Börcsök

Kék Erdőnek közepében, Sárga Mező legszélében élt egyszer egy icike-picike hörcsögcsalád.

A barátaik már messziről megláthatták őket, amikor látogatóba mentek hozzájuk. És tudjátok, hogy miért?

Mert a család minden egyes tagjának kockás nadrágja volt.

De nem ám akármilyen! Hanem olyan, amelyiket a nagyanyó varrt, mindenkinek külön-külön.

Nagyanyónak, akit Hörcsöganyónak hívtak, volt a ruháskamrájában jó néhány zsák, azok pedig telis-de-teli a legszebb anyagdarabokkal. Ezekből kerekedtek szép sorjában és egymásutánban a kockás nadrágok. Először nagyapónak, azaz Hörcsögpapónak (mert a régi már elszakadt), aztán a szülőknek: Hörcsögandornak és Hörcsögjolánnak, majd a gyerekeknek. Legelőször is Hörcsögbohi kapott szép, kantáros, nagyzsebes térdnadrágot. Aztán készült az ikergyerekeknek, Hörcsögvajkának és Hörcsögrudinak — ezek piroskockásak voltak, de Rudi nadrágján a zsebet be is lehetett gombolni.

Miután az ikrek nadrágja is elkészült, Hörcsöganyó nekilátott, és újabb anyagokat kezdett válogatni a zsákokból. Ez volt ám a nagy móka! Előbb-utóbb szinte az egész család összegyűlt a ruháskamrában, és élvezettel igyekeztek segíteni. Hiszen ezek az anyagok nem akármilyen anyagok voltak! Mindenféle színből és árnyalatból, pöttyös és csíkos, szivárványos és festett, karikás és négyzetes, egyszínű és keretes. Hosszúkás és széles, kiszabott és tépett. Nem győzték megcsodálni az előkerült újabb és újabb darabokat.

Ugye nem is sejtitek, honnét ez a nagy kincs?!

Elmondom.

Hát az úgy történt, hogy az egyik napsütéses tavaszi napon a Sárga Mezőn Virágnyíló Ünnepséget tartottak a Kék Erdő lakói. Volt ott ám minden: fából körhinta és mérleghinta, nyolckanyaros nagycsúszda! Égig érő fűzfalétra versenyfelmászásra! Bábszínház a gyerekeknek, árnymozi a felnőtteknek. Étel-ital is bőven: legsikeresebb Mókusmama diólekvárja volt.

Amikor este lett, elérkezett az ünnepnap fénypontja: a Sárgamezei Tavaszi Jelmezbál.

Aki csak tehette a Kék erdőben — na, és a közeli folyó, a Csombolyó partján lakók közül is — nagy izgalommal készülődtek erre az eseményre: ugyanis a legötletesebb jelmez elnyerhette a Virágnyíló Ünnepség nagydíját, a Medveapó által faragott Faharangot.

Azt gondoljátok: de hiszen annak nincs is hangja!...?!

De bizony volt hangja! Csengő és bongó!

Mert ez a Faharang csak kívül volt fából. Belsejébe ezüstkelyhet építettek. Megkoppintásakor olyan szépen csengett, hogy a jelenlévők abbahagyták a beszélgetést, és csak ámultak. A Faharang meg jó ideig varázslatosan muzsikált! Mindenki azt hallgatta!

A szépen csengő harangszót hallgatta az Icy-picy Hörcsögcsalád is. Ott ültek a Nagy Tölgyfa alatt, és behunyt szemmel élvezték a muzsikát — egy valaki kivételével.

Hörcsöganyó szomorúan bámult maga elé, mert az idei Sárgamezei Tavaszi Jelmezbálon bizony nem tudott az ő kedves családja részt venni. Ugyanis hiába kerekedett sok-sok jó és remek ötletük az esti beszélgetések idején, ha egyszer nem volt miből elkészíteni azokat a jelmezeket! Hiába mondta neki Hörcsögpapó: „Nem olyan nagy baj ez, Anyókám! Örüljünk annak, hogy mások milyen szépen kiöltöztek. Rájuk se lehet ismerni, hogy ki kicsoda! Nézd, a krokodilon se ismerni fel, hogy ő a Süni!” Azzal elindult Hörcsögpapó körbesétálni a Mezőn, hogy nézelődhessen. A többiek vele mentek: Hörcsögandor, Hörcsögjolán, Hörcsögbohi, Hörcsögvajka és Hörcsögrudi.

„Igaz!” — motyogta Hörcsöganyó, de ő azért egy kicsit még szomorkodott a fa alatt.

