Dokumentumok
Ebben a részben verifikált csodák szerepelnek. Egyházi hatóságok által kivizsgált, vagy más módon megnyugtatóan dokumentált, természetes módon nem magyarázható jelenségekről van szó, amelyek Isten bölcsességét, szentségét és hatalmát tanúsítják.
A bíró unokahúga
Az alábbi eskü alatti vallomást „Károly úr, katona Óbudáról, a király megbízásából Buda bírája” tette 1276. augusztus 9-én, amikor Szent Margit halála után az életszentségéről és csodáiról szóló adatokat gyűjtötte össze egy bizottság.
„Egyik unokahúgom (1), nővérem leánya, olyan súlyos beteg volt tíz hétig, hogy négy orvos, akik gyógyították, szinte már halottnak tartották. Mindennap azt vártuk, hogy meghal. Elhívtuk Krisztián urat, a budai Szűz Mária templom plébánosát, aki Krisztus testét adta neki és a szent kenetet. Valamivel azután egészen elvesztette beszélőképességét, ilyen állapotban maradt három napig. A negyedik napon édesanyja megfogadta Szent Margitnak: ha meggyógyítja, elviszi őt sírjához. Akkor az említett leány elkezdett beszélni. Következő napon szülei és rokonai elvitték az említett sírhoz. Ott maradt egész nap, de nem gyógyult meg. Azután elvitték őt egy kolostor mellett lévő házba a Duna szigetén (2) és ott maradt hat napig. Majd ismét elvitték az említett kolostorhoz. Az említett leányka kérte, hogy fektessék rá a sírra, ott maradt és imádkozott, azután felpillantott, és mondta: ‚Dicsérjétek Istent, mert én meggyógyultam.’ Lábra állt és visszatért a budai Várhegyen lévő otthonába.”
(1) A lányt, mint Károly bíró kérdésre közölte, Ágnesnek hívták.
(2) A premontrei Szent Mihály kolostor mellett levő beginákhoz.
(Király Ilona: Árpádházi Szent Margit és a sziget. Szent István, Bp. 1979. 267-268. o.)
Akasztott ember gyónása
Loyolai Szent Ignác egyszer Barcelonában, 1524 körül a domonkos apácák zárdája felől jövet, a Belloc utcán átkelve kiáltásokat, hangos jajveszékelést hallott. Egy Lessani (Lasano) nevű férfi amiatti elkeseredésében, hogy elvesztette a fivére elleni pert, felakasztotta magát. Ignác gyakorlatias, tettrekész ember lévén gyorsan levágta a kötelet.
Megpróbálták újraéleszteni a férfit, de hiába. Ignác könnyek között imádkozott, azon sajnálkozva, hogy így kell meghalnia egy embernek. A körülállók is bekapcsolódtak az imába. Ezután Ignác felállt, és az akasztott ember felett kimondta Jézus szent nevét. Lessani erre kinyitotta a szemét, magához tért, és sajnálkozását fejezte ki tette miatt. Ezután meggyónt, részesült a szentségekben és ezt követően nemsokára meghalt.
E tudósítás az Ignác szentté avatásához összegyűjtött hivatalos okiratokban szerepel. A körülállók és Juan Pasquale tanúsították, hogy Lessani valóban halott volt. A csoda nagy szenzációt keltett a környéken. (Herbert: Lázár, kelj fel! Ecclesia, Bp. 1995. 116. o.)
Az orvos lehetetlennek tartotta
Maria del Pilar Pasquau Gutierrez sebész vallomása a vele történt esetről:
1921 szeptember 14-én operációhoz készülődtem, melynek során bátyám combjából kellett eltávolítani egy golyót. Amikor egy széndioxiddal dúsított vizet tartalmazó üveget akartam kinyitni, az üveg felrobbant a kezemben és egy szilánk a jobb szemembe fúródott. A szem azonnal kifolyt és már nem is láttam vele, mivel a seb egy centiméter mély lehetett. A velem lévő orvosok nem tudtak segíteni, mert nem volt közöttük szemész. Lefektettek egy ágyra, miközben édesanyám Jodarba küldött az ottani híres szemorvosért, Johann Martin Alguacilért, aki két órával később meg is érkezett. Miután hosszan és gondosan megvizsgált, megállapította, hogy jobb szemem világa elveszett. Ezért nem is írt fel semmilyen gyógyszert néhány csepp antropinoldaton kívül, hogy a seb hamarabb varrasodjon. Hozzáfűzte, hogy a következő hónap elején, miután Madridból visszatér, újra megvizsgál majd és beültet egy üvegszemet.
A karmelita nővérek tudomást szereztek a velem történt szerencsétlenségről és elküldték nekem Isten szolgálóleányának (Szt. Joachina) egyik relikviáját: köntösének egy darabját, azzal a kéréssel, hogy azt tegyem a szememre. Egyben elkezdtek egy kilencedet is, amelyet egész családunk velük imádkozott, kérve Istenünket, a mi Urunkat, hogy mutassa meg kegyelmét és Joachina nővér közbenjárására adja vissza szemem világát.
Következő nap, szeptember 16-án, miután az ereklyét szememre helyeztem, megkértem a szobalányt, hogy nyissa ki szobám ablakainak spalettáit. Abban bíztam, hogy fogok valamit látni, mert miután betakartam szememet az ereklyével, a szem belsejében néhány gyenge kopogást észleltem és úgy éreztem, mintha újra telítődne a szemgolyóm. És valóban, valamit már láttam, bár az orvosom, Dr. Wilhelm Rojas nem akart hinni szavaimnak, abszolút lehetetlennek tartotta ezt és látni vágyásom képzelgésének.
