!” — dörmögte Nagypapó vidáman, és zsebre vágta a pipáját.

„Én meg, most már elárulom, varrok egy szépséges kockás...” — „Nadrágot!” — vágott közbe Hörcsögvajka nagy örömében. „Neem! Hanem egy szépséges kockás babatakarót!” — fejezte be a mondatát Nagyanyó.

Mindezen örvendezés alatt Hörcsögandor ünnepi italt töltött a poharakba. Hörcsöganyónak édes vörösbort, Hörcsögpapónak száraz fehérbort, Hörcsögjolánnak édes málnaszörpöt, a gyerekeknek a kedvenc gyömbérszörpüket, és magának pezsgőt, szintén szárazat. Mindenki elvette a tálcáról a maga poharát, és Hörcsögandor mint családi édesapa rövid köszöntőt mondott a Pici Baba jövetele alkalmából. Aztán elmagyarázta a gyerekeknek, hogy Hörcsögjolán miért málnaszörpöt ivott, és hogy vigyázni kell mindannyiuknak már most is a születendő babára.

E rövid családi ünneplés után hamarosan mindenki pihenni tért.

Telt-múlt az idő, és nemsokára megszületett a várva várt negyedik hörcsögcsemete: Babácska.

Otthon kicsi ágyba fektették a babát, és betakarták az elkészült szép kockás takaróval. Aztán mindannyian kényelembe helyezkedtek a babaágy körül, és együttesen meghallgatták az édesapa meséjét egy hófehér fenyőfáról. Mire véget ért a mese, az ikrek elaludtak, a Nagyszülők elfáradtak, az anya szomjas lett. A nagyfiú, Hörcsögbohi pedig azon törte a fejét, hogyan is lehetne jobb nevet adni az kisöcsinek, mint: BABÁCSKA!

„Apa! Nem jó a neve az öcskösnek” — mondta a kelleténél hangosabban, mire az ikrek felébredtek.

„Miért nem? Babácska — ez így nem jó?!”

„Nem. Mert mindannyiunk neve úgy kezdődik, hogy: Hörcsög, és hozzá lett téve vagy a szépnevünk, vagy a becenevünk. Aztán hogy lehet Babácskának hívni egy fiút? Így lányokat hívnak!”

„Hát akkor beszéljük meg” — felelte az apa. — „Kedves családom, mi a véleményetek?”

„Most, Andor?! Álmos vagyok” — mondta az Anya.

„Mit találjunk ki?” — kérdezte Nagyanyó szintén álmosan.

„Hm...!” — motyogta Nagypapó.

Az ikrek pislogtak, és nem szóltak semmit.

„Nekem van egy javaslatom” — mondta Hörcsögbohi. — „És ez a következő. Hörcsög a családnevünk, ezt eleve kapja az öcskös, idáig rendben. Aztán ti ragaszkodtok a Babácskához, bár én ezt nem tartom alkalmasnak egy ilyen stramm fiúnak. Aztán meg képzeljétek el, mi lesz, ha nagynak is így nevezzük! A többiek kinevetik a Mezőn, pláne a Csombolyónál. Ezt csak nem akarhatjuk?! De ha annyira különleges nevet szeretnétek ti, mint szülők, akkor például megcserélhetjük a vezetéknevet és ami utána jön. Így Babácskahörcsög lesz. Azaz lenne... Vagy Hörcsögöcske? Jaj, ez így nem jó! Akkor Babahörcsög? Ez sincs rendben!”

„Mi?!” — pislogott Hörcsögvajka félálmosan és felháborodva — „Hogy mondod?! Egy pici babát becézni szoktak, mert az úgy kedves neki hallani, tudod?! És olyan hosszan ne szólítgassuk! Mi lenne, ha Börcsöknek neveznénk el? Legalább addig, amíg kicsi!”

A megbeszélést itt befejezésre javasolták a Nagyszülők azzal, hogy holnap is lesz nap, majd elmentek fogat mosni.

Hörcsögjolán a kisebb gyerekeket vitte zuhanyozni, Hörcsögbohi és Hörcsögandor pedig még egy esti sakkpartit indítottak el.

Az újszülött fiúcska pedig, rövid nevével Börcsök, mosolyogva a kismacija felé, elkezdett álmodni.

Füst

„A sűrű lomha füst sötéten gomolyog” – írja Csatában c. versében Petőfi. Csatában vagyunk mi is, a sötétség szellemei kavarognak körülöttünk, s az ütközet lármájában szólalnak meg a Füst rovat cikkei, egy leleplezés a sötétség erőiről, egy örömteli beszámoló Jézus győzelméről, egy kristálytiszta hang Isten szeretetéről, egy leírás a köztünk lévő titokról... Gomolyog a füst. De nincs mitől félnie annak, akit a Szentlélek vezet. Nemcsak füst van, ott van a Tűz is.

Isten emésztő tűz. A győztesek mi vagyunk.

A tisztaság vértanúja

Goretti Mária szűz, vértanú - könyörögj a prédául esettekért!

Sokszor hallottam már, hogy a szent Isten ikonja, avagy Isten szentélyének üvegablaka. Be lehet lesni rajta keresztül Isten titkaiba, az irgalom és szeretet titkaiba. S talán ezért is jó évről évre megállni egy-egy ilyen tiszta, szép, áttetsző és törékeny szent ikon, élő képmás előtt, hogy megsejtsünk valamit az emberről, s konkrétan a ma emberéről. Mit jelez, jelenít meg és jelent ez az olasz bakfis, akit az egyház a megőrzött állapotbeli tisztaság, úgy is mondhatom, hogy a házasság előtti tiszta élet vértanújaként állít elénk. Aktualitás vagy anakronizmus róla beszélni?

Ha korszerűen akarunk beszélni, ha hasonulunk az e világhoz, akkor idejét múlta, ha pedig keressük a választ, a kiutat abból a dzsungelből, ahová ma már az iskolákban kézbe nyomott Szex-kresz juttatott nemzedékeket, akkor az oltárig tisztaságát élete árán is megőrizni akaró fiatal leány fölénk magasodó, útmutató jel.

Világszerte mindenkit felháborít és joggal, hogy felnőttek hivatásuk gyakorlása során visszaélnek a kiskorúak kiszolgáltatottságával. Az, hogy szexturizmust szerveznek évek óta államférfiaknak, vállalati vezetőknek Európából a Távol-Keletre, arról talán egy-egy vakmerő publicista ír, s nem veszik jó néven tőle. Hazánkból is eltűnnek csellengő gyerekek, akik valószínűleg a gyermek-szexpiac áldozataivá válnak, amit aztán csak egy-egy bűnügyi rovet apró betűs híreiből tudhatunk meg.

Emlékszem, bátyám mérhetetlen felháborodására, amikor a szakiskola harmadik osztályából egészen meggyötörten jött haza a leánya, mert kötelező, tantárgyon belüli szexuális felvilágosító filmet nézettek meg velük. S Panni, akinek több kistestvére volt, aki örömmel simult oda várandós édesanyjához és beszélt a következő érkezőhöz, aki tudta az élet kezdetének szent titkát, napokig mint egy megerőszakolt járt-kelt odahaza.
Mindennapos történet, hogy tanáraik és társaik "szerelmi" ügyeiről, fiúk-leányok egyforma durva trágársággal beszélnek a villamoson, s ilyenkor én érzem megerőszakolva magam. Egy fiatal pap ismerősöm mondta egyszer, hogy nyaranta alig lehet súlyos bűn, szexuális provokáció nélkül végigutazni a 7-es busz vonalán. Mintha az öltözködés célja a környezet erotizálása lenne. Úgy tűnik nekem, azért botránkozik a közvélemény és ítélkezik a jog a pedofílián, mert már az utolsó, még valamennyire védhető pont a nagy gátszakadásban a saját gyermek iránt esetleg még meglévő szeretet. Még meglévő? Mert azért annyira nem óvó ez a szeretet, hogy megtanítsa a fiatalt az egyetlen hatásos óvszer, az idejében, határozottan és következetesen kimondott: nem használatára.

A szentség nem más, mint az élet teljessége. Az életet választani csak úgy lehet, ha következetesen kimondjuk a szükséges nem-et, gondolatainkban, szavainkban, cselekedeteinkben, viselkedésünkben, a tévéműsorok kiválasztásában és a nyaralás módjának megválogatásában.

Megdöbbentett annak a jó katolikus szülőnek a naivsága, aki felhívott, hogy megkérdezze, elengedje-e serdülő leányát fiú barátjával kettesben a Balatonra. Nem tudom elfogadni annak az állítólag rendes katolikus fiúnak az életvitelét, aki egy leánnyal vett ki közös albérletet, mert így olcsóbb, s aki azzal győzködött, ne gondoljak semmi rosszra, mindegyiküknek van állandó partnere.

Mennyire más ezeknek a fiataloknak a hite, mint Goretti Mária hite lehetett!

Te, kis Mária, tudtad, hogy nem régimódi kövület a tízparancsolat, nem idejétmúlt a "Ne paráználkodj!", hanem az élet útjának korlátja, terelő korlát az örök életre vezető szakadékos út mentén. S te, a kis tanulatlan, egyszerű leányka érett nőként, felnőttként fölénk nőttél, és véres, halálos ellenállásoddal őrizted meg magad számára a Krisztus parancsolta utat.

Kicsi olasz leányka, azt olvastam, hogy a te szentté avatásodon bűnbánó bűnösként ott volt a gyilkosod, aki elszabadult szenvedélyét követve kioltotta földi életedet, mert nem tudta elvenni épségedet. Kicsi Goretti Mária, aki meg tudtál bocsátani annak, aki meg akart gyalázni téged, kérd Isten irgalmát és bocsánatát, hogy felismerje és elismerje bűnét ez a gyermekrontó világ, erkölcsvesztett népünk! Imádkozz a pedofilekért, akik a tévé képernyőjének virtuális, parázna világával veszik el a szív tisztaságát felnövő társaidtól! Imádkozz azokért, akik a testkultusz, a szerelemmítosz terjesztésével vezetnek tévútra sokakat. Azokért, akiket a fogyasztói társadalom a test minden kívánságának ösztönkielégítésére nevel, mert abból lesz a haszon. A politikusokért, akik az ösztönök kiszolgálásával vásárolják meg a tömegeket, s ősi mesterségnek nevezik a prostitúció újra terjedő rabszolgaságát. Imádkozz a nevelőkért, szülőkért, papokért, hogy életükkel védjék az élet tisztaságát, sérthetetlenségét. Goretti Mária, járj közben a jó szándékú, magukat vallásosnak tartó fiatalokért, akik nem tudják, mint te, mi a szüzesség erénye, szépsége, s akik megnehezítik egymás számára - a divat hóbortjait követve - az élet tisztaságának és tiszteletének vállalását.

Goretti Mária, vedd oltalmadba azt a bátortalan kezdeményezést, ahogyan a fiatalok Mária-ünneptől Mária-ünnepig tisztasági ígérettel erősítik magukat az ellenszélben. Járj közben annak a mozgalomnak a meghonosodásáért hazánkban is, amely fiatal férfiakat gyűjt egybe, akik a Bibliára esküsznek meg, hogy megőrzik az állapotbeli tisztaságot, s ebben egymást erősítik. Légy patrónusa azoknak a fiatal leányoknak, akik úgy döntöttek, hogy mint te, megőrzik tisztaságukat! Segíts, hogy az Úrnak tett tisztasági ígéretük gyűrűjét csak az esküvői gyűrű miatt húzzák le kezükről! Goretti Mária, szűz és vértanú, járj közben mindazokért, akiknek meg kell küzdeniük az elszabadult szenvedélyekkel, a saját és mások ösztöneivel, hogy eljussanak a szívnek arra a tisztaságára, melynek gyümölcse, hogy megláthatják az ember igazi arcát, az Emberfiát, Isten arcát az emberben.

Ágnes testvér

(tíz évvel ezelőtt az Új Emberben jelent meg)

Ferenc torzítás nélkül

Öt tévedés Ferenc pápával kapcsolatban

July 22, 2013

William Doino Jr.

Improvizáló pápának nevezték, a meglepetések pápájának, de a legnagyobb meglepetés, hogy Ferenc folyamatosan meghiúsítja azt a kísérletet, hogy valahová is besorolják őt. Pápaságának kezdetétől rengeteg kommentátor kísérelte meg, elmagyarázni, mit várjunk tőle, de hiába. A Ferencről megjelent számos tévedés között, öt rendszeresen visszatér

1. “Ferenc Benedek ellentéte.”

Néhányan azt gondolják, mivel Ferenc Latin Amerikából, az emeritus Pápa Benedek pedig Németországból való, s mert Ferenc természete szerint extravertált, Benedek pedig inkább befelé forduló, hogy ezek a stílus különbségek egész gondolkodásmódjukra jellemzőek. De, aki így vélekedik, az nem hiszem, hogy elég figyelmes. (Hasonló tévedés történt, amikor a mosolygó XXIII. János pápa követte a zárkózottabb és uralkodóbb kinézetű XII. Piuszt.) Ferenc első szavaival a világ felé, március 15.-én, imát kért elődje számára, majd hamarosan felhívta telefonon. Csak tíz napra rá, Castel Gondolfo-ba utazott, hogy hivatalosan és nagyon kedvesen köszöntse Benedeket, majd, mikor Benedek visszatért Vatikán-városba hasonló módon nyilvánosan átölelte. Nem olyan régen mondta Ferenc, az egyik volt tanítványának, hogy milyen kiváló gondolkodónak tartja Benedeket, és mennyire támaszkodik a tanácsaira: „ostobaság lenne figyelmen kívül hagyni Benedek tanácsait”.

Ha bármi csekély kétely is maradt volna, azzal kapcsolatban, hogy Ferenc teljesen támogatja Benedeket, azt is eloszlatja a Lumen Fidei enciklika. Ezt a rendkívüli tanító dokumentumot Benedek kezdte el pápasága vége felé, bár nem fejezte be. Ferenc könnyedén félre tehette volna, és megirthatta volna a saját pápai üzenetét. Ő azonban úgy döntött, hogy befejezi a tervezett művet, és mint saját székfoglaló enciklikáját teszi közzé., teljesen elfogadva Benedek vázlatát. S ezzel, Ferenc magáénak vállalta a Lumen Fidei meglátásait a hit és az értelem kapcsolatáról, az igazság fontosságáról, és a hermeneutica folytosonnságáról, - amik Benedek pápaságának fő témái voltak. Ferenc ezzel sokkal erőteljesebben kiemelte Benedek fontosságát, mint ahogyan azt Benedek csodálói remélhették volna.

2. “Ferenc nem harcol a kultúra területén .”

Az első tévedésből fakad a második, mégpedig, hogy az elég sarkosan fogalmazó Benedekkel szemben, azt állították, hogy Ferenc sokkal lágyabban nyúl a kérdésekhez. Kerüli a konfrontációt, az erőteljes kijelentéseket, nem akar kulturális háborút, bár az égető szociális problémákkal szemben világos állást foglal. Allesandro Speciale keresztény riporter a közelmúltban írta, hogy Ferenc nem szándékozik kulturális háborút kezdeni az abortusz, az azonos neműek házassága kérdéseiben, mint ahogyan elődje tette. Sandro Magister pedig azt írja: „Nem lehet véletlen, hogy pápaságának első 12o napja alatt még egyetlen szót sem szólt az abortuszról, az eutanáziáról és az azonos neműek házasságáról.”

Nehéz elképzelni ennél félrevezetőbb állításokat. Ráadásul Ferenc, már, mint Buenos Aires érseke kifejezett védelmezője volt a meg nem született életeknek és a hagyományos házasságnak. Mióta pápa, Ferenc egy hajszálnyit sem engedett a keresztény erkölcsi igazságból, Pápaságának második hetében már kifejezetten megígéri, hogy folytatja Benedek küzdelmét a relativizmus diktatúrája ellen. ”Májusban Ferenc pápa, nem csak hirdette tízezreknek az emberi élet védelmének fontosságát annak foganásától kezdve, hanem személyesen is csatlakozott Rómában az „Élet-menetéhez”. A közelmúltban küldött sajátos pro-life üzenetet Írországba, amikor a törvényhozás az abortusz legalizációjáról döntött, felszólítva az országot, hogy “védelmezzék a legkiszolgáltatottabb és leginkább sebezhető életet, a betegek, öregek és a magzatok életét.” Ferenc mindenki számára programnak hirdette meg: “Óvd az életet, segítsd, viselj rá gondot a foganástól a végsőkig.” Nem elég világos ez?

Miután Franciaország törvényesítette az azonos neműek házasságát, az Egyház erőteljes tiltakozása ellenére, az új pápa szemrehányást tett a törvényhozóknak, hogy a pillanatnyi divatot követik a törvényhozásban. A Lumen Fidei enciklikában pedig azt írja: “A legelső alkalom, ahol hit megvilágítja az ember városát, a család. Elsősorban és kizárólagosan az egy férfi és egy nő tartós egységén alapuló házasság. Nem is véletlen, hogy az Advocate azonnal panaszkodott: “ Ferenc pápa éppen úgy elítéli az azonos neműek közötti házasságot, mint Benedek.

3. “Ferenc, a szociális igazságosság pápája.

Sokan mondják, hogy Ferenc a szociális igazságosság pápája, azaz mindenek előtt a szegényekre van gondja, s ennek megoldása lesz pápasága fókuszpontja. Ez a kijelentés részben kétségtelenül igaz, részben azonbab hiányos. Természetes, hogy Ferenc, elődeihez hasonlóan felvállalja a szegények gondját, ezt példázza első Lampedusa-i látogatása, ahol a menekültekhez szólt. Azonban Ferencnek nem kizárólagos gondja a szegények, mert tudja, amit Boldog II. JP. tanított, hogy a szociális igazságosságról illúzió beszélni, ha az élethez való alapvető jogot nem védjük. Azonban Ferencnek nem csak a szegénység a gondja, hiszen tudja ő is, amit Boldog II. János Pál pápa tanított: hogy a szociális igazságosság hamis és illuzórikus, amennyiben a legalapvetőbb emberi jogot, az élethez való jogot minden más személyes jognál határozottabban nem védjük.” Azt is tudja, amit Benedek tanított, hogy az Egyháznak a gazdasági életre vonatkozó tanítása szükségszerűen összefüggésben áll a családról, az emberi szexualitásról szóló tanítással, tehát a Humanae Vitae-t ugyanolyan erővel képviselni kell.

Sőt, még fontosabb, hogy a Pápa azt vallja, hogy a személyes megtérésnek meg kell előznie a szociális elkötelezettséget, és így elveti a szekuláris haladást, mely elszakítja a spiritualitástól a szociális igazságosságot. Ferenc tanítása a szív megváltoztatására hív, a lelkiismeret megvizsgálására, mert ez a szociális reform kulcsa.

Ferenc nem annyira a „szociális igazságosság pápája”, sokkal inkább a világ lelki vezető mestere, aki emlékezteti az embereket, hogy saját lelkünk megváltoztatása nélkül, alázat, az áldozathozatal, a lelki fegyelmezettég nélkül, pusztán kormányzati eszközökkel, nem lehet valódi szociális igazságosságot elérni.

4. “Ferenc szeretőbb lesz az Egyháztól eltávolódók iránt

Mihelyt megválasztották Ferenc pápát, az egyházi „disszidensek” elkezdték két elődjével szembeállítva magasztalni őt, mintegy azt szuggerálva, hogy végre majd ő végrehajtja a II. Vatikáni Zsinat ígéreteit. Azonban Ferenc pápa a II. Vatikáni Zsinatot nem a „disszidensek kartájának” tekinti, mint ahogyan Boldog II. János Pál pápa vagy Benedek pápa sem. II. János Pál pápához és Benedek pápához hasonlóan Ferenc is erősen hangsúlyozza, hogy Jézus ismerete feltételezi az Egyházzal és a Tanítóhivatallal való teljes egységet. Nem lehet senki úgy hithű katolikus, hogy függetlenül, sajátos szabadsággal választott spiritualitást gyakorol. Ennek következménye, hogy Ferenc pápa első tevékenysége Péter székéből az volt, hogy megerősítette Benedek kritikáját az egyházi disszidensek, így az USA Szerzetesnői Elöljárói Konferenciájának engedetlensége miatt. S a Lumen Fidei-ben Ferenc kifejti az ortodoxia jelentését, hogy ez nem azt jelenti, hogy a katolikus tanításból kiválogatja valaki a számára tetszetőset, hanem azt, hogy teljesen elfogadja:

“Mivel egy a hit, ezért a hitet a maga tisztaságában és integritásában kell megvallani. Éppen mert a hit tételek egymással összefüggnek, az egyik tagadása, még ha az önmagában nem is tűnik a fontosak közül valónak, az egész torzításához vezet. A történelem során hol ezt, hol azt a hitigazságot volt könnyebb vagy nehezebb elfogadni, ezért igen fontos éberen őrizni a hit letéteményt a maga egészében.”

5. “Ferenc szereti a világot”

Hát ez a legnagyobb félremagyarázás. Ez azt sugallja, hogy Ferenc könnyedséggel bánik a világgal, melyből hiányzik az a félelem a modernségtől, ami más vallási vezetőket jellemez. De ez nem azért van, mintha Ferenc per se (önnön magában) szeretné a világot. Ferenc az embereket szereti, s szeretné őket Krisztushoz vezetni, s ezért beszél gyakran az ördögről, óva int a világ kísértéseitől, sürget, hogy meneküljünk a kísértések elől. Szereti Isten teremtményét, tudja, hogy mennyire romboló az áteredő bűn, s hogy milyen könnyen vissza lehet élni a szabad akarattal. A Pápa kedvességét és barátságosságát a világ iránt, félreérteni, Ferenc pápaságának egészét félreértelmezi. ferenc sokkal inkább, mint mások tudja, hogí a világ bűnbe süllyed, és szenvedélyesen próbálja az új evangelizációval gyógyítani a világot.

Abban sokaknak igaza van, hogy Ferenc pápa emlékeztet XXIII János pápára, akkor is, ha ez a hasonlítgatás is könnyen tévútra szaladhat, különösen, ha politikai szóhasználatot használnak. Boldog János pápa sohasem volt a szó modern értelmében liberális, éppen úgy az ortodoxia harcosa volt, mint Ferenc. S amennyiben Ferenc pápát támogatják és megértik a hívek, és sikeres lesz a vágyott reformokban, akkor a szenvedő Egyház és a megzavaradott volág hasznot fognak húzni bátorságából, erejéből, hitéből.

William Doino Jr. is a contributor to Inside the Vatican magazine, among many other publications, and writes often about religion, history and politics. He contributed an extensive bibliography of works on Pius XII to The Pius War: Responses to the Critics of Pius XII.

Medjugorje-jelenség

A Medjugorje-jelenség és a szellemek megkülönböztetése

Interjú Manfred Hauke dogmatika-professzorral

( Tagespost - 2010. február 3.)

Forrás:

http://catholiclight.stblogs.org/archives/2010/02/hauke-on-medj.html

Évek óta folynak a viták az állítólagos Mária-jelenésekről, melyek Medjugorje-ben kezdődtek. A kérdés így hangzik: Tényleg Isten Anyja jelenik meg a Medjugorje-ből származó „látnokoknak”? Vagy az események a látnokok lelkéből származó parapszichológiai gyümölcsök? Vagy csaló manipuláció, vagy pláne, sötét hatalmak megtévesztése? A Szentszék arra készül, hogy egy bizottsággal megvizsgáltassa a Medjugorje-jelenséget. Ezzel kapcsolatban folytatott Regina Einig beszélgetést a Német Mariológiai Munkaközösség elnökével, Manfred Hauke, Luganoban élő és tanító dogmatika és patrológia professzorral.

Kérdés: Miben áll a Mária-jelenések teológiai jelentősége?

Hauke professzor: Isten Anyjának jelenései a prófécia karizmájához tartoznak, melyben Isten szellemének nem diszponálható működése jut kifejezésre. Szent Pál így intett: „Ne oltsátok ki a Lelket, s a prófétai beszédet ne vessétek meg!” (1 Tesz 5,19-20) Már a Példabeszédek könyve hangsúlyozza: „Kinyilatkoztatás nélkül elvadul a nép.” (Péld 29,18) Aquinói Szent Tamás szerint az apostoli idők utáni profetikus kinyilatkoztatások nem azért adatnak, hogy egy új hitbeli tanítást terjesszenek el, hanem hogy az emberi cselekvés orientációját segítsék, szolgálják.

A teológia ezzel kapcsolatban „magán-kinyilatkoztatásokról” beszél, mivelhogy a közölt tartalom nem tartozik az általános és nyilvános kinyilatkoztatáshoz, mely az apostoli idők végével egyszer s mindenkorra lezárult. A „magán” kifejezés itt az egyetlen személyre, csoportra vagy akár az egész Egyházra való vonatkoztatást jelenti valamilyen különös történelmi helyzetben.

A „magán-kinyilatkoztatások” vagy inkább profetikus kinyilatkoztatások, abban segítenek nekünk, hogy „az idők jeleit” (Lk 12,56) felismerjük és ezeknek megfelelően cselekedjünk. XIV. Benedek pápa szerint egy magán-kinyilatkoztatás az illetékes püspök általi elismerése semmiképpen nem jelenti azt, hogy ennek tartalmát kötelező hinni (fides divina), hanem csak azt mondja ki, hogy a jelenést tisztán emberi hittel jogosan igaznak lehet elfogadni (fides humana). Eszerint egyetlen katolikus sem köteles abban hinni, hogy Lourdes-ban és Fatimában megjelent a Szűzanya, bár az Egyház kijelenti, hogy a jelenésekről szóló beszámolók hitelt érdemlőek, és ezért egy katolikus hihet bennük, és az ennek megfelelő lelkiséget gyakorolhatja.

Sőt, az Egyház e jelenéseknek még saját emléknapokat is kinevezett a liturgikus évben, melyekre külön miseszöveget írt elő. A profetikus kinyilatkoztatások a keresztény életnek nem normális esetei, hanem kivételt jelentenek: „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” (Jn 20,29)

A katolikus Egyház katekizmusa Keresztes Szent Jánossal hangsúlyozza: Jézus Krisztusban, az örök isteni Igében, az isteni Atya mindent közölt velünk (lásd: Zsid 1,1-2) „Aki még ezek után is kérdezni akarja Őt, vagy Tőle látomásokat vagy kinyilatkoztatásokat akar kapni, az nem csak hogy oktalanul cselekedne, hanem éppenséggel Istent sértené meg, mert akkor szemeit minden más vagy új dolog iránti vágyakozás nélkül nem egyedül Krisztusra szegezné.” (KKK 65)

Kérdés: Egyáltalán lehetséges olyan jelenés, mely az emberrel olyan valamit közöl, mely nem a saját pszichéjéből származik?

Hauke professzor: Egy széles körben elterjedt teória szerint, mely mindenekelőtt Karl Rahnerre vezethető vissza, minden jelenés „beképzelt látomás”. Eszerint a jelenés tartalmának pszichogén eredete van, akkor is, ha ezt isteni impulzus tette lehetővé. Isten közvetlenül nem szól bele ebbe a világba, csak teremtett másod-okok által (különösen az emberi psziché által). Más szóval: Hogy valakinek egy manó, saját anyósa vagy Szűz Mária jelenik meg, csak szubjektív pszichés diszpozíciójától függ, adott esetben tudattalan lelki automatizmusoktól és nem objektív adottságoktól származik, melyek az embert kívülről érintik. Egy ilyen elméletnél végső soron már nem merül fel egy Mária-jelenés valódiságának vagy hamisságának a kérdése.

Ezen elmélettel szemben azt kell hangsúlyozni, hogy Isten e világba való közvetlen beavatkozásának kizárása elméletileg nem tartható fenn, mert akkor már a semmiből való kezdeti teremtés is lehetetlen lenne, mely egyedül Istenre vezethető vissza. Ezen kívül léteznek egyértelműen, kétséget kizáróan bizonyított jelenségek, melyeknél a látottak tartalma egy extramentális eseményre megy vissza. Például az írországi Choc Muire-ben 1879-ben történt Mária-jelenés alatt 15 személy zuhogó esőben látta Máriát más szentekkel együtt, valamint egy oltárt. A hely, ahol a szentek álltak a zuhogó eső ellenére is teljesen száraz maradt. Egy ilyen esemény Rahner szubjektivista tételével nem magyarázható meg.

De azért a szubjektív faktort mindig számításba kell venni: az igazi kinyilatkoztatásokba is csúszhatnak tévedések, ha az emberi fantázia hozzátesz valamit, vagy ha egy kijelentést tévesen értelmeznek. És természetesen létezik a beteges eredetű beképzelés fenoménja vagy a csalás lehetősége. Ha e kettőt ki lehet zárni, akkor a jelenés értelmezésének középpontjában mindig az extramentális eredet értékelése áll: Isten és mennyei személyek vagy pedig a gonosz hatalmak hatásáról van-e szó.

Kérdés: A látomás/jelenés mely formái között kell különbséget tenni?

Hauke professzor: „Jelenés” alatt teológiai megkülönböztetésben egy mennyei lény külső érzékszervekkel vagy képzelőerővel megtapasztalt behatását értjük. Ezzel szemben a „látomás” a szubjektív komponenseket emeli ki, vagyis egy természetes módon nem látható történés észlelését. Ezek között léteznek „testi” látomások, ha a megjelenő tárgyat a látásszervvel észlelik, „beképzelt” látomások (melyek csak a képzelőerőben manifesztálódnak) vagy „intellektuális” látomások (melyek a gondolatban mutatkoznak az érzékelés közvetítése nélkül).

Kérdés: Az Ön véleménye szerint Medjugorje beilleszkedik a nagy Mária-zarándokhelyek, Lourdes, Fatima vagy Guadalupe közé?

Hauke professzor: Medjugorje-nak a Szűz Mária Ön által említett és az Egyház által hitelesnek elismert megjelenési helyeivel az a közös vonás, hogy itt is zarándokok nagy tömege imádkozik, tér meg vagy újítja meg hitét. Rám az 1985-ös Medjugorje-ban tett látogatásomkor nagy hatást tett az ott látott sok gyónás, miközben valakitől ilyet is hallottam: „A II. világháború előtt gyóntam utoljára.” Az említett helyeken a zarándoklatokkal, a hívő közösségekkel, az imaélettel összefonódik a hivatások jelentős száma is.

Másrészt azonban nyilvánvaló eltérések is mutatkoznak. Ezek elsősorban a jelenségek számában, valamint az Egyház által hitelt érdemlően elismert csodákban mutatkoznak meg. Guadalupe-ben négy jelenés volt (1531. december 9-12.), melyeket az egyháztörténelem egyik legnagyobb csodája hitelesített, nevezetesen Máriának a látnok köpenyére vésődött képe. Ezen eseményt követő 10 évben 8 millió indián tért meg. A látomások valódiságát az egyházi jog alapján lefolytatott vizsgálat alapján hitelesnek ismerte el az Egyház, és a látnokot 2002-ben szentté avatta.

