Mi Ká Él

Sok a kerubból is megárt? – Fehérbe öltöztetett démonok – Boszorkánylövés a Királyi Pál utcában – Élni a Szentlélek erejével – Az utolsó szó az örömé – Hétköznapi démonok – Egy test, különböző tagokból – Társadalmi kontextusok – Szellemi hadviselés

Huszonkilenc fejezeten keresztül foglalkoztam az angyalok és démonok témakörével. Joggal kérdezheti valaki: nem lesz ez egy kicsit sok? Nem esem ugyanabba a hibába, amelyet korábban a kolosszei levélre hivatkozva kifogásoltam, hogy az angyalokat Krisztusnak, a Főnek rovására emelem ki? Mikor egy évvel ezelőtt előadássorozatot hirdettem az angyalokról és démonokról, egy kedves hölgy megüzente, hogy nem jön el, mert túl sokat hallott már tőlem erről a témáról, és ráunt. Inkább Isten szeretetéről hallana.

Nos, előadásaimon a terem őnélküle is zsúfolt volt, máshonnan kellett székeket behozni, sőt az a merőben szokatlan jelenség állt elő, hogy a befejezés hónapjában, májusban, amikor a hittancsoportok többnyire kezdenek sajnálatosan lemorzsolódni, itt maximumra hágott az érdeklődők száma. Ez legalábbis annyit jelez, hogy a téma égetően aktuális. A New Age mozgalom népszerűsítette az angyalokat, persze a perverz angyalokat, fehérbe öltöztetve a feketéket és rózsaszínbe a vörösen izzókat, ezért a keresztény számára sürgős szükséglet a világos megkülönböztetés. „Vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e” (1Jn 4,1). Előadásaimmal és írásaimmal ennek a bibliai parancsnak tettem eleget, évek munkájával kidolgozva egy témát olyan módon, hogy az – doktori esküm értelmében – a teológiának is jelentsen valamit, de megközelíthető legyen a hétköznapi hitélet felől is. Hogy Isten szeretete központi téma, az angyalok szerepe pedig hozzá képest perifériális, az tökéletesen igaz, de ez nem jelenti azt, hogy az utóbbi elhanyagolható. A problémák angyaltudatos kezelése igenis különbözik az angyalközömbös kezeléstől.

Elmondok egy esetet 2002-ből. Gyóntatni megyek a Belvárosi Ferences Templomba, gyaloglok, ha jól emlékszem, a Királyi Pál utcán. Egyszercsak — nyekk!!! — beleáll a fájás a derekamba. Nem veszem éppen túlságosan komolyan, de attól még van. Minden lépés fáj. Lelki szemeimmel már látom magamat görnyedten, a derekamat fogva, azzal a szép nyavalyával, amit költőien Hexenschußnak, boszorkánylövésnek neveznek. Egyszer láttam egy plébánost ilyen állapotban, aznapra kivonta magát a forgalomból, káplánjainak adott át minden munkát. Az ám, de nekem nincsenek káplánjaim. Nyugdíjas plébánosnak nem jár káplán. Csak Hexenschuß. Na, mondok, ez így mégse lesz jó. Elmégy, krampusz, Jézus nevében, de azonnal ám, mert semmi kedvem sokáig vacakolni. És elmegy! Hipp-hopp, nem fáj a derekam.

Jó volna, ha ez így is maradna, ám ahogy folytatom utamat, visszatér a fájás. Gyengébb ugyan, most inkább a csípőm fáj, de így is kellemetlen járni. Ezt a jelenséget már sokszor megfigyeltem: az ártalom elhagy, de aztán visszatér. Nem dőlök be a trükknek, Isten kegyelméből sikerül helyesen kezelni a dolgot. Semmi ijedezés, semmi vitatkozás, nem ülünk kerekasztalhoz a gonosszal. Ahogy Wodehouse-nál mondják egy lánynak a nemkívánt kérővel kapcsolatban: „Kick him in the eye and tell him to go to blazes. That's the procedure.” (Rúgj a képébe és mondd, hogy menjen a csodába. Ez a követendő eljárás.) Istent dicsérve megyek tovább, néha rámordulok a pimasz szellemre, de nem vonom vissza azt a meggyőződésemet, hogy a dolog el van intézve. Úgy is lesz. Mire az Alkantarai Szent Péter templomhoz érek, nyoma sincs a fájásnak. Másnap, harmadnap és egy hét múlva sincs. Dicsőség Jézusnak, a Gyógyítónak és Szabadítónak.

