Keneteid illata

Illat és áhítat –A kenet szimbolikája – Nem szimmetrikus partnerség – Férfi és női szerep a házasságban – A gyönyör öncélúsága elhibázott – Belső irányultságunk Istenre – Az értékek teljessége – Imádni a Szentet – Az imádás erőtere

Szeretem a tömjénezést. A jó minőségű tömjén illata misztériumot sejtet és áhítatot ébreszt. Istennel való kapcsolatunkban látásunk, hallásunk és minden érzékünk résztvesz, a szaglóérzék is. A SirHasirim menyasszonya a kedves keneteinek illatáról beszél:

Keneteid illata kellemes,
neved kiöntött olaj,
ezért szeretnek téged a lányok!
Vonj engem magad után, siessünk
keneteid illata után!
(Én 1,3-4)

Számunkra szokatlan, de az ókori keleten gyakorlat volt, hogy a férfiak illatos olajat használtak: „Mirha, áloé és kasszia árad ruháidból” (Zsolt 45,9). Jézus is utal erre a szokásra: „Amikor böjtölsz, kend meg a fejedet...” (Mt 6,17), sőt az ő fejére is drága nárdusolajat önt egy asszony (Mk 14,3-9). Ugyanakkor a kenetnek rituális jelentősége volt, így a papok és a királyok fölkenésénél. A király „az Úr Fölkentje” (1Sám 12,3-5), a várva várt eljövendő Király a Fölkent, a Messiás. A király, későbbi értelmezésben az eljövendő Messiás, „az öröm olajával” van felkenve (Zsolt 45,8). A „Krisztus” cím a Messiás szó görög fordítása. Az első János-levél a Szentlelket nevezi Isten kenetének (1Jn 2,27). A János által hirdetett keresztség után Isten „Szentlélekkel és erővel” kente föl Jézust (Csel 10,38). A kenetnek gyógyító jellege is van: az apostolok „sok beteget megkentek olajjal, és azok meggyógyultak” (Mk 6,13). Az Egyház is használja a kenet szimbolikáját, mind a keresztelendők olajában (fölkenés a Gonosz elleni küzdelemre, ahogy az ókori birkózók is olajjal kenték meg magukat), mind a betegek lelki-testi gyógyításában (betegek kenete), legfőképpen pedig a bérmálásban, a Szentlélek közlésében. Olajjal kenik meg a papok kezét a szenteléskor, a templomok falát is a templomszentelés szertartásában.

„Keneteid illata...” A kifejezés Isten vonzására, erőterére utal, a gyönyörűség ígéretére, amelyet az Istennel való egyesülés kilátása magában hordoz. Arról az élvezetről, amelyet Isten érintése az embernek okoz, az előző előadásban kifejtettem, hogy a Szentírás és a lelki élet mesterei szerint nem pusztán elvont szellemi öröm, hanem kiterjed az ember egész lényére. Azt is tisztáztuk, hogy ezt az élvezetet szabad kívánnunk, csak éppen nem önmagáért, hanem eszközként ahhoz, hogy akaratunk egészen egyesüljön Isten akaratával. Az Istennel való egyesülésünk ugyanis nem szimmetrikus viszony, nem vagyunk felcserélhető partnerek. Ő végtelen, mi végesek vagyunk; ő tökéletes, mi gyarlók vagyunk; ő a teljesség, mi töredékek vagyunk; neki nincs szüksége ránk, mi mindenben őrá szorulunk; ő önmagában hiánytalanul boldog, mi viszont csak akkor lehetünk boldogok, ha elérjük őt, végső célunkat. Ő boldogságunkat akarja s ezt fejezi ki törvényeiben, nekünk pedig teljesítenünk kell akaratát, ha nem akarunk elveszni. Más szóval: alá vagyunk rendelve Istennek, akaratunkat az ő akaratához kell igazítanunk, míg ő teljesen szuverén tetszése szerint bánik velünk, bár mindig szeretettel, hiszen saját szeretet-lényét nem tagadhatja meg.

Ennyiben a férfi és nő kapcsolata nem tökéletes ábrázolása Isten és az ember kapcsolatának, hiszen az emberi szerelemben és házasságban két egyenrangú személy önként választott kölcsönös kapcsolatáról van szó. Igaz, a Szentírás tartalmaz helyeket, amelyek szerint a nő alá van rendelve a férfinak:

Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak; ő a test üdvözítője. De mint ahogy az egyház Krisztusnak van alárendelve, úgy az asszonyok is mindenben a férjüknek (Ef 5,22-24).

Minden férfinek feje Krisztus, az asszonynak a feje a férfi, Krisztus feje pedig az Isten ... Nem a férfit teremtették az asszonyért, hanem az asszonyt a férfiért. Ezért az asszonynak viselnie kell a fején az alárendeltség jelét (1Kor 11,3.9-10).

