A szellemek dombja – Mindig túlerőben? – Démonok a székesegyházban – Jó lelkektől „megszállt” helyek – A becedasi pap talizmánja – Kínai sárkányok – Hogyan konspiráltam egy új-zélandi adventistával? – A múzeumtól a parlamentig – New Age angyalok
Paul Long presbiteriánus misszionárius egy zairei faluban akarta hirdetni az evangéliumot. Egy ismerőse a törzsi varázslók negyedében lakott, nem messze a „szellemek dombjától”. Mivel a domb kiváló helynek látszott a szónoklásra, a prédikátor elhatározta, hogy onnan szól a falu népéhez. Megkérte házigazdáját, hogy hívja össze „dob-morzéval” a lakosságot.
– Itt nem tudsz imádkozni – figyelmeztette a bennszülött. – Ez a terület a szellemeké.
– Istennél az nem számít semmit – mondta öntudatosan Long.
A nép összejött. A törzsi varázslók is ott voltak. Nem viselkedtek ellenségesen, ellenkezőleg, jókedvűen mosolyogtak. A misszionárius örült a barátságos fogadtatásnak, fölment a dombra, hogy belekezdjen beszédébe, és – egyetlen hangot se tudott kinyögni. Sötétség borult rá. A halál jelenlétét érezte. Láthatatlan, jéghideg kéz fojtogatta. Egy gonosz hatalom nyomása nehezedett rá, amellyel szemben tehetetlen volt. Megnémulva állt a tömeg előtt. A varázslók most már hangosan nevettek. Le kellett jönnie a dombról szégyenszemre, anélkül, hogy egy árva szót is prédikált volna.
– Nem tudtad, hogy itt nincs hatalmad? – kérdezte házigazdája. - Ez a terület a szellemeké.
Kiderült azonban, hogy Istennek is van területe a faluban: valaha volt egy keresztény kápolna a falu végén. Long megkérte házigazdáját, hogy ide hívja együvé a falu népét. A kápolna már nem állt, de alaprajza még látszott, ahol a fűtetőről lecsorgó eső árkot mosott a talajba. A prédikátor megkereste azt a helyet, ahol valamikor a pulpitus lehetett. Mintegy hetvenen jöttek a faluból, és tülekedve igyekeztek mindnyájan a volt kápolna területén belül összezsúfolódni. A „primitív” bennszülöttek a szellemi hatalom érzékelésében messzemenően intelligensebbnek bizonyultak a racionalista euro-amerikai kultúránál. Long a Szentlélek erejét érezte. Tódultak ajkára a szavak. Még soha nem sikerült baluba nyelven ilyen jól prédikálnia. Hallgatói fellelkesültek, elhatározták, hogy újjáépítik a kápolnát, és a faluban újból keresztény közösség alakult. A misszionárius pedig levonta a következtetést: nem szabad lebecsülnie az Ellenség szellemi hatalmát, és világos isteni vezetés nélkül nem szabad behatolnia a démonok uralma alatt álló területre.
A protestáns karizmatikus Harold Hill elbeszéli, hogy egy alkalommal egymaga besétált egy spiritiszta szeánszra, gondolván, hogy Istennek egyetlen gyermeke is túlerő az ellenség táborában. Ez az akkori konkrét esetben sikeresnek bizonyult, a spiritiszták megtértek Jézushoz. Mégse követendő példa, sőt katolikusoknak nem is megengedett a spiritiszta üléseken való részvétel. Isten mindenható, de nem mindig hatalmaz föl bennünket mindenre. Ha ez ilyen egyszerű lenne, elég volna egyetlen szabadító imát végezni a mindenségért, és a sátán minden hatalmát egy szempillantás alatt elveszítené. De ez nem így van, „Lucifer osztályrésze” a történelem végéig megmarad. Harcainkat lépésről lépésre, változó esélyekkel kell megvívnunk. Egyes ellenséges területek könnyebben fölszabadíthatók, mások jobban meg vannak erősítve. Tájékozódni kell. Az ütközetet földerítésnek kell megelőznie.