Nem túlzás, hogy a démonnak tulajdonítom a Hexenschußt? Valóban démoni behatolás történt, a fájdalomnak nem egyszerű fizikai oka volt? Szeretnék nagyon világos lenni, mert az egész Kerub sorozattal ezt a szemléletet próbáltam kialakítani. Volt a fájdalomnak fizikai oka. Nem történt démoni behatolás, legalábbis nem valószínű. De az, hogy betegség egyáltalán létezik, az ember bukása miatt van, a paradicsomból való kiűzetésünk miatt. A bűn révén kerültünk egy olyan természetbe, amelynek arculatát – nem mindenestül, de részben – a destruktív szellemi hatalmak határozzák meg. A megváltás, amit élvezünk és hirdetünk, abban áll, hogy Jézus ezeket a tisztátalan erőket, élükön a sátánnal, kereszthalála és föltámadása révén megfosztotta hatalmuktól; ha valaki a föltámadt Jézus Szentlelkében él, az erősebb, mint az egész pokol. Ezért lehet fizikai jelenségeket is szellemi síkon kezelni, föllépve a démon közvetett hatalma ellen. Ez nem mágia, nincs semmiféle technikája, hinni kell Jézusban, és ő cselekszik. De csakugyan hinni kell ám benne: ennek próbája az, mikor visszatér a krampusz. Ilyenkor Jézus győzelméhez kell ragaszkodni a kellemetlen tapasztalattal szemközt is. Hogy mit érzünk, az mellékes.

Az egésznek alapfeltétele pedig, hogy vegyük a Szentlelket. Nem elég, hogy jogcímünk van rá a bérmálás révén, ténylegesen venni kell. Ezt a kettőt gyakran összetévesztik. Ha megtámad egy jaguár, nem elég, hogy van puskám, szükséges, hogy meg legyen töltve, sőt lőnöm is kell vele, különben a jaguár megesz. A bérmálás eltörölhetetlen jegye természetfölötti jogcím a Szentlélek erejének vételére, de még nem jelenti azt, hogy ténylegesen birtokoljuk ezt az erőt. A bérmálás kegyelme már ezt az erőt jelenti, ezt azonban aktívan használnunk kell, hogy mint Krisztus tanúi, részt vegyünk győzelmében. Hittel imádkozva föl kell szítanunk magunkban a bérmálás kegyelmét, aztán bátran belevágnunk és cselekednünk. Hadd emlékeztessek itt arra a fontos tételre is, hogy a Jézussal egyesült hívő Szentlélekben végzett imája a teremtményekre nézve parancs. „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a hegynek, ‘menj innét oda’, elmegy, és semmi sem lesz lehetetlen nektek” (Mt 17,20). Jézus nevében a tisztátalan lelkek is engedelmeskednek nekünk. Ráadásul a leírt esetben a szituáció olyan volt, hogy teljesen egyedül, önmagamban imádkoztam, tehát nyugodtan használhattam parancsoló formát.

Kérdezheti valaki: és ha nem működik? Mi van akkor, ha nem használ az ima, pedig vívjuk a harcot vitézül? Nos, ez teljesen lehetséges, mert mi nem manipulálhatjuk a Mindenhatót. Nem feltételekkel szegődtünk hozzá, tulajdonai vagyunk kényre-kedvre. Az ima voltaképpen ilyenkor is használ, csak később fogjuk látni az eredményt. Addig elviseljük a Gonosz zaklatásait, és úgy dicsérjük Istent, a Csodálatost. Vagyis lényegében ugyanazt kell csinálni, amit akkor tettem, amikor visszatért a fájdalmam a Királyi Pál utcában. Ilyenkor egyszerre van bennünk szenvedés és öröm. Ez átmeneti állapot, az utolsó szó az örömé lesz. Meg nem hallgatott ima nincsen, van azonban hibás, rossz ima. Nyavalygó ima, „tudom, hogy úgyse hallgatsz meg” ima, pszichikus szintű ima, mágikus manipulációként felfogott ima. Ha én annakidején a Királyi Pál utcában nyavalyogni kezdek az Úrnak, hogy „Uram, légy irgalmas és szüntesd meg ezt a derékfájást”, talán még ma is meggörbülve járok. Az Úr igenis irgalmas, nem mi vesszük rá, hogy irgalmas legyen; mivel irgalmas, azért adta nekünk Szentlelkét, azzal a paranccsal, hogy tegyünk tanúságot győzelméről.

