Meddig jutottunk? – Lelki értelmezés – Nemcsak erkölcsi posztulátum – Mámor és egyesülés – Kant bemattolja Kantot – Az evangélium történeti konkrétsága – Golgota – Húsvét misztériuma – A Kedves érkezése – Beteljesedett – Dzsungel és nonsense

Meddig jutottunk fejtegetéseinkben? Kétségtelenül szétágazó, ám mégis összefüggő gondolatmeneteink az Énekek énekének misztikus értelméből annyit föltártak, hogy a kezdősornak: „Csókoljon engem szája csókjával!” (Én 1,2), ezt a jelentést tulajdoníthatjuk: a természetfölötti kinyilatkoztatásban Isten az ember teljes lényét, testi-lelki valóságát érinti; Isten szája az örök Ige, Isten csókja pedig, amely egy abszolút értékélmény szólításán keresztül éri el az embert, a Szentlélek. Mielőtt tovább mennénk, mérjük föl megállapításaink értékét. Természetesen világosnak kell lennie, hogy nem az Énekek éneke szószerinti értelméről van szó, hanem egy lelki értelmezés, sensus spiritualis hozzáfűzéséről, amelynek igazsága nem a szöveg elemzésén áll vagy bukik, hanem hitünk egyéb igazságain. Annak is világosnak kell lennie, hogy e hitigazságokat nem tankönyv vagy teológiai értekezés formájában próbálom kifejteni, hanem a teológiai esszé műfajában, amelyben megengedhető bizonyos csapongás és az elvontabb részek kevésbé elvontakkal, példának okáért lírai költeményekkel való fűszerezése. Gondolatmeneteim mindazonáltal igényt tartanak arra, hogy korrektségben fölvegyék a versenyt bármilyen elméleti teológiával. Amit leírok, bizonyíthatónak tartom a kinyilatkoztatásból.

Ennek leszögezése után szeretném elhatárolni az eddig mondottakat egy félreértéstől. Az a létélmény, amely Istenre mutat, nem irracionális, nem merő pszichikai állapot, de nem is csupán erkölcsi posztulátum, hanem az emberi személynek olyan megragadottsága, amely az értelmet és a céltörekvést egyaránt szólítja, s ezzel belenyúl pszichikai világunk minden rétegébe. Az imádás, amely döntő tényező Isten szólításának feltétel nélküli elfogadásában, nem merő gyakorlati döntés, hanem az értelem határainak indokolt megnyílása is a végtelenül több és végtelenül más előtt. Kant álláspontja volt az, hogy Istent a „tiszta ész” nem tudja bizonyossággal felismerni, hanem csak az erkölcsi törvényben rejlő ellentmondást nem tűrő felszólítás, „kategorikus imperatívusz” miatt kell őt elfogadnunk mint a gyakorlati ész követelményét, posztulátumát. Nos, szemben Kant Manóval1 én egy olyan manó vagyok, akinek számára képtelenség volna gyakorlatilag posztulálni azt, amit elméletileg nem tartok biztosnak. Igenis vallom, hogy Isten imádása döntő tényező a hit, remény és szeretet természetfölötti attitűdjeiben, hogy azért nevezzük ezeket isteni erényeknek, mert Imádottunk kedvéért fogadjuk el őket. Ugyanakkor azonban éppen Isten imádása követeli meg tőlem, hogy hitem párosuljon az értelem kritikájával, hiszen értelmem is Isten ajándéka. A természetes emberi ész önmagában nem képes ugyan eljutni a hitre, de eljuthat a hit ésszerűségének felismerésére; onnan az imádás lendít tovább az abszolút bizonyosságba, hiszen a végtelen szeretet csókjával szemben már értelmetlen bármilyen okoskodás; a Kedvest nem kényszeríthetjük saját határaink közé, a gátak átszakadnak, innentől az isteni bizonyosság van érvényben, ami nem mérlegelésen alapul, hanem személyes önátadáson. A határtalan Másik birtokba vesz bennünket, már a Szentlélek törvénye alatt állunk, amely nem az „igen” és „nem” sakkjátéka többé, hanem mámor és egyesülés.