E bibliai helyek alapján egy darabig az a nézet uralkodott a katolikus teológiában, hogy a nő alárendeltsége a férfinak a házasságban isteni törvény. Ezt a nézetet fejti ki XII. Piusz pápa is egy, fiatal házasok előtt mondott beszédében:

Feleségek, legyetek emelkedett lelkűek! Ne elégedjetek meg azzal, hogy csupán elfogadjátok és mintegy csak eltűritek férjetek tekintélyét, melynek Isten a természet és a kegyelem rendje szerint alávetett benneteket, hanem szeretnetek is kell a magatok őszinte engedelmeskedését, ugyanolyan tisztelettudó szeretettel, mellyel magának a mi Urunknak tekintélyével szemben viseltettek, akitől minden főhatalom ered.1

Fundamentalista szentírásmagyarázók ma is ezt az álláspontot tartják. A Biblia árnyaltabb megértése azonban arra figyelmeztet bennünket, hogy a szóbanforgó helyeken a tulajdonképpeni mondanivalóról le kell hántanunk a korhoz kötött kifejezési formát. Szent Pál patriarkális családmodellben gondolkodik és beszél. Az első korintusi levél fent idézett helyén azonban voltaképpen semmi mást nem akar mondani, mint azt, hogy az asszonyok tartózkodjanak a szabados viselkedéstől az istentiszteleteken, és tartsák meg az ősegyház közösségeinek a zsinagógától átvett viselkedési szabályait. Az efezusi levélből származó idézet már mélyebb, hiszen ez a házasság szentségi teológiájának alapja. A hitvesi kapcsolat hatékony szimbólum, amelyben megjelenik Krisztusnak és az ő Egyházának kölcsönös szeretete. Ez az ószövetségi szimbolika beteljesedése, amelyet a keresztény házasfeleknek tudatosan élniük kell, kegyelmi kincseket merítve belőle a házasélet feladataihoz és örömeihez. Miközben azonban az apostol a fölé- és alárendeltség kifejezéseit használja („Asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek” – „Férfiak, szeressétek feleségeteket”), voltaképpen mindkét féltől az akarat gyöngéd odasimulását kívánja a másik akaratához: a férfitól megkívánt szeretet, melynek mértéke Krisztusnak Egyháza iránti szeretete, éppúgy teljes odaadás, mint az asszonytól megkívánt engedelmesség. Miközben tehát a terminológia teljesen a házasság ókori, patriarkális modelljéből van merítve, a tulajdonképpeni mondanivaló a kölcsönös feltétlen odaadás megkívánása mindkét féltől.

Ennek alapján az Egyház újabb dokumentumaiban már nem találjuk meg a nő alárendeltségét, ami soha nem is volt visszavonhatatlan hitigazságként definiálva. II. János Pál pápának a női méltóságról szóló apostoli levele (Mulieris dignitatem) világossá tette számomra, hogy az Egyház csendben föladta ezt a tanítást. Nem található a Katolikus Egyház Katekizmusában sem.

Mindebből azonban kár volna azt a következtetést levonni, hogy a férfi és női szerep a házasságban teljesen szimmetrikus. A férfi és nő mind biológiailag, mind pszichikailag különbözik egymástól. Ha úgy adódik, férfi is pelenkázhat, nő is fenntarthatja a családot; de azért a férfi sose fog gyermekágyban feküdni, s természetesebben tudja képviselni az igazságosztó tekintélyt a gyermekekkel szemben. Mindig lesz értelme annak a képnek, hogy a házasságban a férfi a „fő” és az asszony a „szív”. Ez a különbség pneumatikus szinten is fennáll. A különböző nemhez tartozó hívők más és más módon találják bele magukat az isteni Vőlegénnyel szemben az embert képviselő menyasszony szerepébe az Énekek Énekében. A szexualitás szublimált energiái a két nemnél különböző módon jelentkeznek a fantáziában és az érzelmi életben. Egyik nem kisebb értékű, mint a másik, de nem is szabad elmosni a különbséget. Mint gyóntató, tapasztalatból tudom, hogy a nők nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az érzelmi átélésnek és a konkrét részleteknek, a férfiaknak fontosabbak az absztrakt törvények és elvek. Ez csupán akkor hiba, ha annyira el van túlozva, hogy a másik oldal elhanyagolásához vezet.

Ami azonban mindenkire áll, az az Istennek való alárendeltség következetes érvényesülése. Ő a célunk, az átélés csak eszköz. Ugyanaz az Alkantarai Szent Péter, akit korábban az istenélmény pozitív szerepének igazolására idéztem, élesen elutasítja az öncélúan keresett lelki élvezeteket.