Ám nem maradt sokáig, mert bizony nem született búslakodónak. A Faharang ezüstcsilingje visszahozta a jókedvét, és miután elhatározta, hogy márpedig jövőre azért is ők fogják megnyerni a Sárgamezei Tavaszi Jelmezbál Faharangját, felkerekedett Nagypapóék után. Amint ballagott kicsit fájós nagyanyós lábaival, egyszer csak az egyik bokorban megpillantott valamit. Közelebb ment, hogy megszemlélhesse, ugyan mit rejt az a bokornya.

No, mit gondoltok, mi volt az?!

Bizony, lássátok ám, hát öt és még egy fél zsák!!!

És mi volt bennük?! Persze, hogy a színes-becses anyagmaradékok! Még egy cédula is volt odatűzve a legnagyobb zsákra ezzel a szöveggel:

Másik erdőbe költözöm, boltomat bezárom, erdésznek szegődöm. Időm nincs eladni a maradék anyagokat, aki itt megtalálja és használni tudja, legyen az ő ajándéka tőlem, vissza sose kérem. Egészségére! Üdvözlettel: a Kék Erdei Szabó.

„No, de ilyet!” — csapta össze a tenyerét Hörcsöganyó. — „Ez aztán az Ajándék! Tudom is már, mire fogom felhasználni! Ebből fogom elkészíteni jövőre a jelmezeinket!”

Így jutott Hörcsöganyó a ruháskamrában őrzött és nagy becsben tartott szépséges anyagmaradékokhoz. Innen jutott anyag a családi kockás nadrágokra is.

Persze, Hörcsöganyó nagyon figyelte ám, hogy maradjon anyag a jelmezekre is, azt dehogy felejtette el. De a sok-sok anyagból jutott is, maradt is, az Ajándékból futotta minden varrásra.

És most, hogy elmeséltem, miképpen jutott Hörcsöganyó a szebbnél szebb anyagokhoz, még visszatérek oda, amikor hörcsögék a ruháskamrában keresgéltek.

Vajon mire készült ismét Hörcsöganyó, a Család szabó-varrója?!

Kérdezgette is Hörcsögvajka: „Miért válogatunk, Anyókánk?” (Azért mondta így: Anyókánk, mert a bátyjától, Hörcsögbohitól mindig azt hallotta, hogy a mi Anyókánk így, a mi Anyókánk úgy, meg a mi Anyókánk ezt meg azt csinálja, hogy egyszerűen így tanulta meg szólítani Hörcsöganyót, hogy: Anyókánk.)

Nagyanyó titokzatosan mosolygott, és azt mondta: „Ha édesanyátok hazaérkezik, a vacsora utáni beszélgetésünkkor elárulom. Addig legyen ez egy nagyon szép meglepetés. ”

Bizony erre odafülelt a két fiú, Hörcsögbohi és Hörcsögrudi is, de Nagyanyó nem árult el többet. Höcsögvajka ekkor odasúgta Hörcsögandornak: „Apa, te tudod?!”

„Bocsánat, nem figyeltem. Ez a fehér meg ez a kék jó lesz?” — fordult Hörcsögandor Nagyanyóhoz.

Szóval, a gyerekek nem kaptak most választ.

De később igen.

Miközben elkészültek az anyagok válogatásával, addig Hörcsögjolán hazaérkezett, és megterítette a vacsoraasztalt. Egyből feltűnt a hörcsöggyerekeknek az asztal közepére helyezett hatalmas színes virágcsokor. Máskor is szokott lenni valami szépség az asztalon, gyertya vagy néhány szál virág, de ekkora csokor!! Még nemigen! Hörcsögvajka egyből kíváncsiskodni akart, de testvérei leintették: „Várjuk ki, miről van szó. Tudod, a meglepetés!”

Talán soha ilyen fegyelmezetten nem viselkedtek a hörcsögcsemeték, mint ekkor. A kíváncsiság annyira fogva tartotta őket, hogy a máskori evés közbeni fecserészésüket is elhagyták. És ami tényleg szokatlan volt: Hörcsögrudi magától elvállalta a vacsora utáni mosogatást. Miután a szokásos esti beszélgetéshez körbeülték a nagy családi asztalt, a gyerekek izgatottan néztek a felnőttekre. Nagyanyó most az új kendőjét viselte és mosolygott. Nagypapó az üres pipáját rágicsálta, neki a szeme mosolygott. Hörcsögandor éppen hét poharat meg öt üveget helyezett az asztalra, és nagyon ünnepélyes arckifejezést öltött. Hörcsögjolán, az édesanya pedig mosolyogva állt fel, és ezt mondta:

„Kedveseim! Nagy öröm ért, ami titeket is érint, ezért ma este ünnepelünk. Tudtok arról ti is gyerekek, hogy tavaly a doktorbácsi azt mondta, hogy nem lehet többé kisbabám. Ma megtudtam, hogy tévedett, és nemsokára egy családtaggal többen leszünk.”

