A félelem árnyékában – Magány – Kettős identitás? – Te győzz le engem, éjszaka – Szépség és igazság – Házon belül az ördög – Istenbizonyítás – Aggályosság – Kétbalkezes pap – Tűzvész vagyok

Halihó, tigris! Az avantgard költemény, amellyel legutóbbi előadásomat befejeztem, valószínűleg sokakat megviselt, különösen ráadásképpen a szintetikus apriori ítéletekre, amelyek szintén nehezen emészthetőek. Szavamat adom, hogy most nem fog ilyesmi előfordulni. A versben egyébként, aki akarja, észlelheti a föltámadás győzelmét a világ káosza fölött (az igen egysége a nemmel – a halálból fakadt élet, a tigris – Isten legyőzhetetlen ereje), de ezt a verset csak most, néhány éve követtem el, s bizony huszonévesen nem ilyen optimista verseket alkottam. Utólag tekintve: félelem árnyékolta be életemet. Félénk gyerek voltam, a bennem rejlő rengeteg agressziót mind befelé fordítottam, ráadásul kedvenc költőim is mind „búsak” voltak – „Akarom, mert ez bús merészség”, „A bús férfi panaszai”, „Bús gyársziréna búgott”, hogy Adyt, Kosztolányit és Tóth Árpádot idézzem, nem is beszélve a „borzongó bús bolyongó” Babitsról. Úgy éreztem tehát, hogy bizonyos pesszimizmus a költészetben kötelező, s anélkül, hogy boldogtalannak éreztem volna magam (hiszen stabil családban nőttem föl, megvolt az alapvető biztonságérzetem), mégis szenvedtem, elsősorban végletes kapcsolatteremtési nehézségeimtől. „A lányok nem mernek hozzád szólni” – mondták gimnáziumi osztálytársaim. Az igazság az volt, hogy én nem mertem a lányokhoz szólni, távolságtartás áradt belőlem, s csak jóval később, már fölszentelt papként jutottam el oda, hogy tűrhetően normális kommunikációt tanúsítsak. Ma is zárkózott alkat vagyok, de ez már nem csüggesztő magány, ha váratlan és kínos helyzetekben könnyen lebénulok is. De hogy ifjúságomban micsoda falak vettek körül, azt legjobban Magány c. ifjúkori költeményemmel tudom szemléltetni.

A nevemet nem tudja senki.
Ne szólíts – nincs nevem.
És nincsen hazám, csak a benti
sokdimenziós végtelen.
Sugaraimat eltakartam.
Ne szólíts – hallgatok.
Nincs társam e szótlan viharban.
Nektek sincs társatok.

Mert mindenkiben más a rend és
mindenki társtalan
valahol mélyen, a teremtés
legbenső távlataiban:
társtalan égitest, mely árván,
lakatlanul kering
túl minden csillagkép határán,
külön törvény szerint.

Ez bizony kegyetlen, önző és pesszimista magány, s ezért a versért furdalt is mindig a lelkiismeret, mert ha érzéseim helyeselték is ezt a gőgös egoizmust, azt világosan éreztem, hogy e sztoikusan sivár magány-filozófia nem fér össze keresztény hitemmel. A hitet ugyanis, amelyben nevelkedtem, nem hagytam el lázadó ifjúságomban sem, legföljebb gyónásaim váltak ritkábbá, miközben egyre világosabban éreztem, hogy egyszerre két identitást próbálok fenntartani: azonosulást szüleim példájával és vallási olvasmányaimmal (sok hitbuzgalmi könyvünk volt otthon), másfelől viszont azonosulást osztálytársaim léhább életfelfogásával és kedves költőim liberalizmusával. Sokat töprengtem ezen, szerettem töprengeni. Éjszaka gyakran fölébredtem és töprengtem.

