Bevezetés

Az istentagadás gyökere a gőg. Az önmagával eltelt ember üresnek találja az eget.

Isten dicsőségére vagyunk teremtve. Az alázatos szív, amely kész a hódolatra és az engedelmességre, találkozhat az emésztő tűzzel, ami Isten maga. Mihelyt elfogadtad, hogy nem te magad vagy létezésed súlypontja és mércéje, szabaddá válsz Isten élő valósága számára. „Aki elveszíti értem életét, az megtalálja” (Mt 10,39).

Isten a boldog önátadás misztériuma. „Atyám mindent átadott nekem” (Mt 11,27). Lényének határtalan gazdagságát szüntelen önkiüresítésben önti a Fiúba az Atya, s a Fiú, mint tökéletes képmás, azzal a hiánytalan önátadással válaszol, amit emberként a kereszt vállalásával mond ki. Abszolút meghódolás ez, teljes alávetettség: „Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te” (Mk 14,36).

A kereszt az élet fája. Rajta a megalázott Isten, aki a rabszolgák halálát szenvedi teremtményei kezétől, saját életformáját tárja ki az ember előtt: a feltétel nélküli önátadást. A föltámadt Jézusban az ember birtokba veszi ezt a boldog isteni életformát, megérkezik a mennyei dicsőségbe. Pünkösdkor pedig túlcsordul az isteni élet, kiárad a világra. Tűzfolyamként zuhog le a hívőkre a dicsőség Lelke, az Atya és a Fiú kölcsönös önátadásának egybeolvadása, az isteni nász, az eggyéválás, az azonosulás boldogsága. „Mint a halál, olyan erős a szerelem; olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni” (Én 8,6-7).

Pünkösd nem a múlté. Az Egyház így könyörög Urához: „Áraszd ki a Szentlélek ajándékait az egész világra, hogy amit egykor az evangélium hirdetésének kezdetén az isteni kegyelem munkált, az most is áradjon híveid szívén át a földre.” [Római Misekönyv, 2. magyar kiadás, Szent István Társulat, Budapest, 1991. 132. o.] Ez az imádság szüntelenül meghallgatásra talál. A lángoló Isten naponta tűzbe borítja teremtményeit.

Istent nem húzhatod le saját szintedre, és föl sem tornázhatod magadat hozzá. Nem állíthatod elő lombikodban, nem számíthatod ki képleteiddel, nem édesgetheted magadhoz megnyerő viselkedéseddel. „Megközelíthetetlen fényességben lakik” (ITim 6,16). Csak akkor van nála esélyed, ha úgy állsz előtte, mint a kisgyerek: tehetetlenséged tudatában, megajándékozásra nyitottan. „Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyerek, nem jut be oda” (Mk 10,15).

Isten ajándék. „A Szentlélekben a háromságos Isten benső élete merő ajándékká lesz az isteni személyek szeretetének állandó cseréjében, és Isten a Szentlélek által mint ajándék egzisztál” – tanítja II. János Pál pápa. [Dominum et Vivificantem 10.] Istent meg nem hódíthatod, de elfogadhatod ingyenes önajándékozását. Ürességed megvallásával lehetsz a mennyei Tűz edénye.

Ez a könyv a szomjazókhoz szól, a saját ürességüket ismerőkhöz. Az alázatos szívűek fogják megérteni.

Katolikus könyv. Az fogadhatja el, aki nem retten vissza attól, hogy Isten embereket rendelt fölénk, akik az ő nevében tanítanak, vezetnek, közvetítik a Lelket. Protestáns barátaim megütköznek majd azon, hogy a nem-katolikus hatásokat veszélyként kezelem, és sokat fognak beszélni „dogmatikus korlátaimról”. Vállalom ezeket a „korlátokat”; számomra az „igen” és a „nem” közötti határvonalat jelentik, akár a Tízparancsolat; de nem jelentenek ítéletet testvéreim szívéről. Hálát adok Urunknak a nem-katolikus krisztushívők bátorságáért, akik a pünkösdi tapasztalat úttörői voltak a 20. században. Tudom, hogy ugyanaz a Lélek éltet bennünket. Együtt valljuk Jézus csodálatos nevét. Velük térdelek Isten előtt.

Írásom Isten-állítás egy istenközömbös korban. Az imádság csöndjében született – rohanó, zajos korunk gyermekei számára.

Talán a te számodra is.

Leszáll a pünkösdi tűz

Huszonévesen folyton azon törtem a fejem, hogy az istenbizonyítást számomra is meggyőző, világos, szabatos formába öntsem. Huszonkilenc évesen pappá szenteltek. Az elméleti következtetés háttérbe szorult, helyébe lépett Jézus emberi arca; vele az emberi személy lélektani problémái, amelyekre keresztény választ próbáltam találni. Harmincnyolc éves koromban leszállt rám a pünkösdi tűz, fölfedeztem a krisztusi hit misztikus dimenzióját. Ez az esemény máig meghatározza életemet. Röviden elbeszélem, hogyan történt.

Várom a Tüzet

Karizmatikus mozgalom? Papi életem első évtizedében olvastam róla itt-ott, de nem érdekelt. Elvégre a szeretet a fontos, nem a nyelveken szólás vagy a gyógyítás adománya! (Közben naponta vétkeztem a szeretet ellen, de nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget.)

Isten megengedte, hogy süllyedni kezdjek. Elbizonytalanodtam, átéltem tehetetlenségemet. „Jól” prédikáltam, de szavaim nem gyújtottak; naponta gyóntattam, de nem láttam magam körül megújuló életeket. Saját életem is vergődés volt: mindig ugyanazokat a bűnöket kellett meggyónnom. A Szentírásban ez másképp van! Ott az igehirdetés hatalommal és eredménnyel történik, a bűntől való szabadulás nagy örömhír. Nem mertem azt gondolni, hogy a Szentírás hamis, de a bibliai egyházkép és az Egyház megtapasztalt valósága közötti távolság állandóan gyötört.

1977 tavaszán olvastam Suenens bíboros Új pünkösd? c. könyvét, és ennek nyomán derengett föl bennem, hogy a karizmatikus mozgalom megoldást jelenthet. Bizonyára sok romantikus illúziót fűztem képzeletben ahhoz az élményhez, amit a Biblia „Szentlélekben való megkeresztelkedésnek” nevez (ApCsel 1,5): valami varázsütést vártam, amely mindent megold. Mindenesetre használtam a fogalmat, és reménykedni kezdtem.

Nyáron lelkigyakorlaton voltam egy pap barátommal; nevezzük K.-nak. Fiatalokat vittünk magunkkal, akik az utolsó napon sorra beszámoltak arról, mit jelentett nekik a lelkigyakorlat. Rám is sor került. „Még most is csak várok” – mondtam őszintén és naivul. – „Várom a Tüzet.” Kielégítetlen voltam és zilált; azt reméltem, hogy derült égből egyszer csak lecsap majd a Lélek, és föloldja tehetetlenségemet. K. odajött hozzám a beszélgetés után: „Ne félj, egyszer majd csak eljön a Tűz!” Bólintottam, és nagyot szívtam cigarettámból.

Ősszel K. új kápláni állomásra került; néhány fiatallal meglátogattam. Emeletes plébánián lakott. Ahogy fölfelé mentünk a lépcsőházban, lefelé egy másik menet jött szembe velünk: egyházmegyénk káptalani helynöke (széküresedés volt), munkatársaival és a plébánossal. Zavartan kezet fogtunk, nem tudtuk mire vélni a szerencsét. K. hamarosan tájékozódott. „S. miatt voltak itt” – mesélte. – „Csinált karizmatikus mozgalmat, és följelentették.”

S. évfolyamtársam volt a teológián, s akkor éppen káplán ugyanannak a városnak egy másik plébániáján. Nem esett bántódása, de az egyházmegyei körlevélben dörgedelem jelent meg a „Baal-próféták” ellen, akik „égi tüzet” várnak (1Kir 18). Kissé erőltetettnek találtam az alkalmazást, hiszen Illés próféta is égi tüzet vár – és kap! – ugyanabban a bibliai fejezetben.

S.-sel, a „Baal-prófétával” mégse vettem föl a kapcsolatot. Egyszer összefutottam vele, s valami különös határozottságot éreztem benne. Zavarbaejtően beszélt, de az égi tüzet nem hozta szóba. Én se. Volt bennem annyi gőg (és félelem), hogy a magam külön égi tüzére várjak.

„Dicsőség neked, Uram!”

Isten nem sietett. Engedett még mélyebbre merülni tehetetlenségemben. 1978 kora tavaszán már a gyónástól is elment a kedvem. Úgyis visszaesem, gondoltam. Szívemben üresség volt.

Ekkor találkoztam egy teológiai tanárral, s információt kértem a karizmatikus mozgalomról. Ő két könyvet ajándékozott nekem. Dennis Bennett: Nem részegek ezek c. könyve volt az egyik; egy episzkopális lelkész találkozása a pünkösd-mozgalommal. A másik Dennis és Rita Bennett műve: A Szentlélek és te; összefoglalás a Szentlélekben való élet gyakorlatáról. Teológiai háttere protestáns, de nem tartozott a szélsőséges írások közé.

Utóbbi könyv tartalmazott egy imát, amellyel elfogadhatom Jézust, mint megváltómat. Adott egy másikat is, amely azt kéri, hogy Jézus kereszteljen meg a Szentlélekben.

Elimádkoztam mindkettőt. De nem történt velem semmi. Vagy mégis? Mindenesetre elmentem gyónni, megújult reménnyel. Szeretetteljes gyóntató fogadott; ebben Isten biztatását láttam.

Nem sokkal később meglátogattam K. barátomat, s mivel este gyóntatnia kellett, ott az ő gyóntatószékében mondtam ki: egész életemet átadom Jézus Krisztusnak. Este együtt imádkoztunk a szobájában. Örömet éreztem, és – életemben először – szabadon dicsőítettem az Urat mások előtt. „Dicsőség neked, Uram!” Új volt az élmény, fölszabadító. Mind lelkesebben, mind bátrabban jöttek ajkamra a szavak. Most, gondoltam, most mindjárt nyelveken kezdek imádkozni! Ijedten abbahagytam a hangos imát. „Nem jársz messze” – dicsért meg K., akinek szintén megvoltak a maga tapogatózásai és információi. – „Folyamatosan kell dicsőíteni az Urat.”

Másnap reggel elhatároztam: megpróbálom egyedül. Letérdeltem szobámban, azzal az elszántsággal, hogy bármi jön a nyelvemre, kimondom. EIőször egy énekelt „ó” jött, aztán más szótagok is. Nemsokára folyamatosan sikerült mondanom egy érthetetlen szöveget. Próbálgattam, gyakoroltam, sűrűn imádkoztam így.

Igen – de hol maradt az öröm, pünkösd öröme? Nem éreztem semmit. A Szentlélek és te c. könyv világosan mondja ugyan, hogy a nyelvek adományának semmi köze az érzelmekhez, én mégis többet vártam. Hogyan újítja meg Isten az életemet, ha a Szentlélekben való megkeresztelkedésem csak ebből a közömbös „nyelveken szólásból” áll? Lassanként abbahagytam.

Bár több alázat lett volna bennem, és több bizalom! Én nyilván receptet akartam, és Isten nem dolgozik receptek szerint. De még így is: ez a hónap a bontakozó remény hónapja lett. Ifjúsági körömben nőtt a várakozás. Prédikációimban is több lett az erő. Újabb gyónást végeztem, ezúttal rendes lelkiatyámnál, azzal a megújított szándékkal, hogy életemet mindenestül a megfeszített és föltámadt Jézusnak szolgáltatom ki.

Gyónásom másnapján, 1978. április 4-én, Budapestről Apátfalvára mentem egy volt szemináriumi társam meglátogatására. Ifjúsági csoportomból négy lány jött velem.

Útközben betértünk S.-hez.

Egy Baal-próféta utánunk veti magát

S., a „Baal-próféta”, kérdéseinkre részletesen beszélt saját új életéről a Szentlélekben. Óriási lelkesedés volt benne, és az imádság állandó vágya. Egy-egy bibliai helyen keresztül érezte a Lélek vezetését. Cigarettázásomra az volt a megjegyzése, hogy az Úr elveszi tőlünk ezeket a dolgokat.

Tovább kellett haladnunk, de S. meglepetésemre szintén beszállt kocsijába, és velünk tartott. Gondoltam, ő is meg akarja látogatni egykori közös társunkat. Igazából más célja volt: ránk fente a fogát.

Apátfalván a meglátogatott atyát egy ideig elszólította a kötelesség. Ez kapóra jött S.-nek. „Ki akarja átadni az életét Jézus Krisztusnak?” – tette föl a kérdést. Habozás nélkül jelentkeztem. Megemlítettem, hogy előző nap ezzel a szándékkal gyóntam, de S.-nek megvolt a saját menetrendje. Megkívánta, hogy egész életem bűneit megvalljam, és a kereszt elé tegyem. „Adok egy feloldozást” – mondta mellékesen. Ki könnyebben, ki nehezebben, mind a négy útitársam végigcsinálta ezt a forgatókönyvet.

Nem kellett volna belemennem, amíg nem tisztáztuk, mi is történik? Lehet. Mentségem, hogy nagyon vágyódtam a megújulásra, a Szentlélek megtapasztalására. De tény az, hogy bizonyos jelenségek nem tetszettek nekem.

— Nem tetszett, hogy S. kötelezőnek tekintett egy olyan életátadási sémát, ami a katolikus teológia és gyakorlat szerint ajánlható ugyan, de semmi esetre sem kötelező.

— Nem tetszett, hogy a feloldozást mintha nem tekintette volna a bűnöktől való megtisztulás lényeges mozzanatának, elégtételt pedig egyáltalán nem adott.

— Nem tetszett, hogy „ötösikreknek” nevezett el bennünket, mintha nem a keresztségben, hanem az általa képviselt megtérési formában születtünk volna újjá.

— Nem tetszett, hogy protestáns lelkiségi írások tömegével árasztott el, amelyek egészen kritikátlanul voltak kiválasztva.

— Nem tetszett, hogy arról beszélt: „Az Úr megtart” – mintha megtérésünk után már nem térhetnénk le a jó útról és nem kárhozhatnánk el.

Később megtudtam, hogy S. a szentesi református lelkésznél „tért meg”, aki később a pünkösdi szabadegyházhoz csatlakozott, s aki református ébredési körökből hozhatta magával a megtérés fenti gyakorlatát, egyedül ezt tekintve igazinak. S. teológiailag megkérdőjelezhető viselkedése ebből a forrásból származott. Szegény S., talán közben kellett volna lépnem! Évek múltán elhagyta nagy buzgalmát, majd a papi szolgálatot is... K. barátom egyszer látta őt szentmiséjén, de mise után, mire kiment volna hozzá, már nem találta.

Akkor még nem láttam a veszélyeket ilyen világosan. Fenntartásaimat csak óvatosan tettem szóvá, viszont – mivel hitünk és megtérési szándékunk igazán őszinte volt – együtt örültem a négy fiatal lánnyal, akik fölszabadulást és új lelkesedést tapasztaltak. Abban biztos voltam, hogy a magam csoportjában nem engedek meg teológiai elhajlásokat.

Később, amikor hozzájutottam a katolikus karizmatikus megújulás irodalmához, csodálkozva láttam, hogy az nem két külön lépésben gyakorolja a „megtérést” és a „Szentlélek-keresztséget”, hanem egyszerre. Magyar katolikus körökben viszont még mindig nagyon gyakori a kettő szétválasztása. Úgy gondolom, ennek a protestáns hatás az oka. Valójában a keresztény alapdöntés egyetlen őstény, és nem véletlen, hogy az Egyház a keresztség és a bérmálás szentségét felnőtteknek általában egyszerre szolgáltatja ki.

Tavaszi szelek

Fújtak a szelek, a közeledő pünkösd szelei! Csak ébredő szerelemhez hasonlítható az a boldog várakozás, ami kialakult csoportunkban. Az apátfalvi kaland után újból elkezdtem nyelveken imádkozni, először magamban, majd – legyőzve gátlásaimat – mások előtt is. Nekem nem jelentett ez különösebb élményt, de lelkesítően hatott a többiekre.

Teológiailag nem láttam akadályt. Rég világos volt előttem, hogy pünkösd nem egyszeri esemény, hanem permanens az Egyházban. Tudtam, hogy mindaz, ami velünk történik, a keresztség és a bérmálás szentségében gyökerezik. Azt is magától értődőnek tartottam, hogy a Szentlélek ajándékai minden kor számára szólnak, amint a II. Vatikáni Zsinat is tanítja. [Lumen Gentium 12.] Legföljebb az S. és mások által képviselt „egyszeri és megismételhetetlen” megtérés, „életátadás” gyakorlata okozott problémát; világos volt, hogy a katolikus felfogás ismer visszaesést és újbóli megtérést is. Később azonban, ahogy a nyugati – elsősorban amerikai – irodalom egyre jobban kezembe került, ez a gond is eltűnt, mert láttam, hogy a katolikus karizmatikus megújulás nagyon jól megvan e kétes gyakorlat nélkül.

Első gyér információim és még gyérebb személyes tapasztalataim alapján tanulmányt kezdtem írni, hogy a karizmatikus ébredést teológiailag a helyére tegyem. Ezt Manifestatio Spiritus címmel be is fejeztem. Lényegével ma is egyetértek, bár a részletekben azóta sokat alakult a felfogásom. Ezt az írást többen haszonnal forgatták. Ma már nem tartom időszerűnek, e könyvben sokkal érettebb értékelések foglaltatnak.

Nem tudtuk megállni, hogy újból el ne menjünk S.-hez, aki zordonan szemlélte, hogy még mindig cigarettázom. Ez alkalommal együtt imádkozhattunk csoportjával. Földön ülve dicsőítették az Urat, egy valaki hangosan, magyarul, a többiek halkabban, nyelveken. (Ez is protestáns hatás: fundamentalista módon szó szerint kötelezőnek vették Pál apostol előírásait, amelyeket a korintusi egyházközségnek adott, és nem mertek értelmezés nélkül hangosan imádkozni nyelveken.) Mikor imádság közben elvontabb teológiai kifejezéseket használtam, ima formájában rendreutasítottak: „Add, Uram, hogy egyszerű szavakkal dicsérjünk téged”. Nem tudtam teljesen azonosulni a csoporttal, de tény, hogy volt egy pillanat az ima során, amikor váratlan, misztikus öröm öntött el. Nem voltam egyedül élményemmel, sőt könnyen lehet, hogy csoportomból másoknak még pozitívabb benyomásaik voltak. Utólag látva, éretlen és teológiailag pontatlanul orientált közösség volt S.-é, de a Szentlélek működött benne. Sokan nem értik meg ezt. Azt gondolják, vagy minden korrekt egy jelenségben, vagy pedig egyáltalán nem Isten Lelkétől való. A karizmatikus megújulás sok ellenkező példát nyújt. Igazi lelki események keverednek nagyon is „testi”, emberi megnyilvánulásokkal.

Másnap – 1978. április 13-án – este benyit a sekrestyébe egy lány és lelkesen újságolja: „Dicsőség az Úrnak! E. tegnap megkapta a Szentlelket.”

E. egyike volt azoknak, akik Apátfalván megtértek, és most is ott jártak S.-nél; miután otthon kiszállt a kocsiból, nyelveken kezdett szólni.

Tűz, tűz, tűz

Az E.-ről szóló híradás csak bevezetője volt egy boldog robbanásnak, amit a pünkösdi Lélek azon az estén előidézett közöttünk.

Átmentünk a szobámba imádkozni. Más valaki is megkívánta a Lélek kiáradását. Nagy várakozással tettük rá a kezünket. Mint mélyből fakadó forrás, feltört belőle a nyelvima! Ugyanakkor mindnyájunk szívét elborította a lobogó öröm hulláma. Ujjongtunk, nevettünk, magasztaltuk az Urat. A mátyásföldi káplánszobát mennyei tűz árasztotta el. Pünkösd megtörtént velünk. A lángoló Isten megérkezett!

Ki tudná leírni a dicsőítés örömét? Semmi kézzelfogható okunk nem volt, hogy örvendezzünk – egyszerűen Istennek örültünk. Egy fiatal házaspár, kimaradván korábbi megtérés-élményünkből, kissé megütközve bámult ránk: lelkesedésünk idegen maradt nekik. Nem egyszerűen „jó hangulat” volt az, hanem felülről jövő esemény, Isten cselekvése, amelyben ma is a karizmatikus megújulás hitelesítő jegyét lelem föl.

Nehéz ezt megmagyarázni azoknak, akik az egészben csak pszichológiai jelenséget látnak. Nagy segítség itt Loyolai Szent Ignác egyik szabálya a lelkek megkülönböztetéséről: „Egyedül Isten, a mi Urunk képes arra, hogy előzetes ok nélkül vigaszt adjon a léleknek". [LOYOLAI SZENT IGNÁC Lelkigyakorlatos Könyve. Szent István Társulat, Budapest, 1986. 122. o.] Az a tény, hogy E. néhány érthetetlen szót mondott, még nem ok az örömre. Magam is imádkoztam nyelveken napokon át, anélkül, hogy ez örömet szabadított volna föl bennem. Milyen boldog tűz öntött el bennünket hirtelen? Miért támadt vágy bennünk Isten szeretetére és szolgálatára? Mi kötött össze egymással oldott, meleg, tiszta testvéri szeretetben? Jézus, akinek igáját komoly elhatározással magunkra vettük, megmutatta, hogy ez az iga édes (Mt 11,30). Nincs más magyarázat. Isten cselekvése teljesen szuverén volt, nem számítottunk rá, korábban nem tudtuk produkálni, később nem tudtuk reprodukálni. Minden lélektani értelmezés elégtelen.

Kétségtelen, hogy a Szentlélek öröme akkor inkább lényünk felszínén mutatkozott. Sokat nevettünk; volt, aki az asztalt verte örömében. Ezek éretlen jelenségek voltak. Kicsit naiv módon azt vártuk, hogy az áradó öröm egyre fokozódni fog – jóllehet eszünkkel tudtuk, hogy megpróbáltatások is következnek, s úgy is lett. De az a tény, hogy a pneumatikus jelenségek pszichológiai tényezőkkel keveredtek, még nem szól az előbbiek hitelessége ellen. Éretlenségünkből ki kellett gyógyulnunk, és ez fájdalmas folyamat volt. De Isten emésztő tüzének édes égetéséből azóta sem gyógyultam ki.

Találkoztam már olyanokkal, akik a Szentlélek örömének alábbhagyása után megkérdőjelezték pünkösdi tapasztalatuk hitelességét. Arra gondoltak, hogy merőben emberi, pszichikai tüneményt éltek át. Én soha nem kételkedtem így. Később fájóan nélkülöztem a Lélek kiáradásának boldogságát, de tudtam, hogy amit annyira óhajtanék, már megtörtént velem: a boldogság forrása valóság és hozzáférhető. Azóta hirdetem is ezt a tapasztalatot. Olyan személlyel pedig még egyáltalán, soha nem találkoztam, aki átélés közben vonta volna kétségbe a Szentlélek-megtapasztalás valódiságát. Csakis utána, amikor már megszűnt! Arra emlékeztet ez, amit Avilai Szent Teréz misztikájából ismerünk: az aktuális élmény folyamán a misztikus nem tud kételkedni abban, hogy tapasztalata Istentől származik, utána azonban gyakran kétségek gyötrik, amíg Isten meg nem nyugtatja valamilyen módon.

Szent Teréz egészen éles különbséget tesz pszichológiai és pneumatikus örömök között. [Lásd Szeghy Ernő lábjegyzetét: AVILAI SZENT TERÉZ: A tökéletesség útja és A belső várkastély. Szent István Társulat, Budapest, 1979. 286. o.] Utóbbit, amit szakkifejezéssel contemplatio infusának, belénk öntött szemlélődésnek nevezünk, nagyon nehéz annak elmagyarázni, aki személyesen nem élte át. „Ha valakinek e téren nincs tapasztalata, csak nagyon homályos fogalmat képes róla alkotni.” [AVILAI SZENT TERÉZ: Önéletrajz. Pesti Könyvnyomda Rt., 1928. 97. o.] Emiatt sokan nem értik a különbséget, ami az emberi képességek – érzelmek, fantázia – fölajzott működése és a Szentlélektől létrehozott istenélmény között van. Ez a különbség azonban magától értődő annak, aki az utóbbit tapasztalja, – legalábbis amíg a tapasztalat el nem halványul.

Isten jelenlétében úsztunk. Nyilvánvaló volt a rajtunk kívülálló hatalom beavatkozása. Szeretet és békesség volt bennünk. Hitünk új dimenziót kapott: erőlködés nélküli lett, mint a boldog szerelem. Hogy vártuk a közös estéket! Az imádság élvezet volt, álmosságunkról, fáradságunkról megfeledkeztünk. A Szentírás betűi életre keltek. Értettük egymást, összetartoztunk.

Lapot menesztettem K.-hoz: „Április 13-án megérkezett a Tűz!”

Tisztítótűz

K. megkapta híradásomat, és hamarosan fölkeresett. (Előző nap ő is megtette saját kísérleteit a Lélek-hívással és a nyelvek adományával, de megerősítést akart.) „Tíz évet fiatalodtál” – mondta mosolygó arcom láttán. Ott ült a mátyásföldi káplánszobában, hosszú imában hívta a Lelket, aztán rátettük kezünket – ezt mindig a magánima fakultatív, szimbolikus járulékának tekintettük csupán, egyáltalán nem a püspöki kézföltétel kiegészítésének vagy helyettesítésének – , és lehívtuk rá a pünkösdi Tüzet. Milyen boldogság, hogy Isten meghallgat! K. ült a kanapén, és nyelveken dicsérte az Urat. Szép, jellegzetes, különös hangzású szavak törtek föl belőle. Mosolygott, örült, mint a gyermek. „Bocsáss meg, Uram, de olyan muris ez” – imádkozta.

Ilyenek voltunk akkor: játszó gyermekek a hatalmas Isten közelében. Bárcsak formába öntötte volna valaki kísérletezésünket! Nagy öröm volt, hogy Szentlélek-élményünket tovább tudjuk adni, hogy új és új testvérek tapasztalják meg a pünkösdöt; mégis volt örömünkben üröm. Nem mindenki vette át az új élményt, sokan gyanakvással figyelték. Mások egyszer-kétszer megtapasztalták a Lélek örömét, de hamarosan kialudt bennük. Ismét másokban fájóan tudatosodtak a pszichikai problémák: kiegyensúlyozatlanság, depresszió. A Lélek keresztsége ezeket nem gyógyította meg.

Tíz esztendő fájdalmas tisztítótüze következett. Akkori csoportomból ma már senki nem jár velem, sőt egyesek az Úrral is szakítottak. Tisztulás és tisztázás kellett. Világosan el kellett határolni a karizmatikus megújulás katolikus irányvonalát a heterodox hatásoktól. Meg kellett birkózni azzal a téveszmével, hogy a Szentlélekben való megkeresztelkedés önmagában megoldást jelent problémáinkra. Nem jelent azt; nincs kényelmes út a mennybe. Egy-két hónapos örvendezés után föléledtek vergődéseim, és évekig tartó kísérletezés során döntöttem el, hogy lelki sebeim az új pünkösd-élmény fényében sem gyógyulnak másképp, mint a klasszikus, kitartó, fájdalmas aszkézis erőfeszítései útján.

Markáns példája ennek a cigarettázásból való kigyógyulásom. S. azt várta volna, hogy Lélek-keresztségem után egy-két héten belül szakítsak káros szenvedélyemmel, de ez nem történt meg. K. romantikus olvasmányai nyomán azzal biztatott, hogy majd kifordul számból a cigaretta, vagyis Isten afféle kényszer-elvonókúrát alkalmaz. Ez sem következett be. Újból és újból abbahagytam a dohányzást, de aztán elkezdtem ismét. Több mint egy hónappal később, 1978. május 14-én félve említettem lelkivezetőmnek, O. atyának: „Tennék egy kísérletet megint, hogy leszokjam a cigarettáról.” O. atya nem tartozik a karizmatikus megújuláshoz, de tiszteli Isten útjait másokban, és a Szentlélek használja őt. Most váratlan határozottsággal mondta: „Ha ezt Istennek oda akarod adni, akkor azt, hogy 'kísérlet', hagyd ki belőle”. Zavartan mosolyogtam: „Jó”. Ebben a pillanatban kaptam meg a dohányzással való szakítás kegyelmét; azóta nem cigarettázom. Végigszenvedtem az elvonási tüneteket. Körülöttem irreálissá vált a világ, szürke ködben úszott minden. Fél napig gyilkos ingerültség, több napon át esztelen éhség kínzott. Közben azonban világos volt: nem fogok rágyújtani, mert nem akarok. Lassan helyére került a valóság, és én gazdagabb lettem egy tapasztalattal a kegyelem és az emberi szabadság viszonyáról.

A tízéves tisztítótűz legfontosabb tartalma a közösség-teremtés szülési fájdalma volt. A Szentlélekben élt élet közösségi élet. Nagy fáradsággal fölfedeztem a katolikus karizmatikus megújulás irányelveit, de minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult egy olyan közösség létrehozására, amely ezek szerint él. Kudarc kudarcot követett. Nagyon ügyetlen voltam az emberekkel való bánásban, és a Szentlélek nem tett egy csapásra rátermetté! Váratlan ajándékként született ma is fennálló közösségem, a Hét Láng. K. barátom nem tartozik a Hét Lánghoz, de útjaink – így remélem – egy pont felé tartanak, ahol jót nevetünk majd együtt Isten jelenlétének boldog izzásában!

Isten útján alapvető a bizalom. „Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság Lelkét adta nekünk” (2Tim 1,17). Ő szeret bennünket, úttalan utakon bolyongó gyermekeit. Irgalmasan kezeli botlásainkat, és újra meg újra fölvillantja előttünk gyönyörű világosságát: Jézust. Keményen nevel, de gyöngéden gyógyít.

Testvér, aki velem botladozol: van remény!

A fehér láng

A Szentlélek egyik nagy ajándéka életemben a szentségimádás fokozatos újrafelfedezése lett.

Mint papnövendék, sokat térdeltem az eucharisztikus Jézus előtt, de papi éveim alatt meglehetősen hanyaggá váltam az Oltáriszentség imádásában. Amikor a karizmatikus megújulás elérte életemet, a pünkösdi tüzet a közös imában élveztem, de a személyes imában nem lettem buzgóbb. Még elméletet is gyártottam arról, hogy az Egyház eucharisztikus kora véget ért, és Urunknak a Lélek által a közösségben megvalósuló jelenléte ma fontosabbá válik a tabernákulumban való jelenléténél. Tagadni az utóbbit eszembe sem jutott, de mulasztásomhoz mentséget keresve ilyen nevetséges álláspontra jutottam. Isten bocsássa meg nekem! Mintha büntetlenül elhanyagolhatnánk a megtestesült Isten testi jelenlétét körünkben!

Mikor a nagy kezdeti lángolás alábbhagyott, lassan kezdtem belátni hibámat, és igyekeztem gyakorolni a szentségimádást. Emlékszem, milyen nehezemre esett félóráig kitartani a tabernákulum előtt. Bensőmben sötétséget és ürességet tapasztaltam, fantáziámat sose tudtam jól irányítani, imádságom egyetlen értéke a helytállás volt. „Nem azért térdelek előtted, mintha jólesne, hanem azért, mert te vagy az Isten” – fogalmaztam meg az imádásban való hűség attitüdjét. Amikor mégis hanyagságba estem, meglepő dolog történt: mintha panaszosan hívogatott volna az Eucharisztia. Úgy éreztem, csöndes szemrehányás árad felém a templom irányából. Lassan kezdtem megérteni, hogy az imádás mindennél alapvetőbb. Kitartóbb, következetesebb lettem. Fölfedeztem, hogy egy holtponton túljutva lelkem ellenállása megszűnik, és már könnyebben tudok időzni az Úr jelenlétében. Mindjobban központi jelentőséget nyert életemben a tabernákulumban rejtőző Jézus. Már nem esett nehezemre teljes órát vagy többet tölteni az eucharisztikus Jelenlét csöndjében.

Jött egy év, amikor Balinkán töltöttem szabadságomat. Megszabadulva a lelkipásztori aktualitások terhétől, sokat időztem a templomban. Kívülről a tabernákulum ajtaja előtt fehér, redős függöny volt. Egy huzamos szentségimádás alkalmával valahogy közel kezdtem érezni magamhoz a Megfoghatatlant. Várakozás ébredt bennem, mintha történnie kellene valaminek. Egyszer csak élővé, tömörré és selymessé vált a redős függöny fehérsége. Anélkül, hogy valami mozdult volna, súlya lett a szentélyt betöltő jelenlétnek. Mint láthatatlan fehér láng, ott volt előttem a Megközelíthetetlen Fényesség. A Titok tapasztalattá lett.

Nem volt nagyon erős élmény, és nem is tartott sokáig. El kellett mennem egy program miatt, és az esemény nem ismétlődött meg. Nem lettem „misztikus”. Azon a nyáron azonban imádság közben – szentségimádás, de rózsafüzér alatt is – még sokáig ott bujkált bensőmben valami édes fájdalom (nem tudom máshogy megfogalmazni), valami, ami emlékeztetett a pünkösdi tűz örömére, de mélyebben és csöndesebben érintett. Nemcsak a bennem lakó Urat sejtettem, hanem azt is, hogy ő szenved bűneimtől, lényem tisztátalanságától. Fájt, hogy nem tudom jobban befogadni őt. De mindez nagyon szelíden és leheletfinoman volt érezhető.

Ez se tartott néhány hétnél tovább. Amikor az Eucharisztiát imádom, többnyire ma is küzdök érzelmeim közömbösségével, és nem tudom megállítani fantáziám fegyelmezetlen kalandozását. Nagyon szenvednék, ha más célom is volna, mint hódolatom és szeretetem bemutatása az Úr előtt. De nem akarok semmi mást. Együtt vagyok vele, mert mindennél és mindenkinél fontosabb nekem. Imádom őt mérhetetlen szentségében. Nem mondok ilyenkor szövegeket, legalábbis nagyon ritkán. Lassan, csöndesen nyelveken imádkozom magamban, máskor egyszerűen hallgatok a Megfoghatatlan előtt. Ritkán kérek; nem mintha nem volna sok-sok kérnivalóm, hanem mert a kérések előadására találok más imaalkalmat. A szentségimádásban csak annak tudatosítására törekszem, hogy valóban Jézus előtt vagyok. „Benne lakik testi formában az istenség egész teljessége” (Kol 2,9), és ő itt van előttem, szinte karnyújtásnyi távolságban... Ha szentségmutatóban van imádásra kitéve az Oltáriszentség, szeretem nézni a szentostya fehér korongját. A csillogó, aranyozott monstranciához képest szinte szürkének hat, és mégis van valami titokzatos fényessége. Szelíd, selymes, önmagának-elég fehérség, amely csöndesen vonz, erőszakosság nélkül. Magamat sötét pacninak érzem ilyenkor. De nem magammal akarok foglalkozni. A Föltámadott van előttem: az a test, amelyet a keresztre szögeztek, amelyet élettelenül sírba tettek, s amely eltűnve a halotti lepelből, váratlanul élve megjelent a zárt ajtók mögött, megdicsőült sebeivel. Az Élet, a Gyógyulás, a Világosság előtt térdelek.

A Szentlélek pünkösdi-piros lángjának tudom be, hogy életem legnagyobb kincse ma az Eucharisztia fehér lángja.

A Szentlélek megtapasztalása

Az eddigiek alapján az olvasó megkérdezheti: miért olyan fontos számomra az Istentől jövő öröm, az élmény, a tapasztalat? A krisztusi élet nem érzelmeken alapul, hanem kitartó, áldozatos cselekvésen. Alapelv a lelki életben, hogy az isteni „vigasztalás” nem célja az imádkozásnak és az erénygyakorlatnak. A cél: Isten akaratának teljesítése. Ezt kell tennünk, akár örömöt jelent, akár fájdalmat, akár könnyen megy, akár nehezen. Nem gyerekes dolog hát az élmények számontartása? A kérdés jogos, és elvi régiókban mozog. Minek kell fölfognunk a keresztény istenközösséget: hozzáférhetetlen transzcendens háttérnek, amely ott rejlik erőfeszítéseink mögött, vagy tapasztalatunkba behatoló történésnek, amely tükröződik érzékelésünkben, megjelenik embervoltunk külső megnyilvánulásaiban is? Van-e kézzelfogható Szentlélek-megtapasztalás, és milyen helyet foglal el a krisztushívő életében? Szembe kell néznünk ezzel a kérdéssel, mert a karizmatikus megújulásról a legkülönbözőbb vélemények vannak forgalomban, s a kritikus hangok olyan teológiára hivatkoznak, amely a Szentlélek működését egy tapasztalatunkon túli szférába igyekszik száműzni. Döntő érvekre támaszkodik-e ez a teológia? Vagy inkább – előítéletekre?

Prohászka kérdése

Templomainkban százával és ezrével veszik a bérmálkozók a „Szentlélek ajándékának jelét”. Mi katolikusok hittel valljuk, hogy ez a cselekmény a Szentlélek valóságos közlése. Benne ugyanaz az erő működik, amely az első jeruzsálemi Szentlélek-áradásban kiömlött a tanítványokra. Mégis, bérmálkozóink nem kezdenek nyelveken szólni, nem lobbannak lángra, nem hirdetik Isten nagy tetteit. Miután vették a Szentlélek kegyelmét, hogy hitüket állhatatosan éljék és bátran megvallják, többnyire elmaradnak a vasárnapi szentmisékről is. Ha ezt a hiányt szóvá tesszük, ilyen megnyugtatásokat kapunk: „Nem tudhatod, mi játszódik le abban a lélekben.” Vagy: „Az a baj, hogy nem adunk nekik konkrét feladatokat.” Ezek azonban kitérést jelentenek a döntő probléma elől: miért van az, hogy az első pünkösd lángra lobbantotta a tanítványokat, a mai bérmálás pedig nem lobbantja lángra? Így normális? Ha a Szentlélek kegyelme csak rejtett erő, amely külsőleg nem tapasztalható, akkor a helyzetet normálisnak tekinthetjük: nem tapasztaljuk, mert ez nem is lehetséges. Az a teológia, amely a Szentlélek működését kizárja a tapasztalat övezetéből, összhangban áll azzal a lelkipásztori magatartással, amely a megbérmáltak hitvallás nélküli életét lényegében normálisnak fogadja el, legföljebb jobb lélektani megközelítést vagy tökéletesebb szervezést hiányol.

Prohászka Ottokárnak más volt a véleménye. 1914. május 4–én ezt írta naplójába: „A bérmálás hónapja. Szeretem s imádom a Szentlelket, s úgy szeretném kiszolgáltatni a szentséget, hogy viharozzanak s tüzet fogjanak a lelkek. Lélek-gyújtás, pünkösdi tűz, új világalakítás: ez a bérmálásnak az intenciója... Ha az intenció megvan, akkor a tűznek gyúlnia, az égési rohamnak kitörnie kell. Ha tavaszkor a kertben égetem az orgona- s bodza, galagonyaágakat, s a tűz 'megfogamzik', mily ropogó s pattogó erőszakkal nyilal föl; ez a Lélek képe. No, de mi égjen? Mi égjen? Itt a baj... Jaj, Uram, ez a nyugati kultúra az anyagiasság pondrója; azt bámulja, a pénzt, s a nemi viszketeget s dürrögést kergeti... Mindig gyújtani szeretném a lelkeket, s nem akarom csak rájuk hárítani a sacramentum hatálytalanságának okát; nem, nem! Az apostolok ráadták a Lelket arra, akit bérmáltak, s a LéIek gyújtott, nem kérdezte a keresztényt, hogy akar-e égni. Hát mikor Japánban vagy Indiában a tűzön átmennek fél méter vastag izzó parazson, s meg nem égnek! Ahogyan ott lekötik a tűz erejét, hogy ne égesse a lábakat, akár piszkos, akár tiszta emberek lábai: úgy itt ki kellene gyújtani a tüzet, hogy égessen lelket, akár tiszta, akár piszkos; hiszen majd tisztul általa! – A teológia természetesen magyaráz okosan s disztingvál tűz és tűz, okság s alkalmasság közt... Nem, nem, testvérek; én értem a teológiát, de a bérmálásban a Szentléleknek pünkösdöt kell csinálnia, a lelket átformálnia, új világot teremtenie. Hát hol van ez mind? S akarják-e ezt a püspökök, a papok? Lelket váró keresztények? Nem szabad lesrófolnunk várakozásunkat, hanem ellenkezőleg, fokoznunk kell azt úgy, ahogy Krisztus akarta!” [PROHÁSZKA OTTOKÁR: Összes Művei 23. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1929. 265. o.]

E szöveget olvasva aligha lehet kétségünk arról, hogy Prohászka püspök a bérmálás hatásaként kívánná, óhajtaná a jól észrevehető változást: „Hogy viharozzanak s tüzet fogjanak a lelkek.” Nem füllel hallható szélzúgásra vagy szemmel látható lángnyelvekre vár, az kétségtelen; az is vitán felül áll, hogy nem a nyelvek adományát hiányolja; igényelne azonban valami alapvetőbbet: hogy a bérmálás a hitet föltüzesítse, és tanúságtevő életre indítsa a bérmálkozót. Ezt olyan erővel és hatalommal szeretné tenni, hogy a következmény meggyőző, erőteljes benyomást keltsen. Ilyen eredmény nélkül a „szakramentum hatálytalanságáról” beszél. Keresi a hibát a szentség befogadóiban, de önmagában, a kiszolgáltatóban is; nem elégszik meg teológiai kimagyarázkodásokkal, a pünkösdöt látni, érzékelni, tapasztalni akarja.

Prohászka természetesen nem vonja kétségbe, s nekem sincs szándékomban megkérdőjelezni, hogy Isten transzcendens, tapasztalásunkat meghaladó valóság, ezért a Szentlélek pünkösdi kiáradásának lényege nem a látható hatásban áll, hanem az emberi lélek legmélyén lejátszódó kegyelmi eseményben. A Szentlelket az emberi tapasztalat szférájára korlátozni mitológia volna. De Prohászkának nem jut eszébe a pünkösd-esemény olyan méretű mítosztalanítása sem, hogy az Apostolok Cselekedeteinek drámai beszámolóiból ne maradjon egyéb, mint egy rituális aktus, amelyet nem követ lelkesedés, elszántság, evangéliumi tanúságtétel. Ha pedig ezeket várjuk, a Szentlélek tapasztalati működésére várunk; ez és nem más hiányzott Székesfehérvár püspökének. „A tűznek gyúlnia, az égési rohamnak kitörnie kell... A Szentléleknek pünkösdöt kell csinálnia, a lelket átformálnia, új világot teremtenie. Hát hol van ez mind?”

Ottokár püspök azért merte föltenni a kérdést, mert hitt abban, hogy van rá válasz.

