Gyakorlat

Lelkek megkülönböztetése Jókainál? – A megkülönböztetés területei – Eretnek tanítások – Próféciák – A psziché és a pneuma átfedései – Karizmatikus megújulás – Toronto Blessing – Magánkinyilatkoztatások – Sátánfiúk

Az előző fejezetben határozottan kimondtuk, hogy a lelkek megkülönböztetésének ajándékát minden keresztény hívő megkapja. Nem állítom, hogy okvetlenül ugyanabban a fokban, de ahol élő hit van, ott megkülönböztetés is van.

Jókai Mór Politikai divatok című regényének főhősét, Lávay Bélát az író bizonyos fokig önmagáról mintázta. Van a regénynek egy fejezete, amikor egy pletykahordó asszonyság meglátogatja Lávay Béla feleségét és édesanyját, hogy produkálja a 19. század ötvenes éveiben igen divatos asztaltáncoltatás mutatványát. Az asztalka ceruzalába, állítólag Talleyrand szellemétől mozgatva, olyan válaszokat ír le a feltett kérdésekre, amelyek gyanút ébreszthetnek a fiatalasszonyban, hogy férje hűtlen hozzá. Az asszony megdöbben a jelenségen, ám puritán anyósa így nyilatkozik:

Tudod, kedves leányom, én még az óvilág növendéke vagyok, amikor az embereket keresztényeknek növelték, azért, hogy a világosságot lássák. Az én időmben kevés geográfiát tanultak, az igaz, a leányok, hanem annál több Bibliát. Ott pedig meg van írva, hogy aki az Istenen kívül jövendőmondó szellemek felől tudakozódik, az magában hordja büntetését. Én nem felejtettem el, hogy Saul király saját kardjával verte át szívét, amiért az endori boszorkánnyal lelket idéztetett; én emlékezem a szenvedésekre, a megdicsőülésre, mely Pál apostolt felmagasztalá, midőn a jövendőmondó lelket kiűzte a filippibeli leányból; s akármilyen tudós ember volna is, aki velem ilyesmit el akarna hitetni, eleibe tartanám az én tudományomat, és azt mondanám neki: „Uram, az én szemeim gyöngék, de a hitem erős; a szememet megcsalhattad, de a lelkem azért nem hisz.” De hogy egy ilyen ostoba papagáj megcsaljon, mint a Perflexné asszonyom, arra már egy kicsit korán születtem.

Semmi kétség: idősebb Lávayné, akinek alakjában Jókai saját édesanyjának ad tiszteletet, a lelkek megkülönböztetését gyakorolja a regénynek ebben a mozzanatában. Bár csupán a csalásig jut, a démoni kontextusig nem, mégis nagyobb bölcsességet tanúsít, mint azok, akik manapság össze akarják egyeztetni a kereszténységet és az „ezoterikát”. Az ördögben a szabadgondolkodó Jókai nem hisz – sőt elmondja valahol azt is, hogy a „table moving” korszakban egy darabig ő maga is lelkes asztaltáncoltató volt – , de a halottidézés bibliai tilalmát jól ismeri. „Ne akadjon közötted, aki ... halottaktól kérdez igazságot” (MTörv 18,9-12).

Gyakoroljuk tehát mi is a megkülönböztetést, tágabb látókörrel. Kilenc pontban részleteztem, mi szükséges részünkről ahhoz, hogy ez az adományt hatékonyan működjék bennünk. Most tegyük föl a kérdést, hol kell gyakorolnunk a lelkek megkülönböztetését, milyen területeken van rá szükség?

„Szeretteim! Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e” (1Jn 4,1). Ezt a kijelentést Szent János apostol, az összefüggésből nyilvánvalóan, a próféciákkal és tanításokkal kapcsolatban teszi. Az ősegyházban fellépett a doketizmus eretneksége, amely szerint Isten Fia nem öltött valódi emberi testet, hanem csak látszat-teste volt, és így nem is halt igazi emberi halált a kereszten. Ezzel szemben tanítja János: „Minden lélek, amely vallja, hogy Jézus Krisztus testben eljött, Istentől van. És minden lélek, amely nem vallja Jézust, nem Istentől van (1Jn 4,2-3).” A megtestesülés történelmi konkrétsága és Jézus valódi, teljes embersége döntő kritérium. Ami az igaz hittel ellenkezik, az antikrisztusi tanítás. Az igaz hit letéteményese pedig a hierarchikus Egyház: „Mi Istentől vagyunk. Aki ismeri Istent, hallgat ránk; aki nincs Istentől, nem hallgat ránk. Erről ismerjük meg az igazság Lelkét és a tévelygés lelkét” (1Jn 4,6).