A jeles anglikán exorcista, Bill Subritzky egy alkalommal az ottani püspök meghívására a szingapúri anglikán székesegyházban tartott előadásokat a szabadító szolgálatról. Előadásai közben a Szentlélek azt mutatta neki, hogy a templomban démonok vannak jelen. Kényesnek tartotta volna ezt szóbahozni, de Chiu püspök egyszercsak megszólalt: „Bill, én úgy érzem, itt démonok vannak.” Abban a pillanatban Bill vízióban látta a halál lelkét, amint fekete angyalként áll a torony csúcsán. Amikor ezt közölte a püspökkel, az így kiáltott: „Igen! A második világháborúban a japán megszállók elfogták a Szingapúrban talált összes ausztrál ápolónőt. A háború után a katedrális altemplomában exhumálták a holttestüket – ott gyilkolták le valamennyit.” Ezután körmenetben vonultak végig a templomon, imádkozva, hogy szűnjék meg fölötte minden gonosz befolyás. Amikor az altemplomban az exhumálás helyére értek, Bill pünkösdi szélzúgást hallott, és mindnyájan a Szentlélek kenetét észlelték magukon – ez olyan erős volt, hogy a püspököt a földre terítette. Megtisztultnak érezték a helyet. Minden démont kiparancsoltak a katedrálisból. Ezután hatalmas keresztény ébredés kezdődött Szingapúrban.
Ilyenkor a szó fizikai értelmében nem a démonok „változtatnak helyet”, hiszen ők nem helyhez kötött lények. A hely kerül új szellemi kontextusba, a démonok helyett a jó angyalok uralma alá. Ebben a kontextusban a Szentlélek ereje jobban érvényesül. Isten mindenható így is, úgy is; de az embernek szabadon kell a Megváltó erejével olyan szellemi kontextusra törekednie, ahol a jó angyalok támogatásával nyitottabbá válhat a Szentlélek tevékenysége előtt. Az ember a maga testi-lelki egységében vesz részt ebben a folyamatban, tehát térbeli meghatározottságával is. Emlékezzünk vissza, hogy Avilai Szent Teréz tapasztalata szerint nem mindegy, milyen irányban hintjük a szenteltvizet, ha a démoni támadások ellen védekezni akarunk.
Az ír Edith Dullagan megtérése előtt a sátánnal szövetkezett, és azért keresett föl különböző templomokat, hogy odajáró fiúkat és lányokat kábítószerezésre csábítson. De mindig rosszul lett az Assemblies of God templomaiban. Valami fojtogatta, éppúgy, mint az afrikai prédikátort „a szellemek dombján”. E pünkösdi gyülekezetekben ugyanis a Lélek-keresztség gyakorlata eleven volt, és a démonok karmaiban lévő lány számára ez a szellemi kontextus bizonyult elviselhetetlennek.
Agnes Sanford, aki férjével a karizmatikus School of Pastoral Care intézményét alapította, beszámol arról, hogy összejöveteleik után jól érezhető volt a helyiségben egy mennyei illat. Ezt olyanok is észlelték, akik nem vettek részt a programokon. Mikor Tommy Tysonnak, a karizmatikus metodista prédikátornak ezt szóbahozta, az körülmutatott: „Hát persze! Nem látod az angyalokat?”
>Amikor első plébánosi kinevezésem helyszínén ismerkedő látogatást tettem, a templomban azonnal megéreztem két dolgot: 1.) itt valóban imádkoznak, 2.) ugyanitt Isten-idegen szellemi tényezők is jelen vannak. Később bebizonyosodott, hogy valóban úgy van. Voltak ott jámbor asszonyok, akik buzgón, kitartóan, nagy hittel végeztek számos keresztény ájtatosságot. Ugyanakkor a férfiak mise után egyenesen a kocsmába mentek, a családi élet és az ifjúság szelleme ennek megfelelő volt. A kettős szellemi kontextust több mint négy évi működésem alatt sem sikerült fölszámolnom, bár, azt remélem, Isten kegyelméből valamit módosult a helyzet a szent angyalok javára.