Keresztes Szent János és a lelki öröm

Talán nem is olyan nehéz elfogadni, hogy a Szentlélek működése ténylegesen behatol tapasztalati világunkba a hívő cselekvésén, hitvalló életén keresztül; enélkül nyilvánvalóan kiüresedne, ritualizmussá halványulna a hit. Nehezebb elfogadni a Szentlélek érezhető öröméről szóló beszámolót. Nem térünk így el az aszketika egészséges alapelveitől? A hívő ne örömet keressen, hanem Isten akaratát jóban-rosszban. Könnyű itt Keresztes Szent János egyháztanítóra hivatkozni, aki veszedelmesnek tartotta a természetfölötti örömök, élmények keresését. Istent önmagáért kell keresnünk, „csupasz” hitben, lemondva az érzékelhető vigasztalásokról.

A szent kármelita tanítása valóban rendkívül fontos, az istenkeresés lényegét érintő igazság. Isten transzcendenciája miatt sötétségbe kell merülnie minden tapasztalatunknak, a természetfölöttinek is, hogy az ő tiszta világossága fölragyoghasson szívünkben. Ez a mély fölismerés közelebb vezet bennünket a kereszt misztériumához, és vele az istentávolság értelméhez, amelyben a pergőtüzek, gyújtóbombázások, Gulagok, gázkamrák és atombombák századának olyan fájdalmas része volt. Keresztes Szent János műveit olvasva azonban mindenki megállapíthatja, hogy a szent doktor nem írt átfogó erkölcstant vagy aszketikát, hanem csak a lelki élet teológiájának egy leszűkített kérdéskörét fejtette ki behatóan. Tanítását háromféle szempontbál is bele kell helyezni abba az összefüggésbe, amelyben megfogalmazta.

Először: Keresztes Szent János idejében Avilai Szent Teréz misztikája már követőket vonzott. Nyomában a sarutlan karmeliták egész serege vágyódott az Istennel való egyesülés öröme után. Ezt a vágyat helyes mederbe terelni, a lelkiélet vadhajtásait határozott kézzel nyesegetni: ez a célja Keresztelő Szent Jánosnak. A misztikus éjszaka teológiájával kiegészíti Szent Teréz írásait, amelyek szintén beszélnek a lélek szenvedéseiről, de bőségesebben ecsetelik az imádság örömét.

Másodszor: e nagy misztikus igen korlátozott olvasótábort tart szeme előtt, a lelki élet szűk útján haladókat, mindenekelőtt a sarutlan karmelita szerzeteseket. „Nem célom mindenki számára írni, hanem csupán ennek a mi szent és az Eredeti Szabályt követő kármelhegyi rendünknek néhány tagját, azokat a férfi-szerzeteseket és nővéreket tartom szem előtt, akik Isten kegyelméből ezen hegy útjára léptek.” [KERESZTES SZENT JÁNOS: Művei I., Stephaneum, Budapest, 1926. 58. o.] Nyilvánvaló, hogy üzenetének címzettjei már nagyon sok olyan lépést megtettek, aminek a legtöbb ember még előtte áll. Nem kérdéses számukra a hit, sőt az életszentségre szóló meghívás sem. Keresztes Szent János nem beszél arról, mi szükséges azoknak, akik még nem indultak meg a lelki élet útján. Bekapja-e a hal az üres horgot, amin nincs semmi csalétek?

Harmadszor: a kor, amelyben Keresztes Szent János élt, alapvetően különbözik a mi korunktól. A tizenhatodik század Spanyolországában még fönnállt a kereszténység középkori magátólértődősége. Az intézmények, a társadalom, az elfogadott értékrend mind azt sugallták, hogy a krisztusi hit állításai feltétlen igazságot képviselnek; tagadóikra az inkvizíció máglyái vártak. Ez gyökeres különbséget jelent a mi korunkkal szemben. A huszadik században a krisztusi hit ténylegesen ható szellemi erő, de csak a sok irányzat egyike egy világnézetileg pluralista társadalomban. A kereszténység magátólértődése megszűnt. A hit első lépéseiben nem támogat az intézményes rend, a társadalmi konszenzus; sőt ezek inkább a keresztény iránnyal szemben hatnak. Míg Keresztes Szent János alapkérdése a „Kármelhegy”, az Istennel való egyesülés csúcsára való följutás, a mai keresztény élet alapkérdése a hit lehetősége egy hitetlen korban. Keresztes Szent János a lelki tapasztalatokat (öröm, karizmák) kizárólag a személyes tökéletesedés szempontjából értékelte, nekünk azonban a hitébresztés szempontjából is értékelnünk kell azokat.

Mindezt mérlegelve nyugodtan állítható: a keresztény öröm jelentőségének hangoztatása nem ellentétes Keresztes Szent János tanításával, hanem helyes összefüggésbe helyezi azt. Elvégre a Biblia fontos szerepet tulajdonít ennek az örömnek: „Majd örül a szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki” (Jn 16,22). „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek!” (Fil 4,4). Az örömtelen kereszténység egész egyszerűen nem hiteles. Szomorú szent egy szomorú szent! Az Egyház liturgiájában újra meg újra fölbukkan az öröm kérése: „Egyházadnak pedig add meg, hogy odaadó buzgósággal és zavartalan örömmel szolgáljon neked” [Római Misekönyv, 2. magyar kiadás, Szent István Társulat, Budapest, 1991. 334. o.]; „Tégy készségessé minket, hogy... örvendező szívvel veled egyesüljünk” [Uo. 662. o.]; „Add kegyelmedet, hogy ... örömmel siessünk hozzád” [Uo. 695. o.]; „Adj a mi korunkban zavartalan békességet, hogy irgalmadat magasztaljuk, és szüntelen ujjongásban örvendezzünk” [Uo. 858. o.]; „Kérünk, ... hogy nagyobb örömmel és szárnyaló szívvel szenteljük magunkat szolgálatodra” [Uo. 869. o.]. Csak kiragadott példákat idéztem, a fölsorolást hosszan lehetne folytatni. Az öröm alaptémája a liturgiának.

Úgy gondolom, Keresztes Szent János tanításának helyes értelmezését Szeghy Ernő atya adja meg, aki így ír:

„Ő olyan lelkeket tart szem előtt, akik nem tudnak meglenni lelki vigasztalások és örömök nélkül, s azt hiszik, minden el van veszve, ha az imában a szívünk nem akar lángra lobbanni, s a lelki szárazságban végzett imát elpocsékolt időnek tekintik. Márpedig ez kézzelfoghatólag téves gondolkodás. A szent Doktor azonban sokkal tökéletesebben érzett együtt az Anyaszentegyházzal, semhogy ne tette volna magáévá annak a misekönyvben és a breviáriumban lépten-nyomon előforduló imáit, melyeket lelki vigasztalásokért, példának okáért a könnyek adományáért könyörög ... Egészen más dolog nem tudni meglenni lelki gyönyörűségek nélkül s egészen más késznek lenni, s ha kell, holtig kitartani a teljes áhítathiány állapotában, de azért hálásan venni, ha a mézből csurran és csöppen.” [SZEGHY ERNŐ: A belső várkastély kapuja, Szent István Társulat, Budapest, 1990. 208-209. o.]

Loyolai Szent Ignác óv attól, hogy a vigasztalanság állapotában változtassunk korábbi elhatározásainkon, „mert amint a vigasz idején a jó szellem vezet bennünket és irányít tanácsaival, úgy a vigasztalanságban inkább a gonosz szellem” [LOYOLAI SZENT IGNÁC Lelkigyakorlatos könyve. Szent István Társulat, Budapest, 1986. 119. o.]. Fontos, hogy elviseljük a vigasztalanságot, ha Isten ránk bocsátja, mégis az öröm állapota a megfelelőbb közeg Isten gondolatai számára. S ez így természetes, hiszen Isten végtelenül boldog.

Alkantarai Szent Péter, aki barátja és tanácsadója volt Avilai Szent Teréznek, határozottan elítéli azt a tévedést, amikor valaki az imában található vigasztalásból és gyönyörűségből öncélt csinál. „Az összes jámborsági gyakorlatoknak, de a lelkiéletnek is az a célja, hogy teljesítsük az isteni parancsolatokat, és mindenben megtegyük az Isten szent akaratát. Ehhez azonban szükséges, hogy előbb megöljük önmagunkban a saját önös akaratunkat, hogy az isteni annál könnyebben uralkodhassék rajtunk... Ezt a nagy győzedelmet azonban kivívni nem tudhatjuk, hacsak Isten minket nagy kedveskedéssel és szinte hízelgéssel nem gyámolít... Ebből a célból azután már szabad kérnünk és esedeznünk, hogy Isten adja meg nekünk az imádságban a belső vigasztalásokat.” [ALKANTARAI SZENT PÉTER: Imádság, elmélkedés. Szalézi Művek, Rákospalota, 1936. 229. o.] Világos és meggyőző álláspont: amit öncélnak tekinteni nem szabad, eszközként igen alkalmas, és mint ilyent, kérhetjük is.

Keresztes Szent János olvasása és lelkivezetői tapasztalatom nyomán úgy sejtem, hogy akik igazán megadták magukat Isten akaratának, még a vigasztalanságban is élveznek valami örömet. VI. Pál pápa így tanít: „Az öröm, mely az Isten szeretetében való maradásból fakad, már a földön elkezdődik és jellegzetes vonása az Isten-ország tagjainak, s mindazok részesednek benne, akik az élet göröngyös útjain járnak, az Atyába és Fiúba vetik teljes bizalmukat és keresik mindenek fölött az Isten országát.” [VI. PÁL: Gaudete in Domino. In: Teológiai Évkönyv, 1975. Szent István Társulat, Budapest, 19. o.]

Az öröm nem megtűrt dolog Isten országában. Jellegzetes vonása annak. Mindazok részesülnek benne, akik az Országot mindenek fölött keresik.

Mindezek után lássuk, mit mond a Szentírás a Lélek megtapasztalásáról!

A széttépett oroszlán

Fiatal férfi halad az úton. Ordítva nekiront egy oroszlán. Ráveti magát és széttépi! Nem az oroszlán az ifjút, hanem az ifjú az oroszlánt. Így olvassuk Sámson történetében: „Sámson puszta kézzel széttépte az oroszlánt, mintha csak egy kecskét tépett volna szét” (Bír 14,6). E meglepő híradás előtt a következő magyarázat áll: Sámsonra „rászállt az Úr Lelke” (uo.).

Nem feladatom, hogy a Bírák könyvének irodalmi műfaját elemezzem, de itt kézenfekvő néhány megjegyzés. Tudjuk, hogy a Bibliának nem minden része egyformán történeti jellegű. „Az igazság más-más módon van előterjesztve és kifejezve a többféle műfajú történeti szövegekben” – tanítja az Egyház. [Dei Verbum 12.] A fönt elbeszélt jelenetet nehezen tudnám szó szerinti történelemnek elgondolni. Túlságosan élénken él emlékezetemben fiatalkori olvasmányom, Kittenberger Kálmán vadász-emlékirata: hogyan aggódott, amikor a súlyosan sebzett oroszlán leterítette, hogy a rajta fekvő állat ki ne rúgjon a hátsó lábával, mert iszonyú karmai azonnal föltépik a vadász hasát... Fizikailag nem tudom az oroszlán széttépését úgy elképzelni, hogy négy mancsa közül valamelyik hozzá ne férjen Sámsonhoz; és az ő hasfala sem lehetett acélból. Vagyis: úgy vélem, Izrael hősmondáinak bibliai földolgozása a Szentlélektől ihletett teológiai mondanivalót hordoz, miközben szilárd történeti alapokkal is rendelkezik, de korántsem a mai történetírás műfajában. Az oroszlán széttépése az emberfölötti erő kifejezése: az erőé, amelyet az Úr Lelke ad. Ez a bibliai mondanivaló lényege. Ha valaki úgy véli, hogy az oroszlán szétszaggatása Sámson keze által fizikailag megtörtént, nincs vele semmi vitám, de a Biblia igazmondásába vetett hitem ezt az állítást nem követeli meg. Megköveteli a lényegi közlés valóságát: A Ruah Jahve, az Úr Lelke olyan erővel ruházza föl az embert, amelynek segítségével emberi lehetőségeit meghaladó tetteket vihet végbe. Megköveteli továbbá azt is, hogy ez nem pusztán elméleti tézis, hanem olyan tapasztalat, amely Izrael történetében konkrét események formájában is nyomon követhető. Sámson csak egy a sorban. A róla fennmaradt szájhagyományt a bibliai szerző azzal a szándékkal foglalja a Könyvbe, hogy kifejezze Izrael valóságos történelmi Ruah-megtapasztalását.

Szükségesnek tartom azt is megjegyezni, hogy a „ruah" népszerű és nem tudományos átírása a szelet, leheletet, lelket jelentő héber szónak. Írásom nem kizárólag teológusoknak szól; akik tanultak héberül, úgyis tudják, hogy a „h” betű itt más héber betűnek (és hangnak) felel meg, mint például Isten titokzatos nevében: Jahve. Az átírás egyszerűsítésével az a célom, hogy az átlagos műveltségű olvasó valamilyen fogalmat nyerjen az eredeti szó hangalakjáról, anélkül, hogy fonetikai tanulmányokkal kellene bajlódnia.

Mit mond tehát nekünk a széttépett oroszlán története? Azt, hogy a hívő zsidóság szemében az Úr Lelke eleven dinamizmus, amely szétfeszíti az emberi tapasztalat korlátait és olyan új tapasztalatok forrása, amelyek meggyőző erővel fejezik ki Isten beavatkozását övéinek sorsába. Nyomon követhetjük ezt – Sámson történetén túlmenően is – a Bírák könyvében. Otnielre „rászállott az Úr Lelke s ő bírája lett Izraelnek. Hadat viselt, s az Úr kezébe adta Edom királyát” (Bír 3,10). Máshol: „Az Úr Lelke rászállt Gedeonra; így megfújta a harsonát...” (Bír 6,34). Gedeon rövidesen nagy győzelmet arat. Ismét máshol: ,.Az Úr Lelke akkor Jiftachra szállt... Jiftach felvonult Ammon fiai ellen, hogy megütközzék velük, és az Úr kezébe adta őket” (Bír 11,29.32).

Az ilyen idézetek azt igazolják, hogy a Biblia Ruah-fogalma korántsem elméleti, elvont fogalom, hanem a primitívségig empirikus, tapasztalati. Ez a primitívség természetesen nern minden bibliai részben ütközik ki úgy, mint a Bírák könyvében. Az emberi megismerés természetéhez tartozik azonnan, hogy elvont fogalmaink is a primitív tapasztalatok absztrakciójával születnek meg, s mindvégig megőriznek valamit a kiindulási tapasztalat színezetéből, karakteréből. Ha tehát ilyet olvasunk a Bihliában: „Nem hatalom által és nem erőszak által, hanem az én Lelkem által – mondja a Seregek Ura” (Zak 4,6b), akkor magasabb szinten ugyan, de szintén empirikus Ruah-fogalommal van dolgunk. Otniel, Gedeon, Jiftach, Sámson fizikai tusában arat diadalt (Gedeon és Sámson története különösen kiemeli, mennyire nem a saját erejükből). Zakariás idézett helye azt állítja, hogy Zerubbábel kormányzónak sikerülni fog a templom újjáépítése Jeruzsálemben, mert ez Úr Lelke irányítja az eseményeket. Amikor ezt olvassuk: „Az Úr ... megtisztítja Jeruzsálemet a vér bűnétől az ítélet Lelkével és a tűz Lelkével” (Iz 4,4). akkor sem pusztán láthatatlan, transzcendenciába vesző eseményről van szó, hanem konkrét történeti fejleményről: Izrael maradéka visszatér az Úrhoz, megtisztul és megszentelődik – s ezt az Úr Lelke viszi végbe.

Minderre azt lehet mondani: igen, mindez így van, de ezek az idézetek nem a Szentlélekre mint a Szentháromság harmadik személyére vonatkoznak, hanem csak szemléletes leírásai Isten beavatkozásának az ember életébe; a „lélek” itt még nem személy, hanem Istennek a teremtésben működő ereje. Emiatt a Biblia magyar fordítása nem is írja nagy kezdőbetűvel a „lélek” szót a fent idézett helyeken.

Nos, az eredeti bibliai kéziratok még nem ismerték a kis és nagy kezdőbetű különbségét. A szöveg közvetlen jelentése szerint feltétlenül a fordítás készítői jártak el indokoltan. Hogy mégis bátorkodtam eltérni az új katolikus Biblia írásmódjától, az abból a célból történt, hogy kifejezzem az összefüggést és folytonosságot az ószövetségi és újszövetségi Lélek-fogalom között. Mert az ószövetségi szerző tudatában nem élt ugyan olyan gondolat, hogy az általa említett „Ruah Jahve” külön személy volna, a Szentírás főszerzője azonban mégiscsak a sugalmazó Isten, aki nagyon is egyetlen mondanivalót tartott szem előtt az ó- és újszövetségi könyvek szövegében. Az a Lélek-fogalom, amelyet az újszövetségi szent könyvek és az elsősorban ezeken nyugvó későbbi szentháromságtani reflexiók használnak, nem teljesen független az ószövetségben jelentkező empirikus Ruah-fogalomtól. Ellenkezőleg, belőle fejlődik ki, és utólag minősíti, értelmezi azt. Egyetlen bibliai hely sem magyarázható kielégítően a teljes Szentírás összefüggéséből kiragadva.

Azt is figyelembe kell vennünk, hogy bizonyos ószövetségi helyeken az Úr Lelke az Úrral azonos. Például: „Lázongtak ellene, és megszomorították szent Lelkét” (Iz 63,10): itt a Lélek maga Isten. Külön személyről természetesen nincs szó az Ószövetségben, de föl kell figyelnünk arra, hogy a „Lélek” részben belül marad Istenen, részben pedig kilép belőle. A két jelentés egymásba játszik. Jellemző az ismert messiási jövendölés: „Az Úr Lelke nyugszik rajta: a bölcsesség és az értelem Lelke; a tanács és az erősség Lelke; a tudás és az Úr félelmének Lelke; s az Úr félelmében telik öröme” (Iz 11,2-3). Hány „Lélek” nyugszik Izáj törzsökének vesszején, az Eljövendőn? Egy Lélek, az Úr Lelke – s ez annyit jelent, hogy vele van az Úr maga; ez az egy Lélek azonban sokféle hatást hoz létre benne, s ez mind megkapja a „Lélek” címet... Az ószövetségi használat a „Lélek” szót hol Istenen belül alkalmazza (s mindaz, ami Istenen belül van, azonos Istennel), hol pedig Istenen kívül, azoknak a hatásoknak kifejezésére, amelyeket Isten a teremtményben létrehoz. Ez – számunkra ijesztő módon – egészen Saul búskomorságának ilyen kifejezéséig megy: „Sault hatalmába kerítette az Úrnak egy rossz szelleme” (2Sám 19,9), vagyis rossz lelke (ruah). Ezt persze már semmiképpen sem lehet Istennel azonosítani! Tudomásul kell vennünk: az ószövetségi „ruah” a bibliai nyelv egyik lehetősége, hogy Istennek önmagából való kilépését, az emberre és a teremtésre gyakorolt hatását kifejezze, anélkül azonban, hogy szabatos fogalmi körülhatároltságot mutatna föl. Helyette termékeny dinamizmust mutat. Ez a termékeny dinamizmus az újszövetségi Lélek(Pneuma)-fogalom sajátja is.

A Fölkent

„Ti tudjátok, mik történtek a Jánostól hirdetett keresztség után Galileától kezdve egész Júdeában; miképp kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. S ő ahol csak járt, jót tett, meggyógyította az összes ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten” (ApCsel 10,37-38).

Amikor a názáreti Jézus alámerült a Jordánban, és a Lélek galamb képében leszállt rá, látható változás ment végbe életében. Attól kezdve jó hírt hirdetett, betegeket gyógyított és démonokat űzött ki. Isten fölkente őt Szentlélekkel és hatalommal: ő a Fölkent, a várva várt uralkodó. Izáj törzséből kisarjadt a vessző, az Eljövendő megérkezett.

„Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” – kérdezteti Keresztelő János Jézustól (Lk 7,19). Jézus válasza: „Menjetek és jelentsétek Jánosnak, amiket láttatok és hallottatok: vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek meg hirdetik az evangéliumot” (Lk 7,22). Jézus a Lélek erejéből fakadó karizmatikus tapasztalatra hivatkozik, mint messiási küldetésének bizonyságára. Isten fölkente őt Szentlélekkel, s fölkent volta ellenőrizhető, empirikus valóság.

A fölkenés: hatalomátadás. Az ószövetségben Izrael királya az Úr Fölkentje. Dávidot Sámuel keni föl: „Fogta az olajos szarut és fölkente... Attól a naptól eltöltötte Dávidot az Úr Lelke” (1Sám 16,13). Fölkenik az Istennek szentelt kultusz helyét és eszközeit is, még inkább a kultuszt végző személyt, a papot: „Mózes vette az olajat, és megkenéssel fölszentelte a hajlékot és mindazt, ami benne volt... Olajat öntött Áron fejére, és a kenettel fölszentelte” (Lev 8,10.12); „Kend fel őket, iktasd be és szenteld fel, hogy mint papok szolgáljanak nekem” (Kiv 28,41). Szó esik próféta fölkenéséről is: „Elizeust... kend fel magad helyett prófétává” (1Kir 19,16). Ez utóbbi megbízást azonban Illés nem olajjal való fölkenéssel hajtja végre, hanem köntösét veti Elizeusra (I Kir 19,19); Illés elragadása után Elizeusra száll az Illésben működő „Ruah” (2Kir 2,15). Ez már jelzi a fölkenés fogalmának szellemivé válását, amit megtalálunk Trito-Izajásnál: „Az Úr Lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl engem” (Iz 61,1). Itt már semmiféle olaj nincs említve, a fölkenés lényege a Lélek közlése, s ilyen értelemben alkalmazza magára a fogalmat Jézus is a názáreti zsinagógában (Lk 4,18). Őt senki nem kente föl rituális értelemben, mégis ő a Fölkent, a Masiah, a Khrisztosz (Messiás, Krisztus). Mint király, főpap és próféta, a Lélek erejével beteljesíti az ószövetséget és megteremti az új és örök szövetséget, amelyben az Úr Lelke kiárad minden testre (Jo 3,1; ApCsel 2,17).

Az új, krisztusi szövetségben a Lélek szele fúj. (A görög „pneuma” éppúgy szelet, leheletet, lelket jelent, mint a héber „ruah”.) Titokzatos dinamikája van: „ott fúj, ahol akar” (Jn 3,8). Eltölti Keresztelő Jánost anyja méhében (Lk 1,15), leszáll a Szűzre és az Fiút fogan (Lk 1,35), Simeonnak kinyilvánítja, hogy a csecsemő Jézus az Úr Fölkentje (Lk 2,26-32). Jézusra galambként ereszkedik alá (Lk 3,22), majd a pusztába viszi őt (Lk 4,1), később Galileába kíséri erejével (Lk 4,14). Jézus Isten Lelkével űzi ki a gonosz lelkeket (Mt 12,28), fölujjong a Szentlélekben (Lk 10,21), megígéri a Lelket azoknak, akik kérik az Atyától (Lk 11,15), és biztosítja tanítványait, hogy az Atya Lelke fog szólni belőlük (Mt 10,20). Végül a kereszten az örök Lélek által saját magát adja tiszta áldozatul az Istennek (Zsid 9,14), majd Lélek szerint életre kel (1Pt 3,18), s Isten jobbjától fölemelve kiárasztja az Atyától megígért Szentlelket (ApCsel 2,33).

Mindez tapasztalat. Jézus szűzi fogantatása és a halálból való föltámadása hitünk szerint testi valóság – ezek „szellemi”, elvont, jelképes magyarázata kiforgatja lényegéből a kereszténységet. De Jézus beteggyógyításai, démonűzései, természeti csodái (vízenjárás, viharlecsillapítás, a víz borrá változtatása), három halottföltámasztása (Jairus leánya, naimi ifjú, Lázár) is olyan látható jelek, amelyeket nem lehet mindenestül megfosztani történetiségüktől. Ezeknek a történeteknek elbeszélése nem ment keresztül olyan hosszú szóbeli áthagyományozáson, mint mondjuk Sámson története az ószövetségi időben. Ha tehát számolunk is azzal, hogy az „apostolok az Úr mennybemenetele után az ő mondásait és tetteit hallgatóiknak azzal a teljesebb megértéssel adták át, amelynek ők maguk voltak birtokában, miután tanultak Krisztus megdicsőülésének eseményeiből, és az igazság Lelkének világossága tanította őket” [Dei Verbum 19.], továbbá, hogy a szent szerzők „úgy írták meg a négy evangéliumot, hogy a nagy szóbeli vagy írásos hagyományokból egyes részeket kiválogattak, másokat egybevontak, vagy az egyházak állapotára való tekintettel fejtettek ki” [uo.], mégsem felejthetjük a II. Vatikáni Zsinat világos állásfoglalását: „Az Anyaszentegyház szilárdan és állhatatosan tartotta és tartja, hogy a ... négy evangélium, amelynek történetiségét határozottan állítja, hűségesen adja tovább mindazt, amit Jézus, az Isten Fia, földi életében az örök üdvösségért valóban cselekedett és tanított” [uo.]. Ez az Egyház hite. S hogy lehetne igaz, ha Jézus tettei közül a rendkívüli jeleket kihagyjuk, szimbolikusan értelmezzük? Csak racionalizmus késztethet arra, hogy éppen ezek történelmiségét kérdőjelezzük meg. Ha pedig racionalisták vagyunk, a szűzi fogantatást és a testi föltámadást sem tudjuk elviselni, pedig itt dogmákról van szó... Ha tehát nem akarunk szakítani a hit lényegével, nem utasíthatjuk el a gondolatot, hogy az Újszövetség a Szentlélek működésének nagyon is fogható, tapasztalati hatásait mutatja fül a Messiás életében.

A Jézusban hívőkre pedig ugyanez a Lélek áradt ki. „Azután, hogy az Isten jobbja fölemelte, kiárasztotta az Atyától megígért Szentlelket, ahogy látjátok és halljátok” (ApCsel 3,33).

Személy vagy erő?

Mindannak, amit a bibliai Ruah- és Pneuma-fogalomról elmondtunk, egy nagy nehézsége van: a mitológiába tévedés veszélye. Isten transzcendens: „Megközelíthetetlen fényességben lakik” (1Tim 6,16). Ha azt állítjuk, hogy kilép önmagából és tapasztalati világunk részévé lesz, mintha megfeledkeznénk erről, és egy szintre kerülnénk a szánalmas mitológiákkal, amelyek nem ismerik a végtelen távolságot teremtmény és Teremtő között. (Ilyen a Krisna-mítosz, amely ma buzgón misszionál hazánkban is.) Ha viszont Isten transzcendenciájára való hivatkozással elutasítjuk Isten önmagából való kilépésének fölfoghatatlan kalandját, visszalépünk az ószövetségi felfogáshoz, amely értetlenül áll a Megtestesülés botránya előtt. Az antitrinitárius (Szentháromság-ellenes) felekezetek szerint Jézus nem Isten, s logikusan a Szentlélek sem jelent az Atyától különböző és vele mégis egymivoltú személyt, hanem vagy személytelen erő, vagy Isten egyetlen személyével azonos. Az unitárius Varga Béla így ír: „A szentlélek (így!) Istennek amaz ereje, amely által Isten megszenteli az ő híveit... A bennünk tevékeny isteni hatás. Ám, ha azt mondjuk, hogy Isten lényege szentlélek, ezzel sem követünk el semmi hibát. Ez nem azt jelenti, hogy külön személy, hanem azt, hogy Istennek, aki lélek, szellem, a szentlélek útján kívánjuk lényegét megjelölni.” [VARGA BÉLA: Dávid Ferenc és az unitárius vallás. Az Unitárius Egyház Kiadása, Budapest, 1979. 97-98. o.] Jól látja a bibliai Lélek-fogalom termékeny dinamikáját, de visszariad attól a gondolattól, hogy ez a dinamika magában Isten belső életében is jelen van.

„Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket” (ApCsel 1,8) – idézte nekem egyszer egy vezető Jehova-tanú, s azt vezette le belőle, hogy a Szentlélek nem több, mint Isten bennünket eltöltő ereje. Hivatkoztam arra, hogy János evangéliumában ismételten olyan névmás utal a Szentlélekre, amely személy voltát mutatja: a hímnemű ekeinosz, holott a pneuma nyelvtanilag semleges (Jn 14,26; 15,26; 16,14). Nem győztem meg semmiről, de följegyezte érvemet, hogy ellenvetést keressen rá... (Ennyit a viták hatékonyságáról!) A Szentlélek isteni személy voltáról szóló dogma azonban nem egy-két bibliai hely egzegézisén áll vagy bukik. A keresztény alapmisztérium forog vele kockán. Ha Isten önmagába zárt lény, aki nem tud „kicsordulni”, nem képes közölni magát, akkor Jézus nem Isten, akkor Isten nem lett testvérünk, hanem kívül marad a mi szféránkon, mi pedig kívül maradunk az ő szféráján. Mit közöl velünk Isten: valamit, vagy önmagát? Ez a kérdés! Vajon az Énekek Énekének szerelmi vallomásai, az Isten és teremtménye közötti titokzatos nász gyönyörű képei csak lírai metaforát jelentenek, vagy a valóság minden képzeletet meghaladó titkát fedik föl? A Biblia így beszél: „Értékes és nagy ígéreteket kaptunk, hogy általuk részesei legyetek az isteni természetnek” (2Pt 1,4). Ez csak akkor lehetséges, ha Isten számára lényének megosztása, a „másik”-kal való közösség nem idegen, hanem természetéhez tartozik: ha Istenben az ÉN mellett van TE és MI.

Az Egyház történetében hihetetlen szenvedések, hosszú szellemi vajúdás gyümölcse volt, hogy kikristályosodott az a terminológia, amely szerint három valósággal különböző alany (hüposztaszisz) birtokol egyetlen lényeget (uszia). Rengeteg elmeél kellett a szentháromsági relációk tanához, tudniillik hogy az isteni személyek kizárólag egymáshoz való viszonyukban különböznek, s minden kifelé (a teremtményekre) irányuló tevékenységükben egyek. A kifelé irányuló tevékenységet csak annyiban tulajdonítjuk egyik vagy másik személynek, amennyiben ez a tulajdonítás (appropriatio) valamiképpen megfelel az illető személy Szentháromságon belüli sajátságának, s számunkra kifejezi azt. Ez kellett a mitologikus félremagyarázások elkerüléséhez! Így az egyházi hagyomány és tanítóhivatal kialakított egy olyan nyelvezetet, amellyel Isten egységének tagadása nélkül állíthatjuk a három valósággal különböző isteni személyt: az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. De a legnagyobb teológusok zsenialitása és az évezredes érlelődés sem csökkenti az emberi nyelv és az emberi értelem elégtelenségét a kifürkészhetetlen misztérium megragadására. A Szentháromság abszolút hittitok: Isten kinyilatkoztatása nélkül nem tudhatunk róla, a kinyilatkoztatás után pedig nem láthatjuk be mikéntjét (csupán azt, hogy az ellene emelt nehézségek nem képesek benne lehetetlenséget kimutatni).

Mindez azt is jelenti, hogy bár a Biblia nyelve igen sokrétű a Lélek szó használatában, rendelkezünk a lehetőségig szabatos teológiai terminológiával is, amely nem hagyható figyelmen kívül, ha a Szentlélekről beszélünk. Különösen azt kell nagyon szem előtt tartanunk, hogy a Szentléleknek tulajdonított isteni tevékenységek (megszentelés, erőközlés) igazában a három isteni személy közös tevékenységei. Hogy a bibliai nyelv szívesen tulajdonítja ezeket éppen a Léleknek, az rámutat a harmadik isteni személy Szentháromságon belüli helyzetére: a Lélek a szeretet-személy, az ajándék-személy, a MI-személy, az ellentétek föloldása, a közössé-válás, az isteni kommunikáció. Mindez csak halvány fogalmi analógia, de hát hogyan szólhatnánk másképp a titkok titkáról? Mint testvérei az emberré lett Istennek, magunk is a Szentháromság életébe kapcsolódunk a Szentlélek kegyelme révén, s ezért vagyunk illetékesek, hogy – dadogva, elégtelenségünk tudatában – valamit mondjunk róla, ami mégis érvényes és igaz.

Ahol tehát saját életünkben az emberi lehetőségeket meghaladó szeretetet, ajándékozást, MI-élményt, ellentét-oldódást, közösséget, kommunikációt tapasztalunk, ez – bár a három isteni személy közös műve – joggal mondható a Szentlélek megtapasztalásának, mert természetfölötti ajándék, és mert kifejez valamit a Szentlélek sajátságából. Az erő, amely ezt a tapasztalatot létrehozza, fölfedi nekünk a Személy titkát, aki az istenségben az Atya és a Fiú kölcsönös szeretete.

A Kr.u. negyedik században Makedoniosz és követői kétségbevonták a Szentlélek istenségét. Velük szemben írta Nagy Szent Baszileiosz A Szentlélekről című művét, melyben igazolja, hogy a Lélek az Atyával és a Fiúval egyenlő imádás tárgya. Ebben világosan különböztet a Szentlélek és a teremtett „erők” (angyalok) között. „A mennyei erők nem természetüknél fogva szentek, hiszen egyébként semmiben sem különböznének a Szentlélektől. Egymáshoz viszonyított felsőbbrendűségük arányában kapják a megszentelődés mértékét a Lélektől. Ahogyan az égő anyagot a tűzzel együtt képzeljük el, s más a szóbanforgó anyag és más a tűz, így van ez a mennyei erők esetében is... A megszentelés tehát kívül van lényegükön, a tökéletesítést a Lélek közössége révén viszi beléjük... Ha gondolatban elvonatkoztatsz a Lélektől, feloldódnak az angyali karok, megszűnnek a főangyali felügyeletek, összezavarodik minden”. [NAGY SZENT BASZILEIOSZ: A Szentlélekről 38. In: VANYÓ LÁSZLÓ: A kappadókiai atyák. Ókeresztény Írók VI/I. Szent István Társulat, Budapest, 1983. 114-115. o.]

Így van velünk is a Lélek: mint égő anyaggal a tűz. Más az anyag és más a Tűz, de a lángoló Isten nélkül sötétségbe hullunk és káoszba.

Akiket fölkent a Szent

Jézusban, a Fölkentben mi is Isten fölkentjei vagyunk: „Titeket... fölkent a Szent, és ezt mindannyian tudjátok” (1Jn 2,20). Láttuk, hogy Prohászka Ottokár Szentlélek-tapasztalat után kiált; láttuk, hogy ez az igény nem ellentétes a lelki élet klasszikusainak tanításával; láttuk, hogy az Ószövetség erősen empirikus Lélek-fogalmat alakít ki, s az Újszövetség ezt alkalmazza Isten Fölkentjével, Jézussal kapcsolatban; láttuk azt is, hogy a Lélek-tapasztalat állítása nem fullad mitológiába és nem ellenkezik az Egyház hiteles istenképével. Most azt kívánjuk igazolni, hogy az újszövetségi szent iratok szerint a krisztushívők fölkentsége nemcsak láthatatlan és rejtett részesedés a Szentlélek kenetében, hanem vitathatatlanul tapasztalat is.

„Annak, hogy ő bennünk marad-e, a Lélek a próbaköve, amelyet adott nekünk” (1Jn 3,24); „Abból tudjuk, hogy benne élünk, ő meg bennünk, hogy a Lelkéből adott nekünk” (1Jn 4,13). Az első János-levélnek ezek az állításai egész egyszerűen érthetetlenek maradnának, ha a nekünk adott Lélek megmaradna a tapasztalaton túli mélységekben. Nem azt mondjuk, hogy nincsenek lelkünknek ilyen mélységei; azt sem állítjuk, hogy Isten bennlakása ezekben a mélységekben nem volna fontos, sőt sokkal fontosabb minden felszíni tapasztalásnál; egyszerűen azt állapítjuk meg, hogy érthetetlen és nevetséges volna Isten bennünk-lakásának olyan kritériumára hivatkozni, amely nem ellenőrizhető. Ne tévesszünk össze két dolgot! A keresztény élet lényege nem a pszichológiai átélésben van: ez tökételes igazság. A keresztény élet lényegének az emberi pszichológia szintjén semmiféle vetülete nincs, vagy ha van is, az teljesen jelenéktelen: ez roppant tévedés. Isten az egész embert ragadja meg. „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?” (Lk 24,32) – ez a pszichológiai átélés nem csekély jelentőségű volt az emmauszi tanítványok számára!

A Zsidó levél szerint az a hívő, aki keresztülment a keresztény beavatáson, vagyis megkeresztelkedett és megbérmálkozott, „részesült a világosságban, megízlelte az égi ajándékot, megkapta a Szentlelket, felfogta az Isten magasztos tanítását, és megtapasztalta az eljövendő élet erőit” (Zsid 6,4-5). Vajon mindez csak az új keresztény tapasztalati körén kívül játszódott le? Ugyancsak nehéz így érteni!

De még döntőbb részt találunk a Galatáknak írt levélben. Pál apostol azoktól a tévtanítóktól félti a levél címzettjeit, akik arra oktatják őket, hogy meg kell tartaniuk a mózesi törvény rituális előírásait, mert anélkül nem lehetnek keresztények. Az apostol szenvedélyesen száll szembe ezzel az állítással. Egyedül Jézus Krisztus kegyelme üdvözít, amelyet a hit által fogadtunk be, a mózesi törvény cselekedeteitől függetlenül. Pál minden érvet fölsorol, amivel befolyásolni gondolja olvasóit. Így kerül sor a következő bizonyításra (a fordítás követi a görög szöveget, amely lázas lüktetésében még ki is hagy egyes szavakat):

„Csak azt az egyet akarom megtudni tőletek: a Törvény cselekedeteiből kaptátok a Lelket, vagy a hit hallásából? Ilyen értelmetlenek vagytok? Lélekkel kezdtétek, most testtel fogjátok bevégezni? Ennyit átéltetek – hiába? Ha ugyan hiába! Aki tehát a Lelket adja nektek és erőnyilvánulásokat hajt végre köztetek – a Törvény cselekedeteiből vagy a hit hallásából?” (Gal 3,2-5).

Magyarán: „Ti megkaptátok a Lelket. Kellettek ehhez a Törvény cselekedetei? Ugye, hogy nem? Csak a hit elfogadása (meghallása) kellett hozzá! Miért akarnátok akkor most ostoba módon testben folytatni, amit Lélekben kezdtetek? Hiába éltétek át mindezt? Mert így hiába! Isten a Lelket adja nektek, Isten csodákat művel közöttetek – hát kellettek ehhez a Törvény cselekedetei? Ugye, hogy elég volt a hit befogadása!”

Nem nehéz belátni: ennek a szövegnek kizárólag akkor van bizonyító ereje, ha tapasztalatra hivatkozik és nem pusztán elvek elfogadására. Hiszen az az érvelés lényege, hogy a Lélek kiáradt, a csodák bekövetkeztek a körülmetélés és egyéb mózesi előírások megtartása nélkül is. Ha a címzett galata közösségnek nincsenek nagyon is meggyőző tapasztalatai a Lélek működéséről, Pálnak eszébe sem juthat az idézett gondolatmenet.

Úgy gondolom, senki nem csukhatná be a fülét e világos argumentáció előtt, ha nem zavarná a kérdés: miért nincsenek ma is hasonló tapasztalataink? Egyesek azt állítják, hogy ezek csak az Egyház elterjedésének kezdeti időszakára vonatkoztak. Minthogy azonban se a Szentlélek nem változott, se az emberi természet nem lett más azóta, s a mai történelmi szituációban épp olyan nehezen fogadják be az élő hitet az újpogányok, mint akkor a régi pogányok – semmi olyan okot nem lehet fölmutatni, ami miatt lehetetlen vagy fölösleges volna az élő és vonzó Szentlélek-átélés manapság.

Akkor miért nincs?

Én azt akarom elmondani, hogy van.

A misztikus tapasztalat

Fiatal nő jött hozzám egy alkalommal, s elmondta, hogy szentmise közben, főképpen szentáldozás után, sajátos, édes, égető érzést tapasztalt a szíve táján. Nem volt biztos benne, hogy ez az élménye Istentől van, de a külső szemlélő számára ez nyilvánvaló volt. Ne gondolja senki, hogy az ilyesmihez különösen szentnek kell lenni, vagy hosszú előkészület szükséges hozzá. Isten szuverén módon osztogatja az efféle tapasztalatokat – és tette ezt az Egyház történelmének egész folyamán. Az idők során ezt nevezték el misztikának. A Szentlélek megtapasztalásáról mondottak meggyőző illusztrációt kapnak, ha a misztikus tapasztalatot – legalább röviden – szemügyre vesszük.

„Nézetem szerint – írja Avilai Szent Teréz, aki a misztikáról a legközérthetőbb és legáttekinthetőbb tanítást adta – itt a Szentlélek a közvetítő a lélek és Isten között; ő az, aki olyan lángoló vágyakat kelt, és mivel oly közel van hozzá, hatalmas tüzet gyújt benne. Ó, Uram, milyen végtelenül irgalmas vagy Te itt a lélekkel szemben! Áldjon és dicsőítsen minden teremtmény azért, hogy olyan hűséges Kedves vagy! Ó, én Uram és én Teremtőm! Lehetséges-e az, hogy van ember, aki Téged nem szeret?! Ó, jaj nekem, hiszen éppen én vagyok az, aki oly hosszú időn át nem szerettelek! Ó, miért nem ismertelek akkor?!” [AVILAI SZENT TERÉZ: Gondolatok az Énekek Énekéről (5. fejezet). In: Jézusról nevezett Szent Terézia Összes Művei III., Pesti Könyvnyomda RT., 1928. 373. o.]

Ha szent Teréz nyomán rövid áttekintést akarunk adni a misztikus élmény fokozatairól és módjairól, talán a következőkben tehetjük:

1.) Az összeszedettség imája. Az összeszedettség természetesen saját erőfeszítésünk révén is létrejöhet, amennyiben igyekszünk tudatosítani, hogy Isten jelenlétében vagyunk. Ez „a mi akaratunktól függ s meg tudjuk tenni Isten kegyelmével” [AVILAI SZENT TERÉZ: A tökéletesség útja 29. fejezet]. De Isten is beavatkozhat, tőle függő módon, amennyiben megszánja lelki tehetségeinket s „mint egy jó pásztor, füttyent nekik... S a pásztor füttye oly hatással van rájuk, hogy azonnal otthagyják azokat a külső dolgokat, amelyeknek bilincseiben sínylődtek... Ekkor azután az ember nagyon is határozottan érez valami édes benső áhítatot, amint ezt jól fogja tudni, akivel megtörténik” [AVILAI SZENT TERÉZ: A belső várkastély. IV. lakás, 3. fejezet.] „Ez az ima nem egyéb, mint valami sajátos összeszedettség, amelyet a lélek bensejében érez, s amelynek folyamán úgy látszik, mintha neki ott bent éppúgy volnának érzékei, amint a testnek vannak.” [AVILAI SZENT TERÉZ: Ötödik lelki számadás. In: Jézusról nevezett Szent Terézia Összes Művei III., Pesti Könyvnyomda RT., 1928. 421. o.]

