Az itt közölt gyógyulásról a szaléziánus Don Joachim Vinzenzo Berto számol be (Position super introductione causae, Romae 1907, p.771-773). Don Berto 1862-ben diákként lépett az Oratóriumba, mindig Don Boscónál gyónt, akinek 1866-86 között magántitkára is volt. Vallomását esküvel erősítette meg. Valamivel részletesebben meséli el ugyanazt Don Francesco Dalmazzo szalézi pap (Memorie biografiche del Ven. Don Giovanni Bosco, raccolte da Giov. B. Lemoyne, IX, 645 ff. Torino, 1917).
Pünkösd vigíliájának délutánján, 1869. május 16-án 5 óra körül nagy számban készülődtek gyónásra a fiatalok a Segítő Szűzanya templom sekrestyéjében. Arra vártak, hogy Don Bosco lejöjjön szobájából. Miközben átmentem a sekrestyén, egy idős asszonyt láttam meg, aki egy 10-12 éves kislányt vezetett a kezénél fogva. A kislány szeme be volt kötözve, mivel teljesen vak volt. Maria Starderonak hívták és a torinói egyházmegyéhez tartozó Vinovóból jött. Azért hozták ide, hogy Don Bosco áldásában részesedjék.
Megálltam és néhány szót váltottam az idős asszonnyal, aki megmutatta a gyermek szemét. Se szaruhártya, se pupilla nem volt rajta, olyan fehér volt, mint két tojás. Súlyos szembetegség támadta meg, és immár több mint egy éve annyira nem látott, hogy házon kívül vezetni kellett. Miután minden orvosi beavatkozás sikertelennek bizonyult, Anna nagynénje és Maria Artero tanárnője Torinóba vitték, hogy ott Don Bosco megáldja.
Mikor Don Bosco megérkezett, megáldotta a beteget és a következő kérdéseket intézte hozzá:
– Mióta beteg a szemed?
– Már régóta szenvedek tőle, de csak körülbelül egy éve, hogy egyáltalán nem látok vele.
– Nem kérdeztétek meg az orvost, gyógyszerrel nem is próbálkoztál?
– Dehogynem – felelte a nagynéni. – Minden lehetséges gyógymódot kipróbáltunk, de teljesen hiába. Az orvosok azt mondták, hogy mindkét szem elveszett, azóta feladtam minden reményt a gyógyulásra vonatkozóan – és e szavaknál sírni kezdett.
– Meg tudod különböztetni a nagy és a kisméretű tárgyakat?
– Már semmit sem tudok megkülönböztetni.
Erre Bosco levette a kötést a kislány szeméről és egy ablak elé állította:
– Nézz ki egy kicsit az ablakon! Meg tudod különböztetni ezt a fényt a sötét falaktól?
– Ó, én szegény, semmit sem tudok megkülönböztetni!
– Szeretnél látni?
– Méghogy szeretnék-e! Olyan szerencsétlen gyermek vagyok, a vakság szerencsétlenné teszi egész életemet!
– Arra fogod-e használni a szemedet, hogy áldás legyen lelked számára és soha nem arra, hogy megsértsd az Urat?
– Ezt szívből megígérem Önnek! De olyan szegény, szerencsétlen kislány vagyok! – és könnyekben tört ki.
– Bízzál és a Szent Szűz megsegít téged! Látni fogsz!
– Mit fogok látni?
– Tiszteld az Urat és a boldogságos Szűzet és erősen nézz ide! Nézd, mi van a kezemben?
Erre a kislány szemét erőltetve meglepetten felkiáltott:
–Ó igen, látok!
– Mit?
– Egy érmét!
– Kinek az érmét?
– A Szűzanyáét!
– És a másik oldalán?
– Egy idős embert látok, virágzó bottal a kezében, ő Szent József!
– Szentséges Szűzanyám – kiáltotta a nénje. – Tehát látsz?
– Igen! Látok!
Ebben a pillanatban a kislány meg akarta ragadni a medált, ami egy térdeplő mögé esett. Nénikéje azonnal ott termett és segíteni akart, de Don Bosco nem engedte: hagyja őt egyedül keresgélni. A kislány minden nehézség nélkül, azonnal megtalálta az érmét.
A nagynéni és unokahúga a tanárnővel együtt, a csodálattól és a boldogságtól eltelve hazasiettek Vinovóba, de néhány nap múlva visszatértek, hogy adományt hozzanak az Úrnak és Máriának, a keresztények segítőjének, a kapott kegyelemért. A nagynéni pedig megerősítette, hogy hosszú ideje gerincbántalmaktól szenvedett (reuma), ami a jobb karjában is fájdalmat okozott és fejfájással járt – emiatt nem tudott a földeken dolgozni. Abban a pillanatban azonban, amikor unokahúga visszanyerte látását, ő is tökéletesen meggyógyult. Még két évvel az események után sem volt egyikőjüknek sem problémája korábbi betegségével. Ezen csodálatos gyógyulásoknak tanúi voltak: elhúnyt Alfons Scaravelli torinói szalézi pap, nevezett Anna nagynéni és Maria Artero tanárnő, akikről nem tudom, életben vannak-e még – fejezi be Don Joachim Vinzenzo Berto.
(Forrás: Wilhelm Schamoni: Wunder sind Tatsachen, Würzburg 1976, Johann Wilhelm Naumann-Verlag, p.39-42.)
