Zsidó néni – Imádó hanglejtés – Tudtam, hogy az Övé vagyok – Élő gyökér – A katolikussá lett főrabbi – Az Ószövetség kétféle értelmezése – Üdvösség Jézus nélkül? – Az Ige Isten szája – Árnyékokban és képekben – Az értékélmény szólítása – Pünkösd

Barátom, aki jelölt egy szerzetesrendben, levelezőlistán írta meg a következőket:

Szeretném megosztani Veletek egy mai élményemet, mely erősen hatott rám, elkísért egész nap. Egyik testvéremmel heti rendszerességgel járunk egy budai kórházba. Áldoztatunk, meghallgatjuk a betegeket, igyekszünk bátorítani és hirdetjük a másnapi szentmise helyét és időpontját. Különleges ajándékot kaptam az Úristentől a mai látogatásunk során.

Az utolsó szobába lépve egy idős, ősz hajú, erősen ráncos néni fogadott fülig érő mosollyal az arcán. A kifejezetten szívélyes fogadtatás jótékonyan hatott az önbizalmamra, igyekeztem is ám szépen előadni, mi okból kopogtattam. Megtudtam, hogy mivel erős légszomja van, nem tud holnap lejönni a szentmisére, pedig szívesen tette volna. Mikor arra tértem, hogy esetleg megáldoztatnám, a néni közölte: „Nézze, én zsidó vallású vagyok”.

Többször előfordult már, hogy kioktatást kaptam különböző szekták gyermekeitől, provokáltak, „oktalan és értelmetlen viták” réme fenyegetett (ld. 2Tim 2,23), mások bántó megjegyzéseket is a fejemhez vágtak. A néni egészen más volt. Próbálok visszaemlékezni, hogy is folytatódott a párbeszédünk, de csak a lényeg jut az eszembe: semmihez sem tudom hasonlítani azt, amikor Róla beszélt, amikor kimondta: „az Örökkévaló”. Nem hangzott közönségesen, nem felszínes szólam benyomását keltette: hittel beszélt, azzal az „imádó hanglejtéssel”, ami pontosan érzékelhető, de le nem írható. Megrendítő volt és egyszerre nagyon boldoggá tett: a köztünk lévő körülbelül 60 esztendőnyi korkülönbség, eltérő gyökereink és az elmúlt 2000 év vallási „szakadéka” ellenére pontosan értettem, Kire gondol, amikor a Mindenhatót említi.

Ma, amikor „divat” a vallásközi párbeszéd, miért nem fordulunk érdeklődve a hívő zsidó testvéreink felé? Ők a nemes olajfa, amibe vad hajtásként beoltattunk! Sajnos az a tapasztalatom, hogy keresztények inkább „kóborolnak” a talmi vallási egzotikummal kecsegtető pogány keleten, mintsem hogy megpróbáljanak szót érteni Ábrahám helybéli, vér szerinti hívő gyermekeivel. Pedig velük fenntartás nélkül imádkozhatnánk...

A néni csendesen, szinte alázattal megjegyezte: „Megjártam Auschwitzet.” Hellyel kínált, én széket ragadtam, és letelepedtem az ágya mellé. Nagyon izgalmasnak tűnt, hogy a II. világháború zsidóüldözéséről szóló táblakréta-történelmet egy élő személy szemüvegére cserélhetem... Biztattam. Szívesen beszélt azokról az időkről, elmondta, az Úrtól adatott küldetésnek érzi, hogy beszéljen arról, ami velük történt. „Nincs bennem harag senkivel szemben” – kezdte, és sorra elmesélte, hogyan internálták, milyen körülmények között veszítette el a férjét és a kisfiát, milyen borzalmak történtek a szeme előtt. A legerősebb elmarasztalás az volt részéről, hogy „ez nem emberi”...

Tanítás volt. Elbeszéléséből végig sugárzott, hogy a legszörnyűbb körülmények között sem veszítette el azt a szemléletet, hogy a világ és benne ő maga is az Örökkévalóé, Őbenne nyer értelmet minden történés, az is, ami az elszenvedése pillanatában ésszel egyáltalán nem fogható fel. „Nem féltem akkor sem, mikor bombáztak. Tudtam, hogy az Övé vagyok.” A barakkban rendszeresen végezték a liturgiákat...