2.) A nyugalmi ima. Az az „édes benső áhítat”, amellyel az előző pontban találkoztunk, halványabb vagy erősebb mértékben úrrá is lehet a lelken, s ilyenkor beszélünk Teréz szavával nyugalmi imáról. „A léleknek ez a nyugalma és összeszedettsége igen erősen érezhető; nagy elégültséggel és békével jár, rendkívüli boldogságot okoz, elcsitítja a lelki tehetségeket és nagyon édes gyönyörűséget vált ki az emberben.” [AVILAI SZENT TERÉZ: Önéletrajz. Pesti Könyvnyomda Rt, 1928. 140. o.] „Az ember úgy érzi, mintha mindene megvolna, amit csak kívánni képes. (Igaz ugyan, hogy olykor, amikor a lélek nincs annyira belemerülve ebbe az édességbe, a dolog nem egészen van így.) Azt lehetne mondani. hogy ez az édesség megerősíti az embert belsőleg is, külsőleg is, olyanféleképpen, mintha csontjainak velejébe valami rendkívül édes és illatos balzsamot öntenének.” [Jézusról nevezett Szent Terézia Összes Művei III., Pesti Könyvnyomda RT., 1928. 365. o.] Fontos itt Teréznek ez a megjegyzése: „Sok lélek van, aki feljut erre a fokra, de kevés, aki tovább emelkedik.” [AVILAI SZENT TERÉZ: Önéletrajz. Pesti Könyvnyomda Rt, 1928. 141. o.]

3.) Az egyesülés imája. A nyugalmi imánál az akarat Istenbe merül ugyan, de a képzelet és az értelem nincs megkötve, hanem szabadon kószálhat. Amikor Isten ezeket is fokozatosan magához bilincseli, a misztikus ima újabb szintje születik meg. „Addig a rövid ideig, ameddig tart, az ember nem érez semmit és nem képes semmire sem gondolni. Itt nem kell azon mesterkednünk, hogy felfüggesszük értelmünk működését. A lélek, ha ugyan szeret, még csak azt sem tudja, hogyan szeret, ki az, akit szeret, sem azt, hogy mit akar. Egyszóval úgy van, mint aki teljesen meghalt a világ számára, hogy annál jobban éljen Istennek. Nem képzelhető édesebb halál. A lélek mintegy el van szakítva mindazon működésektől, amelyeket testben szokott végezni. Édes halál, mert bár a lélek látszólag elválik a testtől, annál jobban érzi magát Istenben.” [AVILAI SZENT TERÉZ: A tökéletesség útja és A belső várkastély, Szent István Társulat, Budapest, 1979. 334. o.] Ez a teljes elmerülés elragadtatásig is fokozódhat, amikor az imádkozó teljesen (vagy majdnem teljesen) elveszíti kapcsolatát a külvilággal, s olykor szinte halottnak tűnik.

4.) A lelki eljegyzés. Ha a misztikus lélek hűséges a kegyelemhez és igazán elszakad a világtól és a rendetlen önszeretettől, Isten mélységes éjszakába meríti és iszonyú szenvedéseket bocsit rá, hogy megtisztítsa. Ezek nyomán elkezd gyöngéd és édesen fájó vágyakat ébreszteni benne, amelyek a Jegyesével való teljes egybeolvadásra, isteni nászra szólítják, anélkül azonban, hogy e vágyak kielégülést találnának; a lélek mégse mondana Ie róluk a világ minden kincséért sem. „A Jegyes ... rendkívül finom és gyöngéd ösztönöket ébreszt a lélek legmélyén... A lélek ugyan nem hall semmi hangot, de egészen jól megérti, hogy Isten hívta... Úgy érzi, mintha megsebezték volna, de kellemes módon, azt azonban nem érti, hogyan történt és hogy ki sebezte meg. Viszont érzi, hogy nagyon értékes kegyelmet kapott, s azt kívánja, bárha soha se gyógyulna ki ebből a sebből. Szerelmes szavakkal panaszkodik emiatt – olykor fennhangon is – az ő Jegyesének. Mást nem tud tenni. Érzi ugyanis jelenlétét s fáj neki, miért nem akarja magát oly módon kinyilatkoztatni, hogy élvezhetné. Ez pedig nagy fájdalom, habár mindamellett élvezetes és édes.” [AVILAI SZENT TERÉZ: A belső várkastély. VI. lakás, 2. fejezet]

5.) A lelki házasság. A misztikus élet csúcsa az Istennel való egyesülés olyan állapota, amelyben a lélek már a mennyei boldogság előízét élvezi, mert nincs távol Isten színről-színre való látásától. „Mint valami lángtenger, mint valami ragyogó fényességű köd, úgy jelenik meg szelleme előtt külön-külön a három isteni Személy... Ekkor érti csak meg a lélek igazában, amit az Úr mond az evangéliumban, hogy ha valaki szereti őt és megtartja parancsolatait, akkor az Atyával és a Szentlélekkel együtt eljön hozzá és nála fog lakni.” [AVILAI SZENT TERÉZ: A belső várkastély. VII. lakás, 1. fejezet.] „A lélek, illetve annak szellemi része eggyé lesz Istennel. Isten, aki maga is szellem, ily módon akarja megmutatni irántunk való szeretetét, s egyesekkel így akarja megértetni, hogy mire nem képes Ő szeretetből irántunk, s azt akarja, hogy dicsőítsük ezért nagyságát. Ugyanis oly szoros frigyre lép teremtményével, hogy amint e földön az ember nem válhat el házastársától, úgy Ő sem akar többé attól a lélektől elválni.” [Uo. 2. fejezet]

A misztikus jelenségek annyira nehezen írhatók le, s olyan gyakori bennük a félreérthetőség, hogy az itt közölt vázlatos ismertetés nem tekinthető többnek, mint halvány jelzésnek arról, amit Isten az őt szeretőknek szánt. Ne essék azonban tévedés: a misztikus ima örömeit drágán kell megfizetni, súlyos szenvedésekkel, amelyek nagylelkű vállalása nélkül semmit se használnak az embernek. Azt se gondoljuk, hogy a misztikus tapasztalat az erények fokmérője! A lelki eljegyzés és a lelki házasság kétségtelenül nem lehetséges hősies erénygyakorlat nélkül, de az előző három misztikus imaélmény – bármilyen meglepő is – még a halálos bűn állapotában is létrejöhet. „Isten néha halálos bűn állapotában levő embereknek is megadja azt a nagy kegyelmet, hogy felemeli őket a szemlélődés magaslatára. Ily módon akarja őket kiragadni az ördög karmai közül.” [AVILAI SZENT TERÉZ: A tökéletesség útja 16. fejezet.] A misztikus élmény az eszköz, a bűn legyőzése és az erények megszerzése a cél.

Ez utóbbi megállapítás viszont arra is figyelmeztet bennünket, hogy a misztikus élmény korántsem annyira ritka és nincs olyan távol tőlünk, mint gondolnánk. Igaz, vita folyik a teológusok között arról, hogy a contemplatio infusa (belénk öntött szemlélődés), vagyis az itt tárgyalt első három misztikus állapot hozzátartozik-e a keresztény lelki élet rendes útjához. Elméleti síkon az igenlő, gyakorlati szempontból a tagadó válasz látszik valószínűbbnek. Mindazonáltal szívleljük meg Szent Teréz figyelmeztetését:

„Nap-nap után tapasztalhatjuk, hogy a mi mennyei Királyunk bőkezűen és sokféleképpen adja békéjét és barátságát a lelkeknek, éspedig úgy a benső imában, mint azon kívül. E tekintetben csak mi tartjuk Ő Szent Felségét, mint mondani szokás, három lépésnyi távolságban.” [AVILAI SZENT TERÉZ: Gondolatok az Énekek Énekéről. In: Jézusról nevezett Szent Terézia Összes Művei III., Pesti Könyvnyomda RT., 1928. 346. o.]

A Szentlélek megtapasztalása egyáltalán nem áll olyan messze a hétköznapi keresztény élettől, mint kishitűségünkben képzeljük!

A klasszikus pentekosztalizmus

Most szokatlan tájakra kirándulunk. A XVI. századtól létezik a kereszténységnek egy olyan ága, amely a hit mércéjének – a hagyomány és a tanítóhivatal kizárásával – egyedül a Szentírást tekinti. Távol áll tőlem, hogy az Egyház fájdalmas szakadásáért csupán a reformátorokat hibáztassam, de ez nem változtat azon, hogy a sola Scriptura (csak a Szentírás) elvét tragikus tévedésnek tartom. Egy szövegnek önmagában nincs jelentése. Jelentést csak a kód révén nyer, amelyet a szöveg alkotója használt. Ha az Egyházban működő Szentlélek a szerző, akkor az Egyházban működő Szentléleknek kell szolgáltatnia a szöveg megértéséhez szükséges kódot is. Helyesen érteni a Szentírást akkor fogjuk, ha a Szentlélek működésének hiteles helyét ismerjük: ez pedig nem kizárólag az egyén, hanem az apostolok utódainak oldó és kötő hatalma alatt álló közösség. Ezt nem Iehet figyelmen kívül hagyni veszélyes szubjektivizmus nélkül. De miközben ezt a meggyőződést vallom, nem vonom kétségbe, hogy az Isten szavára figyelő protestáns szívében a Szentlélek elvégezheti a maga munkáját, és az odaadás, amellyel elszakadt testvéreink a Szentírásra, mint számukra egyetlen hitforrásra figyelnek, gyümölcsöző lehet. Sokszor gyümölcsözőbb, mint a mi odaadásunk; mert Isten a szíveket nézi, s különben is, a Pneuma ott fúj, ahol akar (Jn 3,8). Sokat tanulhatunk a protestáns testvérektől. Ez a II. Vatikáni zsinat álláspontja: „A mi épülésünkre is szolgálhat mindaz, amit a Szentlélek kegyelme különvált testvéreinkben megvalósít.” [Unitatis Redintegratio 4.] Ebben a szellemben kívánom tárgyalni a protestáns pünkösd-mozgalom Szentlélek-tapasztalatát. Forrásaim a hivatkozásokban találhatók.

Hogyan kezdődött?

Semmi sem kezdődik az elején, hanem valamivel korábban. Ezt a történetet, úgy gondolom, John Wesley-vel kell kezdeni, jóllehet ő bizonnyal nem volt pünkösdi prédikátor. Mozgalma a XVIII. századi Angliában először az anglikán egyházon belüli ébredési folyamatnak indult, Wesley csak később kényszerült önálló egyházszervezet kiépítésére. Ő és követői az erkölcsi szigorúságon kívül a Szentlélek megtapasztalására is építettek (nem utolsósorban a kontinensen fellépő pietista mozgalom hatására). Wesley a kegyelemnek két munkáját különbözteti meg: az első a megtérés (és megigazulás), a második a megszentelődés (tökéletes szeretet) műve. Szerinte mindkettő fokozatos előkészület után, hirtelen, pillanatszerűen tapasztalható meg. (Utóbbi sokkoló a katolikus fülnek, de gondoljuk meg: sola Scriptura! Wesley-nek nem állt rendelkezésére a kiegyensúlyozó hagyomány, a mértékadó tanítóhivatal. Kemény aszkézise, hiteles misztikus élményei, hatékony tanúságtétele mellett a tan dolgában gyökértelen volt.) A metodista ébredésben nagy erővel működött a Szentlélek: Wesley prédikációja közben gyakran földre estek a hallgatók egy titokzatos hatalom befolyására.

A lelki ébredés, újjáéledés (revival) nemcsak a metodistáknál, hanem más protestáns felekezetekben is helyet kapott. A XIX. században az ébredési mozgalmak nagy hullámokban söpörtek végig az Egyesült Államokon. Erőteljes igehirdetés, drámai megtérés, eleven hit, élményszerű imádság jellemzi a revival légkörét. Az ébredés válfajának tekinthető a megszentelődési mozgalom, amely önálló egyházi alakulatokat is létrehozott. A Wesley-i gondolatból indul ki, az ember megszentelődését Istentől jövő, egyetlen pillanat alatt elnyerhető és átélhető kegyelmi ajándéknak fogja föl. A megszentelődés a second work of grace (a kegyelem második műve), vagy second blessing (második áldás), ti. a megtérés után. A terminológia lassan – bibliai alapon – a pünkösd-esemény felé tolódik: a „második áldás” kezd mint „a Szentlélek keresztsége” szerepelni. Ezzel párhuzamosan megjelennek az ébredési összejöveteleken a pünkösdi jelenségek. Előbb erő és öröm, majd a nyelvek adománya is.

A XIX. század végén Richard G. Spurling baptista lelkész (fiával együtt) intenzíven tevékenykedett a megszentelődési mozgalomban. Várta a „korai eső” (első pünkösd) után a „késői esőt”, a Lélek új korszakát (Latter Rain Movement, Késői Eső Mozgalom; az elnevezés alapja: Joel 2,23). 1892-ben Libertyben (Tenessee) Szentlélek-keresztségek történtek Spurlingék működése nyomán. A Lexikon für Theologie und Kirche cikkírója ezeket nevezi elsőnek [ALGERMISSEN, K.: Pfingstbewegung. Lexikon für Theologie und Kirche VIII. k. 418. o.], noha a fogalmat korábban is használták; talán a glosszolalia, nyelveken szólás jelentkezése miatt, bár erre is van példánk a korábbi évekből. Feltűnőbbek és jelentősebbek az 1896-os Camp Creek-i események, amelyek szintén Spurlingék hatósugarában következtek be.

North Carolina hegyeiben, Camp Creek község iskolaépületében egy laikus igehirdető, William F. Bryant vezetésével ébredés kezdődött. Messziről gyülekeztek a résztvevők, gyalog vagy ökrösszekéren. Buzgón, kitartóan, várakozással telítve imádkoztak. És az egyszerű hegylakók ismeretlen nyelveken kezdtek szólni! Isten jelenlétének megdöbbentő átélése öntötte el a gyülekezetet. Az események híre további érdeklődőket vonzott: megbolydult az egész környék.

A szokatlan jelenség hamarosan ellenállásba ütközött. A nyelveken szólóktól megvonták az engedélyt az iskolaépület használatára, a baptista egyházi vezetés ellenük fordult, saját – fából épült – templomukat lerombolták, az új gyülekezet tagjait éjjel kirángatták ágyukból és megkorbácsolták... A hívők kitartottak, és az ellenségeskedés lassan elcsitult.

E baptista pünkösdi ébredés nyomán alakult 1907-ben a Church of God (Isten Egyháza). A zseniális, de kiegyensúlyozatlan sakkozó, a „szupergéniusz” Robert Fischer egy 1979-es közlemény szerint ebbe menekült lelkének gyötrő nyugtalansága elől. [Magyar Sakkélet 1979/9. 207. o.]

A topekai pünkösd

Függetlenül Spurlingéktól, 1900-ban egy fiatal metodista lelkész, Charles Fox Parham kutatott a Szentlélek-keresztség titka után. Számára az volt a kérdés: honnan tudhatja valaki biztosan, hogy részesült a Lélek keresztségében?

Az élmény szubjektív dolog. Néha lenyűgöző erővel nyilvánul meg a Lélek, és az embernek nincsenek kételyei. Máskor azonban a Szentlélek hatása nem olyan nyilvánvaló. Mit gondoljunk ilyenkor? Működik a Lélek? Nem működik? Megtörtént a Szentlélek keresztsége? Nem történt meg?

Számunkra ott van a bérmálás objektív ténye. Az érvényesen megbérmált katolikus nem mondhatja, hogy nem kapta meg a Szentlelket; legföljebb, hogy nem veszi hasznát. (Prohászka korábban említett kérdése erre vonatkozott.) Akiben nem hatékony a bérmálás kegyelme, annak mindig mondhatjuk: „Éleszd fel magadban Isten kegyelmét” (2Tim 1,6). Hiszünk benne, hogy van mit fölélesztenie.

De mit szóljon a protestáns, aki a bérmálás objektív, ex opere operato erejében nem hisz? Mit mondjon éppen a metodista, aki a wesleyánus hagyománnyal üres ritualizmusnak minősíti a bérmálás szertartását mindenestül? Mit szóljon az ébredési és megszentelődési prédikátor, aki a szubjektív megtapasztalás ingoványos talajára építette egész kereszténységét?

Parham azt mondta: tisztázni kell a Biblia alapján (sola Scriptura!), miből lehet valaki biztos, hogy a Szentlélek keresztségét megkapta. A feladat megoldására bibliaiskolát nyitott Topekában (Kansas), amelyben nem csupán tanító, hanem tanuló is akart lenni. Tanítványaival együtt kereste a föltett kérdésre a választ.

Szánom és irigylem ezeket az embereket, századunk elején, tele az élő Isten Lelke utáni vágyódással, ebben a különös tanintézetben, ahol nincs tandíj, és a tanítványok megosztják egymással földi javaikat. Szánom őket, mert nagy vágyakozásukon és archaikus King James Bibliájukon kívül annyira nincs semmijük; de irigylem is őket, mert akkora nyitottsággal, forgatják Isten írott szavát. Bármit készek megtenni, amit az Írás mond, csakhogy biztosak lehessenek, hogy elnyerték a Lelket... Micsoda kiáltás a szubjektivitás ingoványából az objektivitás mentőkötele után!

Természetesen semmi esélyük nem volt, hogy a katolikus szentségtan objektivitásánál kössenek ki. (A katolicizmust nyilván a pogányság egy fajtájának tartották.) Máshol kötöttek ki. Az 1900-as év utolsó napjaiban az Apostolok Cselekedetei alapján úgy döntöttek, hogy a nyelvek adománya jelenti az objektív kritériumot. Elkezdtek imádkozni, hogy úgy nyerjék el a Lélek keresztségét, ahogy a Cselekedetek elbeszéléseiben történik: a nyelveken szólással együtt. Nagy várakozással ostromolták az eget, és Isten jelenléte érezhetően betöltötte őket, de a nyelvek adományára sokáig hiába vártak. Ekkor az egyik tanítvány, egy Agnes Ozman (más forrás szerint: Oznam) nevű lány arra kérte Parhamot, hogy kézrátétellel imádkozzék fölötte. Parham kicsit habozott, kicsit fohászkodott, aztán engedett a kérésnek.

„Amikor kezét a fejemre tette, a Szentlélek leszállt rám, és elkezdtem nyelveken beszélni, Istent dicsőítve. Többféle nyelven szóltam, és egészen világos volt, mikor került sor új nyelvre. Megkaptam azt az örömöt és dicsőséget, amire szívem még vágyódott, és az Úr jelenlétének olyan mélységét bensőmben, amit azelőtt soha nem ismertem. Olyan volt, mintha lényem Iegmélyéről élő vizek folyói fakadnának” – beszéli Agnes Ozman. [SCHMIEDER, Lucida: Geisttaufe. Schhöningh, Paderborn-München-Wien-Zürich, 1982. 310. o.]

1901. január elseje volt, majdnem este 11 óra.

A következő napokban sorra történtek a nyelvek adományával kísért Szentlélek-keresztségek Topekában. Január 3-án maga Parham is megkapta ezt az ajándékot, vagy tucatnyi más lelkésszel együtt, különféle felekezetekből.

„Teljes evangélium”

Pünkösdi tűzzel telve, Parham és lelkésztársai megindultak, hogy meghódítsák a világot! Legalábbis az Egyesült Államokat és Kanadát.

De már Kansas Cityben föloszlott a lelkes missziós csoport. Legyőzhetetlen nehézségekkel találták szemben magukat. Nyílt ellenségeskedésbe ütköztek, senki sem hitt a pünkösdi üzenetnek. A csoport egységét sem sikerült megőrizni. (Az élmény ingoványos talaj...) Parham magára maradt, a többi lelkész elhagyta. Egyik templomban sem engedték prédikálni. Visszatért Topekába, de hamarosan a bibliaiskola is megszűnt: az épületet eladták, a bérletet fölmondták, és nem volt más helyük.

Parham nem adta föl! Utcasarki prédikátor lett. Megvolt a Bibliája, és hozzá a meggyőződése, hogy ismeri a „teljes evangéliumot”.

Mi volt ez a teljes evangélium? Mindenekelőtt az a bizonyosság, hogy fölfedezte a Lélek hiteles keresztségét: azt, ami a nyelvek adományával jár együtt. A korábbi – megtérés utáni, de nyelveken szólás előtti – Szentlélek-megtapasztalást Parham (saját teológiai hátteréből kiindulva) megszentelődésnek nevezte, de nem Szentlélek-keresztségnek. Tanítása szerint tehát a keresztény élet három fokozatú: 1.) megtérés, 2.) megszentelődés, 3.) Szentlélek-keresztség. Parham lényeges újítása, hogy a nyelveken szólást a Szentlélekben való megkeresztelkedés kritériumává, „kezdeti fizikai bizonyítékává” lépteti elő.

Parham teljes evangéliumához tartozott továbbá a karizmákról, a hívőket kísérő jelekről szóló tanítás. „Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, ... ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak” (Mk 16,17-18).

Bátor ember volt. Nem habozott szaván fogni az Igét, és hittel betegekre tenni a kezét, hogy meggyógyuljanak. Végül is ennek köszönhette, hogy tanúságtétele eredményes lett. Majd háromévi prédikálás után El Dorado Springs (Missouri) gyógyforrásaihoz vetődött. Minden beszéde után fölajánlotta a gyógyulást keresőknek, hogy imádkozik értük. Sokan azok közül, akik a gyógyvízhez fordultak, az imádságot is kipróbálták. És az imádság gyakran hatásos volt. Drámai egy Mary Arthur nevű asszony gyógyulása, aki megvakulóban volt: már csak fél szemére látott, azt is csupán fájdalom árán tudta nyitva tartani. Parham kézrátétellel imádkozott érte, és az asszony néhány perc múlva nyitott szemmel nézett a fénybe, minden fájdalom nélkül.

Parham rövidesen Galenában (Kansas) prédikált, ahová Mary Arthur hívta meg, hogy az ő házukban tartson összejöveteleket. Nemsokára zsúfolásig megtelt a lakás. Sátrat emeltek, de az is kicsinek bizonyult. Kibéreltek egy ócska áruházat, és hordókra tett deszkákkal padokat rögtönöztek benne. Az emberek tódultak Parham összejöveteleire!

„Nincs egész három hónapja, hogy ez az ember Galenába jött, és ez alatt az idő alatt több mint ezer embert gyógyított meg, és nyolcszáznál többet megtérített... Emberek, akik évek óta nem tudtak járni mankó segítsége nélkül, olyan kiegyenesedett tagokkal keltek föl az oltár elől, hogy eldobhatták mankóikat... Itt a résztvevők megkaphatják, amit a Pünkösd néven neveznek, és idegen nyelveken képesek beszélni, olyan nyelveken, amelyekben teljesen járatlanok enélkül az erő nélkül. Ez önmagában a találkozó egyik legfigyelemreméltóbb jelenségének tűnik. A múlt héten egy nő fölállt a találkozó közben, és tíz percen át beszélt, miközben látszólag a hallgatóság egyik tagja sem tudta, mit mond. Egy indián, aki a területen lévő pawnee rezervátumról jött be a szolgálatra, kijelentette, hogy a nő az ő törzsi nyelvén beszélt, és ő a tanúságtétel minden szavát értette” – írta egy újságíró az eseményekről. [SHERRILL, John: They Speak With Other Tongues. Highland Books, Crowborough, 1965. 39. o.]

Parham híres ember lett. Újra megnyithatta bibliaiskoláját, ezúttal a texasi Houstonban. Itt részesült a Szentlélek keresztségében a fekete bőrű baptista lelkész, William J. Seymour, akinek az a hivatás jutott, hogy Californiába vigye a Lélek lángját.

Azusa Street 312

Seymournak meghívása volt, hogy Los Angelesben egy fekete gyülekezetnek prédikáljon. Houstonban mindent átvett Parham-tól: a „teljes evangéliumot” a pünkösddel és a karizmákkal, a három fokozatot, a nyelveken szólást mint a Szentlélek-keresztség „kezdeti fizikai bizonyítékát”. Most mindezt a neofiták hevével öntötte a meghívó gyülekezetre. Ez sokkoló volt, nem viselték el. Beszédsorozatát az első nap után félbe kellett szakítania.

Magánházban prédikált tovább (a Bonnie Brae Streeten). 1906. április 9-én kiáradt a Szentlélek a hallgatóságra. Ezek az egyszerű, élénk kaliforniaiak – köztük sok fekete – nem haboztak entuziasztikusan reagálni! „Három nap, három éjjel kiáltoztak. Húsvét ideje volt. Mindenhonnan jöttek emberek. Már a második nap reggel nem lehetett a ház közelébe férkőzni. Ahogy az emberek beléptek, elestek Isten ereje alatt. Az egész város fölkavarodott. Addig kiáltoztak, amíg az alapok elmozdultak, de senki sem sérült meg. Ezalatt a három nap alatt sok olyan ember befogadta a keresztséget, aki csak éppen azért jött, hogy lássa, mi történik. A betegek meggyógyultak, a bűnösök megtértek, mihelyt beléptek.” [KENDRICK, K.: The Promise Fulfilled. 65. o. Idézi: SCHMIEDER, Lucida: Geisttaufe. Schhöningh, Paderborn-München-Wien-Zürich, 1982. 311. o.] A beszámoló nem túloz abban, hogy az ócska ház alapjai kimozdultak helyükről: az épület valóban összeomlott, ha föltehetően nem is egy csapásra, a résztvevők fejére. Új helyet kellett keresni a találkozók számára, és ez lett a híres Azusa Street 312. Itt Seymourék egy ócska istállót állítottak úgy-ahogy helyre, szögek tárolására szolgáló kis hordókat helyeztek el ülőhely gyanánt, és folytatták a pünkösdi ébredést. Az Azusa Street lett a pünkösd-mozgalom világszerte ismert kiindulópontja. Jöttek ide prédikátorok az Egyesült Államok minden tájáról, sőt külföldről is. Ezek aztán mindenfelé elterjesztették a pünkösdi élményt és tant.

Parham, aki saját közösségét Apostoli Hit Mozgalom-nak nevezte, már 1906-ban túlzónak érezte és kifogásolta az Azusa Streeten előforduló szélsőségeket, emocionális kitöréseket, komolytalan viselkedésmódokat. Novembertől szakított Seymourral. Seymour három évig prédikált ezen a helyen, de 1908-ban a fehérek visszavonultak gyülekezetéből. Túl temperamentumosnak találták a négereket.

Mint láttuk, Parham és Seymour irányvonalára rányomta bélyegét az előbbi metodista öröksége. A pünkösd-mozgalom terjedésével azonban a nem metodista hátterű résztvevők fölöslegesnek vélték a megszentelődés fokozatát, és megelégedtek a kegyelem két művének, a megtérésnek és a Lélek-keresztségnek számontartásával. Így William H. Durham, a chicagói baptista prédikátor, aki 1907-ben Los Angelesben nyerte el a Szentlélek keresztségét és vált a pünkösd-mozgalom lelkes hívévé, hamarosan kihagyta a középső fokozatot és megelégedett kettővel. Szerinte a megtisztulás és megszentelődés egy életen át tartó folyamat a megtérés után. 1910-ben Krisztus befejezett műve a Kálvárián címmel közzétette kétfokozatú tanát. Seymour erre szakított Durhammal is.

Az egyik legjelentősebb pünkösdi „felekezet”, az Assemblies of God (alakult: 1914), Durham kétfokozatú tanát tette magáévá.

A pentekosztalizmus Európában

A pünkösd-mozgalom (pentekosztalizmus) atyja Európában Thomas Ball Barratt, Norvégiában működő angol metodista lelkész. Hatalmas pünkösdi élménye után (1906) egész Skandináviában terjeszteni kezdte a mozgalmat. Hamarosan Angliába is eljutott a hír. Alexander A. Boddy anglikán lelkész 1907-ben Oslóba utazott és lelkesen tért haza. Boddy meghívására Barratt Sunderlandba ment, ahol Boddy szolgált. Két hónapig ott végzett pünkösdi missziót. Az eredmények nagy feltűnést keltettek, a sajtó is felfigyelt. A sunderlandi Mindenszentek anglikán plébánia nagytermében emlékkövet állítottak föl az angol pünkösd-mozgalom születésének emlékére, ezzel a fölirattal: „1907. szeptember: ahol az Úr tüze lehullott, fölégette az adósságot” (vagyis eltörölte a bűnt). [SCHMIEDER, Lucida: Geisttaufe. Schhöningh, Paderborn-München-Wien-Zürich, 1982. 361. o.] Smith Wigglesworth, a későbbi nagy pünkösdi evangelizátor, Boddyék sunderlandi összejövetele alkalmából keresztelkedett meg a Szentlélekben. „A tűz leszállt. Csodálatos volt, hogy az Úrral voltam együtt. Megfürdetett hatalmas erejében. Tudatában voltam a drága Vér tisztító erejének, és felkiáltottam: Tiszta vagyok, tiszta vagyok, tiszta vagyok! Betöltött a tisztaság tudatának öröme. Látomásom volt, melyben láttam az Úr Jézus Krisztust. Láttam az üres keresztet, és Őt megdicsőülve az Atya jobbján. Nem tudtam angolul beszélni, hanem dicsőíteni kezdtem Őt valami más nyelven, amit Isten Lelke adott nekem, hogy rajta szóljak”. [FRODSHAM, S. H.: A hit apostola. Adatok nélkül. 34. o.] Rendkívül érdekes, hogy az illetékes anglikán püspök semmilyen akadályt nem állított a pünkösdi ébredés útjába.

A pünkösdi élmény ott van Walesben, megjelenik Németországban... Nem késik a tiltakozás sem. 1909-ben megjelenik a Berlini Kiáltvány, amelyet ötvenhat személy ír alá, köztük mind a szabadegyházak, mind a történelmi protestáns egyházak képviselői: „Az úgynevezett pünkösd-mozgalom nem felülről, hanem alulról való; sok jelensége közös a spiritizmuséval. Démonok működnek benne, amelyek a sátántól csalárdsággal vezettetve, hazugságot és igazságot összekevernek, hogy Isten gyermekeit félrevezessék... Az olyan ocsmány jelenségek, mint az elesés, arcrángatózás, reszketés, kiáltozás, visszatetsző, hangos nevetés stb. ... előfordulnak az összejöveteleken. Nyitva hagyjuk a kérdést, mennyi ezekből a démoni, mennyi a hisztérikus és mennyi a pszichikus, – mindenesetre az ilyen jelenségek nem Istentől valók.” [SCHMIEDER: Geisttaufe. 369. o.; vö. BRANDENBURG, H.: A hitélet gyermekbetegségei. Evangéliumi Iratmisszió, évszám nélkül. 71-72. o.] Az erőteljes bírálat mögött a jólfésült polgár ízlése áll, aki nem tudja elképzelni, hogy a Lélek ilyen kevéssé jólfésült módon is jelentkezhet. (Talán nem fölösleges megemlíteni, hogy a pünkösdi jelenségek ilyen sommás elítélését ma is számosan osztják. A magyar református egyház egyes körei kimondottan démoni eredetűnek tartják a nyelveken szólást.)

Az európai pentekosztalizmusnak van egy igen fontos fejleménye, amelyet értékelnünk kell. Az ún. mühlheimi irányzat feloldja azt az álláspontot, hogy a Szentlélekben való megkeresztelkedés egyetlen hiteles jele a nyelveken szólás. Ez a mérsékelt pünkösdi beállítottság nagyban előkészíti a történelmi egyházakkal való dialógust. Ezek ugyanis semmiképpen sem fogadhatják el, hogy még a legnagyobb tanúságtevők és legszentebb Krisztus-követők is nélkülözték a Lélek keresztségét, pusztán azért, mert nem mondtak olyan szavakat, amelyeket maguk sem értettek.

Igen, tisztelet mindazoknak, akik – bármely oldalról – árnyaltan próbálnak gondolkozni. A szélsőségek nagyon hatásosak tudnak lenni, de egy idő múlva fárasztóvá válnak.

Sebezhető tanítások

Már az elbeszélésekből is érzékelhető volt, hogy a pünkösd-mozgalom kezdetei igen egyszerű emberek között bontakoztak ki. Ráadásul amerikaiak között, akiket komplikált európai pszichénkkel kicsit mindig gyermeknek érzünk. Az Azusa Street-i ébredésben pedig döntő szerepet játszottak az afro-amerikaiak, akik nem mennek a szomszédba egy kis emocionalizmusért.

Ez érthetővé tesz valamit: a pentekosztalizmus első formájának nem-intellektuális jellegét. A mozgalom erőssége az élmény, nem a tan. A protestáns kereszténységnek eleve a sola Scriptura elégtelenségét kell hordoznia, mint állandó megoszlás forrását. De a pentekosztalista körökben – rámenős prédikálás, intenzív élmény, kevés absztrakció – a megoszlás veszélye még nagyobb. Veszélye? Ténye. A pünkösdi egyházak száma légió.

A pünkösdiek Szentlélek-tapasztalatát általában hitelesnek tartom. Értelmetlen volna föltételezni, hogy amikor valaki bűneit őszintén megbánva Jézus Krisztusnak adja az életét, akkor nem az élő Istennel kerül kapcsolatba, s amikor hittel imádkozik a Lélek keresztségéért, nem Isten Lelke ragadja meg. De az nagyon is állítható, hogy a Lélek működése mellett sok emberi tényező is fellép a pünkösdi gyülekezetekben. A nyelvek adománya nem hitelesít mindent! Sőt, hajlamos volnék azt mondani, hogy nem hitelesít semmit; hiszen olyan vallási közösségben is föllépett, mint a mormonoké. A mormonokat pedig – még ha Jézus Krisztus Mai Szentjeinek nevezik is magukat – nem szabad a keresztény felekezetek egyikének tartanunk. Alapítójuk, Joseph Smith, zavarosfejű, szélhámos próféta volt, tanításuk keresztényellenes métely. És mégis: 1855-ben Nauvoo-ban (Illinois) a mormonok nyelveken beszéltek, hitvallásuk hetedik cikkelye pedig kimondja: „Hiszek a nyelvek adományában...” [SHERRILL, John: They Speak With Other Tongues. Highland Books, Crowborough, 1965. 84. o.] A nyelveken szólás általános emberi jelenség, nem sajátosan keresztény. A kereszténységben a Szentlélek egyszerűen áthatja az általánosan emberit.

Így talán nincs mit csodálkozni azon, hogy a pünkösd-mozgalom berkeiben olyan szomorú jelenség is megszületett, mint a Szentháromság hitének elutasítása. Fölösleges fogalmi építménynek, elvont gondolatjátéknak látszott a három személy és egyetlen természet megkülönböztetése az istenségben. „Jesus only!” – mondja ez a pünkösdi csoport: „Csak Jézus!” Nem a Szentháromság nevében keresztelnek, hanem – az Apostolok Cselekedeteiben a jézusi keresztségre használt megjelölést rituális formulának véve – egyedül Jézus nevében. „Jézus az Isten neve!” - mondják. A mozgalmat Frank J. Ewart alapította 1914-ben. A legjelentősebb csoportosulás, amely ezt a tant vallja, a United Pentecostal Church. Tanításuk lényegileg az ún. modalizmussal vagy szabellianizmussal azonos, amely az Atyában, Fiúban és Szentlélekben csak az istenség három kifelé való megnyilvánulását látta, nem pedig három egymás között valósággal különböző alanyt. A legtöbb pünkösdi közösség elutasítja ezt a tanítást, és vallja a Szentháromságot.

A Pentecostal Holiness Church 1920-ban kizárt két lelkészt, Watson Sorrowot és High Bowlingot, mert azt vallották, hogy a betegségben gyógyszert szedni nem bűn. A józan ész itt cigánykereket vet kínjában, mert egyszerűen nem látja be, hogyan lehetne bűn minden tőlünk telhetőt megtenni egy jó célért, amiért Istenhez imádkozni szabad; sőt, hogyan lehetne bűn nélkül elmulasztani olyasmit, amit az emberi felelősségtudat követel? Mégis, a hivatalos álláspont ez volt: „A megváltásban a test gyógyulásáról történt gondoskodás teljesen elegendő, és szükségtelen bármilyen emberi eszközt ahhoz hozzátenni, hogy Istent segítsük a gyógyulás megvalósításában.” [McNUTT, Francis: Healing. Ave Maria Press, Notre Dame, Indiana, 1974. 257. o.] F.M. Britton prédikátor fia és felesége orvosság szedése nélkül halt meg, s Britton erre büszke volt, bár a szükséges kezelés elmulasztása miatt börtönnel fenyegették. Magam hallottam magyar pünkösdi hívőről, akivel (szintén pünkösdi) barátnői súlyos cukorbetegségében cukrászsüteményt etettek (nem diabetikusat!), azzal a jelszóval: „Amit az Úr nevében eszünk, az nem árt meg!”

Nem, a mozgalom erőssége nem a tan. Egy pünkösdi gyülekezetben karok emelkednek a levegőbe, „Ó Jézus!” sóhajtások hangzanak, a prédikáció erőteljes, „Amen” és „Alleluja” közbekiáltásoktól kísért, az ének magával ragadó; mindez egészen sajátos tömegpszichológiai hatások hordozója, és ha átjárja az egészet a Szentlélek, akkor valóban mennyei erők működnek! De a dolog emberi oldala könnyen modorossággá is fajulhat. A pünkösdiek szeretik időnként beszőni a beszédjükbe: „Dicsőség az Úrnak!” Az egyszeri pünkösdi hívő (megtörtént) ezt találta mondani: „Tavaly – dicsőség az Úrnak! – meghalt a feleségem.”

A pünkösdiek a protestantizmus szigorú fundamentalista szárnyához tartoznak. Ha a Biblia azt mondja, hogy Sámson széttépte az oroszlánt, akkor – hol az az oroszlán? Hadd recsegjen! Egy olyan eszmefuttatást a bibliai műfajokról, amit én követtem el a széttépett oroszlánnal kapcsolatban, hitetlenségnek és szentségtörésnek tartanának.

A katolicizmust „Mambó-Dzsambó egyháznak”, hit nélküli formalizmusnak vélik. (Nem mindnyájan, de ez a vélemény ma is jellemző.) „A Szentlélek keresztségét ... meggyőződéses római katolikusok sem nyerhetik el. Ők Máriát teszik a Szentlélek helyébe. Mutassatok nekem egy katolikust, aki igazán tudja, hogy meg van váltva!” – mondja egyik prédikációjában Smith Wigglesworth. [FRODSHAM, S. H.: A hit apostola. Adatok nélkül. 119. o.]

Szeretem a pünkösdieket! Szeretem bátor hitüket, ahogy készpénznek veszik Isten szavát, és nekiesnek az oroszlánnak, hogy széttépjék. De nem az intellektuális szabatosság az erősségük.

Mr. Pentecost

Jellegzetesen mutatja a katolikus és a klasszikus pünkösdi gondolkodás különbségét egy párbeszéd, amely Willebrands bíboros és a pünkösdi prédikátor, David Du Plessis között folyt a hatvanas években. [New Covenant 1986/1. 11. o.]

– Bíboros úr, mondja, ki az Egyház feje?

– Bizonyára tudja a választ!

– Persze hogy tudom, de szeretném hallani, mit mond Ön erre.

– Hát nem mondja a Szentírás, hogy Krisztus az Egyház feje?

– Hogyne mondaná! De azt szeretném tudni, Önök, katolikusok, hiszik-e ezt.

– Természetesen hisszük.

– És mi a helyzet a pápával?

– Ő csak helytartója Krisztusnak. Az Egyház feje Krisztus.

– Gyönyörű! Ez megoldja minden nehézségemet a katolikusokkal.

– Miért?

– Mert – szeretném, ha tudná – a katolikusok hosszú időn át nem vették tudomásul Krisztus keresztelő szolgálatát. De ha elismerik, hogy Krisztus az Egyház feje, mert a Szentírás ezt mondja, akkor azt is el kell ismerniük, hogy ő a Keresztelő, mert a Szentírás ezt is mondja.

– Mi hiszünk a keresztségben.

– Igen, de az János keresztsége. Én Krisztus Jézus keresztségéről beszélek, amit a Szentírás a Szentlélekben való keresztségnek nevez.

Számos sajátosság olvasható ki ebből a (jóindulatú!) párbeszédből. David Du Plessis-nek nem részletkérdésekben van nehézsége a katolicizmussal, hanem az alapkérdésben: elismerjük-e Jézus Krisztust az Egyház fejének. Megfigyelhető a pünkösdi szóhasználat: Jézus Krisztus a Keresztelő. (Nem „a Szentlélekben keresztelő”, ahogy János 1,33-ban olvassuk: ho baptizón en pneumati hagió.) Pünkösdi körökben a Lélekben való keresztség „a Keresztség”. A fogalmazás félrevezeti a bíborost, akinek részéről ez volna a megfelelő válasz: „Mi a bérmálásban vesszük azt, amit Ön keresztségnek nevez.” A keresztség szentségére való hivatkozás viszont nem hat a pentekosztalistára, mert ő azt „János keresztségének” minősíti. Pedig ez biblikusan sem tartható: ha János keresztsége és a keresztség szentsége nem különbözik, miért kereszteli meg Pál az efezusi tanítványokat, akik már megkeresztelkedtek egyszer János keresztségével (ApCsel 19,5)? Ez a bibliai hely világos különbséget tesz mind a jánosi és jézusi víz-keresztség, mind pedig a jézusi vízkeresztség és a Lélek keresztsége között!

De térjünk vissza David Du Plessis-hez, aki eredeti ember volt: hugenotta sarj (innen a francia név; csak tudnám, hogy ejtették ki Amerikában!), dél-afrikai születésű, de végül az Egyesült Államokban telepedett le. Kilenc éves volt, amikor családja csatlakozott a Dél-Afrikát is elérő pünkösd-mozgalomhoz. Prédikátor lett, és kezdetben éppolyan merev volt a más felfogásúakkal szemben, mint a fundamentalisták általában. Előbb a dél-afrikai pünkösdi szövetség, később a Pünkösdi Közösségek Világkonferenciája titkára lett. Aztán autóbaleset érte az Egyesült Államokban, amelyből csúnyán összetörve került ki, de érdekes módon Isten megóvta a fájdalmaktól. Törtségéből nagyobb nyitottság bontakozott ki: a balesetből fölépülve kezdett odafigyelni a más véleményekre. Fölvette a kapcsolatot az eltérő felfogású keresztényekkel. Hídépítő lett, ökumenikus szellemű pünkösdi teológus, akit sorra hívtak meg különböző felekezetek teológiai főiskolái, hogy előadásokat tartson. Mivel saját alapélményéhez híven rendszeresen a pünkösdről beszélt, ráragadt a becenév: Mr. Pentecost, Pünkösd úr.

