Jól kialudtam magam. Az egyetemen még nem volt semmi dolgom. Az ősz ma csodaszép volt, inkább tavaszra hasonlított. Gladysszel telefonon megbeszéltem, hogy fél tizenegyre megyek hozzá. Jane-nek és nekem közös kocsink volt akkor, takarékossági okokból, és az most éppen neki kellett, így hát gyalog indultam útnak, ami könnyű volt, mert Gladys mindössze jó negyedórányira lakott tőlünk. A nap gyönyörűen sütött, és arra gondoltam, milyen varázslatos lesz ez a vöröshajú, titokzatos lány, valami ízléses, de meglepő könnyű öltözetben, amilyet őróla föl lehetett tételezni. A tegnapi nap izgalmai távolinak tetszettek.
Valami mégis zavart, valami mintha nem lett volna tisztázva. Nem a nyomozás számos teendőjére gondoltam most, és nem is Douglas aggodalmaira Gladysszel kapcsolatban; ezek is távolinak tűntek pillanatnyilag. Inkább az elintézetlenség érzése gyötört, mintha megfeledkeztem volna egy találkozóról, vagy elmulasztottam volna postára adni egy levelet, vagy elveszítettem volna egy fontos telefonszámot. Nem voltam képes rájönni, mi lehet az.
Fölvetettem magamban, hogy talán Gladys aggaszt mégis, az ő kiismerhetetlensége. De a napfényben olyan világosnak láttam az egészet. Hiszen helyén van az eszem. Ha a lány valóban csak játszik velem, ki tudok lépni a kapcsolatból. Voltam már szerelmes nem egyszer, és sohasem vesztettem el a fejemet. Némi kaland viszont nem volt ellenemre, és Gladys vonzó nőisége izgatta fantáziámat.
Közben eszembe jutott, hogy a tegnap Douglastől kapott pisztoly még mindig a zsebemben van. Doug ragaszkodott hozzá, hogy nálam maradjon.
— Még mindig kisebb baj, ha följelentenek engedély nélküli fegyverviselésért, mint ha esetleg megtámadnak, és nem tudsz védekezni — jelentette ki. — Így biztosítod ki, így célzol, ezt nyomod meg lövéskor, és így biztosítod újból használat után.
Szívből reméltem, hogy nem kell használnom a fegyvert. De az a furcsa zavar, ami Mandighanben gyötört, ahol az utcán csörömpölve végigvonuló tüzérségi zászlóaljnak éreztem magam e műszer birtokában, már elmúlt. Az imént jó hosszú ideig meg is feledkeztem a halálthozó szerszámról. Mint egy szabadnapos tüzérségi zászlóalj, inkább Gladysre gondoltam a napsütésben.

Egy parkon készültem keresztülmenni, amikor a járda mellett meglehetős hirtelenséggel fékezett egy kocsi. Már-már azt hittem, teljes tűzerőmet harcrakész állapotba kell helyeznem, amikor észrevettem, hogy az autó ismerős: nem más, mint a mi kávébarna Ford Taurusunk. Jane szállt ki belőle, könnyektől csíkozott arccal, és mellette Douglas, komor, kemény vonásokkal, mint a kérlelhetetlenség szobra. Észre se vettek. Nem köszöntem rájuk. Láttam, hogy zajlik közöttük valami. Nem is volt nehéz kitalálni, mi. Doug nyilván mégse tűrte húgom vallásos szeszélyét birkamódra. Elérkezettnek láthatta az időt, hogy komolyan kérdőre vonja a lányt. Vontatott szavakat váltva eltűntek a park ligetes sűrűjében.

Áthaladtam a parkon, átmentem az úttesten, befordultam egy sarkon, és majdnem beleütköztem egy szemüveges, nyakkendős úriemberbe.
— Bocsánat — mondtam én.
— Elnézést — mondta ő.
Egy pillanatra egymásra meredtünk, mintha kölcsönösen ismerőst gyanítanánk a másikban. De a pillanat elszállt, és mindketten mentünk a magunk útján.
Furcsa az asszociációk világa. Első percben a gyerekdal jutott eszembe, amit nemrég hallottam:

Come, come, killer,
I'm not a squirrel...

