Lelkem szerelmese, hol legeltetsz? – A teremtmény összetévesztése a Teremtővel – A féltékeny Isten – A szinkretizmus divatja – Magyar ősvallás – Halld, Izrael – Múljon el e világ – A tűzgömb közeledése – Az egyetemes létélmény még nem istenélmény – Hogyan születik a hit?

Korábban arról beszéltünk, hogy keresztény hitünkben Isten nem marad elvont fogalom, hanem személyesen megmutatkozik, belép tapasztalatunk körébe. Legutóbb azonban azt kellett látnunk, hogy ez messzemenően nem magától értetődő. A Teremtő az önmagában fennálló lét, míg a teremtmény a létben csak részesedik, így kettőjük között végtelen különbség van. A teremtményekből következtethetünk a Teremtőre, de ahhoz, hogy a Teremtő saját mivoltában belépjen az ember életébe, isteni ajándék, természetfölötti kinyilatkoztatás kell, amelyben Isten önmagát közli teremtményével – szabad elhatározásából, mert erre senki sem kényszerítheti.

Ez a metafizikai háttere a menyasszony panaszának, aki az Énekek énekében vőlegényét keresi a pásztorok között:

Mondd meg nekem, lelkem szerelmese,
hol legeltetsz, merre delelteted nyájadat,
hogy ne kelljen kóborolnom
társaid nyájai körül!
(Én 1,7)

Isten úgy alkotott meg bennünket, hogy emberi egzisztenciánk természetfölötti rendeltetésű, végső fokon az ő színről színre való látására irányul. Vágyaink csak benne teljesedhetnek. Az ember tehát keresi az Igazit, az Egyetlent, de a Kedves nyáján kívül sok más nyájra talál, bolyongásra kényszerül. A pásztoroktól nem kap igazi útbaigazítást, csak azt, hogy folytassa kóborlását:

Ha nem tudsz eligazodni,
te legszebb a nők közt,
indulj és menj el a nyáj nyomán,
és legeltesd gidáidat
a pásztorok sátrai mellett!
(Én 1,8)

Érthető tehát a lány panasza: „Ne kelljen kóborolnom.” Az Istent kereső lélek teremtményeket talál maga körül, de ezek, bár megvan a maguk vonzóereje, mégse azonosak szerelmesével. A teremtmény összetévesztése a Teremtővel az ember legmélyebb tragédiája. Mint a Bölcsesség könyve mondja:

Balgák mindazok az emberek,
akikben nincs meg Isten ismerete,
akik nem tudták a látható javakból
megismerni azt, aki van,
s a műveket szemlélve nem ismerték föl az alkotót,
hanem a tüzet, vagy a szelet, vagy az iramló levegőt,
vagy a csillagok körét, vagy a víz árját,
vagy a napot s a holdat tartották
világot kormányzó isteneknek.
Ha már ezeket isteneknek gondolták,
mert szépségük elbájolta őket,
tudhatták volna, mennyivel kiválóbb ezek ura,
hiszen a szépség szerzője alkotta mindezeket.
Ha pedig megcsodálták ezek erejét és tevékenységét,
megérthették volna, hogy alkotójuk még erősebb,
mert a teremtmények nagyságából, szépségéből
nyilván meg lehet ismerni azok teremtőjét.
(Bölcs 13,1-5)

Az Ószövetségi Szentírásnak állandó témája az igaz Isten imádásának elhatárolása a bálványimádástól.

Ahogy az Úr megtiltotta neked, ne készíts faragott képmást semmiről, mert az Úr, a te Istened emésztő tűz, féltékeny Isten (MTörv 4,23-24).