Lourdes-ban nyolc jelenést számoltak meg, melyek mind egy fél év alatt zajlottak le (1858. február 11. - július 16.). Az ott elhangzott üzenetek a bűnbánatra, vezeklésre és az imára koncentrálnak. A jelenéseket kezdettől fogva csodák hitelesítették, melyek mindegyike kiállta a rendkívül kritikus orvosi és egyházi próbát is. A püspöki elismerés (1862) egyesül a látnok, Bernadette Soubirous személyes szavahihetőségével, aki az Isten Anyjával való találkozása után kolostorba lépett, és akit 1933-ban szentté avattak.

A Fatima-i események hat Mária-jelenést foglalnak magukban (1917. májustól októberig), melyeket három angyal-jelenés készített elő (1916), és melyek kiegészültek Lucia, a legidősebb látnok Pontevedra-ban (1925-26) és Tuy-ban (1929-30) által észlelt jelenésekkel. A Fatima-i napcsoda mintegy 50 ezer ember előtt történt. Az 1917-es jelenéseket 1930-ban hitelesnek ismerték el, Lucia Pontevedra-ban és Tuy-ban kapott üzeneteit pedig 1939-ben. Az 1917-es látnokok közül kettőt (Francisco és Jácinta, akik gyerekként nem sokkal a jelenések után haltak meg) 2000-ben boldoggá avattak, míg a nemrég (2004 végén) elhunyt Lucia nővér szenttéavatási pere 2008-ban kezdődött meg.

A Szűz Mária Guadalupe-i, Lourdes-i és Fatima-i megjelenéseit tehát a nagyonis korlátolt szám jellemzi, egy világosan vázolt üzenet, a látnokoknak az Egyház által elismert szentsége és a hitelesség nagyhatású igazolása a nyilvánvaló csodák által.

Ezekkel szemben a Medjugorje-jelenség másképp néz ki: az állítólagos jelenések száma mára már a 40 ezret is meghaladja, az ezekkel kapcsolatos üzenetek számtalanok, és elég sok kritikus kérdést vetnek fel. Ami pedig a látnokok szavahihetőségét illeti, nos néhány esetben a bizonyított hazugság fenoménja okoz zavart. Egyetlen egyházilag elismert csoda sem történt. A látnokok által kilátásba helyezett csoda Medjugorje hitelesítésére mostanáig nem történt meg.

Saraiva-Martius portugál bíborost, aki sok éven át a Boldog- és Szenttéavatási Kongregáció prefektusa volt, nem sokkal ezelőtt megkérdezték a Medjugorje és Fatima között található párhuzamokról. Ő így vélekedett: Miközben a fatimai pásztorgyermekek alázatosak voltak és a hallgatást választották, ezek az erények Medjugorje-ben nem nyilvánvalóak. Miközben Lucia nővér klauzúrába vonult, Medjugorje-ben senki sem választotta a megszentelt életet [sőt, a látnokok egyike egy amerikai szépségkirálynőt vett feleségül, ami ugyan önmagában nem bűn, de nem is különös jele a Mária-jelenések általi természetfeletti formálódásnak.] Lucia nővér a Mária által rábízott titkokat írásban rögzítette, míg a Medjugorje-i látnokok az állítólagos titkokat maguknak tartják meg. „Nem, én nem látok semmi közösséget Fatima és Medjugorje között.” (www.papanews.it 2010. január 15.)

Kérdés: Sok ember úgy tekint Medjugorje-re, mint megtérése kezdetére. Létezik „a jó gyümölcsök” teológiai logikája, melyek lehetővé teszik a következtetést egy kegyelemteljes eseményre vagy egy jelenség valódiságára?

Hauke professzor: A jó gyümölcsök önmagukban még nem bizonyítékok egy látomás természetfeletti eredetére. Az orvoslásban olykor a placebo-terápia is jó eredményeket hoz, melyek azonban nem írhatók a gyógyszernek, mint olyannak a javára. És még egy olyan helyen is, ahol csalás történik, vagy ahol az ördög működik, lehetséges, hogy az isteni kegyelem hat, és emberek megtérnek és Istenhez találnak. A Mária-jelenések természetfeletti hitelessége számára szolgáló kritériumoknál a gyümölcsöket magának a fenoménnak a megfigyelésével és a csodák általi bizonyításával együtt kell vizsgálni.

Medjugorje-ban egyébként nem csak jó gyümölcsök vannak, hanem egy csomó negatív következmény is, melyek a jelenés-fenoménnal vannak összefüggésben. Ehhez tartozik két ferences pap biztatása, melyet a „Gospa” nevében a látnok, Vicka adott át nekik: álljanak ellen a helyi megyéspüspök működésükkel kapcsolatban hozott kánonilag legitim utasításának. A „Gospa” engedetlenségre felszólító megismételt (13-szor) követelésére az akkori püspök Zanic, aki eleinte hajlott a Medjugorje-jelenség elismerésére, nagyon is érthető visszautasítással reagált.

Peric püspök Schönborn bíboros látogatására adott reakciójában további gyümölcsökre hívja fel a figyelmet, melyek a fentebb említett engedetlenségre való felszólítással vannak kapcsolatban. Mostar-Duvno egyházmegyében jelenleg kilenc volt ferences van, akiket szolgálatuk alól felmentettek, akik azonban az általuk megszállt plébániákon mégis mint legális papok működnek. Bizonyos ferencesek 2001-ben egy ó-katolikus diakónust hívtak meg, aki „érsekként” mutatkozott be és a megszállt plébániákon több mint 700 fiatalt „bérmált meg”, amit egy diakónus soha nem tehet meg érvényesen. Az engedetlen papok közül kettő Svájcból egy ó-katolikus püspököt hívott meg azzal a kéréssel, hogy szentelje őket püspökké, amit az ó-katolikus püspök azonban megtagadott. Két papot, akik a Medjugorje-jelenség kezdetével szorosan összefonódnak, egyházilag megrendszabályoztak.

Jozo Zovko papnak (aki a jelenés első hónapjaiban, 1981. június-augusztus, az illetékes plébános volt) a felettesei megtiltották, hogy Medjugorje-val bármilyen kapcsolatot tartson fenn.

Tomislav Vlasic-t, aki 1981 és 1988 között szolgált Medjugorje-ban, a Szentszék 2008-ban felmentette papi kötelezettségei alól. A Hittani Kongregáció megokolásában egyebek között a hatodik parancsolat elleni vétséget is felsorolja, melyet az állítólagos „misztikus motivációk” súlyosbítanak. A pap, a „Gospa” és a látnok, Marija Pavlovic rábeszélésére hivatkozva valóban „misztikus házasságot” folytatott egy német nővel egy vegyes vallási közösség keretében.

Ennek a személyes hajlam és miszticizmus közötti különös keveredésnek hosszabb előtörténete is van: 1976-ban, tehát már Medjugorje-ba való kerülése előtt, ez a pap teherbe ejtett egy apácát egy vegyes „ferences közösségben”, akit aztán jámbor szólamokkal Németországba küldött, majd letagadta apaságát. Ezt az esetet 1984-ben Zanic püspök és Ratzinger bíboros megtudta. És éppen Vlasic volt az, aki egy Rómában tartott karizmatikus kongresszusról Medjugorje-ba vitte a neki tulajdonított „jóslatot” (1981. május 6.): „Ne félj, anyámat fogom nektek elküldeni.” Egy ír karizmatikus nő azt állította, hogy Vlasic-ból élő víznek a hullámai mennek ki. Egy ilyen alak befolyása a Medjugorje-jelenség kezdeti idejére csomó kritikus kérdést vet fel.

Súlyos erkölcsi vádak merültek fel Zovko ellen is, aki az első hónapok alatt a helyi plébános és sok évig a látnokcsapat lelki vezetője volt.

Medjugorje-t szívesen nevezik a 90-es évek elején folyt polgárháború alatti „béke oázisának”. Ugyanakkor kellemetlen adatok is vannak, melyek ezt a harmonikus képet jelentősen zavarják. Amikor 1992-ben a zarándok-ipar bevételei visszaestek, a sajtójelentések szerint erőszakos vita támadt három, a zarándok-iparon meggazdagodott helyi család-klán között. Egy „tisztogató-akció” alatt Medjugorje 140 lakosát ölték meg, míg további 600-nak menekülnie kellett. „Mindezt a külvilág előtt titokban kellett tartani, hiszen ezt nem lehetett összhangba hozni a béke királynőjében való hittel” (R. Franken, Utazás Medjugorje-be, 2000). Vagyis a Medjugorje-jelenségnek nem csak jó gyümölcsei vannak.

Kérdés: Ön Medjugorje-ban Isten kegyelmét látja működni?

Hauke professzor: Amikor az emberek megtérnek, őszintén imádkoznak, a szentségeket fogadják, és keresztény életüket megújítják, akkor kétségtelenül Isten kegyelme működik. Ez a világ összes helyére érvényes és így bizonnyal Medjugorje-re is.

Kérdés: Egyházi szemszögből mely kritériumok játszanak meghatározó szerepet egy jelenés természetfeletti jellegének az elismerésében?

Hauke professzor: Egy jelenést csak akkor lehet természetfelettinek értékelni, ha teljes bizonyossággal kizárható, hogy a jelenségekért természetes hatások vagy az ördög befolyásolása a felelős. Meg kell vizsgálni elsőnek a látnokokat: Lelkileg egészségesek? Illúzió, szuggerálás és hallucináció ki van-e zárva? Őszinték és erkölcsileg fedhetetlenek-e a látnokok? Hitéletükben nagyobb buzgóságot mutatnak-e, mint a vizionárius esemény előtt? Az Egyház törvényes képviselőjével szemben engedelmesek és alázatosak-e? Lelki betegség, hazudozás, erkölcstelen aktusok a vízióval kapcsolatban és az alázat hiánya felette negatív ismérvek.

Másodszor a jelenségek tartalmával kapcsolatosan merülnek fel kérdések: Megfelelnek-e a katolikus hitnek? Vannak-e nevetséges és Istenhez méltatlan kijelentések? A jóslatoknak, hogy természetfelettieknek lehessen tartani őket, jövőbeli eseményekre kell vonatkozniuk, melyek az emberi szabadságtól, illetve Isten nem diszponálható befolyásától függnek. Például pozitív ismérv lehet az emberi belső egy titkának a feltárása.

Harmadszor fontosak az események gyümölcsei, melyekben az eredet jósága tárul fel (lásd: Mt 7,15-20). A valódi jelenések a látnokokat megerősítik az erényben, mindenekelőtt az alázat és a türelem erényében, míg a hamis kinyilatkoztatások gőgöt és engedetlenséget szülnek. A negyedik, a döntő kritérium a csoda, melynek az eseménnyel egyértelmű kapcsolatban kell állnia.

Kérdés: Az ördög is tud csodát produkálni?

Hauke professzor: A csoda, mint Isten közvetlen beavatkozása a tapasztalati világba, akkor bizonyul ilyennek, ha a teremtett erők fölé nyúlik. A legvilágosabb példa erre a halottak feltámasztása. Mindazonáltal nem egyszerű ettől elválasztani a gonosz lelkek „csodáit”, kiknek hatalma az emberi képességet felülmúlja. Azonban mint teremtett lényeknek természetesen lehetetlen számukra, hogy a semmiből valamit teremtsenek (melyhez végtelen hatalom kell). Az ördögök olyan jövendölést sem tudnak adni, mely az ember belső szabadságától függ, mivel az ördögnek nincs hatalma az ember lelke fölött. Ez a megszállottság esetén látszik világosan: A démonok ugyan hatalmukba keríthetik a megszállott testét, de miközben az exorcizmus által létrehozott krízis alatt belőle beszélnek, a megszállott ember tudata normális esetben kikapcsolódik. Ezzel szemben Isten képes az emberi akaratot belülről iránytani, anélkül, hogy kényszerítené.

Az ördög számára nem jelent problémát, hogy például a szobrokat megsírassa, eksztázisokat és stigmatákat létrehozzon, fényképezőgépeket manipuláljon, nyelveken beszéltesse az embereket vagy csodálatos illatokat idézzen elő. A természetes világról való kitűnő ismeretei révén korlátozott mértékben a jövőről is tud kijelentéseket adni, azáltal, hogy a jelenleg felismerhető faktorok működő erejét tovább gondolja. Rejtett dolgokat is ki tud nyilatkoztatni, melyek az emberek számára ismeretlenek (az emberi belső titkainak kivételével).

Az ördög pszeudo-misztikus folyamatokban való működésének egyik ismert példája a 16. században Spanyolországban élt Keresztes Magdolna apáca élete (1487-1560), akinek 5 éves kora óta megszámlálhatatlan eksztázisa és látomása volt. Azt mesélte, hogy Szent Domonkos és Szent Ferenc készítették fel az első áldozásra. De már ezelőtt három hónappal „misztikus úton” áldozott, melynek során minden egyes alkalommal kiáltást hallatott. 17 évesen Cordobában belépett a klarisszák rendjébe. Megkapta a stigmákat és képes lett elrejtett tárgyak megtalálására. Örök fogadalma alatt az apácák egy galamb hosszan tartó jelenlétén csodálkoztak, melyet a Szentlélek jeleként értékeltek. I. Károly, Spanyolország királya többek között a királyi lobogót és Fülöp fiának köpenyét áldatta meg vele. Cisneros bíborosra és több más főpapra is nagy hatást gyakorolt a „karizmatikus” apáca. Sőt, a Szentatya személyesen kért közbenjárást a spanyol klarisszától. Csak kevés megfontolt kortárs kételkedett, közéjük tartozott Loyolai Szent Ignác és Avilai Szent János. Gyanakvásuk akkor igazolódott, amikor 1542-ben a Cordoba-i klarisszák főnökasszonyuk lanyha vezetési gyakorlatán megütköztek és másvalakit választottak meg helyette. A „csoda-apácát” erre fel rángógörcsök támadták meg. Mikor az emiatt lefolytatott exorcizmus démoni jelenlétet leplezett le, az inkvizíció pert indított Magdolna ellen. Ennek folyamán bevallotta, hogy 1504-ben 40 éves paktumot kötött az ördöggel, mely 1544-ben ért véget. Ekkor paranormális képességei eltűntek. Miután tévedéseit megtagadta, több évig vezekelt, rendjében örökre eltiltották a hivatalviseléstől, élete végéig példamutató életet folytatott.

Más szóval: az ördögnek sikerülhet még a legmagasabb egyházi tekintélyeket is bolonddá tenni. Egy ilyen példa a korunkbeli események tekintetében különös elővigyázatosságra int bennünket.

Kérdés: Ön hogyan értékeli a „Gospa” „üzeneteit”?

Hauke professzor: Egy horvát pszichológus és teológus tanulmányozása szerint a nyilvánosságra hozott „üzenetek” „többnyire egyszerű szövegek, békére, imára, bűnbánatra és megtérésre szóló felhívások, melyekben a látnokok lelke és környezete világosan tükröződik”. Az úgynevezett tíz titok között, melyekre a látnokok csak célzásokat tesznek, egy, az első jelenés hegyén megjelenő tartós és látható jelt neveznek meg a Mária-jelenések bizonyságaként. Ezen, már 1981-ben bejelentett jel megtörténte immár csaknem 30 év óta nem következik be, teljesen ellentétben például Guadalupe-hoz és Fatimához, ahol magában a jelenés évében egy nyilvánvaló jel keletkezett (Isten Anyjának képe a „Tilmán”, illetve a Napcsoda).

Az idevágó kutatásból még problémának számít az „üzeneteknek” a látnokok, illetve a velük kapcsolatban álló papok által végrehajtott szűrése. A problematikus kijelentések gyakran csak a kritikus forráskutatás elhallgatott publikációiból ismertek (részben csak horvátul, angolul és franciául hozzáférhetőek), míg a széles tömegek elől titokban tartják őket.

Különösen a jelenség kezdeti időszakában volt néhány nagy furcsa közlés. Egy 1981. június 30-án készült magnóra vett protokoll szerint a látnokok bejelentették, hogy a „Gospa” kijelentése szerint a jelenéseknek három nap múlva (tehát július 3-án) végük lesz, ez azonban nem történt meg, a „jelenések” azóta is folynak. 1981. június 29-én, a hatodik jelenéskor a „Gospa” egy négyéves kisfiú gyógyulását jelentette be, mely azonban soha nem következett be. Ezután a „Gospa” arra mutatott rá (1984. május 25-én), hogy kétezredik születésnapja 1984. augusztus 5-re esik. Vajon elképzelhető, hogy Isten Anyja saját számára egy olyan születésnapot propagáljon, mely a liturgikus ünnep dátumától (szeptember 8.) eltér? Ha az állítólagosan megadott évszám stimmelne, akkor Mária 16 évvel Krisztus előtt született volna. Mivel az általunk ismert történelmi adatok (népszámlálás, csillag-megjelenés) alapján Jézus születési éve Krisztus előtt 7-re tehető, Mária Jézus születésekor mindössze 9 éves lett volna.

Valótlanságok és nevetséges dolgok mellett olykor tévtanokat is közölnek. Például 1982. május 8-án Pater Vlasic az általa fogalmazott krónikában azt írta, hogy „Gospa” kijelentései szerint a szentek a mennyben nem csak lelkükkel, de testükkel is jelen vannak. Ebben megnyilvánul az a ma nagyon elterjedt, de az Egyháztól elítélt tévtan a halálban való feltámadásról, mely a Krisztus újra-eljövetelekor bekövetkező majdani feltámadásra való várást semmivé teszi.

Más szóval: Egy csomó hittani magától értetődő dolog mellett, melyek a Bibliában és a katekizmusokban sokkal tartalmasabban megtalálhatóak, az üzenetek olyan elemeket tartalmaznak, melyek világosan a jelenség természetfeletti eredete ellen szólnak.

Kérdés: Mind Medjugorje hívei, mind a kritikusai a jelenség időbeli hosszát saját pozíciójuk érveként használják. Joggal teszik ezt?

Hauke professzor: A jelenség időbeli hossza, önmagában tekintve, se a jelenés valódisága mellett, se ellene nem mond semmit. 2008-ban Gap és Embrun püspöke elismerte a délfranciaországi Notre-Dame du Laus-ban 1664 és 1718 között, tehát 54 éven keresztül lezajlott Mária-jelenések természetfeletti jellegét. Az események kezdetekor a mindössze 17 éves látnok négy hónapon keresztül a jelenéseket naponta látta. Később már csak olykor-olykor volt misztikus találkozása Krisztussal vagy Isten Anyjával. Mindenesetre ott, eltekintve 1664-ben az első négy hónaptól, nem volt a vizionárius jelenségnek semmilyen olyan rendszeressége, mint Medjugorje-ben.

Ahol a látomások rendkívülisége rendszeres, sőt mindennapos normális esetté válik és az Isten Anyjának „havi üzeneteit” a rádió programban már előre jelzik, kötelező a szkepszis.

A közlemények túláradó bősége egyébként is jellemző a spiritiszta jelenségekre, mint például a 13 kötetet számláló napló Marie-Paule Gignere, kanadai „látnoknőtől”, akinek könyvét René Laurentin francia teológus, Medjugorje nagy támogatója jóakaratúan méltatott. (A naplóban a „látnok”, aki értesüléseit a kristálygömbből szerzi, magát Isten Anyjának reinkarnációjaként állítja be, aki széttapossa a kígyó fejét, és akit még életében szentté avatnak, akinek egyik fia pápa lesz, egy másik meg a „népek tanítója” - a Marie-Paule által alapított mozgalmat időközben az Egyház elítélte.)

Földi vándorlása során a hívő nem a látásból, hanem Isten Igéjének hallásából él. Csak a mennyei boldogságban váltja fel a hitet a látás.

Kérdés: Egy ilyen sokrétű jelenség megítélésében, mint Medjugorje, leméri egymással szemben a pasztorális és egyházjogi szempontokat az Egyház? Vagy végül elsősorban a dogmatikus megalapozottság számít?

Hauke professzor: Amíg a hivatalos Egyház nem jelenti ki egyértelműen, hogy a Medjugorje-val kapcsolatos „Mária-jelenések” nem természetfeletti jellegűek (constat de non supernaturalitate), addig a privát szervezésű zarándok-üzemet eltűrik. Csak a nyilvános, az egyházi intézmények által szervezett zarándoklatokat tiltják meg. Jelenleg még az 1991-es jugoszláv püspöki konferencia ítélete van érvényben, amely szerint nem állapítható meg a természetfeletti eredet (non constat de suprenaturalitate).

Ez azt jelenti, hogy a Medjugorje számos támogatója által felsorolt, a hitelességet szolgáló „bizonyítékot” (fényjelenségek, gyógyulások, megtérések) nem ismerték el helytállónak. Ratko Peric püspök 2007. szeptember 1-én még egyszer kijelentette: „Az Egyház, kezdve a helyitől a legmagasabb szintig, a kezdetektől mind a mai napig világosan és állandóan megismételte: Non constat de supernaturalitate! Ez a gyakorlat számára azt jelenti, hogy a zarándoklatok nincsenek megengedve, mert ezek a jelenések eredetének természetfelettiségét feltételezik, nem létezik a Madonna szentélye és nincsenek autentikus üzenetek, kinyilatkoztatások vagy igazi látomások! Ez ma a dolgok állása. Hogy mi lesz holnap? Ennek eldöntését Isten kezébe és a mi Boldogasszonyuk védelme alá helyezzük.” Ezt nyilatkozta az illetékes püspök.

Pusztán elvileg nézve az ítélet nyitva áll egy jövőbeli elismerés (constat de supernaturalitate) vagy egy végleges elutasítás (constat de non supernaturalitate) számára is. De addig az van érvényben, amit Mostar-Duvno püspöke 2009. június 6-án egy Medjugorje-ban tartott prédikációjában mondott, és amit saját internet oldalán dokumentált: „Az Egyház a >Medjugorje-i jelenéseket< nem ismerte el.”

A lelkipásztori gyakorlat számára fontos, hogy a zarándok áradattól Medjugorje-ban átélt hitmegújulást egyházi pályára tereljék és a jelenség híveit ne hagyják a semmibe esni. A Mária-tisztelők jól tennék, ha megbízható és az Egyház által jól kitanulmányozott kinyilatkoztatásokra koncentrálnának, például Guadalupe-pal, Lourdes-dal vagy Fatimával foglalkoznának.

A bizonytalan és az egyértelműen hamis jelenségeket, mint ilyeneket kell feltárni. Véleményem szerint eközben nem elég az, hogy Medjugorje-t pragmatikusan imahelynek állítják be, anélkül, hogy az eme vélekedést kiváltó eseményekről ítéletet alkotnának. Pedig ilyen módon - az állítólagos „jelenések” nem elismerése együtt a hely hivatalos „imahelyként” való elismerésével - reagáltak a német püspökök is (például Heroldsbachra és Marienriedre való hivatkozással). Ha az új vizsgálóbizottság arra a felismerésre jut, hogy bizonyos, magával a jelenés fenoménjával elválaszthatatlanul összekötött jegyek annak valódisága ellen beszélnek, akkor az igazság iránti szeretet azt követeli, hogy ezt teljes világossággal kihirdessék és a katolikus keresztényeket a „zarándoklatoktól” nyomatékosan megóvják. Itt ez az elv érvényes: „Bonum ex integra causa, malum ex quovis defectu” (a jó egy sértetlen okból származik, a baj egy hiányból).

Egy italnál, melybe patkánymérget kevertek, nem elég arra rámutatni, hogy a 98 százalék vízben csak 2 százalék sztrichnin található: az egész italt ki kell önteni.

Ha az Egyház végre nem maga szúrja ki a gennyes zacskót, mely Medjugorje-val egybe van fűzve, akkor az egyházellenes körök fogják ezt megtenni, még pedig nagy kéjjel. És akkor a Medjugorje-őrülettel szemben mutatott elnézés bumeránggá válhat, mely az Egyházat belülről fogja megtámadni, nevezetesen akkor, ha az előtte a bosnyák „zarándokhellyel” elkötelezett és végül csalódott tömegek a hit és az Egyház ellen fordulnak.

És ez azt is megmagyarázhatja, hogy az ördög miért tűr el Medjugorje-ban „jó gyümölcsöket” is: akkor ugyanis, ha a végén ezzel az Egyház számára sokkal nagyobb károkat tud okozni. A lelkipásztori szeretetet soha nem szabad elszakítani az igazság iránti szeretettől.

A Billings-módszerről röviden

A szerző orvos és családanya. Arra kértem, írja le röviden a természetes családtervezés általa használt módszerét, hogy legyen hivatkozási alapom, amikor valakit erre buzdítok.

A Billings módszer lényege a méhnyak által termelt nyák változásainak figyelemmel kísérése a ciklus során.

Alaptézisek:

A nyák a hormonális változásokat érzékenyen jelzi, hiszen maguk a hormonok befolyásolják milyenségét, tehát mindenképp párhuzamosan működnek a petesejt éréssel.

A nyák maga a ph és konzisztencia változásával segíti/gátolja a spermiumok élettartamát, mozgását.

A ciklus első napjai szárazak ill. kevés sűrű, kenőcsös, ragacsos nyák termelődik. (kb. olyan, mint egy nagyon sűrű habarás) Ekkor a hüvely normál ph-ja savas. Ebben a környezetben a spermiumok pár perc alatt elpusztulnak, sem mozogni nem képesek a fizikai környezet miatt, sem élni/táplálkozni a kémiai környezet miatt.

Az ösztrogén szint emelkedésével a nyák konzisztenciája változik, egyre áttetszőbb, egyre nyúlékonyabb egyre nagyobb mennyiségű és egyre síkosabb lesz. ph-ja lúgosba fordul.Ezzel párhuzamosan szintén az ösztrogén hatására a petesejt egyre jobban érik.

A termékeny típusú nyák tulajdonságai lehetővé teszik a spermium több napos (3-5) túlélését, hiszen ph-ja kedvező, táplálkozását, a benne levő cukrok miatt, és haladását a fizikai tulajdonságai miatt.

Az ovuláció napján a nyák a legtöbb, legsíkosabb stb. Az ovuláció másnapjára drámai változások történnek: már másnapra egy csapásra eltűnik a termékeny típusú nyák s helyét kicsit nagyobb mennyiségű, mint a ciklus első, majdnem száraz napjaiban, de hasonló minőségű sűrű fehéres sárgás terméketelen típusú nyák veszi át. Ez marad az menstruációig, ill. a menses előtt 1 nappal kicsit emelkedhet a nyák mennyisége, minősége. Ilyenkor természetesen nem lehetséges teherbeesés.

Fontos: a ciklus 2. fele a tüszőéréstől a mensesig MINDIG 14 nap, tehát ha valakinek a ciklusa változó hosszúságú, akkor az első fele az, ahol a napok eltérhetnek ciklusról ciklusra.

Mi következik ebből:

A menses napjai után (minden ciklus első napja a menses első napja per definitionem) a terméketlen nyák napjaiban bátran lehet házas életet élni, ha a pár nem kíván gyermeket, hiszen a spermiumok pár perccel a coitus után már nem élnek. Rendes, 28 napos, ciklus esetén a termékeny típusú nyák kb. a 10. napon jelenik meg és 4-5 napig áll fenn. A termékeny típusú nyák megjelenésének elején történő aktus még nagy valószínűséggel nem eredményez gyermekáldást, a spermiumok életképességének hossza miatt (az elvi max. 5 nap).

De a termékeny nyák megjelenése mindig azt jelenti, a teherbeesés lehetősége fennáll. A ciklus 14 napján (szabályos ciklus esetén) megtörténik az ovuláció. A petesejt összesen pár óra hosszat termékenyíthető meg. Ha már voltak várakozó hímivarsejtek a nyákban, akkor a termékenyítés valószínű. Ha nem, akkor pár óra múlva drasztikusan zuhan az ösztrogénszint, a petesejt elveszti megtermékenyülő képességét, tehát a gyakorlat szempontjából ez azt jelenti, hogy pár óra múlva (másnaptól) ismét lehet házaséletet élni.

Összefoglalva:

A mensestől a termékeny nyák megjelenéséig nem jön létre terhesség. A termékeny nyák fennállásának ideje 4-6 nap. Ha nem kívánt a terhesség, ezekben a napokban carentia javasolt. A termékeny napok elmúltával további 14 napig lehetséges házasélet a mensesig. Ha valakinek a ciklusa hosszabb (30-40 nap) akkor a menses után a termékeny nyák ennyivel később fog megjelenni, az első szakaszban tehát ennyivel nyúlik a „zöld jelzés”. A termékeny napok száma kb 5, a mensesé 5, tehát ha levonunk egy 28 napos ciklusból 10 napot, marad 18, amikor bátran lehet együtt lenni.

Személyes tapasztalat:

Nekem változó hosszúságúak a ciklusaim (bár a gyerekek óta már nem annyira), mégis napra pontosan meg tudom mondani, mikor fog a mensesem jelentkezni, csak az alapján, hogy a termékeny nyák végéhez hozzáadok 14 napot. Ez még akkor is működött, amikor szoptattam és nem menstruáltam, mégis érzékeltem az első ovulációmat a nagy semmiből a nyák megjelenése alapján.

Problémák:

Sokan állítják, hogy náluk a módszer nem válik be. A természetes családtervezésnek két lényeges eleme van: meg kell tanulni és be kell tartani. Legjobb jegyesség alatt vagy korábban megtanulni, házasság alatt már nehezebb, gyerekek mellett meg még nehezebb... de nem lehetetlen. A betartás a másik probléma: nem árt, ha a férfi nyomon követi az eseményeket napról napra, hogy ne egy csata legyen, amelyben a nő mondja, hogy ma nem lehet, a férfi meg addig bűvöli, hogy beleegyezik. Mert kétségtelen, ilyenkor hormonális okok miatt könnyebb elcsábulni.

Jó az Isten elgondolása szerint élni, áldás származik belőle.

Amorth-interjú

A SÁTÁN FÜSTJE AZ ÚR HÁZÁBAN

Stefano Maria Paci interjúja Don Gabriele Amorth-tal

A „30 Tage” 2001. júniusi számában közölt német szövegből ordította: Sztrilich Ágnes SSS

Huszonkilenc év telt el azóta, hogy a Montini-pápa Péter Pál ünnepén azt mondta: „A Sátán füstje bizonyos repedéseken át behatolt az Egyházba!” S ma? Hát igen, ez a füst olyan helységekbe is elterült, amiket megóvottnak hittünk…

Huszonkilenc év telt el 1972 június 29-e után. Szent Pál ünnepe volt, aki Krisztus evangéliumát elvitte a távoli Nyugatra. Azon a június 29-én, Róma védőszentjeinek napján, Péter utódja, aki Pál nevét vette fel, drámai figyelmeztetést hallatott. VI. Pál pápa Isten s az ember ősi ellenségéről beszélt, akinek Sátán a neve. Ő az Egyház ellensége.