Ugyancsak elsősorban prófétai szavakra vonatkozik a megkülönböztetés Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első levelében: „A próféták pedig ketten vagy hárman beszéljenek, a többiek pedig ítéljék meg” (1Kor 14,29). Előfordulhat ugyanis, sőt igen gyakran elő is fordul, hogy valaki saját pszichikai indításait véli a Szentlélek üzenetének, vagypedig a gonosz lélek téveszti meg. Ugyanígy kell megvizsgálni a látomásokat is. Ha valaki azt állítja, hogy Jézus megjelent neki és megtiltotta a kézbe áldozást, azonnal alkalmazhatjuk a fenti tartalmi kritériumokat: a kézbe áldozást a Magyar Püspöki Kar kérésére a Szentatya engedélyezte hazánkban, azzal az oldó és kötő hatalommal élve, amelyet Jézus adott neki. Jézus nem mondhat ellen önmagának. A szóbanforgó látomás tehát nem jöhetett Istentől.

Hasonló megkülönböztetés szükséges a lelkiségi mozgalmaknál is. A 13. században például a kolduló rendek mozgalma, Szent Ferenc és Szent Domonkos alapítása külsőleg nagyon hasonlított a valdiak eretnekségére és hasonló hierarchia-ellenes mozgalmakra, de tanításában és fegyelmében teljességgel egyházhű volt. Ennek felismerése a megkülönböztetés remekműve volt a Tanítóhivatal részéről.

Valamennyi karizmára, például egy rendkívüli gyógyulásra vagy a nyelvek adományára is alkalmazandó a megkülönböztetés, hiszen minden isteni adománynak van démoni utánzata is. Ilyenkor a tartalmi kritérium már kevésbé használható, mert itt nem üzenetről vagy tanításról van szó, hanem jelenségekről, amelyek önmagukban nem rosszak. A megkülönböztetés ilyenkor inkább intuitív formában jelentkezik. Volt szó arról, hogy Vianney Szent János az átélt félelemből következtetett arra, hogy a gonosz lélek lármáz odakint az udvaron. Magam, mint mondottam, egy belső ellenállás formájában élem meg a negatív és egy „szabad az út” érzés formájában a pozitív megkülönböztetést.

Efféle dolgokra tanít Loyolai Szent Ignác is, aki olyankor emeli ki a megkülönböztetés fontosságát, amikor életünk fontos döntéseit hozzuk. Nem a jó és a rossz közötti választásról van szó, hanem két jó között választásról. Egy házasság, egy szerzetesi vagy papi hivatás melletti döntés valóban Isten akarata-e? A Szentlélek vezetése a jóra törekvő emberben békességet vált ki, a rossz döntés nyugtalanságot, ellenállást.

Az, hogy ilyenkor pszichikai tényezőkben keressük Isten szavát, nem jelenti azt, hogy a vezetés nem természetfölötti. A pszichikai és pneumatikus elem az emberben, mint láttuk, nincs külön „skatulyában”, hanem egyazon lélekben jelenik meg, következésképpen, bármennyire különbözik is, sok tekintetben átfedi és átjárja egymást. A természetfölötti mindig a természetesre épül, ezért nem szabad csodálkozni, hogy a „pneumatikust” és a „pszichikust” egy helyen találjuk. A természetfölötti dinamizmus, melyet a Szentlélektől nyerünk, átjárja a testet és a pszichét, s megnyilvánulásaiban függ ezektől. Annakidején megütközéssel olvastam, hogy a spanyol és olasz misztikusoknál oly gyakori elragadtatások a magyaroknál ritkák, mert „lelki alkatunk kevésbé alkalmas rá”. Ma már ezen egyáltalán nem csodálkozom. A természetfölötti a természetesen keresztül nyilatkozik meg. Isten nem azért alkotta természetünket, hogy aztán erőszakosan figyelmen kívül hagyja. Ő művész, akinek van stílusérzéke.

