Douglas a nappalinkban ült, és teát ivott. Jane teát töltött a hanyagul öltözött, brilliáns agyú Marvynnak. Én egy édes süteményt ettem, némi keserűséggel.
— Gladys nem hívott vissza. Nagysokára elértem a telefonon. Hidegen beszélt velem, és nem adott kilátást újabb találkozásra. Amikor elmondtam neki, hogy Gozugát láttam, gúnyosan nevetett, nem hitt nekem.
— Sajnállak, de örülök — mondta Doug. — Nem kell neked az a lány.
— Nem is csinos — jegyezte meg Marvyn.
— Nem csinos a szokványos értelemben. De valami lenyűgöző van benne, valami titokzatos. Ha nincs jelen, újra és újra visszatérnek a gondolataim hozzá. Ahogy szegény Matt írta a naplójában: Olyan ez, mint egy szellemi gravitáció.
— Ne fuss utána — mondta Doug makacsul.
— Addy, ha elmondhatnám neked, ami velem történt... — mondta bátortalanul Jane. De aztán észrevette Doug fájdalmas arckifejezését, és nem folytatta tovább. „Ami vele történt”, azaz a vallási megtérése, kettőjük szakításának oka lett.
— A rendőrség mit szólt a fegyverviselési engedélyedhez? — szólt közbe Marvyn, megérezve a helyzet kínosságát.
— Tudomásul vették, és adtak egy papírt, amivel visszakaptam a pisztolyt. Ott van a hálószobámban.
— Jobb lenne, ha magadnál tartanád — mordult rám Douglas. — Az enyém itt van, zsebben.
— Arra az esetre, ha Marvyn vagy én meg akarnánk fojtani? — kérdeztem.
— Arra az esetre, amit nem látok előre. Mindennel számolni kell.
— Mit szólsz ahhoz, hogy a hadnagy tudott az én engedély nélküli fegyverviselésemről?
— Ez a McLane megjátssza a gondviselést — mondta Doug. — A mandighani merényletekről is tudott. Ha nem ő maga követte el, nyilván figyelt vagy figyeltetett. Egyre gyanúsabb a pasas.
— És hogy tudott olyan hamar előkeríteni nekem egy engedélyt? — kérdeztem. — Méghozzá korábbi keltezéssel?
— Ezt véletlenül tudom — válaszolt váratlanul a brilliáns agyú Marvyn. — Kiderült, amikor egy-két dolognak utána jártam. Az öccse a titkosszolgálatnál dolgozik. Magas beosztásban. Annak csak egy telefonjába kerül, és megcsinálják.
— Ejha! Ezt még nekem sem említetted — ámult Doug.
— Sok információ hever az agyamban felhasználatlanul — mondta Marvyn szerényen.
— Olyan az agyad, mint egy szokatlanul nagy kapacitású számítógép — állapítottam meg.
— Tényleg, Marvyn, megmagyaráznál valamit a matematikából? — kérdezte Jane. — Mert van egy elhalasztott vizsgám, ami egyre jobban nyomaszt.
Szeleburdi húgom vegyésznek tanul, és valamilyen okból differenciálegyenletekkel kínozzák. Marvyn viszont olyan erős a matematikában, hogy nem is értem, miért ment jogásznak.
— Ide vele — szólt Marvyn lovagiasan.
Jane megrázta barna fürtjeit, és elszaladt a jegyzeteiért.
— Menjünk a te szobádba — mondta Doug. — Nekem most nem kellenek az egyenletek. Viszont vannak terveim. Nem fogunk ölbe tett kézzel ülni.
Douglast valóban nehéz volna elképzelni, amint ölbe tett kézzel vár a sült galambra. Nem az az eset.