Az Istennel való társalkodás önmagában véve a legédesebb és legkellemesebb valami, abban nyoma sem lehet a keserűségnek ... Ebből szokott azután származni az, hogy sokakat annyira megkap ennek a csodálatos és szokatlan édességnek ereje – hisz nála nagyobbat elképzelni sem lehet – , hogy az Istenhez járulnak és különböző lelki gyakorlatokat vállalnak, mint lelkiolvasást, imádságot, elmélkedést, a szentségekhez való gyakori járulást: de leginkább amiatt a roppant gyönyörködés miatt, melyben ilyenkor részesülnek. Ezek a főcélnak azt veszik, ami őket ezekre rábírta, vagyis e csodálatos édesség vágyát és annak teljesülését. Rettenetes tévedés ez, és sokan beleesnek ebbe. Mert nemde minden cselekedetünknek végső célja szükségképpen az, hogy velük Istent szeressük, őt teljes szívvel keressük? Márpedig ezek inkább szeretik és keresik magukat, a maguk kedvtöltését és gyönyörködését, mint az Istent.2

Az emberi szerelemnek is tévútja a gyönyör öncélú keresése, amely paráznasághoz és házastársi hűtlenséghez vezet. Individualista társadalmunkban sok fiatal számára merül föl a kérdés, miért kell várni a nemi kapcsolattal a házasságig, amikor a testi szerelem gyönyörű dolog, és ők úgyis össze szándékoznak házasodni. A testi szerelem valóban gyönyörű dolog; nincs igazuk azoknak, akik valami szennyes fertőnek látják. Azok a fiatalok, akik nem tagadják meg magukat és nem várnak a szexuális élettel a házasságig, nem azzal hibáznak, hogy rossz dolgot választanak, hanem hogy öncélúan választják. Nem látják a nemek közötti kapcsolat belső lényegét, amely nem egyszerűen egymás szerelmének élvezése, hanem egymás személyiségének a feltétel nélküli egyesülésig való befogadása, s ugyanakkor saját személyiségüknek a feltétel nélküli egyesülésig való odaadása. Ezt a kölcsönös odaadást és elfogadást nevezzük házasságnak. Amíg ennek objektív feltételei nincsenek adva, addig a szexuális egyesülés elhibázza célját és páros önzéssé lesz. Ilyen páros önzésre aztán nem lehet életre szóló kapcsolatot fölépíteni; az önző partnerség ellenáll a Krisztus és Egyháza közötti szeretet misztériumának.

Istennel való egyesülésünkre mindezt kicsit megváltoztatott értelemben kell alkalmazni. Őt ugyanis nem sok lehetséges személy közül választjuk társunknak, hanem belső szükségszerűségnél fogva ő életünk egyedüli beteljesítője és végső célja. Az ember természetes vágyai különböző teremtett dolgokra irányulhatnak, ezek a dolgok azonban nem öncélúak, hanem további értékekre s végül Istenre mint végső célra mutatnak. Embervoltunk belső gravitációja Isten felé vonz. Ezért mondja Nagy Szent Bazil a szerzeteseknek:

Az istenszeretet nem tanítható. Hiszen azt sem másoktól tanultuk meg, hogy örüljünk a napfénynek, s ragaszkodjunk az élethez. Sőt, szüleink és nevelőink szeretetére sem más tanított bennünket. Éppen így, sőt még sokkal inkább, az istenszeretet nem kívülről jövő tanítás eredménye. Amint ugyani az élőlény (t.i. az ember) létrejött, egyúttal megjelenik benne valamilyen csíraszerűen bontakozó értelem, amelyben eleve megvan a törekvés a szeretet kifejlesztésére. Erre lehet alapozni az Isten parancsainak tanítását, ezt lehet gondosan kibontakoztatni, hozzáértéssel nevelni, és Isten kegyelme révén tökéletességre vinni. Mi is az istenszeretetnek ezt a bennetek rejlő szikráját akarjuk a Szentlélektől kapott erővel föléleszteni, felhasználva Isten segítsége mellett a ti imáitokat és buzóságotokat, amely szükséges föltétele célunk elérésének.3