Az újkori szinkretizmus1 kísérlete, hogy a vallásokat egyenértékűnek állítsa be, teljességgel tarthatatlan. Értékek találhatók a zsidó-keresztény monoteizmus körén kívül is, de arról szó sincs, hogy a pogány istenek az egy igaz Isten más néven való szereplései volnának.2 Manapság sokan próbálják nemzeti öntudatukat a pogány magyar múlt fölértékelésével támogatni, s még a ferences Bozsóky Pál Gerő is beleesik abba a hibába, hogy a magyar ősvallást monolatriának, egyistenimádásnak állítja be. Vágyálomról van szó, nem tárgyilagos vallástörténeti értékelésről. Hogy egy bekezdés erejéig önmagamat idézzem:

Tévedés azt hinni, hogy az ég istenének pogány tisztelete azonos a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás abszolút és szuverén egy Istenének imádásával. A pogány égisten „Legfőbb Lény” ugyan, de csak fokozatban előz meg olyan kisebb istenségeket, mint pl. a Nap, a Hold, a tűz. Sőt a történelmi fejlődés során az égisten kultusza általában mindinkább elhalványul, és átadja helyét alacsonyabbrendű istenségek „praktikusabb” kultuszának.3 Az az állítás, hogy az ősmagyarok egyedül az égistent „imádták”, a természet titkait csak „tisztelték”, egy kereszténységen belül keletkezett megkülönböztetés jogosulatlan átvitele egy olyan kultúrára, amely ilyen distinkciókat nem ismert. Az égitestek mítosztalanítása a Szentírás első fejezetében álló, igen fontos tétele a monoteizmusnak. Bármilyen numinizálásuk4 (beleértve a divatos asztrológiát) élesen ellentétes az egyistenhittel, amely az ószövetségi kinyilatkoztatás ajándéka az emberiségnek.5

Az olyan jelenségek, mint a keleti meditáció terjedése vagy a sámánság/táltosság divatos felélesztése világosan mutatják, hogy a monoteizmus ószövetségi üzenete újból véresen aktuális a kereszténységen fölnövekedett euro-amerikai kultúra (s benne a magyar nép) számára. Izrael hitvallását, a „S’má Jiszraél”-t (Halld, Izrael), amelyet minden hívő zsidó naponta háromszor imádkozik, Jézus is főparancsként idézi: „Az összes parancs közül a legelső ez: ‘Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből’ (vö. MTörv 6,4-5)” (Mk 12,29-30). Ez a parancs az, amit az első fejezetben idézett Rabbi Akiba vértanúságával pecsételt meg, s ezt követték a keresztény vértanúk, akik inkább meghaltak, mintsem egy kis tömjént szórjanak a bálványok előtt égő áldozati tűzre, annak ellenére, hogy a római tisztviselők eléggé éreztették velük a szertartás merő formaság voltát.

A „S’má Jiszraél” nemcsak azt kívánja, hogy Isten imádását ne keverjük a bálványok vallási értelemben vett imádásával, hanem azt az állandó követelményt terjeszti az ember elé, hogy Istent osztatlan szívvel szeresse. Ez azt jelenti, hogy minden, amit Istentől különbözik, csak eszköz arra, hogy hozzá vezessen, de nem öncél. Mint a Katekizmus mondja:

A hit az Egy Istenben megtanít minden dolog fölhasználására, ami nem ő, oly mértékben, amennyiben közelebb visznek hozzá; és elszakadni tőlük oly mértékben, amennyiben eltávolítanak tőle.6

A teremtmények nem jelentenek végcélt. A Kedvest kereső menyasszony nem köthet ki idegen pásztorok sátrainál. Ebből érthetjük meg Pál apostol fölszólítását:

Akiknek feleségük van, legyenek olyanok, mintha nem volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, akik örvendeznek, mintha nem örvendeznének, akik vásárolnak, mintha nem volna tulajdonuk, és akik élnek ezzel a világgal, mintha nem élnének vele; mert elmúlik ennek a világnak a formája (1Kor 7,29-31).

E beállítottság alapja a Teremtő és a teremtmény közötti radikális különbség: a Teremtő végtelen és abszolút, míg a teremtmény véges és relatív. Egy nevezetes őskeresztény irat, a Didakhé, tartalmazza ezt a mondatot: „Jöjjön a kegyelem és múljon el e világ.”7 Ez lett egy versem mottója, miatta lett a vers címe is: Didakhé. A vers többek között azért sajátos, mert nagy része próza. Idézem a verset, prózástul.

