— Jössz már, Jane? — kiáltottam türelmetlenül, mert húgom megátalkodott késlekedő. Elképzelhetetlenül hosszan időzik a fürdőszobában, és mindig visszamegy valamiért, amiről megfeledkezett. Douglas, a barátja, hősiesen tűri Jane késéseit, de nekem elárulta, hogy néha pattanásig feszülnek az idegei. Jane, számos jó tulajdonsága ellenére, ha időhúzó hajlamait nem fékezi meg idejekorán, képes lesz ifjúsága virágjában sírba dönteni egy férjet. Douglas, úgy láttam, még gondolkodik, vállalja-e a kockázatot, vagy visszavonuljon a frigy elől, amíg nem késő.
— Gyere már, Jane! Fél ötkor várnak a srácok, és mindjárt negyed lesz. Elkésünk.
— Ne izgulj — libbent elő Jane. Igéző mosolyával, barna fürtjeivel olyan volt, mint az ártatlanság angyala, aki azt se tudja, mit jelent időt vesztegetni. — Majd kicsit sietünk, jó? Te olyan ügyesen vezetsz.
— Az életemet nem vagyok hajlandó kockáztatni.
— És amikor bementél a tigris ketrecébe?
Ez Jane. Ő késik, és ő támad. Egyszer, igaz, valóban bementem egy tirgisketrecbe. A gondozó után mentem, aki a nagybátyám volt, és nem tudta, hogy ott vagyok. Én viszont azt nem tudtam, hogy a tigris ott van. Tigriskölykökre számítottam, amelyeket majd elbabusgatok. Abban bíztam, hogy nem fognak túlságosan megijedni tőlem. Amikor aztán morogni kezdett valami, ami akkora volt, mint egy csíkos sezlon, és szemlátomást túl sok vicsorgó foggal rendelkezett, kezdtem belátni, hogy át kell értékelnem a helyzetet. Kissé földbe gyökerezett a lábam, és őszintén szólva nem tudok visszaemlékezni, hogyan kerültem ki a ketrecből. Csak nagybátyám szózuhatagára emlékszem, ami nem hangzott barátságosnak, és attól kezdve kerülnöm kellett a nagy ragadozók tanyáját a bridlestowni állatkertben. Nem a vadállatoktól, hanem a gondozójuktól való félelmemben.
— Még egyszer nem vagyok hajlandó bemenni a tigris ketrecébe, kedves Jane.
— Ki tudhatja azt?
Jane-nek vannak prófétai megérzései, de ezt nem vettem komolyan.

A fiúk az elkerülhetetlenbe való sztoikus beletörődéssel vették tudomásul késésünket.
— Tudtuk, hogy úgyse lesztek pontosak — mondta Marvyn. — Azért beszéltünk meg fél ötöt. Öt is elég lett volna egyébként.
— Adrian túl óvatosan vezet — jelentette ki magabiztosan Jane. Nem vitatkoztam. Erős szél fújt — nyugati szél, mint Matt, a geológus, tudományos pontossággal jelezte — , ezért fölhajtottam a galléromat. Matt egy lányt is hozott magával, a vöröshajú Gladyst, aki festőnek készült, háttérben egy tehetős üzletember apával. Matt az egyetemen dolgozott, az elhanyagolt öltözködésű, brilliáns agyú Marvyn jogásznak tanult. A növekvő forgalomra és fenyegető dugókra való tekintettel abban állapod-tunk meg, hogy metróval megyünk.
— Élmény vár rátok — nyilatkozott Matt. — Ilyet még nem láttatok.
— Csupa várakozás vagyok — viháncolt az élénk Gladys.