— Érted, Ad? — Doug az ágyamon ült, és gesztikulált. — Mindig azt kell kérdezni: Cui prodest? Kinek használ?
— És Gozuga? — kérdeztem vissza.
— Megtévesztés. Elterelő manőver. Valakinek érdekében állott eltenni láb alól Mattet, és odatette ezt a szörnyeteg képet, hogy azt a látszatot keltse: valami misztikum van a dologban.
— Doug, én láttam a szörnyeteget. Ott állt Gladys házának bejárata előtt.
— Tudom, hogy láttad. De nem állt ott.
— Nem értem.
— Szuggesztió hatása alatt voltál. Ez az egyetlen racionális magyarázat. Valaki ott volt, és hipnotizált. Ezzel folytatták a misztifikációt.
— Kik?
— Akik Mattet a folyóba fojtották. Akik egy sziklát hengerítettek elénk a mandighani úton. Akik Mandighanban belőttek az autónkba. Akik a Gozuga-képet egy napra odatették a Thinker-kiállításra.
— De hogy-hogy nem úszott ki Matt? Hiszen nem volt megkötözve.
— Nyomd valakinek a fejét öt percre a víz alá, és többé nem úszik ki, akármilyen sekély vízbe dobod.
— Kikre gyanakszol?
— Matt egyetemi munkájának kell utána néznünk. Valakinek útjában állott.
— Egy földrengéskutató?
— A földrengéskutatás sok geológiai adat birtoklását jelenti. És a geológiai adatok között lehetnek ... titkosak.
— Nem egészen értem.
— Érthetőbb leszek. Kémszervezetek igyekeznek megszerezni az űrkutatással kapcsolatos térképeket. Vagy a nukleáris robbanófejek hordozására alkalmas rakéták kilövőhelyeinek térképét. Vagy az uránérc-lelőhelyek térképét. Vagy egyéb katonai fontosságú térképeket. Ilyen térképek lehettek Matt birtokában. Vagy hozzájuk férhetett, és kérték tőle a kódot.
— Kezdem fölfogni.
— Matt tisztességes ember volt, és nem állt szóba velük. Erre megfenyegették, aztán elbántak vele. Vagy talán gyanútlanul tárgyalni kezdett velük, és amikor végre kiderült, miről van szó, visszavonult. Ezért aztán bosszút álltak.
— De ezek a mesébe illő elemek, Doug. A festmény. A rém a kapualjban. Annyira nem passzol az egész a szokványos kémtörténetekbe.
— Valószínűtlen, azt elismerem. Viszont megtörtént.
— Na és most mit tervezel?
— Útjaink az egyetemre vezetnek.
— És McLane?
— Vagy közéjük tartozik, vagy nem. Kötelességünk élni a gyanúperrel.
— De ha jó a nyom, most megint okuk lesz rá, hogy megöljenek bennünket.
— Mondom, hogy legyen nálad a pisztoly.
Úgy éreztem magam, mint egy rövidesen bevetésre kerülő nehéztüzérségi zászlóalj.

Amikor visszamentünk a nappaliba, Marvyn láthatóan elemében volt. De Jane is felvillanyozottnak látszott. A matematikát már eltették, másról beszélgettek. Mindez Dougnak is feltűnhetett, de nyilván nem akart féltékenységet mutatni, ezért nagyvonalúan a távozás mellett döntött.
— Holnap benézek a geológiai tanszékre. Adrian, Marvyn, gyertek velem, ha tudtok. Nálam találkozunk, reggel nyolckor. Most pedig mennem kell. Jó éjszakát.
Amikor kikísértem, megállt és a szemembe nézett.
— Látom, búsulsz Gladys miatt. Higgy nekem, Ad. Téged raffináltan kínoz az a nő. Látszólag szakít, aztán amikor már félig megőrültél utána, bejelenti, hogy vár. Te pedig rohansz eszed nélkül, készen arra, hogy minden kívánságát teljesítsd.
Vállat vontam.
— Nem mindenki olyan spártai jellem, mint te. Jó éjszakát.
A nappaliban Jane nevetgélt Marvynnal. Nem értettem a húgomat, hogyan tudta ilyen hamar túltenni magát a szakítás fájdalmán.
— Adrian — kérdezte Jane — , most meghallgatod, ami velem történt?
— Nekem már elmondta — mondta a brilliáns agyú joghallgató. — Nagyon érdekesnek találtam.
— Hát erről beszéltetek? Matek helyett?
Megszólalt a telefon. Fölvettem.
Gladys volt az.
— Adrian, át tudnál jönni hozzám? Most mindjárt. Nagyon sürgős.
Rohantam eszem nélkül, készen arra, hogy minden kívánságát teljesítsem.

Valahogy eszembe se jutott, hogy kocsival is mehetnék. Késő este volt, de nincs sötétség a bridlestowni utcán. A világítás kitűnő. A parkot azért megkerültem, éjszaka nem biztonságos. A revolvert nem jutott eszembe magamhoz venni, Doug minden figyelmeztetése ellenére. A park közelében villant az agyamba, de akkor már nem akartam visszafordulni érte. Azzal nyugtattam magamat, hogy most még nem akarnak meggyilkolni. Majd csak akkor, ha észreveszik, hogy nyomozunk az egyetemen.
Tudtam, hogy nem viselkedem észszerűen. Douglas szavai jártak az eszemben: Téged raffináltan kínoz az a nő. Látszólag szakít, aztán amikor már félig megőrültél utána, bejelenti, hogy vár. Pontosan ez történt, a csapda világos volt, ámde én nem akartam észszerűen viselkedni. Annak a gravitációnak engedelmeskedtem, amiről Matt írt. Kinevet Gladys? Nevessen. Én is nevetek magamon. De ott akarok lenni, vele.
Már a házszámokat figyeltem. General Grant Square 40... És akkor úgy tűnt, hogy lépteket hallok magam mögött. Valaki jön utánam a járdán? Megálltam. Hátranéztem. Senki.
Megindultam, és ismét úgy tűnt, mintha távolról léptek követnének.
Tulajdonképpen semmi különös nem volt abban, hogy jön valaki mögöttem. Még nem volt éjfél, ilyenkor még szép számmal akadnak járókelők a városban. De az én fantáziám mindjárt a gyerekdalt asszociálta a követő léptekhez:

Come, come, killer,
I'm not a squirrel...

