Démoni befolyás

A kafarnaumi ördögűzés – A démoni befolyás nyelvi kifejezése – Támadás, behatolás, megszállás – A remegő ház és a remegő bognár – Az arsi plébános megnyeri a csatát – Bruder Klaus démonkalandjai – A kigyulladt autó esete – Öldöklő angyalok – Franciska szigorú őrangyala

Jézus első nyilvános kafarnaumi fellépéséhez nevezetes esemény fűződik: egy démonizált félbeszakítja.

Volt a zsinagógájukban egy ember a tisztátalan lélek hatalmában. Ez így kiáltott fel: »Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus! Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje!« Jézus megparancsolta neki: »Némulj el, és menj ki belőle.« A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta őt, majd hangosan kiáltva kiment belőle (Mk 1,23-26).

Azon túl, hogy itt szemlélhetjük Jézus prófétai fellépésének egyik lényeges elemét, a gonosz lelkek kiűzését, két nyelvi megjegyzést szeretnék fűzni ehhez a bibliai szöveghez.

Először: az „ember a tisztátalan lélek hatalmában” a görög szövegben anthróposz en pneumati akathartó, „ember tisztátalan lélekben”. Vagyis: az ember van a démonban.

Másodszor: a „menj ki belőle” viszont a görögben is ekszelthe eksz autu, azaz „menj ki belőle”. Vagyis: a démon van az emberben.

Ezek szerint a bibliai nyelv nem egészen következetes annak a viszonynak a megfogalmazásában, amely az ember és a tisztátalan lélek között van. Hol kívülre képzeli a démont és belülre az embert, hol pedig belülre a démont és kívülre az embert. Ez azért fontos, mert világossá teszi, hogy nem térbeli viszonyról van szó. A szellem és az anyag érintkezése nem érzékelhető, nem helyezhető el a tér koordinátáiban. Nem arról van szó, mintha a démont ugyanúgy tartalmazná az ember teste, mint mondjuk egy lenyelt tablettát vagy a beszívott dohányfüstöt. A szellemi lény, sajátos mivolta szerint, nem térbeli, nem helyhezkötött. Ha azt állítjuk róla, hogy „valahol van”, ez mindig csupán azt jelentheti, hogy a tér bizonyos részén tevékenységet fejt ki. A szerencsétlen ember tehát alá van vetve a démoni szellem tevékenységének, működik benne a démon.

Legyünk ezért óvatosak a magyar nyelvnek azzal a kifejezésével, hogy „valakiben démon van”. Nem arról van szó, hogy rossz a kifejezés, hiszen a szellemről mindig csak az anyagi világból merített analógiákkal tudunk beszélni. De az ember fantáziáját ez nem kívánatos képekkel terhelheti, és ijedezést válthat ki, különösen, ha szabadjára engedjük képzelőerőnket és így beszélünk: „Démonok vannak benned, és most a szájadon keresztül ki fognak jönni belőled.” Van benne realitás is; tapasztalati tény, hogy a démonok eltávozását gyakran kíséri csuklás, öklendezés, hányás; de fölösleges a fantáziát megterhelni olyan képekkel, amelyek a démont mint valami óriási denevérszárnyú galandférget ábrázolják, amely ott van az ember belsejében. Talán szerencsésebb azt mondani valakiről: „démoni befolyás alatt áll”. Az exorcizmus egyházi szertartáskönyve gyakran nevezi így a démontól megszállottat: vexatus, „a háborgatott személy”. Ez igen szerencsés, óvatos, tapintatos kifejezés. Nem rajongok az „ördöngös” szóért sem, amit Amorth atya könyvének fordítója előszeretettel alkalmaz; jobb a „démonizált” kifejezés.

A démoni befolyás természetesen különböző fokú lehet, és egyáltalán nem mindegy, milyen fokozatról van szó, mennyire tartja hatalmában a gonosz lélek a megtámadott személyt. Jézus hatalma azonban bármelyik szinten győztesen tud beavatkozni. A démonok kiűzésének elbeszélése annak a győztes szabadságharcnak bemutatásához tartozik, amelyet Isten országa a sátán rémuralma ellen vív.

A gonosz lelkek befolyásának ilyen megszüntetését magyarul ördögűzésnek, latinul exorcizmusnak nevezzük. A katolikus Egyházban az exorcizmus szentelmény, amelynek végzése külön püspöki engedéllyel rendelkező áldozópapoknak van fenntartva. Ezért, a félreértések elkerülésére, amikor egyszerű imádságot végzünk a háborgatott személy szabadulásáért, nem exorcizmusról, hanem szabadító imáról szoktunk beszélni. Ilyen van az Úr imájában is: „Szabadíts meg a gonosztól.”