A következő másodpercben bekattant az agyamban, hol láttam ezt a férfit, akivel kis híján egymás tyúkszemére tapostunk. Ő volt a Thinker-kiállítás rendezője, az az ember, aki McLane hadnaggyal vacsorázott a mandighani étteremben. Csak távolabbról láttam tegnap, de most semmi kétségem nem volt a személyazonosságot illetően.
Megálltam, mint akit villám sújtott. Hirtelen világossá lett, mi az a furcsa tisztázatlanság, ami reggel óta kínoz.
Napnál világosabb! Hogyhogy Doug nem gondolt erre?
Ez az ember, a rendező, azt mondta Douglasnak, hogy ő nem sorolta a Gozuga című képet a kiállítandók közé. Meglepte, amikor a kép egy nap megjelent a kiállítási teremben, és másnapra újra eltűnt. De egy szót sem szólt Dougnak arról, hogy a kép egyáltalán nem tartozik a Thinker-hagyatékhoz. Pedig neki tudnia kellett. A bőbeszédű és ügybuzgó Miss Carol Hyland nyilván megismertette a teljes anyaggal, amikor a kiállítást előkészítette.
A rendező tehát elhallgatta, hogy a Gozuga nem Thinker műve.
Vagy pedig Carol Hyland hazudik, és letagad egy létező képet.
Az utóbbi nem valószínű. Az előbbi inkább. A rendező egy nagyon lényeges dolgot eltitkolt Douglas előtt. Miért?
Ez volt, ami tudattalanul gyötört egész idő alatt! A bennem működő tudatalatti logika fölfedte az információk ellentmondásait, anélkül, hogy eszembe jutott volna tudatosan gondolni rájuk.
Olyan nagy volt a felismerés ereje, hogy majdnem visszafordultam megkeresni Douglast a húgommal. De aztán felülkerekedett bennem a józan belátás: a pillanat nem alkalmas. Személyes ügyük forog kockán, kettőjük kapcsolata van veszélyeztetve Jane hóbortja folytán. Ezt négyszemközt kell megbeszélniük. Szegény Matt, nyugodjék békében. A nyomozás mégsem ennyire sürgős.
És aztán... Közel volt már a ház, ahol Gladys lakott. General Grant Square 16. Még néhány lépés... Csodaszép volt a napsütés, a várost békésnek, az embereket rokonszenvesnek láttam, és szívesen elfelejtettem volna az egész tragikus Matt-ügyet. Szívem gyorsabban dobogott, amikor megláttam a házat. Gladys hívott, Gladys vár engem.
Ekkor valami különös nyugtalanság fogott el. Mintha egy gyönyörű zenébe disszonáns akkord vegyült volna. Nem akartam foglalkozni vele, de a zavaró benyomás egyre fokozódott. És a következő pillanatban, ahogy Gladys háza elé értem, megpillantottam a szörnyeteget. Gozugát. Ugyanaz volt, mint a festményen, de ezúttal élőben. Ott állt a kapualjban, húsos-nyálkás-szőrös mivoltában, vadállatian intelligens rútságában, rám nézett, és lassan megnyalta az ajkát.
Akik nem ismernek személyesen, valószínűleg nem fognak hinni nekem. Én se hittem el, amit láttam. Az őrült csodálkozás ismétlődött: Van ilyen? Lehetséges ez egyáltalán? Egy festett rém életre kel, és a kapualjban les rám? Hús-vér valósággal állok szemben, vagy a fantáziám játszik velem?
Nem tudom, mit csináltam. Amikor gyerekfejjel bementem a tigrisketrecbe és fölfedeztem az anyatigrist, akkor is olyan pillanatok következtek, amelyekre nem vagyok képes visszaemlékezni. Most is így volt. Talán görcsösen behúnytam a szememet. Talán fölordítottam. Az első öntudatos pillanat, amit föl tudok idézni: kibiztosított revolverrel a kezemben állok, szemközt a kapualjjal, valaki erőteljesen megfogja a csuklómat, és kiveszi a kezemből a fegyvert.
— Mit csinál itt, uram? Van önnek fegyverviselési engedélye?
Egy rendőr volt az. Négy-öt kíváncsi járókelő csoportosult körülöttünk.
Gozuga nem volt sehol.

Kimerültnek éreztem magam, amikor végre elengedtek a rendőrségtől. Fölhívtam Gladyst, de nem vette föl a kagylót. Rögzítőre dadogtam, hogy rendőri ügy miatt nem mehettem, és hogy keresni fogom. Mire hazaértem, Jane már otthon volt, szeme kisírva.
— Doug szakított velem — közölte.
— Összevesztetek?
— Nem. Mindent tisztességesen megbeszéltünk. Választás elé állított: vagy a vallási mániámmal szakítok, vagy vele.
— És a vallási mániát választottad?
— Nem. Kijelentettem, hogy nem tudok és nem is akarok választani. Hogy Isten őt is szereti, és a hit neki is szól. Erre ő döntött úgy, hogy akkor inkább lemond rólam. Agnosztikus akar maradni, és nem tudja megosztani az életét olyan valakivel, akit a hit az élet gyakorlati döntéseiben befolyásol. De én imádkozom, hogy megváltoztassa elhatározását.
Keserűen nevettem.
— Egyelőre azért imádkozhatsz, hogy engem ne csukjanak le. A rendőrség eljárást indított ellenem engedély nélküli fegyverviselés miatt.
Jane, személyes fájdalmáról megfeledkezve, nagy részvéttel hallgatta történetemet. Amikor Gozugáról beszéltem, bólintott.
— Mindig is azt éreztem, hogy létezik.
— De ez képtelenség, Jane. Festmények nem kelnek életre.
— Fogható valóság volt?
— Nem vagyok biztos benne. Viszont annyira valóságosnak látszott, hogy rémületemben ösztönszerűen elővettem Doug revolverét. Ez lett a vesztem.
— Meséljük el Dougnak.
— Beszélő viszonyban vagytok?
— Barátok maradtunk, Addy. Megállapodtunk, hogy nem vagyunk haragban, nem veszekszünk, nem marjuk egymást... Mindkettőnknek fáj, de Doug azt mondja, nem tehet mást. És most ez talán csakugyan így is van.
— Érdekes ... Ennyire fontos az új hited?
— Elmesélem, Ad, mi történt velem. Mindig szerettem volna elmondani, de az volt az érzésem, hogy nem hallgatnál meg. Most talán eljött az ideje.
— Nem jött el, kedves Jane. Én fényes nappal egy szörnyeteget láttam a General Grant Square 16 kapujában, és most egy darabig nem tudok mással foglalkozni. Fölcsöngetem Dougot.