Az elkövetkezendő napokban, a kilenced végéig egyre jobban láttam és mindazon alakfelismerési próbákat kiálltam, melyeknek az orvos és a családom alávetett. Ilymódon nyertem vissza a látásomat, és most már a jobb szememmel ugyanolyan jól látok, mint a ballal. Dr. Wilhelm Rojas, aki a szemorvos véleményét is hallotta és látta a szememet az ereklye felhelyezése előtt, valamint tanúja volt annak a gyors lefolyású gyógyulási folyamatnak, amely mindenféle emberi eszköz alkalmazása nélkül ment végbe, úgy nyilatkozott, ez a gyógyulás csak egy csodának tulajdonítható.
(Wilhelm Schamoni: “Wunder sind Tatsachen”, Johann Wilhelm Naumann-Verlag, Würzburg 1976, p.18-22.)
Erzsébet
A szerzetesként meghalt Árpádházi Szent Erzsébet temetésén kétszázezren vettek részt, már a sírjánál sok beteg gyógyult meg. Két ülésen hivatalos tanúvallomások alapján 130 csodás esetet írtak össze és küldtek el Rómába. A sírnál történt legnevezetesebb csoda egy Dietrich nevű, ötéves, vakon született fiúval történt. Arcán semmi nyoma nem volt a két szemnek. A szemüregeket bőr fedte. A gyermek anyja Erzsébet sírjánál imádkozott és sírt. A sírról port vettek fel és rászórták a szemek helyére. A bőr ekkor felrepedt és megjelentek a szemek. Több tanú esküvel is igazolta a csodát, és Konrád atya (Erzsébet ferences gyóntatója) szintén állította, hogy ő maga is látta a kialakult szemeket.
Szintén Konrád atya jegyezte fel egy hároméves kisfiúnak a feltámasztását a csoda összes körülményeivel együtt az anya, az apa, a nagymama és a nagybácsi és mások tanúvallomása alapján. A nagymama megfogadta, hogy Szent Erzsébet menháza számára adományt juttat el és a gyermeket Isten szolgálatára ajánlja fel, ha életre kel. A gyermekbe - bár már egy egész éjszakán át halott, merev és kihűlt volt - visszatért az élet.
(A fiatalon, kisgyermekekkel megözvegyült Erzsébet nevéhez egyébként négy kisgyermek feltámasztását fűzik a források.)
(Forrás: Lázár, kelj fel!, Albert J. Hebert, Ecclesia, 1995. 82-83.o.)
Falevelek
A következő vallomást az itáliai Cora városának legmagasabb képviselői előtt jegyzőkönyvezték. A városnak két temploma volt. Az akkori Itáliában a nap estétől másnap estéig számított. A jegyzőkönyvet 1730. április 26-án délután vették fel, és este ugyanezen a napon, de már április 27-i keltezéssel írták alá.
1730. április 26.
Mi alulírottak, akik az igazság megállapítására lettünk meghíva, teljes és rendíthetetlen meggyőződéssel eskü alatt tanúsítjuk: Méltóságos Isten szolgája Baldinucci Antal atya a Jézus Társaságából népi missziókat tartott Corában. 1704 májusában elindult a Corától 3 mérföld (kb. 4,5 km)-re lévő városkába, Giulianóba. A Corában lakó emberek az iránta érzett tiszteletből követték őt, mi is, akik ezt a jegyzőkönyvet írtuk. A menet, amelyhez csatlakoztak a giulianói hívek is, a város kapujához tartott, amely nyolc mérföldre volt a ferences kolostortól. Onnan az utunk a Monte Fortino elé vezetett. Egy dús szilfa alá érve megállított minket azzal, hogy itt szentbeszédet tart. Gondolom, azért éppen itt, mert itt a lombok oltalmat nyújtottak az égető nap hevétől, és biztosan azért is, mert Isten szándéka szerint itt kellett megtörténnie a csodának. Az atya a szilfa alatti széken állt. A fa magányos volt, messze a többi fától. Prédikációjában a következőket mondta: „Tudjátok, kedves hívek, hogyan hullanak az emberi lelkek a pokolba? Úgy, ahogy a levelek hullanak e fáról.”
Ahogy az atya kimondta ezeket a szavakat, a fáról a levelek olyan sűrűn kezdtek hullani, mintha havazott volna. A levelek olyan hosszasan hullottak, hogy ez idő alatt legalább négyszer elmondhattuk volna a Hiszekegyet. A fa csaknem kopasz lett, de a többi fáról szinte egy levél sem hullott le. A szentbeszéd előtt és közben is szinte teljes szélcsend volt. Amikor az emberek látták ezt a csodát, hangos sírásra fakadtak, és irgalomért könyörögtek. Az atyának meg kellett szakítania a beszédét, mert hosszú ideig nem tudta lecsendesíteni a népet. A hangos sírás vagy fél óráig tartott. A csoda hatását nyomban észre lehetett venni: a jelenlevők közül, akik haragudtak egymásra, azonnal kibékültek, sokan új életet kezdtek, és voltak, akik kolostorba vonultak. Biztosan állíthatjuk ezt, mert mi is a jelenlevők között voltunk, hogy meghallgassuk az atya prédikációját. A szentbeszéd minden szavát tisztán hallottuk, és láttuk a hulló faleveleket. Ezzel dicsőítjük Istent és az igaz Isten szolgáját.
Ezt tanúsítjuk a mai napon a fent írt évben.