Nem vádolt, nem átkozódott, nem fenyegetett mennyei bosszúval sem. Békésen, a felebarát szeretetével beszélt. Elgondolkozom. Egy zsidó szenttel találkoztam...?

A szeme végig mosolygott.

Egy kézfogás, Áront idéző áldást kérő szavak... búcsú.

A találkozás mélyen meggyőzött: nem szolgálunk két úrnak, egyedül az Egyetlennek.

Eddig az idézet. Meggyőző bizonyíték arról, hogy a zsidó istenélmény és a keresztény istenélmény lényegében azonos. Hogyan tarthatnánk isteni kinyilatkoztatásnak az Ószövetségi Szentírás tartalmát, ha ez nem volna így? A zsidó istenhitet nem lehet egyszerűen besorolni a nemkeresztény vallások közé. A II. Vatikáni Zsinaton ugyan nem született külön nyilatkozat a zsidóságról, de úgy gondolom, ennek inkább gyakorlati okai voltak: részben a terjedelem nem tette indokolttá, részben pedig a zsidókról szóló nyilatkozat még így is politikai tiltakozást váltott ki arab országok részéről. De amit a nyilatkozat a zsidóságról mond, az egyedülálló, ilyesmi nem hagzik el egyetlen más nemkeresztény vallással szemben sem.

Az Egyház nem feledkezhet meg arról, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatást annak a népnek közvetítésével kapta, melyet Isten a maga kimondhatatlan irgalmasságából arra méltatott, hogy megkösse vele az ószövetséget; s hogy annak a nemes olajfának gyökeréből táplálkozik, melyre ráoltattak a nemzetek olajágai (vö. Róm 11,17-24).1

A gyökér képét, melyet Pál apostol használ a római levélben, rendkívül fontosnak tartom. A gyökér ugyanis része a fának, élő fa csak élő gyökéren lehetséges. Ebből következik, hogy a zsidó istenhit ma is élő valóság. A zsidóságnak Istentől kapott ígéretei az újszövetségben nem kerültek visszavonásra, hanem beteljesedtek. Eugenio Zolli, a katolikussá lett római főrabbi, amikor megkérdezték, miért hagyta ott a Zsinagógát és miért lépett be az Egyházba, így válaszolt:

Nem hagytam ott semmit. A kereszténység a Zsinagóga beteljesedése. A Zsinagóga ígéret volt, és a kereszténység az ígéret beteljesedése. A Zsinagóga jelezte az utat a kereszténység számára: a kereszténység előfeltétele a Zsinagóga. Látják, egyik sem létezhet a másik nélkül.2

Érdemes itt még idézni Joseph Ratzingert, XVI. Benedek pápánkat, aki saját teológiai tanulmányait felidézve ezeket mondja:

Egyre jobban megértettem, hogy az Újszövetség nem egy másik vallás másik könyve, ami valamilyen oknál fogva a zsidók szent könyvét tekintette alapjának. Az Újszövetség nem más, mint a „Törvény, a Próféták és az Írások” értelmezése, amely Jézus történetéből indul ki, de egyben tartalmazza is Jézus történetét. Abban az időben ezek még nem forrtak össze végleges kánonná, hanem még nyitva álltak, és így bizonyságul kínálkoztak a tanítványoknak, mint szent iratok, melyek felfedték titkaikat. Végül arra a belátásra jutottam, hogy a judaizmus (amelyről szoros értelemben csak a szentírási kánon kialakulásának végével, tehát a Krisztus utáni első századtól beszélhetünk) és az Újszövetségben leírt katolikus hit Izrael írásainak kétféle értelmezési módja, s ezek tulajdonképpen a Názáreti Jézus alakjáról való állásfoglalásban különböznek egymástól. Az írás, amit ma Ószövetségnek nevezünk, önmagában mindkét értelmezés számára nyitott.3

Tény, hogy keresztény hitünk szerint az Ószövetség Jézus személyében nyer értelmet, és ide nem követnek bennünket zsidó testvéreink. Másrészt azonban az Ószövetség éppen azért fejthető ki és értelmezhető Jézus személyében, mert ugyanannak a Szentháromság egy Istennek kinyilatkoztatása, akit Jézuson keresztül megismertünk. Aki hittel fogadja az Ószövetséget, találkozik benne az élő Istennel.