Douglas telefonjába meglepetésemre Marvyn szólt bele, a brilliáns agyú joghallgató.
— Itt vagyok Doug lakásán — mondta. — Van kulcsom. Őt várom éppen, mert azt mondta, déli egy órára itthon lesz. Beszereztem neki néhány adatot.
— Marvyn, kapaszkodj meg. Láttam Gozugát.
— A szörnyeteget?
— A szörnyeteget.
— Úgy érted, előkerült a kép?
— Nem úgy értem. Úgy értem, hogy sehogyse értem. Élőben láttam.
Elmondtam, mi történt, nem feledkezve meg a pisztolyról és a rendőrségről sem. Marvyn együttérzően csettintett a nyelvével.
— Ezt jól kifogtad.
— Te jogász vagy, nem tudod, mi vár rám?
— Utánanézek. Próbálok segíteni. De az a rémlátásod... Ha nem tudnám, hogy nem vagy hibbant, mentőkért telefonálnék, hogy a bolondok házába szállítsanak.
— Mit mondjak? Egyetértek. De leteszem a telefont, mert csöngettek az ajtónál.
Reméltem, hogy Douglas lesz, de más valaki érkezett. Az az ember, akivel a legkevésbé volt kedvem csevegni: McLane hadnagy.

— Ne haragudjék a zavarásért, Mr Garstone, de szeretnék érdeklődni, fölmerült-e esetleg valami új fejlemény.
— Igen. Fölmerült. Láttam a szörnyeteget.
— Érdekes. Ezek szerint nem csupán festmény?
— Azt én is szeretném tudni, hadnagy. Nincs kizárva, hogy én bolondultam meg, és képzelődöm.
Próbáltam előadni, mi történt, de hogy beszél az ember meggyőzően egy életre kelt mesebeli rémről? A hadnagy kérdéseket tett föl, amilyeneket egy rendőr föltesz: hova készültem, ki tudott róla, milyen irányból jöttem, milyen volt a világítás a kapualjban, láttam-e valami gyanúsat az úton, és így tovább. A revolver esetét egész egyszerűen nem mondtam el neki. Szégyeltem, és... Nem tudtam elfelejteni, hogy Doug szerint Mc Lane is gyanús egy kicsit.
— Más is látta a szörnyeteget önön kívül, Mr Garstone?
— Nem. Nem látták. Azt látták, hogy különösen viselkedem, és nem értették, miért. Nincs kizárva, hogy nagyot üvöltöttem a rémülettől.
— Ez nagyon érthető magatartás lett volna. Rendőrt nem hívott?
— Nem hívtam.
Nem hazudtam, nyugtattam a lelkiismeretemet. Hívni igazán nem hívtam. McLane nyugodtan, állhatatosan nézett rám hideg kék szemével, és ártatlanul bólogatott.
— Érdekes eset, amin törni fogjuk a fejünket egy darabig. Azt hiszem, el is köszönök — mondta lassan. — Mr Atkinsonnal is beszéltem. Örülök, hogy mindketten jól vannak.
Ez a rendőrtiszt aggódik értünk? Vagy csak játszik velünk, mint macska az egérrel?
Az ajtóban McLane visszafordult, és egy borítékot vett elő.
— Majd elfelejtettem — mondta. — Egy hatósági papír, amire szüksége lehet. Sohasem lehet tudni. Őrizze meg, kérem.
Azzal el is tűnt a lépcsőházban.
Bambán álltam, kezemben a borítékkal. Lassan fölnyitottam.
Nevemre szóló, két nappal korábban datált engedély volt, amely följogosít önvédelmi lőfegyver viselésére.