A II. Vatikáni Zsinaton megfigyelőként vett részt. Szünetekben a büfében szeretett egy-egy püspök mögé állni a kávéscsészéjével, olyan szorosan, hogy a visszaforduló püspök meglökje a csészét. A bocsánatkérésből aztán beszélgetés alakult ki. Mr. Pentecost barátkozott és jókat nevetett a katolikus főpapokkal.

Az ő nevéhez fűződik a katolikus-pünkösdi teológiai párbeszéd megindulása. Amikor 1973-ban David Wilkerson naivul antikatolikus világvég-próféciát publikált a Szentlélek nevében, David Du Plessis volt az egyik, aki kinyilvánította, hogy ez a prófécia nem Isten Lelkétől ered.

Ez a pentekosztalista jól tudta, hogy a Lélek gyümölcsei, mindenekelőtt a szeretet, fontosabbak a karizmáknál.

„Isten azt akarja – mondotta – , hogy szeressünk. Ez az alapja minden szolgálatnak; ez az igazi lelkiség. Az adományok, mint a nyelvek vagy a prófétálás, nem tesznek bennünket lelkivé. Az adományokra való válasz – a szeretet és a Lélek többi gyümölcse – az, amire Isten igazából törekszik. Az adományok célja, hogy segítsenek bennünket szeretni, megbocsátani, szolgálni. És ezek azok a dolgok, amelyek a leghatékonyabban vezetik el az embereket az üdvözítő találkozásra Jézus Krisztussal, a Keresztelővel.” [New Covenant 1986/1. 11.o.]

Igen, a klasszikus pentekosztalizmus ilyen nyitottságra is képes. Vegyük komolyan a jelenséget! 20-30 millió pünkösdi hívő él a földön, vagy még több. Harry Van Dusen „harmadik erőnek” nevezte őket a katolicizmus és a protestantizmus mellett. [Life 9.6.1958. 113-122.0. Idézi: O'CONNOR, Edward: The Pentecostal Movement in the Catholic Church. Ave Maria Press, Notre Dame, Indiana, 1971. 23.o.] Ez nem látszik jó elnevezésnek, mert egyrészt az orthodoxokról megfeledkezik, másrészt a pünkösdiek teológiailag jellegzetesen protestánsok. De tény, hogy itt vannak, összejöveteleik zsúfoltak, létszámuk nő, új hajtásaik keletkeznek. Figyelnünk kell rájuk, meg kell ismernünk őket.

Jézus Szentlélekben keresztel

Szentlélek-élményem egyik hatása az volt, hogy nagy figyelemmel végeztem a zsolozsmát. A latin Liturgia Horarumot imádkoztam. Egyszercsak elém ugrik egy mondat a Tertia rövid olvasmányából: „In uno Spiritu omnes nos in unum corpus baptizati sumus...” [Liturgia Horarum II k. 526.o.] Hogyan? In Spiritu baptizati sumus? Lélekben keresztelkedtünk? Erre a magyar Szentírásból nem emlékszem! Nézem a görög eredetit, hát a megfelelő helyen (1Kor 72,13) ott is ez áll: „En heni pneumati hémeisz pantesz eisz hen szóma ebaptiszthémen”, „mi mindnyájan egy Lélekben egy testbe kereszteltettünk”. A hivatalos magyar szöveg: „Mi ... mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztség által” (Békés-Dalos), „Mi ... mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel” (Szent Tstván Társulat). Hm. Keresztség? Főnév? Az eredetiben ige áll: keresztelkedtünk, kereszteltettünk, bemeríttettünk, megmerítkeztünk a Lélekben. Vagy ez mindegy, hiszen a keresztség szentségében lettünk tagjai az egy testnek, az Egyháznak? Igaz, de az ősegyház a keresztséggel együtt bérmált is, és Szent Pálnak az egységes beavatási cselekmény lebeg a szeme előtt. A fordítóknak meg kellett volna maradniuk az igés kifejezésnél, hogy a bibliai mondatot a maga gazdagabb képi és fogalmi tartalmában őrizzék meg. Miért nem éreztek erre ösztönzést? Mert a „Lélekben keresztelkedni” fogalmazás idegenül vagy éppen gyanúsan csengett a fülükben. Pedig ez a kifejezés jelen van a Szentírásban, és a katolikus bibliaolvasó sem tehet okosabbat, mint hogy farkasszemet néz vele. Ne kerüljük, inkább értsük helyesen!

Ő majd Szentlélekben füröszt meg

A baptizó görög ige jelentésében nem szerepel a „kereszt”. A magyar nép vízzel kereszt alakban történő leöntés formájában ismerte meg az újjászületés szentségét, föltehetően ezért adta neki a „keresztelés” nevet. A görög szó alámerítést, fürösztést, mosdatást jelent. A szabadegyházas Derek Prince lándzsát tör amellett, hogy kizárólag alámerítést. „A görög 'baptizo' szónak mindig is volt egy világos, határozott jelentése, amely soha nem változott... Megfelelő nyelvészeti képzettséggel minden őszinte ember csak egyetlen következtetésre juthat, miután alaposan megvizsgálta ezt a kérdést, éspedig arra, hogy a 'baptizo' szó pontos, helyes jelentése mind az Újszövetségben, mind másutt ez: 'valamit bemeríteni'.” [PRINCE, D.: A kereszténység hat alaptanítása. 2.k. Hit Gyülekezete, 1989. 17.o.] Becsülöm Derek Prince-t, de itt bizony elveti a sulykot. Itthon csak kis görög szótáraim vannak (zsebszótár, iskolai szótár), ám ezek is tartalmazzák a baptizó ige ilyen jelentéseit: „mos”, „öntöz”. Nem hinném, hogy ezeket „megfelelő nyelvészeti képzettséggel” figyelmen kívül lehetne hagyni. Persze a leöntéssel végzett keresztelés érvényességébe vetett hitem nem nyelvi megfontolásokon alapul, hanem az Egyház egész történelmén keresztül működő Szentlélekre való hagyatkozáson.

Annyi azonban bizonyos, hogy a baptizó ige nem vonatkozik feltétlenül a keresztség szentségére, bármennyire hajlamos a katolikus fül, hogy ezt hallja ki belőle. Elsődleges jelentése kétségkívül a bemerítés. Keresztelő János bemerítette megtérőit a Jordánba; a szimbolikus jelentésben nem a felszín alá kerülés játszott döntő szerepet, hanem a tisztító hatás. A keresztség szentsége ezt a jelet veszi át: a vízben való lemosás jelét. De a baptizó szó más összefüggésben is előfordul: pl. Jézus saját halálát is megkeresztelkedésnek mondja (Lk 12,50), mint megfürdést saját vérében, vagy mint alámerülést az alvilágba... Ha tehát a „Szentlélekben megkeresztelkedni” kifejezést fölleljük a Szentírásban, azt így kell értenünk: megmerítkezés a Szentlélekben, alámerülés a Lélek élő vizében.

A kifejezés hét helyen fordul elő az Újszövetségben, különböző alakokban. Ez a hét hely a következő:

1.) Mt 3,11: egó men hümasz baptizó en hüdati eisz metanoian... autosz hümasz baptiszei en pneumati hagió kai püri (én ugyanis vízben keresztellek meg benneteket megtérésre..., ő Szentlélekben és tűzben fog benneteket megkeresztelni). Keresztelő János így tesz különbséget saját műve és a Messiás műve között. A Szentlélekben és tűzben való keresztelés tehát a messiási mű. Ebben jelen van az ítélet gondolata. Erős az utalás Iz 4,4-5-re: „Amikor majd az Úr lemossa Sion leányáról a szennyet, és megtisztítja Jeruzsálemet a vér bűnétől az ítélet lelkével és a tűz lelkével: akkor eljön az Úr, és megpihen Sion hegyének egész vidéke fölött, és azok fölött, akik oda gyülekeztek.”

2.) Mk 1,8: egó ebaptisza hümasz hüdati, autosz de baptiszei hümasz pneumati hagió (én vízzel kereszteltelek meg benneteket, ő pedig Szentlélekkel fog benneteket megkeresztelni). Szintén Keresztelő János szavai. Párhuzamos hely az előbbivel, de szószerinti azonosság nélkül.

3.) Lk 3,16: egó men hüdati baptizó hümasz... autosz baptiszei en pneumati hagio kai püri (én ugyanis vízzel keresztellek meg benneteket..., ő Szentlélekben és tűzben fog benneteket megkeresztelni). A harmadik parallel. Keresztelő Jánosnak ezek a szavai fontos kijelentésként élhettek a hívő közösség tudatában!

4.) Jn 1,33: hutosz esztin ho baptizón en pneumati hagió (ő a Szentlélekben keresztelő). Ez a Jánosi hely fogalmazásában eltér a szinoptikus helyektől, de igen jelentős tény, hogy egyáltalán létezik. János még fontos dolgokat is mellőz, ha azok a szinoptikusokból már ismertek: így az Eukharisztia alapítását. Keresztelő Jánosnak ez a kijelentése tehát nagyon alapvető jelentőségű, mert mind a négy evangélium szükségesnek tartja megemlíteni.

5.) ApCsel 1,5: Ióanész men ebaptiszen hüdati, hümeisz de en pneumati baptiszthészeszthe hagió u meta pollasz tautasz hémerasz (János ugyanis vízzel keresztelt, ti azonban Szentlélekben fogtok megkereszteltetni nem sokkal e napok után). A kifejezés itt új összefüggésben szerepel az evangéliumokhoz képest. A föltámadt Jézus használja, és a pünkösdöt jelenti be vele.

6.) ApCsel 11,16: Ióanész men ebaptiszen hüdati, hümeisz de baptiszthészeszthe en pneumati hagió (János ugyanis vízzel keresztelt, ti azonban Szentlélekben fogtok megkereszteltetni). Az előbbi kijelentés idézése, de időmeghatározás nélkül. Péter idézi így Jézus fenti szavait, amikor a pogány Kornéliusz megkeresztelését igazolja Jeruzsálemben.

7.) 1Kor 12,13: en heni pneumati hémeisz pantesz eisz hen szóma ebaptiszthémen (mi mindnyájan egy Lélekben egy testbe kereszteltettünk). Ismét új összefüggésben látjuk a „Lélekben kereszteltetni” kifejezést: a Krisztus-testbe iktatás, a keresztény beavatás összefüggésében.

A hét lelőhely közül az első négyben a Messiás az, aki Szentlélekben keresztel. (Vagy: Szentlélekkel. Az „en” prepozíciós vagy anélküli alak jelentése között nincs lényeges különbség. Azért használom a -ben ragos alakot, mert a keresztelés elsődlegesen mégiscsak megmerítést, megfürösztést jelent. „Én vízben fürösztöttelek meg benneteket, ő majd Szentlélekben füröszt meg.” De a -vel ragos alak ellen se lehet semmi kifogás.) Az utolsó három lelőhely szenvedő alakban használja az igét, az alany megjelölése nélkül. A szenvedő alak a héber-arám beszédmód egyik eszköze arra, hogy elkerülje Isten nevének kimondását.

Jézus istenségének egyik legfontosabb bizonyítéka az, hogy ő Szentlélekben keresztel: kiárasztja, elküldi a Szentlelket. Csak Isten küldheti az Istent.

Mit jelent a Szentlélekben való keresztelés?

Tegyük föl a kérdést: mi az 1.) - 7.) alatt fölsorolt idézetekben a „Szentlélekben való keresztelés” jelentése? Mindenekelőtt belátható, hogy a kifejezés nem szükségképpen jelenti minden lelőhelyen ugyanazt. A nyelv általános törvényei szerint a jelentés függ a szövegkörnyezettől. Minthogy azonban az 1.) - 4.) alatti helyeken nyilvánvalóan Keresztelő Szent János egyetlen kijelentéséről van szó, az 5.) - 6.) alattiakban pedig Jézusnak egyetlen kijelentéséről, az is világos, hogy a hét lelőhely összesen három alapvető jelentést variálhat.

Sokáig azt hittem, hogy az evangéliumokban szereplő kifejezés Keresztelő János ajkán egy hatásosabb vízkeresztség megjövendölése: a keresztség szentségéé. Míg János keresztsége csak szimbóluma a bünbánatnak, a jézusi vízkeresztség kegyelmi erőt hordoz magában, amely megtisztít a bűntől és Isten gyermekévé tesz. Ez igaz; de mégsem tartható, hogy Keresztelő János egyszerűen a keresztség szentségét jövendölte meg, legalábbis szavainak közvetlen értelme nem ez. Nézzük csak a mátéi változatot: „Ő Szentlélekkel és tűzzel fog benneteket megkeresztelni. Szórólapátja már a kezében van. Kitakarítja szérűjét, a búzát csűrébe gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzbe vetve elégeti” (Mt 3,11-12; Szent István Társulat Bibliája). A képek félreérthetetlenül az ítéletről beszélnek. A Szentlélekkel és tűzzel keresztelő (ezekbe alámerítő) Messiás itt eszkatologikus bíró, aki tűzben ítéli a világot. A lukácsi változat szintén emlegeti a szórólapátot és a pelyva elégetését. Márk szövege, igaz, nem tartalmaz ilyen összefüggést; de a Szentlélekkel való keresztelést ő is szembeállítja a vízzel való kereszteléssel, márpedig a keresztség szentségénél a víz éppúgy szerepel, mint János keresztségénél. „Én vízzel keresztellek, ő majd Szentlélekkel keresztel benneteket” (Mk 1,8; Szent István Társulat, Biblia). Hasonlóképpen János: „Aki vízzel keresztelni küldött, azt mondta: Akire látod, hogy leszáll a Lélek s rajta is marad, az majd Szentlélekkel fog keresztelni. Láttam és tanúskodom róla, hogy ő az Isten Fia” (Jn 1,33-34). A vízzel való keresztelés és a Szentlélekkel való keresztelés szembeállítása többre utal, mint egy pusztán jelképes (ex opere operantis) és egy objektív hatású (ex opere operato) vízbemerítési szertartás összehasonlítására. János evangéliumának elbeszélése alapján jól elképzelhetjük, hogy a „Szentlélekkel keresztelés” olyan kifejezés, amelyet Keresztelő János prófétai szóként kapott Istentől a Messiás tevékenységének leírására. A Márk-evangélium ezt nem részletezi, János viszont elsősorban a bűnöktől való megváltást emeli ki: „Ő veszi el a világ bűneit” (Jn 1,29). Máté és Lukács az eszkatologikus ítéletet hangsúlyozza. Összefoglalva azt mondhatjuk: a négy evangéliumban a Szentlélekkel való keresztelés nem más, mint Jézus messiási műve, szembeállítva Keresztelő János prófétai művével. Ez tartalmazza a megváltást, az eszkatologikus ítéletet, s természetesen a megváltást közvetítő jézusi vízkeresztséget is, a kegyelem többi eszközeivel együtt.

Az Apostolok Cselekedeteiben előforduló két lelőhely sokkal konkrétabb jelentésű. Az ApCsel 1,5 időhatározót tartalmaz: „nem sokkal e napok után”. Ez az ígéret pünkösdkor teljesül. A tanítványok akkor keresztelkednek meg Szentlélekben, amikor viharzúgás és lángnyelvek kíséretében eltölti őket a tanúságtétel Lelke, aki új nyelveket ad a szájukba (ApCsel 2,1-4). Hogy mi is történt voltaképpen a jeruzsálemi pünkösd alkalmával, azt a továbbiakban még elemeznünk kell. Egy azonban kétségtelen: ApCsel 1,5-ben a Szentlélekben való megkeresztelkedés a pünkösd-esemény neve. Nem jelent egyebet a kifejezés ApCsel 11,16-ban sem, hiszen az ugyanannak a jézusi kijelentésnek idézése, ami ApCsel 1,5-ben elhangzott. Ennek ellenére a konkrét esemény, amelyre Péter a kifejezést alkalmazza, itt nem a jeruzsálemi pünkösd, hanem Kornéliusznak és társainak cezáreai „pünkösdje”: „Péter még be sem fejezte a beszédet, s a Szentlélek már leszállt mindenkire, aki hallgatta a tanítást” (ApCsel 10,44). ApCsel 11,16-ban tehát a Szentlélekben való megkeresztelkedés szintén a pünkösd-esemény neve, de nem úgy, mint egyetlen és megismételhetetlen eseményé, hanem mint olyané, amely mindenkivel megtörténhet, aki Jézusban hisz. Még a pogányokkal is.

Ezek után már nem meglepő, hogy a hetedik lelőhely, amely a Szentlélekben való megkeresztelkedés kifejezését az Egyházba iktatódás összefüggésében használja, szentségtani jelentést ad a szókapcsolatnak. 1Kor 12,13 sem szűkíthető le azonban a keresztség szentségére, bár ez az a lelőhely, amely legkevésbé áll ellen egy ilyen értelmezésnek. Mivel azonban a felnőttek keresztsége belső logikával egységet alkot a bérmálással (aki Jézushoz tér, egyúttal tanúja lesz), nagyon is elképzelhető, hogy Pál apostolnak a pünkösdi Lélek vétele is szeme előtt lebegett, amikor levelét fogalmazta. A keresztség és bérmálás kegyelmi hatása különbözik, de összefügg. Lelőhelyeink közül mindenesetre ez a legkisebb jelentőségű.

Három alapjelentést tulajdoníthatunk tehát a Szentlélekben való keresztelésnek: 1.) Jézus messiási műve a maga egészében, 2.) a pünkösd-esemény, 3.) a keresztény beavatás. Idegen egymástól ez a három? Semmiképpen. Pünkösd maga is eszkatologikus esemény, a végső világkorszak beköszöntése. A Szentlélek tüze boldogító azoknak, akik Jézushoz tartoznak, és szörnyű ítélet azoknak, akik elutasítják őt. Az ítélet már megkezdődött. Akik Jézushoz akarnak tartozni, a szentségi beavatásban veszik a pünkösdi Lelket, és ezzel részesei lesznek Jézus messiási művének. Jézus egy dolgot csinál: belemeríti az emberiséget a Szentlélekbe. Ebből fakad aztán a bűnök bocsánata azoknál, akik hisznek, a tanúságtétel ereje a megigazultakban, és a gyötrelmes ítélet azok számára, akik visszautasítják az Urat.

Nem akarok azonban úgy bűvészkedni a fogalmakkal, hogy mindenáron az jöjjön ki, amit bizonyítani próbálok. Ezért szeretném leszögezni, hogy a további elemzésekben a Szentlélekben való megkeresztelkedés 2.) jelentését vesszük alapul, azt, amelyik az Apostolok Cselekedeteiben szerepel. Hogy az 1.) és a 3.) jelentés mennyiben azonos a 2.)-kal és mennyiben különbözik tőle, azt nem kívánom részletesen vizsgálni. Elegendő annak felismerése, hogy a kifejezés háromféle értelme nem idegen egymástól, hanem szervesen összefügg.

Elemzésre pedig éppen elég anyagot találunk az Apostolok Cselekedeteiben.

A jeruzsálemi első pünkösd

„Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol egybegyűltek. Majd lángnyelvek lobbantak és szétoszolva leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket” (ApCsel 2,1-4). Ez az első keresztény pünkösd. A továbbiakban beszámolót kapunk arról, hogy a különböző nyelvű hallgatók mind a saját nyelvükön hallják szólni a tanítványokat (ApCsel 2,5-11). Egyesek csodálkoznak, mások gúnyolódnak (2,12-13). Végül előáll Péter apostol. Nagyszabású beszédében – az Egyház igehirdetésének alapszövegében! – megmagyarázza, hogy a Szentléleknek Joel prófétától megjövendölt kiáradásáról van szó, ami a megfeszített Jézus föltámadásának köszönhető (2,14-36). Megtérésre szólítja föl a népet, mire háromezren megkeresztelkednek (2,37-41). Pünkösddel megkezdődött az evangélium terjedése!

A zsidó húsvét utáni ötvenedik nap a zsidó pünkösd, a Sávúót, a hetek ünnepe (éppen hét hét választja el húsvéttól, a Peszáhtól). Eredetileg aratási ünnep (Kiv 23,16); később azonban a Szináj-hegynél Istennel kötött szövetség s ezzel a Törvény ünnepe is: Z'mán máttan Tóráténú, „Tóránk ideajándékozásának ideje” [JÓLESZ Károly, dr.: Zsidó hitéleti kislexikon. Bp. 1987. 201-202. o.] Egyike a három zarándokünnepnek, amikor minden zsidó férfinak meg kellett jelennie a jeruzsálemi templomban, „az Úrnak, az Istennek színe előtt” (Kiv 23,17; vö. MTörv 16,9-12.16-17). Jeruzsálemben állandó lakosként is éltek külföldi származású diaszpora-zsidók (vö. ApCsel 6,9), de pünkösdkor ráadásul zarándokok is jöttek mindenfelől. Az utcán összegyűlt tömeg találkozott a Jézus föltámadását hirdető krisztushívő közösséggel, amelyet majd szétvetett az első pünkösd öröme. Jézus teljesítette ígéretét (Jn 16,7): mennyei dicsőségéből elküldte a Paraklétoszt, a Szószólót.

Van egy konzervatív katolikus elképzelés, amely szerint e jeruzsálemi pünkösd alkalmával a Szentlélek kizárólag a tizenkét apostolra és a Boldogságos Szűz Máriára szállott le. Ezt a képet festi elénk II. János Pál nagy Szentlélek-enciklikája is [Dominum et vivificantem 25; 30.] anélkül azonban, hogy kizárólagossá vagy kötelezővé tenné (nem próbálja eldönteni a kérdést, hogy voltak-e jelen mások is). Tisztelettel, de határozottan le kell szögeznünk, hogy ennek az elképzelésnek semmi alapja nincs a Szentírásban. A szöveg azt mondja: „mindnyájan (pantesz) együtt voltak” (2,1), és „mindannyiukat (pantesz) eltöltötte a Szentlélek” (2,4). Kik ezek a „mindnyájan”? Az első kínálkozó összefüggés: azok a „testvérek”, akik „mintegy százhúszan lehettek együtt” (ApCsel 1,15). Vagy ha ezt a részt betétnek tekintjük, az előző felsorolás szerint azok, akik „mindannyian (pantesz) egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak” (1,14); itt pedig föl van sorolva a (Mátyás választása előtt) tizenegy apostol, az asszonyok, Mária, Jézus anyja, valamint „testvérei”. Tehát nemcsak az apostolok és Mária. Aranyszájú Szent János egyháztanító így vélekedik: „Föléjük szállott le csak, a tizenkettő fölé, vagy a többiek fölé is? Mind a százhúsz ember fölé. Leereszkedett mindegyikükre, tehát annak feje fölé is, akit nem választottak meg apostolnak. Beteltek Szentlélekkel. Beszélni kezdtek különböző nyelveken. (Másképp) nem mondaná, hogy mindnyájan részesedtek ebben az ajándékban; ahol ugyanis az apostolok csak egyedül voltak jelen, külön megemlíti a Szentírás”. [ARANYSZÁJÚ SZENT JÁNOS: 4. homilía az Apostolok Cselekedeteiről. Keresztény Remekírók 15.k. 153.o. Kivonatos idézet.] Hasonlóképpen Szent Ágoston: „Erre vártak tanítványai – ahogy az Írásban is található – százhúsz ember, megtízszerezve az apostolok számát. Tizenkettőt választott ugyanis, és százhúsznak küldte el a Szentlelket.” [AUGUSTINUS: Sermo 267. In: VANYÓ L. (szerk.): Az egyházatyák beszédei Krisztus-ünnepekre. II. JEL Kiadó, Bp. 1996. 292. o.] Nem protestáns vélekedés tehát, hogy az első jeruzsálemi pünkösd „demokratikus” jellegű. Egyébként, ha pusztán a Boldogságos Szűz kap helyet a képben az apostolokon kívül, már az ő személyében is jelen van a laikus hívők egy képviselője. Pünkösd nem a hierarchia privilégiuma. A Szentlélek az Egyházra szállt le, és az Egyház a hívők összessége, amelyben nemcsak a vezetők állnak kapcsolatban Istennel. Ha a vezetettek nem nyernék el a Szentlelket, csak a hierarchia volna aktív, és a laikusok nem hirdetnék Isten nagy tetteit. (Vajon nincs kapcsolat a megbérmáltak passzivitása és a kizárólag apostolokat ábrázoló pünkösdi tablók teológiája között?)

A hely, ahol együtt voltak, ismét a természetes szövegösszefüggés szerint „az emeleti terem, ahol együtt szoktak lenni” (1,13); ez feltehetően azonos a cenákulummal, az utolsó vacsora termével (latinul cœna = vacsora, cœnaculum = vacsorázó helyiség). Az időpont a zsidó szövetség és törvény ünnepe. Kézenfekvő a párhuzam: a keresztény pünkösd az új szövetség korszakát vezeti be, amelynek törvénye nem a betű, hanem a Lélek. Ezt a párhuzamot a lukácsi elbeszélés – nyilván palesztinai forrásokból merítve, hiszen Lukács nem volt zsidó – alaposabban kiaknázza, mint első olvasásra gondolnánk. A Szináj-hegyi szövetség bibliai elbeszélésén (Kiv 19-24) kívül a zsidóság későbbi iratokat is őrzött, amelyekben a szerzők szemléletesen kidolgozták a szövetségkötés jelenetét. Az alexandriai Philon így írt a Szináj-szövetségről: „A mennyből leszálló tűz közepéből szózat hangzott fel... A láng artikulált hangokká változott, melyeket a hallgatók értettek... A hang a tűzből jött elő.” [KREMER, J. - KASPER, W.: Alkotó - Életadó - Megszentelő. Opus Mystici Corporis, Bécs, 1983. 50-51. o.] Egy targum (arám nyelvű kifejtés) így beszél a törvényadásról: „Az első szó, mely a Szent ajkát elhagyta..., olyan volt, mint az égő nyíl, mint a villámok, mint a tűznyelvek... Láthatóvá vált Izrael egész tábora előtt, és utána bevésődött a szövetség tábláira.” [Uo. 51. o.] Egy rabbinikus irat: „Midőn Isten szólt, harsogó hang hallatszott, amely az egész világot betöltötte... A hang kiindult, és hetven hangra oszlott a hetven nyelv szerint, hogy minden nemzet fölfogja. Minden nemzet saját nyelvén hallotta a hangot.” [Uo.] Nyilvánvaló ezeknek a képeknek alkalmazása a pünkösdi elbeszélésben, amelyben Lukács a szerkesztő szerepét tölti be, de függ forrásaitól. Ezek a források tudatosan formálták pünkösdöt új törvényadássá és anti-Bábellé: Bábelben összezavarodott az emberek nyelve, az evangéliumot viszont minden nép megérti. Bábel történetét (Ter 11,1-8) ugyanis éppen pünkösdkor olvasták a zsidók... [GÁL F.: A Szentlélek kiáradása. Szent István Társulat, Bp. 1986. 22. o.]

A jeruzsálemi első pünkösd története tehát stilizált, teológiai szempontok szerint formált elbeszélésben áll rendelkezésünkre. Fölmerül ezért a kérdés: mennyit tekintsünk biztosan történetinek ebből az elbeszélésből?

Zúgás, lángnyelvek, glosszolalia

Amikor egy bibliai elbeszélés történetiségére kérdezünk rá, nem a Biblia igazmondását tesszük kérdésessé, hanem a szöveg pontosabb megértésére törekszünk. Hiszek Isten nagy tetteiben, a jelekben és csodákban, hiszek a Lélek természetfölötti erejében, és természetesen hiszek a Biblia isteni sugalmazottságában, s ami ezzel jár: föltétlen hitelességében, tévedésmentes igazságában is. De – mint arról korábban is szó esett – bizonyos szabadságot a valóságos események előadásában az újszövetségi szerzőkről is föl kell tételeznünk, nemcsak az ószövetségiekről. A Szentlélek megtapasztalásával kapcsolatban nekünk fontos tisztán látnunk abban, hogy mi az, ami biztosan tapasztalat, és mi az, ami (talán) csak irodalmi szemléltető eszköz.

Vannak teofániák, Isten-jelenések; ezek lényege kimondhatatlan. Amikor a Szentírás teofániát ír le, képekhez folyamodik, hogy kifejezze a kifejezhetetlent. A Szináj-hegyi teofániában tűz száll le a hegyre és zúgás hallatszik. A pünkösdi teofániában lángnyelvek jelennek meg és zúgás hallatszik. Ezek szemléletes képek. A zúgás szélre emlékeztet, márpedig a Lélek pneuma, szél. Máshol a Lélek – mint láttuk – „a tűz Lelke” (Iz 4,4); a „Szentlélekben és tűzben” keresztelés úgy is érthető, hogy a Szentlélek maga a tűz. „Az Úr, a te Istened emésztő tűz” (MTörv 4,24). Isten a lángoló szeretet tüze azok számára, akik hisznek, és az ítélet pokoltüze azoknak, akik szeretetét visszautasítják. Mindez azonban a szemléltető képanyagnál mélyebb valóság, és nem követeli meg, hogy a képek fizikailag észlelhetőek legyenek. Vagyis: pünkösd valóság marad akkor is, ha a füllel hallható szélzúgás, a szemmel látható lángnyelvek csak műfaji kelléket jelentenek.

A Mindenható természetesen megtehette, hogy a jeruzsálemi hívők lángnyelveket és viharzúgást észleljenek. De van egy nagyon fontos mozzanat, ami azt látszik bizonyítani, hogy ez nem így történt. ApCsel 11,15-ben Péter így számol be arról, ami Cezáreában, Kornéliusz házában lejátszódott: „Alighogy beszélni kezdtem, leszállt rájuk a Szentlélek, éppen úgy, ahogy miránk a kezdet kezdetén” (hószper kai eph'hémász en arkhé). Mire vonatkozik ez a hószper, „éppen úgy”? Olvassuk el a Kornéliusz házában történteket ApCsel 10,44-46-ban: nincs szó se lángnyelvekről, se szélzúgásról. Péter mégis azt mondja: „A Szentlelket éppen úgy (hósz) megkapták, mint mi” (10,47). Kornéliusz és társai nyelveken beszéltek és magasztalták Istent, és ez elegendő az „éppen úgy”-hoz.

Arról viszont Kornéliuszéknál is szó van, hogy nyelveken beszéltek. A glosszolalia történeti jelenség, ami a legvilágosabban 1Kor 14-ből tűnik ki. De nem kell okvetlenül azt gondolnunk, hogy ez a nyelveken szólás pünkösdkor minden létező nyelvre vagy akár az összes jelenlevő anyanyelvére kiterjedt. Még kevésbé kell ahhoz a kalandos feltevéshez folyamodnunk, hogy a hívők a „Bábel előtti ősnyelven” beszéltek. Nem is elsősorban arról van szó, hogy a tanítványok saját nyelvükön szóltak, de a hallgatók a maguk nyelvén értették őket (nyelvértelmezés), bár nincs okunk kizárni ezt a jelenséget. Alapvetően azonban szemléltetéssel állunk szemben, az evangélium egyetemességének szemléltetésével. Az idézett rabbinikus elbeszélés szerint a Tóra hetven nyelven hangzott föl: ez a Tóra egyetemességét jelenti, mert hetvennek vélték a világon létező összes nyelv számát. Az Apostolok Cselekedetei átvitte az egyetemességnek ezt az irodalmi kifejezését az újszövetségre.

Megint nem azt állítom, hogy Istennek nincs hatalma nyelvcsodákhoz. Van. Történtek is ilyen csodák. Csak annyihoz ragaszkodom, hogy a Biblia igazmondása nem követeli meg feltétlenül az elbeszélés e részletének történetiségét. Szemléltető elemmel van dolgunk. Amit szemléltet, azt jól kifejezi egy hatodik századi ismeretlen afrikai szónok beszéde: „Ha valaki azt mondja egyikünknek: 'Megkaptad a Szentlelket, miért nem beszélsz minden nyelven?', ő válaszolja azt: 'Igenis beszélek minden nyelven: mert Krisztusnak abban a testében vagyok, ti. az Egyházban, amely minden nyelven beszél.' Mert mi mást jelzett Isten a Szentlélek jelenléte által, mint azt, hogy Egyháza minden nyelven fog beszélni?” [Liturgia Horarum II. k. 791. o.] Vagyis: az egyetemességet.

Másfelől viszont nem szabad a pünkösd-eseményt olyan mértékben „mítosztalanítanunk”, hogy csak annyit engedjünk meg: Jeruzsálemben megindult az evangélium hirdetése – a többi mind az irodalmi műfajhoz tartozik. Nem, ez túlzás volna a másik irányba. Kornéliuszék nyelveken beszéltek és magasztalták Istent, s az esemény olyan meggyőző volt, hogy a jelenlevő krisztushívők, akik mind zsidók voltak, „ámulatba estek, hogy a Szentlélek ajándéka a pogányokra is kiárad” (ApCsel 10,45). E tapasztalat hatására némult el minden ellenvetés a pogányok megkeresztelésével szemben. Kevesebb Jeruzsálemben sem történhetett. („Éppen úgy”, mondja a szöveg.) Biztosan föllépett valamilyen glosszolalia. Továbbá elképzelhetetlen a jelenet anélkül, hogy az első keresztény közösség tanúságtételében átütő erő, sugárzó öröm, fölszabadult bátorság ne jelent volna meg: valami, ami úgy hatott, mint a robbanás. Egyesek részegséggel gyanúsították őket, mások pedig döbbenten álltak a megfoghatatlan előtt: „Ámultak-bámultak, és ezt kérdezgették egymástól: 'Mi lehet ez?” (ApCsel 2,12). Péter egy zavarba ejtő, egyeseket taszító, másokat vonzó jelenséget magyarázott azzal, hogy Jézus „kiárasztotta az Atyától megígért Szentlelket, ahogy látjátok és halljátok” (ApCsel 2,33). Kellett lenni valami örömtelinek, megragadónak az egészben; másképp mi váltotta volna ki az érdeklődést és a tömeges megtérést?

Úgy gondolom tehát, hogy a pünkösdi elbeszélésből legalább a glosszolalia (később még bővebben tárgyalandó) jelensége, továbbá az erő és öröm tapasztalata biztosan történeti jellegű.

Pünkösd folytatódik

Korábban szó volt arról, hogy a „Szentlélekben való keresztelés” Keresztelő Jánosnál eszkatologikus jellegű, kapcsolatban áll az ítélettel. Mint mondtam, nem szándékom itt mindenáron fedésbe hozni a kifejezés különböző lelőhelyeinek értelmét, és megelégszem az Apostolok Cselekedeteinek értelmezésével. Mégis indokoltnak tartom röviden megemlíteni, hogy az eszkatologikus jelentés a pünkösdi elbeszélésben is jelen van. Isten Szeretet-Lelkének tüze és büntető ítéletének tüze nem önmagában különbözik, hanem a befogadóban: ami az Istent szeretőnek boldog öröm, a bűnösnek félelmes ítélet. Ezért mondhatja János evangéliuma is Jézus első eljövetelével kapcsolatban: „Ítélet van most a világon” (Jn 12,31). A pünkösd-elbeszélésben az eszkatologikus mozzanat legvilágosabban ott jut kifejezésre, ahol Péter apostol Joel próféta jövendölésére hivatkozik: „Nem részegek ezek, amint vélitek, hisz a napnak még csak a harmadik órájában vagyunk, hanem ez az, amiről Joel próféta szólt: 'Az utolsó napokban – mondja Isten – kiárasztom Lelkemet minden testre...”' (ApCsel 2, 15-17). Ha kikeressük az ószövetségi lelőhelyet, láthatjuk, hogy az idézet nem szószerinti. Joel 3,1-ben ez áll: „Ezek után kiárasztom Lelkemet minden testre...” Az ószövetségi meta tauta (Septuagínta-fordítás) és az újszövetségi en taisz eszkhataisz hémeraisz közötti különbség minden kétséget kizáróan eltolódás az eszkatologikus jelentés irányában. Az Apostolok Cselekedetei hangoztatni kívánja, hogy pünkösd a végidő beköszöntése. Ezt a végidőt jellemzi, hogy a Szentlélek kiáradása nem korlátozódik egyes kiemelt személyekre, hanem általánossá válik: ekkheó apo tu pneumatosz mu epi paszan szarka, „kiöntök Lelkemből minden testre”, nemre, korra és társadalmi állásra való tekintet nélkül (fiúkra és leányokra, ifjakra és vénekre, szabadokra és rabszolgákra egyaránt). Ezzel egyedülálló karizmatikus idő következik be, amelyet az ítélet apokaliptikus képei is jellemeznek.

Világos, hogy Péter beszéde szerint ez az idő pünkösddel már beállott. Az üdvtörténet utolsó korszaka megkezdődött. Nem az a kérdés, hogy mennyi ideig tart ez az időszak, és mikor következik be Jézus második eljövetele: „Nem tartozik rátok, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket” (ApCsel 1,7). Számunkra az a lényeges, hogy az üdvösség struktúrája egészen a történelem végéig meg van határozva. Jézus a kereszten végrehajtotta megváltó tettét, amelyben bűneink bocsánata rejlik. Föltámadása új élet forrása. Mennyei dicsőségéből Szentlelke által közli ezt az új életet „minden testtel”, az egész emberiséggel. A hívők közössége – azoké, akik már elnyerték a Szentlelket – az apostolok vezetésével hirdeti ezt a jó hírt minden népnek. Az Egyház ideje megkezdődött; ez egyúttal a Szentlélek ideje, valamint a megvalósulóban lévő eszkaton. (Tökéletes tévedés tehát új Szentlélek-korszakot várni az újszövetség beköszönte után. Legföljebb arról lehet szó, hogy a Szentlélek működése különféle korokban különböző formákat ölt.)

A Szentlélek ideje tehát nem csupán az egyetlen jeruzsálemi pünkösd, hanem a vele megkezdődött új korszak, egészen a történelem végéig. Pünkösd beteljesülés – de ez a beteljesülés nem egyetlen napon valósult meg. Az Egyházban a pünkösd folytatódik Urunk második eljöveteléig. „Bizonyos értelemben a pünkösd kegyelme mindig jelen van az Egyházban” – mondja II. János Pál pápa. [Dominum et vivificantem 25.] Az Egyház maga a permanens pünkösd, az állandó közvetítés a dicsőség Ura és a zarándok földi ember között a Szentlélekben.

A Szentlélek működése nem az Egyházzal kezdődött, de az Egyházban válik mindenki számára nyilvánvalóvá. A II. Vatikáni Zsinat így tanít erről: „Kétségkívül, a Szentlélek már működött a világban, mielőtt Krisztus megdicsőült. Pünkösd napján azonban kiáradt a tanítványokra, hogy mindörökre velük is maradjon: az Egyház a nagy nyilvánosság elé lépett, az evangélium elterjesztése pedig megkezdődött a pogányok között az igehirdetés által; végül, a hit katolicitása előre jelezte a népek egyesülését az újszövetség Egyháza révén, amely minden nyelven megszólal, szeretetében minden nyelvet megért és befogad, s így leküzdi a bábeli megoszlást.” [Ad Gentes 4.]

Az Apostolok Cselekedetei az Egyházat valóban mint permanens pünkösdöt állítja elénk. Rövid összefoglalás látszik itt célszerűnek a jeruzsálemi első pünkösd után előforduló pünkösdi jellegű eseményekről.

1.) A jeruzsálemi „kis pünkösd” (ApCsel 4,23-31)

Miután a Főtanács megfenyegette Pétert és Jánost, a hívek közössége megerősítésért imádkozik, hogy az igehirdetés bátran folyjék tovább. Gyógyulásokat, jeleket és csodákat kérnek. (Keresztes Szent Jánosra hivatkozva sokan állítják, hogy ilyenekért nem szabad imádkozni. A Biblia ehelyütt tanúsítja, hogy szabad, ha az evangélium eredményes hirdetéséért eszközként kérjük ezeket.) Földrengés jelzi, hogy kérésük meghallgatásra talált (az isteni hatalom beavatkozásának jele, nem okvetlenül történeti esemény). Mindnyájukat eltölti a Szentlélek. (Bizonyíték arra, hogy az első pünkösd csak kezdet volt, nem csúcs. Isten mindig tud újat és többet adni Lelkének végtelen teljességéből.)

2.) A szamariai pünkösd (ApCsel 8,14-17)

Az első alkalom a Szentírásban, amikor a Szentlélek leszállása apostoli kézrátétel és ima hatására következik be (a bérmálás szentsége). Fülöp diakónus sok embert megkeresztelt Szamariában, de a bérmálást Péter és János végzi. Az eredmény jól látható, hiszen Simon varázsló még pénzt is ajánl, hogy ő is Szentlélek-közlő hatalmat kapjon (mágikus szemlélet). Péter elutasítja Simon ajánlatát (azóta is simonia a neve a Ielki javak adás-vételének).

3.) A cezáreai pünkösd (ApCsel 10,44-48)

Ez a „pogányok pünkösdje”, ahogy az előbbi a szamaritánusoké. Kornéliusz, az istenfélő pogány százados házanépével együtt Péter prédikációját hallgatja. A beszéd közben leszáll rájuk a Szentlélek, nyelveken szólnak, és magasztalják Istent. Péter megkeresztelteti mindnyájukat. Később ezzel az eseménnyel kapcsolatban idézi Jézusnak a Szentlélekben való megkeresztelkedésre vonatkozó ígéretét (ApCsel 1,16).

4 ) Az efezusi pünkösd (ApCsel 19,1-7)

Pál Efezusban olyan tanítványokat talál, akik még nem is hallottak a Szentlélekről. Csak János keresztségével vannak megkeresztelve. Tanítást ad nekik Jézusról, megkereszteli őket Jézus keresztségével, majd kézrátétellel (bérmálás!) lehívja rájuk a Lelket, mire azok nyelveken szólnak és prófétálnak.

Ez a négy hely megerősíti teológiai megfontolásunkat, mely szerint az első jeruzsálemi pünkösddel valami olyan kezdődött el, aminek állandóan folytatódnia kell az Egyházban. Ha az első pünkösd-esemény neve „Szentlélekben való megkeresztelkedés”, akkor nyugodtan alkalmazhatjuk ezt az elnevezést a későbbi hasonló történésekre is. (A „kis pünkösdre” olyan értelemben, hogy mélyebben merültek a Lélekbe, Szentlélek-keresztségük intenzívebbé vált.) ApCsel 11,16 valóban használja a kifejezést a cezáreai pünkösddel kapcsolatban, s nincs okunk rá, hogy ne tegyük ugyanezt a szamariai és efezusi pünkösdre vonatkozólag. Ezek épp olyan érzékletes megtapasztalásai a Szentlélek kiáradásának, mint (óvatos egzegézis mellett) a jeruzsálemi első pünkösd. Simon mágus pénzt ajánl azért, amit a szamariaiakon „lát” (ApCsel 8,18); Kornéliusz és az efezusiak nyelveken beszélnek és magasztalják Istent, illetve prófétálnak. Az Apostolok Cselekedeteiben tehát a Szentlélekben való megkeresztelkedés olyan kiáradása az isteni Léleknek, amely látható, tapasztalható változást eredményez a befogadókon, s amely az első pünkösd után is újból és újból megtörténik.

