Az elbeszélő kísértései – Stabil házasság és stabil értékrend – Csütörtöki nap volt – Aki tűzben fürdet – Okkult tévelygéseim – Szent Teréz misztikája – Hatástalan bérmálások – Prohászka nehézségei – Az isteni tavasz létezik!

Élve az esszéműfaj jogával a csapongásra, az előző fejezetben saját múltamba csapongtam, és még most is folytatni szeretném ezt a kicsapongást. Tudatában vagyok a visszaemlékezések veszélyének, t.i. hogy a szelektív emberi memória egyes részleteket elhagy, másokat átcsoportosít, sőt átalakít, és az elbeszélt történet némileg más lesz, mint a valóságban volt. De azt hiszem, ez a veszély minden történetírást fenyeget, s kár volna miatta elhallgatni azt, ami valóban megtörtént. Ezzel kapcsolatos a szépítés kísértése is: úgy szelektálni és formálni az eseményeket, hogy azok az elbeszélőről kedvező képet nyújtsanak. Tisztában vagyok ezzel a kísértéssel és igyekszem ellene mondani, de azzal nem áltatom magam, hogy az első és legveszélyesebb főbűnt már sikerült teljesen kiirtanom magamból. Bizonyára próbálom a dolgokat a rám nézve előnyösebb oldalukról bemutatni, ha önkéntelenül és akaratlanul is, ugyanakkor igenis küzdök a hiúság ellen, s csupán azzal próbálom az olvasót (és önmagamat) megnyugtatni, hogy ha áldozatul estem a veszélynek, becsületes harcban maradtam alul. Szívesen írok szép dolgokat, de mindenekelőtt igazat akarok írni.

Valaki, akinek életútja némileg más kanyarulatokat vett, az előző fejezet után azt írta nekem: „Te végig ott játszadoztál az isteni Vadász szeme előtt a találkozás előtt!!!” Három felkiáltójellel írta, ami azt jelzi, hogy számára hívő katolikus ifjúságom erősen stabilnak tűnik. Tény az, hogy komolyan vallásos kispolgári család gyermekeként, az egyszer elfogadott érték konzerválására berendezett alkatommal, minden érzelmi labilitás és ellentétes befolyás mellett is őriztem az alapokat. Csak később, idős fejjel döbbentem rá, hogy mit jelentett számomra szüleim szilárd elvekre épített házassága. Végigkérdeztem családjukról egy felnőtt fiatalokból álló hittancsoport tagjait egy konzervatív budai plébánián – olyan fiatalok voltak, akik felnőtt fejjel bérmálkoztak, és bérmálás után is kitartóan jöttek hittanra, vagyis „elit-csoport”, ha úgy tetszik – , és megdöbbenve tapasztaltam, hogy körülbelül ötven százalékuk elvált szülők gyermeke. A házastársi kapcsolatnak ez az elbizonytalanodása hihetetlen mértékben rombolja a gyermekekben az értékrend stabilitását. Azok a szülők, akik partnert cserélnek és nem ragaszkodnak az egyszeri választás visszavonhatatlanságához, nem tudják, mitől fosztják meg gyermekeiket. E tapasztalat után derengett föl bennem, hogy gyermekkoromban és ifjúságomban soha egy pillanatra se tartottam attól, hogy szüleim elválhatnak. Tudtam, hogy létezik válás, de mindig úgy néztem rá, mint távoli jelenségre. Még csak a kérdést se tettem föl, hogy az én szüleimmel is megtörténhet-e. Katolikus elveik szilárdak voltak – felnőttként, egy édesanyámmal folytatott bizalmas beszélgetésből megtudtam, hogy a fogamzásgátlás terén is. Nekik is voltak gyarlóságaik, de a hitben elfogadott elvek megtartották őket. Velük jártam misére, és láttam őket szentáldozáshoz járulni. Az ilyesmi mélyebben hat, mint a hittanóra. Hittanórákra csak addig jártam, amíg a Rákosi-rendszer szét nem verte az iskolai hitoktatást Pesten, templomi hitoktatás akkor még nem volt. De édesapám a közös étkezések végén rendszeresen olvasott fel nekünk hittankönyvekből és hitbuzgalmi irodalomból, s nem is tudta szegény, milyen mélyen megfogant bennem, amit hallottam. Ő talán falra hányt borsónak érezte az egészet. A kommunikációs gátlások erősek voltak köztünk, Istenről soha nem beszélgettünk, de a katolikus gondolkodást magamba szívtam.