A szellemi kontextus nemcsak területekre, hanem tárgyakra is kiterjed. Avilai Szent Teréz elbeszéli: fiatal korában, becedasi gyógykezelése idején megbarátkozott egy pappal, aki bizalmasan megvallotta neki, hogy hét éve halálos bűnben és állandó szentségtörésben él, mert tisztátalan viszonyt folytat egy nővel, és képtelen vele szakítani. A dologról már mindenki tud, s bár senki sem meri szóbahozni előtte, az emberek szemében teljesen elvesztette becsületét. Teréznek sikerült azt is megtudnia, hogy a nő talizmánt ajándékozott a papnak, egy ki tudja miféle okkult tárgyakkal megtöltött kis rézszelencét, s megígértette vele, hogy mindig a nyakában fogja viselni. Teréznek sikerült elkunyerálnia tőle a tárgyat, s azonnal a folyóba dobta.
Mikor ettől megszabadult, úgy érezte magát, mintha mély álomból eszmélne föl; lassan-lassan tudatára ébredt mindannak, amit az utóbbi években elkövetett; elszörnyedt önmagán, elkezdte szánni és bánni bűneit, s megutálta azt a nőt ... Végül egészen szakított azzal a nővel, s nem győzött eléggé hálát adni Istennek azért, hogy megnyitotta szemét. Egy év múlva meghalt; éppen annak a napnak évfordulóján, amelyen először találkoztunk.
A talizmán szerepéről Teréz ennyit jegyez meg: „Valami sokat nem adok az ilyen kuruzslásra, s csak azt mondom, amit hallottam és láttam”. Tény azonban, hogy összefüggést látott a bűn köteléke és a talizmán között, másképp nem helyezett volna súlyt a tárgy megsemmisítésére. Ezt nem lehet mindenestül babonának minősíteni. A pap szabadsága nem szűnt meg a talizmán viselésével, mégis az attól való megválás volt az első lépés, amely a bűntől való megszabaduláshoz vezetett.
Don Gabriele Amorth római exorcista az ilyen varázseszközöket a szentségek és szentelmények sátáni utánzatának fogja föl. A szent szimbólumok, mint a keresztség vize vagy a bérmálási krizma, evangéliumi összefüggésben állnak, és Isten eszközül használja őket pneumatikus erejének közlésében. Semmi képtelenség nincs abban, hogy más szellemi összefüggésben bizonyos tárgyak negatív pneumatikus erőket közöljenek. Amorth szerint a legkülönbözőbb tárgyakat szokás felajánlani a sátánnak rontás céljából: menstruációs vért, halottak csontjait, elégetett anyagok porát, állati szívet, különféle füveket stb. Az ártó erő nem a tárgyak fizikai mivoltában rejlik, hanem abban a szellemi összefüggésben, amelybe a fölöttük elmondott okkult formula helyezi őket. Ezeket a dolgokat gyakran megetetik vagy megitatják az áldozattal, aki az átok hatása mellett jellegzetes fájdalmat érez a gyomrában is, s ha sikerrel imádkoznak szabadulásáért, nem egyszer különös anyagok vagy tárgyak távoznak testéből. Ugyanettől a tapasztalt szerzőtől megtanulhatjuk azt is, hogy a szerelmi varázslat és a bájital sem puszta mese.
Ha nem a tényeket próbáljuk elgondolásainkhoz szabni, hanem elgondolásainkat szabjuk a tényekhez, tudomásul kell vennünk, hogy a tárgyak szellemi kontextusa épp olyan valóságos, mint a helyeké. Ez megnyilatkozhat pozitív irányban: ezen alapul például a tárgyak megáldása, vagy az ereklyék kultusza, amelyek nem varázsszerek, hanem a Szentlélek speciális működésétől megszentelt darabjai az anyagnak. Megnyilatkozhat azonban negatív irányban is, tárgyakhoz kapcsolódó mágia, rontás, átok formájában. Ez utóbbi különleges kapcsolatot jelent a szóbanforgó tárgy és egy vagy több gonosz lélek között, s ez az oka, hogy a Katekizmus nemcsak személyek, hanem tárgyak exorcizmusáról is beszél.