Én, Isidor Cerracchi kanonok jelen voltam a fent leírt történetnél.
Én, Joseph Caporetto kanonok jelen voltam a fent leírt történetnél.
Én, Romulad Sellarotti pap, jelen voltam a fent leírt történetnél.
Én, Silvester Tiraborelli, jelen voltam a fent leírt történetnél.
Cora Óvárosának képviselői.
Mindannyian igazoljuk és szóban tanúsítjuk: a fent leírt történet saját szavainkkal leírt és sajátkezűleg aláírt történet.
Átadva a mi hivatalos épületünkbe 1730. április 27.
Marcus Antonius Prence, jegyző és titkár.
(Arch. S. Congr. pro Causis Sanctorum, X. n. 305, pp 163-164)
Forrás: W. Schamoni - K. Besler: Szentéletű tanúságtevők. Akták az újkori csodákról, Budapest, 2001. Márton Áron Kiadó. 56-58.o.
Gyóntatás
Boldog Gerard Jean-Joseph (1831-1914) 1851-ben lépett be a Szeplőtelen Szűz Oblátusai missziós rendbe. Két évvel később kezdte meg Afrika déli részén Jézus Krisztus örömhírének hirdetését. 1853-tól a Dél-Afrikai Natalban a zulu törzs, 1862-től Lesotho-ban, Roma városában és az ország északi részén a bosuto törzs körében vezetett missziót. A bosuto törzs már életében szentnek tartotta erényeiért és karizmatikus tulajdonságaiért. Kegyelemként megkapta a jövendölés, a gondolatolvasás és az emberi sorsok jövőjének ismeretét is.
A következő esetet több tucat szemtanú látta és tanúsította egybehangzólag:
23. tanú: Patricia Letsie Moshoesh, 55 éves:
1885-ben Matsiengben születtem, 55 éves vagyok. 1902-ben katekumen voltam, 1905-ben kereszteltek meg. Szeretnék tanúskodni Gerard atya csodatettéről, amelyet saját szememmel láttam, Isten nagyobb dicsőségére. A csoda 1902. augusztus végén történt. Azarias Mabathoana harminc éves, két gyermekes édesapa volt. Egy évig tüdőbajban szenvedett, vért hányt. Mokhokhongban lakott, néhány kilométerre Roma városkától délre. Augusztus végén halt meg. Halála óráján az ő házában voltam, rajtam kívül még nővérem, Leonia, a haldokló felesége, Angelina Mamatsebetsebe, Eusebia Mnuyeli, Désirée anya volt ott, a férfiak közül pedig Paulus, Azarias szerzetes, Jozefa Arimathea és Fülöp, a haldokló rokonai. A többiekre nem emlékszem. Röviddel napfelkelte előtt Azarias meghalt. Eusebia lezárta a halott szemét, állára kendőt kötött, és az itteni szokás szerint összehívták a család többi tagját. A halálhírt közölték a gyerekekkel is, ők azonban a halott szobájába nem léphettek be. Angela a halott fejénél, Eusebia a lábánál, Leónia és én a földön ültünk. Gregory Mabathoana még éjszaka ellovagolt, hogy Azarias kérésére elhívja Gerard atyát. Amikor visszatérve látta, hogy Azarias már nem él, ismét lóra ült, és sietett az atyához, hogy már ne fáradjon az idejövetellel. Nem tudom, hogy Gregory ellovagolt-e Romáig, vagy útközben találkozott az atyával, de együtt érkeztek meg egy-két órával Azarias halála után. Hallottam, hogy Gerard atya, mielőtt belépett volna a szobába, azt mondta:
- Azarias, látod, már jövök!
A szobában síri csönd volt. Az ajtóban az atya így szólt:
- Azarias, gyermekem, állj fel, hadd beszélgessünk!
Ijedten összenéztünk, és Eusebia ezt súgta:
- Ugyan, mit akar az atya? Hiszen tudja, hogy Azarias halott!
Gerard atya beljebb jött, minden tekintet rászegeződött. Kezében a Legszentebb Oltáriszentség volt. Ránézett a halottra, letérdelt és imádkozni kezdett. Mi is figyeltük a halottat. És lám: egyszer csak megmozdult! Eusébia meglazította a kendőt Azarias ajkán, az atya pedig harmadszorra is megszólalt:
- Azarias, eljöttem hozzád, beszélj!
Azarias válaszolt:
- Itt vagyok, atyám.
Eusebia a fülembe súgta:
- Csakugyan feltámadt a meghalt testvérem?
Azarias körülnézett a szobában, de már nem szólt egy szót sem. Az atya kiküldött minket, hogy meggyóntassa őt. Kis idő múlva újra behívott bennünket. Míg ő Azariast megáldoztatta és feladta neki a betegek szentségét, mi imádkoztunk. Az atya a szertartást a következő szavakkal fejezte be: «Azarias, béke veled!» Ezután a családhoz fordult, és arról beszélt, hogy Isten Azariast magához veheti, vagy itt hagyhatja a földön, hadd legyen meg az ő akarata. Miután az atya elment, Azarias némán betakarta az arcát. Kicsit később Eusebia kitakarta Azarias arcát, de már halott volt. Több részletre nem emlékszem.