(...mert akárhányszor egy hangyával vitatkoztam, hatalmasabbnak bizonyult nálam, és akárhányszor egy tigrissel vitatkoztam, kitűnt, hogy habszivacsból van; de te egyszerűen itt vagy körülöttem, minden oldalról, mint a sziklafal, és a tornádóhoz is hasonlítasz, amely gyökerestől kitépett és a levegőbe hajított engem...)

elsüllyednek az arcok
arcom kezed közt tartod

elsüllyednek a házak
ezentúl téged imádlak

elsüllyednek a kertek
ezentúl téged ölellek

elsüllyednek az utcák
leszek lakatlan pusztád

elsüllyednek a fények
leszek holdtalan éjed

(...holdtalan éj, a hullámtörés moraja a sziklafalon, és a forgószél üvöltése, aztán a tűzgömb közeledése, láng, láng, láng mindenütt, emésztő vágyakozás, hihetetlen nevetés, a tejútrendszerek tánca, a zuhatag, amit szellemnek is neveznek, és végül semmi más, mint az alvadt vér a gerendán, a te véred...)

A vers Jézus Krisztus kereszthalálánál köt ki, vagyis annál a történeti pontnál, amelyben Isten végérvényesen találkozott az emberrel. A húsvéti misztériumban beteljesül Izrael monoteizmusa, a menyasszony rátalál Kedvesére, az emberi lélek örök szomjúsága kielégül. De meg kell szabadulnia a teremtényekből való kielégüléstől, hogy ne legyen megosztva Isten és a véges dolgok között; könyörtelen harcot kell vívnia saját bálványai ellen. Isten nem tűr vetélytársat maga mellett.

Szükséges itt még valamit megértenünk. Amikor azt mondjuk, hogy Isten maga a lét, ezt nem szabad úgy magyarázni, hogy Isten behelyettesíthető egy általános létfogalommal, amit a teremtményekből vonatkoztattunk el. Isten a szuverén, nem korlátozott lét, nem pedig ennek a kavicsnak vagy ennek a kőszáli sasnak vagy ennek a hullámzó tengernek a léte, nem ennek az embernek vagy ennek az angyalnak léte, és nem is a teremtmények léte általában. A teremtmények léteznek, amennyiben részesednek a létben; Isten nem ilyen értelemben „létezik”, hanem azonos a léttel. Nem az esse commune, a közös lét az Isten; ez voltaképpen csak a fogalmi rendben áll fenn, amennyiben elvonatkoztatunk attól, hogy ennek vagy annak a dolognak a létéről van szó; Isten az esse subsistens, a lét önálló valósága, amely nincs korlátozva egyik vagy másik dolog véges mivolta által. Mivolt és lét Istenben tökéletesen azonos.

Ez kizárja a panteizmust, amely szerint Isten a létezők összessége, vagy a panenteizmust, amely szerint a dolgok benne foglaltatnak Istenben. A dolgok különböznek Istentől. Az a létélmény, amelyet az előző előadásban három szuggesztív versen keresztül próbáltam bemutatni, önmagában még kétértelmű; lehet úgy átélni, hogy az eszemadta szép leány, a holdfényes erdő vagy a biliárdasztal fölötti mérhetetlen csillagos ég a csúcspontját képviseli az élménynek, de lehet úgy is átélni, hogy mindezek mögött megsejtjük a Titkok Titkát. Csak az utóbbi értelemben vett létélmény istenélmény. A panteizmus nem istenhit, hanem bálványimádás. A keleti meditációk csúcspontján olyan létélmény áll, amelyben minden dolog egységét tapasztaljuk meg; ez a fajta létélmény nem foglalja magában az istenélményt, ellenkezőleg, kizárja az istenélményt. Ugyanakkor nagyon is lehetséges, hogy a jószándékú keleti meditálók halvány utalásként érzékeljék az általuk átélt létegység relatív voltát, és így Isten kegyelméből eljussanak a Titkok Titkának anonim, de valóságos megsejtéséig. A Lélek ott fúj, ahol akar. Mi azonban nem tehetjük meg, hogy a kifejezett istenhit helyében megelégedjünk egy anonim istenhittel. Ha a menyasszony megtalálta Kedvesét, nem bolyonghat többet idegen pásztorok sátrai mellett. Hűsége kötelezi.