Mindazok az értékek, amelyeket a teremtett világban fölfedezünk, Istenben végtelen fokban vannak meg. Mindaz a szépség és jóság, mindaz az izgalom és kaland, mindaz a kristálytiszta logika és termékeny örvénylés, mindaz a bensőséges barátság és lángoló szerelem, mindaz a merész ambíció és áldozatkész nagylelkűség, mindaz az aprólékos hűség és nagyvonalú elegancia, mindaz a szerető gondoskodás és vakmerő kockázatvállalás, az ellentétek ütközésének és harmóniába oldódásának mindaz a felkavaró esztétikuma, a pólusok között ívelő feszültségnek mindaz a kényes és csodálatos játéka, a megbocsátásnak mindaz az előkelősége és az igazságért folytatott harcnak mindaz a gyönyörű konoksága, a mélységekbe hatoló gondolkodásnak mindaz a veszélyes gyönyörűsége és a docta ignorantia gyermekivé finomult bölcsességének mindaz a nemes játékossága, mindaz az élvezet, amit a test, az érzelem és a szellem fölfedezhet és befogadhat, csak gyönge előízét jelenti Isten igazi értékének, lénye határtalan teljességének, szenvedélyt felizzító más-voltának. A dolgok csak léteznek, de Isten a lét. Azon túl, hogy magában foglal minden értéket éspedig végtelen fokban, ugyanakkor mindenen túlmutató egyedülálló értékként jelentkezik, amit a Biblia ezzel a szóval mond ki: Isten szent. Sokmindent és sok mindenkit lehet szeretni, de Istent, aki szent, imádással kell szeretni. Az imádás a hódolat határtalansága, az odaadás parttalansága, a teremtmény felolvadása az isteni Másság misztériumában. Szerethetünk egy macskát vagy egy zeneszerzőt, egy kisbabát vagy egy jóbarátot, de az imádás egyedül Istennek jár ki.

Egykori spirituálisom, szemináriumunk lelkiigazgatója, egyszer azt mondta: „Nem a szentekről kell olvasni, hanem a szenteket kell olvasni.” Azokat, akik ismerik Isten keneteinek illatát. Valami olyan minőség van bennük, ami Istenre jellemző. Részesültek Isten szentségéből. Ha egy szent Istenről beszél, átüt szavain az imádás. Idézek egy részletet Assisi Szent Ferenc „meg nem erősített Regulájából”, amit a jogászok nem találtak használhatónak, ő azonban életszabálynak szánta a „kisebb testvérek” számára.

Mindnyájan, mindenütt, minden helyen, minden órában és minden időben, mindennap és szüntelenül higgyük igazán és alázatosan, zárjuk szívünkbe és szeressük, tiszteljük, imádjuk, szolgáljuk, dicsérjük és áldjuk, dicsőítsük és mindenek fölé helyezzük, magasztaljuk és hálaadással illessük a fölséges és hatalmas, örök Istent, a háromságot és egységet, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, mindenek Teremtőjét, a benne hívők és remélők és az őt szeretők Üdvözítőjét, aki kezdet és vég nélkül való, változhatatlan, láthatatlan, kibeszélhetetlen, kimondhatatlan, megfoghatatlan, kifürkészhetetlen, áldott, dicséretes, dicsőséges, magasztalásra méltó, fölséges, magasságbeli, édes, szeretetre méltó, gyönyörűséges és egészen kívánatos, mindörökké. Amen.4

Bizonyos mértékig meg tudom érteni, hogy a jogászok nem találták használhatónak... Mégis, én mindnyájunk számára használható életszabálynak tartom.

Ideteszek még egy verset; Szeptemberi séta a címe.

A lombok őszi tűzvésze a fákon
s az imádás tűzvésze bennem –
lobogj, lobogj, gyönyörűm, boldogságom,
tüzedben jó pihennem.

Lobogj, lobogj, határtalan szabadság,
emésztő tűzfolyam.
Folyosóról folyosóra szakadsz át
lényem tárnáiban.

Mi voltam én, mielőtt összeomlott
magányom vára, és
föllobbantál, szebben az őszi lombok
máglyáinál, lángoló ölelés?

Hogy mondjam el, milyen mocsokban éltem,
milyen sötét iszapban,
micsoda szívszorító rettegésben
kuksoltam és kutattam,

milyen volt a pokollal kergetőzés,
a lét mélyén a fagy,
az örvénylő jég? Lobogj, tiszta tűzvész!
Hogy mondjam el, ki vagy?

Szív újulása, ki beszél terólad?
Beszél a déli szél,
amely új szomjat hoz a szomjazónak,
nem érzik, mégis él,

beszélnek a Duna vizén a fodrok,
fölszólalnak a szétszórt
vadvirágok, hírt ad a betonoszlop,
beszél az őszi égbolt,

beszél a liget, hol minden bokorban
titkos fészkeden ülsz,
a lombkoronák a gesztenyesorban,
s bennem, ki a fagy martaléka voltam,
beszél a benti tűz.

 

1 ZIGÁNY M. – FÉNYI A.: XII. Pius élete és válogatott beszédei. Magyar Jövő, 1943. 425. o.

2 ALKANTARAI SZENT PÉTER: Imádság, elmélkedés. Szalézi Művek, Rákospalota, 1936. 227-228. o.

3 NAGY SZENT BAZIL: Életszabályok I. Görögkatolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza, 1991. 43. o.

4 ASSISI SZEN FERENC Művei, Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1992. 54. o.