24. tanú: Helena Mabathoana, 46 éves:
Helena Mabathoana vagyok, Kefasal Monasi felesége. Apám Azarias, akit Gerard atya felébresztett halotti ágyán, anyám Leonia. 1894-ben Romában születtem, már gyermekkoromban megkereszteltek. Elmondom az igazat. Az, amit Gerard atya tett, nagy csoda: lehetővé tette apámnak a szentáldozást. Apám feltámadása idején nyolcéves voltam, és több részletre emlékszem. Amikor Gerard atya meghalt, húszéves voltam. Meg kell jegyeznem, hogy az atya nagyon jóindulatú volt az apámmal. Amikor találkoztunk, így köszöntött: «Te vagy Helena, az én barátom lánya! » Mi, gyerekek nem lehettünk akkor abban a helyiségben, ahol a halott volt. A többi részletet édesanyámtól tudom. Apám halála után hallottam, hogy anyám arról beszélt valakinek, amit Gerard atya mondott apámnak: Jobb, hogy elment, mert a többnejűség veszélye leselkedett rá.
39. tanú: Paulus Mabathoana, 64 éves:
Paulus Mabathoana vagyok, Peteroshi és Tabita fia. 1876-ban születtem Romaban. Negyvenhét éves koromban kereszteltek meg. Jómódú vagyok, Romában élek. Elmondom Azarias bátyám feltámasztásának történetét, aki 1902. augusztus 31-én halt meg. Az egész feltámasztást saját szememmel láttam és hallottam, de akkor nem értettem, hogy mi történik, mert még pogány voltam. Ez az esemény nagy hatással volt rám. Még emlékszem, ahogy a bátyámat ápoltam, mert tüdőbeteg volt. Azon az éjszakán nem aludtunk. Korán reggel legfiatalabb testvérünk, Gregory Romába lovagolt Gerard atyáért. Én Mokenybe mentem, hogy teát és cukrot vegyek. Amikor visszatértem, Azarias már halott volt, olyan halott, mint mindenki más, akit eltemettünk. Megérintettem és teljesen hideg volt! Gregory együtt érkezett Gerard atyával. A halálhír hallatán az atya azt mondta:
- Azarias hívott, ezért nem mehet el úgy, hogy ne beszéljünk.
Amikor az atya megérkezett, én a fiúkkal a ház előtt álltam. A község polgármestere megerősítette Gerard atyának, hogy Azarias halott.
- Én azért jöttem, hogy beszéljek vele - felelte az atya.
Bementünk. Kétszer is szólította halott testvéremet, a harmadik szólításra a halott megmozdult. Az atya kissé szemrehányóan, de gyengéden azt mondta:
- Azarias, meglepődtem, hogy hamarább akarsz elmenni, mint ahogy én ideérek. Elbeszélgetünk, aztán majd megáldalak.
Az áldás után az atya így szólt:
- Most már folytathatod utadat, de ne felejts el engem ott sem, ahová mész.
1902. szeptember 1-én hétfőn temettük el Azariast.
«Positio super introductione causæ», Róma, 1954. (167. oldal)
Hús és vér
A 8. században egy pontosan nem ismert dátumú napon a közép-itáliai Lanciano Szent Legontianus és Domitianus templomában egy bazilita szerzetes misézett. Az átváltoztatás után hirtelen kétely támadt benne afelől, hogy a kenyér és bor ténylegesen Krisztus testévé és vérévé lényegült át. Ekkor az ostya látható módon hússá, a bor láthatóan vérré változott át a kezében, majd a vér megalvadt, és öt különböző, szabálytalan csomóra oszlott. A megdöbbent szerzetes először el akarta titkolni a történteket. De mivel nem tudott úrrá lenni izgatottságán, föltárta annak okát a hívek előtt, akik így közvetlen szemtanúi lettek, és az esemény hírét elterjesztették a városban.
Az átváltozott szentostyát és bort az azóta eltelt ezerkétszáz éven át változatlanul és hűen őrizték a szerzetesek Lancianóban. Az ostyából lett hús nagysága megfelel egy nagyalakú ostya méretének, rostos szerkezetű és barna színű, de rózsaszínűnek látszik, ha a szentségtartó mögé valamilyen fényforrást helyezünk. A húsban jól kivehetően jelen van az ostya néhány eredeti, kenyérszerű darabkája is. A kehelyben lévő vér barnásvörös, öt kis csomóból tevődik össze, összsúlya mintegy 16 gramm.
1970-ben az lancianói ferences közösség úgy határozott, hogy lehetővé teszik az ereklyék tudományos vizsgálatát. A vizsgálatok végrehajtására dr. Odoardo Linoli professzort, az anatómia, kórszövettan, kémia és klinikai mikroszkópia docensét, az arezzói "Egyesített Kórházak" igazgatóját kérték fel. Dr. Linoli asszisztensként bevonta a munkába dr. Ruggero Bertellit, a sienai egyetem anatómia professzorát is. Linoli professzor 1971. március 4-én, a lancianói Szent Ferenc templomban ismertette tudományos közleményét elemzése eredményeiről.
A rendkívül alapos szövettani vizsgálatok a következő eredménnyel zárultak:
- A szinte fa keménységűvé száradt hús valódi emberi hús, mégpedig szívizomszövet. Összetevői és struktúrája mikroszkóppal kétséget kizáróan felismerhető (szívizomszövet, vénák és artériák a szívre jellemző sűrűségben, továbbá a szív jellegzetes ideghálózata).
- A vér valódi emberi vér.
- A hús és a vér azonos vércsoportba (AB) tartozik. (Ez egyébként az a vércsoport, amelyet Baima Bollone professzor azonosított a torinói leplen, valamint megegyezik más, térben és időben egymástól távol történt eukarisztia-csodák ereklyéinek vércsoportjával.)