Bevitt engem a bor házába,
s a felirata fölöttem: szerelem.
(Én 2,4)

Ebben a mámorban és egyesülésben azonban, mint már annyiszor ismételtük, az ember egész lénye résztvesz, tehát értelme is, amely el tud jutni a kérdésig: „Ésszerűen cselekedtem-e, amikor átadtam magam a feltétlen Szeretetnek?” És képes erre igenlően válaszolni. Ez az igen nem maga a hit – maga a hit Isten természetfölötti ajándéka, a Szentlélek csókja bennünk – , de képes megvédeni a hit ésszerűségét. A hit felülmúlja az értelmet, de nincs ellene. A hit ellen az értelem nevében emelt ellenvetések az értelem erejével el is háríthatók. Mint Kisfaludy Árpád Béla, a budapesti teológiai kar egykori dogmatika-tanára kifejezte magát: „Akit nem érek föl azért, hogy megsimogassam, azt nem érem föl azért sem, hogy megpofozzam.”

Visszatérve Kant Manóhoz, ő a tiszta ész határainak megvonásában eleve föltételezi azt, amit bizonyítania kellene, amikor a „szintetikus apriori ítélet” fogalmát bevezeti. Azt a logikai ítéletet nevezi így, amelyben az állítmány hozzátesz valamit az alanyhoz (ezért szintetikus), és amelynek igazsága mégis nyilvánvaló értelmünk számára (ezért apriori). Nézetem szerint azonban ilyen ítéletek egyáltalán nincsenek. Ha az alany nem zárja magában legalábbis burkoltan az állítmány fogalmát, akkor az ítélet nem lehet a priori érvényes, hanem csak a tapasztalat alapján, a posteriori. Apriori ítéletről csak akkor beszélhetünk, ha az állítmányt értelmünk megtalálja az alany jegyei között. Márpedig az esetleges valóság jegyei között megtaláljuk, hogy csak az abszolút valóság tarthatja a létben, hiszen az „esetleges” éppen ezt jelenti. Ez nem szintetikus, hanem analitikus ítélet. Persze másfajta analízisről van szó, mint egy matematikai ítéletnél, mert az analízis itt egy olyan valósághoz fűződő relációt tár fel, amely túlesik az alanyon magán, transzcendens. De a logikai ítélet ettől még nem válik „szintetikussá”. Kant azzal, hogy a metafizikai ítéleteket logikailag szintetikusnak tekinti, eleve feltételezi azt, hogy nem vonatkozhatnak valóságra; vagyis abból indul ki, amit bizonyítani akar. Ettől kezdve a königsbergi professzor biztosan megnyeri játszmáját, hiszen a világos és sötét bábokat egyaránt ő vezeti, ám éppolyan biztosan meg is veri önmagát. Levezeti, hogy a metafizikának nincs valóságértéke, de ezzel megsemmisíti saját filozófiájának érvényét, hiszen az ő állításai is túllépik a tapasztalat határait. Ha a transzcendenciáról nem tudhatunk semmi biztosat, akkor ez se biztos. Mire Kant mattot ad, addigra mattot is kap. A játék szabályaival van a baj, azaz a „szintetikus apriori ítéletek” önellentmondó fogalmával.

Csukjuk be Kantot, és vegyük elő a Bibliát. Beszéltünk arról, hogy Máté evangéliumának nagy ítélet-jelenetében olyanok üdvözülnek, akik névszerint nem ismerték Jézust. Ebből fakadhat az eddig mondottaknak egy másik félreértése, hogy t.i. az evangélium történetisége, a Jézus-esemény a maga konkrétságában, nem is olyan fontos. Ezt a félreértést is a leghatározottabban el kell hárítani. Ha Isten végtelen szeretetében megtestesült, hogy az emberiség története az ő saját történetévé is váljék, ha Isten érintése, amelyet mámornak és egyesülésnek mondottunk, a názáreti Jézus életében, halálában és föltámadásában éri el az embert, ha a Szentlelket, akit Isten csókjának mondottunk, a húsvéti misztériumban megdicsőült Jézus küldte el nekünk az Atyától, akkor hitünk történeti oldala csöppet sem mellékes, és nem helyettesíthető okos általánosságokkal. Fontos volt látni, hogy az evangélium számos burkolt formában is elérheti azokat, akik történeti megjelenésében jóhiszeműen nem ismerik; de senki sem üdvözül a húsvéti misztérium nélkül, a Golgota nem hiányozhat az üdvösség térképéről. Az ember rászorul a megváltásra, nemcsak az áteredő bűn miatt, mint sokan tévesen gondolják, hanem saját személyes bűnei miatt is. A Golgota tragédiája magában foglal minden emberi tragikumot, az a sötétség, amely Jézus halálakor beborítja a földet, magában foglalja az emberi szív minden sötétségét.

Egy rövid fiatalkori versemet teszem ide, amely a maga tragikumában, a tehetetlenség vergődésében közelíti meg az emberré lett Isten szenvedését. Címe: Golgota.