Az út folyamán Jane és Gladys versenyt kacarásztak, mi pedig, az erősebb nem tagjai, egynéhány jópofa megjegyzéssel asszisztáltunk hozzá. Kis társaságunk voltaképpen egy baseball-csapat maradványa, amely rövid és dicstelen pályafutás után föloszlott a Midwall Egyetemen, de mi, néhány jóbarát, együtt maradtunk. Az kötött bennünket össze, hogy ellenálltunk a drogok csábításának, és szerettük a komoly zenét. A lányokat, akiknek udvaroltunk, rendszeresen bemutattuk egymásnak. Douglas rajtam keresztül ismerkedett meg Jane-nel. Doug most nem lehetett velünk, mert már végzett mérnökként dolgozott egy kanadai gyárban, és csak a hétvégeket tölthette Bridlestownban. Gyakran mentünk egymás társaságában egy-egy hangversenyre, de az ritkaságszámba ment, hogy festészeti kiállítást keressünk föl.

— Ki ez a festő, Matt? — kérdeztem. Nem rajongtam a kiállításokért, de Matt gránitszilárd volt abban az állításában, hogy ezt mindenképpen látnunk kell.
— Thinker — felelte. — Charles Fitzgerald Thinker. Már meghalt. Amíg élt, egyetlen kiállítására sem került sor. Kisvárosban lakott, könyvelőként dolgozott. Agglegény volt, és gyakorlatilag teljes titokban festett. Hagya-téka megdöbbentő fölfedezés a szakemberek számára. Minden várakozást meghalad. Egy tébolyult zseni. Egy űrből ideszállt csoda.
— Juj — borzongott Gladys. — Ufó?
— Már láttam egy-két képét — mondta Matt némi mérlegelés után — , és nem gondolnám, hogy akad olyan bolygó, ahol Thinker művészete valószínűbb jelenség volna, mint a Földön.
És — mit mondjak? — neki lett igaza. A kiállítás egyszerűen félelmetes volt. Sohasem gondoltam, hogy ilyen dolgokat egyáltalán lehet festeni. A képek nem „nonfiguratívak” voltak, hanem valószínűtlenek. Olyanok, mint egy különlegesen rémes lidércnyomás. Megragadtak, mint egy örvény, fojtogattak, mint egy kígyó, és iszonnyal töltöttek el, mint egy boncterem. Alattuk elvont és érthetetlen címek álltak. Nem tudtuk, mit látunk, de le voltunk nyűgözve, és ugyanakkor talán jobban szerettünk volna semmit se látni.
— Mintha egy óriás beleiben tennénk kirándulást — foglalta össze Marvyn. — Alig van reményem, hogy egyszer újból kijutok a fényre, az emberek közé.
Gladys viszont hűvös maradt, kicsit csalódottnak mutatkozott. Fennsőbbséges véleménye szerint Thinker tehetséges, de konzer-vatív festő volt, mellesleg skizofrén, és ez mutatkozik lehetetlen agyszüleményeiben. Szép húgom, a bőbeszédű Jane, egész egyszerűen elnémult, két szeme tágra nyílott. Matt is feltűnően szűkszavúan viselkedett, pedig ő már ismerte Thinker stílusát. A mesterséges világításban sápadtnak láttam.
— Nem jól nézel ki, Matt — jegyeztem meg. — Nincs valami bajod?
— Szó sincs róla — próbált meg könnyedén nevetni. — Ragyogó kondícióban vagyok.
De a hangja nem csengett meggyőzően. És még nem hatoltunk le a Thinker-pokol utolsó bugyrába. A döntő meglepetés még hátra volt.

Valamilyen okból én léptem elsőnek a terembe. Talán azért, mert elegem volt ebből a kísérteties művészetből, és szerettem volna végére érni a kiállításnak. Így aztán én láttam meg először azt a valamit, amiről beszélnem kell, bár könnyebb volna nem beszélnem róla.