- A vérben a fehérjék olyan százalékarányban találhatók, amilyenben a friss emberi vérben szoktak előfordulni.
- A vérben a következő ásványi anyagok találhatók: kloridok, foszfor, magnézium, kálium, nátrium, ugyanakkor a vér kálciumtartalma jelentősen megnövekedett.
- A szövetekben nem található semmiféle mesterséges konzerválóanyag. A hús és a vér nagyon jó állapotban maradt fenn tizenkét évszázadon keresztül a biológiai és egyéb rongáló behatások ellenére.
Az 1971-es és az azokat kiegészítő és megerősítő 1981-es szövettani elemzések hivatalos szakvéleményei alapján a lancianói eukarisztia-csoda ereklyéiről teljes tudományos biztonsággal megállapíthatók a következők: Az eredeti ostyadarabokat is tartalmazó hús valódi emberi szívizomzat, a vér pedig ugyanabba a vércsoportba tartozó emberi vér.
A szövetminták mikroszkópos vizsgálatának eredményeiről a bizottság
fotódokumentációt tárt a nyilvánosság elé.
(A csodáról és vizsgálatok módszertani eljárásairól részletesebben: Bruno Sammaciccia: A lancianói oltáriszentség-csoda, Ecclesia, Budapest, 1991.)
Már oszlásnak indult
Egy alkalommal Xavéri Szent Ferenc India déli részén, Coulonban, az ottani portugál templomban prédikált. Úgy érezte, hogy igehirdető szavaival kemény szívű hallgatói megáltalkodottságának falába ütközik.
Egy férfit az előző napon temettek el a templomban. Ferenc félbeszakította beszédét, Istenhez fohászkodott, kérte Őt, hogy dicsőítse meg Fia vérét és nevét, és lágyítsa meg az összegyűltek szívét. Ezután utasított néhány embert, hogy nyissák fel az előző nap eltemetett férfi közelben lévő sírját.
Könnyek között imádkozott, lángoló szavakkal. Elmondta hallgatóinak, hogy Isten milyen szívesen támasztja fel még a halottakat is, csakhogy őket megtéríthesse.
Amikor felnyitották a sírt és kiemelték a holttestet, az már bűzlött. Ferenc utasítására letépték róla a leplet - és látták, hogy az már oszlásnak indult. Ferenc azt akarta, hogy e tényekről mindenki személyesen győződjék meg.
Ezután letérdelt, rövid imát mondott, és az élő Isten nevében felszólította a halottat, hogy keljen fel.
A férfi felkelt, ereje és egészsége teljében.
A jelenlévőket szent félelem fogta el. Azok, akiknek szükségük volt rá, a lábaihoz borultak, hogy megkeresztelje őket. Sok ember megtérését eredményezte ez a csoda.
Ezt a történetet a Rota vizsgálóbírái vitathatatlanul hitelesnek ismerték el két tanú, Emmanuel Gogo és Joam Andicondam, valamint a feltámasztott személy vallomása alapján.
(Hebert: Lázár, kelj fel!, Ecclesia, Budapest, 1995. 171. o.)
Mégis !
Oriol Szent József 1650. november 23-án született Barcelonában és ugyanott halt meg 1702 március 22-én. Barcelona S. Maria del Pino nevű apátsági templomának világi papja volt. Megkapta a gyógyítás adományát. Az alábbi esetet több tanú egybehangzó vallomása igazolja a «Positio super introductione Causæ (Romæ 1767, p.114-118)» c. iratban. A gyógyulást a Dóm vezetője, mint tanú, a 68 éves Francisco Tagell y Pi a következőképpen meséli el.
Francisco Tagell y Pi többször tanúja volt, hogy Isten szolgája (értsd: José Oriol) közbenjárására betegek gyógyultak meg. Többször látta a papot Jézus Krisztus Legtisztább Vérének Kápolnájában, amint kompletórium után az ott gyülekező betegeket szenteltvízzel megáldotta. Olyan sokan sereglettek oda a gyógyulni vágyók Barcelonából és távoli országokból is, hogy sokszor nem fértek el az egyébként tágas kápolnában. A tanú látta, amint a betegek a templomba léptek és gyógyultan távoztak. Különösen sok nyomorékot és csonkát látott, amint azok kiegyenesedve és egészségesen távoztak, mankóikat a kezükben fogva, vagy a vállukra vetve. Mások vakon jöttek és látón távoztak, megint mások némán érkeztek és érthető módon beszéltek, mikor elmentek.
A tanú sokszor látta már, amint a Miasszonyunk plébániatemplom közelében egy városszerte jól ismert nyomorék koldus kéregetett. Köztudott volt, hogy a férfi gerinctörést szenvedett a keresztcsontja közelében. Emiatt nem tudott felegyenesedni, és lábai annyira elkorcsosultak, hogy egyáltalán nem tudta őket használni: két mankóra támaszkodva vonszolta magát a templomon keresztül. A mankók egyike sem volt hosszabb 3 arasznyinál. Ezekre támaszkodott a karjaival és a fejét magasra tartotta, hogy ne érjen a földhöz. Lábai helyett filccel bepólyált térdein járt, alsó lábszárait magasra felhúzva. Ilymódon csak nagy nehézségek árán tudott haladni.