„Az Egyház falainak repedésein keresztül behatolt a Sátán füstje” – hangzott a keserű, felrázó megálllapítás, mely sokak számára, még a katolikus világban is, meglepő, sőt visszatetsző volt.

S ma, huszonkilenc évvel később? Ki lehetett hajtani ezt a füstöt, vagy más helyiségeket is elborított? Ezt akartuk megtudni, s ki válaszolhatna inkább a kérdéseinkre, mint az, aki napról napra kapcsolatba kerül a Sátánnal és az ő művével. A híres exorcistávval, Don Gabriele Amorth-tal készült ez a beszélgetés, aki megalapította az Exorcisták Nemzetközi Szövetségét.

A másik ok, ami miatt felkerestük őt, hogy május 15-én az Olasz Püspökkari Konferencia jóváhagyta az Exorcizmus új Rituáléját, s így az most az Istentiszteleti Kongregáció áldásával végre életbe léphetett. Új fegyver ez az ősi ellenség elleni harcban? S amennyiben ez még nem történt volna meg - elősegíti az Isten Egyházába behatolt füst elűzését? Azonban engedjük szóhoz jutni Don Amorth-ot, hogy ő mondja el, hogyan is néz ki ez az évezredek óta tartó s most fellángoló harc. S hogyan is néz ki ez a csata, melyet mindenekelőtt az Egyház bensejében kell megnyerni. S mi is van azzal a bizonyos füsttel…. ami most már olyan helyiségekbe is behatolt, amelyeket védettnek véltünk.

Don Amorth, végre készen van az Exorcizmus Új Rituáléjának olasz fordítása.

Gabriele Amorth: Igen, készen van. A múlt évben még elutasította a jóváhagyását az Olasz Püspökkari Konferencia (CEI), mert sok fordítási hiba került bele. S mi, exorcisták, akiknek ezt végül is használnunk kell, felhasználtuk az alkalmat, hogy hangot adjunk annak, hogy a Rituálé sok pontjával nem értünk egyet. Azonban a latin eredeti szöveg változatlan maradt. S az annyira várt rituálé végső soron torzó, egy hitetlen kígyó lett, mely bennünket exorcistákat még akadályozhat is a Sátán elleni harcban.

Ez komoly szemrehányás. Mire gondol?

Amorth: Csak két példát említek. Hajmeresztő példák. A 15. pont beszél a rontásról, egy olyan szenvedésről, melynek oka, létrehozója a Gonosz. S ami különböző módokon jöhet létre: varázsláson, elátkozáson, szemmelverésen, vudun, macumbán stb. keresztül. A Római Rituálé eligazítást adott, hogyan kell ezzel bánni. Az új rituálé ezzel szemben kategórikusan kijelenti, hogy ilyen esetekben tilos exorcizmust alkalmazni. Ez abszurdum. Hiszen a rontások okozzák a megszállottság és a Sátántól származó szenvedések nagy részét, legalább 90 %-át. Ez olyan, mintha az exorcistákat eltiltanák hivatásuk gyakorlásától. A 16. paragrafus pedig ünnepélyesen megtiltja exorcizmus végzését, amennyiben nem teljesen biztos a gonosz lelkek jelenléte. Hát ez a tudatlanság mesterműve, hiszen arról, hogy egy ember tényleg ördögtől megszállott, éppen az exorcizmus során lehet meggyőződni! Ráaadásul nem mulasztották el a szerzők azt sem, hogy ellentétbe kerüljenek a Katolikus Egyház Katekizmusával is, mely egyértelműen kimondja, hogy exorcizmust kell alkalmazni a démonok kiűzésére és az ördögi befolyások megszüntetésére. S hogy ezt személyeken és tárgyakon is végbe kell vinni. Pedig az utóbbi esetben nem az ördög jelenlétéről, hanem befolyásáról van szó. Az új Rituálé állításai súlyosak és károsak, tudatlanságból és tapasztalatlanságból fakadnak.

Hát nem tapasztalt emberek írták?

Amorth: Egészen biztos, hogy nem. Az elmúlt tíz évben két bíborosokból álló bizottság dolgozott ezen a Rituálén, az egyik a Praenotandán dolgozott, azaz a bevezető megállapításokon, a másik az imák összeállításán. Biztosíthatom, hogy egyik bizottságban sem volt senki, aki valaha is részt vett volna exorcizmuson, vagy legalábbis valami elképzelése lenne arról, hogy mi az exorcizmus. Ez az „ősbűne” ennek a Rituálénak. Senki azok közül, aki dolgozott rajta, nem ismerte ki magát az exorcizmus területén.

Hogyan lehetséges ez?

Amorth: Tőlem kérdezi? A Vatikáni Zsinat idején minden bizottság mellett volt egy szakértői csoport, a püspökök segítésére. S ez szokás maradt a Zsinat után is, valahányszor a Rituálé részletein dolgoztak. De nem ebben az esetben. Pedig ha van egy téma, melynél nélkülözhetetlen a szakértők bevonása, akkor ez az.

De hát hogyan történhetett ez?

Amorth: Soha nem kértek tőlünk, exorcistáktól tanácsot. Javaslatainkat a bizottság ellenérzéssel fogadta. Hát nem paradoxon ez? Akarja, hogy elmondjam?

Természetesen.

Amorth: Mialatt a II. Vatikáni Zsinat előírásainak megfelelően a Római Rituálé különböző részein dolgoztak, mi exorcisták arra vártunk, hogy a XII. fejezet is sorra kerüljön, ami az exorcizmusról szól. Azonban ezt nyilvánvalóan nem tekintették fontos témának, hiszen évek múltak anélkül, hogy bármi történt volna. S aztán váratlanul 1990 június 4-én megjelent az átmeneti rituálé, nagy meglepetésünkre, anélkül, hogy velünk konzultáltak volna – hiszen hosszú idő óta előkészítettük a Rituálé revízióját. Pl. azt szerettük volna az imák átdolgozásánál, hogy kerüljön bele az Istenanya segítségül hívása, ami teljesen hiányzott belőle. Ezen kívül úgy véltük, hogy észszerű lenne több, kifejezetten az exorcizmusra alkalmas imának a bevétele. Azonban még alkalmat sem kaptunk arra, hogy előterjesszük a kérésünket. De nem hagytuk elbátortalanítani magunkat, hiszen ez a szöveg nekünk készült. S az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusa, Martinez Somalo bíboros, a püspöki konferenciákat a dokumentum bemutatásakor írásban arra kérte, hogy két éven belül tegyék meg észrevételeiket. Kérjék ki azoknak a papoknak a tanácsát ehhez, akik ezzel dolgoznak. Ezért munkához láttunk. A 18 legtöbb tapasztalattal rendelkező exorcistát hívtam össze, és alaposan foglalkoztunk a szöveggel. Az első rész, mely az exorcizmus evangéliumi alapjaival foglalkozik, tetszésre talált közöttünk, éppen így a biblikus-teológiai szemlélet, ennek itt volt a helye. Az 1614-es Rituáléhoz hasonlítva. melyet V. Pál állított össze, amikor nem volt szükség, hogy ezekre az elvekre hivatkozzon a Rituálé, ma ez elengedhetetlen.

De amikor a gyakorlati résszel kezdtünk el foglalkozni, mely a téma bizonyos ismeretét s ezen a területen való tapasztalatot kívánna meg, igen meglepett bennünket, hogy azt kellett látnunk, hogy a szerzőknek sejtelmük sincs minderről. Cikkelyről cikkelyre végigmentünk rajta, s észrevételeinket minden résztvevővel közöltük, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációval, és a Hittani Kongregációval, a püspöki konferenciákkal. Egy másolatot a pápának is juttattunk.

Hogyan fogadták az észrevételeiket?

Amorth: Sehogy, semmi nem lett belőle. Mi a Lumen Gentium zsinati dokumentumhoz igazodtunk, mely az Egyházat Isten népének nevezi, – a Lumen Gentium 28. pontja beszél arról, hogyan dolgozzanak együtt a papok a püspökkel, s a 27. pont világosan mondja még a laikusokról is, hogy „lelkiismeretüknek megfelelően, álllapotukból fakadó tudásuk alapján és mert fontos helyet töltenek be, lehetőségük, sőt kötelességük, véleményüket, amennyiben az az Egyház javára vonatkozik, közölni.” Hát ez éppen ránk vonatkozott. Naiv módon azt hittük, hogy a II. Vatikáni Zsinat rendelkezései érvényre jutnak a római Kongregációkban is. De mi csak falba ütköztünk, elutasítást és lenézést tapasztaltunk. Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció a bíborosi bizottságnak írt egy levelet, melyben közölte, hogy ők a bíborosi bizottság egyetlen dialógusra alkalmas partnere, s nem a papok vagy exorcisták. S aztán még egyértelműbben hozzátették – arra vonatkozólag, amit teljes alázattal próbáltunk, mint szakértők, segítségként nyújtani – , hogy: „Figyelembe kellene venni azt a jelenséget, hogy az exorcisták egy csoportja, az ún. démonológusok, akik nemzetközi szervezetbe tömörültek, kampányt kezdtek a Rituálé kikezdésére.” Ez valóban igaztalan vád, soha semmiféle kampányt nem kezdtünk. Hiszen a Rituálé nekünk szól, s a Bizottságban nem volt senki, aki ezen a területen kompetens lett volna, tehát több mint logikus, hogy részt akartunk vállalni ebben a munkában.

Ez tehát azt jelenti, hogy az új Rituálé egyáltalán nem segíti önöket a Sátán elleni küzdelemben?

Amorth: Igen. Olyan fegyvert adtak a kezünkbe, ami nincs megtöltve. Kihúztak hatékony imákat, melyek a 12. század óta használatban voltak, s olyan új imákat alkottak, melyek teljesen hatástalanok. De szerencsénkre maradt számunkra egy kiskapu.

Miféle?

Amorth: Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció új prefektusa, Jorge Medina bíboros, a Rituálét egy megjegyzésssel (Notificatio) látta el. Ez kijelenti, hogy az exorcisták számára nem kötelező ezt a Rituálét használni, hanem – a püspökükkel való megbeszélés alapján – használhatják a régit is. Erre a püspöknek a Kongregációnál jóváhagyást kell kérnie, amit – így írta a bíboros – : „szívesen meg fogunk adni”.

Figyelemreméltó megfogalmazás.

Amorth: Akarja tudni, miért? Ez ugyanis Ratzinger bíborosnak, a Hittani Kongregáció prefektusának és Medina bíborosnak a próbálkozásából született. A Rituáléhoz akartak csatolni még egy cikkelyt – a meglévő 38-hoz – , mely felhatalmazza az exorcistákat a régi Rituálé használatára. Ez kétségtelenül egy végső kísérlet volt annak a komoly hibának elkerülésére, melyet ez az új Rituálé tartalmaz. De a két bíboros fáradozása kudarcot szenvedett a többiek ellenállásán. Így Medina bíboros, aki felismerte, mi forog kockán, úgy határozott, hogy mindenesetre hozzáfűzi ezt a Notificatió-t, mint mentőhorgonyt.

Hogyan tekintenek az Egyházon belül az exorcistákra?

Amorth: Rosszul. A pap kollégákat, akik ezzel a nehéz témával foglalkoznak, bolondoknak tekintik, exaltáltaknak. Általában még a saját püspökeik is, akiktől a megbizatást kapták, csak nehezen viselik el őket.

Tud példát mondani erre az ellenséges magatartásra?

Amorth: Nemzetközi Kongresszusunk volt Rómában, s kértük, hogy fogadjon bennünket a pápa. Hogy megtakarítsuk számára a fáradtságot, s ne fűzzünk még egy kihallgatást a meglévők sorához, egész egyszerűen azt kértük, hogy a szerdai nyilvános kihallgatáson vehessünk részt a Szent Péter téren. Még csak azt sem kértük, hogy említsenek meg minket az üdvözléskor. Tehát egésszen egyszerű jelentkezési formulát állítottunk ki, ahogyan arra Msgr Paolo De Nicolo, aki a Pápai Házztartás prefektusa, minden bizonnyal még emlékezik. Azonban a kihallgatást megelőző napon, ugyanaz a Msgr Niccolo közölte velünk – bár látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, s ez azt is jelentette, hogy ez nem saját döntése volt – , hogy nem vehetünk részt a kihallgatáson. 150 exorcistát az öt kontinensről, olyan papokat, akiket püspökük a kánonjogi normák szerint nevezett ki erre a szolgálatra, – imádságos papokat, akik jóhírűek és tudósok, – tehát a klérus java – s akik csak azt szerették volna, hogy részt vehessenek egy nyilvános pápai audiencián – kidobtak. Msgr Nicolo még hozzáfűzte: „Természetesen ígérem, hogy ennek a döntésnek indoklását levélben meg fogják kapni.” Öt év telt el azóta, a levélre még mindig várunk.

Természetesen nem II. János Pál pápa utasított el minket. De a tény, hogy 151 papot nem engednek be egy Szent Péter téri nyilvános pápai audienciára, mutatja, hogy milyen akadályokat gördítenek még egyházon belül is az exorcisták útjába, hogyan tekintenek ránk sokan az Egyház tisztségviselői közül.

Ön naponta harcol az ördöggel. Mi volt a Sátán legnagyobb sikere?

Amorth: Az, hogy elhitette, hogy nincsen. S ez csaknem sikerült. Még az Egyházon belül is. A klérus és a püspökök nem hisznek többé az ördög létezésében, az exorcizmus erejében, nem tartják igaznak azt a mérhetetlen szenvedést, amit az ördög tud okozni, s nem hisznek abban az erőben sem, melyet Jézus ígért a démonok kiűzésére.

Évszázadok óta a latin egyház – szemben az orthodox egyházzal és néhány protestáns felekezettel – csaknem feladta az exorcizmus tisztjét. S mivel nem végeznek exorcizmust, nincsenek, akik ezt tanulmányozzák, nincsenek, akik ilyet láttak volna, a klérus már nem is hisz benne. Vannak egész egyházmegyék, amelyek exorcizmus-ellenesek. Vannak egész nemzetek, ahol nincs egyetlen exorcista sem, mint pl. Németország, Ausztria, Svájc, Spanyolország, Portugália. Riasztó szükségállapot ez.

Franciaországot nem említette. Ott más a helyzet?

Amorth: Van egy könyv, amit a leghíresebb francia exorcista írt. A címe: „Kik az exorcisták és mit tesznek? ” Ezt a a francia Püspöki Konferencia megbízásából írta, s a Piemme kiadó lefordíttatta olaszra. Az egész könyvben egyszer sincs megemlítve, hogy az exorcisták bizonyos esetekben exorcizmust végeznek. S a szerző a francia TV-ben úgy nyilatkozott, hogy még soha nem vett részt exorcizmuson, s nem is fog. A körülbelül száz francia exorcista közül öt ha hiszi az ördög létét és végez exorcizmust, a többiek a segítséget kérőket mind pszichiáterhez küldik.S a püspökök ennek a Katolikus Egyházznak, melyből eltűnik az ördögben való hit, az első áldozatai. Mielőtt kijött ez az új Rituálé,, a német püspöki kar levelet írt Ratzinger bíborosnak, hogy nincs szükség új Rituáléra, hiszen nem szükséges már exorcizmust végezni.

Az exorcisták kinevezése a püspök kötelessége?

Amorth: Igen. Amikor egy papot püspökké neveznek ki, a kánonjog ráruházza az exorcisták kinevezésének abszolút tekintélyét. A minimum tehát, amit egy püspöknek meg kellene kérdeznie ehhez, hogy az illető vett-e valaha részt exorcizmuson. S ennek a kinevezésnek nagyon komoly döntésnek kellene lennie. Sajnos szinte sohasem így történik a dolog. Ha azonban a püspökhöz komoly kérés érkezik exorcizmusért – természetesen amely nem pszichés problémából fakad – , ha nem törődik vele, akkor halálos bűnt követ el. S felelős annak a személynek a kimondhatatlan szenvedéséért. S ez olyan szenvedés, mely gyakran éveken át, sőt egy életen át tarthat, s melyet el lehetne kerülni.

Azt mondja ezzel, hogy a Katolikus Egyház püspökeinek nagy része halálos bűnben él?

Amorth: Amikor még fiatal voltam, egy idős plébános arra tanított, hogy a hét szentség mellett van egy nyolcadik is, s ez a tudatlanság. S hogy ez a nyolcadik menti meg a legtöbb embert. Hiszen a halálos bűnhöz szükséges a súlyos tárgy, de szükséges az is, hogy teljes tudatossággal és a szabad akarat együttműködésével jöjjön létre. A püspökök részéről a segítségnyújtás elmaradása súlyos dolog, azonban ezek a püspökök tudatlanok, tehát hiányzik a szabadakaratú és tudatos beleegyezés.

De ép marad-e akkor a katolikus hit, amennyiben nem hisznek a sátán létezésében?

Amorth: Nem. Elmondok ehhez egy történetet. Amikor első alkalommal Don Pellegrino Ernettivel találkoztam, – azzal a híres exorcistával, aki negyven évig dolgozott Velencében, – azt mondtam neki: „Ha beszélhetnék a pápával, elmondanám neki, milyen sok püspökkel találkoztam már, aki nem hisz a sátán létében.” A rákövetkező nap délutánján felkeresett Ernetti atya, és elmondta nekem, hogy reggel találkozott II. János Pál pápával, s azt mondta neki: „Szentatya, Rómában van egy exorcista, aki azt szeretné megmondani önnek, hogy sok püspököt ismer, aki nem hiszi, hogy van ördög.” Mire a pápa: „Aki nem hisz az ördög létében, az az Evangéliumban nem hisz.” Hát ez volt a pápa válasza, ezt akarom csak ismételni.

Ha helyesen értem önt, ez azt jelenti, hogy sok pap és püspök nem katolikus?

Amorth: Maradjunk csak annál, ami elhangzott, nem hisznek az Evangéliumok igazságában. Nem szeretném, ha eretnekséget híresztelne. Értsen meg jól: az az eretnek, akit egy ügyben figyelmeztetnek, de a hibájában kitart. Azonban az Egyház mai belső állapotában nincs senki, aki egy püspöknek szemére hányná, hogy nem hisz az ördög létében, a megszállottság lehetőségében, vagy mert elmulaszt exorcistát kinevezni. Számos püspök és bíboros nevét tudnám felsorolni önnek, akik, mikor átvették egy egyházmegye vezetését, felkértek egy exorcistát, végezzen exorcizmust. De sok olyan püspököt is meg tudnék nevezni, akik minden további nélkül vállalnák, hogy nem hisznek ebben, mert ez tavalyi hó. Miért? Ez sajnos bizonyos bibliakutatók befolyása, s itt is tudnék neveket sorolni. Mi, akik naponta a bőrünkön érezzük az ellenség valóságát, tudjuk, hogy az ő keze benne volt többféle liturgikus reformban.

Például?

Amorth: A II. Vatikáni Zsinat azt kívánta, hogy bizonyos szövegeket átdolgozzanak. Azonban nem ezt tették, ehelyett teljesen újakat írtak. Anélkül, hogy gondoltak volna arra, hogy így csak sokmindent elrontanak kijavítás helyett. Sok rítust, mely kiállta az idő próbáját, e mánia alapján elvetettek, elrontottak, mintha az Egyház egészen a mai napig hazudott volna vagy csaló lett volna, s csak most érkezett volna el a zsenik, a szuper-teológusok és szuper-bibliakutatók, szuper-liturgikusok kora, akik pontosan tudják, hogy mi a jó az Egyháznak. Hát ez hazugság. A Zsinat egész egyszerűen a szövegek átdolgozását akarta, s nem azok elvetését. Az exorcizmus rítusát csak korrigálni akarta és nem átírni. Hiszen olyan imák voltak benne, melyek 12 évszázad tapasztalatából születtek. Alaposan meg kellett volna fontolni, mielőtt ilyen ősi, hatékony imákkat kitörölnek belőle. De nem fontolták meg. Mi, azok az exorcisták, akik az új átmeneti Rituálé imáit kipróbáltuk, egyöntetűleg megállapítottuk, hogy azok teljesen hatástalanok. Ráadásul az új Rituálé a gyermekkeresztség rítusát is elrontotta. Teljesen újat szerkesztett és a megkeresztelendő feletti exorcizmust teljesen felszámolta. Pedig ezt az Egyház mindig igen fontosnak tartotta, s a keresztelendők exorcizmusának nevezte. VI. Pál pápa kifejezetten tiltakozott ez ellen. Az új Áldások Könyve, rituáléja is ezt tükrözi. Átolvastam sorról sorra. Minden utalást, hogy az Úr megvéd az ördögtől, s hogy az angyaloknak parancsolt, hogy oltalmazzanak az ördögi támadástól, eltávolítottak. Kihagyták a házak és iskolák megáldásának a szövegeit. Pedig fontos ezeknek megáldása, s oltalmazása, azonban ma nincs oltalom a sátán ellen. Nincs eszköz, nincs ima. Jézus a Miatyánkban egy szabadító imára is tanított: „Szabadíts meg a gonosztól”, - a Sátántól. Olaszra ezt tévesen fordították: „Szabadíts meg a gonoszságtól”. Általánosságban beszél tehát egy rosszról, melynek nem ismeri a forrását, pedig az a rossz, amellyel harcolni tanított bennünket az Úr Jézus Krisztus, konkrét személy, a Sátán.

Mit mond Ön, aki szinte szemtanú, terjed ma a sátánizmus?

Amorth: Igen, egyre inkább. Amikor csökken a hit, teret ad a babonának. Bibliai nyelven ezt úgy mondanám, hogy az ember elfordult az Istentől és odafordult a bálványistenekhez, modern nyelven pedig: aki elhagyja Istent, az megadja magát az okkultizmusnak. Az egykor katolikus Európából félelmetes méretekben tűnik el a hit, s ennek a következménye, hogy a varázslók, kártyavetők, sátánista szekták virágkorát éljük. A sátánkultuszt olyanok, mint Marilyn Manson, a sátánista rockon keresztül terjesztik. De a gyermekeket sem kímélik, az olyan folyóíratok, mint a Comic-füzetek varázslásra és sátánizmusra tanítják őket.

Nagy közkedveltségnek örvendenek a spiritiszta szeánszok, amelyeken halottakat idéznek. Ma már tartanak ilyeneket telefonon, TV-n, rádión keresztül, jellemző módja ennek az automata írás. Már médiumra sincs szükség, az ember maga válhat médiummá – ez érvényes a spiritiszta szeánszokra is. A tanulók 37%-a legalábbb egyszer részt vett asztaltáncoltatáson, s mi más ez, mint spiritiszta szeánsz? Az egyik iskolában, ahová előadni hívtak, mondták a diákok, hogy hittanórán is csinálták a hittanárnő szeme előtt, s az nem talált rajta kivetni valót.

De hát működik ez?

Amorth: Nincs különbség fekete és fehér mágia között. Amennyiben a mágia működik, az mindig az ördög műve. Az okkultizmus minden formája, valamint ez a nagy új érdeklődés a keleti ezoterikus vallások iránt nyitás az ördög felé. S őt nem kell sokáig hívogatni.

A meggyilkolt Chiavenna-i testvérpár (Novi Ligure) esetében rögtön mondtam, hogy itt a sátán konkrét beavatkozásáról van szó, ezek a fiatalok minden bizonnyal sátánisták voltak. S a rendőrség közleményében benne van, hogy mindegyiküknél sátánista könyveket találtak, mindketten sátánimádók voltak.

Hogyan vezethet ennyire félre valakit a sátán?

Amorth: Egyhangú módszerrel. Elhiteti, hogy nincs pokol, nincs bűn, csak egy tapasztalatról van szó, melyet okvetlenül át kell élni. A siker, a hatalom és az érzékiség a három legnagyobb szenvedély, melyre a sátán épít.

Hány esettel került kapcsolatba?

Amorth: Az első száz után abbahagytam a számolást.

Hogyan! Hiszen az rettenetesen sok. Könyvében azt írja, hogy a megszállottság nem gyakori.

Amorth: Valóban. Vannak exorcisták, akik csak diabolikus zaklatásssal találkoznak. Azonban én „örököltem” egy neves exorcista, P. Candido eseteit, melyeket ő még nem oldott meg. Azonkívül más exorcisták is hozzám küldik a legmakacsabb eseteket.

Mi volt az eddigi legnehezebb eset?

Amorth: Ezzel még mindig dolgozom. Több mint két éve már. Arról a leányról van szó, akit októberben a Pápa is megáldott a Vatikánban – ez nem volt valódi exorcizmus, mint ahogy pár újság állította. Napi 24 órán keresztül gyötrődik, félelmetesen szenved. Az orvosok és pszichiáterek tanácstalanok. Teljesen magánál van egyébként és rendkívül intelligens. Valóban szomorú eset.

Hogyan kerül valaki a sátán hálójába?

Amorth: Sokféle oka lehet, ami miatt valaki az ördög által okozott rendkívüli szenvedés áldozatává vállik. Van, amikor az illető javát szolgálja, ismerünk ilyen eseteket a szentek életéből, de előfordulhat a bűnben való makacs megmaradás miatt is, vagy átok miatt, továbbá ha valaki odaígérte magát a sátánnak vagy okkultizmussal foglalkozott.

Milyen jelenségeket lehet megfigyelni egy exorcizmus alatt?

Amorth: Emlékszem egy írástudatlan parasztra, aki az exorcizmus alatt folyékonyan angolul beszélt, úgyhogy tolmácsra volt szükségem. Vannak, akik emberfeletti erőre tesznek szert, mások a padló felett lebegnek, vagy olyanok, akiket erőszakkal sem lehet a széken megtartani. Azonban az ördög jelenlétéről csak bizonyos feltételek esetén beszélek.

Önnek soha nem ártott a sátán?

Amorth: Amikor Poletti bíboros felkért, hogy legyek exorcista, magamat az Istenanya oltalmába ajánlottam, kértem, hogy rejtsen el a köpenyébe. A sátán gyakran fenyegetett, azonban nem ártott.

Don Amorth, a sátánizmus egyre inkább terjed. Az új rítus megnehezíti az exorcizmust. Nem engedték meg, hogy az exorcisták résztvegyenek a pápai audiencián a Szent Péter téren. Mi történik itt?

Amorth: A Sátán füstje mindenhová behatolt. Talán azért nem voltunk kívánatosak a pápai kihallgatáson, mert attól féltek, hogy ennyi exorcista együtt el tudná űzni az ördögök légióját, akik behatoltak a Vatikánba.

Tréfál?

Amorth: Lehet, hogy így hangzik, de nem tréfa. Nem kételkedem abban, hogy a Sátán éppen az Egyház vezetőit célozta meg leginkább, mint ahogyan a politikai és gazdasági élet vezetőit is.

Azt akarja ezzel mondani, hogy a háborús taktikához hasonlóan a Sátán azt akarja, hogy az ellenfél tábornokai álljanak át a seregébe?

Amorth: Hát ez egy hasznos stratégia. Mindig újra bevetik. Mindenekelőtt akkor, ha az ellenfél gyengén tud védekezni. S ez alól a Sátán sem kivétel. De hála Istennek, itt van még a Szentlélek, aki oltalmazza az Egyházat: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta”. A bukások, az árulások ellenére sem. Ez nem kell, hogy meglepjen. Az első áruló egy apostol volt, aki igen közel állt Jézushoz: Iskarióti Judás. De az Egyház megy tovább a maga útján. Megoltalmazza a Szentlélek, s ezért a Sátán törekvései csak rész-sikereket szereznek a számára. A Sátán minden bizonnyal meg tud nyerni egy-egy csatát, fontosakat is, de sohasem a háborút.

Sámán

Szabó A. Ferenc tanúságtétele, 1. rész

Tizennégy éves koromban ittam meg az első üveg Éva vermutot három kislánnyal. Rendkívül vidámak lettünk, jókat nevettünk, bebújtunk egy kb. derékmagasságig érő szekrénybe, és ott viháncoltunk. Meggyőződtem arról, hogy az ital jókedvre derít, és ennek az élménynek a nyomán újra és újra iszogattam barátokkal. Volt is, amikor ez valóban örömet, jókedvet adott. Kb. tizennyolc éves koromtól fogva az alkohol már nagyon sok problémát okozott, de nem vettem tudomást róla, hiába tették szóvá mások. Húsz éves koromra kezdtem rádöbbenni arra, hogy nemcsak a kezdeti örömet nem adja, de már ő a „főnök”, ő uralkodik rajtam; ha nincs, már elkezd hiányozni. (Itt még valószínűleg csak lelki rabságom volt, mert egyre több volt bennem az elhagyatottság, a magányérzés.) Tizennyolc évesen jöttem föl Pestre, és fokozatosan mindenféle depressziók kezdtek elhatalmasodni rajtam: félelmek, féltékenységek, agresszivitások meg hasonlók. Ezt valahogy itallal le lehet vezetni, gondoltam. (Dohányoztam is tizenhárom éven keresztül. Ezt szintén tizennégy éves koromban kezdtem el. Kezdtem észrevenni azt, hogy örömet ugyan nem okoz az ital, de ettől függetlenül „hajtottam”.) Huszonhét éves koromra alkoholista lettem.

Az alkoholisták talán azt mondják, nem tudom, mit beszélek, hiszen még olyan fiatal vagyok; harminc évesen nem válhat az ember alkoholistává. Én azzá váltam. Minden este úgy berúgtam, hogy nem emlékeztem másnap semmire. Kb. a harmadik-negyedik sör után már beállt ez az emlékezetvesztés. Ez volt az utolsó évek hozadéka, de azért hozzá kell tennem, hogy ebbe nagyon sok más tényező is betársult.

Mintegy tizenkilenc évesen léptem kapcsolatba a sámánizmussal. Nem sátánizmus, hanem sámánizmus. Nem mintha lényegileg különböznének, csak akkor még ezt nem tudtam. Amit a New Age ma divathullámként sámánizmus néven terjeszt, az sajnos a sátán műve. Erről nyolc éves tanúságom van. Nyolc éven keresztül végeztem a sámángyakorlatokat. Csörgőm volt, dobom volt. Nem annyira elméleti síkon közeledtem a dolgokhoz, inkább mindent gyakorlatban éltem meg. Tűztáncoltam. Itt ha már a tűz szóba jön, megemlítem, hogy négyszer mentem át tűzön, tehát négyszer voltam tűzönjáráson. Erről fogok ismertetni egy gyönyörű igét, ahol az ige egy az egyben megmondja, hogy ne menjünk át tűzön. Én átmentem négyszer. Többször vettem részt izzasztókunyhóban is révülésen. Ott arra megy ki a játék, hogy kiszálljunk a testünkből. Nyolc hónapon keresztül voltam egy természetgyógyász mellett, akiről kicsit bővebben fogok beszélni. Ebből négy és fél hónap volt, amit intenzíven mellette töltöttem; az első négy hónap nem volt annyira vészes, mert csak ritkán jártam, ismerkedtem a dologgal.