A lélek mélye, ahol a szabad elhatározások születnek, nem megközelíthető a démonok számára; csupán a test és lélek határterületén, a pszichén keresztül próbálhatják befolyásolni. Egyedül a halálos bűn helyezi az emberi személyt mindenestül a sátán hatalma alá. Legfőbb célja ezért az, hogy halálos bűnbe vigyen bennünket, amely Isten elveszítéséhez, örök kárhozathoz vezet. De igyekszik egyéb módokon is ártani; ott támad, ahol csak tud.

A bűnön kívül a sátán és a démonok minden egyéb befolyása kizárólag a testre vagy/és a pszichére terjedhet ki.

Fokozata szerint hármas lehet:

1.) a démonnak nincs hatalma az ember fölött, de megpróbálja megszerezni: ez a démoni támadás (circumsessio);

2.) a démon már valamilyen hatalmat gyakorol az ember fölött, de az ember személyisége még nem szorul háttérbe: ez a démoni behatolás (obreptio);

3.) a démon olyan erős hatalmat gyakorol az ember fölött, hogy az ember személyisége háttérbe szorul a démoni személyiség mögött: ez a démoni megszállás (obsessio).

Mindhárom fokozatnak két változata van:

1.) A démoni támadás lehet

a) fizikai, amely a zaklatástól a bántalmazásig terjedhet;

b) pszichikai, ami lehet kísértés a rosszra, vagy ellenállás a jónak.

2.) A démoni behatolás lehet

a) fizikai: a démon fáradtságot, tüneteket, betegséget idézhet elő a testben;

b) pszichikai: a démon a psziché valamely területén olyan erős kísértést/ellenállást okoz, amely a befolyásolt személy ellenállóképességét/teljesítőképességét korlátozza, de csak annyira, hogy annak saját személyisége még érvényesül.

3.) A démoni megszállás mindig pszichikai jellegű, és a pszichén keresztül befolyásolja a testet is. Lehet

a) elnyomás (oppressio), amelyben a megszállott személy és a megszálló démon személyisége felváltva érvényesül (rohamok);

b) birtokbavétel (possessio), amikor az eredeti személyiség állandó jelleggel háttérbe szorul a démoni személyiség mögött.

Világosan meg kell mondani, hogy sem általánosan elfogadott, sem teljesen egyértelmű terminológia nincsen. A fentitől eltérő szóhasználatok is forgalomban vannak, és ugyanaz a kifejezés néha különböző jelentéseket hordoz. Nem is lehetséges teljesen következetes és szabatos terminológiát alkotni, hiszen a különböző típusú démoni befolyások bizonyos fokig átfedhetik egymást. Feltűnhet továbbá az olvasónak, hogy nem használom a felosztásban a démoni kötelék, megkötözöttség kifejezést, amely Lk 13,16-ból származik, és sokszor szerepel az irodalomban. Ez igen erőteljes és alkalmas szó, de a behatolás és a megszállás valamennyi formájára erőltetés nélkül alkalmazható, ezért önkényesség volna egyetlen típusra lefoglalni. (Egyedül a puszta támadás az, ami még nem nevezhető köteléknek.)

Amikor a démonnak nincs hatalma az ember fölött, de megpróbál hatalomhoz jutni fölötte, démoni támadásról (circumsessio, „ostrom”) beszélünk. Ez lehet 1./ fizikai, 2./ pszichikai. A démoni támadás fizikai formája ismét lehet a/ zaklatás, amellyel a démon bosszantja és fenyegeti az embert, de nem okoz neki tényleges ártalmat, b/ bántalmazás, amellyel a démon fizikai ártalmat okoz az embernek.

A démoni zaklatásra jó példa az arsi plébános teljesen hiteles élménye. Vianney Szent János (1786-1859) 1824-ben éjszaka úgy hallotta, hogy ágya függönyeit szaggatják. Rágcsálókra gyanakodva, vasvillát állított ágya mellé, de nem tudta se megpillantani, se elijeszteni a zörejek okozóját. Újra meg újra ismétlődött a zavaró zaj, heteken keresztül, ugyanakkor a függönyök épek maradtak. Aztán egy éjszaka az udvarról hallott zajt, mintha az ajtaját vernék és csapatban lármáznának. Tolvajok? Vianney bátran kiment, de nem látott senkit. Megkérte a fiatal bognármestert, André Verchére-t, hogy a következő éjszaka aludjék a plébánián. Verchére töltött puskával érkezett. Éjjel egy óra tájban úgy hallotta, mintha az udvarra nyíló ajtót erősen rázni kezdené valaki. Hatalmas csattanás hangzott az ajtón. Bent, a plébánián belül pedig félelmetes lárma kezdődött, olyan, mint a mennydörgés. Verchére puskával a kézben kinézett az ablakon. Senki sem járt ott. A ház remegni kezdett. A bognár is. (Később elmondta, hogy még egy hétig érezte a remegést a lábában.) Vianney gyertyával a kezében jött át Verchére-hez.