Egyik reggel a templomban kéregetett, miközben a kórus a zsolozsmát imádkozta. A templomhajóban állt meg, a lépcső közelében, amely a plébániatemplom főoltára alatti Szent Tövis Keresztkápolnához vezetett. Itt akart Dr. José Oriol leereszkedni a kápolnába, hogy bemutassa szentmiseáldozatát. Így szólt a nyomorékhoz: «Látod, milyen sok beteg jön hozzám mindennap, hogy meggyógyítsam őket, te pedig, aki minden nap látsz engem, még sose kérted ezt tőlem.» Mire a béna nevetve így felelt: «Már elmúltam 30 éves, és ha most meggyógyulnék, vajon milyen foglalkozást tudnék még kitanulni, amellyel a kenyeremet kereshetném?» A papnak nevetnie kellett ezen a furcsa válaszon – és lement a kápolnába. Ott bemutatta miséjét, hálát adott, majd visszaindult a kórushoz.
A lépcső tetején újra meglátta a nyomorékot, és ezt mondta neki: «Hát te még mindig itt vagy! Még ha te nem is szeretnéd, én meg akarlak téged gyógyítani!» Ezzel szemeit az égre emelte, elváltozott az arca, és úgy tűnt, sugarak jönnek ki a testéből. Jobb kezét a nyomorék testére tette és így szólt: «Super aegros manus imponent...» (*) , majd a kereszt jelét rajzolta a homlokára és megáldotta. Aztán ezt mondta neki: «Kelj fel, fogd a létrát és akaszd ezeket a mankókat az örömmel teljes Miasszonyunk képe mellé.» Ez a kép pedig akkortájt a főoltár mögött volt, sokkal magasabban mint ma, miután az oltár új díszítést kapott. A tanú, aki mindezeket elmondja, látta, hogy a béna azonnal kiegyenesedett, leoldott egy kötést a térdéről, és összekötözte vele a mankóit. Ezalatt a pap visszament a kórushoz, a meggyógyult pedig a sekrestyeajtóhoz lépett, ahol egy létra volt a falnak támasztva. Fogta a létrát, amit egy embernek igencsak megerőltető volt megemelnie, és a Szűzanya képe mellé állította, felmászott rá, és mankóit a kép melletti szögre akasztotta.
A beteg olyannyira egészséges lett, hogy később kisegítő sírásóként dolgozott ugyanazon a plébánián. A tanún kívül még több más személy is látta a csodát, megkövülten álltak ott és elámulva követték tekintetükkel a gyógyultat, szavak nélkül néztek egymásra.
Forrás: Wilhelm Schamoni: Wunder sind Tatsachen, Würzburg 1976, Johann Wilhelm Naumann-Verlag, p.55-58.
(*) «A betegekre teszik kezüket...» Folytatása: «... és azok meggyógyulnak» (Mk 16,18).
Menj hát, és légy boldog!
Néri Szent Fülöpnek, az oratoriánus rend alapítójának egyik jó barátja volt Fabrizio de' Massimi, aki egyszer arra kérte őt, hogy imádkozzék várandós feleségéért, Lavinia de' Rusticiért.
Öt lánya volt már. Fülöp előre megmondta, hogy fia fog születni és Paolo lesz a neve. Évek múlva, Lavinia halála után az akkor tizennégy éves Paolo 1583. január 1-én megbetegedett, hatvanöt napig egyfolytában lázas volt. Fülöp mindennap meglátogatta a fiút, aki hosszan tartó betegségét megadással, türelemmel viselte.
Március 16-án nagy sietve futárt menesztettek St. Giorolamóba Fülöphöz a hírrel, hogy Paolo haldoklik, és hogy ha még látni akarja őt élve, akkor azonnal jöjjön. (A plébános feladta a fiúnak a betegek szentségét és aztán távozott.)
Mikor a hírvivő megérkezett, Fülöp éppen misézett, ezért nem tudta őt azonnal értesíteni, és mire Fülöp a szentmisét befejezte, Paolo meghalt. Az apa lezárta fia szemét és vizet készített a holttest lemosásához, valamint vászonruhát, hogy abba becsavarják. Fél óra múlva Fülöp megérkezett. Fabrizio az emeleti lépcső felső végén találkozott vele; sírva mondta neki: «Paolo meghalt!»
«Miért nem üzentetek előbb?» - kérdezte Fülöp. «Üzentünk mi időben, de tisztelendőséged éppen misézett akkor» - felelte Fabrizio.
Fülöp bement a szobába, leült az ágy szélére és vagy hét-nyolc percig imádkozott. Imáját szokásos szapora szívverése és testének remegése kísérte. Ezután szenteltvizet hintett a fiú arcára és egy kicsit a szájába is juttatott. Ezt követően Fülöp a fiú arcába lehelt, kezét a homlokára tette és zengő hangon szólította meg. «Paolo! Paolo!»
Erre a fiú, mintha mély álomból ébredt volna fel, kinyitotta a szemét és így szólt: «Atya, elfelejtettem megemlíteni egy bűnömet, ezért szeretnék most meggyónni.»
Fülöp távozásra szólította fel a fiú ágya körül állókat, Paolónak egy feszületet adott a kezébe és meggyóntatta, majd feloldozta őt.
Mikor a többiek is visszajöttek az ágyhoz, Fülöp mintegy félóráig beszélgetett Paolóval meghalt anyjáról és nővéréről. A fiú tisztán, érthetően válaszolt, mintha a legjobb egészségnek örvendett volna. Arca visszanyerte egészséges színét, olyannyira, hogy a körülötte állók alig akarták elhinni, hogy valami baja van.
Fülöp végül megkérdezte Paolót, szívesen halna-e meg most. A fiú igennel válaszolt. Másodszor is megkérdezte, és Paolo azt felelte. «Igen, nagyon szívesen - különösen azért, hogy láthassam anyámat és nővéremet a mennyországban.»