„Hűűű! Ez ám a meglepetés!” — kiáltotta Hörcsögvajka felugorva a székéről.

„Nahát, anyu! És ő is fogja szeretni a túrórudit? Mert akkor összegyűjtök neki néhányat!” — mondta lelkesen az ikrek Rudi fele.

„Ez jó!” — vigyorogta a kamasz Hörcsögbohi, és bohóckodni kezdett.

„Hát gyerekek, hamarosan négy unokával járhatom a Sárga Mezőt, ugye Anyókám!” — dörmögte Nagypapó vidáman, és zsebre vágta a pipáját.

„Én meg, most már elárulom, varrok egy szépséges kockás...” — „Nadrágot!” — vágott közbe Hörcsögvajka nagy örömében. „Neem! Hanem egy szépséges kockás babatakarót!” — fejezte be a mondatát Nagyanyó.

Mindezen örvendezés alatt Hörcsögandor ünnepi italt töltött a poharakba. Hörcsöganyónak édes vörösbort, Hörcsögpapónak száraz fehérbort, Hörcsögjolánnak édes málnaszörpöt, a gyerekeknek a kedvenc gyömbérszörpüket, és magának pezsgőt, szintén szárazat. Mindenki elvette a tálcáról a maga poharát, és Hörcsögandor mint családi édesapa rövid köszöntőt mondott a Pici Baba jövetele alkalmából. Aztán elmagyarázta a gyerekeknek, hogy Hörcsögjolán miért málnaszörpöt ivott, és hogy vigyázni kell mindannyiuknak már most is a születendő babára.

E rövid családi ünneplés után hamarosan mindenki pihenni tért.

Telt-múlt az idő, és nemsokára megszületett a várva várt negyedik hörcsögcsemete: Babácska.

Otthon kicsi ágyba fektették a babát, és betakarták az elkészült szép kockás takaróval. Aztán mindannyian kényelembe helyezkedtek a babaágy körül, és együttesen meghallgatták az édesapa meséjét egy hófehér fenyőfáról. Mire véget ért a mese, az ikrek elaludtak, a Nagyszülők elfáradtak, az anya szomjas lett. A nagyfiú, Hörcsögbohi pedig azon törte a fejét, hogyan is lehetne jobb nevet adni az kisöcsinek, mint: BABÁCSKA!

„Apa! Nem jó a neve az öcskösnek” — mondta a kelleténél hangosabban, mire az ikrek felébredtek.

„Miért nem? Babácska — ez így nem jó?!”

„Nem. Mert mindannyiunk neve úgy kezdődik, hogy: Hörcsög, és hozzá lett téve vagy a szépnevünk, vagy a becenevünk. Aztán hogy lehet Babácskának hívni egy fiút? Így lányokat hívnak!”

„Hát akkor beszéljük meg” — felelte az apa. — „Kedves családom, mi a véleményetek?”

„Most, Andor?! Álmos vagyok” — mondta az Anya.

„Mit találjunk ki?” — kérdezte Nagyanyó szintén álmosan.

„Hm...!” — motyogta Nagypapó.

Az ikrek pislogtak, és nem szóltak semmit.

„Nekem van egy javaslatom” — mondta Hörcsögbohi. — „És ez a következő. Hörcsög a családnevünk, ezt eleve kapja az öcskös, idáig rendben. Aztán ti ragaszkodtok a Babácskához, bár én ezt nem tartom alkalmasnak egy ilyen stramm fiúnak. Aztán meg képzeljétek el, mi lesz, ha nagynak is így nevezzük! A többiek kinevetik a Mezőn, pláne a Csombolyónál. Ezt csak nem akarhatjuk?! De ha annyira különleges nevet szeretnétek ti, mint szülők, akkor például megcserélhetjük a vezetéknevet és ami utána jön. Így Babácskahörcsög lesz. Azaz lenne... Vagy Hörcsögöcske? Jaj, ez így nem jó! Akkor Babahörcsög? Ez sincs rendben!”

„Mi?!” — pislogott Hörcsögvajka félálmosan és felháborodva — „Hogy mondod?! Egy pici babát becézni szoktak, mert az úgy kedves neki hallani, tudod?! És olyan hosszan ne szólítgassuk! Mi lenne, ha Börcsöknek neveznénk el? Legalább addig, amíg kicsi!”

A megbeszélést itt befejezésre javasolták a Nagyszülők azzal, hogy holnap is lesz nap, majd elmentek fogat mosni.

Hörcsögjolán a kisebb gyerekeket vitte zuhanyozni, Hörcsögbohi és Hörcsögandor pedig még egy esti sakkpartit indítottak el.

Az újszülött fiúcska pedig, rövid nevével Börcsök, mosolyogva a kismacija felé, elkezdett álmodni.

 

Copyright © Alma Zond, 2006