Doktorátus – Széttépett oroszlán – Kisbetűs lélek –Termékeny dinamizmus – Megérkezett a Fölkent – Látható és hallható pünkösd – Majd csak eljön a Tűz – Olyan vagy, mint a csók

1978 tavasza volt. Teológiai doktorátusomra készültem. Emlékszem rá, hogy a mátyásföldi sekrestyében megkérdezte tőlem egy lány, miért akarok doktorálni. Nem tudtam neki válaszolni. Nekem ez éppolyan természetes volt, mint az, hogy leérettségiztem. Ő gyakorlati érvényesülésben gondolkodott, miszerint a papír valamilyen álláshoz kell. Nem mondom, hogy nem lettem volna szívesen teológiai tanár, de utólag látom, hogy abból semmi jó nem származott volna. Már csak azért sem, mert nem beszéltem igazán semmilyen idegen nyelvet. Akkor még a doktorátushoz elég volt, ha olvasni tudta valaki a külföldi szakirodalmat. Ám furcsa is lett volna, ha bekerülök ábrándos lényemmel egy vidéki főiskolai tanárra leselkedő elvárások közé. Káplánnak még elmentem valahogy, temetni és keresztelni egy csodabogár is tud. Így hát a teológiai doktorátust öncélúan szereztem meg, egyszerűen mert identitásom részének éreztem, és annak érzem ma is. Doktori eskümet nem felejtettem el, teológiát akartam és akarok művelni. Nem hiszem, hogy ezt csak „céhen belül” lehet. Most is azt teszem.

Miközben azonban ímmel-ámmal készültem disszertációm megvédésére, valami más dobogtatta meg a szívemet: a Szentlélek megtapasztalása utáni vágy. Mint a Sir Hasirim mondja:

Rajta, északi szellő! Déli szél, jöjj!
Lengj át kertemen,
hadd áradjon szét balzsmos illata!
(Én 4,16)

Arra vártam, hogy Isten szele érezhetően fújni kezdjen életemben. Akkor már biztos voltam benne, hogy ez lehetséges. Mi a katekizmusban tanulunk a Szentháromságról, a keresztvetés legelső imádságaink egyike, ezért a Szentlelket önkéntelenül úgy nevezzük meg, mint a Szentháromság harmadik személyét. Bármennyire igaz is ez, későbbi, elvont teológiai fejlemény a Biblia nyers-eredeti Szentlélek-fogalmához képest. Utóbbit talán a Bírák könyvének azzal a jelenetével tudnám szemléltetni, amikor Sámson széttépi a rátámadó oroszlánt. „Úgy széttépte az oroszlánt, mintha csak egy gödölyét tépett volna darabokra, pedig egyáltalán semmi sem volt a kezében” (Bír 14,6). Részemről egy gödölyét se tudnék széttépni, sőt a legnagyobb zavarban vagyok a műanyag csomagolásokkal szemben is, melyek egyszerűen elszakíthatatlannak tűnnek, az oroszlán szétszaggatását tehát igencsak tudom értékelni. Persze nem az elbeszélés szorosan vett történetiségét akarom bizonyítani. Izrael hősmondáinak bibliai földolgozása a Szentlélektől ihletett teológiai mondanivalót hor­doz, miközben szilárd történeti alapokkal is rendelkezik, de ko­rántsem a mai történetírás műfajában. Az oroszlán széttépése az emberfölötti erő kifejezése: az erőé, amelyet az Úr Lelke ad. Ez a bibliai mondanivaló lényege. Ha valaki úgy véli, hogy az orosz­lán feltrancsírozása Sámson keze által fizikailag megtörtént, nincs vele semmi vitám, de a Biblia igazmondásába vetett hitem ezt az állítást nem követeli meg. Megköveteli a lényegi közlés valósá­gát: a Ruah Jahve, az Úr Lelke1 olyan erővel ruházza föl az em­bert, amelynek segítségével emberi lehetőségeit meghaladó tetteket vihet végbe. Megköveteli továbbá azt is, hogy ez nem pusztán elméleti tézis, hanem olyan tapasztalat, amely Izrael tör­ténetében konkrét események formájában is nyomon követhető. Sámson csak egy a sorban. A róla fennmaradt szájhagyományt a bibliai szerző azzal a szándékkal foglalja a Könyvbe, hogy kife­jezze Izrael valóságos történelmi Ruah-megtapasztalását. A hívő zsidóság szemében az Úr Lelke eleven dinamizmus, amely megváltoztatja a dolgok menetét. Nyomon követhetjük ezt – Sám­son történetén túlmenően – a Bírák könyvében. Otonielre „rászállt az Úr Lelke, ő bírája Iett Izraelnek, és kiment a harcba, s az Úr kezébe adta Kúsán-Rasátaimot, Szíria királyát, s ő legyőzte azt" (Bír 3,10). Máshol: „Az Úr Lelke megszállta Gedeont, mire ő megfújta a harsonát..." (Bír 6,34). Gedeon rövidesen nagy győzelmet arat. Ismét máshol: „Jeftét megszállta az Úr Lelke ... Átment tehát Jefte Ammon fiai elé, hogy hadakozzon ellenük, s az Úr kezébe is adta őket” (Bír 11,29.32).