Az alkoholról, azt hiszem, világosan szóltam. Én tényleg a rabjává váltam, mindennap berúgtam. Nagyon ritka volt, hogy egy-két nap kimaradt. Nem is tudom – maximum pénzhiány miatt lehetett. Ez természetesen nagyon sok adóssággal is járt, mert állandóan kölcsönöket kértem, a cigarettára is. Amit az alkohol nyújtott, már nem igazán volt elég: rabja voltam, örömet nem adott. Az ember arra teremtetett, hogy boldog legyen. A boldogságot kerestem, úgyhogy elkezdtem komolyabb dolgok felé is fordulni. Volt egy időszak, amikor sokat füveztem. Volt LSD az életemben, volt – többször is – egy szintetikus teakeverék, egy mexikói gombafajta, ami nyolc órán keresztül "röpített". Ezeket sokszor jóhiszeműen használtam, mert úgy gondoltam, hogy valamilyen beavatásban veszek részt.

Másfél évig éltem együtt egy kislánnyal vadházasságban, amiből kb. egy év után egy gyermekáldás jött volna, de abortusz lett a vége. És nem tudtam, hogy bűn! A világ nem tudja, hogy az abortusz bűn. Utána két évig éltem egy másik kislánnyal, ott nem volt gyermekáldás, de egyre növekedett a sátán hatalma rajtam. Nehéz volt mellettem. Most se könnyű, de akkor aztán igazán nehéz volt mellettem megmaradni, úgyhogy tiszteletem azé a kislányé, aki kibírta. Hihetetlen méretű volt bennem a féltékenység, a nőn való uralkodási vágy. Ez generációs probléma, amit csak Jézus gyógyíthat meg. Légzési transzokon is vettem részt. Biztos tudnék még további ártalmas befolyásokat is felsorolni, amik előfordultak az életemben. De most másról szeretnék beszámolni.

Huszonhét éves voltam. Egy délután fogtam a sámáncsörgőmet otthon a szobámban, és elhatároztam, hogy valamiért csörgőzöm. Úgy neveztük ezt, hogy sámánrévülés, vagy sámánutazás. Nekem egy farkas volt a segítőállatom. A mai napig is tetoválás van a kezemen, egy farkas van rátetoválva, egykori segítőállatom sámán koromból.

Elkezdtem csörgőzni. Úgy nyolc éves sámángyakorlattal a hátam mögött tudtam, hogy minek kéne történnie. Hát nem az történt. Valami más történt, mert azon a délutánon az Úr úgy döntött, hogy elég volt! És találkoztam az élő Istennel.

Ez az élmény gyönyörűbb és mélyebb volt életem minden addigi élményénél. Valóságos, „egy az egyben” találkozás volt. Akkor úgy keltem föl, hogy ömlöttek a könnyeim, bőgtem örömömben és döbbenetemben, és csak annyit tudtam mondani: „Köszönöm, Jézus!”

Láttam egy alakot, és két kérdést tudtam föltenni neki. Nem láttam az arcát, csak az alakját, mert mögüle jött egy hatalmas nagy fényesség, ami áradt rám. Olyan volt, mintha fölvágták volna a hasamat, és áradt be a bensőmbe ez a fényesség. Egyre normálisabb állapotban voltam, egyre tudatosabb állapotban. Saját első kérdésem döbbentett meg a legjobban. Olyan körökben mozogtam, amelyek miatt inkább azt kellett volna kérdeznem, hogy: „Te vagy Buddha?” Vagy: „Te vagy Krisna?” Vagy: „Te vagy az én sámánmesterem?” Meg sem voltam keresztelve. Ez mutat arra is, hogy a szüleim nem sokat beszéltek nekem az Úrról. Nem ismertem a tízparancsolatot, és a Bibliát csak huszonyolc éves koromban vettem a kezembe, egy évvel ezután. De Jézus eljött értem. Értem így, másért máshogy. Szóval, első kérdésem, amely engem is meglepett, így szólt : „Te vagy Jézus?” És ő bólintott. A második kérdésem az volt: „Mi van a sámáncsörgővel?” Mert ott volt a jobb kezemben még a sámáncsörgő, és éreztem, hogy valami nem stimmel. A válasz pedig ennyi volt: egy legyintés. Ami a legfenségesebb, a leghatalmasabb, a legszabadabb és legirgalmasabb legyintés volt, amit valaha láttam.

Szeretném, ha mindennap ilyen legyintéssel tudnék végigmenni az életen addig, amíg színről-színre teljesen meg nem láthatom őt! Nagyon-nagy erő volt ebben a legyintésben. Ezek után fölkeltem, sírtam, és azt mondtam, hogy ha ekkora ajándékban volt részem, nekem is kell valamit tennem. És letettem a cigarettát.

Tanúságot szeretnék arról tenni, hogy a cigarettát nem lehet csökkengetni, nem lehet máshogy leszokni róla, mint megvárni azt a pillanatot, ahol nem csapod be magad és nem hazudsz magadnak: azt a pillanatot, amikor világosan érzed, hogy „most” – és akkor letenni, és nem venni fel többet. Ezt csak így lehet csinálni – és ha az Úr segítségét kéred, akkor könnyen meg is lehet csinálni. Ha Ő szabadít meg, valóban szabaddá válsz. Találkoztam olyan emberrel, aki évek óta nem bagózik, de még mindig kínlódik, hiányzik neki, gondol rá, szóval a ló túloldalán (a jobbik oldalán) van, de még mindig rabságban. Az ilyeneknek üzenem, hogy Jézus teljesen szabaddá tud tenni. Az alkohollal ugyanez a helyzet.

Tehát ez volt az első, amit elhagytam. Talán meg vagytok ijedve attól, hogy ha leteszitek a cigarettát, akkor idegesebbek lesztek, meg sok minden felszabadul bennetek, de ha ugyanezt az Úr kezébe teszitek le, akkor ez ajándék, erő lesz az életetekben. Nem volt nekem keresztény közösségem és semmit nem tudtam még. Több mint egy éven keresztül még nem voltam kapcsolatban keresztény emberekkel, valahogy le kellett vezetnem mindazt, ami fölszabadult bennem. Erők szabadultak föl. A cigaretta nagyon-nagyon letompít. Ha cigarettázol, biztos ismered azt az érzést, amikor reggel kimész a napsütésbe, teleszívod a tüdőd friss levegővel, nyújtózol egyet, mert gyönyörű a napsugár, minden szép, zöldek a levelek, azután rágyújtasz egy cigarettára, összezuhansz, aztán már nem is zöldek a levelek... stb. Ilyen a cigaretta. Ekkora pusztítást végez a mi lelkünkben. De ilyen a többi is mind. Nem szeretnék most sokkal többet mondani erről, csak annyit, hogy akkor elindultam, s volt egy hét hónapos időszak az életemben, amikor nagyon kemény emberi erőfeszítésekkel küzdöttem az ital ellen. Természetesen ez is Isten kegyelme volt már, ez az erő, de akkor még nagyon magamban bíztam. Hét hónap után egyik nap a bátyámnak a lakásában voltam, térdrerogytam és azt mondtam, hogy: " Uram, én nem vagyok szabad az italtól, mert most ugyan nem iszom, de ugyanolyan rabságban vagyok tőle, mert félek az italtól, és ennek nincs semmi értelme." És akkor az Úr küldött embereket, akik imádkoztak értem. Ennek az imának köszönhetem, hogy az alkoholizmus démonától megszabadultam. Az alkoholizmus egy démoni lény bennünk, tehát aki valóban komoly kapcsolatba kerül az alkohollal, ellenséges szellemet enged be az életébe. Én szabályosan megéltem az ettől való szabadulást, és utána nem volt már sok problémám vele, bár természetesen jobban oda kell figyelnem, mint annak, aki nem volt olyan mélyen benne.

Ezután jön az a szakasz az életemben, az a nyolc hónap, amiből négy és félről fogok beszélni, de most átugrom. Egy hang azt mondta, hogy menjek ki Csíksomlyóra, én pedig fogtam magam és kimentem. Fogalmam sem volt, hogy miért megyek, hogy voltaképpen mit akarok. Már a sámánizmuson belül is érdekesnek találtam Assisi Szent Ferenc alakját. Az ő alakja sokat segített abban, hogy a kereszténységhez közelebb kerüljek. Akkor kimentem Csíksomlyóra – ezt sem szeretném nagyon részletezni – , és megkeresztelkedtem. A csíksomlyói remete lett a keresztapám, Antal testvér. Tíz-tizenkét kicsi árva cigány énekelt, és négy vagy öt ferences öreg sírdogált a keresztelőmön. Azt mondták, úgy mondtam el a hitvallást, hogy ők azt még nem is hallották olyan szépen. Tényleg gyakoroltam előző éjszaka. Ezután négy és fél hónapot kinn voltam még Csíksomlyón, és megbérmálkoztam. Egy karizmatikus közösség megszólított, hogy menjek, és végezzem el velük a Szentlélek szemináriumot, és én nagy erővel tiltakoztam ez ellen, mert addig a pontig semmilyen közösséghez nem tartoztam, és nagyon büszke voltam arra, hogy én vagyok a nagy „hegyivadász”, a „magányos farkas”. Tiltakoztam mindenféle komolyabb közösség ellen. Amikor a karizmatikus testvérek elkezdtek invitálni, hogy menjek el Szentlélek-szemináriumra, nagyon ellenálltam. Azt mondtam az Úrnak: hogyha Te akarod, adj valami jelet, és akkor elmegyek. Két nappal a határidő lejárta előtt teljesen világos jelet adott arról, hogy mennem kell. Elmentem. A bérmálkozásom előtti csütörtökön magnóról hallgattuk Katona atya tanítását, amelyben azt mondta: nagyon ritka esetekben előfordul, hogy a bérmálkozás szentsége és a Szentlélek-szeminárium Szentlélek-áradása egybeesik. Az enyém volt az egyik ilyen ritka eset. Azon az estén betöltött a Szentlélek. Énekelni kezdtem nyelveken. Nagyon szép volt. Ezzel az élménnyel mentem el bérmálkozni, és ugyanilyen erővel megéltem azt is. Így jöttem haza.

Király

Szabó A. Ferenc tanúságtétele, 2. rész

Azt az embert, akinél négy és fél hónapig ott voltam, úgy hívják, hogy Gyurcsok József. Lehet, hogy hallottatok róla. Azért gondolom, mert ez az ember hetente a TV műsorban szerepel, a TV-n keresztül gyógyít.

Egy testvérem tett tanúságot néhány nappal ezelőtt, hogy bekapcsolta a tévét, és véletlenül Gyurcsok József műsora ment. Nézte pár percig, és elkezdett zsibbadni a keze. Ez a testvérem hitben jár, odaszántan él az Úrban, sokat imádkozik és kéri az Úr védelmét, de rá is rossz hatással volt! Ha ez így van, akkor te, aki esetleg nem imádkozol mindennap, aki esetleg hetente is csak ritkán imádkozol, nagy veszélyben vagy, amikor kíváncsiságból végignézel egy ilyen műsort. Az Ige pedig így szól, és ezt most szeretném szívből mondani: „Félek, hogy amint a kígyó álnokul rászedte Évát, úgy a ti értelmeteket is megronthatja és elfordíthatja a Krisztus iránt való őszinte odaadástól. Ha ugyanis valaki föllép, és más Jézust hirdet, mint akit mi hirdettünk, vagy ha más lélekben részesülnétek, mint amiben részesültetek, vagy más evangéliumban, mint amit elfogadtatok, szívesen vennétek” (2Kor 11,3-4). Szívesen vennétek...

A negyven éves ateizmus eléggé ránknyomta bélyegét. Ki vannak éhezve a keresztény testvérek, és mindenki, az egész világ hihetetlen módon ki van éhezve misztikus élményekre. Pedig valójában a Szentlélekre vagytok kiéhezve, csak ezt nem tudjátok, vagyis nem tudjuk, akik más forrásokhoz fordultunk. Ezért ha például elmegyek egy jóshoz, és a jós megmondja a múltamat, és azután elmondja nekem azt is, hogy mi lesz a jövő, akkor megdöbbenek, hogy a múltamról valóságosan tudott - pedig ebben semmi döbbenet nincs, a sátán ismeri a te múltadat, pontosan ismeri, és tud igazságokat, titkokat, intim dolgokat mondani a te múltadból az a démon, aki a jóson keresztül szól hozzád, aki a jóst leuralja. Pontosan ismeri a te múltadat, és a jós beszél olyan dologról, amiről te meghökkenve azt mondod: „Hát ezt honnan tudja?” És már meg is nyitott téged, az érdeklődésedet felkeltette, hogy azután manipulálni tudja a jövődet – mert utána azt hiszed, hogy amit a jövőről mond, az is igaz. Találkoztam ezzel a jelenséggel is.

A Második Törvénykönyv 18. fejezetének 10-12. versét fogom felolvasni nektek. S miközben kinyitom, elmondom nektek a 95. zsoltár 8-as versét. „Ma amikor meghalljátok az Ő szavát meg ne keményítsétek szíveteket.” Halljuk tehát az Ő szavát. „Ne akadjon közötted, aki fiát vagy lányát átviszi a tűzön, hogy megtisztítsa, vagy aki jósoktól tudakozódik, aki álmokat s jeleket magyaráz, ne legyen varázsló, se bűbájos, se aki ördöngösöktől vagy jósoktól vár tanácsot, se aki halottaktól kérdez igazságot. Mindezt ugyanis utálja az Úr” (MTörv 18,10-12).

Azt akarom mondani, hogy ki vagyunk éhezve a misztikus élményekre. De nem az a kérdés, hogy léteznek-e túlvilági erők, hiszen ha föllapozzuk a Sámuel első könyvének 28. fejezetét, ott például elolvashatjuk, hogy Saul az endori halottlátóval beszélget. Nem az a kérdés, hogy van-e ilyen, hanem az a kérdés, hogy az a „misztikus élmény”, amiben részed van egy beavatás során, vagy egy bármilyen New Age-es irányzat során - legyen az akár agykontroll - , annak a szellemisége honnan való? A sátántól, vagy az Úrtól? Ez a kérdés, testvéreim, nem pedig az, hogy létezik-e ilyesmi.

Szeretném az első pontot föltárni Gyurcsok Józsefről, mert egy kicsit elkanyarodtam tőle. Gyurcsok József pár héttel azelőtt, hogy én eljöttem tőle, összehívott kb. húszunkat nagy titokzatosságok közepette, és azt mondta, hogy ő a Bárány. Azt mondta, hogy ő Jézus Krisztus. (Jézus Krisztus! Kérem szépen a te áldásodat Gyurcsok Józsefre, és add meg az ő megtérését! )

Most szeretnék felolvasni a Márk evangéliumából egy részletet: „Akkor, ha valaki azt mondja nektek, íme itt a Krisztus, íme amott, ne higgyétek! Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak. Jeleket és csodákat művelnek, hogy ha lehet, még a választottakat is tévedésbe ejtsék. Ti tehát vigyázzatok, íme mindezt előre megmondtam nektek.” (Mk 13,21-23) Azt hiszem, nem kell erről sokat beszélni. Vannak ebben a világban sokan, akik magukról ezt állítják. S vannak még többen, akik csak gondolják, de nem merik kimondani. Azok közül az emberek közül, akik a természetgyógyászattal kezdenek el foglalkozni, nagyon sokan vannak, akik magukat Jézus Krisztusnak gondolják. Sajnos...

A következő pont, amit szeretnék föltárni: „Magyarország királyával” állunk szemben. Én voltam a beavatási szertartáson a sámán. Én ezt azóta letettem az Úr elé, megbántam, és megtörtem ezeknek a dolgoknak az erejét az ő életében; de a helyzet az, hogy koronával, jogarral, palásttal, gyűrűvel, karddal és érmével rendelkező „királyunk” van. Ez Gyurcsok József. És én voltam az, aki őt királlyá avatta. Ez lehet, hogy nevetségesen hangzik, de ismerünk a történelemben néhány személyt, akikből kiindulva a sátán nagyon sok pusztítást végzett. És ugyanez a Gyurcsok József egy későbbi alkalommal, amikor vidéken voltunk gyógyító akción, néhány pohár bor után hihetetlen keménységgel beszélt arról, hogy majd amikor király lesz, hogyan hoz vissza törvényeket: ha valaki lop, levágjuk a kezét stb... Tehát ő ezt halálosan komolyan gondolja, és még egyszer szeretném mondani nektek azt, hogy volt már nekünk ezen a világon egy szobafestőnk, akiből valami lett. [Adolf Hitler valójában nem szobafestő volt, hanem képfestő, képeslapok készítésével kereste kenyerét. K.G.] Lehet, hogy kinevetjük most ezt a helyzetet, de én inkább azt mondom, hogy mindazokkal, akiknek ez a legkisebb mértékben is a szívén van, imádkozzunk ezért az emberért. Őérte is meghalt Krisztus, és hatalmat vett az erők fölött, melyek őt megkötözik.

Ezután kijelentette magáról - egyébként ezt Sai Baba is kijelenti, úgyhogy nem olyan újkeletű dolog -, hogy ő ezenkívül még az univerzumnak is az ura. De hát azok után, hogy kijelentette, hogy ő a Bárány, ez nem is csoda, hiszen tudjuk: Jézus Krisztus a mindenség Ura, tehát érthető...

Szeretnék beszélni most nektek a gyógyulásokról, és ehhez megint szeretnék egy igét nyitni. Kérlek, tartsátok nyitva a szíveteket. Íme: „ Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket” (Mt 10,8). Itt most megállok egy pillanatra, majd tovább olvasom. Ez Máté evangéliumában áll. Ugyanazzal a súllyal küldi Jézus a tanítványait gyógyítani és ördögöket űzni. Bennem fölmerült a kérdés, hogy egyetlen egy természetgyógyászról sem tudok, aki ördögöt űzne. És amikor ez a kérdés felmerült, akkor rögtön eszembe jutott egy másik ige, amit fölolvasok ismét nektek. Ez az ige így hangzik: „Ekkor összehívta őket, és példabeszédekben ezt mondta nekik. Hogyan űzheti ki a sátán a sátánt? Ha valamely ország meghasonlik önmagával, az az ország nem állhat fenn. Ha a sátán önmaga ellen támad és meghasonlott, nem maradhat fenn, hanem vége van.” (Mk 3,23-26). Bennem a kérdés annyi volt, vajon a természetgyógyászok miért nem űznek – miért nem tudnak űzni – ördögöt? És a reikisek... Maradjon költői a kérdés?

Hittem a reinkarnációban is. Amióta ettől is megszabadultam, sokkal tisztábban látok mindent. Egyébként az Ige világosan beszél erről például a Bölcsesség 7,6-ban. Ezt mondja: „Mindenki számára egy a belépés az életbe, s egy a távozás!” Vagy: „ El van határozva, hogy az ember egyszer haljon meg, és utána az ítélet következzék...” (Zsid 9,27).

Itt most szeretnék még valamit elmondani nektek. Az ApCsel 8. fejezetében a következőt olvashatjuk – és ez most mindenkinek szól, aki például reiki beavatásra elment; amikor reiki beavatásra elmegyünk, akkor helyettesíthetjük be magunkat Simon helyébe, akiről olvasok nektek – : „Így jutott el Fülöp Szamaria városába, és hirdette nekik Krisztust. Tömegesen és egyetértően figyeltek mindarra, amit Fülöp mondott, hallva és látva a jeleket, amelyeket cselekedett. Mert a tisztátalan lelkek hangos kiáltással kimentek sokakból, akikben laktak, és sok inaszakadt és sánta meggyógyult. Nagy öröm támadt abban a városban. Volt azonban a városban egy Simon nevű férfi, aki azelőtt varázslással foglalkozott, és elámította Szamaria népét” (Csel 8,5-9) – elámította Szamaria népét, figyeljetek a szavakra, mert a guruk is ezt csinálják, mint ahogy az első igében olvastam föl Márktól: „jeleket és csodákat művelnek, hogy ha lehet még a választottakat is tévedésbe ejtsék”. Nézzük tovább: „Nagyok és kicsik, mindenki egyaránt hallgatott rá, s azt mondták: az Isten ereje ő, akit nagynak hívnak. És követték őt, mert jó ideje ámította őket varázslataival. Amikor azonban hittek Fülöpnek, aki hirdette az örömhírt Isten országáról, a férfiak és az asszonyok megkeresztelkedtek Jézus Krisztus nevében. Sőt maga Simon is hitt, és megkeresztelkedése után Fülöphöz szegődött” (Csel 8,10-13). Tehát egy hívő emberről van szó. Simon is hitt és megkeresztelkedett. „Amikor Simon látta, hogy az apostolok kézrátétellel megadják a Szentlelket, pénzt kínált nekik, és azt mondta: adjátok meg nekem is ezt a hatalmat, hogy akire ráteszem a kezemet, megkapja a Szentlelket! Péter azonban így szólt hozzá: Vesszen a pénzed veled együtt, mivel azt gondoltad, hogy Isten ajándékát pénzért lehet megszerezni! A szíved nem igaz Isten előtt, térj meg tehát ebből a gonoszságodból!” (Csel 8,18-22).

Tehát azt szeretném elmondani nektek, hogy lehet, hogy az első és második fokozatú reiki beavatáson még nem kell fizetni, három éve így volt, nem tudom, most hogy van. De nem tartom valószínűnek, hogy a harmadik fokozat valamilyen más erőkkel, energiákkal történne – már komoly pénzekért –, mint az első kettő. Szeretném elmondani nektek, hogy aki pénzért adja, bűnt követ el. Mert visszatérve az előző igére, amikor fölolvastam, hogy gyógyítsatok, űzzetek ki ördögöt stb., így folytatódik az ige: „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok.” (Mt 10,8). Tehát ez vonatkozik a reiki beavatókra! (És biztos, hogy nem Isten adja az ”energiát”. Biztos, hogy Isten nem adja az erejét az Ige igazsága ellen. Azt nem Ő adja! A Sátán a fény angyala volt, mielőtt fellázadt. Ő az Isten majma. De nem minden arany, ami fénylik.) Az Ige írja Simonról, hogy Péter megátkozta, mert pénzért akarta megszerezni a Szentlelket. Ez pedig vonatkozik rátok és rám, mindarra, aki bármilyen efféle beavatásra elment és fizetett. És ott van az Igében, hogy térjetek meg ebből a bűnötökből!

Most néhány nagyon rövid szót szeretnék a Gyurcsoknál is tapasztalható gyógyulásokról mondani. Testi gyógyulást a sátán is csinál annak érdekében, hogy nagyobb megkötözöttséget támasszon az életedben, ha nem is ott helyben tapasztalod ezt, hanem később. Ami az ő legfőbb célja, hogy a lelkedet ejtse csapdába. Lehet, hogy ad némi testi gyógyulást, de azért, hogy a lelkedet megkötözze. Én nem olvastam még a Szentírást akkor, és nem tudtam semmit a kereszténységről. Megfigyeltem, hogy időnként az történt, hogy ültünk fent a színpadon, és úgymond „küldtük az energiát” – és itt ki kell hogy térjek valamire. A Szentlélek nem egy energia, hanem egy személy. A Szentlélek nem egy manipulálható fényenergia, amit küldhetünk ahova mi akarunk, hanem egy isteni személy, akit kérnünk kell. Semmi köze nincs a Szentléleknek az Usui „mester” által elindított reikihez. A Szentlélek egy Isteni személy, egy barát, egy élő Valaki, akit meg kell szólítani és kérni kell. Semmi köze nincs a reikis fényenergiához!

De a gyógyulásokról akartam beszélni. Tehát ott ültünk fent a színpadon, és egészen bizonyosan éreztem sokszor a szívemben, hogy nekem most a kétszáz emberért, vagy a száz emberért, aki itt ül Gyurcsok előtt – akkor még nem tudtam, hogy ő rossz oldalon áll, csak éreztem, hogy valami nem stimmel –, imádkoznom kell. Amíg ő a testi gyógyulásért „küldte az energiát”, addig én azért imádkoztam, hogy a lelkük szabad maradjon. Erre indított a „Lélek zsengéje”. Többször fordult ez elő. Ez biztos, hogy nem volt véletlen, biztos hogy az Úr indított, és biztos hogy azért, mert miközben ezek az emberek testileg gyógyulnak, lelkileg megkötöződnek Gyurcsokhoz, pontosabban azokhoz az erőkhöz, melyek Gyurcsokot irányítják.

Gyurcsok világosan megmondta, hogy aki elmegy másik helyre gyógyulásért, annál visszaesés lesz, sőt a gyógyítóinak a következőt mondta, mindazokról, aki az ő szolgálatába állnak – és én eszerint most már egy halott ember vagyok jelen pillanatban – azt mondta, hogy a hátam közepéből egy megkövesedett szál megy föl, és ha én elhagyom őt, akkor ez a szál eltörik, és én meghalok. Hát meghaltam a múltnak, de élek az Úrban! Ezt mondta nekünk, és ugyanakkor ő maga küldött el embereket magától. Volt, hogy egy-egy gyógyítót egész egyszerűen kirúgott, elküldött. Fölmerült már akkor bennem a kérdés, hogy vagy nem igaz, amit mondott a megkövesedett szálról, tehát hazudott, vagy ha igaz, akkor ez az ember most tudatosan gyilkosságot követ el, mert hogyha elküldi, eltörik a szál, s az illető meghal. Ezt nem tudtam sehova tenni.

Ott voltam négy és fél hónapot. Ide írok most idézőjelben egy mondatot: „Nagyobb a füstje, mint a lángja.” Úgy mentem oda az első napokba a kis robogómmal, tele volt a szívem azzal, hogy igen, én most megtaláltam életem mesterét. Vagy valakire rátaláltam legalábbis, aki nekem nagy segítségem lesz. És amiket hallottam róla, amik őt körülveszik, a mesék, a hírek meg minden. Én úgy voltam, hogy most odamegyek és „megvilágosodom”, aztán minden jó lesz már. Tanúságot szeretnék tenni arról, hogy például volt egy eset, amikor egy néni elaludt mellette, de úgy, hogy nem tudott felébredni. Kivitték a levegőre, rázták, de öntudatlan állapotba került. Szeretném itt hozzátenni, hogy akik Lélekben elnyugszanak, mert az Úr, a Szentlélek betölti az ő szerelmével őket és „leveszi a lábukról” és fekszenek a földön, senki nincs aki ezek közül ebben a fekvő állapotban ne lenne a tudatánál. Én „dőltem el” sokszor. Úgy hívják ezt, hogy Lélekben nyugvás. Csak azért nem kelsz föl, mert hihetetlenül boldog vagy, együtt vagy a te Uraddal. Nincs értelme fölkelni. Ez a néni viszont nem tudott fölkelni. Ezt a nénit négyen vitték ki és rázták a napon, és nem tudott magához térni. És amikor fölkelt nem emlékezett semmire. Nem tudom hol járt, de hogy Gyurcsok „energiájától” történt, az valószínű.

Azt akarom mondani, hogy a négy és fél hónap alatt nem történt igazi gyógyulás. Nem állt föl senki a tolószékből, de még kisebbfajta gyógyulás sem történt. Sőt azt kell hogy mondjam, hogy már akkor is hihetetlen szánalommal néztem egy hatalmasra dagadt arcú nénit, aki eljött már nagyon-nagyon sokszor 1500 Ft-ért egy félórára. És itt megjegyzem, hogy a Gyurcsok még olcsó is volt, mert van olyan természetgyógyász, aki 5000-6000 Ft-ért, de lehet, hogy többért gyógyít. Szóval 1500 Ft-ért „nyomatta neki az energiáját”, azután azt mondta cinkosokat gyűjtve, odafordulva gyógyítóihoz, hogy: „Nézd! Igaz, hogy lejjebb ment az arca? Igaz, hogy lejjebb ment?” És akkor az is mondta, hogy „Hú, tényleg lejjebb ment az arca”, és akkor a néni örült, és ment a tükörbe megnézni, és láttam azt a szánalmas szomorúságot a szemében, hogy látja, hogy semmit nem ment lejjebb az arca, egyáltalán semmit sem, de azért ő is mondta: „Tényleg lejjebb ment az arcom, gyógyulok.” Hazugságokra kényszerítette rá az embereket, kihasználva nyomorult helyzetüket, és azt mondta, hogy ez a hit. Hogyha te bemagyarázod magadnak, hogy lejjebb ment az arcod, akkor „meggyógyultál”.

Ugyanez a helyzet az auralátókkal. Én rengeteg auralátóval voltam körülvéve egy időben, de százból maximum egy látott valamit. Ő tényleg látott, testvéreim. Kilencvenkilenc pedig azt hazudta, hogy lát aurát. S tudjátok, hogy miért? Azért, mert az az egy valóban látott. Megmondom nektek őszintén, hogy önmagam becsapva, én is elkezdtem hazudni, hogy látok aurát. Próbálgattam, nézegettem, és egyszer csak elkezdett valami történni, de akkor énnekem már tízszer, hússzor, harmincszor kellett először önmagam, azután más előtt is hazudnom, hogy látok aurát. És miután kellő mennyiségű hazugság történt az életemben, valóban láttam. Láttam, zöld aurát, tehát megtörtént. Csak azt mondja az Úr, hogy „én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” (Jn 14,6). Ez az út pedig a hazugságon keresztül vitt eredményre. Igen, láttam zöld aurát. Na nem mindig, és nem mindenhol, de egyszer-kétszer megtörtént, hogy láttam zöld aurát. És ennek az útja a hazugság útja volt. Megint csak nem az a kérdés, hogy vannak-e utak és szellemi gyümölcsök, hanem hogy egy út honnan jön és hová megy. Az Úr azt mondta: „Senki nem juthat az Atyához, csak énáltalam” (Jn 14,6). Csak énáltalam... És azt is mondta, hogy nagyon keskeny az az út, amin hozzá lehet menni. És a többi nagyon széles, és nagyon el lehet tévedni. Az mind a halálba visz, ez pedig az életre. Nekünk jogunk van dönteni, hogy hova menjünk.

Még néhány dolgot mondanék. Az előbb felolvastam a Második Törvénykönyv 18-as fejezetének 10-12 versét, ahol arról beszél világosan az Úr, a mi Urunk Jézus Krisztus, hogy sem halottidézés, se semmi ilyesmi nem kedves, sőt, utálatos az Úr előtt. Gyurcsok Józsefről el szeretném mondani, hogy két hölgyről is tudok, aki mellette volt, akik halottak szellemeivel beszélgettek, és Gyurcsok József ez alapján tájékozódott sok kérdésben. Kérdezett ezeken az embereken keresztül. A korábban említett jós pedig az ő köreihez tartozó jós volt. Az ő rendezvényeire meghívott jós, akivel én is találkoztam. Számmisztikus is volt a közelében. Egy napon minden gyógyítóját elküldte. Engem megtartott, és a volt pénztárosnőjét gyógyítónak. Velem kapcsolatban többször elismételte azt, hogy a sámán és a király soha ne támadjon egymásra; ezt sokszor elmondta.