Germanus Gyula orientalista – felesége, Hajnóczy Rózsa nevén írt Bengáli tűz c. könyvében – mulat és bosszankodik azon, hogy tanár-kollégája, az orosz Bogdanov, feleségével együtt mennyire fél a bálványoktól. A magyar tudós nevetséges babonának tartja az orosz házaspár tartózkodását a pogány ábrázolásoktól. De vizsgáljuk meg a témát közelebbről. Derek Prince protestáns karizmatikus biblia-tanító egy alkalommal böjtölve és imádkozva kereste az okát, miért szenved nehézségeket evangelizáló munkájában szervezési, kommunikációs, financiális problémák miatt. Isten egy kínai kézimunkára irányította figyelmét, amely négy sárkányt ábrázolt. Ott függött a szobájában, előkelő helyen, mert nagyapja örökségéhez tartozott, aki a kínai boxer-lázadás leverésére küldött brit expedíciós sereg parancsnoka volt. Most egy kérdés fogalmazódott meg a prédikátor lelkében: „Kit ábrázol a Szentírás sárkány alakjában?” A válasz ismeretes: a sátánt. Prince némi belső harc után engedelmeskedett az indításnak, eltávolította a kézimunkát, és röviddel ezután az akadályok megszűntek, anyagi helyzete megjavult, és szolgálata is felvirágzott. Ez a tapasztalat arra késztette, hogy nagy figyelmet szenteljen a következő bibliai szakasznak:
Faragott képeiket azonban el kell égetned a tűzben: meg ne kívánd azt az ezüstöt és aranyat, amelyből készültek, ne végy el belőlük semmit se magadnak, hogy bajba ne kerülj, mert utálatos az ilyesmi az Úr, a te Istened előtt. Ne vigyél tehát semmit se házadba a bálványból, hogy átkozottá ne légy, amilyen az; undokságként vesd meg, förtelemként és szennyként utáld, mert átkozott. (MTörv 7,25-26).
Prince belátta, hogy szubjektív szándéka, mellyel esze ágában sem volt vallási kultusz tárgyaként kezelni a kínai kézimunkát, nem változtatta meg a tárgy szimbólum-értékét. A rajta lévő sárkányok Kínában évezredeken át hamis vallási kultusz tárgyai voltak, tehát ezt a hamis kultuszt a kézimunka szimbolikusan képviselte. Derek azzal, hogy a tárgyat kifüggesztette, szándéka ellenére is magára vonta az ártó erőket. A technikai kultúra embere nagyon nehezen fogadja be az efféle gondolatokat. Egy amerikai protestáns asszony, akit egy levelezőlistán ismertem meg, sehogy nem tudta feldolgozni férje halálát, hívő keresztény volta ellenére sem. Mikor imádkozni próbáltam érte, sajátos szellemi akadályoztatást éreztem. Nem mertem neki szólni erről, mert nem tudtam, mennyire nyitott a karizmatikus vezetés gondolata előtt, de mintha valami ellenséges hatalom lett volna jelen életében. Amikor azonban észrevettem, hogy egy új-zélandi adventista levelezőpartnerünk óvatosan aggodalmait nyilvánítja az asszonnyal szemben, írtam ennek a férfinak egy magánlevelet, és megtudtam tőle, hogy az asszony pogány indián faragást őriz az ágya fölött. Ám kettőnk figyelmeztetése se tudta elfogadtatni vele a gondolatot, hogy ez a tárgy veszélyt jelenthet lelki életére. Azzal védekezett, hogy ő és férje nem hittek abban, amit a faragás ábrázol, és valószínűleg az indián sem, aki faragta. Nem gondolt arra, hogy a tárgynak olyan szimbólum-értéke van, amely nem a mi szubjektív szándékunktól függ, és ez belehelyezi egy szellemi kontextusba, mindazokkal együtt, akik kapcsolódnak hozzá. Végül eltávolította a faragást, de mindenesetre morgott hozzá.