A pünkösdi tapasztalat lényege

Az eddig mondottak alapján az olvasóban az a várakozás ébredhet, hogy hamarosan a korai pentekosztalizmus álláspontjára fogunk helyezkedni, amely szerint a nyelveken szólás elengedhetetlen része a pünkösdi tapasztalatnak. Ez azonban nem célom. A glosszolalia nem hagyható figyelmen kívül, ha a Szentlélekben való megkeresztelkedést vizsgáljuk, hiszen újra meg újra fölbukkan a beszámolókban. De amikor egy jelenség lényegét keressük, semmiképpen sem szabad felületes megállapításokat tennünk. Abból, hogy a Lélek leszállása és a nyelvek adománya sorozatosan együtt fordul elő, még nem lehet arra következtetni, hogy a kettő között felbonthatatlan kapcsolat van. Egy ilyen kapcsolat ellen – mint már volt alkalmam megjegyezni – elemi erővel tiltakozik a történelmi keresztény egyházak tudata. Olyan hőseit, bajnokait, fölkentjeit, szentjeit ismerjük a Léleknek, akik nem kapták meg a nyelvek adományát. A Szentírás pedig egymás mellé helyezi ugyan a Lélek leszállását és a nyelvek adományát az Apostolok Cselekedeteinek legtöbb (nem valamennyi) elbeszélésében, de nem állít fel közöttük felbonthatatlan kapcsolatot. Az együttjárás még nem okvetlenül logikai összetartozás.

Hadd mondjam el a szellemes hasonlatot, amit egy protestáns szerzőnél olvastam. [LINDSEY, H.: Satan Is Alive And Well On Planeth Earth. Bantam Books, New York, 1974. 125. o.] Egy fiatalember hétfőn gint iszik szódával, és lerészegedik. Kedden whiskyt fogyaszt szódával, és megint leissza magát. Szerdán vodkát iszik szódával: ettől is berúg. Csütörtökön ugyanezt a hatást éri el vermuttal és szódával. Pénteken levonja a következtetést, hogy tartózkodnia kell a szódavíztől, mert eddigi ittasságainak ez a nyilvánvaló közös eleme. Amilyen elsietett és hibás ez a következtetés, ugyanolyan elsietett és hibás az a pentekosztalista állítás, hogy a Lélek keresztsége a nyelvek adományához van kötve..

Miért? Az arányosság kézenfekvő hiánya miatt. Új nyelven szólni lehet számottevő dolog, de önmagában egészen természetes jelenség, akár érthető, akár érthetetlen nyelvről van szó, Isten a Szentlélekben saját életét árasztja ki ránk. Az isteni élet közlése annyira magasrendű, az embert és az emberi lehetőségeket annyira meghaladó tény, hogy annak adekvát jele a nyelvek adománya önmagában nem lehet. Mindezt korántsem a glosszolalia ellen mondom. Híve vagyok a nyelveken való imádkozásnak, mindennap gyakorlom azt. De teljes értékű jelként azt fogadom el a Szentlélek kiáradására, ha valakiből mennyei erők sugároznak, egy új élet erői. Ennek aztán lehet kísérőjelensége, eszköze a nyelveken szólás. Gyakran valóban az is.

Ha a pünkösdi tapasztalat lényegét akarjuk megragadni, nem kell elvont utat járnunk: a Szentírás világosan nyilatkozik róla. A föltámadt Jézus a Lukács-evangélium végén azt kívánja a tanítványoktól, hogy Jeruzsálemtől kezdve minden népnek hirdessenek megtérést és bűnbocsánatot az ő nevében. „Ti tanúi vagytok ezeknek. Én meg kiárasztom rátok Atyám ígéretét” (Lk 24,48-49). Az Atya ígérete a Szentlélek. A hatás, amit létrehoz: erő a tanúságtételre. „Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból” (Lk 24,49). Nem szabad a tanúságtételt megkezdeni a Lélek ereje nélkül.

Az Apostolok Cselekedeteiben ugyanez az ígéret és ugyanez a felszólítás ismétlődik. Az apostoloknak nem szabad elhagyniuk Jeruzsálemet, hanem várniuk kell az Atya ígéretére: ez a Lélekben való megkeresztelkedés. Ez tanúskodásra indít: „Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Judeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8).

Pünkösdkor ez az ígéret teljesül. A tanítványokat mennyei tűz önti el, felszabadultan hirdetik Isten nagy tetteit. Bátran megvallják hitüket a tömeg előtt, és a hallgatóság hittel válaszol. A Szentlélek erejében megindult az Egyház alapvető élettevékenysége, az evangelizáció. A pünkösdi tapasztalat lényege tehát semmi más, mint annak a Szentlélektől származó erőnek a befogadása, amely a hívőt a föltámadt Jézus tanújává avatja. Ez pedig azt jelenti, hogy a Szentlélek áthatja az ember kommunikációs képességét. Az emberi egzisztenciának alapvető dimenziója a kommunikáció: már fogantatásunk kommunikációs esemény, a magzat is az anyával való szerves kommunikációban növekszik, és a csecsemő elpusztul kommunikáció nélkül. A pünkösd-eseményben a Szentlélek, aki maga az Atya és a Fiú személyes kommunikációja, átjárja az emberi egzisztencia kommunikatív dimenzióját. Lényege szerint ez az ember lényének mélységében megy végbe, de ugyancsak lényege szerint – mert kommunikatív, tehát a partner számára is hozzáférhető esemény – megjelenik az ember lényének felszínén is. Az a pünkösd, amely nem manifesztálódik érzékelhetően, nem pünkösd.

Pünkösd tehát nem a megváltás közlése, nem újjászületés. Azok a hívők, akik pünkösdkor a Lelket fogadják, már megtértek, már hisznek a föltámadt Jézusban, már megkapták bűneik bocsánatát. Mindez természetesen nem ment végbe a Szentlélek kegyelme nélkül; de a Szentléleknek nem csupán egy közlése lehetséges. A János-evangélium szerint Jézus már halálakor „átadta a Lelket” (paredóken to pneuma; Jn 19,30), majd a föltámadás után apostolaira lehelte a Lelket (Jn 20,22-23), ami istenségének bennfoglalt állítása (a Lélek az Isten szent Lehelete). Előbbi a megváltás ténye, utóbbi a bűnbocsátó hatalom átadása. Pünkösdkor arról van szó, hogy a tanítványok „erőbe öltözzenek” (ez áll szó szerint Lk 24,49-ben: endüszeszthe dünamin, „erőbe öltöztök”), „erőt kapjanak” (ApCsel 1,8: lémpszeszthe dünamin, „erőt nyertek”) a tanúságtételhez. Az erő rajtuk kívül működik (beleöltöznek, elnyerik; nem „eltölti őket”, mint a magyar fordítás fogalmaz). Persze ez föltételezi belső működését is, – de egy pusztán belső pünkösd egész egyszerűen nem felel meg a keresztény pünkösd bibliai fogalmának.

Pünkösdkor arról a kegyelemről van szó, amelyet az Egyház – mint a szamariai vagy az efezusi „pünkösd” elbeszélésében látjuk – a bérmálás szentségében ad tovább. A bérmálás szertartásában a bérmáló püspök ezt kérdezi a bérmálkozóktól: „Hisztek-e a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, akiben a mai napon a bérmálás által különleges módon részesülök, úgy, amint pünkösdkor az apostolok részesültek?” [Ordo Baptismi Parvulorum. Magyar Katolikus Püspöki Kar, Bp. 1973. 289. o.]

Szentségtani megfontolások

A bérmálás célja: erő a tanúságtételre. A keresztség isteni dimenzióba emeli az emberi egzisztenciát, a bérmálás pedig képessé tesz az új dimenzió kinyilvánítására, közlésére. „A keresztségben újjászületünk az életre; a keresztség után megerősödünk a küzdelemre. A keresztségben megtisztulunk; a keresztség után erőt kapunk. Az újjászületés önmagában üdvözíti azokat, akik békében fogadják a keresztséget; a bérmálás fölfegyverez és megtanít a küzdésre” – idéz egy régi szerzőt a trentói zsinat katekizmusa. [Catechismus Romanus II. 3.] A bérmálás erejében kell megvívnunk a hit jó harcát, amellyel folytatjuk Jézus messiási művét a világban. Minden keresztény hivatva van arra, hogy tettel és szóval a Föltámadott tanúja legyen.

A bérmálás eszerint akkor mondható hatékonynak, ha a bérmálkozó egzisztenciájában végbement az a pünkösdi robbanás, amelyet a Biblia Lélekben való megkeresztelkedésnek nevez. Ez nem jár okvetlenül és szükségképpen a nyelvek adományával, de mindenképpen átjárja az emberi lény kommunikáló képességét. Valami tűz lobban, valami fény ragyog föl, valami erő megnyilvánul – nem rejtetten, hanem láthatóan, a bérmálkozó életvitelében, viselkedésében, cselekvés- és beszédmódjában. Ez a külső változás érzékelteti a Szentlélek belső munkáját. Az isteni szeretet-személy jellegének megfelelően (bár természetesen a három személy közös kifelé irányuló tevékenységéről van szó, amelyet azonban joggal tulajdonítunk éppen a Szentléleknek) új erővel lép föl az illető életében a szeretet, az odaadás, a mások felé fordulás. Elmélyül az istenkapcsolat, természetesebb lesz az imádság, megjelenik benne Isten megfoghatatlan dicsőségének ízlelése. Mindez sugárzik, lüktet, vonz és hat. Ha ebből semmi sem történik meg, akkor a bérmálás hatástalan.

Nem azt mondom, hogy ‘érvénytelen'. A szentségtan ismeri a különbségtételt res (a közölt kegyelem) és sacramentum (a szentségi jel) között. Ha a szentségi jel (bérmáló szándékkal) korrektül megvalósult a bérnálkozni szándékozón, akkor kétségtelenül ott van lelkén az eltörölhetetlen jegy, a Szentlélek pecsétje, amely az Egyház tanúságtevő, nagykorú tagjai közé helyezi, éspedig visszavonhatatlanul. Még csak azt se állítom okvetlenül, hogy a bérmálkozó nem kapott kegyelmet. (Ez azon múlik, milyen akadályt állít ő a maga részéről.) De a kegyelem nem hatékony benne. Talán elégséges kegyelmet kapott a keresztény tanúságtételre, de nem működik közre azzal.

Semmi szükség nincs arra, hogy most taglalni kezdjük az elégséges és a hatékony kegyelem közötti különbséget, amely a skolasztikában annyi vita tárgya volt. Számunkra kizárólag az a jelentős, hogy a bérmálás célja nem pusztán a szentségi jegy létrehozása, nem is pusztán az elégséges kegyelem átadása, hanem a hatékony kegyelem közlése. A hatékony bérmálási kegyelem pedig az, amit az Apostolok Cselekedetei Szentlélekben való megkeresztelkedés néven ír le.

Ennek ellene lehet vetni, hogy ez az esemény a bibliai elbeszélésekben nem mindig szentségi úton valósul meg: csak a szamariai és efezusi „pünkösd” történik apostoli kézrátétel útján. Igaz; de az Egyház idejének megkezdődéséig a tanítványok számára a Jézus emberségével való közvetlen érintkezés jelentette „a” szentségi kapcsolatot Istennel, s a jeruzsálemi közösségre is a mennybe fölment Jézus árasztotta ki közvetlenül a Lelket. Az első pünkösd ezért nem bérmálás. A jeruzsálemi „kis pünkösd” egyszerűen elmélyítése a pünkösdi kegyelemnek, amely egész életre szól, nem csupán egyetlen alkalomra. A cezáreai pünkösd pedig tipikus eset a szentségek „in voto” (vágyban) való vételére. Kornéliuszra és háznépére leszáll a Szentlélek, mielőtt megkeresztelkedtek volna. A Jézusba vetett hit már fölébredt szívükben, s ezzel „in voto” meg vannak keresztelve; ezt követi az „in voto” bérmálás, a pünkösd-élmény. Mindenfajta szentségkiszolgáltatás előtt megkapják a „res”-t, a „sacramentum” nélkül. Ez a bibliai történet modellértékű. A teológia megállapítja, hogy a szentségek tényleges fölvételük előtt is kifejthetik hatásukat, ha a szentség fülvételének legalább burkolt vágya megvan: vágykeresztség, tökéletes bánat, lelki áldozás... Ezt az elvet kell alkalmaznunk a bérmálás esetére is. Kornéliuszt és társait Péter megkereszteli, mert a szentség tényleges kiszolgáltatása akkor is szükséges, ha valaki „in voto” már megkapta a kegyelmet. Szükséges – az objektív ekkleziológiai dimenzió miatt, jegyadó szentségeknél a szentségi jegy miatt is. Vajon Péter meg is bérmálta Kornéliuszékat? Nincs róla beszámoló, de föltevésem szerint igen, mert a keresztség után bizonyára imádkozott értük kézrátétellel, hogy hitük szerint éljenek. (Akkor még nem volt a bérmálásnak kikristályosodott formája, szövege!)

A mondottakból kiviláglik, mennyire elhibázott az a pentekosztalista fölfogás, amely szerint a szentségi vízkeresztség csak „János keresztsége”. Az efezusi pünkösd elbeszélése, mint már rámutattunk, nagyon világosan különböztet János keresztsége, Jézus keresztsége és a Szentlélek elnyerése között. Az első pusztán jelkép, a második az újjászületés szentsége, a harmadik a tanúságtétel szentsége: a bérmálás. Éppen ezért a katolikus szerzőknek is fölösleges hadakozniuk a Szentlélekben való megkeresztelkedés fogalma ellen, mintha az a jézusi vízkeresztség leértékelését jelentené. Nem jelenti azt. A „keresztelkedés” szó ne vezessen félre senkit. Olyan kegyelemről van szó, amelynek sajátos helye a bérmálás szentsége.

Ezzel azonban nem kívánom azt mondani, hogy a Lélekben való megkeresztelkedésnek semmi köze a keresztség szentségéhez. A bérmálás szentsége föltételezi a keresztség szentségét, ugyanígy a Szentlélek-keresztség föltételezi a megtérést. Ha a bérmálás kegyelmei hatékonnyá válnak valakiben, az föltételezi, hogy a keresztségi kegyelem is hatékonnyá válik. A kettő együtt van, egymásra van utalva, átjárja egymást. Aki Krisztus-követő akar lenni, annak a tanúságtételt is akarnia kell. Ezért felnőtt keresztelkedőnél az Egyház a bérmálás szentségét is kiszolgáltatja. A kettő szétválasztása mesterséges. Ugyanígy mesterségesnek tartom a „megtérés” és a „Szentlélekben való megkeresztelkedés” szétválasztását is. Egyikben a keresztség, másikban a bérmálás válik hatékonnyá, de nem egymástól függetlenül. A kettő együtt érik, együtt nyilvánul, áthatja egymást.

Kell-e féltenünk a bérmálás szentségét attól a gyakorlattól, amely a Szentlélek keresztségét kéri olyanok számára, akik korábban már bérmálkoztak? Nem. A szentségi kegyelmek föléledése, hatékonyabbá válása, elmélyülése a katolikus szentségtan szerint lehetséges. Aki bérmálkozott, abban a Lélekben való megkeresztelkedés már megkezdődött, de csak akkor mondható megtörténtnek, mihelyt tanúságtételre fölavató erő formájában a tapasztalatba is átment. Természetesen mindig lehet imádkozni további elmélyülésért is. A Szentlélek végtelen, az ember véges. A véges a Végtelent soha nem tudja úgy befogadni, hogy ne kívánhasson belőle többet.

A szamariai pünkösdben föltűnhet nekünk, hogy bár Fülöp (a diákonus) igét hirdet és keresztel, csak Péter és János apostol (a püspökök) bérmálnak. Jézus kiválasztotta a tizenkettőt valamennyi tanítvány közül. Az apostolokra a Szentlélek kiemelkedő módon, különös erővel szállott le, megerősítve őket kiemelt funkciójukban is. Ők az Egyház hierarchikus vezetői, akikben a tanúságtételnek sajátos megbízatása működik (vö. ApCsel 1,21-26). E sajátos megbízatáshoz sajátos kegyelem járul. Amikor előadtam a pünkösd „demokratikus” fölfogását, hogy ti. Isten Lelke minden hívőre kiárad (szentségtanilag: minden hívő bérmálkozhat), nem kívántam tagadni pünkösd „hierarchikus” dimenzióját sem (szentségtanilag: csak a püspök – vagy meghatalmazott áldozópap – bérmálhat). Ezt a dimenziót fogalmazza meg II. János Pál pápa igen szépen a Dominum et vivificantem enciklika 25. pontjában, anélkül, hogy a „demokratikus” dimenziót elvetné. Utóbbinak kifejtését inkább a Christifideles Laici apostoli buzdításban kell keresnünk, például a 24. vagy a 33. pontban.

Jézus hatékony bérmálásokat akar. Pünkösdi tüzet, lángoló Egyházat. „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon?” (Lk 12,49).

A neopentekosztalizmus

Amikor a Szentlélekben való megkeresztelkedést a bérmálás hatékony kegyelmével sikerült azonosítanunk, energikusan elsza­kadtunk minden olyan elképzeléstől, amely ezt a pünkösdi kegyelmet valami kivételes csúcs-eseménynek fogja föl. Ellenke­zőleg, a keresztény beavatáshoz tartozik, még ha késleltetve jelentkezik is. Ebből viszont az is következik, hogy nem lehet egyetlen irányzat kiváltsága. A 20. század elején a pünkösd-mozgalom egyáltalán nem olyasmit fedezett föl, ami lényegénél fogva a sajátos pentekosztalista tanokhoz volna kötve. Világosan kifejtet­tük, hogy a nyelvek adományát nem kell a Lélekben-kereszteltség szükségszerű velejárójának tekinteni, még ha van is a kettő között (később még megvizsgálandó) kapcsolat. Hasonló módon lehet leválasztani a többi jellegzetes pünkösdista szélsőséget a pünkösdi tapasztalat lényegéről. Hogy a klasszikus pentekosz­talizmus jórészt a szakadás és önálló egyházalkotás kényszer­pályájára tévedt, abban egyaránt része volt a nem-pentekosztalis­ta ébredési és megszentelődési egyházak merevségének és a pünkösdiek türelmetlenségének. Mindkettő mögött a sola Scrip­tura elvének megosztó ereje működik. De semmilyen elvi akadá­lya nincs annak, hogy a pünkösd-mozgalom intenzív kegyelmi tapasztalata türelmesebb, konstruktívabb módon illeszkedjék a krisztushívő közösségek életébe, akár a történelmi keresztény alakulatokban is. Ez történt meg a huszadik század ötvenes és hatvanas éveiben.

Teljes Evangéliumi Üzletemberek

1952-ben különös szervezet alakult az Egyesült Államokban: Full Gospel Business Men's Fellowship International (Teljes Evangéliumi Üzletemberek Nemzetközi Szövetsége). Az angol „business” szó nem kizárólag üzletet jelent, hanem foglalkozást, mesterséget is. A „business man” tehát nem okvetlenül kereske­dő, hanem éppúgy lehet ügyvéd, mérnök vagy kőműves is. A lé­nyeg itt az, hogy nem lelkész. A pünkösdi egyházakban is észlelhető klerikalizálódás, belterjesség, doktrinális viták ellensú­lyozására, a kezdeti lendület újjáélesztésére létesült laikus szer­vezetről van szó. Alapítója az örmény pünkösdi közösséghez tartozó Demos Shakarian.

A huszadik századeleji amerikai pünkösd-mozgalomnak világszerte vol­tak előzményei. Ezek közé tartozott, hogy orosz befolyás által pentekosztalizált presbiteriánus örmények költöztek Californiába egy prófécia hatására, amely menekülésre biztatta őket a később bekövetkezett törökországi népirtás elől. Demos Shakarian már az Amerikában felnőtt generációhoz tartozott. Szorgalmasan dol­gozott mint tejfarmer, miközben olykor kézrátétellel imádkozott egy-egy beteg tehénért – sikerrel. Később indítást érzett, hogy evangelizációkat finanszírozzon, amelyekben különböző pünkösdi felekezetek működtek együtt. Aztán megszületett a nagy elgon­dolás: üzletemberek tegyenek tanúságot Jézussal kapcsolatos él­ményeikről! A hit ne legyen belterjes világ: egyik üzletember beszéljen róla a másik üzletembernek. Az erre alakult szövetség nem új felekezet, hanem minden felekezetből befogadja azokat, akik a „teljes evangéliumot”, vagyis a pünkösdi tapasztalatot ma­gukévá teszik. Ezzel adva volt a keret, amelyben a pünkösd-mozgalom túlléphetett az önmaga köré vont határokon. Példával szolgál a következő (Minneapolisban lejátszódott) történet.

„Ott láttuk ülni őket a Lemington Hotel báltermének utolsó sorában, szinte minden pillanatban készen arra, hogy kirohanja­nak – öt lutheránus lelkészt. Amit hallottak, szemmel láthatóan nem volt túl nyugtalanító rájuk nézve, mert a következő este vis­szajöttek és egy kissé előbbre ültek. A harmadik napon, egy szerdai reggeliző találkozón, megint ott voltak buzgósággal telve, hogy elfogadják – így mondták el nekünk – azt, amit Krisztus készített az ő számukra. Szövetségünkből egy csoport odament az asztalukhoz, és imádkozott, hogy Jézus töltse be őket Szent­lélekkel. Ezután udvariasan megköszönték ezt nekünk és elmen­tek. Mindez igen nyugodtan, nagyon szabályosan és lutheránus módon folyt le, és egy későbbi időpontig azt sem tudtuk, hogy imádságunkra jött-e válasz. A válasz nem maradt el. Egy lelkész akkor tapasztalta a Lélek-keresztséget, amikor autójában hazafe­lé hajtott; egy másik másnap reggel, borotválkozás közben. Egy harmadik arra gondolt, hogy az egyik összejöveteli szónok azt mondta, hogy nem akkor kapjuk meg Isten ajándékait, ha na­gyon megerőltetjük magunkat és fáradozunk értük, hanem ha a legjobban föloldódunk. 'Hol lazítsak a legjobban?' - kérdezte a lelkész magától. Néhány perc múlva ott állt a meleg zuhany alatt, és dicsőítette Istent egy mennyei nyelven.” [SHAKARIAN, D. - SHERRILL., J. - SHERRILL, E.: A legboldogabb emberek a földön. Kiadó nélkül, 1977. 186-187. o.]

A klasszikus pentekosztalizmus túlnőtt önmagán. Ezek az evangélikus lelkészek saját egyházukban maradtak, és ott hasz­nálták a Szentlélektől kapott új erőt. A pünkösd-mozgalomnak ez a behatolása a történelmi protestáns egyházakba az, amit neo­pentekosztalizmus néven emlegetünk.

Nem kell azonban azt gondolnunk, hogy a pentekosztaliz­musnak ez az egyetlen fejlődési vonala. A klasszikus „kemény vonal” ma is létezik, az ökumenikus nyitottság csak egyes pün­kösdi testvéreket jellemez. A legtöbb pünkösdi típusú közösség úgy fogja föl az ökumenizmust, hogy minden felekezetből befo­gad tagokat, akiket aztán saját doktrínája szerint képez ki, és szembefordít korábbi egyházukkal. Ez a szembefordulás egyes közösségeknél nagyon éles: példa rá az agresszív Hit Gyülekezete hazánkban, amely a történelmi egyházak hívőit „vallásos, de nem keresztény” emberekként tartja számon, s rockzenével és földi siker ígéretével vonzza az ifjúságot. Jellemző az újabb fejlemé­nyekre a „független egyházak” alakulása is: egy-egy sikeres protestáns prédikátor felekezetek fölöttinek és önállónak nyilvá­nítja saját gyülekezetét. E gyökértelen közösségek gyakran igen látványos eredményeket mutatnak föl, aminek legalábbis el kell gondolkoztatnia a történelmi egyházak sok nehézséggel küzdő lelkipásztorait.

„Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe...”

A klasszikus pünkösd-mozgalom hatásán kívül másik irányból is ébredt érdeklődés a történelmi protestáns egyházakban a Lé­lek Bibliából ismert működése iránt: a gyógyítás karizmájának irányából.

Agnes Sanford presbiteriánus misszionárius-házaspár leánya volt, a kínai misszióban nevelkedett. Gyerekkorában mindennap meg kellett tanulnia egy bibliai verset. Szülei hite eleven öröksé­ge volt: soha nem kételkedett Jézus valóságában. Mégis, olykor úgy érezte, hogy valami nincs rendben a hit körül. Vajon mi le­het az?

„Egy reggel megtaláltam. Anyám éppen a hajamat csavarta be, miközben én, szokás szerint, fölmondtam a bibliai verset, amit meg kellett tanulnom: 'Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek' (Jn 14,12). És megkérdeztem anyámat: 'Miért nem csi­náljuk ezt?' Azt mondta rá: 'Mert a csodák kora lejárt. Ez egy új korszak.' Én nem válaszoltam. Az ember nem vitatkozik a saját anyjával, aki egyúttal tanára is, és így minden tekintélynek birto­kosa. De magamban azt gondoltam: 'Vagy a Biblia hazudik, vagy ő, és ők mindnyájan, ezek a misszionáriusok...'” [SANFORD, Agnes: Sealed Orders. Logos International, Plainfeld, New Jersey, 1972. 12. o.]

Természetesen sem édesanyja, sem a misszionáriusok nem hazudtak tudatosan. A hivatalosan elfogadott magyarázattal szol­gáltak arra, hogy a modern egyházi életből annyira hiányzik a Lélek mindent átformáló ereje, amely a Bibliában olyan feltűnő. De a tizenegy éves kislány kérdése tovább élt Agnesben. Ké­sőbb, amikor Amerikában járt főiskolára, hasonló kételyeket táp­lált a rutinná lett ébredéssel kapcsolatban. „Nyáron Junia néni missziós munkát végzett a hegyekben... Résztvettünk revival-összejövetelein a kis vidéki templomban, ahová a hegylakók mér­földeket lovagolva érkeztek, fákhoz kötötték lovaikat, aztán bementek, hogy üdvösséget nyerjenek. Egy nyáron... vasárnapi is­kolai osztályt vezettem tizenéves fiúknak. Amikor a revival ideje elérkezett, lelkem nyugtalan Iett, és sóvárogni kezdtem, hogy ezek a fiúk ne kerüljenek a pokolba, amit Junia néni közvetlen lehetőségnek mutatott be. Elhatároztam: mindennap imádkozom egyikükért, hogy menjen ki az oltárhoz és fogadja el Jézust, ahogy én megtettem. Valamelyes meglepetésemre minden este éppen az ment ki az oltárhoz és fogadta el Krisztust, akiért imádkoztam. De amikor a misszió véget ért, különös dolog tör­tént: hirtelen sajnálni kezdtem, hogy olyan sok időt töltöttem imával. Kényelmetlen érzésem támadt ezzel kapcsolatban. Homá­lyosan éreztem, ahogy olyan gyakran sejtettem a kínai missziós munka körül is, hogy valami nincs rendben. A régi kérdés jött elő újból, az, ami lelkem ajtaján kopogtatott, amikor gyermek voltam Kínában: 'Valami hiányzik. Mi lehet az?' Junia néni meg­tanította ezeket a fiúkat, hogy engedelmeskedjenek Istennek és tiszteljék őt, éppúgy, ahogy én is azt tanultam, hogy engedelmes­kedjem Istennek és tiszteljem őt, és komolyan meg is próbáltam így tenni egész életemben. Junia néni minden bizonnyal megtaní­totta őket arra is, hogy szeressék Jézust, hogy megvallják bűnei­ket, és kérjék őt, bocsássa meg azokat. De valahol üres hely maradt a képen. És én cinikusan gondoltam: 'Megint vissza fog­nak esni, verekedve és káromkodva fognak élni, ahogy megszok­ták, és jövő nyáron majd visszajönnek és hozzálátnak elölről, hogy üdvösséget nyerjenek.' Úgy is történt.” [Uo. 41-42. o.]

Itt van a kérdés, a fájdalmas sóvárgás az újjáteremtő erő után! (Nem ez nyugtalanította Prohászkát is bérmálkozóival kap­csolatban?) Agnes Sanford sajátos úton talált rá a Lélek erejére: a gyógyító ima fölfedezésének útján.

„Ha pedig betegekre teszik a kezüket...”

A gyógyítás adománya nagy szerepet játszott a klasszikus pen­tekosztalizmusban, s mint láttuk, valódi karizmatikus gyógyulások mellett fanatikus szélsőségek is fakadtak belőle. Agnes Sanford kívül állt a pünkösdi körökön. Feleségül ment egy episzkopális lelkészhez, s az ő kedvéért maga is átlépett a presbiteriánus egy­házból férjének felekezetébe. (Nem-dogmatikus egyházakban ez nem számít hitehagyásnak; sem ő, sem szülei nem tekintették an­nak.) A díszesebb istentiszteleti formák nem voltak megszokhatatlanok számára, de fokozatosan depresszióba süllyedt, amikor férje Moorestownban (New Jersey, USA) kapott lelkészi állást, s ő az amerikai háziasszony szerepébe kényszerült (Kínában egé­szen mások voltak a szokások). Lelkének teremtő energiái nem találtak levezetést, s ő hétről hétre sötétebb szívvel főzött, mo­sott és takarított. Ráadásul megbetegedett másfél éves kisfia. Sú­lyos fülfertőzése volt, hat hete magas lázzal. Egy szomszéd lelkész, Hollis Colwell, ekkor Agnes férjét kereste, de nem találta otthon. Érdeklődött a gyermekek hogyléte felől, s az aggódó anya természetesen nem mulasztotta el, hogy a kisfiú betegségét megemlítse. „Akkor fölmegyek és mondok érte egy kis imát” – mondta a látogató. Agnes tiltakozott: kicsi még a gyerek, meg sem érti... Mennyit imádkozott ő már drága betegéért anyai szívé­nek minden szorongásával! De Hollis Colwell nyugodtan és derű­sen fölment, és röviden imádkozott, miközben kezét a gyermek fülére helyezte néhány percre. „Kérlek, Úr Jézus, küldd el most erődet ennek a gyereknek a fülébe. Távolíts el belőle minden baktériumot, minden fertőzést, és gyógyítsd meg. Köszönöm, Uram, mert hiszem, hogy megteszed, és olyan gyógyultan látom magam előtt ezt a fület, amilyenné te fogod tenni.”

„A gyermek behunyta szemét. Nagyon sápadt lett, ahogy a láz megszűnt az arcán. Elaludt. Mire fölébredt, hőmérséklete normális volt, és a füle rendben.” [Uo. 98. o.]

Agnes számára merőben új élmény volt, hogy a gyógyító imá­nak ereje van. Fölmerült benne: nem kellene lelki depressziójá­val is Hollis Colwell imájához menekülnie? Egy darabig ellenállt az indításnak. A depressziós nehezen indul ki a holtpontról! Egy vasárnap reggel azonban, az episzkopális templom áldoztatórá­csánál térdelve, lelkében hangot hallott: „Menj Hollis Colwellhez és kérd meg, hogy imádkozzék érted.” Megtette. A lelkész rövid beszélgetés után kézrátétellel imádkozni kezdett az asszony lelki depressziójának gyógyulásáért.

„És azonnal megtörtént! Az egész mennyország áradt el raj­tam és bennem! Az öröm nagy hullámai öntötték el lelkemet! Nem emlékszem, mit mondtam, vagy hogy Mr. Colwell mit mon­dott, de teljes hangerőmből énekeltem és kiáltoztam hazafelé az egész úton!” [Uo. 99. o.]

Nem mindig következik be ilyen hírtelen változás az ima ha­tására, és nem fejeződött be egy pillanat alatt Agnes Sanford esetében sem: voltak visszaesései, végig kellett járnia a gyógyulás útját, meg kellett tennie saját tudatos erőfeszítéseit a teljes lelki egyensúly érdekében. A drámaian gyors hatás talán inkább annak köszönhető, hogy ő – mint maga elárulja – a depressziósok úgynevezett kétpólusú, mániás-depresszív típusához tartozott, akik könnyen mennek át túlzott felhangoltságba is. De kigyó­gyult depressziójából, és – birtokában a nagyszerű felfedezés­nek, hogy Jézus ma is gyógyít – elszántan járni kezdte a gyógyító ima gyakorlatának rögös útját. Sokan nézték ezt görbe szemmel, egy darabig saját férje is. Lassan azonban – sok tanu­lás, a Biblia alapos tanulmányozása, a kudarcok és tévutak föl­dolgozása árán – kiépült Agnes gyógyító szolgálata, amelynek eredményei minden további nélkül csodálatosnak nevezhetők.

A második világháború alatt Agnes egy katonai kórházban dolgozott, mint vöröskeresztes nővér. Tilos volt Istenről beszél­nie a betegeknek, mert a Vörös Kereszt el akarta kerülni, hogy szolgálatát vallási propaganda céljaira használják, és megzavarják a betegeket. De amikor meglátta a sebesült fiatalemberek szen­vedő gyermekarcát, túltette magát a tilalmon, imádkozni kezdett a katonákért, és imádkozni tanította őket. Gyógyulások történ­tek, amelyeket gyakran Isten fölfedezése követett. Az egyik leg­izgalmasabb történet egy Frederick nevű katonáé.

Frederick külön szobát kapott a kórházban, ami a gyakorlat szerint közeli halálát jelentette. Bőre sárgás volt, bordái kiálltak, ráncos öreg majomnak látszott inkább, mint emberi lénynek. Orrlyukaiba, csuklóiba csövek vezettek. Agnes gyakran látta őt a nyitott ajtón át, távolról imádkozott is érte, de többnyire orvos vagy ápolónő volt a betegnél, és ő nem merte rátenni kezét, hi­szen a gyógyító imát titkolnia kellett. Egy napon egyedül találta Fredericket, és ébren.

– Látom, kikészült – mondta őszintén.

– Aha – felelte a beteg.

– Mi a baj?

– Vérrögök.

Agnes beszélni kezdett egy gyógyító erő létezéséről. A sérült nem mutatott érdeklődést. Lehunyta szemét, és nem válaszolt.

– Figyeljen – mondta Agnes. – Engedje, hogy egyszer megpróbáljam. Sikerül vagy nem, többet nem említem a dolgot. Mit szól hozzá?

– Oké – mondta a katona minden lelkesedés nélkül. Föl­hajtotta a takarót, és Agnes elszörnyedt. Frederick hasa egyetlen sötét vértó volt, amit csak egy vékony, átlátszó hártya takart.

– Kifordultak a beleim – magyarázta a haldokló. – Nem akartak behozni a harctérről, de megmondtam nekik, hogy ez a kötelességük.

Volt hát élniakarása, de voltak-e egyáltalán emésztő szervei? Agnesnek úgy tűnt, hogy nincsenek. Intravénás táplálással és sti­mulánsokkal tartották életben.

„Ha előbb láttam volna a hasát..., nem mertem volna kimon­dani a hit szavát. De már benne voltam, és nem vonulhattam vissza. Odatettem tehát kezemet a tátongó vörös vértó két oldalára, tökéletes gyomrot és egyéb szerveket képzeltem magam elé, és segítségül hívtam az Urat, hogy tegye mindezt valósággá. Hazamenve sorra telefonáltam minden erős imacsoportnak, amelyet ismertem, segítséget kérve a 'keresztény földalatti mozgalomtól', ahogy egy barátnőm nevezte meglepetésében, mivel nem sejtette, hogy mindenfelé az országban akadnak emberek, akik hiszik, hogy Jézus él és gyógyít ma is... Magam is imádkoztam, hogy Frederickkel csoda történjen.” [Uo. 186. o.]

A következő héten, amikor Agnes elment a szoba mellett, Frederick aludt.

Újabb hét múlva Agnes nem találta őt a szobájában. Holmija ott volt, neve változatlanul kitűzve, de Frederick nem volt az ágyban. Agnes továbbment a kórházi osztály társalgójába. Nem találta, akit keresett. Aztán tekintete egy pirospozsgás fiatal­emberre esett a terem túlsó végén, aki ismerős mosollyal és hunyorítással nézett rá, de csöppet sem emlékeztetett a ráncos öreg majomra, akiért Agnes a haldoklók cellájában imádkozott. Mégis volt benne valami ismerős.

– Maga nem Frederick – vagy mégis?

– De igen, asszonyom – mosolygott még szélesebben a fia­talember.

Agnes nem hozta szóba a gyógyulást, hiszen így ígérte.

– Most mit fog csinálni?

– Délen keresek állást.

De nemcsak állást keresett. Egy kórházi lelkész, akivel Ag­nes később beszélgetett, beszámolt arról, hogy Frederick, mihelyt járni tudott, naponta megkereste a szobájában, és mindent tudni akart Istenről és Jézus Krisztusról.

„Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek ke­zükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig bete­gekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak” (Mk 16,78).

Később a Vörös Kereszt ottani vezetője fölfedezte, hogy Ag­nes imádkozik a betegekkel. Alaposan lehordta, elvette vöröske­resztes köpenyét, és elküldte a szolgálatból.

„Imádkozzatok a Szentlélekért!”

Agnes Sanford nemcsak gyógyító karizmájával, hanem tapasz­talatainak továbbadásával is szolgálta a hitet. Előadásokat tartott szerte az Egyesült Államokban, és Jézus gyógyító erejét köny­vekben is ismertette. Tehetséges, jó tollú író. Teológiailag ugyan nem egyszer fantasztikus utakra téved, ezért a hitben képzetlen katolikusoknak nem ajánlható, s olykor a New Age szemléletét is súrolja, de aki kellő ismeretekkel fölvér­tezve olvassa, azt nem vezeti félre. Annál pozitívabb hatást tesz mély hitből fakadó élményvilága és józan, derűs egyénisége.

A gyógyítás kétségtelenül karizma, a Szentlélek adománya. A gyógyító mozgalom az észak-amerikai protestáns egyházak körei­ben mégis a pünkösd-mozgalomtól független utakon fejlődött – legalábbis részben és egy ideig. Agnes Sanfordot még inkább a Christian Science tanítása befolyásolta. Ez az újgnosztikus szekta Mary Baker Eddy 1875-ben megjelent Science and Health című könyvén alapul, és azt vallja, hogy a betegség – az anyaggal együtt – illúzió, mely a helyes gondolkodással szüntethető meg. Agnes Sanford nem tette magáévá ezeket az irreális tanokat, bizonyos mértékig azonban hatottak rá. Megváltástana meg is sé­rült: a kereszt mélységes titka nála némileg elsekélyesedik. Ez mindig fenyeget, ha a gyógyítás előtérbe kerül. Agnes azonban mindvégig keresztény marad, a megfeszített és föltámadt Jézus követője.

Keresztény misztikus. Fürdőruhában napozik, amikor egyszer rázúdul Isten jelenlétének emésztő tüze. Olyan leírhatatlan ter­mészetfölötti öröm önti el, hogy azt gondolja magában: „Ha ez nem múlik el, belehalok – de nem akarom, hogy elmúljon!” Et­től a perctől ismeri az élő Istent. Vagy két hétig égető érzést hord a fejében, amíg az élmény elhalványul. Nem gondol még arra, hogy tapasztalatát a Szentlélek keresztségének is nevezhet­né. Azon tűnődik, nincs-e agydaganata. „De ha úgy van, gondol­tam, az a tört másodperce az Istenben élésnek ezt is megérte.” [Uo. 135. o.] Ez az élmény nem ismétlődött meg később.

A második világháború előtt Agnes megismerkedett Rufus Moseley-vel, akiben megtestesülve látta a pünkösdi tapasztalatot. „Itt volt egy ember, aki látott – aki bizonyos mértékig ugyanazt tapasztalta, amit a tanítványok pünkösd napján tapasztaltak, és akinek arca ragyogott e tapasztalat örömétől.” [Uo. 173-174. o.] A háború bor­zalmai azonban késleltették Agnest abban, hogy Rufus testvér élményének lelőhelye után kutasson.

Aztán jött egy idő, amikor Agnes a gyógyító imában fáradt­nak, kimerü!tnek érezte magát. Ilyen hangulatban látogatta meg egy barátnőjét, aki hasonló állapotban volt. Sőt barátnőjének egy imapartnere is ugyanazt érezte. Hárman együtt imádkoztak új erőért, de nem kaptak új erőt. Imádkoztak azoknak a kis beteg­ségeknek gyógyulásáért, amelyeket a kimerültség okozott testük­ben, de nem kaptak gyógyulást sem. Ezután nem maradt más hátra, mint útmutatást kérni az Úrtól, hogyan imádkozzanak. Mindhárman ugyanazt a választ érezték az imában: „Imádkozza­tok a Szentlélekért!”

Anélkül, hogy értették volna, mi történik velük, Isten a pün­kösdi tapasztalat felé vezette őket. Engedelmesen és várakozás­sal imádkozni kezdtek a Szentlélekért. Kettő rátette kezét a harmadikra, így imádkoztak fölváltva mind a hármukért. És rájuk szállt a Lélek ereje! Fejükben égető érzést tapasztaltak, úgy mint Agnes ama bizonyos napozás meg nem ismételt élménye alkal­mával. Érezték egy erő jelenlétét, amely tetőtől-talpig átjárta és körülvette őket. Testi panaszaikból kigyógyultak. Öröm töltötte be őket, és tiszta látást kaptak, az Igazság Lelkének ajándékát. „Mi történt veled?” – kérdezték később Agnestől ismerősei. – „Tíz évvel fiatalabbnak látszol, mint tíz évvel ezelőtt!”

Hat hónappal később Agnes levelet kapott barátnőjétől, amelyben az beszámolt arról, hogy egy pentekosztalista csoport­ban elnyerték – ő és a harmadik imapartner – a nyelvek ado­mányát is. Agnesnek égnek állt a haja. „Én nem akarom a nyelvek adományát” – írta vissza zordonan. – „Biztos vagyok benne, hogy Isten nem ad nekem semmiféle adományt akaratom ellenére.” Amikor azonban legközelebb együtt imádkoztak, és a többiek nyugodtan, hisztérikus tüntetés nélkül elkezdtek ismeret­len nyelven szólni, hirtelen megkívánta a nyelvek adományát. Meg is kapta, amint társai kézrátétellel imádkoztak érte. Belsejé­ben nagy föloldódást érzett, s az öröm és vigasz könnyeiben tört ki. Úgy érezte, Krisztus szeretete az eddiginél mélyebb szintre költözik benne. És a Lélek – a tudattalant érintve – imádko­zott Agnes Sanford nyelvével.

A gyógyító mozgalom és a pünkösd-mozgalom összetalálko­zott.

„Hajlandó bolondnak lenni Krisztusért?”