Ezeknek a körülményeknek tulajdonítom, hogy Istennel szemben soha nem volt bajom az imádás alapállásával. Magától értődőnek tekintettem, hogy ő minden fölött áll, és korlátlan ura életemnek. Eszembe sem jutott, hogy Istent vádoljam szenvedéseim miatt, amit papként gyakran tapasztalok másoknál. Számomra ez abszurdum lett volna, nyilvánvaló volt nekem, hogy szükségképpen mindenben őneki van igaza. Volt részem testi-lelki szenvedésekben, de nem voltam arra kísértve, hogy ezek árnyékát Istenre vetítsem. Teljesen mentesen nőttem föl a gyalázatos magyar bűntől, az istenkáromlástól. Se szüleimtől, se nagyszüleimtől, se más felnőtt rokonaimtól nem hallottam ilyet. (Egyetlen kivételre emlékszem, egy ritkábban látott rokontól, de az is hamar ki lett magyarázva, mert nagymamám szót emelt.) Ugyancsak nem volt szokás családunkban az illetlen beszéd se. Osztálytársaim ilyen szövegeit nem vettem át. A kommunikációs gátlások ebben is segítségemre voltak. Ma is undorodom a mocskos szavaktól, az istenkáromlás pedig alapjaimban ráz meg. Hálával Teremtőm iránt, akitől ezt ingyenesen kaptam, szüleim életén és örökölt alkatomon keresztül, tárgyilagosan ki kell mondanom, hogy – számos bizonytalanságom és ingadozásom ellenére – valóban volt bennem bizonyos értékstabilitás.

Mindezt előre kellett bocsátanom, mert nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy valami olyan drámai fordulat történt az életemben, ami előtt minden rossz volt, és utána minden jó. A Teremtő nem így dolgozik. Meg tud találni ő embereket hirtelen és drámai módon is, az eltévelyedések mocsarának mélyén, de akkor se ad felmentést a jellemfejlődés törvényei alól. Mégis van egy fontos dátum életemben, amellyel valami új kezdődött, és a kirakós játék meglévő elemei fokozatosan mind helyükre kerültek. Ez a dátum 1978. április 13-a. Csütörtöki nap volt.

El fogom mondani ezt a csütörtököt, de nem sietek vele. Mielőtt csütörtököt mondanék, szerdát, keddet, hétfőt is kell mondanom; mert nem előzmények nélkül talált el tüzes nyilával az isteni Vadász. Fölszentelt pap voltam, egyike azoknak, akik az ateista diktatúra börtönrácsainak árnyékában Isten nyilvános szolgálatára vállalkoztak, meggyőződéssel hirdettem a katolikus hitet, természetesen hittem a Szentlélek kiáradásában is. Van egy rövid versem, amit, ha jól emlékszem, diakónusi évemben írtam. Szerepel benne a kifejezés, hogy „tűzben fürdet”, vagyis „Szentlélekben merít meg”, „Szentlélekben és tűzben keresztel”. Ez jelzi, hogy a Szentlélekben való megkeresztelkedés bibliai fogalma már akkor is foglalkoztatott. A vers címe: „Az vagy te”.

Az aki tűzben fürdet,
az vagy te.

Az aki szélben forgat,
az vagy te.

Akinek vérét ittam,
akinek vérét ittam,
az aki bennem lázít,
az vagy te.