Honnan tudhatjuk, hogy az igazit találtuk meg? Korunk szinkretizmusa nagy mértékben abból a gondolatból táplálkozik, hogy nincs jogunk egyetlen kultúrát önkényesen a többi fölé emelni, tehát nincs jogunk egyetlen vallást se kiemelni a többiek rovására. Csakhogy itt nem egyszerűen vallásról van szó, hanem személyes találkozásról. Izrael történelmileg találkozott Ábrahám, Izsák és Jákob Istenével az Egyiptomból való szabadulás meghatározó élményében. Ugyanígy találkozott az Egyház Izrael Istenével a názáreti Jézus személyében, az ő megváltó kereszthalálának és föltámadásának húsvéti misztériumában. Ez a találkozás mindnyájunk személyes történetének része lehet. Nem okvetlenül rendkívüli istenélményekre gondolok, hanem arra az egyszerű, de természetfölötti ajándékra, amit hitnek nevezünk. Aki hisz, nem azért tulajdonít érvényt Isten önközlésének, mert megvizsgálta az összes vallást, és kiválasztotta közülük az egyedül helytállót. Ez nem is lehetséges, nem is szükséges. Aki hisz, úgy érkezik meg Istenhez, hogy egy üzenet jut el hozzá (a hit hallásból van), és a meghallott üzeneten keresztül megtapasztal egy személyes szólítást, szólítást a föltétel nélküli odaadásra, az imádásra. A zsidó ateista filozófusnő, Edith Stein, amikor mások megtérésének hatására érdeklődni kezdett a kereszténység iránt, egy protestánssá lett barátnője lakásán esti olvasmánynak elkérte Avilai Szent Teréz Önéletrajzát. Ez az írás nemcsak elbűvölő csevegőként mutatja be Terézt, hanem őszintén feltárja misztikus élményeit is, hiszen leki tanácsadói számára írta. Edith reggelig olvasta a könyvet, és reggel azt mondta: „Ez az igazság!” És nem protestáns lett, mint a barátnője, hanem katolikus. A menyasszony nem kóborol tovább, ha találkozott a Kedvessel.

Miben különb a kedvesed más kedvesénél,
te, legszebb a nők között?
Miben különb a kedvesed más kedvesénél,
hogy ennyire kérlelsz minket?

A kedvesem fehér is, piros is,
ezer közül is kiválik.
........
Szája merő édesség,
ő maga egészen kívánatos,
ilyen a kedvesem, ilyen a szerelmem,
Jeruzsálem leányai!
(Én 5,9-10.16)

A kedvesre rá lehet ismerni, mert „egészen kívánatos”. Nem kritikusként foglalkozunk vele, hanem magáénak követel bennünket, és mi tudjuk, hogy nem kell tovább kóborulnunk: „ezer közül is kiválik”. A hit igazsága mellett nem úgy döntünk, mint aki mérlegre teszi az érveket, hanem úgy, mint aki beleveti magát egy feneketlen szakadékba. Ha megtörtént a találkozás, vége a kóborlásnak. Hűségünk kötelez. Az emberi egzisztencia véglegességre van beállítva, és Isten az egyetlen hiteles véglegesség.

A Kedves „szája merő édesség”. Protestáns testvéreimmel együtt örvendek az Igének, amely megszólított, először szüleim tanúságán keresztül, és csak meglehetősen későn a Bibliából, de nagyon valóságosan; a Koránt, monoton pátoszával, mindmáig nem sikerült végigolvasnom, ám a prófétáktól elszállok, a zsoltároktól megolvadok, az evangéliumok szent nevetéssel ajándékoznak meg. De van valami másom is. „A kedvesem fehér is, piros is.” Szabad naponta mondanom a szavakat: „Ez az én testem” – „Ez az én vérem kelyhe.” Valami fehérrel és valami pirossal táplálkozom, a Kedves belém hatol. Ebben örömmel osztozom orthodox testvéreimmel; de van valami másom is. Megtaláltam a Pásztort, akit kerestem, az egyetlent. Mint minden jól szervezett közösségnek, a Kedves nyájának élén is egyetlen pásztor áll: „Legeltesd juhaimat” (Jn 21,16-17). Katolikus vagyok, nem hagyományból, hanem meggyőződésből. Megtaláltam az Istennel való egyesülés hiteles helyét.