Mindezekre azt lehet mondani: igen, ez mind így van, de ezek az idézetek nem a Szentlélekre mint a Szentháromság harmadik személyére vonatkoznak, hanem csak szemléletes leírásai Isten beavatkozásának az ember életébe; a „lélek" itt még nern sze­mély, hanem Istennek a teremtésben működő ereje. Emiatt a Biblia magyar fordításai nem is írják nagy kezdőbetűvel a „lélek" szót a fent idézett helyeken.

Nos, az eredeti bibliai kéziratok még nem ismerték a kis és nagy kezdőbetű különbségét. A szöveg közvetlen jelentése sze­rint feltétlenül a fordítók jártak el indokoltan. Ugyanakkor azonban fennáll egy összefüggés és folyto­nosság is az ószövetségi és újszövetségi Lélek-fogalom között. Mert az ószövetségi szerző tudatában nem élt ugyan olyan gon­dolat, hogy az általa említett „Ruah Jahve" külön személy volna, a Szentírás főszerzője azonban mégiscsak a sugalmazó Isten, aki nagyon is egyetlen mondanivalót tartott szem előtt az ó- és új­szövetségi könyvek szövegében. Az a Lélek-fogalom, amelyet az újszövetségi szent könyvek és az elsősorban ezeken nyugvó ké­sőbbi szentháromságtani reflexiók használnak, nem teljesen füg­getlen az ószövetségben jelentkező empirikus Ruah-fogalomtól. Ellenkezőleg, belőle fejlődik ki, és utólag minősíti, értelmezi azt. Egyetlen bibliai hely sem magyarázható kielégítően a teljes Szentírás összefüggéséből kiragadva.

Azt is figyelembe kell vennünk, hogy bizonyos ószövetségi helyeken az Úr Lelke már nem egyszerűen az Úr bennünk működő erejét jelenti, hanem magával az Úrral azonos. Például: „Ellenkeztek, és megszomorították szent Lelkét" (Iz 63,10): itt a Lélek maga Isten. Külön személyről természetesen nincs szó az Ószö­vetségben, de azért komolyan föl kell figyelnünk arra, hogy az ószövetségi használat a „lélek” szót hol Is­tenen belül alkalmazza (s mindaz, ami Istenen belül van, azonos Istennel), hol pedig Istenen kívül, azoknak a hatásoknak kifeje­zésére, amelyeket Isten a teremtményben létrehoz. Tudomásul kell vennünk: az ószövetségi „ruah" a bibliai nyelv egyik lehetősége, hogy Istennek önmagából való kilépését, az emberre és a terem­tésre gyakorolt hatását kifejezze, anélkül azonban, hogy szabatos fogalmi körülhatároltságot mutatna föl. Helyette termékeny dina­mizmust mutat. Ugyanez a termékeny dinamizmus az újszövetségi Lé­lek(Pneuma)-fogalom sajátja is.

Olvassuk Péter Cezáreában mondott szavait: „Ti is tudjátok, hogy mi történt Galileától kezdve egész Júdeában, a János által hirdetett keresztség után; hogy miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel a Názáretből való Jézust, aki körüljárt, jót tett, és meggyógyította mindazokat, akiket az ördög a hatalmába kerített, mert Isten vele volt” (Csel 10,37-38). Amikor a názáreti Jézus alámerült a Jordánban, és a Lélek galamb képében leszállt rá, látható változás ment végbe életé­ben. Attól kezdve jó hírt hirdetett, betegeket gyógyított és dé­monokat űzött ki. Isten fölkente őt Szentlélekkel és erővel: ő a Fölkent, a várva várt uralkodó. A Szabadító megérkezett. „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” – kérdezteti Keresztelő János Jézustól (Lk 7,19). Jézus válasza: „Menjetek, vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek hirdetik az evangéliumot (Lk 7,22).” Jézus a Lélek erejéből fakadó karizmatikus tapasztalatra hivatkozik, mint messiási küldetésének bizonyságára. Isten föl­kente őt Szentlélekkel, s fölkent volta ellenőrizhető, empirikus valóság.