Utána mennék, nem lehet.
Álarc alá takarta már
megkínzott homlokát, meleg
arcát a sziklakő halál.

Az égő lejtőn erre ment,
mint vágásra vitt állatok –
álarc mögé bújt odafent,
kövek közt kővé változott.

Kövek között kővé meredt.
Üvölt a szél, és nincs erőm.
Utána mennék, nem lehet.
Üvölt a szél a hegytetőn.

Jézus halála valódi tragikum. Aki szerepjátszásnak értelmezi, nincs tisztában a kereszténység lényegével. Egy gnosztikus szellemű szerzőnél azt olvastam: Jézus csupán azért engedte magát keresztre feszíteni, hogy megmutassa: bármikor le tudja tenni és újból föl tudja venni testét. Ezt istenkáromlásnak tartom – mintha a mennyei Atya számára annyira mindegy volna Fia szenvedése, hogy puszta demonstráció céljából képes volna alávetni őt a borzalmas kínhalálnak! De ember-káromlásnak is – mintha az ember halála merő külsőség volna, nem egy élet beteljesülése és egy személyiség véglegesülése; mintha az emberi test és emberi lélek csak laza szálakkal volna egymáshoz fércelve, és egységük nem maga az ember lenne. Az emberi egzisztencia e batagellizálása helyett tudomásul kell vennünk, hogy Jézus igazán vergődik és fuldoklik a kereszt gyötrelmei között, hogy az emberi sors a maga Istentől-elszakadtságában valóban elviselhetetlen teherként nehezedik rá, s mindaz a frusztráció, amivel az ember a történelem során találkozik, össze van foglalva Urunk keresztjének kínjaiban. Halálában pedig beteljesedik életének odaadottsága, s miközben kilép a tér és idő koordinátái közül, belép abba a transzcendentális emberi közösségbe, amelyet a Szentírás Seolnak, Hádésznek, holtak országának nevez – alászáll a „poklokra”, ad inferos, az alvilágba; egyesül minden emberrel, éltek légyen a történelem bármely korszakában Krisztus előtt vagy Krisztus után, hiszen ott nincsenek idő-koordináták – egyesül, mondom, minden emberrel, már tudniillik aki hajlandó befogadni őt; mert akik Isten ellenségeként véglegesültek a halálban, azok elutasítják őt, és ez a kárhozatuk. A többiekkel azonban közli határtalan odaadását, ami nem más, mint Isten élete. Megváltja az emberiséget, újra egyesíti Istennel.

De Isten elpusztíthatatlan élet. Aki meg van váltva, annak élnie kell. Holtak zsengéjeként Jézus támad föl először, hogy magához vonzza az egész emberiséget. A benne hívőkkel közli Isten csókját. Kiárad a Szentlélek, hogy hirdessék a jó hírt az egész világon. A jó hír a húsvét, az Úr feltámadása, a mi feltámadásunk. Konkrét esemény, térben és időben történetileg behatárolható, ám erejével átjárja a teljes emberi történelmet.

Amikor Golgota c. versemet úgy húszéves koromban megírtam, a húsvéti misztériumot sötét oldaláról szemléltem. Meglehetősen sötét oldalukról szemléltem akkor a dolgokat. Sok tehetetlenséget és frusztrációt éltem át, és Jézus szenvedésében is a tehetetlenség és a frusztráció ragadott meg. Hogy ez a szenvedés a végtelen szeretet üzenete is, azt hittem ugyan, de nem tudtam kifejezni. Azt hiszem, nagyon sok keresztény van így. Elméletileg hisznek, de érzésvilágukat nem színezi a föltámadás jóhíre. A sátán nem tudja elérni, hogy megtagadják Jézust, de képes száműzni szívükből a húsvét örömét. Igent mondanak Istennek, de egy távoli Istennek mondanak igent, aki nem tudja átszínezni életüket.