Ez a „lázító Jézus” fenegyerekségeim egyike volt, a sablon és a giccses áhítat elutasításának egyik megnyilvánulása; természetesen nem az értékek, hanem a konvenciók és emberi elvárások elutasítását vallottam, néha kicsit polgárpukkasztó (vagy inkább: jámpor-pap-pukkasztó) módon, mert hát fenegyerekek voltunk, lázadó ifjúság. Minden tekintélytiszteletem mellett új utakat kerestem, új nyelvet, új esztétikai megfogalmazást; ez vitt, többek között, a gitáros zenészekkel való együttműködés irányában is, nem is sejtve, hogy milyen giccses sablonok felé vezet ez az út. Amivel persze nem azt akarom mondani, hogy nincs vagy nem lehetséges minőségi és igazán keresztény gitáros zene; a Sillye Jenő által az én szövegemre írt Keresztút vagy a Jöjj, Lángoló pünkösdi misztériumjáték ma is lelkesíteni tud. Ezek nem szentmisébe való dallamok, de hitelesek; amikor eleven tűzlángként a magasba csapnak, ma is lázít bennem Jézus.

A lázadáson kívül azonban valami mélyebbről is vall az idézett rövid költemény, a Szentlélekben való megmerülés és a Szentlélek viharában való forgás utáni vágyra, a Szentlélek erejének megtapasztalása utáni vágyra. Igen, ez a vonás is bennem volt, ez a vágyakozás az isteni Tűzre. Annak ellenére, hogy még semmit se tudtam a karizmatikus megújulásról.

Ennek tagadhatatlanul volt egy felületes, szenzációhajhász tényezője. Miután szemtelen módon annyi jót meséltem ifjúkoromról és stabil jellememről, hogy én is csodálkozva kérdezem, biztos-e, hogy ez én voltam, nem valaki másról esett-e szó, hadd valljam meg ellensúlyozásképpen, hogy számos más bűnöm mellett gyerekkoromban és ifjúságomban még az okkultizmus iránt is érdeklődtem. Még szellemet idézni is próbáltam egy osztálytársammal, igaz, egy szellem se jött el, valószínűleg mással voltak elfoglalva, vagy nem vettük elég komolyan, de tény, hogy csináltuk. Mint gimnazista kölcsönkaptam egy könyvet egy másik osztálytársamtól, amely az okkultizmus propagandairata volt, és Jézust „a Názáreti Jógi” néven emlegette. Nem hittem el, hogy Jézus jógi volt, de magamban azon tünődtem, hogyan lehetne a könyv tartalmát szintézisbe hozni a kereszténységgel. Papnövendékként pedig ingával készített tearecepteket használtam, akkor még nem is sejtve, hogy ez okkult dolog. Az asztrológiát még fiatal papként se utasítottam el teljes határozottsággal, a jógázást pedig csak jóval később vetettem el. Mint a Mágia és hit c. könyvecske szerzőcskéjének, talán elhiszi nekem a tisztelt olvasó, hogy ma már minden okkult dologgal gyökeresen szakítottam, és imádkoztam a démoni befolyástól való szabadulásért, amelyet ezek a dolgok hoztak rám. Azonban ma is szabad lélekkel állok szemben az okkultizmussal, nem félek tőle, ezért mertem végigolvasni a Harry Potter sorozatot, önmagamon próbálva ki a mérget (s bizony méregnek bizonyult). Ez a fajta érdeklődésem, megtisztítva és a Szentlélekben átalakulva, később a lelkek megkülönböztetésének egyik eszközévé lett: nagyon jól érzékelem, mi tetszik az embereknek az okkultban, és azt is, mikor hajlik át a karizmatikus szemlélet az okkult szemléletbe. Mert ilyen is van. Varázsolni Jézus nevében sem szabad.

Ugyanakkor volt életemben egy másik, tisztán keresztény misztikus érdeklődés is. A szemináriumi években megismerkedtem Avilai Szent Teréz műveivel. Ezek feltétlen hitelessége és Teréz elbűvölő csevegőkészsége új világot tárt föl előttem. Megismertem az istenkapcsolat tapasztalati oldalát. Teréz leírásában megízleltem a misztikus élményt, a Szentlélek logikán-túli működését az emberi szívben, és minden eddiginél mélyebben értettem meg, hogy az Isten szeretet. Sajnos, a szelektív memória itt csúnya trükköt játszott velem. Az a benyomás alakult ki bennem, hogy a Teréz által leírt misztikus imamódok csak az erkölcsi tökéletesség bizonyos fokán nyerhetők el. Vagyis az életszentség fokmérői, és nem a Szentlélek szabad tetszésből osztogatott ajándékai. Pedig Teréz éppen az ellenkezőjét mondja, de ez kiesett emlékezetemből. Ez volt az oka, hogy később a karizmatikus élményt nem tudtam azonosítani a misztikus élménnyel. Pedig egy és ugyanazon dologról van szó, csak különböző vallási kultúrák keretei között. Magától értődően föltámadt bennem a vágy a misztikus tapasztalat után, de előbb meg akartam szentelődni, és így papi és keresztény életemben egy óriási kérdőjel ásított.