Megálltam. Nem jött senki.
Újból megindultam, és egy idő múlva hallottam a lépéseket.
Nem tartom magam gyávának, de most félni kezdtem. Lehet, hogy egy killer, egy emberölő jön mögöttem, és mégcsak fegyverem sincs... A General Grant Square 24-nél voltam. Még vagy negyven yard... Izgatott idegeim zaklatott képeket vetítettek elém. Mi lesz, ha a kapualjban egy másik killer les rám?
Vagy... Mi lesz, ha más valaki les rám: Gozuga, a szörnyeteg? Képtelenség, de egyszer már megtörtént velem.
Ellenállhatatlanul, fojtogatóan tört rám az abszurd látomás emléke. Itt történt — dobogta a szívem, kiáltotta az agyam. Itt történt, néhány házzal odébb. A kapualjban állt. Láttam. Mi lesz, ha most is ott áll?
Akkor nem volt fegyverviselési engedélyem, de volt fegyverem. Most van engedélyem, de a fegyver nincs nálam.
Miért nem maradtam otthon Jane-nel és Marvynnal?
Tudtam, hogy nevetséges vagyok, és utáltam érte magamat, de féltem. Gyerekesen, gyalázatosan, rettenetesen féltem. Gladys utáni sóvárgásom semmit sem változtatott ezen. A félelem erősebb volt.
Sarkon fordultam, és az úttest közepén, ahol legjobban meg voltam világítva, futva igyekeztem haza, kitéve magamat annak, hogy elgázol egy autó, vagy megint egy akadékoskodó rendőrbe botlom.

Mire hazaértem, Marvyn már eltávozott, és Jane szobájában sötét volt; nyilván lefeküdt már. Örültem, hogy nem kell számot adnom szégyenteljes megfutamodásomról. Gladyst egyszerűen nem mertem fölhívni. Kikapcsoltam a telefon csöngőjét, és lefeküdtem. Nehezen aludtam el, és másnap olyan későn ébredtem, hogy lekéstem a Douggal megbeszélt találkozót. A rögzítőn üzenet várt, hogy menjek utánuk a geológiai tanszékre. Gladystól nem jött semmi. Téged raffináltan kínoz az a nő — vibráltak a memóriámban barátom szavai. Jane már fölkelt, énekelt; derűs volt, mint egy kócos napsugár. Nem érdeklődött tegnap esti kalandom után, hanem reggelit tálalt nekem, ami legföljebb minden szökőévben egyszer szokott előfordulni.
— Ad, most meghallgatod, ami velem történt?
Ohó, a reggeli csak csalétek volt.
— Rohannom kell, Jane. Elkéstem Douglastól.
Megtöröltem a számat, és mentem.

Napvilágnál abszurdnak tűntek tegnapi félelmeim. A geológiai tanszéken azt mondták, hogy látták Dougot, de nem tudják, hol van. Végül egy folyosón Marvynba ütköztem.
A hanyagul öltözött, brilliáns agyú fiú szokatlanul napsugaras volt, Jane-re emlékeztetett.
— Doug a professzor szobájában van — közölte. — Beszéltél a húgoddal?
— Miről?
— Amit nekem elmesélt.
— Marvyn, mi történt Jane-nal tulajdonképpen?
— Találkozott Istennel.
— Szembejött vele az utcán? Meghívta egy kávéra?
— Te találkoztál Gozugával, és nem tudod, valódi volt-e. Ő Istennel találkozott, és tudja, hogy valódi volt.
— Miért csaptál föl védőügyvédjének? A szekták virágzanak körülöttünk, Jane-t is behálózta az egyik. Ez elég szokványos történt. A holy rollerek csak úgy hemzsegnek a városban.
— Ellenőriztem Jane állításait — mondta brilliáns barátom. — És hitelesnek bizonyultak.
— Mikor ellenőrizted?
— Éjszaka, miután hazamentem.
— Ne tréfálkozz velem.
— A legkomolyabban beszélek. Szóltam Istenhez, és ő válaszolt nekem.
— Még egy bolonddal több, ez már kicsit sok. Mindig becsültem az agyadat, Marvyn. Hogy tudott ennyire kicsavarodni?
— Te nem hiszel Istenben, Adrian?
— Ahogy vesszük. Az én istenfogalmam elvont. Olyan Istennel, akivel kávé mellett el lehet beszélgetni, nem tudok mit kezdeni.
— Én pedig — közölte Marvyn — csak olyan Istennel tudok mit kezdeni, akivel lehet beszélgetni, akár egy kávé mellett is. Ha tudnád, micsoda öröm... Kit keres, uram? Vigyázz!
Pukkanó hang hallatszott mellettem, és a következő pillantban Marvyn összeesett.
Hangtompítós pisztollyal fejbe lőtték.