A karizmatikus megújulást gyakran éri az a vád, hogy nem tesz egyebet, mint pszichikai manipulációval ál-eksztázisba ringatja résztvevőit. Akik átélték a Szentlélek tapasztalható látogatását, tudni fogják, hogy ez a gyanú alaptalan: valami szuverén „Más”, valami emberségünkből levezethetetlen valóság ragadott meg bennünket, amikor a boldogságtól sírva-nevetve megízleltük a Megfoghatatlan beavatkozását. De azt is tudni fogják, hogy ennek megnyilatkozásai bizony erősen függtek a különböző alanyok lelki alkatától, nevezetesen a befelé fordultabb, gátlásosabb személyiségek kevésbé manifesztálták érzelmileg a Szentlélek hatását. A Megújulásban tehát vannak hiteles pneumatikus elemek, de mindig számolni kell a pszichikai tényezőkkel is.

Ez egyáltalán nem is baj. Amikor Elizeus prófétától az Úr üzenete iránt érdeklődnek, azt mondja: „Hozzatok ide nekem egy hárfást” (2Kir 3,15). Az a „hárfa” valószínűleg valamilyen dobozos lant lehetett, jobban hasonlított a mai gitárhoz, mint a mi hárfánkhoz. „Amikor aztán az játszani kezdett hárfáján, őt megszállta az Úr ereje és szólt” – olvassuk (uo.). Isten prófétája zenével hangolta rá magát az isteni üzenet fogadására, pszichikai eszközzel a pneumatikus jelenségre. Ez természetes és normális; aki ennek jogosságát nem ismeri el, mesterségesen különíti el a pneumatikust a pszichikustól, a természetest a természetfölöttitől. A karizmatikus megújulásban alkalmazott zene és dicsőítési formák ugyanezt a ráhangolást végzik, ami önmagában egészséges és normális jelenség.

Baj akkor lesz, ha a pszichikai tényezőket összetévesztjük a pneumatikus adományokkal. A misztikus írók nem győznek óvni ettől a tévedéstől. Az emberi psziché, de még a gonosz lélek is képes produkálni olyan örömérzést, amely emlékeztet a Szentlélek örömére, bár korántsem azonos vele. Így aztán, ha a kellő megkülönböztetést elmulasztjuk, előbb saját pszichénket tesszük Isten Lelke helyébe, amit aztán követni fognak a démoni megtévesztések. Bár a karizmatikus megújulás alapjában és lényegében nem efféle megtévesztés, hanem hiteles találkozás Istennel, mégse mondhatjuk, hogy száz százalékig mentes maradt az ilyenektől. Ezért vannak a Megújuláson belül is viták: mikor megy át a pszichikai ráhangolás megengedhetetlen manipulációba, mikor használjuk a karizmákat Isten akaratának megfelelően és mikor keressük bennük csupán a saját kielégülésünket. Ezen nincs mit botránkoznunk, a megkülönböztetés nehéz és összetett feladat.

Különösen kiéleződtek a viták a zsurnalisztikusan Toronto Blessingnek nevezett jelenségcsoporttal kapcsolatban, amely a karizmatikus manifesztációk rendkívüli felerősödésében áll (pl. nevetés, földreesés, rázkódás), és gyakran groteszk jelenségeket is produkál (pl. ordítozás, kukorékolás). Egyesek arra hivatkoznak, hogy a diszharmónia nem jöhet Istentől, mások viszont arra, hogy e szokatlan események nyomán mély belső gyógyulások és szabadulások mennek végbe. Ha a valóságnak megfelelően akarunk tájékozódni, tudatában kell lennünk a jelenségek összetettségének. Egy összejövetelen – és nemcsak a Toronto típusún – mindig háromféle erő van jelen: a) Isten az ő angyalaival; b) a démoni hatalmak, amelyek kiforgatni igyekeznek Isten művét; és c) az emberi lélek, amely a maga pneumatikus-pszichikus kettősségében mindkét irányban nyitott. Ha az összejövetel vezetői a) egészséges tanításról gondoskodnak, b) tudatában vannak, hogy a külső manifesztációk nem jelenthetnek célt, hanem mindig csak eszközt, továbbá c) gondoskodnak a rend fenntartásáról, akkor az összejövetel pozitív irányú maradhat, egyes visszaélések ellenére is, amelyeket teljesen kiküszöbölni még a fegyelmezett liturgikus imádásban se mindig sikerül (csak hadd említsem az áldozás közben előforduló „egyéni szertartásokat”, melyeket egyes megátalkodottan jámbor hívők produkálnak). Ha viszont a három kritérium bármelyike sérül, az összejövetel eredeti céljával ellenkező irányban mozdulhat el. Elszabadulhatnak a pszichikus erők, s ezek a kellő kontroll hiánya miatt démoni hatás alá kerülhetnek. Hallottam olyanról, hogy valaki az eksztatikus élmény hatására maszturbálni kezdett egy Toronto típusú összejövetelen; viszont konkrétan tudok olyan személyről is, aki éppen egy Toronto típusú erőteljes Szentlélek-élmény hatására szabadult meg a tisztátalanság bűnétől. Arra kell tehát törekednünk, hogy a karizmatikus összejöveteleket lelkileg érett és teológiailag is kellően tájékozott vezetők irányítsák, akik egyfelől nem vetnek gátat a Lélek szabadságának, másfelől nem engedik, hogy a pszichikai tendenciák a pneumatikus erők helyébe lépjenek.