Vádolhat itt valaki azzal, hogy ide-oda ingadozom, kettős játékot űzök: egyszer azt mondom, mindnyájunknak van hatalma a gonosz lelkek elűzésére, máskor pedig megmagyarázom, hogy nem vállalkozom ilyen szolgálatra, mert nem találom magamban a szükséges karizmát. Nos, mindkettőt vállalom, a kettő egyszerre igaz. Minden elkötelezett hívőnek adatott a Szentlélek, hogy teljesítse saját küldetését a sötétség hatalmai elleni harcban; ám, ahogy az első korintusi levél 12. fejezetében Pál apostol kifejti, nem mindenkinek ugyanaz a küldetése az Egyházban, hanem, mint a test különböző tagjainak, különféle funkcióink vannak ugyanabban a Lélekben: így alkotunk harmonikus egészet. Vannak hétköznapi feladatok, amelyekre szinte mindennap vállalkoznuk kell, ezeket nem adhatjuk át másnak, nekünk kell megoldanunk. Ilyen hétköznapi megfigyelésem a zűrzavar és a destrukció gonosz lelkének sűrű előfordulása és következetes összefogása a mindennapi dolgokban. Dolgok összekeveredése, tárgyak elvesztése esetén rutinszerűen kergetem a zűrzavar lelkét, és kérem őrangyalom segítségét a helyzet megoldódásához. S egyszercsak eszembe jut, melyik fiókot kell kihúzni, vagy melyik szobában kell keresni a szórakozottan letett szemüveget. A destrukció lelkével nehezebb a megküzdés, mert ha már egyszer eltörtem egy poharat, aligha van jogom azt kívánni, hogy őrangyalom forrassza össze: rendes problémához nem volna arányos a rendkívüli megoldás. Azt az oltalmat azonban kérem magamnak, hogy a szilánkok összegyűjtésekor ne sebezzem meg magam, s ha látom, hogy a destrukció démona elszabadult, sürgősen útjára indítom az ellencsapást. Ez annyira hétköznapi része lett életemnek, hogy szinte észre sem veszem. A napokban történt, hogy az Interneten vásároltam egy kottaíró programot zsolozsmák dallamának rögzítéséhez és nyomtatásához. Nyomban levették bankszámlámról a meglehetősen borsos árat, de nem érkezett meg az értesítés, honnan tölthetem le a szoftvert és milyen sorozatszámmal fog működni. Becsaptak? Még a reklamálás módján törtem a fejem, amikor jött a következő csapás: vadonatúj számítógépem beindulás helyett hibaüzenetet írt ki, Internet-hozzáférése nem működött. Minden idegszálam tótágast állt, de nem feledkeztem meg az alapszabályról: bajban is dicsőíteni kell Istent. Dicsértem tehát az Urat végtelen szentségéért, s miközben ganglionjaim majd szétrobbantak, eszembe jutott az is, hogy elparancsoljam magamtól a zűrzavar és a rombolás lelkét – akiknek egyike a szoftver eladójával való kommunikációt zavarta meg, másikuk pedig a számítógépet rongálta. Másnap már a szervíznek telefonáltam, amikor a számítógép meglepetésemre simán működni kezdett, és azóta is gyönyörűen működik. A kottaprogram eladója pedig udvariasan válaszolt reklamációmra, és másolatban elküldte az adatokat, a szoftvert telepítettem, az is gyönyörűen működik. Ha a mindennél gyönyörűbb Istent nem szűnünk meg imádni és dicsérni, körülöttünk minden gyönyörűvé válik. Csak a gonosz lelkek próbálják meghamisítani az igazságot, eltorzítani Isten tündöklő arcát. Ilyen hétköznapi küzdelmekben minden kereszténynek meg kell tanulnia helytállni.