«Menj hát és légy boldog! Imádkozzál értem!» - mondta Fülöp Paolónak és megáldotta őt. Derűs arccal, egyetlen moccanás nélkül Paolo Fülöp karjai között azon nyomban kilehelte a lelkét.
E szívfacsaró jelenet tanúi voltak: Paolo apja, Fabrizio két leányával (akik később a Santa Marta-ban apácák lettek) és második feleségével; Violante Santa Croce, Francesca, a szolgáló, aki ápolta Paolót a betegségében, és még sokan mások. E csoda emlékére külön ünnepet, a La Festa del Miracolót ültek meg a Palazzo Massimo kápolnájában, március 16-án, külön szentmisével, melyet IX. Piusz pápa iktatott be a Rítusok Szent Kongregációjának 1855. március 1-ji dekrétumával.
(Hebert: Lázár, kelj fel! Ecclesia, Budapest, 1995. 117-118.o.)
Se szaruhártya, se pupilla
Az itt közölt gyógyulásról a szaléziánus Don Joachim Vinzenzo Berto számol be (Position super introductione causae, Romae 1907, p.771-773). Don Berto 1862-ben diákként lépett az Oratóriumba, mindig Don Boscónál gyónt, akinek 1866-86 között magántitkára is volt. Vallomását esküvel erősítette meg. Valamivel részletesebben meséli el ugyanazt Don Francesco Dalmazzo szalézi pap (Memorie biografiche del Ven. Don Giovanni Bosco, raccolte da Giov. B. Lemoyne, IX, 645 ff. Torino, 1917).
Pünkösd vigíliájának délutánján, 1869. május 16-án 5 óra körül nagy számban készülődtek gyónásra a fiatalok a Segítő Szűzanya templom sekrestyéjében. Arra vártak, hogy Don Bosco lejöjjön szobájából. Miközben átmentem a sekrestyén, egy idős asszonyt láttam meg, aki egy 10-12 éves kislányt vezetett a kezénél fogva. A kislány szeme be volt kötözve, mivel teljesen vak volt. Maria Starderonak hívták és a torinói egyházmegyéhez tartozó Vinovóból jött. Azért hozták ide, hogy Don Bosco áldásában részesedjék.
Megálltam és néhány szót váltottam az idős asszonnyal, aki megmutatta a gyermek szemét. Se szaruhártya, se pupilla nem volt rajta, olyan fehér volt, mint két tojás. Súlyos szembetegség támadta meg, és immár több mint egy éve annyira nem látott, hogy házon kívül vezetni kellett. Miután minden orvosi beavatkozás sikertelennek bizonyult, Anna nagynénje és Maria Artero tanárnője Torinóba vitték, hogy ott Don Bosco megáldja.
Mikor Don Bosco megérkezett, megáldotta a beteget és a következő kérdéseket intézte hozzá:
– Mióta beteg a szemed?
– Már régóta szenvedek tőle, de csak körülbelül egy éve, hogy egyáltalán nem látok vele.
– Nem kérdeztétek meg az orvost, gyógyszerrel nem is próbálkoztál?
– Dehogynem – felelte a nagynéni. – Minden lehetséges gyógymódot kipróbáltunk, de teljesen hiába. Az orvosok azt mondták, hogy mindkét szem elveszett, azóta feladtam minden reményt a gyógyulásra vonatkozóan – és e szavaknál sírni kezdett.
– Meg tudod különböztetni a nagy és a kisméretű tárgyakat?
– Már semmit sem tudok megkülönböztetni.
Erre Bosco levette a kötést a kislány szeméről és egy ablak elé állította:
– Nézz ki egy kicsit az ablakon! Meg tudod különböztetni ezt a fényt a sötét falaktól?
– Ó, én szegény, semmit sem tudok megkülönböztetni!
– Szeretnél látni?
– Méghogy szeretnék-e! Olyan szerencsétlen gyermek vagyok, a vakság szerencsétlenné teszi egész életemet!
– Arra fogod-e használni a szemedet, hogy áldás legyen lelked számára és soha nem arra, hogy megsértsd az Urat?
– Ezt szívből megígérem Önnek! De olyan szegény, szerencsétlen kislány vagyok! – és könnyekben tört ki.
– Bízzál és a Szent Szűz megsegít téged! Látni fogsz!
– Mit fogok látni?
– Tiszteld az Urat és a boldogságos Szűzet és erősen nézz ide! Nézd, mi van a kezemben?
Erre a kislány szemét erőltetve meglepetten felkiáltott:
–Ó igen, látok!
– Mit?
– Egy érmét!
– Kinek az érmét?
– A Szűzanyáét!
– És a másik oldalán?
– Egy idős embert látok, virágzó bottal a kezében, ő Szent József!
– Szentséges Szűzanyám – kiáltotta a nénje. – Tehát látsz?
– Igen! Látok!
Ebben a pillanatban a kislány meg akarta ragadni a medált, ami egy térdeplő mögé esett. Nénikéje azonnal ott termett és segíteni akart, de Don Bosco nem engedte: hagyja őt egyedül keresgélni. A kislány minden nehézség nélkül, azonnal megtalálta az érmét.