– Hallotta?

– Azért keltem föl. Itt a puskám...

A mennydörgő zaj folytatódott. A ház megingott, mint a földrengésben.

– Fél? – kérdezte a plébános.

– Nem félek. De a lábam fölmondja a szolgálatot... És mintha ránk dőlne a ház...

Később Vianney nevetve mesélte: „Az én szegény Verchére-em puskával a kezében reszketett, mint a nyárfalevél. Azt sem tudta, hogy puska van a kezében.”

– Mit gondol, mi ez? – kérdezte a bognárt.

– Azt hiszem, az ördög...

Másnap, mikor Vianney hasonló szolgálatra hívta, Verchére kereken kijelentette:

– Plébános úr, nekem ebből elegem volt.

Vianney új testőröket hívott, de rá kellett ébrednie, hogy azok nem hallják a zajt. Az első éjszaka Isten megengedte, hogy a puskás vendég is hallja, s így később tanúskodjék róla. Lassan a plébános belátta, hogy semmit sem segítenek rajta a fegyveres vigyázók, és lemondott róluk. Megbizonyosodott róla, hogy a Kísértővel áll szemben, és a szellemi harc fegyvereihez folyamodott. „Istenhez fordulok, keresztet vetek, a sátánt pedig nyíltan megvetem” – mondta gyóntatója érdeklődésére. Később már örült is, ha a „Fickó” lármázott, mert ez többnyire olyankor történt, amikor másnap nagy bűnös tért meg Vianney gyóntatószékében. „Haragszik? Annál jobb! Holnap nagy halat fogunk!” A csatát megnyerte. 1855-ig tartottak a démoni zaklatások Vianney Szent Jánosnál. Élete utolsó négy évében békében hagyta őt a Gonosz.

A démoni zaklatás, ha nem ijedünk meg tőle, voltaképpen egyáltalán nem veszélyes. Az ijedezés és fantáziálás sokkal ártalmasabb. Maga az arsi plébános gazdag érzelemvilágú, de teljesen hűvös ítéletű és egészséges idegrendszerű, fegyelmezett ember volt, paraszti szülők fizikai munkán felnőtt gyermeke, akitől távol állott a beteges képzelődés. Ügyelnünk kell azonban arra, hogy más, kevésbé józan személyek könnyen lehetnek démonhisztéria áldozatává, ezért hasonló beszámolóikat kellő fenntartással kell fogadnunk. Ha egy házban titokzatos módon tárgyak repülnek, bútorok dőlnek, csillárok lengenek, ez származhat démoni erőktől, magam is ismerek ilyen esetet; de azért érdemes megvizsgálnunk a szobát, nincsenek-e ott a berendezési tárgyakon a rájuk kötött és idejében levágott vékony, átlátszó fonalak végződései, és megvizsgálnunk a családot, hogy nem feltételezhető-e valamelyik személyről a manipuláció. Ha a rejtelmes „Poltergeist” alkalmilag levelet ír a nagymamának: „Ma ne engedd el a Ferit az iskolába!”, nem is olyan nehéz megtalálnunk a tettest. Olvastam riportot ilyen esetről, és kicsit csodálkoztam a nagymama naivságán.

A démoni támadás másik fizikai formája a bántalmazás. Ilyenkor a démon nem csupán bosszantja és fenyegeti az embert, hanem tényleges fizikai ártalmat okoz neki.

Mindenkit óva intek az e tárgykörbe vágó képzelődéstől. Ha baleset ér bennünket, valahol természetesen ott van mögötte az emberiség Megrontója, de ez nem azt jelenti, hogy közvetlen démoni behatásról van szó. A démonok által okozott betegségekről máshol szólunk. Nem tartozik ide a megszállottak erőszakoskodása sem; ilyenkor sem közvetlenül a démon, hanem a megszállott ember verekszik, bár a démon kényszeríti rá. Kivételes kegyelmekkel kitüntetett misztikusok esetében azonban Isten próbatételként nem egyszer megengedi, hogy a gonosz lelkek is kivételes eszközökkel gyötörjék választottait; ilyenkor előfordulhat, hogy fizikailag is kínozzák. A svájci Flüe-i Szent Miklós (1417-1487), mielőtt még remete lett, egy alkalommal a Bergmattban lévő Melch-völgyben dolgozott egyik fiával. A fiú az állatokat látta el, apja ezalatt a tövisbokrokat akarta kiirtani a réten. Ekkor démon jelent meg, aki Miklóst egy nagy tövisbozóton át mély árokba taszította, ahol eszméletlenül hevert; a véletlen lezuhanás ki volt zárva, mert az árok mintegy harminc lépésnyire volt a helytől, ahol Miklós dolgozott. A fiú fölcipelte eszméletlen apját hegyi szállásuk tüze mellé, és ott Miklós idővel magához tért. Nem volt elkeseredve, bár nagyon összetörte magát. „Jól van hát, Isten nevében – mondotta. – De csúnyán elbánt velem az ördög! Hanem úgy látszik, Isten akarta ezt megengedni”.

