— Szörnyetegről — jelentette ki McLane — egyikük vallomásában sem esik szó.
A nappalinkban ült és cigarettázott. Szokatlanul magas termete mellett Jane, Douglas és én olyanok voltunk, mint a gyerekek egy bácsi körül.
— Ki beszélne egy festményről? — vetettem ellene. De nem hatottak rám meggyőzően a saját szavaim. Mindvégig úgy éreztem, minden logika ellenére, hogy a festményről beszélni kellene.
— Mr Garstone, a barátjuk eltűnt, és minden mozzanat fontos, ami nyomra vezethet.
— Mint a telefonon is mondtam önnek, a kiállításon, amelynek megtekintése után Matt nem került elő többet, szerepelt egy festmény, Gozuga címmel. Egy képzeletbeli szörnyeteget ábrázolt. Förtelemesen csúnya volt, de egyúttal szuggesztív — magyaráztam. — Mindnyájunkra mély benyomást tett. Amikor Matt cédulája megérkezett, önkénytelenül erre a képre gondoltunk. De a gondolat abszurd. Egy festmény nem rabolhat el senkit.
— Cunning azonban határozottan fogalmaz. „A szörnyeteg”, írja a levélben. Föltételezni látszik, hogy önök tudják, kiről van szó.
— Bár tudnánk — sóhajtottam. — De nem tudunk másra gondolni, mint a képre.
— Biztos benne, Mr Garstone?
Gyanúsnak éreztem magam, és ez roppant feszélyezett.
— Sajnálom, hadnagy — nyögtem ki nyomottan. — Őszintén mondom, nincs egyéb feltevésem. De abban sem tudok hinni, hogy a képen ábrázolt monstrum csakugyan létezhet a valóságban.
— Nekem viszont az az érzésem — szólt közbe Jane fölöslegesen — , hogy igenis létezik. Igaz, ez csak érzés, de szoktak találó megérzéseim lenni.
— Sajátos, hogy ennek ellenére ön sem említette a képet vallomásában, Miss Garstone.
— El akartam felejteni — válaszolta Jane — , és különben is, azt hittem, ön csak a tényekre kíváncsi.
A hadnagy bólogatott, és leverte a cigarettahamut.
— Gladys sem említette a képet? — jutott eszembe megkérdezni. Majdnem biztos voltam benne, hogy ő előadja a dolgot.
A hadnagy rám nézett kék, hideg szemével, mintha azt mérlegelné, hogy beavathat-e egy bűntársam vallomásába.
— Miss Bernie? — szólt lassan. — Nem, ő sem említette.
— Mutassuk meg a hadnagynak a képet — szólalt meg most Douglas. — Az előbb láttam egy katalógust a kiállításról Jane szobájában. Még én sem néztem bele.
— Nincs benne a Gozuga — mondta Jane. — Kerestem.
— Mit beszélsz? — ámultam. — Ezt a képet nem vették bele? A kiállítás csúcsélményét?
— Kerestem. Nincs.
A hűvös hadnagy hirtelen fölélénkült.
— Volna szíves megmutatni a katalógust, Miss Garstone?
Jane kihozta. McLane hosszan lapozgatott benne.
— Mivel tudják magyarázni — nézett ránk — , hogy Gozuga című kép egyáltalán nincs fölsorolva a katalógusban? Nemcsak a közölt képek között nincs, hanem a listáról is hiányzik.
Ez nagyon furcsa volt. Sokáig tanulmányoztam a képek listáját, elkeseredetten kutatva Gozuga után, de nem volt ott. Mintha nem is szerepelt volna a kiállításon.
— Különös — állapítottam meg. — A képet saját szemünkkel láttuk, mindnyájan, akik ott jártunk. Kifelejtették? Később került oda?
— Valóban nagyon különös — mondta McLane nyugodtan. — De most mennem kell. Köszönöm a segítségüket. Értesítsenek minden új fejleményről. Mihelyt a nyomozás eredményt ér el, tájékoz-tatom önöket.
Elbúcsúzott, de a küszöbről visszafordult.
— Egyébként ott voltam a kiállításon, és kétszer végigmentem minden termen. A Gozuga című képet nem találtam. Kérdezősködtem utána. Egyetlen teremőr sem tud róla, és a kiállítás rendezője sem.
Azzal távozott.