Ősember volt? Benszülött? Medve? Majom? Tibeti yeti? Mesebeli óriás? Ufó, mint Gladys áhította volna? Hihetetlen alak volt, varázslatos vadsággal teli, sötét és valahogy mégis vonzó. Nyálkás, húsos és szőrös, mint egy gorilla és egy polip kereszteződése. Torzságában és undokságában is volt bizonyos elegancia. Földbe gyökerezett lábbal álltam előtte, mint nyolc évvel korábban a tigris előtt, amire nem számítottam. Erre sem számítottam. Erre nem lehetett számítani. Monumentális volt és iszonyatos. Trágár és intelligens. Bestiális és elragadó. Az volt az érzésem, hogy egyenesen a szemembe néz, hogy régóta várt rám, és most nem bocsát el többet.
— Ki ez a sajátszerű szörnyeteg? — kérdezte Marvyn, és együtt betűztük a kép alá helyezett táblát, amely egy számomra semmit sem mondó nevet hirdetett:

— Mi az, hogy Gozuga? — kérdezte Gladys. De Matt csak a fejét rázta. Tanácstalanul néztünk egymásra. Én történelmet tanultam, sok név volt a fejemben, de nem tudtam fölfedezni köztük Gozugát. Egyikünk se sejtette, történelmi, földrajzi vagy kitalált névvel állunk szemben.
— Valószínű, hogy a művész magával vitte a titkot a sírba — zárta le végül a dolgot geológus barátunk, aki feltehetően imponálni szeretett volna Gladysnek a kiállítással, és kicsit váratlanul érte, hogy a lányra nem hatott kellő erővel ez a fantasztikus képanyag. Mi azonban, a többiek, meg voltunk döbbenve és el voltunk kábulva.
— Álmaimban sokáig fog kísérteni Mr Gozuga fennkölt alakja — próbáltam szellemeskedni, de han-gom nem csengett olyan fölényesen, ahogy szerettem volna. Gozuga pokoli megjelenése teljesen úrrá lett a hangulatunkon. Jane még mindig néma volt. Gladys is elhallgatott a kritikával. Nem tudtuk, mit gondoljunk a boldogult Thinkerről, aki békésen végezte egy kisvárosi könyvelő munkáját, miközben otthoni magányában kibeszélhetetlen rémeket idézett életre.
— Gladysnak igaza van — mondta végül Marvyn. — Ez a pasas csakugyan skizofrén volt.
A további képeket már meglehetősen felületesen tekintettük meg, mivel a förtelmes és csodálatos Gozuga olyan mágikus hatással rendelkezett, amihez foghatót a többiek nem tudtak kifejteni. A ruhatárnál kínosan vigyorogtunk egymásra, mert a társaság kimondottan viharvertnek látszott. Talán Gladyst is jobban megviselte a látvány, mint szakmai nagyvonalúságában látni engedte, mert úgy nyilatkozott, hogy helyén volna egy pohárka szívderítő nedű, és ha Matt meg akar hívni bennünket, nem kell ellenkezéstől tartania. Marvyn és magam elszántan csatlakoztunk. Jane még mindig hallgatott, de amikor rákérdeztünk, bele-egyezően bólintott.
— Itt szemben van egy jó hely — mondta Matt. — Csak egy percig várjatok. Benézek az irodába. Egy üzenetet kell átadnom.
— Az utcán megvárunk — javasoltam. — Kell már egy kis friss levegő a fejünknek.
A levegő friss volt, sőt szeles. Matt nyugati szélről beszélt, de nekem úgy tűnt, mindenfelől fúj. Shelley jutott eszembe, az Óda a Nyugati Szélhez . „Wild Spirit — szavaltam magamban — , which art moving everywhere; Destroyer and preserver; hear, oh hear!” Könnyű öltözetünkben fázni kezdtünk, és hevesen óhajtottuk, hogy jöjjön már utánunk Matt.
Matt pedig nem jött utánunk.
Sem akkor, sem később.

Először egyikünk se merte kimondani, hogy valami nincs rendben. Hallgatva vártunk még egy darabig, de ez már természetellenes hallgatás volt. Aztán Marvyn megköszörülte a torkát.
— Sokáig elmarad — mondta rekedten.
— Az irodába ment — jegyeztem meg tétován.
— Menjünk utána, nézzük meg, mit csinál — javasolta Gladys.