Különösen fontos ez a családi béke megőrzése terén. Gyóntatói gyakorlatomban világosan megfigyeltem, hogy a gonosz lelkek előszeretettel igyekeznek megzavarni a férj-feleség és szülő-gyermek kapcsolatokat. Ilyenkor is a szellemi hátteret kell kezelni: Isten dicsőítése és a viszály lelkének elparancsolása a megoldás, nem új érvek keresése, amelyekkel a makacskodó hitvest vagy gyermeket meggyőzhetjük. A nyavalygó, kunyeráló ima se használ, inkább megbántjuk vele Istent, mert nem hagyatkozunk ígéreteire. A nagykorú keresztény él a bérmálásban kapott jogaival. „Íme, hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, s minden ellenséges hatalmon, és semmi sem fog ártani nektek” (Lk 10,19). Ehhez persze nem elég, hogy bágyadtan elrecitálunk egy-egy Miatyánkot vagy Üdvözlégyet; eleven kapcsolat kell Istennel, amit korábban ívfényhez hasonlítottam.

Ahol személyek fölött nyer uralmat a démon, azt hiszem, magam is tudok segíteni, amíg az illető képes normálisan viselkedni és kész megtérni Istenhez. A gyóntatószékben valóságos szabadulások mennek végbe, bár valószínűnek tartom, hogy többnyire csak fokozatosan. Ha azonban valakinek a viselkedése kitör a polgári keretekből, úgy gondolom, kompetenciám végetér. Friss karizmatikus lelkesedésemben magam is megpróbáltam züllött embereket evangelizálni, volt dolgom kábítószeressel, sátánistával, börtöntöltelékkel. Tudtam, hogy Isten erejének nincsenek korlátai, nem voltam azonban tudatában saját korlátaimnak. Többek között igen naivul azt képzeltem, hogy amit mondanak nekem, az úgy van, és amit ígérnek nekem, az úgy lesz. Sajnos, rá kellett jönnöm, hogy a bűnözők nem gentlemanek. Amikor egy „megtért” bűnöző, akit testvéremnek tekintettem, egy ismerős házaspár lakásán forgótáras pisztolyt vett elő, mint az egykori cowboy-regényekben, és megmutatta, hogy mind a szülők, mind a gyerekek számára van benne töltény, majd a revolvert ötvenezer forint kíséretében zsebrevágva távozott, kénytelen voltam revideálni nézeteimet saját kompetenciámról. Ezt a helyzetet nem tudtam kezelni. Bűnözőkért, iszákosokért, kábítószer-függőkért, megszállottakért szívesen imádkozom a távolból, s úgy gondolom, szükségük van arra is, hogy egész közösségek imádkozzanak értük. Ez meglazíthatja rajtuk a gonosz lelkek bilincseit. De a személyes beavatkozás azok feladata, akik erre a Szentlélek külön kenetét nyerték. Így vagyunk egy test, amely különböző tagokból áll, különféle funkciókkal.

Túl azonban a személyes problémákon, a démonok uralmának társadalmi dimenziója is van, amely egyházi, kulturális, gazdasági, szociológiai, politikai, pedagógiai, egészségügyi, pszichológiai, tömegtájékoztatási és hasonló kontextusokban érvényesül. Sohasem a struktúrák vétkesek; ha egy struktúra igazságtalan, destruktív, káros, akkor személyes bűn áll mögötte, mert vétkezni csak a személy tud. Nekünk azonban azt kell tudatosítanunk, hogy ez a személy nemcsak emberi személy vagy csoport lehet, hanem démoni személy is, bukott angyal, aki szociális kontextusokat éppúgy uralma alá vonhat, mint személyeket, területeket, tárgyakat. Ezeknek a szellemi hatalmasságoknak azok tudnak hatékonyan ellene mondani, akik Isten imádásában mélyen elkötelezettek. Évekkel ezelőtt a Kálvin tér környékén jártam egy hívő testvéremmel, mindketten Budapestért imádkoztunk. Ő azt mondta nekem, hogy a hazugság lelkének erős jelenlétét érzi. Akkor nem voltam benne biztos, hogy ez fontos diagnózis, de azóta a politikai események megmutatták, mennyire lényeges volt. Ilyenkor nem elegendő a helyzet politikai kezelése. A teljes szívünkből szeretett Istenhez kell fordulni, őt imádni és dicsőíteni, megbocsátani a vétkeseknek, és ellene mondani a hazugság lelkének. Isten angyalai harcban állnak a sátán angyalaival, a hívők imája hatékonyan bekapcsolódik ebbe a harcba.