Ez a megállapítás mintha ellentétben állna azzal a meggyőződésünkkel, hogy Jézuson kívül nem lehetséges üdvösség.

Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam (Jn 14,6).

Nincs üdvösség senki másban. Mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell (Csel 4,12).

Meg kell azonban fontolnunk, hogy Máté evangéliumának 25. fejezetében ott találjuk az utolsó ítéletnek egy olyan leírását, amelyben egyesek arra hivatkoznak, hogy soha nem is látták Jézust, mégis üdvözülnek, mert „amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” (Mt 25,40). Vagyis a Jézussal való anoním találkozás is lehetséges. János evangéliuma szerint Jézus az örök isteni Ige megtestesülése (Jn 1,18), azé az Igéé, akiben Isten kimondja magát: „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18). Minden kinyilatkoztatás az Igén keresztül történik. Az Ige Isten igazsága, feltárulása, áttetszősége, hozzáférhetősége. Az Énekek énekének első sora: „Csókoljon engem szája csókjával!” (Én 1,2) Az ember csókja a szájtól jön, Isten csókja pedig az Igétől; az Ige Isten szája, önkifejezése, önkimondása. Amikor a zsidó nép prófétái Isten igéjét mennydörögték, akkor is az Örök Ige szólalt meg, bár még távol volt a kinyilatkoztatás, hogy az Ige személy. De Isten csókja mindig személyes érintés volt, valami, amiben rá lehetett ismerni a minden fölött szerethető és szeretni érdemes Másikra.

Ezzel mélyebb betekintést nyerünk abba, hogyan születhet meg az emberben a hit. Nem egyszerűen következtetéssel; Isten következtetéssel való megismerése megteremtheti a hit lehetőségét, de nem teremtheti meg a hit tényét. A hit tényét Isten csókja teremti meg, az örök Ige érintése, akiben Isten kinyilvánítja önmagát. Ez jöhet különböző emberi szituációkon keresztül; a természeti jelenségek a félelmetesen Más numinózus élményét válthatják ki; a másik ember az odaadó szeretet és áldozatkészség sodrását indukálhatja; vallási szertartások az istenség titka felé terelhetik az ember belső világát. Ez történhet a kereszténységen kívül, névtelen módon, de akkor ezekben a jelenségekben is az örök Ige szólal meg. Jézuson kívül nincs üdvösség; ám Jézus mint örök isteni Ige elérheti azoknak a szívét is, akik nem ismerik az ő nevét. Ez nem csupán zsidó testvéreinkre vonatkozik.

Isten azoktól sincs távol, akik árnyékokban és képekben keresik az ismeretlen Istent, mivel ő ad mindennek életet, lélegzetet és mindent (vö. Csel 17,25-28), s mint Üdvözítő azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (vö. 1 Tim 2,4). Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget. Az isteni Gondviselés azoktól sem tagadja meg az üdvösséghez szükséges segítséget, akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett ismeretére, de – nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni. Mert ami jó és igaz van náluk, azt az evangéliumra való előkészületként értékeli az Egyház, és Isten adományának tartja, aki megvilágosít minden embert, hogy végül élete legyen.4

Mint látjuk, ismételten említés történik a lelkiismeret szaváról, a becsületes életre való törekvésről, vagyis az emberélet erkölcsi oldaláról. Az örök Ige mint szólítás jut el azokhoz, akik mint a dolgok értelmét még nem ismerték föl. Értékélménye minden embernek van; s a mozdulás a nagyobb érték felé úgy jelentkezik az emberi lélekben, mint a szerelmesben a mozdulás az őt elbűvölő Másik felé.

Az Énekek énekében olvassuk:

De szép vagy, szerelmem, de szép vagy!
Szemeid olyanok, mint a galambok.