Most nagyon röviden vissza akarok térni a királlyá koronázására, mert ott elfelejtettem valamit elmondani. A királlyá koronázásánál nem a rezidenciájában voltunk, hanem afölött néhány lépcsővel volt egy házikó, amit ő trónteremnek rendezett be. És a koronázásra ő maga cipelte fel a vállán a trónját. És amikor fölvitte a fatrónt, és letette, a fatrónnak a támlája, vagy pedig az ülőkéje, már nem emlékszem rá, leesett. „Igazsággal erősíttetik meg a királyi szék.” Ez csak egy ige ehhez a történéshez. Tehát a lényeg az, hogy leesett ez a támla, és egy olyan istenkáromlást hallatott Gyurcsok József, amilyet ritkán hallani, bár ő talán észre sem vette. Szóval cifra volt, és benne volt minden. Nem tudom, hogy a Bárány káromolja-e az ő drága mennyei Papáját...

Most már befejezem, rövid leszek. Egy fiú, aki azután megtért az Úrhoz, nem mondom el a nevét, csak annyit, hogy egy valóságos esetről beszélek. Egy fiú a harmadik emeletről kiugrott, és majdnem meghalt. És miközben ugrott át a csukott ablakon, Gyurcsok József arcképe volt őelőtte. Szellemi lények üldözték. El volt borulva az elméje, és Gyurcsok József arcát látta maga előtt, mikor kiugrott az ablakon. Előtte járt hozzá kezelésre...

Mikor Kaposvárra lementem, a kaposvári színházba, mert az előző évadot ott töltöttem, találkoztam valakivel, aki abban az időben, mikor ott voltam, szintén Gyurcsok Józsefhez járt. Ez a valaki mondta el nekem, hogy a Krisna-falu avatásának meghívott vendége Gyurcsok József volt.

Igével szeretném befejezni. És mielőtt valaki megbotránkozna: én ezért az emberért mindennap imádkozom, Gyurcsok Józsefért, az ő megtéréséért. Krisztus helyette is meghalt, az ő bűneiért, és szereti őt. És minden tévelygőt. De mindenkinek szabad akarata van Jézus mellett dönteni vagy a kárhozatra jutni, és belső rabságoktól szenvedni már itt a földön. Aki igent mond Jézusra, mint élete Urára és egyetlen Megváltójára, annak az életébe mindenek fölött való hatalommal árad be Jézus Krisztus ereje, szabadítása, öröme és békéje. Tanúságot tettem az Igazságról. Annak szólt ez a tanúságtétel, aki gyanútlanul bekapcsolja a tévét, és esetleg kíváncsian és élvezettel elkezdi nézni Gyurcsok Józsefet. Nem veszélytelen ez sem. Ha te bármikor odavitted a gyerekedet, vagy jártál nála, akkor kérjél az Úrtól szabadulást. Ha te bármikor reiki beavatáson vettél részt, akkor kérj az Úrtól imát testvéreken keresztül, hogy törjék meg. Egy utolsó igét szeretnék tehát felolvasni: „De még ha mi, vagy akár az égből egy angyal hirdetne is nektek más evangéliumot, mint amit mi hirdettünk nektek, átkozott legyen. Ahogy azelőtt is mondtuk, most megismételjük: ha valaki más evangéliumot hirdet nektek, mint amit átvettetek, átkozott legyen.” (Gal 1,8-9).

Imádkozzunk ezekért az emberekért, hogy megtérjenek. Az egyetlen és keskeny útra. Ámen.

Sátán menyasszonya

Edith Dullagan

A sátán menyasszonya voltam

GYERMEKKOR

Írországban születtem, Dublin városában, hét gyermek közül másodikként. A munkanélküliség kényszerítette családunkat arra, hogy Angliába költözzék, ahol aztán életem nagy részét töltöttem. Gyermekkorom évei egyre nehezebbé váltak, ahogy anyám egészsége romlott. Szakaszosan visszatérő súlyos elmebaj tört rá, ami az egész családot nagyon megkínozta. Betegségének lényeges része volt, hogy nem érdekelték a gyermekei, így aztán a mi életünkből hiányzott a stabilitás, miközben anyánk újból és újból hosszú időt töltött kórházban. Ez fölforgatta egész gyermekségemet - anyám képtelen volt szeretni engem. Tizennégy évesen már gyermeket szültem, és ez éveken át tartó szexuális visszaélés következménye volt. Terhességem idején sok héten át kint aludtam a téli utcákon, mert megszöktem hazulról, teljes érzelmi zavartságomban, mert nem volt kar, amely fölfogjon engem... Úgy tűnt nekem, Isten is megfeledkezett rólam, pedig hittem az ő valóságos voltában, de ez csak fokozta zavartságomat. Ha szeret, miért nem segít rajtam?

ANYASÁG

Megszültem a kisbabát, de nem tudtam őt szeretni, és tehetetlenségemben nagyon brutálisan bántam vele. Végül az a döntés született, hogy jobb lesz neki nélkülem. Elköltöztem otthonról, és hozzájárultam, hogy szüleim örökbefogadják a gyereket, akivel aztán elhitették, hogy a nővére vagyok. Én pedig kábítószerrel és alkohollal kezdtem élni. Elkeseredetten keresve a választ Istennel kapcsolatban, egy darabig Jehova tanúja voltam. Ez végül csak még jobban eltávolított Istentől, mert az ő Istenük, úgy láttam, inkább elpusztítani, mint meggyógyítani akarta a világot. Az volt a legrosszabb a tanításukban, hogy Jézus nem más, mint egy arkangyal. Így hát nem volt segítség, és én elkezdtem visszatérni a sátáni dolgokhoz, amelyeket kislányként fedeztem föl. Gyermekkoromban mindig hozzáfértem a sátánnal kapcsolatos könyvekhez, mert apám nagyon kíváncsi volt ezekre a dolgokra. Ma már látom, hogy már nagyon fiatalon kapcsolatba kerültem a gonosszal, részben a könyveken keresztül, amelyeket olvastam, részben a filmek révén, amelyeket nézni engedtek. A sátánhoz kezdtem imádkozni – és hirtelen elkezdtek megvalósulni a dolgok, amelyeket kívántam. Mindig meg kellett fizetni az árat, és fölfedeztem az ijesztő tényt, hogy a démonok (gonosz lelkek, amelyekről most már tudtam, hogy léteznek) szexuális kapcsolatra akarnak lépni velem. Ez talán különösen hangzik, de sokan szenvednek ilyen támadásokat, akik okkult gyakorlatokkal foglalkoznak. Ebben az időben megengedtem a démonoknak, hogy belém költözzenek, sőt szövetségre léptem a sátánnal, megígérve neki, hogy soha nem fogom Jézust követni.

JÉZUS FOGLALKOZNI KEZD VELEM

Összejöttem egy Tim nevű férfival, ő lett életem igazi szerelme. Nagyon boldogok voltunk, csak az a felhő volt egünkön, hogy ő mindkettőnket hatalmas démonokkal hozott kapcsolatba, akik országunk különböző földrajzi területei fölött uralkodtak. Ez talán ismét furcsán hangzik, de a démonológiával kapcsolatos bibliai tanítás világosan állítja a démoni hatalmak területi jellegét. Tudtam, hogy ezzel életünket kockáztatjuk, de Tim a legmagasabb pozíciót akarta elnyerni a fekete mágiában. Egy napon ijedten jött haza, mert a fő kormányzó démon bejött a szobájába, és azt mondta, hogy kapcsolatunknak meg kell szakadnia, mert Jézus üldözőbe vett és magának igényel engem. Késobb jöttem rá arra, hogy ez azért lehetett, mert egyesek imádkoztak értem, és Jézus meghallgatta imájukat. Válaszom egy sereg ígéret volt, hogy sohasem fogom Jézus nevét kimondani, vagy neki szolgálni. Elkezdtem mondogatni ennek a Jézusnak is, akit angyalnak hittem, hogy hagyjon békén engem. Tim maga is sokszor megkérdezett, hogyan ismerkedhetnénk meg ezzel a Jézussal, és mindig én voltam az, aki nemet mondott. Tim nagyon közel került a megváltáshoz, de végülis jobban áhította a hatalmat, amit a sátán ígért neki, mint Jézust, ezért a kapott utasítás szerint véget vetett kapcsolatunknak. Elköltöztem arról a területről, és egy olyan városban telepedtem le, ahol szinte senkit nem ismertem. Ez a magányosság még dühösebbé tett Jézusra, mindennap beszéltem hozzá, és megmondtam neki: „Nem szeretlek. Nem szerettelek tegnap, nem szeretlek ma, és nem foglak szeretni holnap sem. Hagyj engem békén.” Ebben az időben nagyon keserűvé váltam, és haragomban keresztény templomokat kezdtem látogatni, hogy bajt okozzak a hívőknek, mert ők annyira boldognak látszottak, én pedig nem voltam az.

ISTEN KÖNYÖRÜL

Egy templomba rendszeresen eljártam, itt okoztam a legtöbb kárt. Kábítószerrel kezdtem ellátni a gyönge fiatalokat. Akik nem fogadták el tőlem, azokat annyira megfélemlítettem, hogy nem mertek szólni senkinek. Mihelyt elkezdtek kábítószert használni, megtanítottam őket arra, hogyan kerülhetnek kapcsolatba ők maguk a démonokkal. És ezalatt minden vasárnap ott ültem a templomban. Az egyetlen templom, ahonnan távozni kényszerültem, az Assemblies of God pünkösdi gyülekezetéhez tartozott. Ahányszor csak odamentem, nem értettem, miért, de elakadt a lélegzetem, és rendetlenné vált a szívverésem. A sok okkult kapcsolat elkerülhetetlenül hatott rám, és lassan úgy kezdtem viselkedni, mint aki nem normális. Egyszer, amikor meglátogattam a családomat apám születésnapján, bezártak egy szobába, hogy kényszerítsenek ott maradni és szembesülni saját problémáimmal. Látták, hogy kábítószeres állapotban vagyok, még e különleges alkalommal is. Aznap korábban csalással használtam föl egy hitelkártyát, hogy születésnapi ajándékot vegyek apámnak. Még rosszabbá tette a dolgot, hogy az ajándék egy szép kereszt volt aranylánccal, mert tudtam, hogy apám katolikus, bár akkor még nem volt igazi, élő hite Jézusban. Akármit tettem, úgy tűnt, nem szégyeltem. Nem sokkal ezután azonban föl kellett fedeznem, hogy ha Jézus foglalkozni kezd veled, akkor, ha nem esel a sziklára, a szikla esik rád... Pontosan ez történt meg velem. Az Úr engedte, hogy végigvigyem gonoszságomat, amíg az meg nem emészt engem. 1991 nyarán történt: a démonok azt mondták nekem, hogy különlegesen kedves vagyok a sátánnak, most már a menyasszonya lehetek, ezen a héten elvisz magával. Azt mondtam a barátaimnak, hogy meg fogok halni, és majd a temetésemen dobjanak a síromra sarat, és mondják: „Egy nagy semmit megy ott.” De hála Jézusnak, az ő számára nem egy nagy semmi voltam! Neki fontos voltam, ő vágyott arra, hogy megszabadítson engem. Elmentem, hogy elköszönjek a szüleimtől, de nem akartak kijönni a számon a szavak. Egy papírra írtam hát, és ők mindketten sírva fakadtak, mert látták, mennyire megtört vagyok. Apám megkérdezett, elvinném-e autóval egy közeli városba. Úgy látszik, nagyon bízott Istenben, mert szörnyen részeg voltam, de elmentem vele, és ahova vitt, az egy különleges keresztény misszió volt, „Jézus 91” néven, és itt történt meg velem először, hogy fölfedeztem Isten szépségét és részvétét. Nem voltam képes bemenni a sátorba, annyira szent volt, és a keresztény emberek engem átkozódásra indítottak, ezért majdnem végig a sátoron kívülről hallgatóztam. És ott találkoztam Jézus szeretetével, amely reményt adott nekem, hogy normális életet élhetek, hogy nem kell meghalnom, hogy szabad élnem, és megismerhetem őt – és neki van elegendő ereje ahhoz, hogy elszakítsa bármilyen szövetség kötelékét a sátán között és énközöttem. Látomásban láttam Jézust, és ő azt mondta nekem: „Átveszlek úgy, ahogy vagy, ha hajlandó vagy velem jönni. Magamhoz ölellek mocskosságodban és tisztátalanságodban. Szeretni foglak úgy, ahogy vagy.” Meg voltam lepve. Nem azt kívánta, hogy menjek és tisztogassam meg magam, hanem ő ajánlotta föl, hogy megtisztít, miközben ölelésében tart, engem, a gonosz bűnöst. Hogyan utasíthattam volna vissza ekkora szeretetet? Válaszul a feltétlen szeretet ajánlatára, imádkoztam Jézushoz, hogy jöjjön a szívembe, és megbántam bűneimet.

ÜDVÖSSÉG

Családommal akartam maradni, hiszen úgy szerettem őket. Anyánk, akit mindnyájan szerettünk, nagyon boldogtalanná tett bennünket, mert betegségében folyton drogokat szedett, és ezek miatt képtelen volt törődni velünk. Mindennél jobban kívántam, hogy Jézus gyógyítsa meg anyámmal való kapcsolatomat. Azt akartam, hogy szeressen engem, mint kislányát - és ez nagyon fájdalmas volt, mert tudtam, hogy gyermekkorom odavan, és nem lehetek újból kislány. Jézussal azonban azt tapasztalom, hogy ő helyrehoz engem mindazokon a területeken, amelyeken fájdalmat szenvedtem. Azon az estén, amikor apám a misszióra vitt, néhány keresztény később saját lakásába vezetett engem, hogy a sátán ne akadályozhassa meg Isten művét. Elvették és megsemmisítették a kábítószereimet. A következő este arra vártam, hogy apám a nővéremmel jöjjön a sátorba, aki nem volt keresztény. Anyám ritkán hagyta el a házat, mert depressziója miatt egész nap ágyban szokott maradni. De most, amikor megláttam apámat, meglepetésemre anyámat is vele láttam érkezni. Odajött hozzám, és azt mondta: „Miattad jöttem el ma este.” Ez drága mozzanata volt az életemnek. Azon az este egy Steve Maile nevű férfi beszélt az üdvösségről. Megkérdezte, akarja-e valaki Jézusnak adni az életét. És akkor a legnagyobb dolog történt: anyám előre ment és új életet nyert. Nagyon boldog voltam, mert arra gondoltam, milyen jó lesz majd anyámmal ezután. De négy héttel később láttam egy álmot, amely szerint egyik szülőmet elveszítem, ezért meglátogattam őket, hogy lássam, jól vannak-e. Anyám csodálkozott, miért jövök a lakására ilyen későn, de azt mondta, remekül érzi magát, nem is tudta, hogy az élet ilyen sok örömet tartogat. Megkönnyebbülten mentem haza, de másnap este a nővérem azzal hívott föl, hogy anyámat kórházba kellett vinni. Egyszerűen tudtam, hogy az Úr magához veszi őt. Gyorsan a kórházba autóztam, és útközben megszólaltak bennem a régi hangok: most aztán átkozzam Istent! Ennélfogva imádkozni kezdtem, és azt mondtam az Úrnak: ha meggyógyítja anyámat, dicsőíteni fogom őt, és ha nem gyógyítja meg, akkor is dicsőíteni fogom. A kórházban eszméletlenül találtam anyámat, és könyörögtem az Úrnak, hogy adjon nekem még egy kis időt vele. Az orvosok azt mondták, már csak pár óráig fog élni, de én hallottam az Úr szavát, aki így beszélt hozzám: „Nem vagyok tolvaj, nem úgy lopom el az embereimet, mint éjszaka a tolvaj.” Tudtam, hogy az Úr ígér nekem még egy kis időt anyámmal. A kórházban megengedték, hogy egy széken aludjam, és így a közelében maradhassak. Apámmal fölváltva virrasztottunk mellette. Egyszer, amikor szünetet tartottam a pihenő szobában, imádkoztam az Úrhoz: gyógyítsa meg bennem azt a sebet, hogy anyám sohasem kezelt engem úgy, mint kislányát. Azon az éjszakán anyám eszméletre tért, és megkért, hogy aludjak mellette. Amikor mellette feküdtem, karját körém fonta, és azt mondta: most szeret először életében. Ahogy ott feküdtünk, látomásban láttam Jézust, aki odajött az ágyhoz, és így szólt: „Gyermekem, íme az anyád.” Egész életemben hálás leszek Jézusnak ezekért a percekért, amelyeket anyámmal tölthettem. Nem lopta el őt az éjszakában, hanem megadta gyermekeinek és férjének azt az ajándékot, hogy láthatták őt a mennybe menni Vele. Sokáig annyira hiányzott, hogy beszélni sem bírtam róla, de Jézus sok mindent meggyógyított bennem, és az anyámon végbement változást látva nővérem is keresztény lett. Most hűségesen szolgálja az Urat.

JÉZUS HELYREÁLLÍT

Akkoriban azt gondoltam, hogy Jézus már nem is tehet többet értem, pedig még hátra volt egy hatalmas műve bennem, az ő dicsőségére. Lányom, aki közben megtudta, hogy én vagyok az anyja, gyűlölt engem, és mély keserűséget érzett, amiért olyan korán el kellett válnia tőlem. Engem hibáztatott, az anyját. Sokszor fölhívott, hogy veszekedjék velem, és minden rossznak elmondjon. Elfogadtam ezt, és nem törekedtem kapcsolatra vele. Az Úr azonban minden körülményt föl tud használni, hogy szándékait végrehajtsa. Lányom terhes lett, és a baba apja azt követelte, hogy a gyermeket vetessék el. Az abortusz elő volt jegyezve egy magánklinikán. Tudtam, hogy az Úr az én beavatkozásomat kívánja, de nem volt hozzá erőm. Meglátogattam a lányomat, hogy segítsek, és láttam, hogy érzelmileg nagyon szenved. Azon a napon egy új keresztény könyvet vásároltam, hogy a lányom lakásán segítsen át az éjszakákon. Aznap este ott felejtettem az első szobában, és úgy mentem aludni. Lányom nem tudott aludni éjjel, fölkelt, és megtalálta új könyvemet. A próféta volt a címe, egy Frank Perretti nevű keresztény írta. Fogalmam sem volt a tartalmáról, de az Úrnak igenis volt. Az abortusz-iparról szólt, és az élet értékéről. Azon az éjszakán lányom olvasni kezdte a könyvet, és hatalmas élményben volt része. Éppen akkor olvasta, hogy Jézus meghalt érte, és szívében tudta, hogy ha Jézus valóban meghalt érte, akkor az is igaz, hogy Jézus a kisbabájáért is meghalt. Mérhetetlen megkönnyebbülést érzett, mert ráébredt, hogy nem kell választania, hiszen a baba nem az övé, hanem Azé, aki életét adta érte. Én először nehéznek találtam, hogy egy baba életébe kell belefolynom, mert mindig kerültem a gyerekeket, de az Úr gyöngéd volt, és nem követelt tőlem mindent egyszerre. A baba kislány lett, a neve Mica. Nagyon szeretem, egy kis kincs ő az égből!

JÉZUS GYÓGYÍT

Miközben mindez lejátszódott, az Úr még egy különleges gyógyulást tartogatott számomra. A keserűségből, amely beárnyékolta életemet, sok annak volt köszönhető, hogy rá kellett ébrednem: nagyon fiatalon szexuálisan közvetített betegségeket szedtem össze. Ezek lerontották állapotomat, és már túl voltam egy súlyos műtéten, amely jobb petefészkem egészének és bal petefészkem nagyobb részének eltávolítását jelentette. Egy újabb súlyos műtét után, amely mikrosebészeti beavatkozást jelentett a májamon, négyszáz belső öltés maradt bennem. Rendszeres vizsgálatokra kellett járnom, hogy nyomon kövessék az öltéseket a medencémben, a műtétek sebhelyeit. 1992-ben rutinvizsgálatra mentem, de az ultrahangos, miután megnézett, azt gondolta, hogy rossz kartont kapott. Mikor meggyőződött arról, hogy csakugyan Edith Dullagan vagyok, izgalomba jött, és a képernyőn két egészséges, működő petefészket mutatott nekem. Csoda történt. Valamivel később, amikor Isten működött bennem, gyöngéden így beszélt hozzám: „Én vagyok az Úr, az élet szerzője. Nem emberen vagy orvoson múlik, hogy lehet-e újból gyermeked." Így értettem meg, hogy Istené a hatalom az élet fölött.

TOVÁBB ISTENNEL

Szeretem Istent. Kimentett engem a lelki sötétségből, amelyben éltem. Helyreállította kapcsolatomat szüleimmel és lányommal. Meggyógyított engem, reményt és életcélt adott. Amikor először válaszoltam Jézus szavára, és neki adtam az életemet, kaptam tőle egy ígéretet az ő igéjéből, hogy soha nem kell többé éreznem ifjúkorom szégyenét. Ez az ígéret mindazoknak van megírva, akik Jézushoz jönnek, és a Bibliában található, Izajás könyvében, az 54. fejezet 4-10. verseiben. Azért imádkozom, hogy akik tanúságomat olvassák, maguk is megtudják, hogy Jézus szava most is hívja mindazokat, akik nélküle élnek. Ő téged is szeret. Azt akarja, hogy személyesen megismerd szeretetét. Megbocsátja bűneidet, megtisztít minden bűntudattól, és új életet ad neked Őbenne.

Forrásom szerint Edith Dullagan egy katolikus karizmatikus közösséghez tartozott St. Albansban, Angliában. Egészségügyi tanulmányokat folytatott, AIDS kutatással kívánt foglalkozni. Tanúságát 1995-ben rögzítették, a Cseh Köztársaságban tett első látogatása alkalmából. Mióta először közöltem, a tanúságtétel eltűnt a webről. Ennek számos oka lehet, kár találgatni. Mindenképpen olvasásra érdemesnek tartom.

Itt egy egyszerű ima, amit, ha úgy akarod, elimádkozhatsz:

Uram, Jézus Krisztus! Megbánok minden rosszat, amit elkövettem. (Tölts néhány percet azzal, hogy bocsánatát kéred mindazért, ami különösen nyomja lelkiismeretedet.) Kérlek, bocsáss meg nekem. Most mindentől elfordulok, amiről tudom, hogy rossz. Köszönöm, hogy meghaltál értem a kereszten, hogy bocsánatot nyerjek és szabad lehessek. Köszönöm, hogy ma fölajánlod nekem a megbocsátást mint ingyen ajándékot. Most elfogadom ezt az ajándékot. Kérlek, jöjj életembe Szentlelkeddel, és maradj velem örökké. Köszönöm, Úr Jézus. Amen.

Beszélj valakivel arról, mit jelent kereszténynek lenni. Találj magadnak egy templomot, ahol barátaid lesznek, és bátorítást kapsz a keresztény élethez. Kezdd el olvasni a Szentírást, és naponta beszélj Istenhez. Ő szeret téged, és azt akarja, hogy megismerd Őt!

Területi szellemek

Jo Baker

Területi szellemek

Jo Baker az USA-ban, Floridában él családjával. Festőművész, rajztanár. 73 éves múlt (1998). Férje Hank Baker építészmérnök. Hat gyermekük, tizennyolc unokájuk és két dédunokájuk van. A Szentlélek Misszionáriusai társulás (a hívek missziós magántársulása) és a Nemzetközi Evangelizációs Iskolákat Koordináló Szervezet tagjai. Az USA-ban tartanak előadásokat. Jo Baker és férje nyugdíjazásuk óta járnak hosszú távú missziókra: Mexikóban dolgoztak indiánok között Rick Thomas atyával, kb. két évet töltöttek Hawaii-ban, és jártak Szibériában is. Európába (Románia, Lengyelország, Magyarország) 5-6 éve járnak. Jo Baker alább közölt előadása 1997. november 7-én hangzott el Budapesten.

Kezdetben Isten megmondta az emberiségnek, hogy a Föld romlott lett Ádám bűne révén. Az ember és a Föld össze vannak kötve, és ha az ember bűnt követ el és megromlik, akkor a Földje is megromlik. Az átok, amely Isten részéről az emberekre nehezedett, a Földre is ránehezedett. És az átok, amely ránehezedett a Földre, mint egy iga nehezedett az emberekre is. Az ártatlanul kiontott vér, Ábel vére és azóta minden ártatlan vér Istenhez kiált igazságért, és emiatt a Föld nem tudja minden áldását, gyümölcsét átadni az embereknek. A vérben élet van. Amikor ártatlan vér ömlik a Földre, ez az embereket is megrontja. Az egyetlen vér, amely ezért elégtételt tudott szerezni, annak az Embernek a Vére, aki minden átkot magára vett, aki saját Vérét ontotta ki. Jézus eljött, és az Ő Vére engesztelő vérré lett, ezért a sok ártatlanul kiontott vérért. Magára vett minden átkot, mert a Gal 3,13-ban olvassuk: Krisztus megváltott minket a törvény átkától, amikor átokká lett értünk, mert írva van: „Átkozott mindaz, aki a fán függ” (l. még M Törv 21,23) - és Jézus a fán függött. Isten válasza az ártatlanul kiontott vérre és a Föld megromlására a megváltás volt. A szellemi harcnak és a Föld felszabadításának a lényege az, hogy Krisztus Vérét helyezzük a Földre és az emberekre is, hogy így felszabadítsuk azokat. Röviden szeretnék a szellemi harcról beszélni. Mindannyian értjük és tudjuk: Jézus azért jött, hogy a sátán műveit tönkretegye és nekünk hatalommal kell cselekednünk. Ef 6, 11-12-ben olvashatjuk: „Öltsétek fel Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög cselvetéseivel szemben. Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen.” Isten nem adna nekünk fegyvereket, ha nem akarná, hogy harcba menjünk. Ef 1, 20-23: „Hatalmas erejének hatékonyságát Krisztusban mutatta meg, amikor feltámasztotta halottaiból, és jobbjára állította a mennyekben, minden fejedelemség és hatalmasság, erő és uralom és minden nép fölé, amelyet nemcsak ezen a világon említenek, hanem a jövőben is.” A kolosszeieknek írt levélben olvashatjuk (Kol 2, 15): „Lefegyverezte a fejelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és diadalmaskodott rajtuk.” Istennek hatalma van a mennyekben és a Földön és semmi nem nagyobb az ő hatalmánál, de az a probléma, hogy ő uralmat adott az embereknek a Föld felett, és mi ezt az uralmat odaadtuk a sátánnak. Amikor bűnt követünk el, akkor a szellem meghalt bennünk. Elveszítettük az uralmat a Föld felett, helyettünk ezt a sátán kapta meg. Nem test és vér ellen küzdünk, hanem fejedelemségek és hatalmasságok ellen. Nagyon gyakran, ha hiába harcolunk, meg kell értenünk, hogy ez nem a test ellen, hanem szellemi hatalmak ellen van. Amikor Haitin voltunk és ott dolgoztunk, rájöttünk, hogy az ellenállás szellemi okok miatt volt. Még az 1730-as években a rabszolgák lejöttek a hegyekből, és szövetséget kötöttek a sátánnal. Azt mondták: „Ha segítesz nekünk és elüldözöd a gyarmatosító franciákat, akkor mi a szolgáid leszünk, szövetségre lépünk veled.” Elvágták a torkát egy disznónak, a vérét egy kehelybe öntötték és megitták. Ezzel szövetséget kötöttek. Látjátok: a vér egy szövetséget köt meg. Nekünk is van egy szövetségünk az Istennel, és ez is vérben köttetett meg. Amint erről többet tudunk a szövetség mivoltáról, jobban tudatára ébredünk hatalmunknak, amit kaptunk. A harcaink egy valódi királyságban zajlanak, ami fölöttünk van - szó szerint fölöttünk, de a szellemi világban. Van egy fejedelemség és hatalmasság minden nemzet fölött. Dániel könyvéből is megtudhatjuk ezt, amikor Dániel imádkozik, és a segítségére siető angyal a Perzsia fejedelmével kell, hogy megvívjon (Dán10,10-21). Van egy bizonyos hatalom az egyes kormányok mögött . Ha még nem vettétek volna észre, a második világháború is ez volt: tulajdonképpen a sátán ellen kellett harcolni. Három hatalmasság és fejedelemség ellen harcoltunk akkor. Amikor a sátán megpróbálta a nemzeteket szétválasztani és az árja nemzetséget előtérbe állítani, arra törekedett, hogy a zsidó népet kiirtsa. Aztán harcolnunk kellett egy olyan szellemiség ellen, amely Oroszország fölött állapodott meg, és az uralomra tört. Amikor ez a két szellemiség létrejött, akkor ezek egymás ellen harcoltak. A sátán országában nincs béke. Önzés van, megoszlás, és egymás ellen dolgoznak. A keresztények ellen is folyt ez a harc, akik Franciaországban voltak, és Angliában, Amerikában és máshol, mindaddig, amíg a maradék keresztények nem fogtak össze. Addig nép nép után esett rabságba. A sátán akkor Japánban is hatalomra juttatott egy nagyon megtévesztő uralmat, és azt akarta, hogy ha az előző két hatalmasság nem győz, akkor Japán győzzön. A háborúkra is más szemmel kell néznünk - szellemi szemekkel, és akkor egész más képet nyerünk. Hatalmasságok állnak a kormányok mögött is, és ez az ő erejük. Különböző hatalmasságok vannak egy országon belül is, kultúrákon belül is. A gonosz szellemi hatalmai minket is támadnak.