Húgom és én bambán meredtünk egymásra.
— Jane, ez most azt hiszi, hogy a Gozugát csak kitaláltuk.
— Biztosak vagytok benne, hogy láttátok? — dörrent ránk Doug. — Nem valami szuggesztió áldozatai vagytok?
— Képtelenség — válaszoltam. — Én még meg is érintettem a rámát. Nem képzelődtünk, Doug, és nem hazudunk.
— Ti nem, de valaki hazudik — mondta Doug, és fölállt. — Ezt tisztázni kell. Most elmegyek. Nem akartok velemi jönni? Ti emlékezni fogtok, melyik teremben volt a kép.
De ekkor beviharzott Gladys, akit már értesítettünk Matt drámai leveléről. Ujjatlan blúzt viselt a hirtelen támadt melegben, vörös haja eredeti eleganciával volt föltűzve, és most már világosan éreztem, hogy vonzódom hozzá. Doug csak néhány szót váltott vele, aztán ragaszkodott hozzá, hogy a múzeumba menjen. Jane kijelentette, hogy most nem tud vele tartani, mert imádkozni akar, és ez sürgősebb. Gladys ajka enyhe gúnnyal rándult meg, és én kicsit szégyeltem a húgomat. Ő azonban megrázta barna fürtjeit, és szokott szeles mozgásával gyorsan faképnél hagyott bennünket. Doug férfiasan viselte barátnője áhítatosságát, arra azonban nem mutatott hajlandóságot, hogy Gladysszel együtt vigyen magával a múzeumba. Magatartása a diszkrét magándetektívé volt, aki nem bízhat meg akárkiben.
— Beszélgessetek csak — mondta, és elment.
— Hol a papír, amit Matt küldött? — kérdezte Gladys.
— McLane elvitte. Viszont idézni tudom neked szóról szóra. „Adrian, a szörnyeteg rabja vagyok. Veszély-ben az életem. Szabadítsatok ki, akár erőszakkal is. Kérlek! Matt Cunning.”
— Vajon miféle szörnyetegre gondolt?
— Ezt firtatta McLane is. De „a” szörnyeteg csak Gozugát jelentheti.
— Teljes képtelenség! Festmények nem rabolnak embert.
— De hátha Gozuga nem csupán festmény?
— Mi más?
— Nem tudom, Gladys. Az egészet nem értem. S ami a legkülönösebb, a Gozuga című kép nem szerepel a kiállítás katalógusában, és a rendező nem tud róla. A teremőrök sem.
— Ne mondd! Megáll az ész. Hiszen mindnyájan láttuk.
— Itt valaki hazudik, ezt mondta Doug is.
— Talán titokban értékesítették a képet, és most letagadják. Van ilyen. Főképp, ha egy eddig ismeretlen festői hagyatékról van szó, amit senki nem kérhet számon tőlük, mert nem ismerik a képanyagot.
— Ez a legvalószínűbb. De McLane most el se hiszi nekünk, hogy a kép létezik. Azt gondolja, titkolunk valamit.
— Kár is volt említeni neki. Ha engem kérdez, egyszerűen azt mondom, nem emlékszem rá.
— De ezzel hátráltatod a nyomozást.
— A nyomozás vakvágányon halad, ha a képet keresi. Festmények nem követnek el bűnöket. Festők inkább.
— Te szoktál bűnöket elkövetni?
Vörös haján táncolt a fény, ahogy fölvetette a fejét.
— Gyakran. És nagyon élvezem őket.
Szemében nedves csillogás jelent meg. Lassan megnyalta az ajkát.
A keze után akartam nyúlni. Abban a pillanatban megszólalt a telefon. Kelletlenül tápászkodtam föl. A vonalban McLane hadnagy volt.
— Mr Garstone, tudna időt szakítani, hogy azonnal idejöjjön hozzám? Nagyon fontos dolog történt.

Gladys Buick Centuryján mentünk a rendőrségre. Amikor McLane meglátta a lányt, arra kérte, ő is jöjjön velünk. Hosszú folyosón vezetett bennünket, és közben így szólt:
— Rossz hírt kell közölnöm önökkel.
— Matt ... ?
— Tartok tőle, hogy őt érte baj. Egy holttestet fogtak ki a folyóból. Meg kell kérnem önöket, hogy nézzék meg, és azonosítsák, ha a barátjukról van szó.
Banális volt a terem, ahová bementünk. Banális volt az állvány, amelyen a hulla feküdt.
Matt Cunning, a földrengéskutató, a hangversenybarát, a festőkiállításra járó geológus.
A rémült levélke írója. „A szörnyeteg rabja vagyok. Veszélyben az életem.” Most már nincs veszélyben.
— Igen, ez ő — hallottam a saját hangomat.
Gladys szűköléshez hasonló hangot hallatott, és a kezemet kereste.
— Miss Bernie?
— Igen — suttogta a lány. — Ez ő.
— Hadnagy — próbáltam erőltetett tárgyilagossággal beszélni — , mi történt? Erőszak áldozata lett?
— Közölni fogom önökkel a boncolás eredményét. Külsérelmi nyomok nincsenek.
Hallgatva mentünk ki a halál terméből, és arra gondoltam, hogy Jane most a szobájában imádkozik. Ebben a pillanatban nem tűnt a dolog olyan értelmetlennek.
McLane behívott a szobájába.
— Fájdalmas esemény — mondta. — A szülőket értesítjük. Mivel a bűntény lehetősége nem kizárt, továbbra is kérem, hogy minden fejleményről tájékoztassanak, ami a nyomozást elősegítheti.
Ezúttal kezet szorított velünk. Az áldozat barátaiként kezelt, akiket részvét illet a veszteségért. De hideg kék szeméből nem lehetett kiolvasni, nem tart-e bennünket lehetséges gyilkosoknak.