— Bejössz velem? — kérdezte Marvyn. — Adrian, te itt vársz Jane-nel, nehogy elkerüljük egymást. Gladys meg én ide jövünk vissza.
És bementek. Úgy tűnt, egy örökkévalóságra. A nyugati szél mind hidegebbnek hatott. Jane és én kerültük egymás tekintetét. Azután máskor annyira magabiztos húgom halkan, szinte suttogva megszólalt.
— Adrian!
— Tessék.
— Adrian, mit gondolsz, az a szörnyeteg...
— Gozuga?
— Az a Gozuga... Fantázia után készült kép, vagy ... portré?
— Portré? Hová gondolsz? Ilyen ronda muksó nincs a világon. A többi kép se valóságot ábrázol. Ez valami szürrelizmus, vagy ilyesmi.
— Én végig úgy éreztem — Jane, most először, rám vetette ijedt tekintetét — , hogy mindez létezik valahol.
Nem folytatta. Nem tudtam mit mondani. Egyre jobban fáztunk a szélben. Wild Spirit, which art moving everywhere... Agyamban különös képek forogtak. Mi van akkor, ha Gozuga, a Szelek Ura, egy ember nem lakta sziklás tájon félel-mes barlangjából bocsátja Bridlestownra a nyugati szél zordon szellemét?
— Miért hozott ide Matt bennünket? — kérdezte panaszosan Jane.
— Ne légy gyerek. Nem történt semmi.
— Valami borzasztó történt. Nem tudom, mi, de ... érzem.
Nem tudtam válaszolni. Marvyn és Gladys nagy sokára jött vissza, és teljesen tanácstalannak lát-szottak.
— Mindenkivel beszéltünk az irodában. Matt nem járt ott. Egyáltalán nem ismerik Mattet.
Egymásra néztünk, és nem értettük. És akkor megszólalt Jane:
— Gozuga... Gozugát akarta még egyszer látni. Biztos vagyok benne. Érzem.
Lehet, hogy furcsa, de Jane csakugyan szokott produkálni ilyen megérzéseket. Egyszer elvesztettem a karórámat, és ő azt hajtogatta, hogy nézzem meg a nappaliban, a fiókos szekrény legalsó fiókjában. Teljes képtelenségnek látszott, hogy az óra ott legyen, mert nem szoktam levetni más-hol, csak a szobámban, ha pedig elszakadt a szíja és leesett, akkor a padlón kellett volna lennie. Végül csupán azért húztam ki a szóbanforgó fiókot, hogy Jane-t leszereljem. És ott volt az órám. Azóta se sikerült tisztázni, hogyan került oda. Jane fölháborodottan tiltakozott a vád ellen, hogy ő rejtette a fiókba, saját intuícióját igazolandó. Ez valóban nem is volt jellemző rá. Szelesnek szeles volt, de mindig tüneményesen őszinte.
— Lehet, hogy Jane csakugyan ráérez — mondtam. — Érdemes volna utána nézni.
— Bementek, megnézitek? — kérdezte Marvyn. — Eleget fáztatok kint.
— Nem! — kiáltotta Jane. — Én kint maradok.
Ezúttal én mentem vissza Gladys-szel. Még egyszer láttuk Gozugát. Szuggesztív csúnyasága most mintha förtelmes kárörömben ragyogott volna. Újból végigjártuk az egész kiállítást, beszéltünk minden teremőrrel. Egyikük emlékezni vélt Mattre, de nem tudta megmondani, melyik irányban haladt át a termen, és mikor.
Kimentünk, a lehetetlenben reménykedve: hogy ott találjuk Mattet. De csak a vacogó Jane és a zavart Marvyn várt ránk.
— Telefonáltunk Matt lakására. Azóta hazaért volna. De nincs otthon.
— Menjünk haza? — kérdeztem tétován. — Hacsak...
Elhallgattam. Ó, ez a szél! Wild Spirit...
— Valami borzasztó történt — ismételte csöndesen, határozottan a húgom.