A nagynéni és unokahúga a tanárnővel együtt, a csodálattól és a boldogságtól eltelve hazasiettek Vinovóba, de néhány nap múlva visszatértek, hogy adományt hozzanak az Úrnak és Máriának, a keresztények segítőjének, a kapott kegyelemért. A nagynéni pedig megerősítette, hogy hosszú ideje gerincbántalmaktól szenvedett (reuma), ami a jobb karjában is fájdalmat okozott és fejfájással járt – emiatt nem tudott a földeken dolgozni. Abban a pillanatban azonban, amikor unokahúga visszanyerte látását, ő is tökéletesen meggyógyult. Még két évvel az események után sem volt egyikőjüknek sem problémája korábbi betegségével. Ezen csodálatos gyógyulásoknak tanúi voltak: elhúnyt Alfons Scaravelli torinói szalézi pap, nevezett Anna nagynéni és Maria Artero tanárnő, akikről nem tudom, életben vannak-e még – fejezi be Don Joachim Vinzenzo Berto.
(Forrás: Wilhelm Schamoni: Wunder sind Tatsachen, Würzburg 1976, Johann Wilhelm Naumann-Verlag, p.39-42.)
Tudományosan megmagyarázhatatlan
Consilia Rinaldi (Antonio Rinaldi felesége, lánynevén Consilia De Martino) 1995. október 31-én erős rosszullétet érzett egész testében. Fuldokolni kezdett, nyaka és torka összeszorult, baloldalt a torka fölött pedig daganat keletkezett, amely egyre nőtt. Másnap egy salernói kórházba szállították. Ismételt CT vizsgálat kimutatta, hogy baloldalt mind a torok fölött, mind a torok alatt, egész a hasüregig, nagymennyiségű folyadék gyülemlett föl szervezetében, amelyet mintegy két literre becsültek. A jelenség oka, hogy a fő mellkasi nyirokvezeték repedése következtében a nyirokfolyadék elárasztotta a testüregeket. Számítani lehetett arra, hogy műtéti beavatkozásra lesz szükség.
Consilia tagja volt a Padre Pio által alapított imacsoportok egyikének. Ő maga is, csoporttársai is bizalommal kérték az 1968-ban elhunyt stigmatizált kapucinus atya közbenjárását Istennél Consilia gyógyulásáért. Egyesek Pio atya sírjánál imádkoztak.
Másnap meglepetésszerűen enyhülni kezdett a fájdalom és csökkent a daganat. A következő napon, november 3-án az orvosok a nyaki daganat teljes megszűnését észlelték. A vizsgálat kimutatta, hogy a szervezetben felgyülemlett folyadéknak nyoma sincs. Consilia gyógyultan távozott, és állapotában később sem következett be semmiféle visszaesés.
Mivel a gyógyulást csodásnak tekintették, 1996-1997 során a salernói érsekség vizsgálatot tartott az ügyben, melynek eredményét a Szenttéavatási Kongregáció 1997. szeptember 26-án jóváhagyólag közzétette. A kongregáció Orvosi Kollégiuma 1998. április 30-án egyhangúlag kijelentette, hogy ez a gyógyulás hirtelen, teljes, maradandó és tudományosan megmagyarázhatatlan. 1998. június 22-én a kongregáció teológiai tanácsadó testülete, ugyanazon év október 20-án pedig maguk a kongregáció bíborosai és püspökei jelentették ki, hogy Isten csodájával állunk szemben. A kongregáció prefektusa, Martins bíboros, 1998. december 21-én II. János Pál pápa elé terjesztette az esetet, aki elrendelte kihirdetését.
Acta Apostolicæ Sedis, 1999/6. (Vol. 91.) p. 586-589.
Valami fekete vonal
1933. szeptember 8-án, Kisasszony ünnepén többektől kísérve, lelkendező örömmel nyit be a szentkúti irodába Gulyás Anna 15 éves lány, lakik: Adács, Temető u. 189. Egyik lábán harisnya és papucs van, a másik harisnyáját pedig egy 4 cm-es megfeketedett rozsdás szeggel együtt a kezében tartja. A szeget mutogatva, a boldogságtól szinte fuldokolva csak annyit tud mondani:
«Itt van, kijött!»
Nagy nehezen mégis lecsillapodván elmondja, hogy tavaly, azaz 1932. augusztus 17-én a szőlőben foglalatoskodva belelépett valamibe, amitől a lábfeje nagyon megdagadt, a seb helye pedig gennyedésbe ment át. Azóta, tehát egy egész év óta először otthon, aztán Budapesten az OTI kórházban, aztán ismét otthon gyógyítgatták. A baj okát röntgennel keresték, de meg nem találva megoperálták. Ám hasztalanul! Hiába használta a különböző orvosságokat is, semmi sem segítettek.
Édesanyjának biztatására idejött. Itt elvégezte ájtatosságát, ivott a Szent László-forrás vizéből, azután sebes lábát öntözgette a vízzel. A második leöntéskor nagy fájdalmat érzett, és valami fekete vonal tűnt föl a lába fejében, ez a feketeség lassan kifelé húzódott, míg végre saját kezével könnyűszerrel kivette ezt a szeget. Az édesanyának és gyermekének ájtatos bizalma most sem szégyenült meg, a Boldogságos Szent Szűz segített. Adácsi tanúink: Kiss Mária és Birkás Ferenc. A többi szemtanú idegen volt.
Ezen esetet igazolja főtisztelendő Damkó Endre adácsi esperes-plébános és Dr. Erdélyi Béla községi orvos. Közzétette: P. Roznik Rajnér, 1938.
(Forrás: Mátraverebély-Szentkút kegyhely és a Nagyboldogasszony Bazilika, 2. bővített kiadás. Kiadja a Szentkúti Ferences Rendház, 2000, Novoprint RT. 77-81. oldal)