A lelkek megkülönböztetését alkalmazni kell az ú.n. magánkinyilatkoztatások esetében is.

A kinyilatkoztatás, amely a keresztény hit tárgyát képezi, az apostoli időkkel lezárult. „Mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek” (Jn 15,15). Mint a 2. vatikáni zsinat tanítja, „a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig már nem kell várnunk semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást”. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Istennek nincs joga szólni az emberhez, ahányszor csak akar, hanem csak annyit jelent, hogy Isten Jézus Krisztusban történt végérvényes önkinyilvánításához már nem lehet többletet adni. Ha Isten ma is szól az emberhez, az konkretizálása, alkalmazása, történelmivé tétele a már adott kinyilatkoztatásnak. Nem tesz hozzá semmit a Szentírásban és Szenthagyományban bennfoglalt igazságokhoz, hanem abban segít, hogy azok gyakorlativá, életté váljanak. Az ilyen magánkinyilatkoztatások elfogadása soha nem válik az egész Egyházra kötelezővé. Aki biztosan meggyőződött arról, hogy valóban Isten szólt bennük, természetesen tartozik elfogadni őket, de nem a hit feltétlen bizonyosságával. Az Egyház hithirdetéséhez csak annyiban tartoznak, amennyiben a nyilvános kinyilatkoztatást erősítik meg.

A rendes karizmákat nem szoktuk magánkinyilatkoztatásnak nevezni. Azok a vezetések, prófétai szavak, megkülönböztetések, ismeretek, amelyek a karizmatikus megújulással a hívők hétköznapi életének részévé váltak, mindig bőségesen keverednek emberi mozzanatokkal (a pneumatikus elem a pszichikussal), és ezért inkább csak több-kevesebb valószínűséget tulajdoníthatunk nekik, mintsem bizonyosságot; semmiképpen sem a hit feltétlen bizonyosságát. Ezek rendes karizmák, a Szentlélek természetes képességeinken keresztül működik bennük. Tud azonban Isten rendkívüli módon is közölni igazságokat, olyan látomások, szózatok, belső élmények formájában, amelyeknél világosan tapasztaljuk, hogy nem belőlünk jönnek, hanem természetes adottságainkat meghaladó erőtől származnak. Az így közölt igazságok a magánkinyilatkoztatások. Ilyenek mindig is előfordultak az Egyházban, mint a szenttéavatási akták bőségesen bizonyítják. A legismertebb újkori példák Alacoque Szent Margit Jézus Szíve-kinyilatkoztatásai Paray-le-Monialban a 17. században, Soubirous Szent Bernadett lourdes-i jelenései a 19. és a fatimai pásztorgyerekek (Ferenc, Jácinta és Lucia) látomásai a 20. században.