Az új, krisztusi szövetségben a Lélek szele fúj. Eltölti Keresztelő Jánost anyja méhében (Lk 1,15), leszáll a Szűzre és az Fiút fogan (Lk 1,35), Simeonnak kinyilvánítja, hogy a csecsemő Jézus az Úr Fölkentje (Lk 2,26-32). Jézusra galamb­ként ereszkedik alá (Lk 3,22), majd a pusztába viszi őt (Lk 4,1), később Galileába kíséri erejével (Lk 4,14). Jézus Isten Lelkével űzi ki a gonosz lelkeket (Mt 12,28), fölujjong a Szentlélekben (Lk 10,21), megígéri a Lelket azoknak, akik kérik az Atyától (Lk 11,15), és biztosítja tanítványait, hogy az Atya Lelke fog szólni belőlük (Mt 10,20). Végül a kereszten az örök Lélek által saját magát adja tiszta áldozatul az Istennek (Zsid 9,14), majd Lélek szerint életre kel (1Pt 3,18), s Isten jobbjától fölemelve kiáraszt­ja az Atyától megígért Szentlelket (Csel 2,33).

Mindez tapasztalat. Jézus szűzi fogantatása és a halálból való föltámadása hitünk szerint testi valóság – ezek elvont, jelképes magyarázata kiforgatja lényegéből a keresz­ténységet. De Jézus beteggyógyításai, démonűzései, természeti csodái (vízenjárás, viharlecsillapítás, a víz borrá változtatósa), há­rom halottföltámasztása (Jairus leánya, naimi ifjú, Lázár) is olyan látható jelek, amelyeket nem lehet mindenestül megfosztani tör­ténetiségüktől. Ha számolunk is azzal, hogy az „apostolok az Úr mennybemenetele után az ő mondásait és tetteit hallgatóiknak azzal a teljesebb megértéssel adták át, amelynek ők maguk vol­tak birtokában, miután tanultak Krisztus megdicsőülésének ese­ményeiből, és az igazság Lelkének világossága tanította őket”,2történetiségét határozottan állítja, hűségesen adja tovább mindazt, amit Jézus, az Isten Fia, földi életében az örök üdvösségért valóban cselekedett és tanított”.3 Ez az Egyház hi­te. S hogy lehetne igaz, ha Jézus tettei közül a rendkívüli jeleket kihagyjuk, szimbolikusan értelmezzük? Csak racionalizmus késztethet arra, hogy éppen ezek történelmiségét kérdőjelezzük meg. Ha nem akarunk szakítani a hit lényegével, nem utasíthatjuk el a gondolatot, hogy az Újszövetség a Szentlélek működésének nagyon is fogható, tapasztalati hatásait mutatja föl a Messiás éle­tében. mégsem felejthetjük a II. Vatikáni Zsinat világos állásfoglalását: „Az Anyaszentegyház szilárdan és állhatatosan tartotta és tartja, hogy a ... négy evangé­lium, amelynek

A Jézusban hívőkre pedig ugyanez a Lélek áradt ki. „Isten jobbja felmagasztalta őt – olvassuk Péter pünkösdi beszédében – , és akit az Atya neki megígért, a Szentlelket, kiárasztotta – akit ti láttok és hallotok” (Csel 3,33). Az Egyház egy látható és hallható pünkösdben hisz.

Látható és hallható pünkösdre vártam én is. A pünkösd-esemény leírásánál az Apostolok Cselekedetei szélzúgásról beszél. Mind a héber ruah, mind görög fordítása, a pneuma, azt jelenti: szél, lehelet, lélek. „Rajta, északi szellő! Déli szél, jöjj!
Lengj át kertemen!” (Én 4,16). Az egyszerre több irányból fújó szél képét egyszer egy versben is alkalmaztam, éspedig a végítélet leírására, amikor az isteni erők összecsapnak az eresztékeiben megingó világ körül, és a teremtett valóság megadja magát a Teremtőnek. Ennek a versnek Majd fúj a szél a címe.

Majd fúj a szél és lobog, leng a fű,
majd verdes a szív kismadár-szerű
verdeséssel, és tölcsérek forognak
tengermélyén egy forró torkolatnak.

Az lesz az ébredés, az egyszerű
ragyogásában végleges derű,
áldás, mit elnyernek az átkozottak
és szerelem, melytől az ég leroskad.

Majd fúj a szél keletről és nyugatról,
és a hegyek völgyekké lesznek akkor
és szörnyek lépnek ki az alkonyatból.

Majd fúj a szél észak és dél felől,
miközben lassan bezárul a kör
s a lét falán a végtelen betör.