Amiről most szó lesz és amivel nektek is foglalkozni kellene: a különböző területek fölötti szellemiségek. Ki kéne mennetek a különböző egyetemekre, mert ott vannak azok a helyek, ahol a jó és rossz tudás újabb fáit elültették. Isten arra hívott engem, minket, hogy három hónapig körbejárjuk az Egyesült Államokat. Sok különböző kis csoportot küldött, hogy különböző feladatokat teljesítsenek. Különböző feladatokat adott, de csak ennyit tehettünk meg, amennyit ránkbízott. Amint imádkoztunk, és elkezdtük tenni a Szentlélek által mondottakat, olyan dolgokat tudtunk meg, amelyekről azelőtt nem tudtunk. Isten az USA öt különböző helyére vezetett el, amelyről utólag tudtuk meg, hogy a New Age öt fő helye. Megtanultuk, hogy amikor egy csoport vagy kultúra a sátánt kezdi imádni, mint ahogy ezt sok régi indián törzs megtette, ez olyan csatornát hoz létre, amelyeken könnyű a kapcsolat ezekkel a hatalmasságokkal, szellemiségekkel, - és a New Age tudatában van mindennek. Oda csoportosultak azokra a helyekre, ahol a szellemi csatorna már megnyílt a gonosz fejedelemségek és hatalmasságok felé. Mi is ezt tesszük, amikor olyan helyekre megyünk, ahol Mária-jelenések voltak, vagy csodák történtek, mert érezzük, hogy ott az imádság sokkal könnyebb. Ott Isten felé nyíltak számunkra csatornák. Amikor elmegyünk, hogy ilyen szellemi harcot vívjunk egy terület fölött, akkor tudnunk kell, hogy mi az a fejedelemség vagy hatalmasság, amely uralma alatt tartja azt a bizonyos területet. De meg kell értenünk valamit! Nem mehetünk és nem vívhatunk szellemi harcot anélkül, hogy a Lélek be nem töltött volna, és ne lenne rajtunk a Lélek által adott meghatalmazás. Nem mehetünk és nem hirdethetjük az evangéliumot az embereknek, és nem segíthetünk nekik valóban megtérni, ha nincs bennünk a Lélek ereje és meghatalmazása. A mi imánk és közbenjárásunk olyan, mint Keresztelő Szent János munkája, aki előkészítette az utat Isten előtt. Elő kell készítenünk az Úr útját, és ezt csak az ima teheti meg. Csak a szellemi harc készíti elő az atmoszférát, a légkört. Meg kell értenetek, hogy századokon keresztül emberek mentek idegen vidékekre evangelizálni, és ha egy-két ember megtért, akkor örültek, mert sokszor nem tudtak többet elérni. De Isten most felkészíti népét, és megtanítja, hogyan imádkozzék, hogyan végezzen szellemi harcot, és most már elmehetünk pogány nemzetekhez, és száz megtérőnk lehet egy alkalommal. Aktívaknak kell lennünk, ki kell mennünk a helyekre, meg kell vívnunk a szellemi harcot, és meg kell állapítanunk, hogy milyen szellemiségek és fejedelemségek vannak fölöttünk.

A harmadik dolog, amire szükségünk van: egységben kell lennünk, meg kell fognunk a kezét más felekezetekből vagy közösségekből való testvéreinknek, és egységben kell mennünk. A Szentlélek az egység ereje! Ő egy Úrhoz, egy Istenhez és egy Testhez hív minket. Nem különülhetünk el állandóan a testvéreinktől, nem mondhatjuk tovább, hogy nem akarunk velük közösséget vállalni, nem szeretjük őket. A mi sikerünk is abban fog állni, amiben a második világháborúban állt: hogy a különböző nemzetek összefogtak, és egy akarattal elhatározták, hogy ellenállnak és győzni fognak. Ellene kell állnunk a vallásoskodó szellemnek, amely megpróbál minket szétválasztani, és megpróbálja az egységet a Krisztus Testében tönkretenni. Isten nem fog semmit tenni, amíg ki nem mondjuk, hogy meg akarjuk tisztítani a szívünket és meg akarunk tisztulni minden megosztottságtól, azt akarjuk, hogy valóban egységben legyünk Krisztus testének többi tagjával. Nem tudunk harcolni, ha gyűlöljük a zsidókat, hiszen mi alapjainkban zsidók vagyunk, a zsidók örökségét kaptuk meg. Izrael elszóródott a világ minden részére, nem tudjuk, hol is van Izrael. Sokan meglepődnénk, ha kiderülne, hogy valamilyen ősünk révén zsidó vér is van bennünk. Isten azt mondta, hogy vissza fogja hívni Izraelt magához. Isten nem veszít el senkit, ő nagyon jól tudja, hogy hol van Izrael. Átok kerül rátok, ha Izrael ellen beszéltek, vagy ha utáljátok a zsidókat. Ez az egyik dolog amit meg kell törnünk, pl. amikor a családokat szabadítjuk fel, mert szeretnünk kell azokat, akiket Isten szeret. Ez az egyike annak a három dolognak, amit tudnunk kell, mielőtt kimegyünk és megvívjuk a harcot. Másik dolog, hogy ismernünk kell a hatalmunkat és és biztosnak kell lennünk benne. Jézus azt mondta: „Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön.” Isten hatalmat ad nekünk, hogy fejedelemségekre és kígyókra tapossunk, de egy dolog nagyon fontos: csak azt tehetjük meg, amire Isten akkor és abban a helyzetben felhatalmaz. Nem mehetünk ki és nem foghatunk neki minden fejedelemséget egyszerre leráncigálni. Nem tudjuk megtenni. Előbb kis dolgokhoz kell hozzáfognunk és növekednünk kell abban a hatalomban, amit Isten ránkruház. Ha hűségesek maradunk az imában, hűségesek maradunk Istenhez, tisztán tartjuk magunkat, akkor Isten egyre több és több hatalmat fog adni. Isten tudja, de a sátán is nagyon jól tudja, hogy kinek van hatalma, hogy mindezeket megtegye. Ha olyasmit teszünk, amire nem kaptunk hatalmat, annak rossz következményei lesznek. A munkahelyeiteken is vannak emberek, akik különböző hatalommal rendelkeznek fölöttetek, és ez ugyanígy van a szellemi világban is.

Krisztus a fő, ő a főparancsnok, aki kiválasztja harcosait, ő ad mindenkinek külön-külön hatalmat, és ő már nagyon sok embert ráállított a helyére. Nagyon vigyáznunk kell, hogy arra a helyre álljunk, ahova Isten állít, ahova felhatalmazást ad nekünk. Amikor összeállítjuk a szolgáló csapatunkat, mindig tudnunk kell, ki az, akinek megvan a vezetői hatalma, aki többet tud a helyzetről, szellemben többet lát. Ismerek olyan embereket, akik ebben a harcban kiléptek az Isten által rájuk bízott hatáskörből, és így a sátán kárt tehetett bennük. Nem ölte meg mindnyájukat, de megtapasztalták, hogy veszélyes dolog kilépni.

A férjem és a lányom nagyon erős harcosok. Egy tiszteletes Haitin hallott róluk, és meghívta őket magához. Akkor éppen Mexikóban dolgoztunk, és a lányom felhívott, hogy jöjjünk le Floridába, találkozzunk velük. Mi akkor még Washingtonban laktunk. Találkoztunk ezzel a tiszteletessel meg a feleségével. Ők Haitin voltak az Evangéliumi Egyházban. Nagyon szerették volna, ha a szellemi harcról tanítunk más pásztoroknak. Azt szerették volna, ha Haitin öt helyen megindulna az ébredés, imaheteket akartak szervezni ezeken a helyeken. Kaptunk egy próféciát és egy látomást, és odaadtuk ennek a pásztornak. Nagyon gyakran, ha Isten meg akar velünk valamit tetetni, ajándékaink nagyon aktívakká válnak. Ha Isten azt akarja, hogy más nemzetekhez menjünk, akkor adományaink erősebben jelentkeznek. Próféciák és látomások jönnek. Mi körülbelül négy napig imádkoztunk, ezután a négy nap után a lelkész megkért, hogy jöjjünk el Haitire, tartsuk meg az előadásokat, és segítsünk az imatalálkozókon. Mindnyájan éreztük, hogy ezt akarja Isten is. Nagyon sok szervezési munkát is elvégeztünk, lefoglaltuk a résztvevők szállodáit, számítógépeket hoztunk Haitire, mert nem volt nekik. Amikor elkezdtem tanítani – a lányom Haiti másik részén tanított – , a helybeli pásztorok föllázadtak, mert nem akartak női tanítót. Akkor a tiszteletes, aki meghívott minket, odament a többiekhez, és elmagyarázta, hogy nem kell különbséget tenniük, egyek vagyunk, és elfogadhatják a tanítást. Miután megszoktak, eléggé megszerettek. De elérkezett az idő, hogy egy nagy konferenciát tartsunk. Egy nagy, ötezer embert befogadó sátorban akartuk ezt megszervezni, amit az USÁ-ból hoztunk. Abban az időben egy Hugónak nevezett hatalmas hurrikán közeledett Haiti partjai felé, ahol ez a találkozó volt. Rájöttünk, hogy ha a hurrikán eléri a partot, akkor mindent tönkretesz, amit ott fel akartunk építeni. Két nappal a találkozó előtt összehívtunk mindenkit, és elkezdtünk imádkozni. Összehívtuk ezt a majdnem négyezer embert, és mivel ismertük a hatalmunkat, amit Krisztustól kaptunk, kiálltunk és imádkoztunk és megparancsoltuk: „Sátán, neked nincs hatalmad fölöttünk.Te tönkre akarod tenni ezt a találkozót, amit szervezünk, de most ellened mondunk és ennek a hurrikánnak nemet mondunk!” Utána a hurrikánhoz szóltunk: „Északra fogsz menni, és nem fogod elérni a partot!” Később hallottuk a rádióban az időjárás-jelentést: azt mondták, csoda történt, mert úgy számították, hogy kb. egy nap múlva elérte volna a partokat a hurrikán és mindent tönkre tett volna, mert az emberek kis faházakban laktak. Egyszer csak a hurrikán ahelyett, hogy folytatta volna útját, hirtelen megállt és északra fordult. Sajnáltuk, hogy így Karolinát érte el, de ők nem mentek ki imádkozni. Ismernünk kell a hatalmunkat amit Isten ránk bízott, és ki kell lépnünk, és ezzel a hatalommal meg kell vívnunk a harcot, és vissza kell vennünk a területeket, mert Isten azt akarja, hogy a hatalmunkat működésbe hozzuk. Meg kell tanulnunk, hogy valódi hatalmunk van. Ez nem a mi saját hatalmunk, ezt Krisztustól kaptuk, az ő Szentlelkétől. Nagyon alázatosaknak kell lennünk mindenben, mert tudjuk, hogy mi még egy hajszálat sem tudunk megváltoztatni a másik fején. Isten előtt nagyon alázatosnak kell lennünk, de amikor megfordulunk és a problémákra nézünk, vagy a szellemi gonosz hatalmasságokra, akkor abban a hatalomban kell cselekednünk, amit Isten ad nekünk.

Kicsit visszamennénk oda, hogy Isten mit mondott az Ószövetségben. Lev 26, 40-42: „...míg meg nem vallják maguk és atyáik gonoszságait, amelyekkel megszegték az irántam köteles hűséget és ellenemre jártak, és amelyekért én is ellenükre járok, és ellenséges földre viszem őket, míg meg nem szégyenül körülmetéletlen szívük. Akkor majd könyörögnek istentelenségükért, s én megemlékezem szövetségemről, amelyet Jákobbal, Izsákkal és Ábrahámmal kötöttem, s megemlékezem földjükről is.” Ismerek olyan embereket, akik sohasem olvassák az Ótestamentumot, de Isten tanítani akar minket a Ószövetségen keresztül, és azt is meg akarja tanítani, hogyan harcoljuk meg a harcainkat. Ezdr 9, 1-15: A papok rádöbbentek a nép bűneire. Megalázták magukat, sírtak és leborultak Isten színe előtt. Elkezdték megvallani a nép bűneit, az egész nemzet bűneit, úgy mintha az ő saját bűneik lettek volna, azután irgalomért kiáltottak, és emlékeztették az Urat arra a szövetségre, amit a néppel kötött (Neh 9, 8). Amikor Nehemiás újjáépítette Jeruzsálem falait, őr állt minden dolgozó mellett: „Attól a naptól kezdve azonban, amíg az ifjak fele munkáján dolgozott, a másik fele lándzsával, pajzzsal, íjjal és vérttel felszerelve harcra készen állt, és mögöttük voltak Juda egész házának fejedelmei” (Neh 4, 10). Amikor kiküldünk valakit, hogy megvívja a harcot, valakinek a háttérben imádkozni kell, hogy védelmet biztosítson. Nem mehet ki senki harcolni anélkül, hogy mások a háta mögött ne imádkoznának, és így ne gondoskodnának a biztonságáról. Amikor a falak épültek, akkor zsidók jöttek és megvallották bűneiket, megvallották atyáik bűneit, és elkezdték dicsőíteni az Istent. Emlékeztették az Urat mindazokra a csodálatos dolgokra, amiket értük tett. Megvallották vezetőik bűneit, megmondták az Úrnak, hogy megérdemelték a büntetést, ami rájuk szakadt, aztán ismét emlékeztették az Urat a szövetségre, amit velük kötött, és megújították a szövetséget. Dániel is Isten elé állt. Megalázta magát, imádkozott, böjtölt, megvallotta népe bűneit, és elismerte, hogy a büntetést a nép megérdemelten kapta. De emlékeztette is a Urat, az Ő kedvességére, irgalmára. „...Hozzád könyörgök, Uram, te nagy és félelmetes Isten, aki megtartod szövetségedet és irgalmadat azok iránt, akik szeretnek téged és megtartják parancsaidat! Vétkeztünk, gonoszságot követtünk el, istentelenül cselekedtünk, eltávoztunk és elfordultunk parancsaidtól és végzéseidtől. Nem engedelmeskedtünk szolgáidnak, a prófétáknak, akik nevedben szóltak királyainkhoz, fejedelmeinkhez, atyáinkhoz és az ország egész népéhez. Az igazság a tied, Uram, az arcpirulás pedig, miként a jelen mutatja, a miénk, Juda férfiaié, Jeruzsálem lakóié, egész Izraelé, legyenek bár közel vagy távol, mindazokban az országokban, ahová száműzted őket gonoszságaik miatt, melyekkel ellened vétkeztek. Uram, az arcpirulás a miénk, királyainké, fejedelmeinké és atyáinké, akik vétkeztek, de tied, Urunk, Istenünk, az irgalom és a megbocsátás. Mi ugyanis eltávoztunk tőled, és nem hallgattunk az Úrnak, Istenünknek szavára, hogy törvénye szerint járjunk, amit nekünk szolgái, a próféták által adott” (Dán 9, 4-10). „Most azonban hallgasd meg, Istenünk, szolgád könyörgését és esdeklését, és önnön kedvéért ragyogtasd fel arcodat feldúlt szentélyed felett. Hajtsd hozzánk, Istenem, füledet, és hallgass meg; nyisd fel szemedet és lásd meg pusztulásunkat, és azt a várost, amelyik a nevedet viseli, hiszen nem a mi érdemeinkben, hanem a te nagy irgalmasságodban bízva terjesztjük elő könyörgéseinket. Hallgass meg, Uram! Légy kegyes, Uram! Figyelj ránk, és cselekedj önnön kedvedért késedelem nélkül, Istenem, hiszen a te nevedet viseli városod és néped!” (Dán 9, 17-19).

Most is hasonlók történnek. Körülbelül három hónappal ezelőtt három millió férfi találkozott az USÁ-ban. Egy új mozgalom indult. Ígéret-Megtartók a neve, és férfiakból áll. Isten foglalkozott velük, szólt hozzájuk, beszélt a hűtlenségről, a megtört házasságokról, az elhagyott gyerekekről és a bántalmazásokról. Férfiak jöttek minden irányból, leborultak az Úr előtt sírva. Olyan emberek, akik soha nem ismerték Jézust, amikor a vezetők hívták az embereket, hogy jöjjön ki az, aki Jézusnak akarja adni az életét, tömegesen rohantak ki, és leborultak Isten előtt. Hiszem, hogy ez az egyik leghatalmasabb mozgalom, amit a Szentlélek létrehozott most az Egyesült Államokban. Hívták mindazokat a férfiaka, akik kapcsolatba kerültek velük, hogy menjenek Washingtonba. Úgy számolják, hogy kb. 2,5-3 millió férfi fog Washingtonba menni. Azt mondják, hogy ez a férfiak legnagyobb gyülekezete, amióta Izrael kijött Egyiptomból. Ezek az emberek azért mennek oda, hogy arcra boruljanak Isten előtt, sírjanak és megvallják: „A mi fővárosunk bűnben van előtted, Uram!” Hogy elmondják: „Hisszük és megvalljuk, hogy a mi vezetőink bűnben vannak.” Pontosan azt tették, amit Nehemiás tett, és biztos vagyok benne, hogy Isten ebből hatalmas dolgot fog kihozni. Ezek a férfiak megalázzák magukat. Sokan három, négy ezer mérföld távolságról jönnek. Isten utat készít nekünk. A hetvenes években Isten létrehozta a Teljes Evangéliumi Üzletemberek gyülekezetét, és ők képesek voltak az emberek ezreit megérinteni. Ti is tudjátok, hogy általában a nők szellemibbek, a férfiak pedig tartózkodóbbak, és nem érdeklődnek a lelki dolgok iránt. Sok közbenjáró csoportot ismerek, és egy hálózatom van olyan csoportokból, ahol nők imádkoznak, és a próféciákból naplót vezetnek az Egyesült Államok minden részén. Vannak csoportok, ahol nők is és férfiak is közbenjárnak – rengeteg ilyen csoport van – , és ezek mind lélekben újjászületett emberek. Amit viszont megtanultam: a Szentlélek úgy vezette őket, mint egy egybehangzó zenekart. Jézus állandóan ott van az Atya trónja előtt és közbenjár értünk, és ezzel előkészíti a szívünket, hogy megnyíljon Isten előtt. Amikor a Szentlélek imádkozik bennünk, akkor nem csoda, hogy ez az ima egyenesen megérinti az Atya szívét, és olyan dolgokért fogunk imádkozni, amik a legégetőbb szükséget jelentik a világ minden részén. Májusban találkoztam három asszonykával Manchesterben, akik szintén közbenjárók, és az ő naplójuk szinte teljesen azonos volt a mi naplónkkal. Ugyanazok az imák, próféciák voltak benne, amiket mi kaptunk. Tudnunk kell, hogyha közbenjárunk, akkor a világ minden közbenjárójával egységben vagyunk, és hogyha egységben vagyunk a Szentlélekkel, akkor irányítani fogja imáinkat, és úgy fogunk tudni járni a szellemi harcban, ahogy Isten akarja.

Hogyan határozzuk meg a területek fölött lévő szellemiségeket és erődítményeket? Időt kell töltenünk imában és böjtben. Kérnünk kell a Szentlelket, hogy tárja fel előttünk azokat a bűnöket, amelyeket elkövettek ezeken a területeken, ahova ki akarunk menni. Meg kell határozni, hol vannak a városban a bűn központjai. Feltérképezésnek hívjuk ezt a lépést. Ez azt jelenti, hogy térképet készítünk a városunkról, hogy hol milyen bűn van. Erődítmények épülnek fel, szellemiségek erődítményei, hogy senki se ismerje el Isten dicsőségét és hatalmát. Meg kell határoznunk, hogy milyen szellem van azok fölött a területek fölött, ahol látjuk, hogy az emberek nem járnak templomba, ahol az evangelizációnak nincs eredménye. Washingtonban pl. van egy utca: a 14. sugárút, ahol mind prostituáltak laknak. Ez a szellem kontrollálja ezt az egész környéket. Aztán felfedeztük, hogy nagyon sok bár és italmérés van egy bizonyos területen. Egy másik erődítmény a Harvard egyetem. Ez az intézet 1740 körül létesült, és teológiai egyetemnek készült, azért, hogy Isten dicsőségére lelkészeket képezzenek ki. A Szentírást tanították ott, szent hely volt. Isten felemelte és megáldotta, hogy megérinthesse az egész nemzetet. De az emberi okoskodás átvette a helyét, és most egészen a visszájára fordult. Az Antikrisztus szelleme uralma alá vette ezt a helyet. Most nem mondom azt, hogy mindenki, aki erről a helyről jön, antikrisztusi szellemtől átitatott, de a Krisztus-ellenes szellem valóban uralja ezt a területet. Isten megmutatta nekünk lelki látásban, hogy ők ugyanarról a fáról ettek, amiről Éva evett: a jó és rossz tudás fájáról. Brilliáns intellektusú emberek jönnek ki onnan. Ez jó! Sok kiváló orvos is, ez is jó – de minden Isten-ellenes filozófia is onnan származik. Tehát tudatában kell lennünk annak, hogy milyen szellemek működnek a városunkban és körülöttünk. Meg kell értenünk, hogy mihelyt betölt a Szentlélek, Isten arra hív, hogy közbenjárók legyünk. A Lélek bennünk szavakba nem önthető sóhajtozásokkal fohászkodik és közbenjár. Hányan tapasztaltatok hasonló dolgot, hogy a szellemetek mintha gyászolt volna, sóhajtozott volna. Gyakran szellemünkben a Lélek annyira gyászol, hogy valódi gyász tölt el, és sírnunk kell. Olyasmi ez, mint egy szülés; mert meg kell szülni a dolgokat.

Visszamennék Iz 61,1-4-hez. Azt olvashatjuk: „Az Úristen Lelke van rajtam, mert felkent engem az Úr, elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy bekötözzem a megtört szívűeket; hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, és a megkötözötteknek a börtön megnyitását; hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét és Istenünk bosszújának napját; hogy megvigasztaljak minden gyászolót; hogy Sion gyászolóinak fejdíszt adjak a hamu helyett, öröm olaját a gyász helyett, dicséret palástját a csüggedés lelke helyett. Az igazság tölgyeinek hívják majd őket, az Úr ültetvényének az ő dicsőségére. Felépítik az ősi romokat, a régi omladékokat helyreállítják; újjáépítik a puszta városokat, sok sok nemzedék omladékait.” Mit jelent mindez? Sokan sokkokat éltünk meg, szellemünk és szívünk összetört, még mielőtt megtértünk volna. Szükségünk van mély benső gyógyulásra. Sokan benne voltunk az okkult dolgokban, boszorkányságban, és ez bizony nyomot hagy bennünk, mert a sátán birodalmában dolgoztunk. Isten ki akar vonni ebből a rabságból, és szabaddá akar tenni. Sokan oly régóta vagyunk a rabságban, hogy nem is emlékezünk rá. Szükségünk van a szabadulásokra, szabadításokra. Jézusnak tökéletes szolgálata volt. Ezért van szükségünk az egyház egész testére, ahogy Jézus tanított. Szükségünk van tanítókra, hogy tanítsanak minket, szükségünk van evangélizátorokra, akik jönnek és buzdítanak minket. Szükségünk van prófétákra, akik látnak az egyházban, megmutatják az irányt, amit Isten megszab nekünk, szükségünk van pásztorokra, akik vigyáznak ránk, egybetartják a juhokat. Ez sokoldalú szolgálat, és ezt Isten visszaadja az egyházaknak. Az egyház vezetőinek, papjainknak, nehéz helyzetük van, mert ők az első célpontjai a gonosz támadásoknak. Imádkoznunk kell értük, mert ha egy kicsit is eltérnek, ez az egész egyházra kihat. Nagyon sokunkat azért is hív az Isten az egyházba, hogy imádkozzunk papjainkért, pásztorainkért, mert a sátán az egyházban is támad. Voltak olyan találkozóink, amikor Isten megmutatta nekünk, hogy boszorkányok jöttek és imádkoztak mindaz ellen, amit akartunk tenni a Lélek erejében, úgy, hogy körbe kellett vennünk őket és imában ellenállnunk. Nagyon egységben kell lennünk a Szentlélekkel. El kell kezdenünk imádkozni, először is a családunkért, a környezetünkért, az egyházunkért, azért, hogy megvédjük őket, és szellemi harcot kell folytatnunk értük. Lehet, hogy Isten arra hív, hogy a lakásodban egy kis imacsoportot hozzál létre, hogy a szomszédokért imádkozz és harcolj. Minden templomnak vagy plébániának szüksége lenne egy közbenjáró csoportra, akik imádkoznak és közbenjárnak azért a területért.

Egy kicsit visszamennék és elmondanám, hogy én honnan jöttem. Árva gyerek voltam, öt évig éltem egy gyermekotthonban. Egy orvos és a felesége adoptáltak, és protestánsnak neveltek fel. A protestáns egyházban adtam át életemet Istennek. Amikor kilenc éves voltam, nagy élmény ért: Isten fölemelt, magához ölelt, és azt mondta: „Én vagyok az Atyád, és nincs szükséged más atyára rajtam kívül!”

Soha nem mondták nekem, hogy árva voltam. Akkor nem tudtam teljesen megérteni, hogy ez mit jelenthet. Amikor tizennyolc éves lettem, elköltöztünk, és olyan vidékre mentünk, ahol sok katolikus élt. Egy katolikus egyetem mellett laktunk. Egy barátnőm, aki katolikus volt, elhívott egy katolikus templomba, hogy körülnézzek, milyen az. Amikor bementem a templomba, Isten ereje olyan hatalmas volt ott, hogy letérdeltem és le is estem. A sekrestyés néni jött és kicipelt. Azt mondtam: „Uram, én soha életemben nem ájultam még el.” Következő nap visszamentem, és ugyanaz történt. A rákövetkező nap megint visszamentem, és mielőtt bármi történhetett volna, azt mondtam: „Uram, mit akarsz?” Az Úr beszélt hozzám, és ezt mondta: „A katolikus egyház lesz a te missziós területed; út leszel, követ és híd a katolikusok, zsidók és protestánsok között.” Még csak tizennyolc éves voltam, és azt mondtam: „Uram, nem tudom, hogyan legyen mindez.” De amikor húsz éves voltam, a vőlegényem - a mostani férjem - elment az édesapámhoz, és megkérte a kezemet. A férjem - ez lehet, hogy érdekes - mondta, biztos volt benne, hogy az Úr mutatott meg engem neki. Minden nap ott mentem el mellette anélkül, hogy észrevettem volna. Még azt sem tudta, hogy ki vagyok, de tudta, hogy Isten engem rendelt neki. Amikor elment, hogy megkérje a kezem, azt mondta az apám: „Jo nem fog semmit örökölni, mert örökbefogadtuk, nem saját gyerek.” Ezután Hank feljött az én szobámba. Akkor még főiskolára jártam, képzőművészeti főiskolára, és hecceltem a férjemet, megkérdeztem: „Na mi az? Mit mondott az apám? Elárulta, hogy csontvázak vannak a fürdőszobában?” Hank azt mondta: „Számomra semmi különbség, nem érdekel egyáltalán, hogy örökbefogadott gyerek vagy.” Abban a pillanatban eszembe jutott az az élményem, amikor kilenc éves koromban Isten a karjába vett, és azt mondta: „Én vagyok az Atyád, és nincs más atyára szükséged rajtam kívül.” Én elhiszem azt, amit Isten mond az Írásban, hogy ő szereti az árvát és szereti az özvegyet. Mert az én Istenem nagyon kedves volt és szeretetteljes egész életemben. De egy hatalmas vágy volt bennem Krisztus testének az egységéért. Ahányszor csak tehetem, ellene mondok ennek a vallásos szellemnek, ennek a megosztás szellemének, ami az egyházban van, ami összetöri a szívem, és tudom, hogy a Szentlelket is megszomorítja. Hat gyerekünk van, két gyermekem a férjemmel együtt a protestáns egyházban szolgál. Az egyik lányom az ortodox zsidókkal dolgozik, a másik pedig a messiási zsidókkal. Két gyermekem a katolikus egyházban dolgozik. Isten beteljesítette próféciáját a gyermekeimen keresztül. Most a család, amikor egybegyűl, meglehetősen népes: már hat lányom van és hat fiam. Ha mind együtt vagyunk, nagyszerű imatalálkozóink vannak, nagyszerűen tudunk közbenjárni, nagy egységben. Voltak a családunkban megpróbáltatások, de összeültünk egységben, imádkoztunk és ellenálltunk, és csoda csoda után történt a családokban. Szívesen elmesélném ezeket a dolgokat, mert nagyszerűek és csodálatosak. Egyet elmondok. Egyik lányom ápolónő volt egy washingtoni klinikán, és állapotos volt. Amikor vért vett egy kisfiútól, megszúrta az ujját. Nem vette észre, az orvos nem írta fel a kártyára, hogy miért kell ez a vér, de később rájött, hogy AIDS és hepatitis vizsgálathoz. Aztán őt is megvizsgálták, és kiderült, hogy ragályos hepatitise volt, és akkor vették észre, hogy egy hónapos terhes az első gyermekével. A katolikus klinika azt akarta, hogy azonnal vetesse el a gyereket. A lányom azt mondta, hogy szó sem lehet róla, de felelősek voltak ezért a dologért, és azt hitték, hogy a lányom be fogja perelni a kórházat. Minden hónapban megvizsgálták a gyereket, és felfedezték, hogy a magzatnak hét daganat van a szívén. Behívták a lányomat az orvosi szobába és azt mondták: „Most fedeztük fel, hogy hét daganat van a gyermek szívén. Nem fog életben maradni.” Akkor mind összegyűltünk egységben, és imádkozni kezdtünk és kimondtuk: „Ez a gyermek élni fog, egészséges lesz, az Isten gyermeke lesz. Sátán, te nem fogod őt elvenni tőlünk, és nem fogsz rávenni arra, hogy őt elvetessük.” Aztán felfedeztük, hogy a két artériájában két lyuk és vérszivárgás volt. Az orvosok megint azt mondták: el kell vetetni. Akkor megint összejöttünk és elkezdtünk imádkozni és kimondtuk: „Ez a gyerek élni fog! Ez a gyerek egészséges lesz! A szíve tökéletesen fog működni! Sátán vedd le a kezed róla!” Amikor hét hónapos lett, összeállították az egész történetét ennek a szörnyű esetnek. Állandóan mondták, hogy el kell vetetni a gyereket, el kell vetetni, nem számít, hogy hét hónapos már. Egyik alkalommal bevitték lányomat a műtőbe, és azt mondták, hogy csak egy tesztelést végeznek, de mivel ápolónő volt, rájött, hogy olyan injekciót adtak neki, amely megindítja a szülést. A férje nem is volt ott, elutazott valahová, és ő egyedül volt. Tudta, hogy most el akarják venni tőle a gyereket, és biztos vagyok benne, hogy az orvosok tudták, hogy a gyerek nem fog élve maradni. Van ilyen hatalma kórházainkban az orvosoknak, hogy nem tudsz ellene tenni. A lányom elkezdett kiabálni, kirántotta az infúziókat, leszállt az asztalról, és azt mondta: „Nem fogjátok ezt megtenni.” Felhívott engem, sírt. Mondtam neki: „Hagyd ott az orvosodat, hagyd ott a munkahelyedet, és gyere ki abból a kórházból.” Ezt válaszolta: „Már a hetedik hónapban vagyok, és ilyen terhességi történettel nem kapok orvost, aki foglalkozik velem.” Végül is megtette, amit mondtunk neki, mi pedig elkezdtünk érte imádkozni és azt mondtuk: „Uram, te vagy a legnagyobb orvos, de te küldhetsz egy jó orvost is hozzá. Mutasd meg, mit kell tennünk, hova kell mennünk.” Talált egy orvost, aki Dél-Afrikából jött egy szülésznővel együtt, és elment a szülésznő kórházába. Ez az orvos azt mondta: „Nem látok problémát, hiszem, hogy ez a gyerek tökéletesen fog megszületni.” Lehet, hogy csak hitben beszélt. A terhesség további részében a lányom tökéletesen nyugodt volt. De emlékezett a szíven lévő daganatokra. Isten felkészített, hogy egy szentírási szabadítást végezzünk, egy igei szabadítást. Fogalmunk sem volt, hogy ez mit jelent. Mi az, hogy igei szabadítás? A férjemmel és másik lányunkkal elmentünk, és ezzel a lányunkkal maradtunk négy napig. Minden igét leírtunk, ami eszünkbe jutott. Az egyik igét nem értettük meg. Az a sunemi asszonynak a története volt, akinek nem volt gyereke (2 Kir 4, 8-37). Elizeus ráfeküdt a halott gyerekre, szájába lehelt, és a gyerekbe visszatért az élet. Mi megkérdeztük: „Uram, miért adod nekünk ezt a történetet?” Végül megindult a szülés, minden rendben ment, énekeltünk. Egy szívmonitor volt a gyerekre kapcsolva. Mialatt imádkoztunk, hirtelen a monitor azt jelezte, hogy a szív megállt. Behívtuk az ápolónőt, azt mondta, semmi probléma, biztos a monitor nem működik, hoz másikat. Behoztak egy kézi monitort, de az sem működött. Ekkorra már megrémült az ápolónő is, általános riasztást csináltak. Az egyik lányommal átmentünk egy másik szobába, és elkezdtünk szellemi harcot harcolni. Azt mondtam: „Sátán, nem fogod elrabolni az unokámat!” Úgy mentünk körbe-körbe a szobában és úgy harcoltunk, hogy az egész kórház hallhatta. Nagyot tapostunk. „Az unokám élni fog Jézus nevében!” És tudjátok, miután szellemi harcot vívtatok, hirtelen egy nagy béke száll le, és akkor tudjátok, hogy megvan. Hogy vége a harcnak. Lányommal karon fogtuk egymást, és átsétáltunk abba a szobába, ahol a bébi volt. Minden orvos ott volt az ágy körül. Mi azt mondtuk: „Minden rendben, minden rendben van!” Isten adta nekünk ezt a szót. Az orvosok mondták: „Tényleg minden rendben van, már kerestünk titeket, hogy megmondjuk, nem tudtuk, hogy hol vagytok.” Végül megszületett a kislány. Grace-nek kereszteltük el, ami kegyelmet jelent, hogy emlékezzünk Isten nagy kegyelmére.