Ezt a kérdőjelet nem csupán én éreztem.1 Templomainkban százával és ezrével veszik a bérmálkozók a „Szentlélek ajándékának jelét”. Mi katolikusok hittel valljuk, hogy ez a cselekmény a Szentlélek valóságos közlése. Benne ugyanaz az erő működik, amely az első jeruzsálemi Szentlélek-­áradásban kiömlött a tanítványokra. Mégis, bérmálkozóink nem kezdenek nyelveken szólni, nem lobbannak lángra, nem hirdetik Isten nagy tetteit. Miután vették a Szentlélek kegyelmét, hogy hitüket állhatatosan éljék és bátran megvallják, többnyire elma­radnak a vasárnapi szentmisékről is. Ha ezt a hiányt szóvá tesszük, ilyen megnyugtatásokat kapunk: „Nem tudhatod, mi ját­szódik le abban a lélekben." Vagy: „Az a baj, hogy nem adunk nekik konkrét feladatokat." Ezek azonban kitérést jelentenek a döntő probléma elől: miért van az, hogy az első pünkösd lángra lobbantotta a tanítványokat, a mai bérmálás pedig nem lobbantja lángra? Így normális? Ha a Szentlélek kegyelme csak rejtett erő, amely külsőleg nem tapasztalható, akkor a helyzetet normálisnak tekinthetjük: nem tapasztaljuk, mert ez nem is lehetséges. Az a teológia, amely a Szentlélek működését kizárja a tapasztalat öve­zetéből, összhangban áll azzal a lelkipásztori magatartással, amely a megbérmáltak hitvallás nélküli életét lényegében normálisnak fogadja el, legföljebb jobb lélektani megközelítést vagy tökélete­sebb szervezést hiányol. De ezt a teológiát a korábbi fejezetek során már elvetettük.

Érdekes itt Prohászka Ottokár véleménye. 1914, május 4-­én ezt írta naplójába:

A bérmálás hónapja. Szeretem s imádom a Szentlelket, s úgy szeretném kiszolgáltatni a szentséget, hogy viharozzanak s tüzet fogjanak a lelkek. Lélek-gyújtás, pünkösdi tűz, új világalakítás: ez a bérmálásnak az intenciója... Ha az in­tenció megvan, akkor a tűznek gyúlnia, az égési rohamnak kitör­nie kell. Ha tavaszkor a kertben égetem az orgona- s bodza, galagonyaágakat, s a tűz »megfogamzik«, mily ropogó s pattogó erőszakkal nyilal föl; ez a Lélek képe. No, de mi égjen? Mi ég­jen? Itt a baj... Jaj, Uram, ez a nyugati kultúra az anyagiasság pondrója; azt bámulja, a pénzt, s a nemi viszketeget s dürrögést kergeti... Mindig gyújtani szeretném a lelkeket, s nem akarom csak rájuk hárítani a sacramentum hatálytalanságának okát; nem, nem! Az apostolok ráadták a Lelket arra, akit bérmáltak, s a Lé­Iek gyújtott, nem kérdezte a keresztényt, hogy akar-e égni. Hát mikor Japánban vagy Indiában a tűzön átmennek fél méter vas­tag izzó parazson, s meg nem égnek! Ahogyan ott lekötik a tűz erejét, hogy ne égesse a lábakat, akár piszkos, akár tiszta embe­rek lábai: úgy itt ki kellene gyújtani a tüzet, hogy égessen lelket, akár tiszta, akár piszkos; hiszen majd tisztul általa! - A teológia természetesen magyaráz okosan s distingvál tűz és tűz, okság s alkalmasság közt... Nem, nem, testvérek; én értem a teológiát, de a bérmálásban a Szentléleknek pünkösdöt kell csinálnia, a lelket átformálnia, új világot teremtenie. Hát hol van ez mind? S akar­ják-e ezt a püspökök, a papok? Lelket váró keresztények? Nem szabad lesrófolnunk várakozásunkat, hanem ellenkezőleg, fokoz­nunk kell azt úgy, ahogy Krisztus akarta!2