Az Énekek énekének van egy része, amely a Kedves érkezését írja le:

Csitt! A kedvesem íme, itt jön!
Szökken a hegyeken át,
szökell a halmokon keresztül!
Olyan a kedvesem,
mint a gazella, mint a szarvasborjú,
már itt is áll a házunk mögött,
benéz az ablakon,
nézdel a rácson át.
(Én 2,8-9)

Ez a konkrétság – „Íme, itt jön!”– a keresztény hit lényegéhez tartozik. Nem távoli Istenben hiszünk, hanem olyanban, aki „benéz az ablakon”. A konkrét Jézusban, a názáreti ácsban, a galileai prófétában, a Golgotán kivégzett zsidó Messiásban, aki éppoly konkrétan föl is támadt, és konkrét embereket küldött, a Szentlélek csókjával megerősítve, hogy hirdessék feltámadását. Nem tagadjuk az anoním kereszténység lehetőségét, hiszen maga az evangélium tanítja, de világosan tisztában vagyunk az evangélium hirdetésének kötelezettségével: a megváltás jóhírét tovább kell adni, s ennek a továbbadásnak konkrét helye az Egyház. Mennyivel jobban menne az evangelizáció, ha az Egyház az öröm edénye volna!

Nemrég tudatosodott csak bennem, hogy egy másik versem, amely szintén Jézus kereszthaláláról szól, pontosan ugyanabban a versformában cseng, mint az előző fiatalkori vers: keresztrímes jambusi nyolcasokban. Hadd idézzem ezt is, mert a két vers között az azonos téma és azonos forma ellenére jól érezhető különbség van. Címe: Beteljesedett.

Most az igazság fölsikolt,
sátán horkan az űrön át,
ostort fog millió kobold,
vas veri szét a lét agyát.

Tombolj, üvöltő hurrikán!
Őrjöngj, örvénylő éjszaka!
Vulkánná lényegült magány!
Ősrobbanás hullámfala!

Tombolj! Vagy jobb talán a csönd?
A hallgatás a roncs felett?
Csönd odalent. Csönd odafönt.
Hidegek a holdkráterek.

Hajnalra, mégis, halk zene
a kiégett tejutakon.
Szerelmek ébredő szele.
Kínból kacaj. Sziklán szirom.

És túl a semmi ablakán
és túl a legvégső körön
tűz, tűz, teremtő tűzkazán,
fény, fény, fény, fuldokló öröm!

Barátom, érzékeled a különbséget? A tragédia kifejezése itt még szertelenebb képekben tobzódik, mint a szorongásos, reményvesztett hangú fiatalkori vers. És mégis, ezt a verset egyáltalán nem tudtam volna befejezni, ha nem mondom el a húsvétot is. Ez akkor már belső igényem volt. Ezt a verset körülbelül négy évtizeddel később írtam, mint a Golgotát. A két vers között történt velem egy és más. Nem üres frázis az, hogy a Kedves „íme, itt jön” és „benéz az ablakon”. Konkrétan jött és benézett. Íme, tanúságot teszek róla. A következő fejezetekben részletezni óhajtom.

Most, befejezésül, csak annyit: a Beteljesedett c. versnek vannak ugyan értékei, de nem a legjobb kifejezése a húsvéti misztériumnak. Frazeológiájában van valami erőltetett. Hadd mondjam el egy harmadik versemet is, a Tigrisorgona címűt, amely nem a bibliai nyelvezetet használja, hanem a trópikus dzsungel képeit és némi nonsense-t hozzá, mégis, úgy érzem, benne van az új teremtés misztériuma, a húsvét, a gyötrelemből fakadó győzelem monumentális ereje a történelem és az emberi szív kavargásában. Tudom, hogy avantgardos jellege nem mindenkinek fog tetszeni, de végülis misztériumról beszélünk, dadogva – ezt a dadogást kérem tudomásul venni. Tehát: Tigrisorgona.

Rekedt üvöltéssel kezdődik, aztán
fölzendül a dzsungel, pávák, elefántok
és majmok rikoltanak, spirálisan emelkedő
hangtölcsér robban, minden egyszerre
és minden egymás ellen, tusakodó
és elegyedő zúgás, brummogás, kacagás, velőtrázó
sikoltás, hirtelen csönd –

zuhanj fölfele, sodor a megvalósulás
ereje, löknek a találkozó
kígyóvonalak, lövellő hanggejzírek, ébredő
teljesedések, új utak készülődései, ultraibolya
rajzok, mágneses virágkelyhek, epedő
indák, kúszónövények virulása és
kínlódása, záródás, kitekintés –

vaskapcsok lehullása, föl, föl –
nincs visszafordulás, emésztő
forgás, hamarabb, mihamarabb, zenélő
eszmélet, vadállati
gyöngédség óceánja, féltő
kezek és könyörtelen kések, felfakadó
genny, ugráló tánc a vadállatok
gyűrűjében, közeledő hörgés, a vízesés
moraját túlzengő másik, tébolyító disszonanciák
feloldása és fel-nem-oldása, az igen egysége a nemmel,

halihó!

tigris!