Látjátok, harcolnunk kell. Nem szabad engednünk, hogy a sátán elragadjon tőlünk személyeket, akár gyerekeinket, akár férjünket. Mindenütt tragédiákat látok. Órákig itt állhatnék és mesélhetnék olyan dolgokról, amiket a családunk átélt. Amikor kiálltunk a hitben, akkor megakadályoztunk tragédiákat. Nem láttok addig csodákat a családotokban, amíg ki nem nyitjátok a hiteteket még jobban, még jobban. Mikor látjátok, hogy a sátán dolgozni akar, akkor ellene kell állnotok és ki kell mondanotok: „Sátán, ez nem lesz így, ez másképpen lesz, mert Isten előtt ezt megvalljuk”. Döntenetek kell! Választási lehetőségeitek vannak. Életet vagy halált választhattok, áldást vagy átkot. Ezt mondja az Úr! Ez a ti szátokból jön, a szátokkal választotok. Isten az ő népét arra hívja, hogy egyenesen, szilárdan álljon. Mindannyitoknak adott egy mérték hitet. Ha még sohasem álltatok ilyen helyzetekben, akkor a hitetek még mindig olyan picike, mint amikor az Isten megadta. Ha hisztek, mondjátok is ki hangosan, valljátok meg és, ha ezt hittel teszitek, úgy is lesz. Meg kell szabadulnunk attól a sok kis dísztől, amiket imáink köré rakosgattunk, és meg kell tanulnunk úgy imádkozni, ahogy Isten szeretné, ahogy Isten tanít meg, és Isten igéjét kell használnotok, különben azt fogjátok tapasztalni, hogy elveszítitek a harcot. El kell kezdenünk felnőttekké válni, felnövekedni, mert még kisbabák vagyunk.

Minden hatalmat megad nekünk az Úr, amire szükségünk van. Ott van az Úr, a mindenható Isten, és nekünk adja Lelkét. Titeket a hadseregbe hív az Úr. Arra hív, hogy megharcoljátok a harcot, és ott kell kezdenetek, pontosan ott, ahol vagytok, az otthonotokban, azon a helyen, ahol a sátán támad, ahol problémáitok vannak. Ha ebben növekedtek, akkor képesek lesztek a városotokért, nemzetetekért kiállni és mindenhová elmenni, ahová az Úr küld. De az Úr addig nem fog küldeni, amíg saját harcodat meg nem vívtad. Ha az Úr megadta, hogy mit kell tenned, ne álldogálj csak, hanem taposs a sátánra. Ne hagyjátok, hogy a hitetek elgyengüljön! Ha nem imádkoznak velünk az emberek, nem tudjuk, hogy hogy is van a hitük. Ha kimondja valaki, hogy neked rákod van, akkor az emberek agyában az a szó jelenik meg, hogy ez a halál. Ilyen esetben el kell távolítani magadtól ezeket az embereket, és hitben járó emberekkel kell körülvenned magad. Az Úr igéjét kell kezedbe venned és be kell töltekezned állandóan az Úr igéjével, mert az Úr igéje hitet növel. Az Úr igéjében minden problémára találunk megoldást. Ha találunk egy igét, kezdjük ezt az igét mondani az Úrnak, és ne a problémákat mondjuk neki, mert azokat nagyon jól tudja. Isten ismeri a körülményeiteket, és nem azt az imát várja tőletek. Hogyha azt mondjátok: „Uram, te mindenható Isten vagy, te emésztő tűz vagy, és minden név, ami a földön és a mennyben van, a te lábad alatt van, és most ezt a rákot Jézus szent Nevében lábunk alá tapossuk, és most beszélünk ennek a testnek, most mondjuk, hogy te rák, te ronda dolog, Jézus nevében megparancsoljuk, hogy azonnal távozz. Istennek pedig mondjuk: „Uram, tudom, hogy te leküldöd gyógyító erődet, Jézus nevében.” Akkor nem sírsz, hanem valóban erősnek érzed magadat, és az az ember is erősnek érzi magát, akiért imádkozol. Harcoljátok meg a harcot! Isten szeret, és a Szentlélek ott lesz veletek. Istenem, dicsőítlek és hálát adok neked, mert te mindenható Isten vagy, erős Isten. Atyám, azt akarod, hogy nőjünk fel. Te azt akarod, hogy Igédet mozgásba hozzuk. Te látod, hogy kicsik vagyunk, gyengék. Olyanok vagyunk, mint Gedeon, de te minket harcosoknak nevezel. Te azt mondod, hogy értékesek vagyunk. De addig nem változtathatunk semmit, amíg nem kapaszkodunk a te Igédbe, és nem mondjuk ki hitben a te akaratoddal egységben a változást. Akkor megváltoztathatjuk családjainkat, gyerekeinket és nemzetünket.

Isten azt mondta, hogy amikor hitben nézünk, akkor nem a körülményekre nézünk, nem az érzelmeinkre nézünk, nem oda nézünk, ahova a szemünk néz, hanem az ígéret beteljesedését látjuk, amely a mennyből elérkezik.

Atyám segíts, hogy növekedjünk fel, hogy álljunk erősen a harcban! Segíts, hogy olyan harcosok legyünk, amilyeneknek hívsz minket, és segítsd ezeket az embereket, hogy változtassák meg az életet Budapesten. Segítsd őket erővel – a fiatalokat is – , hogy valóban tudjanak jól imádkozni, és a gonosz minden hatalmát törjék meg. Köszönjük neked, Uram, a te szent Nevedet! Köszönjük a te szent Véredet, köszönjük szent Keresztedet, és köszönjük, hogy tanúságokat adtál nekünk, mert ezekkel le tudjuk győzni a sátánt Jézus nevében. Amen.

Isten szeretetéről

Oláhné Radványi Zsófia

Isten szeretetéről

Kedves Barátaim, kedves Testvéreim az Úrban! Beszéltek már előttem is sokan arról a végtelen fehér izzásról, amely a mi Istenünk lángoló szeretete. Tanáraink magyarázzák, papjaink fejtik ki; akiket szentként tisztelünk, életükkel és műveikkel tesznek róla tanúságot. Legfontosabb dokumentuma azonban a Szentírás tanúsága, amely egyes emberek személyes életútján túl népek történetével igazolja Isten önkinyilatkoztató szeretetét.

Miért van hát szükség rá, hogy én is beálljak a sorba, és olyasmiről próbáljak meg beszámolni, amit elődeim már nálam sokkal jobban kifejtettek? Két okom van rá: vágyom megosztani veletek is azt az örömöt, amelyet Isten személyes szeretetének szólítása ébresztett bennem, és ez a felismerés nem is hagyja, hogy hallgassak. Tanújává kell válnom – miközben félek is most előttetek erről beszélni, hiszen annyi nálam alkalmasabb személy van - akár köztetek is - aki erről most helyettem szólhatna.

Már ide jártam közétek, ebbe az iskolába, amikor férjemmel – akkor még vőlegényemmel – megismerkedtünk egy katolikus karizmatikus közösséggel. A vasárnapi miséken együtt ministráltunk velük, előtte pedig közösen zsolozsmáztunk. Előfordult, hogy nyelveken kezdtek imádkozni, vagy énekelni. Amikor először hallottam nyelvéneket, nem riasztott meg. Furcsának találtam, talán még bizarrnak is, de határozottan éreztem, hatalom és erő van benne. Valahogy úgy, amikor az emberek megérezték: Jézus másképpen beszél hozzájuk, mint a farizeusok és írástudók. Ő úgy beszélt, „mint” akinek hatalma van. A Szentlélek érezhető jelenléteként fogalmazódott meg bennem akkor ez a tapasztalás. Boldogság ragadott magával. És ez a boldogság azóta is sokszor visszatér, amióta magam is tagja vagyok ennek a közösségnek, s rendes szavas imáim mellett ugyanúgy szoktam nyelveken is imádkozni. Egyik ilyen imádság alkalmával támadt fel bennem a vágy, hogy ismerjem a valódi Istent. Addigra már tisztában voltam vele, hogy számomra elfogadható és elfogadhatatlan istenképek léteztek, a valóságos Isten azonban távol maradt megismerési szférámtól. Amikor azonban megjelent bennem ez a mérhetetlen vágy és többször is ostromoltam vele az eget, válasz érkezett imáimra. Lassan érezni kezdtem, tapasztalható közegbe került Isten jelenléte. És ami a legcsodálatosabb, azt éreztem, hogy szeret! Forróság öntött el. Imádkozó kezeim, mintha lángot vetettek volna. Most már kezdtem egy kicsit kapiskálni, mit is jelent az, „a mi Istenünk emésztő tűz” (Zsid 12,29). Ehhez az élményhez viszont akkor kerültem idáig legközelebb, mikor egy alkalommal ott ültem a tabernákulumba rejtett Úr előtt, s egyszer csak fehér izzást láttam magam körül, amely körbevett.

Azért meséltem nektek erről, mert ezzel is szeretném alátámasztani, hogy a valóságos Isten megtapasztalható. Nem távoli, hanem nagyon is közel van. És szeretete, amiről annyian beszélnek, az is szintén megtapasztalható. De ennyivel nem elégedhetünk meg. Értenünk is kell, és felfognunk, milyen ez a szeretet. Hiszen bármennyire is hasonlítgatjuk szüleink szeretetéhez, úgy tűnik, nem akar mindentől megóvni minket. Látszólag szenvedéseink nem mindig múlnak el, terheink sokasága nem csökken, a világ csábítása vagy ellenségessége nem lohad sokáig. Bármennyire is hasonlítjuk Őt egy baráthoz, mindig érezni fogjuk, nem vagyunk egyenrangú felek, az ő tökéletessége mindig felülmúl minket. S bármennyire is hasonlítjuk Őt jegyesünkhöz, el fogjuk ismerni, saját jegyesünk nem viselne el ennyi hűtlenséget, ennyi megbántást, ennyi hálátlanságot, vagy hallgatást.

Isten szeretete félelmetes misztérium. Egyrészt megengedi, hogy rossz dolgok is történjenek velünk, halálosan megbetegedhetünk, elveszíthetjük szeretteinket, tapasztalhatjuk, hogy számtalan igazságtalanság történik velünk, s az igazságszolgáltatás valahogy elmarad. Saját szuverén döntése, hogy mikor tesz csodát velünk, és menekít ki ezekből a bajokból, s mikor hagyja, hogy szenvedjünk, s ebben a szenvedésben megedződjünk, mint az arany a tűzben. Ismerhetjük őt személyesen, mégis lesznek időszakok, amikor lelkünkben, mint száraz sivatagban bolyongunk, Őt keresve, mintha örökre elvesztettük volna, s az Ő döntésén múlik, mikor hozza el jelenlétével nekünk a vigasztaló oázist.

Mert az ember Istenre szomjazó lénynek lett teremtve. Bármi más boldogságot talál földi életében, az elmúlás árnyéka befedi azt, s a megsemmisülés egyszer csak kikapja kezünkből. Úgy is mondhatnám, az ember egzisztenciális kérdéseire Isten a válasz, egyedül Őbenne érthető meg létünk miértje. És így számunkra is Ő a válasz, saját, apró-cseprő vagy fontos, emberi problémáinkra.

Isten misztikus megtapasztalása mindenki számára nyitva áll, nem szükséges hozzá karizmatikus mozgalom tagjának lenni. Van szükség hozzá valamire? Igen, van. A törvények megtartásán, az imádságon és az értelmi megfontolásokon kívül, melyek józan keresztény életünk díszletei, van valami, ami nélkül nem lehet Istent felfedezni. Ami nélkül ezek a díszletek, csak festett színek maradnak, nem válnak életünkké. Ez pedig az a szuverén döntés, amit nekünk kell meghoznunk. Az, hogy fenntartás nélkül, minden bizalmunkkal Istenbe vetjük magunkat. Hagyjuk, hogy azt tegyen velünk és oda vigyen minket, ami neki tetszik. Hiszen bízunk abban, hogy ő a legjobbat akarja nekünk! És nem fogunk benne csalódni. Legfeljebb meglepetést okoz nekünk. Így válunk mi is karizmák hordozóivá, bármilyen hiteles lelkiség útján. Hiszen Isten Szentlelke segít ebben a döntésünkben, s Ő ajándékoz meg ezekkel a vigasztalásokkal a következményekben való kitartáshoz.

Kívánom nektek, kedves Testvéreim, hogy mindnyájan együtt dicsőíthessük Őt szeretett Fia Országában. Addig pedig mindenkinek kívánok izgalmas felfedező utat Istennel, Istenben!

(Zsófi retorikai gyakorlatként fogalmazta meg ezt a 2006-2007 tanévben. De egyúttal tanúságtétel.)

Kék Páholy

Duane Washum volt szabadkőműves nagymester tanúsága

Original English

Egy arizonai városban nőttem fel, ahol úgy tűnt, hogy a „közösség oszlopai” mind szabadkőművesek voltak.

Annakidején nem tudtam, mi folyik egy szabadkőműves páholy belsejében, de az emberek kaliberéből ítélve, akiket úgy ismertem, mint ennek a szervezetnek tagjait, mindig azt gondoltam, hogy az bizonyára valami nagyon értékes dolog.

Édesapám, aki köztiszteletben álló jogi tisztviselő volt, és mind megbízásból, mind választások révén sok funkciót töltött be pályafutása során, továbbá üzletember is volt, a közösség oszlopának számított. És ő, valamint legalább egy nagybátyám és egy sor unokatestvérem mind a Kék Páholy szabadkőművesei voltak. Édesanyám és mindhárom nagynéném tagja volt a Kelet Csillaga Rendnek, amely alapjában egy csatlakozó női szervezet a szabadkőművesek feleségei, lánytestvérei, anyja és leányai stb. számára, jóllehet nem kizárólagosan. A középiskolában aktívan bekapcsolódtam a DeMolay közösségbe, feleségem pedig korábban a Lányok Nemzetközi Szivárvány Rendjéhez tartozott.

Édesapám 1963-ban hagyott itt bennünket. Sokkal több volt ő számomra, mint egyszerűen a papám. Amikor elveszítettem, legjobb barátomat veszítettem el. És mielőtt ez a legjobb barátom meghalt, egyike végső kívánságainak, amelyeket anyámmal közölt, az volt, hogy két fia szabadkőműves legyen. Még mindig nem tudtam, mi folyik egy páholy belsejében, de apa mindig azt mondta, hogy a szabadkőművesség jobb emberré tette. Nem volt „templombajáró”, ahogy mondják – családunk nem tartozott semmilyen egyházhoz – , de valóban jó, becsületes, tiszteletreméltó ember volt, akit mélyen tiszteltek sokan azok közül is, akik a szemközti oldalon álltak, amikor a törvényt kellett végrehajtania.

Mintegy tizenöt évvel később, amikor már elhagytam Arizonát, apám kívánsága teljesült. 1978 májusában Csatlakozott Inasként beavattak a Kék Páholyba, amelynek fivérem már tagja és tisztségviselője volt. Szeptemberben előreléptem a Mesterség Segédének fokozatára, és 1978. november 10-én Szabadkőműves Mester lettem. Azon az estén megajándékoztak egy szabadkőműves kitűzővel, amely apámé volt, és könnyekkel a szememben és örömmel a szívemben végre kimondhattam: „Most már nyugodhatsz, öreg barátom. Mindkét fiad szabadkőműves.”

Még mindig nem volt fogalmam arról, mi is voltaképpen a szabadkőművesség értelme. Mindig azt hallottam, hogy férfiak testvérisége, amelynek tanítása a Biblián alapul. Mondani nem mondták ezt nekem, még beavatásom estéjén sem, amikor, mielőtt a páholy termébe beengedtek volna, ki kellett jelentenem, hogy „örömmel alkalmazkodom a Testvériség valamennyi ősi szokásához és elfogadott gyakorlatához”, bár abszolút semmi fogalmam nem volt arról, mik ezek a „szokások” és „elfogadott gyakorlatok”. Nem emlékeztem arra, hogy apám valami gyakran járt volna a páholyba, sem arra, hogy ez valaha tárgya lett volna asztal melleti beszélgetésünknek. De soha nem hallottam őt negatív kijelentést tenni a páholyról, és nem hallottam ilyen megjegyzéseket családom többi tagjaitól sem, kivéve egy nagybátyámat, de ő sem mondott olyasmit, ami a szabadkőművesség belső tevékenységére vonatkozott volna. Amint később rá kellett jönnöm, semmiképpen nem is volt rá mód, hogy ez a nagybácsi tudhatott volna erről valamit, hiszen „kívülálló” volt. Sok ember még BELÜLRŐL, a Rend soraiból se tudja. Azonfelül a legtöbb szabadkőművesben, akiket belépésem előtt ismertem, megbíztam, és mindaddig, amíg nem csináltak velem rossz vicceket, nem is túlságosan érdekelt.

Sok munkát jelent a Kék Páholy szabadkőművesség, ha egyik fokozatból a másikba akarsz lépni. „Előmozdítási anyagokat” kell memorizálni: ezek egy sor szószerinti kérdést tartalmaznak, amelyeket feltesznek neked, és ezekre olyan válaszokkal kell szolgálnod, amelyeket szintén majdnem szóról-szóra meg kell tanulni. Egyes helyeken megkövetelik, hogy ezek az előmozdítások a nyílt páholy előtt történjenek, valamennyi tag jelenlétében. Nekünk ezeket a vizsgákat az előtérben kellett letennünk, mialatt a páholyban folyamatban volt az ülés.

Harmadfokú előmozdítási vizsgámat a decemberi hivatalos (ügyviteli) találkozó estéjén tettem le, ami éppen idejében történt, hogy a következő évre (1979) megválasztott Imádságos Mester kijelöljön engem Ifjabb Segédének. Ehhez a pozícióhoz nem tartozott hangosan elmondandó szöveg, ezért hát megértek, hogy kezdjem megtanulni mindhárom fokozat és minden tisztség „Munkaeszközök” leckéjének előadását. 1980-ban Káplánként szolgáltam. Ehhez nagymennyiségű memorizálási feladat tartozik, körüljárásokkal, imádságokkal és egyéb különböző dolgokkal, amelyek a tisztséggel járnak. Azonkívül megkezdtem az Idősebb Dékán szerepeinek megtanulását is a különböző fokozatokban, és úgy tovább. Azon a nyáron elkezdtem tanulni az Első Fokozat Előadását, amelyet ősszel kellett elmondanom, amikor a páholy nyári szünete végetért. Valamikor e két első év folyamán memorizáltam a Kötény Előadást is. 1981-ben Junior Nagymester lettem, a páholy három fő tisztségviselőjének egyike, ez volt az első választás útján nyert hivatalom. Legjobb emlékezetem szerint ebben az évben kezdtem jelölteket elkötelezni, ami a kötelezettségek rájuk helyezését jelenti valamennyi fokozatban, az Imádságos Mester szerepét felöltve a jelölt(ek) beavatásának vagy előmozdításának rituáléjában. Mire Szenior Nagymester évem végetért (1982), nagyon sokat megtanultam a fokozati munkából, amit meg kellett tanulnom, és így több időm maradt arra, hogy, amint reméltem, jól szolgáljam a testvéreket, amikor 1983-ban Imádságos Mester lettem Nevada egyik legnagyobb Kék Páholyában.

Keleten töltött évem végén pedig, amikor Érdemes Mester kötényemet megkaptam és felavattak a vele járó nagyon megtisztelő címre, nem tudom, volt-e életemnek olyan pillanata, esküvőmet és két gyermekünk születését leszámítva, amely akkora alázattal és ugyanakkor akkora büszkeséggel töltött volna el.

Az Érdemes Mesterek, BÁRMELY páholyból, akármilyen nagy vagy akármilyen kicsi az a páholy, valóban a páholy legfönségesebb testületét alkotják, és most egy lettem közülük. De 1984 januárjában valami más is történt az életemben, amely mindörökre megváltoztatott engem és körülményeimet, és ez a különös valami, dicsőség Istennek, nem volt más, mint Jézus Krisztus maga!

1983 decemberének vége felé, közvetlenül hivatali időm lejárta után, az én Uram és Megváltóm elkezdte kinyilvánítani nekem az igazságot önmagáról és az igazságot a páholyról is. Elkezdte megmutatni nekem, hogy a szabadkőművesség tanítását követve, ahelyett, hogy megerősödtem volna keresztény hitemben és közelebb kerültem volna Hozzá, egy olyan szervezet hamis tanításait követtem, ahol a Mindenség Nagy Építőmesteréhez imádkoznak, és ez a GAOTU (Great Architect of the Universe), ahogy hívják, nem az Atya, Fiú és Szentlélek, hanem inkább valamilyen összetett „istenség”, amelyhez Muszlimok, Buddhisták és egyéb nem-keresztények ugyanúgy kényelmesen imádkozhatnak. Elkezdte megmutatni nekem, hogy Szent Igéje Igazságának befogadása helyett annak ügyesen – és néha nem is olyan ügyesen – szerkesztett eltorzításait fogadom be.

Döntésem, hogy elhagyom a páholyt, nem született könnyűszerrel, és nem is egyetlen esemény váltotta ki. Vagy kéthetes perióduson mentem át, mialatt egész világom a feje tetejére állt. Érvek és ellenérvek ostromoltak mindkét oldalról, egy szellemi csatában, amely bensőmben folyt. Visszagondoltam régebbi eseményekre, amelyek annakidején felzaklattak, de amelyeket sikerült racionalizálnom; és néhány olyan is, amely sosem lett megoldva, mint például:

1.) Annak az évnek elején, amikor Ifjabb Segéd voltam, a páholy Érdemes Mestereinek egyike, aki ugyanakkor Nagy Páholytiszt volt, páholyülések alatt az oldalsó sorokban ült és egy-két barátjával beszélgetett. Sajnos az Úr nevének hiába vétele gyakori része volt a beszélgetésnek. Egy bizonyos estén rövid idő alatt többször hallottam ilyen szavakat kijönni a száján. Amikor a tagságot a munka után frissítőre invitálták, a folyosón odamentem ehhez a személyhez. Megmondtam neki világosan: „Ha ezeket a szavakat máskor is hallom tőled a páholyülés során, szabadkőműves vádemelést eszközlök ellened, és kizáratlak a Kőművességből.” Őszintén megvallva, nem tudtam, lehetséges-e ilyesmi, de amikor szóra nyitottam a számat, ez jött ki rajta. Olyan csönd lett, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Mindenki izgalomba jött, aki hallotta a konfrontációt, de legtöbben (legalábbis azok közül, akikkel közvetlenül beszéltem a dologról) nem azon háborodtak föl, amit az az ember mondott. Inkább ilyeneket mondtak nekem: „De hát Duane, ő Érdemes Mester.” „De hát Duane, ő egy Nagy Páholytiszt.” Megvallom, ha visszavonhattam volna szavaimat, és módom lett volna inkább négyszemközt elmondani őket, mint nyilvánosan, bizonyára ezt tettem volna, annak ellenére, hogy az ő szavai hallhatóan hangzottak el a páholyban. Ez lett volna a keresztény eljárás, de meg kell mondanom, hogy nem voltam valami nagyon keresztény annakidején, bár azt vallottam, hogy az vagyok. Attól a perctől kezdve ez a szituáció rejtély volt számomra, mert úgy tűnt, hogy az illető szabadkőműves címei valamiképpen felülírják teljességgel káromló kijelentéseit. Nem tudtam megérteni a dolgot, és máig se tudom.

2.) Mint Káplánnak egyik kötelességem volt áldást mondani havi közös vacsoráink előtt, amelyeket mindig a hónap negyedik péntekén tartottunk; ezek a Csatlakozott Inasok számára voltak fönntartva. Ilyenkor a tagok és feleségeik találkozhattak az új beavatottakkal és családjukkal. Ezt a kötelességemet az év elején nem tudtam teljesíteni, mert az állás, amelyben akkor voltam, vidéki utazásokkal volt összekötve. Az első vacsora, amelyen én végeztem az asztali áldást, tanulságosnak és ugyanakkor zavarbaejtőnek bizonyult. Áldást mondtam az étkezés előtt, és részt vettem benne, mint mindenki más. Vacsora után egy Érdemes Mester megkért, hogy menjek ki vele a szomszéd páholyterembe. Ott kifejezte aggodalmát a „tévedés” miatt, amelyet elkövettem az este. Mondtam neki, hogy fogalmam sincs, miről beszél. Megérdeztem, mi a probléma, és válasza, amely ébresztőül szolgálhatott volna számomra és bármely keresztény számára, így hangzott: „Jézus Krisztus nevében imádkoztál.” Amikor megkérdeztem, hogyan lehet ez probléma, azt felelte: „Zsidó tagjaink számára sértő lehet.” Akkor az oltárra tekintettem, amelyen ott volt a felnyitatlan Biblia. Azt mondtam: „Érdemes Mester (nevekre nincs szükség), néhány percen belül megnyitjuk a páholyt, és az oltáron ott lesz a Szent Biblia, amely tartalmazza az Újszövetséget. Mit éreznek ezzel kapcsolatban a zsidó testvérek?” Ő azt felelte: „Nem szükséges, hogy a Biblia álljon az oltáron. Ugyanúgy lehetne a Korán is.” Mire én: „De az a könyv NEM a Korán. Az a szent Biblia.” Izgatottságomban otthagytam és kimentem. Ezt az „instrukciót” azonban megerősítette egyik fő tisztségviselőnk is, aki odajött hozzánk beszélgetésünk közben. Azt gondoltam később: „Mit hibáztam el?” Ekkor tudatosodott bennem először, hogy Jézus Krisztus egyik imában sincs megemlítve, amelyet Káplánként akkor tanultam. Mostanról visszatekintve, több tényező okozta akkor a megkülönböztetés hiányát részemről. Mindenekelőtt ma már tudom, hogy akkor csak névleges keresztény voltam. Néhány évvel azelőtt bemerítkeztem ugyan, de ahogy ma visszatekintek, vajon helyes indokból keresztelkedtem meg? Talán csak azért történt, mert ez volt az, amit elvártak tőlem, nem pedig azért, mert valóban elfogadtam Jézus Krisztust Uramnak és Megváltómnak. Továbbá annyira lefoglalt az, hogy annyit memorizáljak a rituálékból, amennyit csak tudok, hogy nem szántam időt a rituálék tanulmányozására – csak a megtanulásukra. Az igazat megvallva, egyáltalán nem született meg bennem a gondolat, hogy NEM imádkozom Jézus Krisztus nevében a páholy imáiban, amíg csak meg nem mondták nekem, hogy nem is LEHET az Ő nevében imádkozni, még a vacsora előtt sem, aminek semmi köze nem volt a páholy rituáléihoz. Különös módon, nem is úgy tekintettem az imákra mint imákra, hanem csak mint egy-egy újabb rituáléra, amit memorizálnom kell, mert azt elvárták tőlünk, hogy amennyire tudjuk, betűre pontosan tanuljuk be a rituálékat. A páholyban nem imádkoztam Jézus Krisztus nevében, mert egyik ima sem tett említést az Ő drága nevéről; az ima csak része volt a rituálénak, és én egyszerűen rituálékat tanultam be. Továbbá, így racionalizáltam, ha imádkozom a páholyban, én tudom, kihez imádkozom. És ami a Koránt illeti? Nem törődtem azzal, mit csinálnak más páholyokban. „Az ÉN páholyomban a Szent Biblia van az oltáron!” A következő havi vacsorán „általános” imát produkáltam, hogy ne „sértsek meg” senki a jelenlevők közül. Vacsora után kiügyeskedtem az alkalmat, hogy találkozzam ugyanazzal az Érdemes Mesterrel, és megkérdeztem, hogy jó volt-e az ima. Azt felelte, hogy kitűnően ment. Megkérdeztem, feltételezi-e, hogy valamelyik zsidó testvért sértette az ima. Azt mondta, nem, pontosan úgy csináltam, ahogy kell. Aztán, némi évődéssel, megkérdeztem őt az abált szalonnáról és a sonkáról, amit a páholy fő fogásként szolgált föl az este. Tréfásan beszéltem, de aztán más szituációt állítottam eléje. Azt mondtam: „Érdemes Mester, ma este, az előadás során, amikor új szabadkőműveseink ott lesznek a páholy északkeleti sarkában, meg lesz magyarázva nekik, hogy minden páholy a Szent Jánosoknak van szentelve – Jeruzsálemi Szent Jánosnak és Keresztelő Szent Jánosnak. És ami Jézus Krisztust illeti: PONTOSAN ismerjük az ő állásfoglalásukat, vagy nem?” Ez alkalommal az Érdemes Mester volt az, aki otthagyott és kiment.

