A FEKETE ARC

A műtő folyosóján lestük a híreket Marvynról.
— Reméljük, hogy túléli — mondta végül egy fehérruhás a sok közül. — A lövedék, roppant szerencsésen, egy csontba ütközve irányt változtatott. De az életveszély fönnáll.
— Úgy látszik, a merénylő nagyon sietve lőtt — jelentette ki Doug sötéten. — Érted, Ad? Nem akarta, hogy hátrafordulva meglásd, mert akkor kénytelen lett volna téged is agyonlőni. De ez nem állott szándékában.
— Megható ez a figyelmesség — szóltam fojtottan. — Ezek szerint olyan valaki volt, akit ismerek.
— Semmit nem figyeltél meg? Egy alakot, egy árnyékot sem?
— Semmit, semmit. Mire hátrafordultam, nyoma veszett.
— Lehet, hogy ez a szerencséd. Ha tudnád, ki volt, azóta téged is lelőttek volna.
— Mindenesetre férfi volt. Marvyn „Uram”-nak szólította.
Nagysokára kitolták az operációs teremből kötésekkel bugyolált fejű, eszméletlen barátunkat.
— Bízhatunk a gyógyulásban — tájékoztatott az operáló orvos. — De a fölépülés folyamata lassú lesz.

McLane hadnagy még aznap hosszan kikérdezett bennünket. Udvariasan, mint mindig. Azt még a helyszínen tisztázták, hogy nem az én pisztolyomból került ki a gyilkos szándékú lövedék. A kaliber sem egyezett. Douglas revolverét is ellenőrizték, hasonlóan negatív eredménnyel. A hadnagy kék szeme hűvösen nyugodott rajtunk, de szívemből reméltem, hogy ezúttal nem gyanúsít.
— Voltak Mr Marvyn Dolanónak ellenségei? Olyan személyek, akikkel vitában állt?
— Tudtommal nem — mondtam. Doug csak a fejét rázta.
— Be volt avatva Mr Dolano valamilyen titokba? Valamibe, amit csak kevesen ismernek?
— Nem tudok róla — feleltem jobb híján. Douglas kővé váltan hallgatott.
— És Mr Atkinson? — fordult hozzá a hadnagy. — Ön információkat szerzett Mr Matthew Cunning rejtélyes halálával kapcsolatban. Részt vett ebben a működésében Mr Dolano is?
— Néhány telefonszámot kikeresett nekem. De azok nem titkos adatok.
Éreztem, hogy Doug nem őszinte. A brilliáns agyú Marvyn aktív részese volt a nyomozásnak, és bármit megtudhatott. Mint például azt, hogy a hadnagy öccse a titkosszolgálatnál dolgozik, magas beosztásban. Ez nem mindenkinek hozzáférhető információ.
McLane tekintete hűvösen nyugodott Doug merev arcán. Jóindulatú nyugalommal mondta:
— Abból, hogy mindketten fegyvert viselnek, látom, hogy tisztában vannak a veszéllyel. Legyenek nagyon óvatosak. Mr Dolanót őrizni fogjuk a kórházban. Bármi szokatlant észlelnek, azonnal hívjanak.
— Hadnagy — nehezen préseltem ki a szavakat — , köszönöm, hogy fegyverviselési engedélyt szerzett nekem.
— Szóra sem érdemes — mosolyodott el alig észrevehetően a hatalmas termetű, hűvös rendőrtiszt. — Véletlenül a közelükben voltam Mandighanben, amikor rálőttek önökre a kocsiban. Hallottam a beszél-getésüket is.
— És a szikla a hegyoldalon? Arról is tudott.
— A második autóban voltam, amely önök mögött jött. Kicsit távolabb álltam meg.
— Követett bennünket? Gyanakodott ránk?
— Minden lehetőséget megvizsgálok — mondta a hadnagy. — Mr Atkinson is ezt csinálja, vagy nem?

Egy piros lámpánál várakoztunk Doug Tacomájában, amelynek új szélvédője volt.
— A pasas, aki Marvynt fejbelőtte, újból próbálkozni fog — jelentette ki barátom. — Most már kényszerítve van rá, hiszen Marvyn fölismerte őt.
— Őrzik. Az újságírókat sem engedték föl.
— Ühüm. Azért nyugodtabb lennék, ha rács mögé kerülne a fickó.
— Én bízom McLane-ben.
— Én nem.
A tükörből jól láttam, hogy mögöttünk egy ragyogó fehér Chevrolet várakozik. Vezetőjének arca feketén ragyogott a volán mögött. Az asszociációk követhetetlen láncolatán át erről a fekete arcról — miért, miért nem — Jane jutott eszembe. Doug hihetetlenül komor volt ma, s ezt nem csupán a Marvyn elleni merényletnek tulajdonítottam. A húgommal való szakítás viselte meg.
— Doug, menjünk hozzám. Gyere föl, igyál meg egy teát.
— Nem tudok most fölmenni. Valaminek utána kell néznem.
— Mi jutott az eszedbe?
— Ad, az információk veszélyesek. Marvynt is egy információ miatt lőtték le.
— Biztos vagy ebben?
— Biztos.
— Azt is tudod, ki tette?
— Sejtem.
A forgalmi jelzés zöldre váltott, Doug indított, és a fénylő fekete arc tulajdonosa is megindult a Chevrolet-val..

— Itt kiteszlek — fordult egy parkolóba Douglas. — Öt perc alatt otthon vagy. Ne haragudj, sietek.
Megindultam az utcán, és különös érzés fogott el. Mint azon az estén, amikor szégyenszemre visszafordultam a Gladyshoz vezető úton. Úgy éreztem, valaki követ.
A nappali forgalom zajában természetesen nem lehetett szó lépések neszéről. Mögöttem is, szemben is járókelők tömege sietett célja felé. Mégis gyötört valami furcsa nyugtalanság, hogy van egyetlen ember a mögöttem haladók között, aki éppen miattam jön erre, engem figyel.
Talán onnan származott ez, hogy kiderült: McLane figyelt bennünket Mandighanben. És ha Douglas nem bízik McLane-ben, ez szinte az egész világot bizonytalanná és fenyegetővé teszi.
Megtapogattam készenlétben tartott pisztolyomat, rántottam egyet a vállamon, és elhessegettem az idegesítő gondolatokat. Vajon mi az, aminek Doug most jár a végére? Alapos gyanúja van valakire? Nekem csak egy alapos gyanú volt az agyamban, éspedig az, hogy a Thinker-kiállítás rendezője elhallgatott valamit a Gozuga-képpel kapcsolatban, tehát vaj van a fején. Ám ez talán semmilyen összefüggésben nem áll Matt meggyilkolásával és a Marvyn elleni merénylettel. Hiszen Doug szerint a külföldi kémszolgálatok gyanúsíthatók.
Befordultam a kapunkon, s nem is tudom, milyen ösztönzés miatt tekintettem hátra. De amikor visszanéztem, egy villanásig úgy láttam, hogy egy útmenti fa mögül egy fekete arc kandikál ki.
Városunknak tekintélyes létszámú fekete bőrű lakossága van, és senkinek sincs oka kétségbe vonni, hogy a fák mögül való kikandikálás szerves része a feketék polgári jogainak. De ez a fekete arc mintha ismerős lett volna. A bennünket követő Chevroletből.
Kibiztosítottam a revolvert, és a fa mögé rohantam.
Nem volt ott senki.
Körüljártam, kutattam. Senki.
Dúltam mentem föl a lakásunkba. A pisztoly még mindig a kezemben volt.
— Nocsak, