Fáradtan érkezem a kórházba éjszakázni. Pörgõs napok vannak a hátam mögött, feszültséggel terhesek, rosszul is alszom miattuk napok óta.
Ahogy belépek az épületbe, az ajtónál 2 anyuka 2 kerekesszékes gyerekkel fogad, az automatából iszogatnak, derűsen beszélgetnek. Ezek a gyerekek olyan betegségben szenvednek, ami miatt pár év múlva már odaát lesznek. Az intellektusuk ép, de a testük lassan feladja a szolgálatot. Vidáman, kedvesen köszöntenek, viccelődünk. Együtt megyünk fel a lifttel az osztályra. Ott egy másik anyuka köszönt, szintén kerekesszékes gyerekkel. Ez a gyerek nem fog hamarabb meghalni, de egész életében súlyosan szellemi testi fogyatékkal élő lesz, gondozásra szoruló. A gyerek is rám mosolyog, olyan sérült-torz módra, kicsit grimaszolva, nem úgy, mint egy egészséges, de mégis kedvesen és engem pedig hirtelen hatalmas, értelmet meghaladó béke önt el. Isten mosolyog rám  ezekből a gyerekekből. Hirtelen megérzem, mennyire gyöngéden de erőteljesen jelen van ezek közt a kicsinyek közt. Vagy inkább kicsinyekbent kellene írnom....Ők teljesen az Övéi. Hosszú idő óta először jól alszom.