A boncolás eredménye szerint Matt a folyóba fulladt. Semmilyen bizonyíték nem volt, hogy erőszak következtében került volna a vízbe.
— Öngyilkos lett? — tünődött Gladys.
— Ha jobban ismerted volna, biztos lennél benne, hogy nem lett öngyilkos — jelentette ki hevesen Douglas. — Nem volt depresszív alkat. Tele volt tetterővel, alkotásvággyal.
— Én is ilyennek ismertem — mondta Jane csöndesen.
— Baleset? — találgattam.
— Mesebeszéd. Miért esett volna véletlenül a folyóba? Hogyan? Valaki beletaszította a mély vízbe, és nem sikerült kiúsznia. Ez az egyetlen magyarázat. Pedig jó úszó volt, és a Garroway River nem is olyan nagy víz — mondta Doug.
Fantáziámban Gozugát láttam, amint húsos polipkarjaival fölnyalábolja Mattet, és a híd felé siet vele... De ilyen állapotban nem lehet levelet írni: „A szörnyeteg rabja vagyok.” Képzeletem csődöt mondott.
— McLane is folytatja a nyomozást. A levél miatt — mondtam.
— Én is folytatom a nyomozást — jelentette ki sötéten Doug. — Nem bízom a rendőrségben.
— Azt hittem, Matt temetése után visszamégy a munkahelyedre.
— Nem megyek. A szabadságot megkaptam, de ha kell, akár ki is lépek a vállalattól, és addig nyomozok, amíg eredményre nem jutok. A barátomat megölték, és tudni akarom, ki ölte meg.
— Tudsz te nyomozni? — kérdezte Gladys.
— Tudok. Máris többet tudok, mint a rendőrség.
— Ó, gratulálok.
Kicsit büszke kezdtem lenni, hogy ez a magabiztos ember társul fogadott kutatásaiban.
— Segítek neked, ahogy megígértem — mondtam. Gladys arcára mintha árnyék borult volna.
Flörtöl, vagy fontos vagyok neki? Nem tudtam eldönteni.

Nehezen fogom elfelejteni Matt szüleinek megtört tekintetét a temetésen. Nem sírtak. Úgy néztek, mint két ember, aki minden dolgok végére jutott, a parttalan éjszakába. Részvétnyilvánításom suta volt, nem tudtam nekik mit mondani. Jane ellenben hosszan szorongatta a kezüket, és úgy látszott, szóra bírja őket. Eszembe jutott: neki van mit mondania. Friss vallásosságáról beszél nekik. De ez inkább taszított, mint vonzott.
Hazafelé a most is hanyagul öltözött, de egyébként brilliáns agyú Marvynra hagytam Gladyst, és Doughoz férkőztem.
— Mondd, csakugyan többet tudsz, mint a rendőrség?
— Igen. Marvynnal elmentem a múzeumba, és megtaláltam a kép nyomát a falon. Egy hatalmas festményt nem lehet úgy fölakasztani, hogy valamilyen lenyomatot, felfüggesztési pontot ne hagyjon maga után. Hiába akasztottak két más képet a helyére, Marvyn útmutatása nyomán tisztáztam, hogy egyetlen nagy kép függött ott, akkora, amilyennek ti a Gozuga-képet leírtátok. A kép létezett. Ezt a rendőrség nem tudja, a teremőrök tagadják, de én tudom. Most a temetés után lenézek vidékre, ahol ez a Thinker-mókus lakott. Valami ki fog derülni. Ha más nem, hogy ábrázolt-e valamit a kép. Valami tényleg létezőt.
— Nem valószínű. Thinker fantázia után festett.
— Minden hipotézist megvizsgálok. Velem jössz?
— Ha akarod, veled megyek, Doug.
Az úton gyerekek játszottak, és énekelték:

Come, come, killer,
I'm not a squirrel,
be you off or be you near,
surely I'll bit your big ear.

Jane előttünk ment, külön a többiektől. Láttam, hogy imádkozik magában.
Hazatértünk egy visszavonhatatlanul Matt Cunning nélküli világba.