3.) Visszagondoltam arra az időre, amikor Szenior Nagymester voltam. Akkor készültem arra, hogy felöltsem az Imádságos Mester (Worshipful Master) címet. Ez önmagában nyugtalanított. Soha nem tekintettem magamat senki Mesterének (Az angol Master Urat is jelent. Ford.), és bizonnyal nem volt jogom az imádáshoz (Az angol Worshipful Imádásraméltót is jelent. Ford.). Nem Istennek és egyedül csak Istennek kellene fenntartani egy ilyen címet?

4.) Egy vasárnap történt egy incidens a templomban, közvetlenül a szertartás végetérte után. Feleségemmel autónk felé tartottunk, amikor találkoztunk egy fiatalemberrel, aki baráti körünkhöz tartozott, és egy softball-csapatban játszott a fiammal. „Hízott a májam” a szabadkőművességtől, ezért valahogy belekevertem a társalgásba páholytagságomat. A fiatalember különösen nézett rám, és mondott valamit arról, hogy a szabadkőművesség nemkeresztény kultusz. Majdnem azonnal elfogott a késztetés, hogy odasózzak neki egyet, de aztán úrrá lettem magamon, mondván: „Semmi baj, Duane, ő ezt egyszerűen nem érti.” Ma már tisztában vagyok vele, hogy ha volt félreértés azon a napon, semmiképpen sem az ő részéről volt.

5.) A vér-eskükre is visszagondoltam, amelyeket letettem; gondoltam arra a számos alkalomra, amikor az én kezembe tették le azokat mások. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az ilyen eskük ellenkeznek Isten írott szavával. A Rend állítólag ugyanarra az Írott Szóra alapozta rituáléit, amely Máté evangéliumában az mondja, hogy egyáltalán ne esküdjünk, és főképpen kiemeli azt, hogy ne esküdjünk úgy, hogy akár egy hajszálunk színét is megváltoztassuk. És mégis ott voltak ezek a szörnyű büntető záradékok: „ ... hogy torkomat elvágják, nyelvemet kiszakítsák, és testem a tenger homokjába legyen eltemetve, ahol sekély a víz...”; „ ... hogy mellkasomat feltépjék, szívemet és életfontosságú szerveimet kivegyék, és testemet a levegő keselyűinek adják prédául ... ”; „ ... hogy testemet kétfelé vágják, beleimet kiszaggassák ...” stb. stb. Mondták nekem páran, hogy nem nagy ügy az egész; a büntetések csak arra valók, hogy a jelölttel megértessék, milyen fontos komolyan vennie kötelezettségeit. Nem nagy ügy? Ha az eskükhöz csatolt büntetések ennyire léhák voltak, ez csak annál inkább ok arra, hogy ne tegyünk ilyen esküt Istennek.

Mikor folyt bennem ez a lelki harc, több „csúcsot” és „völgyet” éltem át, mint bármikor máskor életemben. Elővettem keresztény írásokat, és láttam negatív dolgokat a páholyokkal kapcsolatban; de aztán elővettem Szabadkőműves Bibliámat, olvastam bennük ugyanezekről a témákról, láttam a páholy szempontjait velük kapcsolatban, és ez nem is hangzott rosszul; végül aztán Isten Szavához fordultam, és az azt erősítette meg, amit a keresztény írásokban olvastam. De végtére azt mondtam magamnak: „Ez csak egy testvérület. Ez nem egyház. Vasárnap templomba megyek, péntek este a páholyba megyek. Ez két különböző dolog.”

Később azonban eszembe jutott valami más. Fölmerült bennem néhány beszélgetés egy emberrel, aki előttem járt a tisztségekben. Szünetekben beszélgettünk a szabadkőművességről, a páholyok tevékenységéről stb. Egy este megkérdezte tőlem: „Mit jelent számodra a páholy?” Egy pillanatnyi gondolkodás után azt mondtam: „Nem tudom igazán megmagyarázni, legföljebb így: ha valaki nem mehet templomba, legalább a páholyba menjen el.” Mosolyogva bólintott. Másik hasonló alkalommal azt kérdezte: „Mit jelent számodra a Szabadkőműves Mester fokozat második szakasza?” Én azt mondtam: „Tudod mit? Mostanában gondolkoztam rajta, és nem jutott eszembe más, mint halál, temetés és feltámadás – éppen mint a keresztségnél a templomban.” Megintcsak mosolyogva bólintott.

Aztán, egy napon, térdre hulltam az ágyam mellett, és Istenhez kiáltottam, Jézus Krisztus nevében, hogy mutassa meg nekem az igazságot. Behúnytam a szememet, és akkor üvöltést hallottam, és magam előtt láttam a „VÉR-ESKÜ” szót, nagy vörös betűkkel. Ez volt az Ő válasza.

Felálltam térdemről, bementem az ebédlőbe és leültem. Remegtem. Abban a pillanatban tisztában voltam vele: nem számít többé, hogy családomból a legtöbben a páholyhoz tartoztak. Tisztában voltam vele: nem számít többé, hány munkatársam és munkaadóm szabadkőműves. Tisztában voltam vele: nem számít az sem, hogy gyakorlatilag mindenki, akivel az elmúlt öt és fél évben kapcsolatban álltam, valószínűleg elfordul tőlem a döntés miatt, amit meghozni készülök. Tisztában voltam vele: az, hogy mind szabadkőművesek voltunk, nem jelentette azt, hogy igazunk volt; csak azt bizonyította, hogy esendők vagyunk.

Fölkeltem a székből és megint letérdeltem. Sírtam és féltem. Istenhez kiáltottam, Jézus Krisztus nevében, és könyörögtem hozzá, hogy bocsássa meg, ha megbántottam. Ő azt felelte: „Igen, Duane, megbántottál, és igen, megbocsátottam neked.”

Elküldtem lemondó levelemet a páholynak, és egy-két napon belül elkezdtem telefonhívásokat kapni, főképpen Érdemes Mesterektől, akiket mindig nagyon tiszteltem. Unszoltak, hogy ne ragaszkodjam ehhez az elhatározásomhoz. Az első, aki felhívott, meglepő kijelentéseket tett. Miután megmagyaráztam neki, hogy a szabadkőművesség elhagyására indító okaim a Bibliában és Jézus Krisztusba vetett friss hitemben állnak, három dolgot mondott nekem, lényegében a következőket:

Nem hihetsz el feltétel nélkül mindent, amit a Bibliában olvasol.

A kereszténység olyan vallás, amit a hatalom birtokosai találtak ki annakidején (gondolom, a Római Birodalom idején), eszközként arra. hogy a közembereket alávetettségben és békességben tartsák meg, és elkerüljék a lázadásokat.

Nincs történelmi bizonyíték arra, hogy Jézus Krisztus nevű személy egyáltalán létezett volna.

Egy-két nap múlva másik Érdemes Mester hívott föl. Egy darabig arról beszélt, hogy a rituálék körüli ismereteim mennyire fontosak a páholynak stb. Jó hosszan beszélgettünk, és őszintén meg kell vallanom, hogy majdnem sikerült rábeszélnie elhatározásom megváltoztatására. De megemlítettem neki, mit mondott nekem az az Érdemes Mester, aki előzőleg felhívott, és válasza erre így hangzott: „Ó nem, Duane, ó nem. Szó sincs róla. Ő az, aki téved. Jézus Krisztus természetesen létezett, és jó ember volt.”

A három Érdemes Mester közül, akit odáig olyan nagy becsben tartottam, kettő így nyilatkozott: egyikük Jézus Krisztust egyszerűen mint jó embert ismerte el, másikuk még a létezéséről se tudott; vagyis, egyáltalán nem ismerték Őt.

Én tudom, hogy Ő kicsoda, és semmi kételyem arról, hogy Ő él. Ő az én Uram és Megváltóm, aki bennem él. Nem vagyok biztos akkori állapotomban, amikor megtapasztaltam a jelképes halált, eltemetést és föltámadást a keresztelőmedencében, egy yumai (Arizona) templomban; megborzadok, ha annak a szimbolikus halálnak, temetésnek és föltámadásnak szándékolt jelentésére gondolok, amit Las Vegasban (Nevada) éltem át egy szabadkőműves páholyban; de egy dolgot tudok. 1984 január 13-án, pénteken, amikor lakásom ebédlőjében térdeltem, és az Igaz és Élő Istenhez kiáltottam bocsánatért, Ő valóban megbocsátott nekem – feltétel nélkül, hátsó gondolat nélkül; és amikor kértem Jézus Krisztust, hogy jöjjön vissza az életembe, Ő eljött.

Nem vagyok tökéletes. Egyedül Isten tudja, milyen romlott és bűnös voltam. Legjobb napomon is, minden kísérletem, hogy kövessem Uram és Megváltóm, Jézus Krisztus példáját, és fogadtassam el magamat vele jócselekedeteim alapján, nem több, mint piszkos rongyok fölajánlása. De legrosszabb napomon is, az Ő kegyelme és szeretete révén, bocsánatban részesülök. Amen.

Beszélhetnek róla a páholytagok alkalmanként mint „jó emberről”, „kiváló reformerről”, „nagy emberi tanítóról” stb. a páholytermen kívül, sohasem beszének róla mint Erős Istenről, Mindenható Úr Istenről, Úr Jézus Krisztusról, Mindenség Uráról, Királyok Királyáról a páholytermen belül, és ez az, amiért nem megyek oda többet. Az imádság, hogy ne részletezzem túl hosszan, nem az egyedüli probléma. De mindenki, aki Jézus Krisztusban hisz, elegendőnek fogja találni, ha azt mondom: „elfeledkezni” arról, hogy az Ő szent nevében imádkozzunk, egy dolog; de Nevének SZÁNDÉKOS ELHAGYÁSA teljes elutasítás.

Bánom, Istenem, Atyám, hogy valaha is szándékosan elhagytam nevedet az imádságban. Imáim, drága Jézus, akár személyes könyörgéseimben, akár áldásodat kérve egy csoport emberre, akik a Te nevedben jöttek össze, soha többé nem fognak a nemhívők megnyugtatására szolgálni, hanem Szentlelked jelenlétének keresésében fognak történni. Imádkozni fogok azok lelkéért, akik nyilvánvalóan fájdalmat okoznak neked, de eközben nem fogom megtagadni Legfőbb Uralmadat mindenek fölött. Még egyszer bocsánatodat kérem, és megígérem ezt neked. Többet nem fog előfordulni. Jézus Krisztus nevében, és az ő kedvéért; a Jehova Úr Isten nevében; a drága Adonái nevében; az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében imádkozom. Amen.

Nevem Duane Washum. Ez vagyok: Volt Szabadkőműves Jézusért. Itt a tanúságom.

Köszönöm, Jézus.

Duane Washum elérhető washum [kukac] emfj [pont] org vagy írásban:

In Search of Light Ministries
Box 28702
Las Vegas, NV 89126
USA

Original English

Bye-bye, bűbáj

Amerikai barátomat egy levelezőlistán ismertem meg. Mikor kiderült, hogy Don valamikor a transzcendentális meditáció gyakorlója volt, megkértem, írja le, miért és hogyan mondott bye-t ennek a modern varázslatnak.

Az 1970-es években történt. Feleségem és én szabadulást kerestünk sokféle feszültségünkből és betegségünkből, így fordultunk a transzcendentális meditációhoz. (Akkor divat volt a meditálás.) Mindenekelőtt le kellett térdelnünk egy hindu mester képe előtt. Elkezdtünk valamiféle békességet érezni, de aztán ez abbamaradt, és én elkezdtem erősen inni...

A mantra, amit használtam, egy hindu démon neve volt... Erre csak évekkel később jöttem rá, amikor életemet Krisztusnak adtam.

Feleségem is rosszul járt. Utálta az alkoholt, és ennek ellenére ő is erősen inni kezdett... Hogy megszabaduljak a köteléktől, Krisztusnak adtam az életemet. Csoda történt. Harminc év erős ivás után egy csapásra megszabadultam az alkoholtól! Nem voltak elvonási tüneteim, és sohasem kívántam újból inni. Aztán Isten kegyelméből lelki ajándékokat kaptam, hogy szolgálhassam az Urat. A csodával együtt is bizonyos folyamatnak kell végbemennie, hogy az ember teljesen megújoljon. Tanulmányoztam a középpont imáját (centering prayer), és nagy áldásnak bizonyult. Feleségem és magam világi kisegítőként működünk a helyi kórházban, áldoztatjuk a betegeket és haldoklókat. Mióta Jézus megmentett engem, nagy szeretet van bennem, és vágy, hogy szolgáljam az Urat. Semmiféle földi hatalom nem tudta volna azt megtenni velem, amit Jézus egy pillanat alatt megtett. És igenis még most is növekednem kell az Úrban, még vannak maradványai a múltamnak, de nem egyedül harcolok, az Úr vezet dicsőségről dicsőségre.

Egyet megtanultam: Jézusban maradni csak állandó kapcsolat útján lehet. Heti egyszeri mise nem tart meg az Úrban. Naponta vele kell járnunk.

Szavászana

Gál Péter atya egy levelezőlistára küldte ezt a levelet, ahol arról folyt a beszélgetés, vannak-e a jógának ártatlan, szellemileg nem fertőzött területei. Engem ez a levél győzött meg arról, hogy nincsenek.

Gimnazista koromban ... azért kezdtem a Hatha-jógába, mert még jobban akartam tanulni, még tisztábban akartam élni Jézus útján, még egészségesebb akartam lenni, még könnyebben akartam találkozni Istennel. Hetenkénti áldozó voltam, vasárnaponként két misét hallgattam, sokat imádkoztam akkoriban, tiszta volt a lelkem, jól tanultam, semmi bajom sem volt. Hosszú hónapok jógázása után egyszer egyedül végeztem a szavászanát, az ellazítási pózt. Megpróbáltam teljesen kiüresedni és lelkileg-testileg ellazulni, pihenni a gyakorlatok végén. Akkor a földön fektemben egyszerre csak rámtört valami iszonyú erő és érzés, nehéz visszaadni: valami rettenetes mélységbe kezdtek lehúzni, szellemi sötétség és fenyegetés, hatalmas félelem kötözött meg, úgy éreztem, hogy ez a pokol, és hogy most megbolondulok. Óriási erővel próbáltam felemelkedni az egészből és fizikailag is felülni helyzetemben, próbáltam Istenhez fohászkodni, de csak nagyon sokára sikerült felemelni a fejem és kinyitni a szemem. Nem tudom, mennyi ideig voltam ebben a kötelékben, de utána hónapokig féltem, nagyon sokára tudtam esténként elaludni, nem mertem senkinek szólni, rengeteget imádkoztam, hogy ne legyen ez többet és ne legyen semmi bajom, míg nagyon lassan múltak a félelmek, de jelentkeztek bennem bizonyos helyzetekben szorongások, amilyenek azelőtt sosem voltak. Akkor abbahagytam a jógát. Ez az egész tapasztalat, némileg enyhébb erővel megismétlődött évekkel később, amikor újra a jóga-légzést gyakoroltam egy harmonikus életszakaszomban, vizsgaidőszakban, hogy jobban tudjak tanulni, egy erdő szélén állva, a napsütésben. E támadás után hosszú percekig nem láttam semmit, és órákig alig tudtam kinyitni a számat az emberek között. Mindezeknek apró neurológiai következményeitől csak sok év múltán, a Medjugorjéban átélt Lélekkeresztségem alkalmával szabadultam meg.

A jóga általános célja felszabadítani a szellemet az anyagvilág és a kényszerű újraszületések kötelékeiből csakúgy, mint az összes keleti vallásban és a gnoszticizmusban. Sokféle jógairányzat van a rendszeren belül. Az egyik szélsőséges formát, a Tantra-jógát Indiában is a hinduizmus fekete mágiájának tartják. A Hatha-jóga, amiről a vitában szó van, a maga testi szimbólumaival és légzőgyakorlataival a legtöbb jógairányzatnak az alapját képezheti, ahogy segíti az elindulást az önuralom útján és megkezdi a belső titkos erők felébresztését és használatba vételét. Tény azonban, hogy a jóga mindig kevés beavatotté volt, csodákra aspirált, néhol el akarta kápráztatni a közönségét, néhol csak a „legbiztosabb utat”, a „totális, a hatékony” utat kínálta a kiszabadulásra. A jógában ugyanúgy kezdik a meditáció, a koncentráció gyakorlatát, mint az európai mágiában és a figyelem ugyanúgy befelé halad, miközben egyidejűleg kapcsolatot is létesít a szimbólumok révén külső hatalmakkal, istenekkel, démonokkal, miket ott „sziddhi”-nek hívnak. A jóga mindig „ezoterikus”, keveseknek való elit-módszer volt, mindig végletesen önmaga felé fordította a személyiséget, és az indiai vallásos köznép számára is „félelmetes erőkkel” foglalatoskodott, s azok által látványos befolyásolási technikákkal rendelkezett, aminek enyhén szólva sokan nem örültek. („Ne zavard meg a guru meditációját, mert akkor átokkal sújthat téged”- tanácsolják egy indiai utazónak...) Mircea Eliade neves valláskutató kimutatja a Hatha-jóga és a tantra-jóga eredeti kapcsolatát, illetve a tantra-jóga szexuális aspektusával való összefüggését. A Tantráról megjegyzi ugyanazt, ami a mágiáról is mondható: „A gyakorlat döntő szerepű, nélküle semmi sem érhető el.” A Hatha-jógáról írt fejtegetéseiben elismeri Eliade: „Egy tökéletesen végrehajtott cselekedet mágikus hatásának magasztalása oly ősi, mint India maga.” Minden mágia hatalmasan előnyben részesíti a technikát és a jelképeket, és az indiai vallásokhoz képest, sőt minden más valláshoz képest kiemelkedően ezt láthatjuk a jógában is. A mágia lényegi része a hatalomvágy különleges kiélése, a környezet és mások manipulatív, titkos befolyásolása (hipnotikus, önhipnotikus technikák), ill. az automatikát biztosító eszközök, szimbólumok radikális alkalmazása, ami mind a jógára is jellemző. A legkevesebb, ami mindenkinek kitűnik a jóga ismeretéből, hogy ha van „leginkább önmegváltó vallás”, akkor a jóga rendszere az. Márpedig az önmegváltó vallási törekvések - miközben természetesen megvan a helyük a vallástörténetben, és becsülni lehet bizonyos emberi erőfeszítéseket - képesek az emberbe azt az ősi kísértést újra és újra becsempészni, hogy „olyanok leszünk, mint az istenek”. Tanulságos, hogy a modern mágusok magukénak tartják a jóga egész rendszerét, teljes megfelelést éreztetnek a jóga és az európai mágia között, és a jóga szemléletét és gyakorlatait egyaránt az „egyetemes mágia” részeként mutatják be.

Nekem az a véleményem, hogy az indiai jóga nem más, mint az indiai vallások okkultizmusa, mágikus képződménye. A mágiát pedig a Kinyilatkoztatás elveti.

Fatima utolsó látnoka

Amikor Tarsicio Bertone bíborosnak az utolsó fatimai látnokról szóló könyvét bemutatták, a vendégeknek alkalmuk volt megtekinteni egy videót Lucia nővér utolsó pillanatairól, amelyeket az elöljáró anya beszélt el.

A pápa államtitkára által írt L’Ultima Veggente di Fatima (Az utolsó fatimai látnok) 2007. szeptember 21-i bemutatásán a jelenlévők megtekintették a videót. A coimbrai (Portugália) zárdáról szólt, ahol Lucia nővér életének utolsó 57 évét leélte.

A látnok mindezen évtizedek során ugyanabban a cellában lakott, és onnan „szállt föl az égbe”, mint a kármelita közösség elöljárója, a Keresztrefeszítettről nevezett Maria Celina nővér mondja.

Visszaemlékezve Lucia nővérről szerzett első benyomásaira, az elöljáró így beszél: „Amikor beléptem a zárdába, nyolc napig tartott, hogy fölismerjem Lucia nővért. Mikor egyik nővér megkérdezett: «Anya, hozzak Önnek egy szelet kenyeret estére?», azt mondtam magamban, hogy ez nem lehet Lucia nővér. És mégis ő volt az.”

Maria Celina nővér megemlékezik arról, hogyan szokott a látnok ott állni az ösvény végén, amely a Boldogságos Szűz szobrához vezetett, unokatestvéreit korholva, akik vele együtt tanúi voltak a jelenéseknek: „Ti a mennybe mentetek, és itt hagytatok engem egyedül.”

Az elöljáró elmondja, hogy Lucia nővér mindig visszautasította a „negyedik fatimai titokról” való beszédet. Lucia nővér azt szokta mondani az emberekről, akik kósza híreket terjesztettek az állítólagos titokról: „Semmi sem elég nekik; azt kellene csinálniuk, amit a Szűzanya mondott, az a legfontosabb.” Amikor valaki így szólt hozzá: „Lucia nővér, azt mondják, van még egy további titok” –, ironikusan nézett az illetőre: „Ha van – szokta mondani –, jól tenné, ha elmondaná nekem, mert én nem tudok több titokról.”

Maria Celina nővér elmondja, hogy a látnok soha nem volt megelégedve a Szűzanyáról készült képpel.

„A Szűzanya képe nem olyan volt, amilyennek ő kívánta” – mondja az elöljáró. – „Néha csúnyának látta, mert nem felelt meg pontosan az ő emlékeinek; ezek nem olyanok voltak, mint amit a művész megvalósított az ő leírásából. Kissé olyan ez, mint ami Szent Bernadette-tel történt.”

Maria Celina nővér olyan szerzetesnőnek írja le Lucia nővért, aki „örömöt sugárzott”.

„28 évig éltem vele, és olyan személyt láthattam magam előtt, aki minél idősebb lett, annál inkább kibontakoztatott egy evangéliumi gyermekséget” – mondja. – „Újból annak a gyermeknek tűnt, aki látta a jelenéseket Cova de Iriában. Minél nehézkesebb lett a teste, annál könnyebbé vált lélekben.”

Lucia nővér utolsó óráiról beszélve, az elöljáró elmondja: „Amikor magával tehetetlen lett, ágyát a cella közepére helyeztük el, és ott voltunk körülötte, együtt Leiria-Fatima püspökével. Szorosan mellette térdeltem le. Lucia nővér mindenkire ránézett, és végül énrám tekintett. Hosszú pillantás volt, de szemében ott volt egy mély ragyogás, amelyet azóta lelkemben hordozok.”

„Mindig imádkozom hozzá, és tudom, hogy ő is imádkozik értünk. Vannak dolgok, amelyekhez nem kellenek szavak. Egy gesztus vagy egy gondolat elegendő. Lucia nővérnek hallásproblémája volt. De most már nincs. Most már mindent megért szavak nélkül is.”

Forrás: Zenit, 2007. szeptember 25.

A Rossznak...

Slachta Margit

A Rossznak szervezett harca Isten Szentlelke ellen

Lélek Szava, 1934

A földön a jó és rossz szakadatlanul küzdenek egymás ellen. Ez már a földi élet sora.

De ma nemcsak azt látjuk már, hanem szinte azt kell mondanunk, hogy ma a rossznak kútfeje, a sötétség szelleme küzd magának a jónak kútfeje, Isten Szentlelke ellen.

És milyen méretű küzdelem, milyen irtóztató világháború ez! Milyen tudás, milyen organizáló erő, milyen infernális intellektus ennek a háborúnak mozgató eleme! Oroszországtól Mexikóig egy szellemi tűzvonal a földgolyó. És miután az ostrom bedöntötte az erkölcsi védőbástyákat, a világrend belső pillérei ellen irányul, mikor a vezénylő gonosz géniusz avval perzseli végig a lelkiismerettől szabadulni akaró világot, hogy nem csak Isten nincs, hanem a jó és rossz is csak képzelet alkotta fantazmagóriák.

És mi módon felel az Úr erre a kihívásra, erre a rombolásra? Kétfélekép. Egyik a negatív mód. Őszentfölsége nem viszonozza a tüzelést, a rohamot, nem sújt le, néma és mozdulatlan. Hagyja a sötétség szellemét és haderejét tombolni. Miért is sújtana, hisz belefektette a bűnbe és következményeibe azt a rettenetes törvényt, hogy a bűn önmagában hordja a büntetést és önromboló erejét.

Oroszország rettenetes erőfeszítéssel le akarta igázni Európát. Vérfagyasztó kegyetlenséggel rabszíjra fűzött emberi erőkből kisajtolta a kampányokat, elkészítette büszke ötéves tervét, és ma elnémult az ötéves terv hangossága, eltűnt a piacról a damping árú, s a csendes éhhalál vonul végig saját határain belül, és sodorja sírba a demoralizált milliókat.

Külső erő nem merte megtámadni az orosz kolosszust, nem is szükséges, a leveretést elvégzik a szovjethatalom immorális alapelveinek romboló erői, az isteni törvények néma végrehajtói: a saját tévedések megőrlő lassú malmai.

Csak az Úristen tud így harcolni, hogy a sátán haderejét vezérének saját fegyverével pusztítja ki! És nem csak a bolsevizmussal, a nemzeti őrületek minden fajtájával is jön ez a belső leszámolás, ez a láthatatlan waterlooi ütközet, ez az önmagában való megsemmisülés.

De dolgozik az Úristen pozitív módon is, sőt elsősorban így. Vonz, indít, megérezteti a lelkiség boldogságát, vágyat ébreszt az emberben az el nem múló szép és jó iránt, meg akarja hódítani, meg akarja magának nyerni és így boldogítani.

Ó, mit nem tett és tesz meg ezért az Úristen! Mily fölséges – még gondolatnak is, hogy a bűnbe, nyomorba süllyedt embert megmentette, megváltotta az isteni irgalom megtestesülése, az Isten Fia, és most, amikor már nem emberi nyomorúsággal, nem emberi bűnösséggel kell szembe szállnia, hanem szinte magával a sátánnal, most Szentlelke árad szét a világra, a bölcsesség, értelem, tanács, erősség, tudomány, istenesség, Úr-félelem Lelke.

Sokan mondják, hogy a világkrízis megoldhatatlan, hogy a mostani feszülés egy nagy kirobbanásban fog megszakadni, hogy nemzet nemzet ellen rohan, vagy általános egymáskaszabolásba fog kitörni a reménytelenség kétségbeesése. Vagyis a krízist előidéző gonoszságot az Úr negatív módon fogja eltiporni.

Mi pedig hiszünk abban, hogy tűzben, a Szentlélek tüzében újra keresztelkedik a föld, és akkor a boldog emberben diadalmaskodik Isten Szentlelke.

De ezt a szent ügyet nekünk is szolgálnunk kell! Ezt a diadalt nekünk is szomjaznunk kell!

És vajon kiben nem lobog fel a vágy, a lélektelenség ezen szörnyű világában, hiszen a világőrületek bármely formája a léleknélküliség herezisének különböző kifejezése, a mély lelkiség iránt, a Szentlélek iránt, aki cselekvésre, aktívitásra, szent küzdelemre hív fel minket?

Igen, mi fel akarunk erre a hadviselésre készülni. Puskapor és ágyuk helyett a szeretet fegyvereivel dolgozni, sisak helyett lelkiségbe öltözni és ebben a világháborúban, mely Isten Szentlelke ellen folyik, Isten Szentlelkéhez csatlakozni. A hadvezetőség az Egyház, mely utat nyitott az egész földet egykor átfogó Szentlélek-kultusznak. Ennek a hadba vonulásnak stratégiai központot, fellegvárat is akarunk építeni, a Szentlélek Úristen fölséges templomát, a Szentlélek tisztelet szellemi centrumát.

A szellemiségnek és lélektelenségnek harci vonala már egészen kibontakozik és a Szentlélek-tisztelet a jelen századnak leghatalmasabb mozgalma, a világot elöntő rosszra a legerőteljesebb reakció lesz.

Ma még csak kicsinyke megmozdulás, olykép, mint ahogy eredeténél a folyók anyja a Mississipi is csak csörgedező vízér, de torkolatánál hajókat ringat a végtelen tenger felé.

Nézzünk így mi is a jövőbe, gyúljon lángra bennünk a lelkesedés, és esküdjünk fel győzhetetlen Hadvezérünk zászlajára. Lehet, hogy tíz, lehet hogy húsz évig nem dől el a harc, de végződni

a Szellemiségnek, az Életnek, a Boldogságnak,

a győzhetetlen hadvezérnek,

Isten Szentlelkének diadalával fog!

Fogadalomtétel

Fogadalomtétel Pünkösd előtti szombat délután a Szentlélek templomban – olvassuk a hírt.

Mi az értelme annak, hogy értelmes, fiatal nők mint fogadalmas szerzetesek, lemondanak a családi életről, a gyermekáldásról, a ma annyira divatos önérvényesítésről, és önrendelkezésről? Hát nem botrány ez?

A szenvedélyes Isten és ember szeretet késztet egyeseket erre, ami éppen olyan titok, mint a szerelem. Az Isten-szerelemnek a bibliás hangját, az emberiség igaz vágyát idézi az egyik testvérnek élet-mottója: Hadd lássam arcodat, hadd halljam hangodat! S az igaz szerelem a személyességen keresztül, ahogyan azt az örökfogadalmas testvér , - Csak Te, Uram! - az Úrnak mondja ki bizalommal, tesz szabaddá sokak szerető szolgálatára.

Az Istennel kötött életszövetség, melyet konszekrált életnek mondunk – az Úr iránti osztatlanszívű szeretetből indul el továbbadni az Élet Örömhírét kicsinyeknek és nagyoknak, fiataloknak és időseknek. Az evangéliumi tanácsokra tett fogadalom azt jelenti, hogy az, akit erre hív személyesen a Szentlélek, követni, utánozni akarja Krisztust, aki szűz volt, mindhalálig engedelmes és érettünk kiüresítette önmagát, hogy részesedhessünk Isten gazdagságában. Ennek az elkötelezettségnek a forrása a keresztség és a bérmálás szentsége. Tehát az, ami minden keresztény életének ereje. De talán szabad azt mondani, hogy amíg a keresztény családok sajátosan a szentháromságos Isten képmásiságát hivatottak megvalósítani, és Isten Országának evilági konkrétságát, a konszekrált életre meghívottak az Egyetlennek, Aki Van, - akiért és akiből minden él, Aki felé minden tart – elpecsételtjei.

A Szentlélek lepecsételtjei – ezért kapnak Szentlélek-jelvényt. Életük lefoglaltságának, osztatlan átadásának és Krisztushoz és egyházához való tartozásának szövetségi jele a gyűrű. Fogadalmukat Krisztus keresztjére teszik, vállalva az életnek minden útját és keresztútját hogy egyre teljesebben eggyé váljanak Krisztussal, aki szereti a világot, az embert, s így mindannyian hazaérkezhessenek az Atyai Házba. Ezt fejezi ki annak, a testvérnek a mottója, aki azt imádkozza életével: Uram, Te vagy az Út, az Igazság és az Élet!

A fogadalomtétel – tanúságtétel, hogy van Isten, találkoztam vele, néven szólított és szeretetével sajátos módon meghatározta életem útját boldogságát, belevont abba a titokba, aminek a neve: Deus Caritas. Isten Szeretet.

Ágnes testvér