E szöveget olvasva aligha lehet kétségünk arról, hogy Prohász­ka püspök a bérmálás hatásaként kívánná, óhajtaná a jól észreve­hető változást: „Hogy viharozzanak s tüzet fogjanak a lelkek.” Nem füllel hallható szélzúgásra vagy szemmel látható lángnyelvek­re vár, az kétségtelen; az is vitán felül áll, hogy nem a nyelvek adományát hiányolja; igényelne azonban valami alapvetőbbet: hogy a bérmálás a hitet föltüzesítse, és tanúságtevő életre indítsa a bérmálkozót. Ezt olyan erővel és hatalommal szeretné tenni, hogy a következmény meggyőző, erőteljes benyomást keltsen. Ilyen eredmény nélkül a „szakramentum hatálytalanságáról” beszél. Ke­resi a hibát a szentség befogadóiban, de önmagában, a kiszolgálta­tóban is; nem elégszik meg teológiai kimagyarázkodásokkal, a pünkösdöt látni, érzékelni, tapasztalni akarja.

Prohászka természetesen nem vonja kétségbe, s nekem sincs szándékomban megkérdőjelezni, hogy Isten transzcendens, ta­pasztalásunkat meghaladó valóság, ezért a Szentlélek pünkösdi kiáradásának lényege nem a látható hatásban áll, hanem az em­beri lélek legmélyén lejátszódó kegyelmi eseményben. A Szent­lelket az emberi tapasztalat szférájára korlátozni mitológia volna. De Prohászkának nem jut eszébe a pünkösd-esemény olyan mé­retű mítosztalanítása sem, hogy az Apostolok Cselekedeteinek drámai beszámolóiból ne maradjon egyéb, mint egy rituális aktus, amelyet nem követ lelkesedés, elszántság, evangéliumi tanúságté­tel. Ha pedig ezeket várjuk, a Szentlélek tapasztalati működésére várunk; ez és nem más hiányzott Székesfehérvár püspökének. „A tűznek gyúlnia, az égési rohamnak kitörnie kell... A Szentlélek­nek pünkösdöt kell csinálnia, a lelket átformálnia, új világot te­remtenie. Hát hol van ez mind?”

Ottokár püspök azért merte föltenni a kérdést, mert hitt ab­ban, hogy van rá válasz. Tanúsítom: csakugyan van. Az isteni tavasz létezik. Mint a Sir Hasirim mondja (Én 2,10-13):

A tél már elmúlt,
az eső elállt, elvonult,
földünkön előbújnak a virágok,
eljött a szőlőmetszés ideje,
s a gerle szava hallatszik a határban.
A füge már kihajtja első gyümölcsét,
s a virágzó szőlő illatot áraszt.
Kelj fel, kedvesem!

El fogom beszélni, hogyan tapasztaltam Isten tavaszát. Egyelőre hadd álljon itt egy vers, tanúságul. Címe: Olvassz meg engem.

Nem vagyok méltó – mondják is naponta – ,
nem vagyok méltó, hogy szeresselek.
Nem illik rám e világvégi pompa,
nem illik számra sugárzó neved.

Mégis szólítasz, hívsz, ölelni vágyol,
hitványságomra mosollyal felelsz.
Ha bűneimről majd lehull a fátyol,
emésztő öröm, nász lesz az a perc.

Bűn és zavar, megfejthetetlen ábra:
sejtések, sejtek hálója vagyok.
Olvassz be engem fénylő éjszakádba,
melyben a boldog eksztázis ragyog.

Olvassz meg engem, tűz- és jégvihar,
éjed lobogó villámaival.