A végtelen betörését vártam magam is, olyan találkozást az istenivel, amely összetöri korlátaimat. Minél inkább éreztem saját tehetetlenségemet papi szolgálatomban és személyes keresztény életemben, annál inkább egyedüli megoldásnak tűnt számomra a Szentléleknek az a tapasztalható beavatkozása, amelyet a pünkösd-mozgalom „a Szentlélekben való megkeresztelkedés” néven ismer. 1977-ben elolvastam Suenens bíboros Új pünkösd? c. könyvét, amely röviden foglalkozott a katolikus karizmatikus megújulás kezdeteivel. Ez teljességgel pozitívra változtatta bennem azt a képet, amelyet kósza hírek és egyes szórványos személyes beszámolók nyomán a „karizmatikus mozgalomnak” nevezett jelenségről kiformáltam magamban. Elolvastam az akkor Kereszt az aszfaltdzsungelben címen hozzáférhető könyvet is David Wilkersontól, egy pünkösdi prédikátor kalandjairól a New-York-i ifjúsági bűnözők között. Erről is teljességgel pozitív benyomásaim voltak. Várni kezdtem azt, hogy ami a „pünkösdiekkel” és „karizmatikusokkal” megtörtént, velem is megtörténjen. „Rajta, északi szellő! Déli szél, jöjj!” Nem állítom, hogy csináltam is valamit, de vártam. Naivul várakoztam, akár a sült galambra, de valóságosan várakoztam.

1977 nyarán lelkigyakorlaton voltam egy pap barátommal; nevez­zük Kiliánnak. Fiatalokat vittünk magunkkal, akik az utolsó napon sorra beszámoltak arról, mit jelentett nekik a lelkigyakorlat. Rám is sor került. „Még most is csak várok” – mondtam őszintén és infantilisen. „Várom a Tüzet.” Kielégítetlen voltam és zilált; azt re­méltem, hogy derült égből egyszer csak lecsap majd a Lélek, és föloldja tehetetlenségemet. Kilián odajött hozzám a beszélgetés után: „Ne félj, egyszer majd csak eljön az a Tűz!” Bólintottam, és nagyot szívtam cigarettámból. Más tűz egyelőre nem volt életemben.

Ősszel Kilián új kápláni állomásra került; néhány fiatallal meglá­togattam. Emeletes plébánián lakott. Ahogy fölfelé mentünk a lépcsőházban, lefelé egy másik menet jött szembe velünk: egy­házmegyénk káptalani helynöke (éppen széküresedés volt), munkatársa­ival és a plébánossal. Zavartan kezet fogtunk, nem tudtuk mire vélni a szerencsét. Kilián hamarosan tájékozódott. „Salamon miatt voltak itt” – mesélte. – „Csinált karizmatikus mozgalmat, és följelen­tették.” Salamon évfolyamtársam volt a teológián, s akkor éppen káp­lán ugyanannak a városnak egy másik plébániáján. Nem esett bántódása, de az egyházmegyei körlevélben dörgedelem jelent meg a „Baal-próféták” ellen, akik „égi tüzet” várnak (1Kir 18). Kissé erőltetettnek találtam az alkalmazást, hiszen Illés próféta is égi tüzet vár – és kap! – ugyanabban a bibliai fejezetben. Salamonnal, a „Baal-prófétával” mégse vettem föl a kapcsolatot. Egyszer összefutottam vele, s valami különös határozottságot éreztem benne. Zavarbaejtően beszélt, de az égi tüzet nem hoz­ta szóba. Én se. Volt bennem annyi gőg (és félelem), hogy a ma­gam külön égi tüzére várjak.

Végül is, minden passzivitásom ellenére, Isten cselekedett. Amikor már végképp elkeseredett voltam, már bűneimet meggyónni se volt kedvem, mert úgyis visszaesem, egészen váratlanul meghívtak, hogy tartsak előadást egy szeminárium papnövendékeinek. Ott történt valami, ami átsegített a holtponton: egy teológiai tanártól újabb könyveket kaptam a Szentlélek kiáradásáról.

És 1978 tavaszán velem is megtörtént. Ez fontosabb volt, mint a doktorátus. Csak versben lehet elmondani.

olyan vagy mint a bor
olyan vagy mint a rózsa
olyan vagy mint a tej
olyan vagy mint az ének

a fekete szikla egyszercsak izzani kezdett
egyszercsak remegni kezdtek a bokrok
akik ott voltak elkezdtek nevetni
fogták a kezem és mindnyájan égtek

olyan vagy mint a szél
olyan vagy mint a villám
olyan vagy mint a hold
olyan vagy mint a felhő

én araszoltam a kövek alatt
a bőgőmajmok bemaszatoltak ürülékkel
de topáz lettem topáz
mert sebet kaptam és te vagy a seb

olyan vagy mint a kés
olyan vagy mint a harmat
olyan vagy mint a vér
olyan vagy mint a bárány

mindenki nevetett mert jelen voltál
mindenki nevetett mert nincs többé szorongás
nehéz álmaink fekete tömbje
nevető fénnyé alakult és rádismertünk

olyan vagy mint a tűz
olyan vagy mint az illat
olyan vagy mint a csók
olyan vagy mint az álom

altass el altass karjaidban
ébressz fel ébressz hogy lássalak még
sodorj el sodorj el sodorj el
zuhatag zuhatag örökké örökké