Lapozgattam a Family c. új magyar magazin első számát. Herbert Dóra főszerkesztő, akit személyesen ismerek és nagyra becsülök, a következőket írja:

Amikor gyilkos kamaszokról, kitett vagy megölt újszülöttekről, iskolai késelésről vagy lövöldözésről hall az ember, megborzong a gondolattól: hogyan juthattunk ide? ... Égetően érezzük a kapaszkodók hiányát, szinte bármit hajlandók vagyunk elhinni, csak biztonságot, nyugalmat ígérjen. De az ígéretek sorra csalókának bizonyulnak ... A dolgok nem mehetnek tovább az eddigi mederben. A válságos helyzetek mindig a jobbítás, a helyreigazítás lehetőségét jelentik: keressük hát együtt, merre legyen az új meder. Milyen világot szeretnénk hagyni gyermekeinkre, unokáinkra?

A föltett kérdés remélhetően termékeny diszkussziót indít el, amely fontos és szükséges.Egy mindenkit foglalkoztató probléma kapcsán alkalmat ad hívők és nemhívők párbeszédére. Ennek hátterében azonban a hívő – a főszerkesztő asszony is, aki mélyen elkötelezett katolikus – jól tudja, hogy a probléma lényege pneumatikus. A döntő szót Ef 6,12 mondja ki:

Nem a vér és a test (= ember) ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen.

Ez a harc szellemi harc, angyalok harca, de az ember harca is, csatakiáltása pedig: Mi Ká Él, „Ki olyan, mint az Isten?” Mi Ká Él c. versemmel zárom a témát, apokaliptikusan átfogva a teljes történelmet.

Hét angyal fújja a harsonát. Harcra fel, harcra! Megremeg lelke a rögnek.
Lándzsák feszülnek, vértek csillognak, lovas légiók dübörögnek.
Kardok villannak, hágcsók emelkednek, ezer meg ezer íjász feszíti íját.
A Fény Királyának seregei a Sötétség Fellegvárát vívják!

Harcra fel, harcra! Fújjátok a harsonát! Özönlik a mennyei tábor.
Harcosok a halmokról, harcosok a völgyekből, harcosok a távoli tájról!
Megszállják a hegyeket, lezúdulnak a síkra, tűzgolyókat lőnek a várba.
Fényküllők az égbolton, harci szekerek a földön, félelmes hősök sokasága!

Harcra fel, harcra! Nyomulnak a hősök, a föld a fenevadak förtelmes vérét issza.
Marcona madárpókok menekülnek, vinnyogó vészvarangyok vonulnak vissza.
Láng-lények füstölögve kihunynak, óriás-csigák nyálkás teste pukkan.
Fújjátok a harsonát! Tüzet a várra! Törjétek a falakat! Hatoljatok be a kapukban!

Harcra fel, harcra! A tengert a Fény Fregattjai járják.
Ágyúk dörögnek, rakéták robbannak, sorra süllyednek a pokoli gályák.
Fújjátok a harsonát! A Mennyei Flotta a levegőég királyságát vitatja.
Tűz a földön és tűz az égen! Megremeg trónusán a Hazugság Atyja.

Megadja magát a Reménytelenség Szigete, az Öröm Légiói bevonulnak.
A Kéj Csarnokát találat éri, a Pénz Palotája leomlik, a Gőg Színpadja füstbe-lángba fullad.
Fújjátok a harsonát! A Fény diadala a földön, a Fény diadala az égen!
Harcra fel, harcra! Az Örökkévaló félelmetes nevében!

Harcra fel, harcra! A győzelem az égre új napot hoz.
Fújjátok a harsonát! A csillagok lehullanak, átalakul a kozmosz.
Teremtő erők özönlenek, az anyag szívébe hatolnak,
fehéren izzik a Fekete Lyuk, a galaktikák áldoznak a Mindenhatónak!

Mi Ká Él! Ki olyan, mint az Isten? A tüzes tóba veti magát a Sárkány.
Mi Ká Él! Ki olyan, mint az Isten? A Királyok Királya léptet hófehér paripája hátán.
Mi Ká Él! Ki olyan, mint az Isten? A diadalmas daliák dübörögve arcra borulnak.
Mi Ká Él! Ki olyan, mint az Isten? Énekeljetek új éneket, ó szentjei az Úrnak!