Megtörténhet persze, hogy pogány tárgyak kulturális értéket képviselnek. Ilyenkor múzeumban a helyük. Szimbólum-értékük ott is meglesz, de mintegy leszigetelve, „üveg mögött”, mert a múzeum látogatója általában nem fogadja be saját világába az ott elhelyezett tárgyakat, hanem kívülről szemléli őket. Gondoljunk a magyar koronaékszerek múzeumi elhelyezésére a kommunizmus alatt, majd a Parlamentbe való áthelyezésükre az Orbán-kormány alatt. A múzeumi tárolás mintegy elhatárolta a nemzetet Szent István Magyarországának szellemi kontextusától, a Parlamentbe való átvitellel viszont a nemzet fölvállalta ezt a kontextust. Nem ok nélkül előzték meg az eseményt éles politikai viták.
A szellemi kontextus segít bennünket eligazodni ott is, ahol hamis angyalkultusszal van dolgunk. A szent angyalok az imádás kontextusában állnak, ahogy Izajás meghívási víziójában vagy a Jelenések könyvének mennyei liturgiájában látjuk. A bukott angyalokkal viszont a manipuláció kontextusában találkozunk, például a jó és rossz tudásának fájáról szóló paradicsomi történetben. A New Age angyaldivatja, miközben látszólag a világosság angyalairól beszél, manipulációs recepteket ad. Lássunk egy idevágó részletet („kapcsolatgyógyító vizualizáció”):
Gyújtsd meg a két gyertyát. Az egyik gyertya jelképez téged; a másik pedig azt a másik személyt, akivel fennálló kapcsolatodat gyógyítani szeretnéd. Miközben meggyújtod a gyertyákat, mondd ezt: „Megidézem angyalomat, hogy segítse ezt a gyógyulást. Megidézem az ő (az illető személy nevét mondd) angyalát, hogy segítse ezt a gyógyulást. Megidézem a kapcsolatunkat őrző angyalt is. ... Amikor már meggyújtottad mindkét gyertyát, mondd ezt: „Ezt a pillanatot, ezt a gyógyulást és ezt a kapcsolatot a Fénybe emelem.” Lélegezz be, kilégzéskor pedig lásd, hogy a gyógyulás ceremóniája megtörténik a szívedben is.
Részemről azt látom (belégzéskor és kilégzéskor egyaránt), hogy ez egy manipulatív technika, márpedig a hiteles numinózum nem manipulálható, hanem fölöttünk álló szuverén valóság. Továbbá azt is látom, hogy Istenről, Jézus Krisztusról, megváltásról itt egyáltalán nem esik szó, sem pedig a kezelni kívánt kapcsolat erkölcsi minősítéséről. Ebből teljesen egyértelmű, hogy az idézett tanács nem az imádás kontextusában áll, hanem a manipuláció kontextusában. Ezek az angyalok nem „Isten angyalai”, nem „az Emberfia angyalai”, hanem önállósították magukat, külön céget alapítottak. Más szóval: lázadó angyalok, bukott angyalok. Külön érdemes fölfigyelni arra, hogy a javasolt angyalidézési technika nemcsak hogy nem alkalmazza a lelkek megkülönböztetését, hanem gondosan ki is zárja azt, mondván:
Figyelj saját angyalod mondanivalójára. Kérdezd tőle ezt: „Mit kell tennem a kapcsolat gyógyítására?” Újra válj teljesen nyitottá, hogy befogadhass bármit, ami válaszképpen érkezik, minden ítélkezés nélkül.
Minden ítélkezés nélkül? Jusson eszünkbe a bibliai figyelmeztetés: „A lelki ember mindent megítél” (1Kor 2,15). Továbbá: „Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e” (1Jn 4,1). A Bibliával ellentétes tanács önmagáért beszél. Egész egyszerűen belépőt készít a Gonosznak. A New Age angyaltana Lucifer-párti. Az idézett könyv szerint Krisztus és Lucifer „ugyanazon az oldalon vannak, és ugyanannak az egésznek nélkülözhetetlen részei”. Íme, a hazugság atyja bemutatkozott.
A szóbanforgó könyv címlapján ártatlan arcú lányt látunk ujjatlan ruhában, szárnyakkal. Emlékezzünk itt mindarra, amit az angyalok női ábrázolásának téves voltáról mondtunk, továbbá arról, hogy a pusztán érzéki kedvesség nem vall Istenre. A lelki ember, aki mindent megítél, látja a szende leányzó igazi arcát: a denevérszárnyú, karmos szörnyet.