Részletesebben beszéltem el az Agnes Sanford által bejárt utat, elsősorban mert annyira egyedülálló, másodsorban mert az ő önéletrajza magyar földön mindeddig nem igen ismert (a buffalói Szociális Testvérek jóvoltából jutott el hozzám), harmad­sorban pedig – minek tagadjam – azért, mert nagyon megsze­rettem Istennek ezt a leányát, akiről a New York-i taxisofőr (miután előbb elfelejtett neki borravalót adni, utóbb imával elál­lította a köhögését) így nyilatkozott: „Maga furcsa egy hölgy. Ilyen hölggyel még sohasem találkoztam.” Az események fő vonalát azonban mégsem ő képviselte. A pünkösdi tapasztalat fokozatosan, személytől személyig terjedő hatások révén, beszi­várgott a nem-pünkösdi protestáns egyházakba. Baptisták, meto­disták, presbiteriánusok, episzkopálisok nyelveken szóltak. De nem dicsekedtek vele. Az élmény rejtve terjedt, az Agnes San­ford által idézett „keresztény földalatti mozgalom” kifejezés illett rá. A gyülekezet nyilvánossága előtt kockázatos lett volna szóba ­hozni.

Jellemző a kérdés, amit Merlin Carothers metodista tábori lelkésznek tett fel egy nő, miután a Lélek keresztségéért és a nyelvek adományáért imádkozott vele: „Hajlandó bolondnak len­ni Krisztusért?” Mások előtt látszólag értelmetlen szavakat mon­dani bolondságnak tűnik. De a Szentírás szerint éppen ez jellemzi a keresztény odaadást: bolondnak lenni Krisztusért (1Kor 4,10 – igaz, az óvatos magyar fordítás a görög mórosz, „bolond” szót az enyhébb „oktalan”-nal adja vissza). Carothers ismerte a szóban forgó bibliai helyet. „Ez az egész szituációt más perspektívába helyezte. Persze, hogy bármit megtennék Krisztu­sért, de hangosan kimondani ilyen teljes értelmetlenséget ve­szélyt jelenthetett a jövőmre nézve. El tudtam képzelni, amint ezek az emberek fogják magukat és mindenkinek elmondják, hogy egy metodista lelkész ismeretlen nyelven beszélt. Talán el is kell hagynom a hadsereget! És mégis - ha Krisztus ezt akarja tőlem? Hirtelen hadseregbeli pályafutásom is kevésbé látszott fontosnak. Akadozva elkezdtem hangosan kimondani az elmém­ben formálódó szavakat.” [CAROTHERS, M.: Prison to Praise. Hodder and Stoughton, London-Sydney-Auckland-Toronto, 1972. 36. o.]

Akadozva elkezdtem... Ez jellemzi a tiszteletreméltó hagyo­mányaik által megkötött protestáns keresztények megnyílását a pentekosztalizmus előtt. „Ugye megérti, hogy ezt nem közlésre szánom?” – jegyezték meg sorra a presbiteriánusok, baptisták és metodisták, akik beszámoltak pünkösdi tapasztalataikról John Sherrill újságírónak, amikor az könyvet készült írni a nyelvek adományáról. A neopentekosztalizmus létezett, de titkolta önma­gát. Holott a pünkösdi Lélek éppen a tanúságtételre adatik...

Drámai változást hozott Dennis Bennett episzkopális lelkész esete. Nagy gyülekezet vezető lelkipásztora volt Los Angeles pe­remvárosában, a californiai Van Nuysban. 1959-ben egy szomszé­dos peremváros, Monterey Park ifjú lelkésze, Frank Maguire furcsán nyugtalanító hírt hozott neki: egy fiatal házaspár, bár korábban nem is járt templomba, most öt hónapja minden vasár­nap, sőt hétközi alkalmakon is ott van, sugárzóan boldog, kész­ségesen segít, és jövedelmének tizedét a gyülekezetnek adja... Megváltozott viselkedésük magyarázata: „megkeresztelkedtek a Szentlélekben”. Nagy kérlelésre Dennis Bennett rászánta magát, hogy meglátogassa az érdekes párt. Csakugyan Isten jelenlétének örömét sugározták. Dennis kiüresedettnek érezte saját istenkap­csolatát, és megkívánta élményüket. „Ne felejtsék” – mondtam –, „hogy én Istennek ezt a közelségét akarom, ami Önöknél megvan, és ez minden; a nyelveken szólás nem érdekel en­gem.” [BENNETT, Dennis J.: Nine O'Clock in the Morning. Coverdale House, London-Eastbourne, 1974.] De amikor imádkoztak Szentlélekben való megkeresztel­kedéséért és utána tartósan dicsőítette Istent, megkapta a nyelvek adományát is.

Nem volt megállás. Ez az ambiciózus lelkipásztor nem tudta titokban tartani a pünkösdöt, amit átélt. Továbbadta, akinek te­hette, és eljött egy pillanat, amikor jónak látta a szószékről is előadni. Már terjedt a hír a nyelveken szólás különös jelenségé­ről, segédlelkészei is szóba hozták a dolgot... 1960. április 3-án, virágvasárnap Dennis Bennett három délelőtti prédikációban nyíltan beszámolt pünkösdi élményéről a gyülekezet előtt.

Hajlandó volt bolondnak lenni Krisztusért.

Pünkösdi vihar

Miután Bennett színt vallott, egyik segédlelkésze levette li­turgikus öltözetét, az oltárra dobta és így kiáltott: „Nem vagyok képes tovább dolgozni ezzel az emberrel!” Az istentisztelet után az udvaron a pünkösd-mozgalom ellenzéke kezdett agitálni. Egy férfi székre állt és úgy kiabált: „Dobjátok ki a nyavalyás nyelve­ken szólókat!” Az egyházközségi képviselőtestület egy tagja egyenesen fölszólította a vezető lelkészt, hogy mondjon le. Egy episzkopális rektor nem fosztható meg állásától kánoni vétség és megfelelő eljárás nélkül, Dennis Bennettnek azonban elege volt a konfliktusokból. „Oké – felelte – , lemondok. Most mind­járt.” Még aznap bejelentette távozását.

Bennett lelkész munkanélküli lett, de az esetnek nagy vissz­hangja támadt. Felesége csillogó szemmel várta otthon: „Dennis, ez csodás! Olyan sok embernek kell most elmondanunk, mi is történt!” A telefon csöngeni kezdett, az ajtónál is egyre-másra csöngettek, és most már semmi ok nem volt a titkolózásra... Az episzkopális püspökök is foglalkozni kezdtek az esettel. Műkö­désbe jött a sajtó, jelentkezett a televízió. A pünkösdi vihar ki­tört, és nem lehetett többé megállítani.

William Fisher Lewis püspök, miután tájékozódott Dennis Bennett tapasztalata felől és nem talált abban semmi rosszat, föl­ajánlott neki egy templomot az Egyesült Államok északnyugati részén, Seattle-ben, Washington államban. Bennett munkanélkü­lisége így megszűnt. Új helyén nem hallgathatott pünkösdi élményeiről, mert azok a sajtóból már ismeretesek voltak. „Egyáltalán nem akarom ezt önökre kényszeríteni – mondta. – Ha többet akar­nak tudni róla, kérdezzenek; akkor nagyon is boldog leszek, hogy beszélhetek róla önöknek – ha szükséges, egész éjszakáig beszélek!” [Uo. 97. o.]

Szükséges volt. Bennett először aggódott, hogy a Van Nuys-­ihoz hasonló konfliktusok fognak kitörni, de aztán megnyugtató prófétai szót kapott. Virágzó pünkösdi tevékenység indult meg Seattle-ben, anélkül, hogy a hagyományos episzkopális istentisz­teletek menete megtört volna. A létfenntartásért küzdő kis gyü­lekezet pezsgő életre kelt Dennis Bennett irányítása alatt. Magam hallottam Paul Toaspern német evangélikus lelkésztől, hogy egy Seattle-ből érkezett csoport imájára gyógyult meg szív­bajából, történetesen éppen Magyarországon...

A pünkösdi vihart éppúgy nem lehetett tovább eltitkolni, mint ahogy egy szélvihar nem maradhat titokban a mezőn. Az emberek, bármilyen felekezethez tartoztak is, miután értesültek a sajtóból Dennis Bennett esetéről, nyíltan kezdtek beszámolni saját hasonló tapasztalataikról. John Sherrillnek nem volt többé nehézsége, hogy névvel ellátott beszámolókat gyűjtsön. Ez az új pünkösd – ellentétben a „klasszikus” pentekosztalizmus éppen nem klasszikus stílusú jelenségével – szociológiailag nem a mű­veletlen, egyszerű emberek, hanem a jól nevelt középosztály mozgalma volt Matematikus, orvos, rendőrkapitány, FBI ügynök, pszichológus, színész, mérnök, ügyvéd, minisztériumi tisztviselő, biológus, iskolaigazgató szerepel Sherrill listáján. Majd Chandler W. Sterling episzkopális püspök is megkapta a Lélek keresztsé­gét. 1960. decemberében a mind több szimpátiával vizsgálódó John Sherrill részt vett a Teljes Evangéliumi Üzletemberek egy összejövetelén Atlantic Cityben, lassan összesűrűsödött körülötte Isten jelenléte, s eljött egy pillanat, amikor imádkozó barátaitól körülvéve legyőzte önmagát, fölemelte két kezét, fölfelé fordítot­ta arcát és elkiáltotta magát: „Dicsőség az Úrnak!”

„Ezzel a zsilip megnyílt. Mélyen belőlem, mélyebben, mint ahova tudomásom szerint a beszéd lenyúlhat, megindult az öröm­teli hangok zuhataga. Nem volt szép, mint a nyelvima körülöt­tem. Benyomásom szerint csúnya volt: kirobbanó és morduló. Nem zavart. Gyógyulás volt, megbocsátás volt, szeretet volt, amely túl mély a szavakhoz képest, ezért szavak nélküli hangok­ban szakadt föl belőlem. Az akarat sújtó erejű megfeszítése után akarásom megpihent, szabaddá vált az Istennel való egyesülésre. Egyáltalán nem volt szükség további tudatos erőfeszítésre részemről, még arra sem, hogy megválasszam a szótagokat, ame­lyekkel örömömet kifejeztem. Ott voltak a szótagok készen, használatomra előre elkészítve, bőségesebben, mint földhözra­gadt ajkam és nyelvem ki tudta formálni.” [SHERRILL, John: They Speak With Other Tongues. Highland Books, Crowborough, 1965. 141. o.]

A riporterből elkötelezett résztvevő lett. John Sherrill és fe­lesége számos, a pünkösd-mozgalmat népszerűsítő könyvvel járult hozzá a pentekosztális jelenségek ismertetéséhez. Megmaradtak az episzkopális egyházban, azon fáradozva, hogy a hagyományos egyházi életet mindjobban átjárja a Lélek ereje.

Ez a lényeges különbség a klasszikus és a „neo”-pentekosz­talizmus között. Előbbi majdnem mindenhol kilépéshez vezetett a meglévő protestáns felekezetekből. Utóbbi a történelmi protes­táns alakulatok keretei között marad. Ma már erős bázisa van Európában is.

Teológiai reflexió a neopentekosztalizmus jelenségére

Magyar református barátaimtól tudom, hogy a neopentekosz­talizmusnak nincs könnyű helyzete. Lényegesen könnyebb szakí­tani az egyházi keretekkel és új közösséget alapítani, mint a hagyományos egyházi környezetben megmaradva érvényesíteni a Lélek szokatlan munkáját. A szabadegyházas mentalitás sokkal jobban megfelel a szokatlannak, mint a leülepedett történelmi protestáns tudat. Ennek ellenére sokan akadnak a Lélekben ke­resztelt protestáns testvérek közül, akik ezt a nehéz utat járják. A német evangélikusoknál komoly hivatalos dialógus folyik a „karizmatikus” és „nem-karizmatikus” irányt képviselő teológu­sok között.

A protestáns pentekosztalizmussal az a probléma, hogy míg a bibliai tanítás szintjén meglehetősen kézenfekvő, ugyanakkor a kialakult hagyományokkal ellenkezik. Mármost a sola Scriptura elvi alapján álló egyházi közösség ritkán reflektál eléggé arra a tényre, hogy a hagyomány mint hitforrás elvi tagadása ellenére igazából jobban függ tradícióitól, mint a katolikus közösség, amely nyíltan vallja a szenthagyomány kötelező erejét. A katoli­kus Egyház ugyanis világosan különböztet a kötelező szenthagyo­mány és a változtatható egyházfegyelem között, míg ez a különbség a protestáns hittudatban nem annyira világos, ezért a protestáns hívő a szokatlant könnyen hitellenesnek éli meg. Érve­it a Bibliából meríti, de közben megszokásainak szerez érvényt. (Hadd említsem meg: mikor e sorokat papírra vetem, hazánk ka­tolikus templomaiban szinte mindenütt használatba vették már a Miatyánk ökumenikus szövegét, míg a protestáns templomokban – legalábbis amennyire én tudom – a régi protestáns szöveg­hez ragaszkodnak.)

A Szentlélek azonban hatalmas, ezért nagy a bizalmam, hogy a protestáns egyházi közösségek befogadják a pünkösdi jelensé­geket, ahogy egyre fokozódó mértékben teszik is. Meggyőződé­sem, hogy ez Isten cselekvése. Igaz, hogy a protestáns konfirmációt nem fogadhatjuk el érvényes szentségkiszolgáltatás­nak (ahhoz érvényesen szentelt püspökök kellenek). De ko­rábban tisztáztuk, hogy a szentség felvételének burkolt vágya elegendő a szentség „in voto” vételéhez, márpedig ez a burkolt vágy megvan ott, ahol valaki őszintén akarja a Szentlélek erejét, és jóhiszeműen nem tud a bérmálás szükségességéről. Mi, katoli­kusok, csak örvendezhetünk, ha elszakadt testvéreink között a Lélek új módon teszi élővé a föltámadt Jézus jelenlétét.

A pünkösdi jelenségek nagyon kevéssé függenek a befoga­dók teológiai nézeteitől. Nem fogalmi síkon, hanem a fogalmi behatárolásnál mélyebb egzisztenciális tapasztalat formájában kö­zelítik meg az embert. A fogalmi megragadás hozzátartozik az ember igényeihez, jogos és szükséges. Nem vezethető le azonban magából a Lélek egyéni megtapasztalásából, hanem függ a hívő közösség reflexiójában kialakult teológiai kategóriáktól. Míg a pünkösdi élmény lényege minden felekezetnél azonos, a hozzá kapcsolódó teológiai értelmezés nagyon is különböző lehet, attól függően, hogy milyen kialakult fogalomkinccsel és prekoncepci­ókkal dolgozik a teológus. Ebből világosan következik, hogy miközben a pünkösdi tapasztalat Istentől származó, hiteles és szent, annak teológiai magyarázata elhibázott is lehet. Nem állítom, hogy a klasszikus és a neo-pentekosztalizmus élményvilága min­denestül a Szentlélektől való, nagy általánosságban azonban hite­lesnek tartom, mert a megújult hit és szeretet jó gyümölcseit termi. De ez az – általánosságban pozitív – értékelés nem je­lenti annak a teológiának az elfogadását, amelyet a pentekoszta­lizmus a protestáns gondolkodásban kialakított. Naivság volt az a kezdetben még igen élénk várakozás, hogy a Szentlélek megtapasztalása egyszerűen ledönti a felekezeti határokat. A pentekosztális jelenségek nem oldhatják meg önmagukban az ökumenizmus feladatait.

Különösen hangsúlyozni szeretném ezt gyakorlati szinten, a keresztény életvitelt érintő kérdésekben. Isten Lelke mindenütt kiárad, ahol az emberek Jézust Uruknak és Megváltójuknak el­fogadják. Isten nem kicsinyes, „nem méri szűken a Lelket, ami­kor adja” (Jn 3,34). De a tapasztalatból életnek kell fakadnia, s ennek az életnek az evangéliumi keskeny ösvény szigorú tör­vényeit kell követnie. Amikor újraházasodott elváltak örvendez­nek a Szentlélekben, miközben Jézus világos tanítása szerint házasságtörésben élnek (Mk 10,11-12), nem vagyok nyugodt. Ők remélhetően jóhiszeműek, Isten szereti őket, és nem tagadja meg tőlük szeretetének megízlelését. De valami itt még sincs rendjén. Nem vitát akarok itt kezdeményezni, csak figyelmeztetni egy fe­lületes ökumenizmus veszélyeire. Hogyan hirdessük együtt az evangéliumot, ha ugyanazt az állapotot egyikünk házasságnak, másikunk házasságtörésnek tekinti? Hogyan éljen együtt a Szentlélekben egy vegyes felekezetű házaspár, ha a fogamzásgátló sze­reket egyikük a Teremtő elleni bűnnek, másikuk a keresztény szabadság jogos elemének fogja föl? A Lélek-keresztség eufóriá­ja elszáll, és ezek a súlyos kérdések megmaradnak.

Más volna a helyzet, ha mindnyájan elfogadnánk a Szentlélek egész művét, beleértve azt is, hogy az Egyházat az igazság útján vezeti, nemcsak a bibliai könyvek inspirációjával, hanem azok hi­teles értelmezésével is, amit a mindenkori élő tanítóhivatal bizto­sít. Ennek elfogadásától protestáns testvéreink még igen messze vannak. Ugyanakkor hadd mutassak rá, hogy a pentekosztális hullám belső logikája ebbe az irányba mutat. Ha Isten Szentlelke ma is ugyanúgy vezeti a hívő közösséget, mint az apostoli idők­ben, nem utolsósorban a prófécia adományával, akkor törvény­szerűen fölmerül a próféciák hitelességének elbírálása iránti igény, s előbb-utóbb annak felismerése, hogy ez az igény csak akkor elégíthető ki, ha létezik olyan szolgálat, amely kiemelkedő tekintéllyel és egyetemes érvénnyel gyakorolja a tanítás és meg­különböztetés karizmáját. Másképp az Egyház egymással vitatko­zó és kölcsönösen a Lélekre hivatkozó csoportokra hull szét, ahogy ez a reformáció óta történik is. Nagy csodálkozással és megelégedéssel hallottam egy indonéziai neopentekosztalista pré­dikátor, a presbiteriánus Mel Tari egyik beszédében, hogy szerin­te kár volt Luthernek és Kálvinnak az egyházi életben tapasztalt hibák miatt a szakadás útjára lépnie, mert az Egyháznak egysé­gesnek kellene maradnia...

Ennek ellenére protestáns testvéreink túlnyomó többsége jelenleg nagyon messze áll az egység e belső logikájának érvé­nyesítésétől, s irreális optimizmus volna azt remélni, hogy a pen­tekosztalizmus egyben ökumenizmust is jelent. Inkább azt várhatjuk tőle, hogy az egymástól elszakadt krisztushívő közössé­gek saját hagyományának hiteles elemei élőbbé válnak, és így a teológiai párbeszédben is egyre inkább helyet kap az egymás ér­tékeire való rácsodálkozás, az eltérő vélemények őszinte ütközte­tése mellett. Így próbáltam rácsodálkozni magam is a protestáns pentekosztalizmusra: nem titkolva katolikus fenntartásaimat, de ugyanakkor levett saruval állva az égő csipkebokor előtt.

A karizmatikus Egyház

Sokáig kényelmetlen érzésekkel olvastam az Apostolok Cselekedeteit. Ez volt az a szentírási könyv, ahol leginkább érzé­keltem a mai egyházi élet és a bibliai egyházkép közötti feszült­séget. Félreértés ne essék: én a mai Egyházban voltam otthon. Éppen ezért nem tudtam mit kezdeni az olyan részletekkel, ahol Ananiás és Szafira holtan esik össze, mert „hazudtak a Szentlé­leknek” (vö. ApCsel 5,1-11); ahol Barjézus varázsló Pálnak egy erélyes szavára megvakul (13,4-12); ahol Jézus Lelke „nem enge­di meg” az igehirdetőknek, hogy mondjuk éppen Bitiniába men­jenek (16,7); ahol földrengés támad s erre lehullanak a bilincsek (16,26); vagy ahol egy vipera megmarja Pál apostolt, de ez csöp­pet sem árt neki (28,1-6). Hittem a Szentírás föltétlen igazmon­dásában, de nagyon szerettem volna, ha nincsenek benne ilyen dolgok, vagy ha legalábbis jelképesen lehetne őket magyarázni... Ám ugyanez a bibliai könyv egy hajóút ijesztően precíz, hajózási szakértők szerint is hiteles leírását tartalmazza, ami a törté­netiség jele; az ún. „mi”-részek szerzője kétségkívül szemtanú. Micsoda önkényesség tehetné meg, hogy éppen a feltűnően ter­mészetfölötti részletek történetiségét vonja kétségbe? Nem, raci­onalista nem akartam lenni. Viszont az egyházi élet jelenkori gyakorlatából annyira feltűnően hiányoztak a Szentlélek efféle konkrét beavatkozásai! Maradt volna az a magyarázat, hogy az ősegyház rászorult a Lélek szemmel látható cselekvéseire, de a mai egyházi életben ezek már fölöslegesek, mert most már kiala­kultak a hitélet szilárd struktúrái. Csakhogy ez amolyan bizo­nyítvány-magyarázás, hiszen az első jeruzsálemi pünkösdtől Jézus második eljöveteléig ugyanabban a végső üdvtörténeti korszak­ban vagyunk, minőségileg új helyzet már nem állhat elő. És ha struktúráink meg is szilárdultak, hitéletünk a tömeges elkeresz­ténytelenedés korában mégse mondható annyira szilárdnak, hogy fölösleges volna nálunk az ősegyház karizmatikus lendülete... Mondom, kényelmetlen érzésekkel olvastam az Apostolok Csele­kedeteit, s ezt a feszültséget csak a karizmatikus megújulás ol­dotta föl bennem.

A II. Vatikáni Zsinat tanítása

Az Egyház karizmatikus dimenziója nemcsak számomra je­lentett megválaszolatlan kérdést. Azokban az években, amikor bennem a probléma tudatosodni kezdett, már folyt a II. Vatikáni Zsinat, amelynek tárgyalásai során két álláspont ütközött meg a Szentlélek adományaival kapcsolatban. 1963. októberében Ruffi­ni bíboros kifejtette a zsinaton, hogy a karizmák (a szó kegyet, kegyado­mányt, ingyenes ajándékot jelent) csak az ősegyház életében játszottak jelentős szerepet, ma már „rendkívül ritkák és teljesen kivételesek”. [SULLIVAN, Francis: Charisms and Charismatic Renewal. Servant Books, Ann Arbor, Michigan, 1982. 10. o.] Álláspontja szerint nem várható, hogy a Lélek karizmatikus ajándékai jelentős szerephez jussanak a mai Egyház építésében. Vele szemben Suenens bíboros hat nappal később, 1963. október 23-án úgy foglalt állást, hogy a karizmák nem „pe­riférikus vagy esetleges jelenségek az Egyház életében”, hanem „életfontosságúak a Misztikus Test építésében”. Nem kevesek ki­váltságai, ellenkezőleg, „minden kereszténynek, legyen művelt vagy egyszerű, megvan a saját adománya a maga mindennapi éle­tében”. [Uo. 10-11. o. A fölszólalás dátuma: New Covenant 1988/3. 33. o.] Látható, hogy itt a karizmák két különböző teológiája csapott össze.

„Egyáltalán nem is készültem fölszólalni akkor” – mondotta később Suenens bíboros. – „Így állt a dolog, amikor egy napon egyik bíboros kifejtette, hogy a karizmatikus adományok csak az ősegyháznak szóltak és nem a mának. Úgy éreztem, itt tennem kell valamit, mert a karizmák tagadása ellene szól annak, hogy Isten egész népében hiteles, új ébredés induljon el... Megkértem egy jó biblikus szakembert, hogy állítsa össze a karizmákkal kap­csolatos valamennyi fontos szöveget, és ennek alapján megtettem fölszólalásomat.” [FALVO, Serafino: The Hour of the Holy Spirit. St. Paul Publications, Athlone, 1975. 220-221. o.] Suenens azt javasolta, hogy a zsinatnak az Egyházról szóló konstitúciója nagyobb hangsúlyt helyezzen a ka­rizmákról szóló tanításra. Ez be is következett, amikor a zsinati atyák elfogadták McEleney jamaicai püspök módosító indítványát a konstitúció szövegében. Ez a javított szöveg alkotja most a Lu­men Gentium konstitúció 12. pontjának második bekezdését (az első bekezdés a hitérzékről szól). Az 1964. november 21-én elfogadott konstitúció tehát Suenens bíboros nézetét teszi magáévá. Akkor még senki sem látta előre a zsinati atyák közül, hogy há­rom évvel később a Szentlélek váratlan működése révén ez a szöveg drámaian aktuális lesz.

A szöveg a zsinati dokumentumok magyar kiadásában így hangzik:

A Szentlélek az Isten népét nemcsak szentségeken ke­resztül és papi szolgálatokkal szenteli meg, vezeti és éke­síti erényekkel, hanem ajándékait „tetszése szerint juttatva kinek-kinek” (1Kor 12,11), sajátos kegyelmeket is oszt szét a hívők minden fokozata között. Ezekkel a kegyelmekkel alkalmassá és készségessé teszi őket külön­féle munkák és feladatok vállalására az Egyház megújho­dása és továbbépítése érdekében, ahogyan az Írásban áll: „A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használ­jon velük” (1Kor 12,17). Ezeket a karizmákat, akár a leg­ragyogóbbak közül valók, akár egyszerűbbek és gyakorta előfordulók, hálaadással és vigasztalódással kell fogad­nunk, mert mindig éppen időszerűek és nagyon is hasz­nosak az Egyházban. Nem szabad vakmerően kívánkozni rendkívüli adományok után és elbizakodottan nem szabad tőlük remélni az apostoli munkálkodás eredményességét. Valódiságukat és célszerű felhasználásukat illetően azok­ra tartozik az ítélet, akik elöljárók az Egyházban, és akik­nek különösképpen feladatuk nem a Lélek kioltása, hanem az, hogy vizsgáljanak felül mindent, és a jót tart­sák meg (vö. 1Tessz 5,12 és 19-21).

Ez az egyházi tanítóhivatal alapvető nyilatkozata a karizmák­ról. Nem végérvényes hitdefiníció, de biztos és kötelező tanítás. Erre épül mint alapra a világiak apostolkodásáról szóló zsinati dekrétum tanítása a világi hívők karizmáiról (Apostolicam actuo­sitatem 3.), valamint II. János Pál pápa apostoli buzdítása ugyan­ebben a témakörben (Christifideles laici 24.). Jelentősége miatt hasznos lesz pontokba foglalni a Lumen Gentium idézett részle­tének mondanivalóját. A következő állítások lelhetők föl benne:

1.) Vannak a Szentléleknek olyan kegyelmi adományai, ame­lyek nem vezethetők le az Egyház struktúrájából, hanem az ajándékozó Lélek szuverén tetszésétől függenek (karizmák).

2.) A karizmák nincsenek egyes csoportoknak vagy személyek­nek fenntartva, a Szentlélek minden rendű és rangú hívő­nek (inter omnis ordinis fideles) osztogatja azokat.

3.) A karizmák célja, hogy alkalmassá tegyék a hívőket olyan tevékenységekre, amelyek megújítják és továbbépítik az Egyházat.

4.) Megkülönböztethetünk rendes (egyszerűbb, gyakoribb) és rendkívüli (tündöklő, kivételes) karizmákat. (Ez a pont na­gyon fontos, jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. A karizmák gyakorlati megítélése körül a legtöbb félreér­tés onnan származik, hogy ezt a megkülönböztetést sokan elmulasztják, és minden karizmát rendkívülinek vélnek. Ebbe a tévedésbe esett Ruffini bíboros is a zsinaton.)

5.) Mind a rendes, mind a rendkívüli karizmák bármely kor­ban aktuálisak és hasznosak az Egyházban. (Megdőlt te­hát a zsinaton az a nézet, hogy az ősegyház kivételes volt a karizmák szempontjából!)

6.) Nem szabad vakmerően számítani a rendkívüli karizmákra, vagy elbizakodottan tőlük remélni az apostoli munka ered­ményességét. (Nagyon gondosan fogalmazott tétel, amely óv az egyoldalú természetfölöttiségtől. Ismerve a pün­kösd-mozgalom történetét, világos, hogy erre a figyelmez­tetésre komoly szükség van.)

7.) Az Egyház elöljáróinak joga és kötelessége, hogy ítéletet mondjanak a karizmák a) valódiságáról, b} helyes haszná­latáról. (Figyeljük meg ennél a pontnál, hogy két külön­böző dologról van szó! Egy karizma lehet valódi vagy ha­mis; ha valódi, ez a tény még nem igazolja használatának helyességét; valódi karizmát is lehet hibásan használni! Ismét egy olyan megkülönböztetés, amit sokan elmulasz­tanak.)

8.) Az Egyház elöljáróinak felelőssége, hogy ne akadályozzák a Lélek kezdeményezéseit, hanem legyenek nyitottak minden jóra.

Ha el akarunk igazodni abban a kényes kérdésben, milyen szerepet játszhatnak és játszanak a karizmák a mai Egyházban, olyan választ kell keresnünk, amely ezzel a nyolc ponttal össz­hangban áll. Ugyanakkor azonban tévedés volna azt gondolni, hogy a zsinat minden kérdésre kimerítő választ adott. A további­akban azt kísérlem meg pontokba szedni, hogy mit nem határo­zott meg a zsinat. Ezekben a kérdésekben ugyanis helye van a törvényes pluralizmusnak az Egyházon belül.

A fontosabb kérdések, amelyekben a Lumen Gentium nem foglal állást:

1.) Mennyire játszik aktív szerepet a karizmában részesülő sze­mély a karizma elnyerésében? (A Lélek tetszése szerint adja a karizmákat, de ez nem jelentheti azt, hogy ránk kényszeríti azokat. Mit kell tehát tennünk, hogy a Lélek ajándékai ne vesszenek kárba?)

2.) Feloszthatók-e a keresztények karizmatikusokra és nem karizmatikusokra? (Minden hívő kaphat karizmát – de kap-e tényleg mindegyik, vagy kell-e kapnia?)

3.) Hol húzódik a határ a rendes és rendkívüli karizmák kö­zött? (Például a nyelvek adományát, amely az Apostolok Cselekedeteiben annyira közönségesnek tűnik, mindig a rendkí­vüli ajándékok közé kell-e sorolnunk?)

4.) Mikor tekinthető „vakmerőnek” a rendkívüli karizmák vá­rása, vagy „elbizakodottnak”, hogy az apostoli munkában ezekre támaszkodunk?

5.) Milyen kritériumok szerint ítéljék meg az Egyház elöljárói a karizmákat?

Aszerint, hogy ezekben a kérdésekben hogyan foglalunk ál­lást, a katolikus álláspont nagyon sokféle lehet. Ezek és a még föltehető hasonló kérdések mögött voltaképpen a természet és a természetfölötti viszonyának problematikája húzódik meg. A to­vábbiakban nem egyenként tárgyaljuk a fölvetett kérdéseket, ha­nem egységes szemlélet kialakítását kíséreljük meg. A nyert válaszoknak a katolikus fölfogás jogos pluralizmusának határain belül kell maradniuk, toleránsan más, az Egyház hitén belül ma­radó vélekedések iránt. A szélsőségek, amelyeket mindenképpen el kell kerülnünk: a naturalizmus, amely a természetfölöttit kiszorítani törekszik, és a hamis szupernaturalizmus, amely termé­szetes jelenségekben is természetfölöttit lát, magát a természetet pedig lekicsinyli, mintha nem is Isten alkotása volna. Kiegyensú­lyozott szupernaturalizmus a cél.

Karizmák és keresztény beavatás

A Biblia szerint a karizma phanerószisz tu pneumatosz, a Lé­lek megnyilvánulása, manifesztációja (1Kor 12,7). Egyfelől tehát természetfölötti ajándék, másfelől azonban megjelenik az érzé­kelhető világban, éspedig nem kizárólag az egyházi struktúrák megszabott működésén belül, hanem a Lélek teremtő szabadságának spontaneitásában. E művészi kreativitásnak megfelelően nagyon sok karizma lehetséges. Fundamentalista tévhit, hogy az 1Kor 12,8-10 kilenc karizmája kimerítő listát jelent. Szent Pál másutt is ad fölsorolást a karizmákról (Róm 12,6-8; 1Kor 12,28), és a különböző listák nem egyeznek meg. Éppen a karizmák játékos szabadsága, változatossága zárja ki, hogy egy rövid lista a Lélek valamennyi szabadon osztogatott adományát magában foglalja. Is­ten végtelenül gazdag, és az ember lehetőségei sem skatulyázha­tók. Az is nagyon fontos megállapítás, hogy Pál nem habozik egyházi tisztségeket is a karizmák sorában említeni: ő egyáltalán nem állítja szembe az intézményt a karizmával, ahogy manapság szokás. Csak az emberi gyarlóság miatt válik el a kettő egymás­tól, hiszen minden egyházi tisztség betöltése a Lélek valamilyen megnyilvánulását kívánja, és a Lélek minden adománya feladatot jelent a Krisztus-testben.

De most nem az egyháztani kérdések elemzése a cél, hiszen a katolikus egyházstruktúra elfogadását gondolatmeneteink feltételezik. Inkább a karizmák elnyerésének hitéleti kontextusára szeretnénk fényt deríteni. Már láttuk, hogy a Szentlélekben való megkeresztelkedés, amit a keresztény be­avatás (kiemelten: a bérmálás) hatékony kegyelmével azonosítot­tunk, a Szentírásban ismételten karizmatikus tapasztalattal (nyelvek, prófétálás) jár együtt. Azt is tudjuk, hogy a mai bér­málkozók többnyire nem mutatnak ilyen jelenségeket. Melyik ta­pasztalat a normatív, és melyik a rendellenes? Nem egyik vagy másik karizmával kapcsolatosan tesszük föl most ezt a kérdést, hanem a karizmákról általában.

Tertullianus így beszél az újonnan megkereszteltekhez, akik éppen feljöttek a keresztelő medence vizéből: „Tehát, ti áldot­tak, akikre Isten kegyelme vár, mikor az új születésnek ebből a szentséges fürdőjéből feljöttök, és először tárjátok ki kezeteket testvéreitekkel együtt Anyátok házában, kérjétek az Atyától, kér­jétek az Úrtól, hogy szálljon alá a kegyelem öröksége, a kariz­mák osztogatása; kérjetek, mondja, és kaptok; mert kerestetek és találtatok, zörgettetek és ajtót nyitottak nektek” (A keresztségről XX,5). [McDONNELL, K. - MONTAGUE, G.: Christian Initiati­on and Baptism in the Holy Spirit. The Liturgical Press, Collegeville, Minnesota, 1991. 98. o.] Nincs kétség afelől, hogy ez a kiemelkedő egyházi író a II. évszázad végén teljesen normálisnak tekintette a karizmák ké­rését a keresztény beavatással egyidejűen (ami a bérmálást is ma­gában foglalta, bár ezt itt a szöveg nem emeli ki; az Anya háza az Eukharisztia bemutatásának helye). Az Ókeresztény Írók soro­zat fordítása elkerüli a karizma szó használatát a magyar szöveg­ben [TERTULLIANUS Művei. Ókeresztény Írók 12. Szent Ist­ván Társulat, Bp. 1986. 186. o.], de a latin eredetiben pontosan ez áll: petite de Patre, petite de Domino peculia gratiæ, distributiones charismatum sub­iacere. A peculium örökrészt jelent. Tertullianus úgy tekintette a karizmatikus adományokat, mint Isten gyermekeinek örökségét, amelyet ugyan ajándékba kapunk, de amelyre mégis biztosan szá­míthatunk.

Ellene lehet vetni a hely bizonyító erejének, hogy Tertullianus montanista volt, olyan eretnekség híve, amely túlzott szerepet adott a karizmáknak az egyházi tekintély rovására. Valószínű azonban, hogy A keresztségről szóló mű 206 előtt keletkezett, márpedig a szakemberek szerint Tertullianus írásaiban csak 207-től jelenik meg a mon­tanizmus hatása. Az idézett so­rokat feltehetően katolikus korszakában írta.

Nem tudjuk természetesen, hogy milyen karizmákra gondol Tertullianus. A kifejezést használták szűkebb és tágabb értelem­ben. Meg kell azonban ismételnünk: vizsgálódásunk általában a karizmákra vonatkozik, és nem azt próbáljuk igazolni, hogy a nyelvek adománya vagy valamilyen más konkrét karizma tartozik szükségképpen a beavatási szentségek hatásához. Amit bizo­nyítottunk, ennyi: Tertul­lianus szerint a hívő, keresztsége és bérmálása alapján, indokoltan kér Istentől karizmákat, számíthat kérése meghallgatására.

Mindazonáltal nem szabad arra gondolni, hogy karizmákról csak valamilyen elvont általános értelemben eshet szó a II. szá­zad végének Egyházában. Hiszen Szent Ireneusznál megtaláljuk az állítást, hogy az apostoli egyház karizmái nem ismeretlenek az ő korában sem. „Hallunk az Egyház sok tagjáról, akiknek prófé­tai adományai vannak, akik a Lélek által mindenféle nyelveken szólnak, akik az emberek titkos gondolatait az ő javukra napvi­lágra hozzák, akik magyarázzák Isten misztériumait” – olvassuk a szent lyoni püspök főművében (Az eretnekségek ellen V 6,1). [McDONNELL - MONTAGUE i.m. 169-170. o.] Máshol: „Lehetetlen elszámlálni a karizmákat, amelyeket szerte a világon az Egyház kapott Istentől” (uo. II 32,4). [Uo. 170. o.] Ireneuszt az a szándék vezette, hogy – szemben az eretnek felfogással – ki­mutassa: a Szentlélek működésének egyetlen hiteles helye a ka­tolikus Egyház. „Ahol az Egyház, ott van Isten Lelke; ahol Isten Lelke van, ott az Egyház és minden kegyelem” (uo. III 24,1). [Uo. 171. o.] Vanyó László professzor így jellemzi Ireneusz tanítását: „A ka­rizmák az üdvözítő Isten olyan adományai, melyeket mindenki megkaphat. Ha a Szentlélek működésének igazi tere az egyház, akkor abból az egyház igazi pneumatikus karaktere is követke­zik.” [VANYÓ László: Az ókeresztény egyház és irodalma. Óke­resztény Írók 1. Szent István Társulat, Bp. 1980. 322. o.] Ireneusz álláspontja szerint tehát az Egyház alapvetően karizmatikus közösség, hozzátartozni egyértelmű azzal, hogy be­lépünk a Lélek megnyilvánulásainak közegébe.

Poitiers-i Szent Hilarius a 360-as években készült Értekezések a zsoltárokról c. művében a 65(64). zsoltárban szereplő vizet a Szentlélek jelképeként magyarázta, kapcsolatba hozva Jn 4,14 és 7,39 kijelentéseivel. „Elárasztanak bennünket a Lélek adományai” – írja. – „Az életnek az a forrása, amely Isten patakja, fölfakad bennünk... A Szentlélek folyónak van mondva. Amikor elnyerjük a Szentlelket, megrészegülünk... Mi, akik újjászülettünk a keresztség szentsége által, hatalmas örömet tapasztalunk, amikor a Szentlélek első jelentkezését érezzük magunkban... Kezdünk betekinteni a hit misztériumaiba, képesek vagyunk prófétálni és bölcsességgel beszélni. Állhatatosak leszünk a reményben, és megkapjuk a gyógyítás ajándékait. A démonok engedelmeskednek hatalmunknak.” [McDONELL - MONTAGUE i.m. 148-151. o.] Mintha csak a pünkösd-mozgalom egyik írását olvasnánk! Hozzá kell tenni, hogy Hilarius máshol is bőségesen tárgyalja a karizmákat. Amit leír, nem elszigetelt élménybeszámoló. Általánosít. A karizmatikus tapasztalat nem tekinti rendkívüli esetnek.

Keleten Jeruzsálemi Szent Kürillosz, akinek a keresztény beavatásra előkészítő katekézisei 350 körül keletkeztek, a beavatást kimondottan a Szentlélekben való keresztségnek nevezi, s arra biztatja a megkeresztelkedőket, hogy „mindenki készüljön elő a mennyei adomány fogadására”, amin a próféciát érti (Kat 17,19). „Akik most fognak megkeresztelkedni a Szentlélekben”, azoknak nagy várakozással kell készülniük (Kat 16,6). Isten „mindenféle karizmákat fog ajándékozni nektek” – biztatja hallgatóit (Kat 17,37). Ismételten hivatkozik 1Kor 12-re, a számunkra legszokatlanabb karizmák bibliai listájára, anélkül, hogy a rendkívülire koncentrálna. „Kürillosz nem entuziaszta, akit csak a karizmatikus rendkívüliségek, egzaltált csúcsélmények, zavarba ejtő csodák, tömeges ördögűzések érdekelnek. A karizmák között, amelyeket a keresztelendőknek említ, ott van a böjtölés, tisztaság vagy szüzesség, vértanúság, alamizsnálkodás, szegénység, ördögűzés, bölcsesség, értelem, segítőkészség, kormányzóképesség. Kürillosz tehát nem vall szűk, szektás nézetet a karizmákról. Az újszövetségi szóhasználat változatosságát tükrözi vissza, beleértve a prófétai karizmákat is.” [Uo. 166-167. o.] Kilian McDonnell számos idézettel bizonyítja, hogy Kürillosz nem csupán a bibliai szövegekre alapozott elméleti tanítást adott, hanem az Egyházban élő gyakorlatra készített elő. [Uo. 190-193. o.]

Nem kívánom túlhajtani az argumentációt. Kétségtelenül nyomon követhető az ókori Egyházban a karizmák „visszavonu­lásának” folyamata is. Így Szent Ágostonnál megtalálható az a nézet, hogy a gyógyítás adománya csak a kereszténység kezdetén adatott, de már az ő korában sem folytatódik. Igaz, Ágoston ké­sőbb kénytelen volt visszavonni ezt a vélekedését. A 420 körüli években így ír: „Ráébredtem, milyen sok csoda történik napja­inkban, olyanok, mint a régi csodák. Milyen kár volna, ha enged­nénk veszendőbe menni az isteni erő e csodáinak emlékezetét a nép között! Mindössze két éve kezdtük el nyilvántartásukat itt Hippóban, és már amikor ezeket írom, majdnem hetven bizo­nyított csodánk van” (De civitate Dei XXII,8). [McNUTT, Francis: Healing. Ave Maria Press, Notre Dame, Indiana, 1974. 298-299. o.] Tehát még a rendkívüli karizmák se vonultak vissza egészen. Ez nem is tör­tént meg soha az Egyház történelmében, hiszen minden korból ismerünk csodás gyógyulásokat. A „visszavonulás” nem az Egy­házból történt, hanem inkább a beavatás kontextusából. Keresz­ténynek lenni és karizmatikusnak lenni kezdett két különböző fogalommá válni. A fenti idézetekből – amelyekhez sok mást le­hetne hozzátenni – nyilvánvaló, hogy a legrégibb hagyomány szerint az Egyházba való belépés egyúttal belépés a keresztény egzisztencia karizmatikus dimenziójába is. Ez az összefüggés az, ami fokozatosan fölszámolódik. A keresztényüldözések megszű­nésével a megkeresztelkedés már nem halálos kockázat, sőt las­san politikai érdekké lesz. A szokatlan átmegy a magától értődőbe, a drámai a közönségesbe. A gyermekkeresztség mind­inkább általánossá válik. A középkori Európában már egészen más dolog kereszténynek lenni és megint más dolog mélyről jövő elhatározással Krisztus mellett dönteni. Az előbbi társadalmi adottság, az utóbbi egyre inkább az aszkéták, a szentség útját vá­lasztók, a szerzetesek, a misztikusok megkülönböztető jegye. Csak egy ilyen döntés „oldja ki”, szabadítja föl a karizmatikus di­menziót. Ami mindenkié volt, látszatra privilégiummá szűkül. A „Szentlélekben való megkeresztelkedés” nem játszódik le a be­avatási szentségek vételekor, hanem csak akkor, amikor a lélek megérett az önmagát Istennek ajándékozó döntésre.