Az Énekek énekében mondja a menyasszony:

Fekvőhelyemen éjjelente
kerestem, akit szeret a lelkem.
Kerestem, de nem találtam.
»Felkelek, járom a várost,
az utcáit és tereit,
keresem, akit szeret a lelkem!«
Kerestem, de nem találtam.
Ott jártak a várost járó őrök.
»Láttátok-e, akit szeret a lelkem?«
Alighogy elhagytam őket,
megleltem, akit szeret a lelkem,
megragadtam, el nem engedem,
amíg be nem viszem anyám házába,
édes szülőm kamrájába.
(Én 3,1-4)

A keresésnek ez a mozzanata (amelyről nincs kizárva, hogy kulturális gyökerei a kánaáni Astarte-mítoszba nyúlnak) két fejezettel később még egyszer ismétlődik az Sir Hasirimban, s akkor nem kap ilyen szerencsés feloldást: az őrök megverik a lányt, leszaggatják ruháját, és itt „filmszakadás” következik, nem találkozik kedvesével. Azt a magányt, ami ott borul rá, csak a misztika teológiájából lehet értelmezni, ezt nevezi Keresztes Szent János a lélek sötét éjszakájának. A lélek Istent keresi, semmi egyebe nincs, és más nem is kell neki, de Istent távol érzi magától. Nos, pillanatnyilag nem ezt elemezzük. Amikor én „fekvőhelyemen éjjelente” tünődtem és ábrándoztam, az még messze az Istennel való találkozásom előtt történt, nem Istent kerestem, nem imádkoztam, fantáziámat engedtem szabadjára a jótékony sötétségben, olvasmányaimon, valódi és elképzelt élethelyzeteken gondolkoztam. Szerettem az éjszakát, ha biztonság vett körül. Ha egyedül voltam, gyerekkoromban féltem a sötét folyosón, a fogason lógó ruhák között farkast sejtettem, s még felnőttként is megesett velem, hogy egy izgalmas detektívregény olvasása után föl kellett gyújtanom a villanyt, és be kellett néznem az ágy alá. Később, amikor plébános lettem, úgy számoltam le a félelemre való hajlandóságommal, hogy a nagy plébániaépület ajtaját, amelyben egyedül aludtam, nem zártam be éjszakára, és a kertkaput is nyitva hagytam, hogy ne dédelgessem félelmeimet, hanem farkasszemet nézzek velük, és egyedül Isten oltalmára hagyatkozzam. Ma már ezt nem tartanám bölcs dolognak, de akkor használt. Ám ez már az Istennel való találkozás fordulata után történt. A félelem démona fokozatosan hagyott el – de ennek is története van, amit most még korai volna elbeszélni. Visszatérek ifjúkorom éjszakai töprengéseihez. Ezek során biztonságban éreztem magam, hiszen otthon volt a család, de az alaktalan sötétség és az éjszakai neszek szabad folyást engedtek a képzelet barangolásainak.

Fekvőhelyemen éjjelente
kerestem, akit szeret a lelkem.

Valóban őt kerestem volna? Tudatosan nem így volt, de a sötétségben, ahol a tárgyak elveszítik körvonalaikat és a dolgok megszokott menete háttérbe szorul, mégiscsak ott volt minden rejtelem és minden kalandja a szívnek – amikor, József Attila szavával, „csend fülel, motoz a setét”, a sötétségben ott várakozik a mérhetetlen misztérium, ahogy korábban egy-egy, éjszakáról szóló, Ady és Pilinszky-verssel érzékeltettem. Amikor később a misztikus irodalommal ismerkedtem, ebben volt valamiféle ráismerés arra a titokkal teljes homályra, amelyben félig még gyerekként otthonosan éreztem magam. Én nem kerestem a Kedvest, de a Kedves jelen volt az éjszakában, amellyel barátkoztam. „Te győzz le engem, éjszaka” – olvastam később Pilinszkynél, és érzékeltem a verssor varázsát.

Ebben az időben éltem legkevésbé hitem szerint. A l’art pour l’art elve megkörnyékezte értékrendemet. „Erkölcsös vagy erkölcstelen könyv nincs. Egy könyv jól van megírva vagy rosszul van megírva, ennyi az egész” – olvastam Oscar Wilde-nál, és rokonszenveztem vele. Tulajdonképpen mindig tudtam, hogy nem lehet igaz. Mégis, egész idős koromig kísértett a szépség és igazság látszólagos konfliktusa, és be kell vallanom, hogy a homályos kolostorfolyosón éjféli zsolozsmára vonuló kámzsás szerzetesek képe ma se dobogtatja meg szívemet, sivárnak találom. Egy gazdagon díszített bizánci ikonosztázban jobban érzékelem Isten szentségét. Ám ebben ma már csak stíluskérdést látok. Ma már tudom, hogy Isten gyönyörű, minden teremtett szépséget felülmúl, és az ő igazságában minden szépség benne foglaltatik. Ami valósággal, csontig, egzisztenciálisan sivár, az a bűn.