De szép vagy, kedvesem,
milyen gyönyörűséges!
(Én 1,15-16)

Ez a „De szép vagy!”- élmény, az embert lenyűgöző Másik értékének élménye nem pusztán pszichikai megragadottság; egy ilyen értelmezés túl felületes. Arról van szó, hogy az emberi egzisztencia belső irányultságánál fogva mozdul az értékek felé, és ahol olyan érték érinti meg, amelyet nem tud elhelyezni kategóriáiban, amely túlnő és túlözönlik minden határon, ott ez a mozdulás imádássá válik. Isten szent – vagyis ellentmondást nem tűrően értékes és egyúttal lenyűgözően Más, s az ember az imádással ezt az elbűvölő és kérlelhetetlenül gyönyörű mást fogadja be. Idézem Másik c. versemet, amely egy szentségimádás élményét örökíti meg.

Gejzír, amely sziklákat fröcsköl. Emelkedő hegyomlás.
Héber betűk vagy kialakulatlan rajzok? A lenyűgöző Másik
mennydörgésben és szökőárban. Szépség, örvénylik, áramlik, tódul és támad,
válaszol és újat kezd, öntörvényű szabadság.

Vársz, térden állva.

Valami fogalmat próbáltam adni arról, mit jelent a hit születése. Az abszolút Másikkal való találkozás az Ige csókja, amire feltétlen odaadás, imádás az adekvát válasz. „De szép vagy, kedvesem, milyen gyönyörűséges!” Amikor az ember személye felolvad az imádásban és valóban az abszolút Érték felé mozdul, akkor az élő Istenben való tényleges hit született, mégha a hitnek rejtett, burkolt, anoním formájáról van is szó. Ezért nem kell azt gondolnunk, hogy Jézus Krisztus ismeretének hiánya az istenhívő zsidóknál, a monoteizmus hiánya a jóakaratú pogányoknál, vagy a kifejezett istenismeret hiánya az értékkövető ateistáknál okvetlenül kárhozatukat jelenti. Természetesen nem jó dolog, ha valaki Jézus Krisztusban nem ismeri föl a Messiást; de nem csodálkozhatunk e hiányon azok esetében, akik a kereszténységtől idegen családi és vallási hagyományokon nőttek fel, sőt talán bőrükön szenvedték el a keresztények zsidógyűlöletét. Nem jó dolog, ha valaki nem ismeri föl a teremtő egy Istent; de nem csodálkozhatunk e hiányon azoknál, akik pogány vallási kultúrán nevelkedtek fel, s az evangéliumot még soha nem hirdették nekik. Nem csodálkozhatunk az ateizmuson se azoknál, akiket abban az előítéletben neveltek, hogy az istenhit babonás képzelődés. Mindig lesznek az ilyenek között kivételek, akik áttörik kulturális előítéleteik falát, de azok se okvetlenül vesznek el, akiknél Jézus Krisztus csak anoním formában kopogtat. Hirdetnünk kell nekik az üdvösség evangéliumát, de nem erőszakosan, hanem szabad emberekhez tisztelettel szólva, a Kedves szépségét mutatva föl nekik és nem gyarlóságaikon botránkozva.

Hogy mi, keresztények, hogyan jutottunk Jézus istenségének ismeretére, arra viszont csak azt tudom mondani: megvalósult az Ige csókja. Ha az Ige Isten szája, Isten csókja viszont a Szentlélek. Ahol a pünkösd lángja föllobban, ahol elektromos kisülésben találkozik az emberi egzisztencia és az isteni önközlés, ott az imádás eleven tűzzé válik és áttöri a személyiség önmagába-zárkózását. Magasabb szintje kezdődik a létezésnek, amit Jézustól kapunk, s közben tudjuk, hogy Istenen kívül más ezt nem adhatja. Pünkösd c. versemmel fejezem be.

Szerelmed, mint folyó, kiárad,
átszakítod a gátakat,
a nyelvek új hangot találnak,
ugrál a szív, majd megszakad,
új varázslata van a tájnak,
valószínűtlen virradat.

Érezni a lét szívverését,
hegy és völgy megrendül bele,
a nap meglódult, lobog és ég,
fehér lángod játszik vele,
s az éjszakában sincs sötétség,
csak szerelmed tűztengere.

Tégy engem tűzzé, hadd lobogjak,
gyönyörű tűzvész legyek én,
lángba boruló házsoroknak
tüze a város közepén,
miközben sorra tüzet fognak,
akik csak káromkodni szoktak,
a csüggedők, az elbukottak,
és föllángol az új remény.