Baj ez? Úgy vélem, történietlen gondolkodás volna kifogásol­ni a fejlődés egészét, még ha egyes visszaéléseket kritikával illetünk is. Isten beletestesült történelmünkbe, a középkorba is, Egyházán keresztül. De az újkor – éppen mert fölismerte a tör­ténetiség szerepét a hívő közösség életében – észre kell, hogy vegye: a karizmák elnyerésének eredeti kontextusa a beavatási ta­pasztalat.

A rendes, a rendkívüli és a szokatlan

Aki fejcsóválva olvasta az előző fejtegetést, jól teszi, ha most megkérdezi magától: mit ért voltaképpen karizmán? Nagyon sok­szor tetten érhető az a szóhasználat, amely kizárólag a Szentlélek rendkívüli adományait nevezi karizmának. Ha karizma, legyen megcáfolhatatlanul természetfölötti, legyen emberi erővel megvalósíthatatlan, haladja meg a természet törvényeit, legyen csoda. Viszont a most lezárt patrisztikus utalásokkal kapcsolatban (Szent Ágostonét kivéve) hangsúlyoznunk kell, hogy a karizma szó használata meglehetősen tág és átfogó. Nem egyik vagy má­sik karizmára és nem okvetlenül csodákra vonatkoztak megfontolásaink. A csoda valami kivételeset, megdöbbentőt, a természetes lehetőségeket meghaladót jelent. Gondolatmenetünk során a ka­rizma szót úgy használtuk, ahogy a II. Vatikáni Zsinat használta: magában foglalja a rendkívüli adományokat is, de az egyszerűb­beket és elterjedtebbeket is, a „rendes” karizmákat. Ezeket sem mind csak a hierarchia kapja, hanem a világiak is. „Ezeknek a kegyelmi adományoknak, még az egyszerűbb karizmáknak az átvételéből is, származik mindenegyes hívőnek az a joga és köteles­sége, hogy ezeket az emberek javára s az Egyház építésére fordítsa az Egyházban és a világban. Történjék ez a Szentlélek-­adta szabadsággal, aki 'ott fúj, ahol akar' (Jn 3,8), és egyszersmind szent közösségben Krisztusban testvéreikkel, főképpen pedig lelkipásztoraikkal, akikre tartozik, hogy megítéljék: igaziak-e a kegyelmi adományok, rendezett módon történik-e fel­használásuk” – tanítja a világiak apostolkodásáról szóló zsinati dekrétum. [Apostolicam actuositatem 3.] Nem lehet tehát a „rendes” karizmákat mindenestül azonosítani az „intézményes” karizmákkal. Az intézmény dolga, hogy rendezze és ellenőrizze a karizmák működését, amelyeket minden hívő kap, ha nem tér ki „joga és kötelessége” elől. Ter­mészetes, hogy a legtöbb karizma nem rendkívüli, csodás jelen­ség. A rendkívüli fogalmába eleve beletartozik a kivételes jelleg.

Tegyük föl, hogy egy festő veleszületett tehetséggel és jó technikai felkészültséggel rendelkezik falfestmények készítésére. Ez önmagában természetes képesség. Amennyiben adottságát ar­ra használja, hogy egy színház falait dekorálja vele, megmarad természetes határain belül; sőt vissza is élhet képességével, ha mondjuk erkölcstelen képeket fest. De ha festőnk egy keresz­tény templom falfestményeinek elkészítésére kap megbízást, a feladat természetfölöttivé válik. A festőnek ábrázolnia kell – te­gyük fel – azt a jelenetet, amelyben a föltámadt Jézus megmutatja sebhelyeit Tamás apostolnak. A pillanat, amikor Tamás hite megszületik, hitre szólítja a kép nézőjét. A festő természetes mű­vészi adottságával eleget tehet a feladatnak, méghozzá magas színvonalon, akkor is, ha ő maga nem hívő. Isten a hitetlen festő által alkotott képet is fölhasználhatja kegyelmi művének eszközé­ül, ha úgy tetszik neki; hiszen egy havas hegycsúcsot vagy egy tá­voli csillagképet is fölhasználhat, pedig azok önmagukban közömbös, élettelen tárgyak. De tegyük föl, hogy a festő hisz. Tegyük föl, hogy a festő tudatosan akarja a természetfölötti célt: életre kelteni az evangéliumi jelenetet a kép nézőiben. Olyan környezetet akar biztosítani a hit gyakorlásához, amely maga is hitet ébreszt. Ennek érdekében imádkozva végzi munkáját. Nem­csak természetes képességeit használja föl a festésben, hanem a Szentlélek kegyelmét is. Ami adottsága van, azt a Szentlélek ren­delkezésére bocsátja. A kép, ami így készül, nemcsak a festő mű­vészi tehetségét juttatja kifejezésre, hanem személyes hitét is. Azt a Jézust ábrázolja, akit a festő is szívében hord, és azt a Ta­mást, akinek ébredő hitét a művész személyes átélésben ízleli új­ra. Az így készülő kép magán fog hordani egy sajátos, áhítatra indító jelleget, valamit, amit sem a festés technikai kategóriáiban, sem a művészet kategóriáiban nem lehet kielégítően elhelyezni: a festő hitének sugárzását. Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy a fest­mény karizmatikus jelenség, és a festő a „falfestés karizmáját” kapta. Ez nem azt jelenti, hogy szebben festett a legnagyobb mestereknél vagy többet produkált művészileg, mint amit természeles adottságai lehetővé tettek. Azt jelenti, hogy emberi képes­ségeit áthatotta a Szentlélek, s így a festés műve, bár teljességgel a festőnek tulajdonítható, egyúttal a Szentlélek műve is.

Lehet ilyen képeket festeni? Hadd említsem – anélkül, hogy valami sokat értenék a festéshez – Fra Angelico nevét. De talán a festésnél jobb példákat is lehet találni. Egy hitoktató, akinek jó természetes adottságai vannak a gyerekekkel való foglalkozáshoz, e képességeit a Szentléleknek átadva természetfölötti adottság­gal, karizmával bír a hitoktatáshoz, anélkül, hogy valami rendkí­vülit produkálna. Karizmája lehet egy hívő asszonynak az, hogy abortuszt fontolgató lányokat, asszonyokat el tud téríteni szándé­kuktól. Karizmája lehet egy szociális munkásnak, hogy állást tud találni a munkanélkülieknek. Karizmája lehet egy egyházközségi pénztárosnak a pénz természetfölötti okossággal való kezelése. Aquinói Szent Tamás zseniális elméjét – ami természetes adott­ság – áthatotta a Lélek ereje, s így a bölcsesség és a tanítás ka­rizmáját formálta ki benne. Karizma lehet a vendégek szerető fogadása; számos karizmát igényel a családapa és családanya hi­vatása, ha azt keresztény szellemben, Szentlélektől áthatva akar­ják gyakorolni. Röviden: ahol valaki természetes képességeit a Szentlélek rendelkezésére bocsátja, azok természetfölötti képességgé, karizmává lesznek, anélkül, hogy ebben valami rendkívüli, csodás elemnek kellene lennie.

Gondoljuk meg: gratia supponit naturam, a kegyelem föltéte­lezi a természetet. Jézus nem üres korsókba teremti bele a bort, hanem vízzel tölteti meg azokat, és a vizet változtatja borrá; a kenyérszaporításkor is meglévő kenyerekből indul ki. Még e rendkívüli karizmáknál is jelen van már egy természetes mag, amiből az isteni erő kiformálja a természetfölötti eredményt. A természetfölötti nem azonos a semmiből való teremtéssel, hanem újjáteremtés, a meglévő tökéletesítése, fölemelése. Ne mondjuk tehát, hogy nem karizmatikus adomány az, ami nem rendkívüli! Amit a Teremtő alkotott, azt ugyanaz az Isten mint megszentelő beépíti a természetfölötti rendbe, az új teremtés rendjébe. Ha ez a beépítés már megtörtént, a kegyelmi rendben mozgunk, a ter­mészetes adottságok természetfölötti értéket nyertek, akkor is, ha semmi kivételes hatást nem produkálnak. A természetfölöttiség önmagában elég. A Szentírás karizmatikus, inspirált mű, bár magán hordja az emberi szerzők korlátainak bélyegét. Így van ez minden téren. A Szentlélektől áthatott természet már természetfölötti, a Szentléleknek kiszolgáltatott természetes adottság már karizma.

Időnként aztán, mivel a Teremtő Lélek szuverén módon cse­lekszik, a természetfölöttiség markánsan megnyilvánul. A cselek­vő túllépi önnön határait. Péter meggyógyítja a bénát (ApCsel 3,1-10), Avilai Szent Teréz életre imádkozik egy halott kisfiút, Vianney Szent János olvas gyónói lelkében, Padre Pio két helyen van egyszerre... Semmi kétség, ezek hiteles esetek; semmi kétség, joggal nevezhetők rendkívüli karizmáknak, vagy ha úgy tetszik, csodáknak. De arról sincsen semmi kétség, hogy ezek a rendkí­vüli karizmák sokkal ritkábban fordulnak elő, mint a rendesek. Egyúttal sokkal váratlanabbak is. Van ígéretünk, hogy történni fognak ilyen jelek (Mk 16,17-18), de arra nincs, hogy hol, mikor és milyen gyakran fognak történni. Ez indokolja a zsinat figyel­meztetését, hogy ne törekedjünk rájuk vakmerően. Nem jelenti azonban ez, hogy egyáltalán nem szabad csodáért imádkozni. Ha így volna, elítélnénk az ősegyházat is, amiért az Írás szerint így imádkozott: „Nyújtsd ki kezedet, hogy gyógyulások menjenek végbe, jelek és csodák történjenek szent szolgád, Jézus nevében” (ApCsel 4,30). Úgy gondolom, a jelekkel és csodákkal pontosan úgy állunk, mint a Szentlélek örömével: nem szabad őket önma­gukért kérni, de szabad a hit növekedése, az evangélium terjedé­se érdekében. Szabad tehát kellő okból csodáért is imádkozni, de nem vakmerően, hanem Istenbe vetett bizalommal, nem elbiza­kodottan, hanem alázatosan, Isten akaratát a magunké fölé he­lyezve.

Amire viszont okvetlenül törekednünk kell, az a rendes kariz­mák elnyerése és használata. Ez feltétlenül aktív tevékenységet igényel a karizmák befogadója részéről. Gondoljunk csak fenti példáinkra: ha a festő meg se próbálna festeni, ha a hitoktató csöndben ülve várná a hitoktatás karizmájának leszállását az ég­ből, ha az abortusz ellen dolgozó asszony nem keresné aktívan a megmentendőket... Nem, képtelenség a karizmákat passzívan várni. Ez azt jelentené, hogy igazából nem várjuk őket, mert így biztosan nem kapjuk meg egyiket sem. Ami pedig a rendkívüli karizmákat illeti, azok se szoktak előzmények nélkül hullani a mennyből, hanem a rendes karizmákat folytatják a természetes adottságok határain túlra. Őszintén megvallva, nem is tudjuk iga­zán, hogy hol végződnek természetes lehetőségeink és hol kez­dődik a csodák birodalma. Lehetséges, hogy elvileg nincs is ilyen határ, mert a természet megismerése elvileg lezáratlan, és a fizi­kai törvények abszolút érvényessége vitatható. A csodát vélemé­nyem szerint nem abból kiindulva kell definiálni, hogy a természet törvényeinek áthágását jelenti, hanem egyszerűen úgy, hogy minden ésszerű kételyt kizáró jele a természetfölötti erő működésének. Hogy egy pénztáros jól kezeli a pénzt, az meggyőz természetes képességeiről, de nehéz fölfedezni benne a termé­szetfölötti elemet, még ha valósággal jelen van is (azt hiszem, Bosco Szent Jánosnak például valóban volt karizmája a pénzhez; amikor a pápa megakadt egy templom építésében, őrá bízta). A pszichológiai magyarázat elegendőnek tűnik. De amikor Don Bosco ételt szaporított, az már mégiscsak minden ésszerű kételyt kizáró jel volt, ha elméletileg akadékoskodhatunk is valamilyen ismeretlen természeti erő feltételezésével! Nem az embertől füg­getlen természeti törvényből kell kiindulni a csoda értelmezésé­ben, hanem a teremtett valóság jelszerűségéből. Ahol a teremtés mint Isten jele egyértelműen túllép önmagán és nyilvánvalóvá te­szi Isten személyes, szuverén beavatkozását, ott joggal beszélünk jelekről és csodákról. De kár volna túlságosan belebocsátkozni ezekbe az elméleti spekulációkba. Maradjunk annál, hogy a gyakorlatban meglehetős világossággal különbséget tudunk tenni rendes és rendkívüli karizmák között; az utóbbiak Isten meglepe­tésszerű beavatkozásai, az előbbiekre azonban minden keresz­ténynek törekednie lehet és kell. A választóvonal meghúzása nem a mi dolgunk. A mi dolgunk az, hogy képességeinket átad­juk a Szentléleknek. Isten, amikor úgy tetszik neki, rendkívüli szintre emeli a hétköznapi karizmákat. Nekünk azokra a szá­munkra hozzáférhető karizmákra kell törekednünk, amelyek nél­kül nem tudjuk építeni Krisztus testét, nem tudunk hatékonyan tanúskodni a Föltámadottról.

Minden keresztény karizmatikus? Ha a rendkívüli karizmákra gondolunk, nyilvánvaló, hogy nem. De a szó bibliai-patrisztikai-­zsinati értelmében, mely a rendes karizmákat is magában foglalja, minden kereszténynek karizmatikusnak kell lennie. Aki nem az, az passzív keresztény: földbe ássa a talentumot (Mt 25,14-30). Ez a megállapítás azonban korántsem jelenti azt, hogy minden keresz­ténynek csatlakoznia kell valamilyen mozgalomhoz, vagy nyelve­ken kell szólnia, esetleg a levegőben lebegnie vagy vízen járnia. Azt jelenti, hogy minden kereszténynek át kell adnia magát a Szentléleknek, és gyümölcsöztetnie képességeit Isten országában.

Az a fogalmi káosz, amely napjainkban a „karizmatikus” szó­val kapcsolatban felidéződik, jelentős mértékben csökkenne, ha mindig szem előtt tartanánk a rendes és rendkívüli karizmák kö­zötti, elméletileg talán kicsit homályos, de gyakorlatilag nagyon is éles különbséget. Erre a megkülönböztetésre mind a karizmati­kus megújulás résztvevőinek, mind ellenzőinek nagy szüksége volna. S még egy további distinkciót is nagyon ajánlok: a rendkí­vüli világos megkülönböztetését a szokatlantól. Ha a negyedna­pos halott kisétál sírjából, az rendkívüli is, szokatlan is. De ha valaki „én”-formában mondja el az imádság közben Istentől nyert sugallatait (pl.: „Én, az Úr, kérlek benneteket, legyetek állhatatosak a megpróbáltatásban...”), az szokatlan ugyan a mai val­lási kultúrában, de egyáltalán nem rendkívüli. Bensőséges imádság közben szoktak olyan gondolataink támadni, amelyekről feltételezhetjük, hogy Istentől jönnek. Ha ezek másokat is érin­tenek, nincs semmi különös abban, hogy másokkal is közöljük őket. Hogy ezt nem harmadik személyben, hanem „prófétai műfajban” tesszük, az semmiképpen nem rendkívüli jelenség, pusztán fogalmazás kérdése. Ha tehát az egész dolog termé­szetfölötti, a Szentlélektől származó, akkor sincs benne semmi, ami igényt tarthatna a „rendkívüli” jelzőre. Rendkívüli az, ha Is­ten szavai ellenállhatatlan erővel, félreismerhetetlenül vésődnek az ember tudatába, úgy, hogy képtelen elfelejteni őket vagy ké­telkedni bennük. Ez már több, mint amire a puszta fantázia ké­pes; de még itt is lehetséges tévedés. (Avilai Szent Teréznek sok prófétai jövendölése teljesült, de volt köztük téves is.) Tehát egy olyan jelentős karizmának is, mint a prófétálás, van rendes és rendkívüli fokozata, s ezek közül a rendes sokkal gyakoribb. Mi­lyen sok félreértés szűnne meg, ha nem tévesztenék össze mind­untalan a szokatlant a rendkívülivel! S éppen a prófécia az a karizmatikus jelenség, amellyel a legjobban vissza lehet élni. Így történt Montanosz prófétai-rigorista-eszkatologikus mozgalmával is (II. század), amelyben nem az volt a hiba, hogy karizmákkal éltek, hanem hogy helytelenül éltek velük. A prófétálással könnyen saját gondolatainkat tüntethetjük föl Isten gondolata­ként – akár teljes jóhiszeműséggel – , és ilyenkor a démoni erők sem mulasztják el, hogy a dolgot visszájára fordítsák... Ha azonban nem abszolutizáljuk a karizmát, hanem tudatában mara­dunk annak, hogy a történésben – még ha Istentől való is – mindig benne van maga az ember, a próféta személyisége, akkor sokkal könnyebben eleget tehetünk a lelkek megkülönböztetése karizmatikus feladatának: „Szeretteim, ne higgyetek minden lé­leknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől szár­maznak-e, mert sok hamis próféta rontott a világra” (1Jn 4,1). A prófétáló személy szabadon, saját elhatározásából, tudatának kontrollját gyakorolva beszél, nem valamiféle transzban. Felelős azért, amit mond: nem háríthatja a Szentlélekre a felelősséget. „A prófétaság lelke alá van vetve a prófétáknak” (1Kor 14,32). Semmi sincs a Szentlélektől, ami ellenkezik Krisztus Egyházának hitével, és semmi sincs a Szentlélektől, ami az ember tisztulatlan lényéből indul ki. „Ha pénzt kérne, hamis próféta” – ítéli meg a vándorprófétát a Didakhé. [Didakhé XI,6. In: VANYÓ László: Apostoli atyák. Óke­resztény Írók 3. Szent István Társulat, Budapest, 1980. 98. o.] Hisztérikus, zavaros személyiség­ből sem fakadhat az igazság élő vize. Pedig mennyire szeretnek a hisztérikusok prófétálni! Semmi okunk, hogy levett kalappal hallgassuk őket. Rendes jelenséggel állunk szemben, helyén van a józan kritika. De ez a kritika nem jelentheti a karizma elvi el­utasítását. Ellenkezőleg, Isten szava így biztat: „Törekedjetek a prófétálásra!” (1Kor 14,39).

Zeér sám, zeér sám

Amikor ezeket írtam, frissen jelent meg a prófétálás ajándékáról Bruce Yocum könyve magyar nyelven [YOCUM, Bruce: A prófécia. Marana Tha, Bp. 1992.], ezért megelégedtem azzal, hogy rövi­den és példaként szóljak erről a nagyon fontos karizmáról. Más a helyzet a glosszolaliával, a nyelvek adományával. Mivel az Apostolok Cselekedeteiben ismételten szó esik róla a Szentlélek elnyerésével kapcsolatban, szükséges az elvi tisztázás. Miben áll ez az ajándék, hogyan nyerhető el, mi a valódi értéke?

Mint már a mormonok nyelveken szólásával kapcsolatban említettem, nincs rá okunk, hogy a glosszolalia jelenségét speci­fikusan kereszténynek tartsuk. Érthetetlen szövegek könnyen előfordulhattak a pogány sámánok ajkán. Nagyon valószínű, hogy az ószövetségi nabi-mozgalomtól sem volt idegen a jelenség. A nabik (próféták; a szó etimológiája vitatott) „izgatott külsején (1Sám 19,20-24) a kananeus környezet hatása érződik... A nabi címet egyébként nem tartották fenn Jahve igazi prófétái számá­ra: mellettük vannak Baal nabijai (1Kir 18,22); vannak olyan em­berek is, akik a prófétaságból mesterséget csináltak, de anélkül beszéltek, hogy Isten indította volna őket (1Kir 22,5k).” [Biblikus Teológiai Szótár, Róma 1976. „Próféta” címszó, 1109-1110.]. Léte­zett tehát egy vegyes nabízmus, amely ismert volt a pogány val­lási kultúrában, de amelyet a Jahve-kultusz képes volt adoptálni. Ebben eksztatikus elemek bukkannak föl: „Amikor belépsz a ka­pun, egy sereg prófétával találkozol, akik a magaslatról jönnek lefelé. Előttük zeng majd a hárfa, a dob, a furulya és a cintá­nyér, ők maguk meg prófétai révületben lesznek. Akkor az Úr Lelke rád száll, úgyhogy te is prófétai révületbe esel és más em­berré változol” (1Sám 10,5-6). Ez a „más emberré változol” na­gyon emlékeztet a táltosok „elrejtőzésére”, a sámáni eksztázisra. A „prófétai révületbe esel” fordítás mégse egyértelmű visszaadá­sa az eredeti szövegnek; inkább – eléggé hazárd – parafrázis­ról van szó. A héber szövegben egyetlen ige áll (írjuk le így magyarul: nábá), amely a nabi főnévvel azonos gyökből van ké­pezve. Görögre így fordítják: prophéteuein, „prófétáskodni”, „prófétálni”. Hogy miben áll a prófétáskodás, azt a .szöveg nem árulja el. A próféta „prófétál”, a héber szót alakítva a nabi „na­bizik”. A révület szó az eksztatikus viselkedést emeli ki, de a „nabizás” nem korlátozódik erre. Gondoljunk Eldad és Medad esetére, akik szintén „nabiznak” a hetven vénnel együtt, s Mózes azt kívánja: „Bárcsak az egész népet nabivá tenné, s kiárasztaná rájuk Lelkét az Úr!” (Szám 11,29). Csak nem olyan óhajt akar a szerző Mózes szájába adni, hogy az egész nép levetkőzve fet­rengjen, mint Saul Rámában, a próféták házában (1Sám 19,24)? Valami áhítatosabb elemet is föltételezhetünk, hiszen Joel e mó­zesi kívánság teljesedését jövendöli meg: „Kiárasztom Lelkemet minden testre, fiaitok és leányaitok jövendölni ('nabizni') fog­nak...” (Jo 3,1). A magyar fordítás ugyanazt az igét fordítja itt jö­vendölésnek, amit máshol prófétai révületbe esésnek adott vissza. Joel szavai a keresztény pünkösdben teljesednek be. Az ószövetségi nabi-mozgalom pozitív elemei az Egyházban élnek tovább az Úr eljöveteléig.

Úgy gondolom, azt kell elfogadnunk, hogy a „nabizás” össze­tett jelenség, amelyben a sámánszerű eksztázis nem kizárólagos elem. Helyet kap az ének, a kötetlen istendicsőítés, az isteni szó prófétai közlése (ami nem okvetlenül a jövendőre vonatkozik), és – úgy vélem – a glosszolalia ís. Ezt egy izajási hely látszik bizonyítani. A prófétizmus nemesebb ágához tartozó Izajás kese­rűen szól a részeges nabikról Izraelben, többek között az értel­metlen szavak mondásának elégtelenségét hangoztatva:

Kit akar az ilyen tudásra tanítani?
Kinek akarja kifejteni a kinyilatkoztatást?
A csecsemőknek, akiket éppen elválasztottak,
akiket csak most vettek el anyjuk kebelétől.
Ilyeneket mondogatva:
„Szav laszav, szav laszav,
kav lakav, kav lakav,
zeér sám, zeér sám.”
Igen, ilyen dadogó szavakkal
és idegen nyelven szól majd e néphez Ő,
aki így beszélt hozzájuk:
„Ez a nyugalom, hagyjátok az elfáradtat megnyugodni.
Ez a megnyugvás.”
De ők nem akarták meghallani,
ezért így szól hozzájuk az Úr:
„Szav laszav, szav laszav,
kav lakav, kav lakav,
zeér sám, zeér sám.”
Hogy útjukon hanyatt essenek,
összetiporják őket, tőrbe akadjanak,
és fogságba jussanak.
(Iz 28,9-13)

Ez a szöveg, úgy tűnik, ironikusan beszél a glosszolaliáról, egy olyan helyzetben, amikor az erkölcsi változás sürgetése lett volna az igazi prófétai feladat. Nehéz tehát kétségbevonni, hogy az érthetetlen nyelven szólás jelensége ismert volt a nabi-mozga­lomban. Pál apostolnak is eszébe jut ez az izajási részlet, amikor a korintusiaknak magyarázza a nyelvek adományának helyes ér­tékelését és használatát (1Kor 14,21).

Ez a vallástörténeti háttér kiábrándítóan hathat azokra, akik a nyelvek adományát misztifikálják, mindenáron rendkívüli, cso­dás tüneményt akarnak látni benne, vagy éppen a Szentlélekben való megkeresztelkedés egyetlen hitelesítő jelét. Jómagam – éppen ellenkezőleg – bátorítónak érzem. A jelenség nem magasabb rendű az érthető beszéd jelenségénél, ellenkezőleg, primití­vebb annál. Minden csecsemő mond olyan szavakat, amelyeket kötetlenül alkot, végigpróbálgatva a hangképzés kreatív lehetősé­geit, mielőtt megtanul beszélni; a beszélni tudó gyermek is gyak­ran játszik a hangokkal, maga-alkotta nyelven szólva, amit természetesen ő maga sem ért; a költők is gyakran élnek egy fantázianyelv lehetőségével („Pruttama, kratt, plastremszreg!” - kiáltja Demeter István papköltő a szavakkal kifejezhetetlent [kéziratban]. Ez természetes emberi adottság. Fölhasználható játékos célra, mű­vészi célra, vallási célra; a vallási cél lehet kereszténységen kívüli is. Amikor azonban azt a természetes képességünket, hogy tudunk számunkra sem érthető hangcsoportokat alkotni, kiszolgáltatjuk a Szentléleknek, előáll a nyelvek adománya. A látszólag jelentés nélküli szöveg természetfölötti jelentést nyer: Isten kimondhatat­lan misztériumát dicsőíti és az imádás atmoszféráját árasztja ma­gából. Ho lalón glósszé pneumati lalei müsztéria: a nyelven szóló Lélekben misztériumokat beszél (vö. 1Kor 14,2). A nyelven szó­lás bekapcsolja az imádásba a tudatalattit, hogy kifejezze a Tu­datfölöttit: mintegy szavakba önti a Szentlélek „szavakba nem önthető sóhajtozásait” (vö. Róm 8,26). Ez természetfölötti jelen­ség, mint minden keresztény ima, de nem rendkívüli, nem csodás. Csak a természetes beszélni tudás kell hozzá és a Léleknek való átadottság. A hívő, ha tud beszélni, megkaphatja a nyelvek ado­mányát, föltéve, hogy maga is akarja.

Francis Sullivan, a Gregoriana-egyetem professzora, alapos tanulmányt írt az újszövetségi glosszolaliáról.[SULLIVAN, Francis: Charisms and Charismatic Renewal. Servant Books, Ann Arbor, Michigan, 1982. 121-l50.o.] Ebben 1Kor 14-et elemzi behatóan, mivel ApCsel 2, mint már korábban lát­tuk, a történeti elemek mellett az irodalmi szemléltető eszközök szerepeltetését sem zárja ki. R.H. Gundry álláspontjával vitatkoz­va Sullivan igazolja, hogy a korintusi nyelveken szólás nem volt valamely nem-tanult létező nyelv használata. Pál ugyanis egyálta­lán nem számít arra, hogy valaki természetes úton megérti a nyelvimát, csak arra, hogy Lélekben értelmezi. De nem is csupán artikulálatlan nyögésről, sóhajtozásról volt szó, mert arra nem alkalmazható a görög glóssza szó. A nyelveken szólás nyelvszerű beszéd volt, minden ismert nyelvtől különböző, amely imádságra való, és különösen az egyéni imában építő hatású. Elemzésének eredménye alátámasztja a fent mondottakat.

A Szent István Társulat Bibliájában a szóban forgó fejezet állandóan ezt a kifejezést ismétli: „az elragadtatás nyelve”. Ez éppolyan egyoldalú parafrázis, minta nábá ige „prófétai elragad­tatásba esik” fordítása. A görög szövegben egyáltalán nem fordul elő az „elragadtatás” szó; csak annyi áll ott: „nyelveken”, „nyelven” szólni. A fordító a nyelveken szólásról alkotott saját elképzelését vitte bele a szent szövegbe. Hogy az ószövetségi na­bizmus tartalmazott eksztatikus elemeket, azt láttuk; de ott se kell azt feltételezni, hogy minden nabi levetkőzve fetrengett, mint Saul, akinek állapota Isten büntetése is Dávid elleni gonosz szándékáért. Egyes entuziasztikus-eksztatikus vonások bizonnyal előfordulhattak az újszövetségi Szentlélek-ittasságban is, amire a Szentírás több helyen céloz: a Lélek eufóriája mutat valamilyen hasonlóságot az alkoholos eufóriával (ApCsel 2,13; Ef 5,18). De ez a hasonlatosság nagyon is felszíni. A „sobria ebrietas Spiri­tus” (a Lélek józan részegsége), amelyről a liturgia is beszél, nem korlátozza az értelem használatát. A korintusi glosszolaliát Pál világos előírásokkal szabályozza. Hogyan lehetne előírásokat adni annak, aki eksztázisban van? Az elragadtatás állapota és a nyelveken szólás között semmiféle szükségszerű kapcsolat nincs; sőt, a valódi elragadtatás állapotában a beszéd lehetetlen vagy legalábbis nagyon nehéz. A nyelvima ezzel szemben inkább vala­milyen túlcsordulása a szavaknak. Ha sokan azt gondolják, hogy a nyelveken szóláshoz egzaltáció, transzállapot, elragadtatás szük­séges, ez valószínűleg pszichológiai okokra vezethető vissza. Azok gondolkodnak így, akikben súlyos személyes gátlások él­nek, s ezek miatt egyszerűen elképzelhetetlennek tartják, hogy számukra érthetetlen szöveget mondjanak. Teológiai állásfoglalá­sukat védekező mechanizmusaik diktálják. Az újszövetségi glosszo­lalia nem tételez föl eksztatikus állapotot, sem az érzelmek valamilyen fölfokozását. Azt tételezi föl, hogy természetes nyelv­teremtő képességünket áthatja a Lélek.

Pál apostol egyértelműen tanítja, hogy nem mindenki beszél nyelveken (1Kor 12,30). Ez így volt már az ő idejében Korintus­ban is, ahol pedig ugyancsak túlzott versengés folyt a nyelvek adományáért. Azóta még inkább így van. Ebben nincs semmi tra­gikus. A nyelvkarizma nem kötelező, nem szükséges az üdvösség­hez, nem szükséges a megszentelő kegyelem állapotához, nem szükséges a Szentlélekben való megkereszteltséghez, és nem szükséges ahhoz, hogy valaki karizmatikus legyen. Viszonylag kis értékű adomány; mint Pál kifejti, a prófétálás sokkal értékesebb (1Kor 14,5). De miközben sietek elismerni ezeket a kétségbevonhatatlan igazságokat, fenntartom elvi álláspontomat: minden­ki, aki tud beszélni, elnyerheti a nyelvek adományát, ha kész befogadni Isten Szentlelkét ezen a módon, vagyis kész beszélőké­pességét gyermeki naivitással kiszolgáltatni a Lélek kreatív mű­ködésének. Nem mindenki kész erre, és ezért nem mindenki imádkozik nyelveken, még ha meg is kapta a Szentlelket. De minthogy nincs szó csodáról, a nyelvek adományára aktívan töre­kedhet bárki, aki kész átadni magát Istennek, és kimondani az első nem-értett hangcsoportot, ami a nyelvére jön. Viszonylag kevesekkel történik meg, hogy a Szentlélek könnyeden, spontá­nul (nem kényszerítve, de magától értődően) vezeti őket a glosszolaliába. A legtöbb embernek meg kell küzdenie saját ellenállásaival. Gyermekké kell lennünk Isten előtt, hogy átélhes­sük, mit jelent a Lélek eszközének lenni. Nem véletlen, hogy az Apostolok Cselekedetei által a Lélek-keresztséggel kapcsolatban legtöbbször említett karizma a nyelvek és a prófétálás adománya. A Lélek-keresztség tanúskodásra avat föl, és a tanúskodás nem történhet beszéd nélkül. Beszélőképességünk lefoglalása a Szent­lélek által kifejezésre juttatja, hogy lényünk kommunikatív dimenzióját áthatja az evangélium. Persze az evangélium továbbadása érthető beszéddel történik, nem nyelveken (kivéve a rend­kívüli nyelvadomány eseteit); de a nyelvek adományának elfogadása olyan, mint egy zsilip felhúzása, hogy Isten dicsőségé­nek lángoló folyama utat találjon szájunkon keresztül. Kisgyer­meki, játékos, felszabadító élmény, amely hidat épít lelkünk Istenre nyitott mélye és a külső kommunikáció között.

Miben különbözik a nyelvek adománya az értelmetlen halan­dzsától? Lingvisztikailag talán semmiben. A Lélek a különbség. Egy hittel mondott Miatyánk különbözik egy pusztán lecke gya­nánt fölmondott Miatyánktól, a hittel festett templomi falfest­mény különbözik a merőben művészi alkotásként létrehozott falfestménytől. A nyelvima olyan „halandzsa”, amelyből áhítat sugárzik. A fogékony hallgatót a lelkében ébredő rezonancia figyel­mezteti a Szentlélek működésére. „Érezni, hogy ez imádság” - mondják. Igen, ez ilyen egyszerű!

Természetesen Istennek joga van többet is adni, hiszen ő a határtalan lehetőségek Ura. A nyelvek adományának rendkívüli változata is létezik: vannak nyelvcsodák. A Szentlélek megadhatja a beszélőnek, hogy olyan létező nyelven szóljon, amelyet soha­sem tanult. De csak rajongásig elfogult források állítják, hogy ez gyakori. Ami könnyen előfordulhat, az a nyelvkarizma rendes fo­kozata. A rendkívüli nyelvkarizma kivételes jelenség, mint a rendkívüli karizmák általában. Nem ajánlható a misszionáriusok­nak, hogy nyelvtanulás helyett ezt az ajándékot kérjék a Szentlé­lektől. A Lélek nem helyettünk, hanem bennünk, velünk, általunk működik.

A nyelveken szólás gyakorlata

Ha a glosszolalia jó dolog, miért gúnyolódik rajta Izajás: „Ze­ér sám, zeér sám”? Miért szorítja vissza használatát Pál apostol Korintusban?

A bor is jó dolog, de az iszákosság rossz; a szexualitás is jó do­log, de a paráznaság rossz; jó a televízió, de ha rosszra használják, lelkeket mérgez. Jó dolgokkal is lehet helytelenül élni. Ilyenkor föl kell lépni – nem a dolog, hanem annak helytelen használata ellen. Pontosan ezt cselekszi Szent Pál 1Kor 14-ben.

Korántsem a nyelveken szólás ellen beszél! Aki ilyesmit ol­vasna ki a fejezetből, az egyszerűen figyelmen kívül hagyja eze­ket a mondatokat: ho lalén glósszé heauton oikodomei (4.v.): „a nyelven szóló önmagát építi”; theló de pantasz hümasz lalein glósszaisz (5.v.): „kívánom ugyan, hogy mindnyájan szóljatok nyelveken”; eukharisztó tó theó, pantón hümón mallon glósszaisz laló (18.v.): „hálát adok Istennek, mindnyájatoknál többet (vagy: jobban) szólok nyelveken”; to lalein mé kólüete glósszaisz (39.v.): „a nyelveken szólást ne akadályozzátok meg”. Ezek a kitételek ott vannak a sugalmazott szövegben, sokan mégis úgy hivatkoz­nak erre a fejezetre, mintha az állna benne: „a nyelven szóló ön­magát rombolja”, „kívánom, hogy közületek egy se szóljon nyelveken”, „hálát adok Istennek, hogy – veletek ellentétben – én nem szólok nyelveken”, s konklúzióként: „a nyelveken szólást akadályozzátok meg”! Újra és újra figyelmeztetni kell a fejezet elfogult idézőit, hogy a szövegben nem ez áll, hanem éppen az ellenkezője.

Mi kelti azt a látszatot, hogy Pál ellene van a nyelvadomány­nak? Az a tény, hogy a szóbanforgó fejezetben az apostol alapo­san leértékeli a nyelvek adományát – a prófétálás adományához képest. Nyilván megvan erre az oka. A korintusi hívők bizonyára túlságosan hajszolták a glosszolaliát, versengtek benne. A hitben éretlen korintusiak (akiknek életét pártoskodás, szeretetlenség, erkölcsi kilengések, tévtanítások bolygatták) ebben is éretlennek bizonyultak. A nyelveken szólás túlzott gyakorlati fölértékelése elhalványította a krisztusi hitélmény racionális elemeit. Pál apos­tol az értelem jogait védi, amikor az érthetetlen nyelveken szólást háttérbe szorítja és az érthető nyelven való prófétálást szor­galmazza. Az értelem jogait mindig meg kell védeni az Egyház­ban mindenfajta irracionalizmussal szemben. Többször megesett velem, hogy valaki arra kért, imában keressek választ problémá­jára, de nem akarta elárulni, miről van szó, nem az ügy kényes­ségére való tekintettel, hanem mert nem akart befolyásolni. Ez irracionalizmus. Ha nem használom természetadta józan eszemet, hogyan zaklathatom Istent, hogy adja meg a választ „az ismeret szava” formájában? Meg kell tennem mindent, hogy a hittől megvilágított okosság segítségével találjam meg a helyes meg­oldást, s ehhez a mérlegeléshez kell kérnem a Szentlélek segít­ségét. Ez a természetes és természetfölötti tényezők helyes egyensúlya. Az irracionalizmus soha nem vezet igazi természet­fölöttiséghez, hanem inkább az emberi méltóság lealacsonyításá­hoz. Ha mindenki csak nyelveken beszél, a kívülállók bolondnak néznek – érvel Pál (23.v.). Egészen más benyomást kelt a közös­ség, ha mindenki prófétál! A fejezet fontos tanítása, hogy az istentiszteleten a racionális elem nem iktatható ki és nem szorít­ható háttérbe. A prófétálás adománya értékesebb a nyelvek ado­mányánál, mert az értelmet is megszólítja. (A prófétálásra való buzdítás azt is elárulja, mennyire akaratlagosnak, az embertől függőnek tekinti Pál az adományok használatát, szemben azok­kal, akik szerint csak passzívan szabad várakozni Isten beavatko­zásaira.)

„A nyelven szóló önmagát építi” - mondja Pál a 4. versben. (A fordítók szeretnek betoldani egy „csak”-ot, de az nem szere­pel az eredetiben.) Lehet-e ebből arra következtetni, hogy a nyelvkarizmának egyáltalán nincs közösségi dimenziója? Nem, mert a magyarázattal kiegészített nyelveken szólást Pál még a korintusiaknak is megengedi; és – ezen túlmenően – azért sem, mert az egyén lelki épülése éppen Pál apostolnak a Krisz­tus-testről szóló tanítása értelmében szükségképpen építi a kö­zösséget is. Isten misztériumának fogalmon-túli kifejezése mély lelki tapasztalatot oldhat ki nemcsak abban, aki mondja, hanem abban is, aki hallja. Elizeus próféta hárfást kér, hogy inspirációt kapjon a prófétálásra: „S történt, hogy amint a hárfás megpendí­tette a húrokat, az Úr keze megérintette” (2Kir 3,15). Ha a zene – ez a tipikusan nem-konceptuális kommunikáció – megnyit­hatja a hallgató lelkét az Úr megtapasztalása előtt, akkor a nem-­konceptuális ima, a nyelveken szólás vagy éneklés miért ne tehetne hasonló hatást? A nyelvek magyarázatának karizmája az ilyen hatások egyike. Nem fordítás, hiszen általában a nyelvima sem lingvisztikai értelemben vett nyelv, amelyet le lehetne fordí­tani. Arról van szó, hogy az egyik személy nyelveken szólása ki­old a másik személyben egy olyan lelki tapasztalatot, amelyet ő már érthető beszéddel fejez ki (lehet imádság vagy prófétai üze­net). Ezt Pál engedélyezi Korintusban is, bár csak két-három esetben egy istentisztelet alkalmával, mert rendet akar teremteni. De a korintusiaknak szabott határokon túlmenően azt is állítom, hogy éppen ez az engedmény bizonyítja a nyelvkarizma közössé­gi dimenzióját, s vele azt is, hogy ha valahol nem történt olyan visszaélés a glosszolaliával, mint Korintusban, akkor nagyon is re­mélhető, hogy a nyelvkarizma használata még értelmezés nélkül is az Istennel való találkozás eszköze lesz a közösség számára. Mint Elizeusnak a zene, megteremtheti Isten jelenlétének szent és titokzatos atmoszféráját. Csak gondoljunk arra, mennyire visszasírták sokan a népnyelvű liturgia bevezetése után a szép, ti­tokzatos, szentséget lehelő – bár általuk nem értett – latin mi­seszöveget! Az Egyház bevezette a népnyelvű liturgiát, mert az értelem jogait többre becsülte a szakrális nyelv atmoszférájánál, de azért tudatában van annak, hogy kincset áldozott föl.

1Kor 14 olyan állításait tehát, amelyek szerint a nyelvima nem építi a közösséget és nem szól az értelemhez, abban a kon­textusban kell érteni, amelyben elhangzottak: viszonylagosan, a prófétálás adományához képest. Valamit mégis mond a nyelvkarizma az értelemnek: Isten fölfoghatatlanságát. Valamit mégis ad a glosszolalia a közösségnek: a Fölfoghatatlan megvallását. Amit az érthető prófécia mondani és adni tud, azzal a nyelveken szó­lás természetesen nem versenyezhet.