A magánkinyilatkoztatások – mivel rendkívüli és gyakran igen nagyhatású jelenségek – alapos megkülönböztetésre szorulnak. Mérlegelni kell a bennük szereplő személyek pszichikai kiegyensúlyozottságát, erkölcsi életvitelét, jámborságát, alázatát, a közlések tartalmát, viszonyát az Egyház hitéhez, és főképpen a rendkívüli történések eredményét, gyümölcseit. Démoni lelkektől hamis magánkinyilatkoztatások származhatnak, amelyek kezdetben talán megörvendeztetik a lelket, de végül zavart és békétlenséget hoznak létre benne. Bolognai Szent Katalinnak (1413-1463) pl. – sok hiteles misztikus élménye mellett – néhányszor látomásban megjelent a megfeszített Jézus alakja és kivihetetlen kívánságokat közölt vele. A jelenség démoni eredetű volt, a gonosz így akarta elkedvetleníteni a szentet. Nem lehetnek Istentől valók az olyan magánkinyilatkoztatások, amelyek szeméremsértő részleteket tartalmaznak. A 19. sz. közepén egy Cantianilla nevű látnoknő olyan látomásokat közölt egy buzgó püspökkel, amelyek behatóan részletezték az egyházmegye papjainak a tisztaság ellen elkövetett állítólagos bűneit. A püspök hitelt adott a kinyilatkoztatásnak és közzétette azt, amivel nagy botrányt okozott. Róma lemondatta a püspököt.

A magánkinyilatkoztatások sem függetlenek az ember természetes képességeitől, nevezetesen a fantázia működésétől. Ezért még szentéletű emberek is könnyen tévedhetnek a magánkinyilatkoztatások tartalmában vagy értelmezésében. Szent Norbert (1080-1134) magánkinyilatkoztatásból tudni vélte, hogy az Antikrisztus még az ő korában eljön, Ferreri Szent Vince (1350-1419) pedig meghirdette, hogy közel van az utolsó ítélet. A Jézus kínszenvedését leíró látnokok rendszeresen ellentmondanak egymásnak a részletekben.

A hívőnek igyekeznie kell a megkülönböztetés gyakorlásával véleményt alkotni a magánkinyilatkoztatások hitelességéről, de egészen nyugodt csak akkor lehet, ha ezt már az Egyház illetékes szervei is megtették. Ilyenkor a helyi püspök döntése az első fokozat, a püspökkari konferenciáé a második, a római Hittani Kongregáció csak ezután következik. A híres medjugorjei jelenések ügyében a jugoszláv püspöki konferencia úgy döntött, hogy azok természetfölötti eredete nem állapítható meg (non constat). Hogy az ügy folytatódjék, Bosznia-Hercegovina püspöki konferenciájának kell állást foglalnia, mert a határok változásával a jugoszláv püspöki konferencia megszűnt. A kérdés tehát nyitott, minden hívő szabadon alkothat véleményt. De még a legmagasabb szinten hozott pozitív ítélet sem kötelezi a hívőket arra, hogy a kérdéses magánkinyilatkoztatást hitelesnek fogadják el, hanem csak megnyugtatja őket, hogy biztonsággal hihetnek benne. Ilyenkor azonban nagy prófétai ajándék a magánkinyilatkoztatás: figyelmeztet és vezet. Amilyen hiba volna szenzációhajhász módon minden rendkívüli (vagy annak látszó) jelenségben isteni beavatkozást látni, ugyanolyan hiba racionalista módon kételkedni, amikor Isten valóban, igazolhatóan szól. A fatimai jelenések egyes próféciái szemünk láttára teljesedtek be történelem-rendítő erővel, például a II. János Pál pápa elleni merényletben, majd a szovjet és a kelet-európai kommunizmus összeomlásában.

Kiemelten alkalmaznunk kell a lelkek megkülönböztetését akkor, ha az a kérdés, hogy egy személy, egy hely vagy tárgy démoni jelenlétet hordoz-e. Egy Angyalszárnyakon nevezetű ajándékboltban a sötétség nyomasztó atmoszférája fogadta a belépőt; ez a démoni befolyás megnyilvánulása volt, mert a tulajdonos okkult dolgokkal foglalkozott. Onnan aligha volt érdemes ajándéktárgyakat vásárolni... Egy riporternő beszélgetéseket folytatott fiatal sátánimádókkal. Közülük egy zenész, hatásos koncerteket tervezgetve, így beszélt: „A népséget semmivel se lehet úgy megvadítani, mint valódi vérrel. Emberi vérrel.” A tervezett orgia perverzitása világosan beszél gondolat- és érzésvilágának démonizáltságáról. Az ilyen emberből sötétség árad.

A „világosság fiai” érzékelik ezeket a sötét áramlatokat.

Minden ütközetet felderítésnek kell megelőznie.