Bizony sivár volt. Miközben szomjasan ittam magamba a szépséget, olyan verseket írtam, amelyek sivárságról tanúskodnak. Ilyen volt az idézett Magány is, de ide kívánkozik még egy további vers, amelynek címe: Sziget.

1.
Hol jársz itt, ahol nincs madár
és borzong, aki partraszáll,
ahol a táj sós ködben ázik,
ismerős-arcú, merre jársz itt?

2.
Egy hang bolyong a szigeten,
a síkokon, a hegyeken,
visszhangzik, zúdul erre-arra,
visszaverve és fölkavarva.

3.
Nem állja, aki kint reked,
a ragadozó szeleket;
hol jársz itt? Szél lesz. Nézd a fákat.
Ne vágj neki a pusztaságnak.

4.
Borzong a tenger, fél a fa.
Nagy szél lesz még az éjszaka.
Becsuknám házam, hogyha lenne.
Ha nem az ördög lakna benne.

Igen, ez így igaz. Isten jelen volt életemben, de jelen volt benne az ördög is. És most fogózkodj meg, kedves hallgatóm: ebben az állapotban ért el a papi hivatás. Tehát nem az élő Istennel történt élményszerű találkozás után, hanem a vele történt élményszerű találkozás előtt. Miközben az imént sok negatívumot vallottam meg ifjúságomból, azt is világosan állítottam és most újból állítom, hogy a katolikus hitet nem veszítettem el. Megkísértettek eszmék, amelyeket ma már határozottan elutasítok, de arra nem gondoltam, hogy elhagyjam miattuk az Egyházat. Politikailag még nem formálódtak ki a nézeteim, de a bolsevizmust már akkor is gyűlöltem, a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe nem voltam hajlandó belépni. Kapcsolatteremtési nehézségeim arra az egyre jók voltak, hogy a parázna kilengésektől megóvjanak. Kisebbségi érzésemet kompenzálva egyszer megpróbáltam udvarolni, de teljesen éretlenül olyan hamis szerepbe bonyolódtam (már jegygyűrűt is készültem venni), hogy végül én voltam az, aki fejvesztve menekült a kapcsolatból.

Vívódni vívódtam. Sokat foglalkoztam az istenbizonyítás kérdésével is. Huszonévesen már filozófiai könyveket is olvastam, és próbáltam szabatosan levezetni a létező valóságból a Teremtő valóságát. Ez sok szellemi küzdelemmel járt, mások fogalmazásait nem tudtam mindenestül elfogadni, és csak több éves agymunkával sikerült kidolgoznom a magam változatát, amelyet valóban meggyőzőnek éreztem. Ma már nevetek ezen, a gondolatmenet leegyszerűsödött. Egészen világos számomra, hogy a relatív valóság csak az Abszolútumból értelmezhető, a létben való részesedés csak az önmagában fennálló Létből. Sokan az Abszolútum személyességét nem tudják elfogadni, de ez azért van, mert a személyességet korlátozásnak érzik, tudniillik az emberi személyesség mintájára gondolják el. Amit azonban itt bizonyítani lehet vagy kell, az egyáltalán nem az, hogy az Abszolútum emberek módjára személyes. A személyességnek meg kell lennie az Abszolútumban, hiszen minden teremtett valóság megvan benne (honnan jönne elő máshonnét?), de a maga módján, tehát abszolút és határtalan módon. Hogy milyen ez az abszolút és határtalan személyesség, azt mi nem tudjuk megmondani, semmiképpen sem olyan relatív és határolt, mint az emberé. A kinyilatkozatásból értesülünk álmélkodva, hogy Isten személyességének formája a Szentháromság titka.

Mint mondtam, akkor még vívódtam ezen, de filozófiai és idestova teológiai olvasmányaimon keresztül egyre jobban megérintett Isten szépsége. Ami korábban csak alaktalanul motozott az éjszakában, az az ismeretlen mélység és magasság, mindjobban kiformálódott tudatomban. Ekkoriban fedeztem föl az Énekek énekét is. Ködösen, de kibontakozott előttem a Szeretet Istenének hívása.