Ebből következik, hogy a korintusiaknak kötelezően előírt korlátozások csak fegyelmi szabályok, amelyek a konkrét szituá­cióban voltak érvényesek, de amelyeket Pál apostol egyetlen más egyházközségben sem írt elő, mert máshol nem volt rájuk szük­ség. Alig hiszem, hogy mai, olyannyira racionálissá és merevvé vált templomi istentiszteleteinken szükség volna rájuk! Ma Pál talán azt írná: „Imádkozzatok néha nyelveken is, hogy ne tűnjék úgy, mintha értelmetekkel korlátozni akarnátok Istent!” 1984-­ben egy világméretű papi lelkigyakorlat minden szentmiséjén nyelveken énekeltünk az áldozás utáni hálaadásban, a záró misén is, ahol II. János Pál pápával koncelebráltunk a Szent Péter ba­zilikában. A Szentatya nem tartotta ezt visszaélésnek.

Nem kell tehát 1Kor 14,28 alapján ma is megtiltani a nyelv­imát abban az esetben, ha nincs értelmezés. Először is: honnan tudhatnánk, megkapja-e valaki a nyelvek magyarázatának adomá­nyát, amíg ki se próbáltuk? Ahhoz pedig először nyelveken kell szólni, csak aztán próbálkozhatunk a magyarázattal! Más volt a helyzet Korintusban, ahol Pál már jól tudta, hogy mindkét kariz­ma elő szokott fordulni. Másodszor pedig – és ez a fő szem­pont – világos különbséget kell tenni az általános érvényű, minden korra vonatkozó tanítás és a konkrét egyházfegyelmi előírások között. Előbbi változatlan, utóbbi nagyon is változik. Pál apostol korában szeretetlakoma keretében tartották az eucharisztiát, ma szentségi böjtre vagyunk kötelezve. A jeruzsá­lemi apostoli zsinat előírta az antiochiai pogánykeresztényeknek, hogy ne egyenek vért (ApCsel 15,29), ma nyugodtan fogyasztjuk a véres hurkát. Pál nem engedte meg az asszonyoknak, hogy fö­detlen fejjel vegyenek részt az istentiszteleten (7Kor 11,3-16), ma ilyen előírás nincs az Egyházban. Amit Szent Pál apostol mint Istentől sugalmazott tanító leír, az érvényes a történelem végégig; amit viszont mint egy konkrét akkori egyházi közösség elöljárója ír elő, az csak a konkrét akkori közösséget kötelezi. Minket csakis akkor, ha a mi mai egyházi elöljáróink is ugyanazt írják elő. Minden ellenkező felfogás fundamentalista. Protestáns testvéreinknél ez még érthető volna, de katolikusoknál gyanús, ha hirtelen ennyire ragaszkodni kezdenek a betűhöz. Egy – a gyengébb nemhez tartozó – kritikusa a nyelveken szólásnak fölöttébb hangoztatta Pálnak azt a követelését, hogy magyarázat nélküli nyelvima ne legyen a közösségben. Milyen jó volna, gon­doltam, ha ahhoz is ilyen szó szerint ragaszkodna, amit ugyanez a bibliai fejezet csak hat verssel később, 1Kor 14,34-ben előír. Ez minden vitának véget vetne! Ott ugyanis az van megírva: „Az asszonyok hallgassanak az egyházakban.” Ha már fundamentalis­ta valaki, legyen következetes.

Minden körülmények között helytelen használata a nyelveken szólásnak, ha ez kiszorítja az intellektust az imádásból és a közös­ség életéből. Izajás kifakadásai a részeges próféták ellen ezért olyan gúnyosak az érthetetlen szavakkal szemben: „Szav laszav, kav lakav, zeér sám...” Ahol megtérésre kell szólítani a népet és Isten törvényére oktatni, mit használ az irracionális „nabizás”? A népet – Isten ostoraként – idegen hódítók fenyegetik; talán az ő idegen nyelvű beszédjükre céloz a próféta, amikor ezt mondja: „Ilyen dadogó szavakkal és idegen nyelven szól majd e néphez Ő...” (Iz 28,11). Erre a szövegre emlékszik vissza Pál apostol, amikor azon fáradozik, hogy a nyelvadományt leértékelje a pró­fétáláshoz képest: „Idegen nyelven és idegen ajakkal szólok majd e néphez, de mégsem hallgatnak rám – mondja az Úr” (1Kor 14,21). Az idézet szabad, emlékezetből jön. Utána 1Kor 14 egyik legnehezebben érthető verse következik: hószte hai glósszai eisz szémeion eiszin u toisz piszteuuszin alla toisz apisztoisz, hé de prophéteia u toisz apisztoisz alla toisz piszteuuszin (22.v.): „tehát a nyelvek nem a hívőknek, hanem a hitetleneknek szolgálnak jelül, a prófécia pedig nem a hitetleneknek, hanem a hívőknek”. Úgy tűnik, ez ellene mond annak, ami közvetlenül utána következik: hogy ti. ha hitetlenek lépnek be és mindenki nyelveken imádko­zik, ez csak arról győzi meg a belépőket, hogy a hívők nincsenek észnél (tehát nem funkcionál jelként), míg a prófécia megyőzi őket Isten jelenlétéről a közösségben (tehát jelként funkcionál). Sullivan azt a megoldást ajánlja [SULLIVAN, Francis: Charisms and Charismatic Renewal. Servant Books, Ann Arbor, Michigan, 1982. 101-102. o.], hogy a 22. vers dativusait ne részes-, hanem eredményhatározókként értelmezzük. Ez vala­hogy így lehetne: „A nyelvek nem hívőket, hanem hitetleneket eredményező jelül szolgálnak, míg a prófécia nem hitetleneket, hanem hívőket eredményező jelül szolgál.” Lehet, hogy igaza van, de megoldása erőltetett­nek tűnik. Egyszerűbbet is el tudok képzelni. Pál diktálja a levél szövegét, nem látja maga előtt, amit leírt; nyelvi logika helyett képi logika szerint halad. (Zsidó ember fogalmaz, ha görög nyel­ven is.) Amikor azt állítja, hogy a nyelvek a hitetleneknek szol­gálnak jelül, akkor még Iz 28,11-12 lebeg a szeme előtt: a hitetlen nép csak érthetetlen szavakat kap Istentől, és nem tér meg. A következő versben, ahol szinte azt fejti ki, mennyire nem szolgálnak jelül a nyelvek a hitetleneknek, ezt a képet a keresz­tény közösségbe belépő beavatatlanok képe váltja föl, akik me­gint csak érthetetlen szavakat kapnak, és persze nem térnek meg. A képek folytonosak és következetesek, ha a nyelv nem is követi plasztikusan ugyanezt a folytonosságot. Nem minden szer­ző olvassa el az előző mondatot, miközben a következőt fogal­mazza! Pál szövegeiben még félbeszakadt mondatokat is találunk, izzó lelke túlárad a nyelvi szabatosság határain. Ám ha képeit követjük, mondanivalóját logikusnak fogjuk találni.

Ismerte Szent Pál ezt a túláradást a nyelveken való imádko­zásból is, hiszen – bár egyéni imában és nem a közösségben – a korintusiaknál is többet szólt nyelveken. Jó látta a nyelvima ér­tékét, csak a prófétáláshoz képest tartotta ezt az értéket csekély­nek. Figyelmeztetései nyomán kerülnünk kell az irracionalizmust, de a racionalizmust is. A nem-konceptuális, nem-diszkurzív, sza­vakon túli imádás nem irracionális. Csak akkor lesz azzá, ha szembehelyezkedik az ész követelményeivel, ezt pedig a helyte­len alkalmazás okozza. Nem-konceptuális ima található ma például a gregorián ének melizmáiban; ezek elődje volt a Szent Ágoston leírásából ismert iubilatio, egyetlen magánhangzó rögtönzött dallamra való éneklése [SULLIVAN, Francis: Charisms and Charismatic Renewal. Servant Books, Ann Arbor, Michigan, 1982. 145-148. o.]; annak elődje pedig a „Lé­lekben való éneklés” (1Kor 14,15). Gyerekes dolog olyan hang­csoportokkal imádkozni, amelyeket nem értünk? Változtatok a szón: gyermeki dolog. És ez a nagyon fontos: újra fölfedezni a gyermekséget. „Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyerek, nem jut be oda” (Mk 10,15). Amikor a nyelvek adomá­nyáért harcolok, nem az érthetetlen hangcsoportokért emelek szót, hanem a gyermekséghez való visszatalálásunkért, a gyermek jogaiért, akivé lennünk kell. Azért, hogy az örök Bölcsesség ját­szadozhasson nyelvünkkel és szívünkkel a mennyei Trónus előtt (vö. Péld 8,30-31).

„Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom...” (1Kor 13,1). Igaz. A szeretet a cél, a karizma csak eszköz. De mit kezd velünk a Szeretet, ha nem tudunk gyermekké lenni?

„Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok”

Jézus legfeltűnőbb karizmája a gyógyítás volt, és az evangéli­um tanúsága szerint ő a gyógyítást föltámadása után is folytatni akarja Egyházán keresztül: „Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: ... ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meg­gyógyulnak” (Mk 16,18). Szent Pál listáin szerepel a gyógyítás karizmája (1Kor 12,9.28), és Jakab biztatja a hívőket: „Imádkoz­zatok egymásért, hogy meggyógyuljatok” (Jak 5,16). A gyógyítás karizmájának létezése a katolikus Egyházban nem is volt soha vi­tatott, a megfelelő tapasztalat sem hiányzik, mint a szenttéavatási okmányok sok-sok igazolt esete bizonyítja.

Két kritikus kérdés merül föl azonban, amelyek rövid tárgya­lása nem mellőzhető, ha a karizmák kérdésében tisztán akarunk látni. Az egyik: bárki imádkozhat gyógyulásért, vagy csak egyes kiválasztottak? A másik: nem kell-e gyógyulás helyett inkább a szenvedés türelmes elviselésének kegyelméért imádkoznunk?

Az első a könnyebb kérdés. Említettük már, hogy a kariz­máknak van rendes és rendkívüli fokozata. Bárki imádkozhat ön­maga vagy mások gyógyulásáért, és ha hittel mondott kérése meghallgatást nyer, az a gyógyítás adományának fogható föl. Ezek azonban többnyire nem drámai gyógyulások. Egy fogfájás elmúlik, és az ember hálát ad érte Istennek, de közben nagyon jól tudja, hogy a fogorvost így sem ússza meg, és hogy imádság nélkül is megszűnhet egy fogfájás. Tudja, hogy nem történt cso­da. De mivel minden jó ajándék Istentől jön, és Isten biztosan hallotta imáját, a gyógyulást imájára adott válasznak tekinti. Tö­kéletesen igaza van, anélkül, hogy bármi rendkívüli történt volna. Egészen más a rendkívüli gyógyulás: egy beteg fölgyógyul a rák utolsó stádiumából, egy béna kiszáll tolószékéből és járni kezd... A két véglet között persze számos átmenet van, talán folytonos sort képezve, és nagyon nehéz lehet (ha egyáltalán lehet) az elvi határt megállapítani rendes és rendkívüli között. De a gyakorlati különbség – legalábbis ilyen, a skála két szélső pontján mozgó esetek között – kézenfekvő. Az se lehet meglepő, ha kimond­juk: a rendes gyógyulások mindennapiak, a rendkívüli gyógyulá­sok kivételesek. De a rendkívüli gyógyulás a rendes gyógyulás fölfokozása, abból nő ki, és soha nem szabhatunk határt Isten cselekvésének, ezért nekünk – Jakab útmutatása szerint – imádkoznunk kell gyógyulásért, valahányszor a szituáció megkí­vánja. Ilyen értelemben mindenki megkapta a gyógyítás karizmáját, aki Jézusban hisz. Ha aztán valakinek az imájára rendkívüli gyógyulások sora történik, ott nyilvánvalóan speciális gyógyító ka­rizmáról van szó. Itt se szabad túl könnyedén használni a „cso­da” szót, de az ilyen gyógyulások Isten életadó szeretetének meggyőző, megrendítő jelei, míg az apró gyógyulások csak a hívő számára megerősítő jelek. A speciális gyógyító karizma sem je­lenti azonban azt, hogy a gyógyító szent. Szentté a karizma nem tehet; szentté csak az erények hősies gyakorlása tesz. Jézus na­gyon világosan szól erről. „Uram, Uram... Hát nem a te neved­ben tettünk annyi csodát? – Akkor kijelentem nekik: Sose ismertelek benneteket. Távozzatok színem elől, ti gonosztevők!” (Mt 7,22-23). A szenteknek sok (rendes vagy akár rendkívüli) karizmájuk van, de nem attól szentek, hogy karizmatikusok, ha­nem hogy odaadó szeretetben használják adományaikat. A gyógyítás, még ha rendkívüli is, önmagában semmi esetre se igazolja a gyógyító életszentségét.

Vagyis: mi, bukdácsoló bűnösök is bátran imádkozhatunk gyógyulásért. Ez nem jelenti azt, hogy szenteknek képzeljük ma­gunkat.

A másik kérdésre nehezebb megadni a kielégítő választ. Tény, hogy a szenvedés türelmes elviselése erkölcsi érték. Ugyanakkor az is tény, hogy Jézus nem a szenvedés türelmes el­viselésére biztatta a betegeket, hanem meggyógyította őket. A pünkösd-mozgalom ebből azt a következtetést vonta le, hogy Jé­zus testi betegségeket gyógyító funkciója éppen olyan egyetemes, mint bűneink megváltása. Izajás próféta szavait: „A mi betegsé­geinket viselte és a mi fájdalmaink nehezedtek rá... Az ő sebei szereztek számunkra gyógyulást” (Iz 53,4-5), a pünkösd-mozga­lom nem átvitt, lelki értelemben magyarázza, hanem testileg. Szerintük Jézus megváltást hozott a bűntől és megváltást hozott a betegségtől. A hívő, ha él jogaival és elűzi a sátánt, nem lesz beteg. Békés öregségben szenderedik el, hogy hazatérjen Urá­hoz. Esetleg vértanú lesz, de nem a betegágy vértanúja.

Ez a felfogás túl egyoldalú ahhoz, hogy a hívő katolikus el­fogadhassa. Mit kezdjünk a szentek tapasztalatával, akik imáikkal betegeket gyógyítottak, miközben ők maguk hősiesen hordozták a betegség keresztjét? Mit kezdjünk akár Pál „tövisével” is, aki­nek Isten azt felelte: „Elég neked az én kegyelmem” (2Kor 12,9)? És mit kezdjünk azzal a ténnyel, hogy még a legkivétele­sebb gyógyító karizmatikusok imájára is egyesek meggyógyulnak, mások pedig nem? Ha a fizikai gyógyulást öncéllá tesszük, egy karizma helytelen használatának útjára tévedünk, mert a meg­szentelődés helyett az egészség kerül a középpontba, Jézus he­lyett mi magunk leszünk a legfontosabbak.

Másrészt az is tény, hogy a katolikus Egyházban a középkor­tól túlsúlyra jutott szemlélet egyoldalúan hangoztatta a betegség elviselésének értékét. A Szentírás nem azonosítja a betegséget a kereszttel. Jézus nem volt beteg, keresztjét mások rakták rá. Hí­vott minket a kereszthordozásra, de ezen a megnemértés, gúny és üldözés vállalását értette, amiben az őbenne hívők részesül­nek. Igaz, mindennapi nehézségeink türelmes elviselésével egész életünket ebbe az összefüggésbe illeszthetjük: keresztet hordo­zunk, amikor a szenvedésre való nagylelkű készséget alakítjuk magunkban a Szentlélek kegyelmével. Itt lép be – másodlago­san – a betegségek elviselése is a kereszthordozás fogalomköré­be. De ez nem jelenti azt, hogy nem szabad a betegségek gyógyulásáért imádkoznunk. Hiszen orvoshoz is elmegyünk, sőt kötelességünk elmenni! (Hamis beállítottság a gyógyulás termé­szetfölötti ajándékában reménykedni orvosi kezelés helyett.) Ha Isten-akarta szolgálatunkat az életben el akarjuk látni, általában törekednünk kell a betegségből való gyógyulásra. Ez így termé­szetes, így normális. S miért ne volna szabad imádkoznunk is, hogy ez a normális törekvés eredményes legyen?

A Szentírás figyelmes tanulmányozása még további felismeré­seket is nyújt. (Itt tanulhatunk a pünkösdiektől, ha egyoldalúsá­gaikat nem is tesszük magunkévá.) Isten már az Ószövetség lapjain megígéri személyes beavatkozását övéi gyógyulására: „Én, az Úr vagyok a te orvosod” (Kiv 15,26). Konkrét példa a kígyómarás karizmatikus orvoslása a rézkígyóval (Szám 21,4-9), ami a keresztre feszített Megváltó előképe (Jn 3.14-15). A testi gyógyu­lás tehát a megváltást, a teljes, eszkatologikus gyógyulást ábrázolja, mintegy ikonja annak (ikonnak nevezi a szemiotika az ábrázoló jelt, szemben az indexszel, amely okságilag utal, továbbá a szimbólummal, amely önkényes, egyezményes jel). A Megváltó nem is fukarkodott ezzel az ikonnal. Jézus gyógyított, ha kérték tőle, még olyankor is, amikor ez nem illett bele közelebbi terveibe (Mk 7,24-30; Jn 4,46-54). A gyógyítás szerves része volt evangelizációs szolgálatának: benne megnyilvánult Isten jósága, közelsége, szabadító ereje. Isten irgalmas szívéből áldás csordult az emberiségre, ahol csak Jézus járt. Szavait ékesen illusztrálta gyógyító hatalma, gyógyító tetteinek teljes értelmét tanítása tárt föl: a kettő összetartozott. S ha első pillanatra csodálkozunk is, az evangéliumban megtaláljuk Iz 53,4 alkalmazását a testi gyógyításra: „Mind meggyógyította a betegeket. Így beteljesedett Izajás jövendölése: 'Magára vállalta bajainkat és hordozta betegségeinket' (Mt 8,17)”. Jézus tömegsikerének legfontosabb tényezője a gyógyítás. Tanítványait is gyógyító hatalommal ruházta föl: „A betegeket gyógyítsátok meg” (Mt 10,8). Föltámadása után az Egyház a Szentlélek erejével folytatja ezt a szolgálatot (ApCsel 3,1-10; 5,12-16). Mint mondottuk, nem is szűnt meg ez a szolgálat soha az Egyházban. A trentói zsinat tanítja, hogy a betegek szentsége, ha nem is kizárólag a testi gyógyításra szolgál, a testet is meggyógyíthatja, ha ez a léleknek javára válik (DS 1696; vö. DS 1717). Ha ritkább lett is a gyógyulás tapasztalata a középkorban, mint az ősegyházban, a trentói zsinat elvi állásfoglalása kiáll amellett, hogy az Egyház intézményes gyakorlatában folyamatosan jelen van Jézusnak az az ereje, amely meggyógyíthatja a testet. „Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” (Jn 10,10).

Mindezt figyelembe véve talán sikerül megtalálnunk a egyensúlyt. ApCsel 10,38-ban Péter minden beteget így nevez: katadünaszteuomenosz hüpo tu diabolu, „az ördög hatalma alatt álló”. A betegség a halállal együtt a bűn következménye, a sátán hatalmi szférájához tartozik. Isten országa szabadságharcot vív a Gonosz uralmával szemben. Jézus szabadulást hoz a bűn és a halál igájától. Győzelmet ad nekünk a sötétség hatalma fölött ebben a világban és az eszkatonban. E győzelem beszédes ikonja, ha nem is végérvényes megvalósulása, a testi gyógyulás. Az em­beri egzisztencia teljes gyógyulása mélyebb szinten zajlik: Jézus keresztjének és föltámadásának húsvéti titkában valósul meg. Ezért a keresztény értelemben vett gyógyítás a kereszt törvénye alatt áll. Megnyilvánul testi gyógyulásban (ha a léleknek javára válik, mint a trentói zsinat különböztet), és megnyilvánul abban, ha a keresztény – bátran szembeszállva az embert leigázó sötét erőkkel – hősiesen viseli testén az Ellenség csapásait, akár be­tegség formájában is. Mint betegeskedő ember, személyes tapasz­talatból tudom, hogy a gyógyuláshoz megkívánt hit és a betegség elviseléséhez szükséges hit ugyanazt a lelkületet tételezi föl: az eszkatologikus gyógyulás reményében kilépünk a betegség igájá­ból, nem testünk mostani állapotát, hanem a Jézusban megvaló­sult testi-lelki üdvösséget tartva szemünk előtt.

Sokat segíthet a betegség és a gyógyulás kérdésében II. Já­nos Pál Salvifici doloris kezdetű apostoli levele. A Szentatya a szenvedés értékéről tanít, de egészséges harmóniában a szenve­dés megszüntetésére irányuló törekvéssel. A kereszténynek – Jézus példáját követve – segítenie kell a szenvedőkön. [Salvifici doloris 30.] Szent Pál azért tudta leírni, hogy vállalja az Úr szenvedésében való közösséget (Fil 3,10), mert már előzőleg megismerte az ő föltá­madásának erejét. [Uo. 21.] Ez a szenvedés misztériumának kiegyensú­lyozott szemlélete, s ebbe kell illesztenünk a gyógyulásról szóló tanítást is.

Nincs olcsó menekvés a kereszttől. Jézus sebei sebek, és fáj­nak. De gyógyulást szereznek. A Szentírás kimondottan felada­tunkká teszi a gyógyulásért való imádkozást (Jak 5,16), ami az Egyház liturgikus könyveiben is ősidők óta szerepel. Jézus az Élet maga: testünk-lelkünk megváltója és orvosa.

A karizmatikus Istenszülő

Az Egyház karizmatikus dimenziója lényegi és nem mellőzhe­tő. Nincs külön karizmatikus és nem-karizmatikus kereszténység. Az Egyház karizmatikus. Minden hívő karizmatikus, aki aktívan vállalja feladatát az Egyházban, és tudatában van, hogy a hozzá szükséges erőt felülről kell várnia. A pünkösdi mozgalom segít­ség, hogy erre a tényre reflektáljunk, nem pedig a karizmák mű­ködésének kizárólagos helye.

A kegyelemmel teljes Szűz, amikor igent mond az istenanya­ság karizmájára, hitben Anyánkká, az Egyház „típusává” válik. Nemcsak lelkét, testét is kiszolgáltatja a Teremtő Léleknek, így foganja a Testet, amelynek tagjai vagyunk. Szűzi anyaságának ka­rizmája révén jutnak el hozzánk azok a karizmák, amelyek a tes­tet öltött Igéből áradnak az emberiségre. Ez a hitben vállalt anyaság nélkülözhetetlen láncszeme megváltásunknak, követke­zésképpen a pünkösd-eseménynek is. Mária vissza nem vont, ma is hangzó „Legyen”-je nélkül nem jut el hozzánk semmiféle ke­gyelem, az sem, amit a kegyelemtan gratia gratis data néven is­mer, és manapság inkább karizmának nevezünk. A karizmatikus Szűz a karizmatikus Egyház anyja.

Emiliano Tardif mutat rá, hogy a Szűzanya kivételes mérték­ben karizmatikus. [TARDIF, E.: In Jesus ist Heil. Veritas, Linz, 1990. 66-­73. o.] Szentlélektől eltelve prófétál: „Lám, mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék” (Lk 1,48), s valóban Boldogságos Szűznek, Boldogasszonynak nevezzük nemzedékről nemzedékre. Csodatételt eszközöl ki Kánában (Jn 2,1-11); a cso­dát Jézus műveli, de ez minden csodánál így van, a karizmatikus személy csak közbenjáró. Nyilvánvaló, hogy Mária közbenjárása nélkül Jézus nem változtatná borrá a vizet. Rendkívüli gyógyító erő lép föl a Szent Szűz kegyhelyein; Jézus ereje az, de Mária közbenjárásával. A Lourdes-i és hasonló jelenségek beszédesen képviselték az Egyház karizmatikus jellegét már a pünkösd-moz­galom föllépése előtt. A Szűzanyáé a közbenjárás kivételes kariz­mája. Tardif mesél egy protestáns lelkipásztor barátjáról, aki mindig tiltakozott Mária közbenjárása ellen, hangoztatva a ke­resztény jogát, hogy közvetlenül Istenhez forduljon. Egy napon a protestáns pásztor megbetegedett, s a gyógyító karizmájáról is­mert Tardif atyát kérte, hogy imádkozzék érte. „Én?” – viszo­nozta a katolikus pap. – „Fordulj közvetlenül Istenhez! Ha Mária nem imádkozhat érted, egy szegény bűnös hogyan imád­kozhatna?” A keresztény mindig az egyetlen közvetítőhöz, Jézus­hoz fordul; de sohasem magányosan, mindig közösségben. Közösségben a megdicsőült Egyházzal is, benne kiemelkedő helyen az Istenszülővel. Ott van a Boldogságos Szűz a nyelveken beszélők között is pünkösdkor (ApCsel 1,12; 2,4). Rendkívüli evangelizációs karizmája van; megjelenései drámai erővel mutat­nak Jézusra: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (Jn 2,5). Nagyobb hatással szólít bűnbánatra és engesztelésre, mint a leg­sikeresebb hitszónokok.

Hozzáteszem mindehhez, hogy Szűz Mária testi mennybevéte­lének dogmája egyszer s mindenkorra való döntést jelent a kariz­matikus princípium mellett, amely szerint az üdvösség már történelműnk jelen szakaszában sem merőben lelki ügy, amely­nek semmi köze a látható világhoz, a testhez. Ellenkezőleg, a kegyelmi valóság manifesztálódik az emberi egzisztencia testi di­menziójában is. A szentek közössége révén kapcsolatban állunk a megdicsőült Egyházzal. Ez nem merő szellemvilág, hanem az új teremtés beteljesülése, amely Jézus föltámadásával testi valóság lett, s amelyben a Szent Szűz elsőnek részesült.

Méltatlan vád, hogy a katolikusok „Máriát teszik a Szentlé­lek helyébe”. Máriát Isten tette arra a helyre, ahol a Szentlélek összekötötte a mennyet a földdel. Hol várhatnánk a Szentlélek­re, ha nem ezen a helyen, „Máriával, Jézus anyjával együtt” (Ap­Csel 1,14)? „A Szentlélek száll rád” – mondotta az angyal Máriának (Lk 1,35). „Leszáll rátok a Szentlélek” – mondja Jé­zus az Egyháznak (ApCsel 1,8). Akkor Mária volt az Egyház. Most az Egyház Mária: hitben foganja Urát, és az emberiségnek ajándékozza.

A katolikus karizmatikus megújulás

Az ezredforduló Egyháza – em­berileg szólva – egyáltalán nincs irigylésre méltó helyzetben. A zsinatot követő krízis még nem ült el. Vannak, akik a világ szellemét bocsátják be az Egyházba, és vannak, akik számára az Egyházból csak a vallási szokások fontosak. A kereszténynek mondott társadalom távol áll az élő krisztusi hittől. Kritikus helyzetben van az er­kölcs, a család, az ifjúság. Az ökumenikus közeledés lassan halad. A legtöbb ember – világnézetétől függetlenül – gyakorlati ma­terializmusban él. Az egyházellenes liberalizmus humanista frázi­sokkal támadja a hitet. Számos keleti vallás és okkult irányzat gyűjt követőket a keresz­tény gyökerű kultúrákban. Az Iszlám fundamentalizmus félelmetes hatalom, amely falként áll az evangéliummal szemben. A kom­munizmus véres agyréme most is uralmat gyakorol a föld népességének jelentős hányada fölött. Kicsit tétován olvassuk a missziós parancsot: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremt­ménynek!” (Mk 16,15). Érezzük, hogy erőnk elégtelen. Istennek kell cselekednie. Az itt következőkben azt szeretném bemutatni, hogy Isten valóban cselekszik is. Nem hagyott magunkra bennünket. Nem saját erőnkből kell tanúskodnunk a föltámadt Jézusról, hanem a Szentlélek erejéből.

A Szentlélek mindig működött a katolikus Egyházban

Szent Ágoston tanítja, hogy a Szentlélek azt teszi az Egyház­ban, amit a lélek tesz a testben; ami testünk számára a lélek, az a Szentlélek Krisztus Teste, az Egyház számára. [Sermo 267,4 és 268,2; idézi: CONGAR, Y.: I Believe in the Holy Spirit. Seabury-Chapman, New York - London, 1983. I.k. 154.o.] XIII. Leó pápa így beszél: „Míg Krisztus az Egyház feje, a Szentlélek a lel­ke”. [DS 3328] XII. Piusz ezt idézi a Mystici corporis enciklikában. [DS 3808] Át­vette a gondolatot a II. Vatikáni Zsinat is: Krisztus „azt akarja, hogy szünet nélkül megújuljunk őbenne, ezért Lelkéből adott nekünk, aki egy és ugyanazon személyként lakik a főben is, a ta­gokban is; úgy élteti, egyesíti és mozgatja az egész testet, hogy tevékenységét ahhoz a szerephez hasonlíthatták a szentatyák, amelyet az életelv, azaz a lélek tölt be a testben.” [Lumen Gentium 7]

Katolikusnak lenni annyi, mint hinni abban, hogy ez a Szent­lélektől éltetett Krisztus-test itt a földön azonos azzal a közös­séggel, amelyet a római pápa és a vele egységben lévő püspökök vezetnek. Ezt a testet megsebezték az emberi hűtlenség tövisei, megtépázták a szakadások roncsolásai, de életben maradt. Min­denki, aki valóban Krisztushoz tartozik, ehhez a testhez tartozik, még ha töredékes, tökéletlen és rejtett módon is; mindenki, aki üdvözül, e test tagjaként üdvözül, még ha láthatatlan és burkolt is a hozzátartozása. Ennek megfelelően: katolikusnak lenni annyi, mint hinni, hogy ezt a Péter utódának főpásztori hatalma alatt álló Egyházat soha nem hagyta el a Szentlélek. Balgaság és képtelenség a Lélek korszakát várni, mintha az külön valami len­ne a Fiú korszaka után. A Lélek korszaka az első pünkösdtől Jé­zus második eljöveteléig tart, és az eszkatonban sem szűnik meg, hanem beteljesül.

Az Egyház gyarló emberekből áll, mégis szent, mert a Lélek élteti. Ez mindig megnyilvánult a személyes életszentség gyü­mölcseiben. Egyszer előadást tartottam a Szentlélekben való megkeresztelkedésről. Utána megkérdeztek: csak nem gondolom, hogy egy Sienai Szent Katalin, egy Avilai Szent Teréz nem kapta meg a Szentlelket? Elképedtem a kérdés hallatára, mert semmi olyat nem mondtam, amiből ezt lehetett volna kihallani, és nem is állt tőlem semmi távolabb, mint hogy ilyesmit állítsak. A kér­dező belevetíthetett valamit mondanivalómba, amit mástól hallott vagy csak feltételezett. Az Egyház – így vallom, és így kell vallania mindenkinek, aki nem csupán névlegesen katolikus – so­hasem veszítette el a Szentlelket, mióta Urától megkapta. Lehetnek az Egyháznak holt tagjai, akik elveszítették a Lelket, s a kárhozatnak élnek; de maga az Egyház a Lélekből él. Ez legnyilvánvalóbb a szentek életében, de az egész Egyházat jellemzi. Struktúrája, liturgiája a Szentlélek hordozója.

Beszéltem arról, hogy a középkori Európában a keresz­ténység közönséges jelenség volt, nem kívánt döntést, magától értődőnek számított, s ennek megfelelt a karizmák bizonyos mér­tékű visszavonulása a beavatás kontextusából. Ez azonban egyál­talán nem jelenti azt, hogy a Szentlélek visszavonult a beavatási szentségekből! A keresztség a Szentlélek templomává tette az embert, a bérmálás pedig közölte a Lélek erejét a hitvalló, „nagykorú” keresztény élethez. Olvassuk csak, hogyan beszél a bér­málás hatásáról egy teljesen tradicionális szellemű lelki könyv: „A bérmálásban hozzánk jött Lélek, aki végleg lakást vett ben­nünk és ragyogó templomává avatott, életünk tüze, gondolkodó elménk világossága, akaratunk ereje, érzelmünk ritmusa és cse­lekvésünk lendülete. A szó teljes értelmében átitatja lényünket megszentelő, alakító erejével, átáramlik életünkön, végigviharzik rajtunk, hogy elindulásunkra folytatás és méltó befejezés következzék. Életünk ennélfogva mindig Lélek-járás.” [WIMMER M. Anzelm: Az isteni Tűz világa. Korda, Bp. 1942. 117. o.] Ez a szöveg a Szentlélek-keresztség, vagyis a hatékony bérmálási kegyelem hatásainak szép leírása, holott a szerzőnek semmi köze a pünkösd-mozgalomhoz, egyáltalán meg sem említi azt. A bérmálás célja és ereje mindig is ugyanaz volt. Biztos, hogy nem mindenki tapasztalta ezeket a hatásokat; de ennek oka az volt, hogy nem is várta őket, nem is volt kész együttműködni a kegyelemmel. A szentség maga nem volt hiányos.

Akiknél elszánt döntés történt Jézus mellett, azoknak életé­ben a Lélek működése nagyon is nyilvánvaló formákat öltött. A szentek karizmái ismeretesek. Tudjuk, hogy a karizma önmagá­ban egyáltalán nem igazolja az életszentséget, sőt mégcsak azt sem, hogy az illető személy a megszentelő kegyelem állapotában van, hiszen a Szentlélek a karizmákat játékos szabadsággal, tet­szése szerint osztogatja, nem pedig érdemek fejében. De azért mégse véletlen, hagy a Léleknek jobban átadott emberek több karizmát mutatnak föl. Természetes, hogy a kifeszített vitorlába jobban belekap a szél. Tudjuk, hogy a szenttéavatási eljárás so­rán gondosan megvizsgálják a szenttéavatandó közbenjárására föllépett rendkívüli karizmákat, bár döntő szerepe elsősorban az erények vizsgálatának van. Nagyon sok rendkívüli gyógyulást is­merünk a szenttéavatási perek anyagából, sőt halottföltámasztá­sokat is. Találkozunk a szentek életében próféciával, az ismeret szavával (lélekben olvasás), felülről kapott bölcsességgel, ter­mészeti csodákkal (ételszaporítás). A rendes karizmák termé­szetesen még nagyobb bőséggel találhatók meg életükben, mint a rendkívüliek, hiszen következetesen természetfölötti síkon éltek.

A misztika kísérőjelenségei között megtaláltuk a nyelvek adományát is, amelyről úgy tetszik, hogy az első századok után eltűnt az Egyházból. Nem tűnt el, csak ritkább lett. Néha csupán valószínűsíteni tudjuk, hogy a misztikus tapasztalat beszámolói a glosszolalia jelenségét rögzítik; máskor az eset világosabb. Két példát említek. Sienai Szent Bernardin életrajza tárgyalja a szent hitszónok szereplését a firenzei uniós zsinaton. „Nem beszélte a görögöt, és mégis, a világ legnagyobb nyelvtudósainak jelenlété­ben oly nyelven beszélt, amelyet a görögök görögül, a latinok la­tinul értettek. Az apostolok nyelvének csodás adományával tündökölt.” [BARGELLINI-NAGYMÁNYOKY: A szienai sas. Magyar Barát, Gyöngyös, 1943. 197. o.] Itt a nyelvek értelmezésének rendkívüli karizmájá­ról lehet (elsősorban) szó. A másik esetet Vianney Szent János egy gyónójának beszámolójából ismerjük. Gyónása után megkér­dezte Vianneyt, mi lehet Isten szándéka vele. „Ah, gyermekem” - ennyit mondott a szent plébános, aztán a másik oldalon egy láthatatlan beszélgető társhoz fordult. „Öt percig beszélt, mint­egy önmagában, nem tudom, milyen nyelven, mert nem értettem. Egészen elámulva néztem az arcát. Úgy látszott, magán kívül van. Úgy gondoltam, a jó Istent látja. Méltatlannak éreztem ma­gam, hogy ilyen nagy szent jelenlétében maradjak, és kimen­tem.” [BURGER, F.: Johannes-Maria Vianney. Miriam-Verlag, Jestetten, 1987. 218. o.] Mint tudjuk, Vianney Szent János csak franciául beszélt, a latint nem sikerült kellően elsajátítania. Ha a gyónó számára ismeretlen nyelven szólt, az glosszolaliás jelenség lehe­tett, amit ő maga talán észre sem vett, még kevésbé említett má­sok előtt. Nem volt szokása misztikus élményeit kiteregetni.

De nem szabad azt gondolni, hogy a karizmák jelentkezése teljesen a misztikusok vagy éppenséggel a szentek életére korlá­tozódott. Egy olyan karizma, mint a nyelvek adománya, sokszor előfordulhatott egyesek imaéletében, anélkül, hogy tudták volna, mi az, vagy említésre méltónak tartották volna. Hadd idézzek egy személyes beszámolót, melyet levélben kaptam. „1920-ban szület­tem Budapesten, s nem sokkal születésem után abba a házba költöztünk ..., ahol abban az időben Prohászka Ottokár lakott... Mivel apám is felvidéki volt, hát hamarosan beszédes jóviszonyba kerültek... Engem is ismert. Egy szép napon, karonülő korom­ban, átvett anyámtól, kezét a fejemre téve hosszan imádkozott felettem... 1929. május 29-én áldoztam először ünnepélyesen, s pár nap múlva pünkösdkor bérmálkoztam... 1929 szeptemberétől egyszerre csak buzgó napi áldozó lettem, szomjaztam az isteni tanítást... Akkor ragadt rám... a szentségi Jézussal folytatott dia­lóg szokása, a gyakori szentségimádás, az Istenben való elcsende­sülés, s ami a legkülönösebb volt számomra, mikor már nem tudtam, mit mondjak Jézusomnak, akkor kitört belőlem egy ért­hetetlen és furcsa dallamú énekszerűség, amit persze gondosan akkor gyakoroltam, mikor egyedül voltam otthon. Kinek is be­szélhettem volna erről 1929-ben? Bolondnak tartottak volna.” A kilencéves kislány nyelveken énekelt, csak tizenkét éves korában határozta el, hogy fölhagy ezzel a gyerekességgel... 1978-ban egy karizmatikus összejövetelre tévedve újította föl gyermekkori ado­mányát. Más hasonló beszámolókkal is találkozunk. A Szentlélek mindig működött a katolikus Egyházban, s tetszése szerint oszto­gatta ajándékait.

Más dolog azonban azt állítani: „a Szentlélek kezdettől meg­szakítatlanul működött az Egyházban”, és megint más kijelente­ni: „a Szentlélek hívása az Egyházban fölösleges”. Előbbit vallom, utóbbit tagadom. Az Egyház mindig is hívta a Szentlel­ket, mert tudta, hogy a Lélek élő vize csak folytonos áramlásban marad friss. Gondoljunk csak a már tárgyalt „kis pünkösd” jele­netére (ApCsel 4,23-31), ahol ugyanazokat tölti el a Szentlélek, akiket pünkösdkor már eltöltött: gondoljunk a Szentlélek segítsé­gül hívásának gyakorlatára lelkiismeretvizsgálat előtt, tanév kez­detén, lelkigyakorlatok, egyházi összejövetelek elején; gondoljunk a liturgia Lélek-hívogatásaira a pünkösdi szekvenciában (Veni Sancte Spiritus) és vesperás-himnuszban (Veni Creator Spiritus), vagy akár a délelőtti napközi imaóra egyik himnuszában (Nunc Sancte, nobis, Spiritus). A Lélek egész, de a mi dolgaink töredé­kesek; a Lélek végtelen, de mi végesek vagyunk. Soha nem tudjuk Őt úgy befogadni, hogy még jobban ne kívánhatnánk. Ellen­kezőleg: „Aki megízlel, még jobban kíván, s aki iszik belőlem, még jobban szomjazik” (Sir 24,21).

Nem tudnánk hívni a Lelket, ha nem működne bennünk. Megszűnt volna működni bennünk, ha nem kívánnánk egyre mé­lyebben befogadni. Az Egyház Lélektől-éltetettségének jele, hogy vágyik megújulni a Szentlélekben.

Pápák hívják a Lelket

Boldog Elena Guerra nővér neve nem túl ismerős magyar katolikus körökben. Olaszországban, Luccában élt (1835-1914). „A Szentlélek misszionáriusának” nevezik. Arra érzett ösztön­zést, hogy fölhívja a figyelmet a Szentlélek szerepére a keresz­tény életben. XXIII. János pápa avatta boldoggá 1959-ben.

Boldog Elena a XIX. század vége felé alázatos bátorsággal tizenkét levelet intézett a pápához, arra kérve őt, hívja össze az Egyházat újból a Cenákulumba, hogy kiáradjon a pünkösdi Lé­lek. Néhány idézet leveleiből: [FALVO, Serafino: The Hour of the Holy Spirit. St. Paul Publications, Athlone, 1975. 29. o.]

Szentatya, kérem, siessen és hívja a Cenákulumba a hívő­ket...

Nem kell mást tenni, mint megnyitni a Cenákulumot, be­hívni a hívőket, sokat-sokat imádkozni, és a Szentlélek eljön. Eljön és megtéríti a bűnösöket, megszenteli a hívő­ket, és a föld színe megújul.

Lépjünk be mindnyájan a Cenákulumba..., forduljunk a Szentlélekhez, hogy a Szentlélek hozzánk fordulhasson.

Jézus egyszer megmutatta az embereknek Szívét, most Lelkét akarja kinyilvánítani.

XIII. Leó volt akkor a pápa, a nagyműveltségű és hihetetlen energiájú, sovány aggastyán, aki enciklikák sorával igyekezett az Egyházat megújítani, megnyitni a jövő felé. Elena nővér indítása­iban megérezhette Isten szavát, mert reagált a levelekre. 1895. június 5-én kiadta a Provida Matris Charitate kezdetű levelet, amelyben elrendeli a pünkösd előtti kilenced imádkozását. Való­ban össze akarta hívni az Egyházat a Cenákulumba! 1897. május 9-én pedig kiadta a Divinum illud munus enciklikát, amely nagy­szabású összefoglalása az Egyház Szentlélekről vallott hitének a skolasztikus teológia nyelvén. Idézet az enciklika bevezetéséből:

Mindazt, amit a legfőbb pásztori hivatalnak immár hosszúra nyúlt betöltése alatt magunk elé tűztünk és áll­hatatosan megvalósítani igyekeztünk, két fő célnak rendeltük alá. Az első: a keresztény élet megújítása a polgári és családi közösségben, az uralkodóknál és a nemzetek­nél; mert mindenki számára egyedül Krisztus az igazi élet forrása. A második: mindazok újraegyesülésének előmozdítása, akik a katolikus Egyháztól akár a hit, akár az en­gedelmesség terén elszakadtak; mert egész határozottan az Krisztus akarata, hogy mindnyájan egyetlen akolba tar­tozzanak az egyetlen Pásztor oltalma alatt. Most azon­ban, amikor életünk végső napját egyre jobban látjuk közeledni, erős késztetést érzünk arra, hogy apostolkodá­sunk minden eddigi erőfeszítését a Szentlélekre bízzuk, aki maga az életadó Szeretet, hogy ő érlelje meg és tegye gyümölcsözővé. [Kézirat]