Gladys mondta ki először a szót:
— Csak a rendőrség van hátra... Gyerünk a rendőrségre.

Matt két nap múltán sem került elő. Abszurd esetéből mind komolyabb ügy lett. Szabályszerűen kihallgattak bennünket.
Kevin McLane hadnagy hatalmas, udvarias, hideg ember volt.
—Írásba foglaltam a vallomását, Mr Garstone — mondta hivatalosan. — Kérem, olvassa el, és ha nem akar valamit változtatni vagy hozzátenni, itt írja alá.
— Hadnagy — kérdeztem fojtottan — , előkerül a barátom?
— Mi mindent megteszünk, Mr Garstone. Mr Matthew Cunning képét és adatait minden rendőrőrs megkapja az Államokban. Legyen szíves a vallomást aláírni... Vagy szándékában áll kiegészíteni?
Összeszorult a torkom. A jegyzőkönyv egy szót se tartalmazott Gozugáról. Ki lehet hagyni az iszonyatot, amit a kiállítás és éppen ez a kép keltett bennünk? Takargattuk, de mindnyájunkat elfogott. Gladys fölénnyel próbálta rejteni, Jane némasággal, a brilliáns agyú Marvyn és jómagam viccelődéssel, szegény Matt mosolygással... De hogy lehet ezt a névtelen borzadályt egy hivatalos iratban megnevezni?
— Nem — mondtam. — Nincs mit hozzátennem.
— Akkor írja alá, és szóljon a következőnek, Miss Gladys Bernie-nek.
Gladysben volt valami színészies. Élvezte, ha szerepelhetett. Fontoskodva vitorlázott be a szobába, és eltűnt a párnázott ajtó mögött. Csak nagy sokára jött ki. Ő biztosan elmondta Gozugát is. De nem valószínű, hogy beleírták a vallomásba.
— Azt mondja — jelentette ki izgatottan — , hogy Matt szülei se tudnak többet. Farmerek vidéken, őket is értesítették, de nem jutottak semmire. Eltűnt, és kész.
— Gladys... Te hogy kerültél össze Mattel? Udvarolt neked?
— Azt hiszem, azt akarta — nyikkant egyet a lány. — A Metafizikai Festőiskola kiállításának meg-nyitóján mutatták be nekem.
— Ez Mattre vall. Szeret kiállításokra járni. Mi, a barátai, kevésbé. Most rábeszélt bennünket, és lám, mi lett belőle.
— Ő maga nem fest?
— Amennyire tudom, nem. A szakmája az igazi szenvedélye. Geológus, tudod. Mindig törés-vonalak-ról és magmatikus kőzetekről tart kiselőadást. Földrengéskutatással foglalkozik az egyetemen.
— Izgalmas — mondta Gladys meggyőződés nélkül. — De még izgalmasabb kérdés: mi lehet vele?
— Érdekel, Gladys? — néztem az arcába.
Megvonta a vállát.
— Jólelkű lény vagyok... Érdekel.
Be kellett vallanom magamnak: határozott megkönnyebbülést éreztem, amikor láttam, hogy Gladys nem szerelmes Mattbe. Talán mozog bennem valami ez iránt a vöröshajú festőnövendék iránt? Közben befejeződött Marvyn kihallgatása, és Jane következett. Húgom meglepően összeszedte magát az érthetetlen esemény óta, és már nem beszélt Gozugáról, a szörnyről. Arca derűsnek hatott. Persze, másnapra várta Douglast Kanadából. Az asszony ingatag, gondoltam irónikusan, amikor Jane előbukkant McLane irodájából, megrázta barna fürtjeit, és felöltötte igéző mosolyát.
— Ez is megvolt. Sétáljunk egyet a folyóparton!
Még mindig nyugati szél fújt.

Douglas energikus ember, és szorosabb kapcsolatban volt Mattel, mint bármelyikünk. Ahogy megérkezett, mindjárt nyomozni készült.