Annak, hogy pap legyek, legsúlyosabb akadálya a lelkiismereti aggályosság volt. Állandóan attól rettegtem, hogy halálos bűnt követtem el, és amikor gyóntam, érvénytelenül gyóntam. Csak amikor jó és határozott gyóntatók kezébe kerültem, akkor tudtam szembeszállni ezzel a rémmel. Ma már pontosan tudom, hogy démoni befolyás áldozata voltam. A félelem lelke még gyerekkoromban támadott meg. Első szentáldozásaim örömteliek voltak, Jézus jó ízt hagyott a számban. Aztán megjelent a szorongás. Lelkitükrömben az „Engedetlen voltam” még rendes betűkkel volt szedve, mint bocsánatos bűn, de a „Dacos voltam” már dőlt betűkkel, mint halálos bűn. Én legtöbbször nem tudtam eldönteni, hogy csak engedetlen voltam vagy már dacos is, és gyermeki bűneimet az örök kárhozattól való rettegéssel gyóntam meg, gondosan minél nagyobb számot mondva, nehogy egyetlen halálos bűnt is kihagyjak. Aztán jöttek a képzelt fogadalmak és eskük – ezektől is a lelkitükrök tanítottak meg rettegni. Dacos voltam ötvenszer, fogadalmamat megszegtem hatszázszor, eskümet megszegtem kétezerszer – ilyeneket gyóntam. Azok a gyóntatók, akik csak kifogásolták helytelen gyónási módomat, nem tudtak segíteni rajtam. A félelem lelke erősebb volt. Bizony alaposan benne voltam a kényszerneurózisban, amikor a szemináriumba jelentkeztem, s első papnövendékségem alatt egyetlen egyszer se mertem áldozni, mialatt társaim naponta áldoztak. Aztán elvégeztem a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karát, s diplomával a zsebemben bevonultam másodszor is. Itt jó lelkivezetőre akadtam, aki világos utasításokkal vágta el az aggályosság útját. Mire 1969-ben fölszenteltek, aggályosságom háromnegyed részén már túladtam. Kellett néhány év papi gyakorlat, hogy végképp megtanuljam a józan döntést. Ma, hála kegyetlen tapasztalataimnak, tudok segíteni az aggályosokon, föltéve, hogy szót fogadnak. Akik nem követik az utasításokat, kényszerességük rabjai maradnak.

A papi lét nem volt könnyű. Naiv teoretikus, nem csupán motorozni vagy autózni, de még kerékpározni se tudtam, pedig a misézési helyszínek megközelítése az egyik legelemibb papi feladat. Nem tudtam a gyerekekkel se bánni, pedig akkor még szó se lehetett világi hitoktatóktól. És megdöbbenve tapasztaltam, hogy a hit követelményei helyett a templomlátogatók többsége csak vallási hagyományoknak tesz eleget. Konfliktusba kerültem a plébánossal, aki azt akarta, hogy olyan jegyeseket, akik egyáltalán nem voltak hívők, gyónásra és áldozásra kényszerítsek. Aggályos félelmeim elveszítették aktualitásukat, helyükbe lépett egy alapvető csalódottság és illúzióvesztés. Nem az fenyegetett, hogy elhagyom a papi pályát, erre nem éreztem kísértést, hanem az, hogy elborít a kilátástalanság érzése, és kiábrándult, lázongó lélekkel teljesítem szolgálatomat, holott Jézus békességet ígért nekünk.

Nyolc év folyt le így. A kilencedikben „megleltem, akit szeret a lelkem”. Megtörtént személyes találkozásom Istennel. Most nem avantgardista vers, hanem újból shakespeare-i szonett formájában mondom el a megfeszített és föltámadt Jézus titkát, úgy, ahogy már én is benne voltam, mert a Szentlélek, Isten csókja, megérintett. Ennek a versnek címe: Tűzvész vagyok.

Tűzvész vagyok, mert tűzvészedből élek.
Tenger vagyok, mert tengeredben alszom.
Határtalan, hordozlak én, a féreg!
Félelmetes, fényedben fürdik arcom!

Ott voltam, mikor oszlophoz kötöttek,
és korbács tépte ronggyá testedet.
Ott voltam, mikor sziklabörtönödnek
megnyílt torkánál angyal lebegett.

Ott voltam, mikor pattantak a zárak,
és föntről pünkösd óceánja ömlött.
Mocsokban kúsztam, mint a rühes állat,
lényeddel lényem mégis elözönlöd.

Sár és magány, sötétség voltam én!
Most csillag vagyok. Eljöttél belém.