Később, remete korában, megtörtént „Bruder Klaus”-szal, hogy démoni erők rázták és szinte összedöntötték házikóját; máskor iszonyú alakban jelent meg neki egy démon, és hajánál fogva vonszolta ki a házból. Klaus bizalma és aszkétai elszántsága e megpróbáltatások közepette rendíthetetlen maradt. Az alvilág rendkívüli rohamai azonban az ő személyében rendkívüli kegyelmekkel elhalmozott férfit értek. Ő az egyetlen, akiről azt olvastam, hogy már anyja méhében látomása volt, és egyike azoknak, akik teljes böjtben éltek, a szó szoros értelmében minden táplálkozás nélkül, kivéve a szent Eucharisztiát.

Már foglalkoztunk Remete Szent Antal és Kölni Boldog Krisztina élményeivel. Sienai Szent Katalin és Xavéri Szent Ferenc szenttéavatási pörében is olvasunk a démonok részéről történt fizikai bántalmazásokról; Avilai Szent Teréz részletesen tárgyalja ezeket önéletrajzában. Videofilmen láttam interjút olyan kapucinus szerzetessel, aki egy kolostorban élt Szent Padre Pióval, és beszámolt róla, milyen csúnyán összevert állapotban látta őt a démonok éjszakai támadása után. Ezeknek az eseteknek a hitelességéhez a legcsekélyebb kétség sem fér, jóllehet hangsúlyozni kell rendkívüli és ritka voltukat. Szintén a ritka esetek közé tartozik, amikor a démon nem az ember testét, hanem tulajdonát támadja meg fizikailag. Egyszer egy olasz pap segédkezett egy exorcizmusban, ahol a démonizált személy ruhái váratlanul kigyulladtak, anélkül, hogy őt magát súlyosabb sérülés érte volna. Néhány nap múltán, Nápolyból Rómába indulva, ez a pap különös fényeket látott kocsija körül. Kiállt egy parkolóba, s akkor hirtelen kigyulladt az autó. A pap kivette a kulcsot, kiugrott és elfutott. Néhány ember gyűlt az égő kocsi köré, akik így kiáltottak: „Valaki van a kocsiban!” „De hiszen egyedül voltam benne” – bizonygatta a pap. Egyszercsak beindult az égő autó motorja. A kocsi, mint egy mozgó máglya, megindult a benzinkút felé, és erős kénszag terjengett a levegőben. A pap már ismerte ezt a szagot az exorcizmusból. Imádkozni kezdett. A kocsi megállt, és egyhelyben lángolt tovább, amíg teljesen ki nem égett. Don Gabriele Amorth római exorcista hangsúlyozza, hogy ez is egészen kivételes eset volt.

Okozhatnak-e fizikai ártalmat a szent angyalok is? Frank Perretti egyik regényében (Áttörés a sötétségen) Isten angyalai úgy oltalmaznak meg valakit, hogy merénylőjét megölik. Humanista beidegződéseink ellenére meg kell állapítanunk, hogy ez teljességgel a bibliai gondolkodás vonalába esik. „Eljött az Úr angyala s megölt az asszírok táborában száznyolcvanötezer embert” (2Kir 19,35). Isten angyalának tulajdonítja a Szentírás a Dávid király idején pusztító pestist (2Sám 24,16-17), majd az Újszövetségben Heródes Antipász halálát is (Csel 12,23). Isten a fizikai rosszat nem akarja önmagáért, de valamilyen jó érdekében gyakran akarja, és akaratának végrehajtásában közreműködnek a szent angyalok, másodlagos okként rendszeresen, kivételes esetekben pedig közvetlen okként is. Az angyalok nem mamlasz mesefigurák, hanem a fizikai valóság eszmei meghatározói, Isten félelmetes igazságának szellemi képviselői a teremtésben.

Humoros megnyilvánulása ennek Római Szent Franciska (1384-1440) kapcsolata őrangyalával, amely rendkívül bensőséges volt. Az angyal a keresztény tökéletesség felé irányította Franciskát tanácsaival, figyelmeztette, és ha engedetlen talált lenni, többször meg is verte. A jelenlevők nem láttak senkit, de hallották az ütések suhintását. A rendkívüli jelenség mögött, az isteni kegyelem szuverén formagazdagságán kívül, valószínűleg olyan személyiségfejlődés áll, amelyben fontos és respektált szerepet játszott a szülői pálca. Saját őrangyalom nem verekedős, és még senki se panaszolta nekem, hogy őrangyala bántalmazná. A férjekkel gyakrabban van baj.