— Nem fogok belenyugodni, hogy a legjobb barátom visszament egy kiállítási terembe, és hipp-hopp, egyszerűen eltűnt. Minden rejtélynek van valami megoldása.
— A rendőrség mindent megtesz — vetettem közbe bágyadtan.
— A rendőrség nyilvántartásba veszi az ügyet, végez egy pár kihallgatást, aztán nem törődik vele többet. Elmehetnek a fenébe. Én szabadságot veszek ki a cégemtől, és utána járok.
— Mit fogsz csinálni?
— Beszélek a teremőrökkel. Beszélek Matt szüleivel. Sorra járom az ismerőseit. Kikutatom, ki volt az a lehetetlen festő, akinek a kiállítását láttátok. Lógok a rendőrök nyakán. Szétszedem kövenként a kiállítás épületét. Mit tudom én. Valamit csinálok.
Igen, Douglas az a fajta volt, aki föltétlenül csinál valamit. Erélyessége imponált, de mindig meg is ijedek némileg az ilyen erélyes emberektől.
— Jane mit szól hozzá?
— Jane meglesz addig nélkülem. Időről időre fölbukkanok, és értesítelek benneteket az eseményekről. Vagy... Adrian ... nem akarsz inkább velem nyomozni? Több szem többet lát.
Tudtam, hogy belekever. Tudtam, hogy nem úszom meg. De cserben lehet hagyni Mattet? Nem voltam képes egyszerűen nemet mondani.
— Hm. Az egyetemről néha lehet lógni, a vizsgák még odább vannak... És Jane? Nagyon megviselte a dolog.
— Ne féltsd te Jane-t. Megvannak az új kapcsolatai.
— Úgy érted, hogy eltávolodtatok egymástól?
— Nem, másról van szó. Nem tűnt föl neked?
— Matt eltűnése olyan drámai fejlemény, hogy ahhoz képest nem tűnt föl semmi. Jane-t is borzasztóan megrázta. Igaz, hamarabb kiheverte, mint én.
— Kiheverte? — Doug idegesen nevetett. — Új vigasztalása van. Nem mondta neked? Kitört rajta a vallásosság.
— Nocsak! Én nem vettem észre semmit. Illetve ... két nappal Matt eltűnése után olyan furcsán élénk lett, pedig előzőleg egyszerűen rettegett a kiállításon látott rémektől.
— Ez az. Belekeveredett valami hóbortos, lelkes szektába, vagy mibe. Egyáltalán nem tetszik a dolog. Részemről agnosztikus vagyok, de ha valaki hisz, én nem bánom, tőlem nyugodtan hihet, amiben akar. Kótyagos viszont akkor se legyen. Járjon a földön, és ne lebegjen a szférákban.
Csöngettek. A postás volt az.
— Portót kell fizetni — mondta. — Nem rendes levél.
Csakugyan nem rendes levél volt, mindössze egy összehajtott cédula, kívülről ráírva a nevem és a címem. Kinyitottam.

Adrian,
A szörnyeteg rabja vagyok. Veszélyben az életem. Szabadítsatok ki, akár erőszakkal is. Kérlek!
Matt Cunning

Megdöbbentem. Rosszat álmodom? Vagy valóban van ilyen?
— Olvasd — mutattam Douglasnak.
Elolvasta, aztán sokáig nézett rám.
— Matt írása, megismerem. A szörnyeteg... Miféle szörnyeteg?
— Egy roppant csúf fickót láttunk a kiállításon. Gozugának hívják. De hát az csak egy festmény.
— Nem létezik eredetiben?
— Érdekes, Jane is ezt kérdezte. De ilyen torz lények nem létezhetnek.
— Mármint a mi bolygónkon.
— Ufókban hiszel?
— Én nem hiszek semmiben. De minden föltevést megvizsgálok.
A telefonhoz mentem, és tárcsáztam.
— McLane hadnaggyal szeretnék beszélni.
A nyugati szél valósággal dühöngött odakint.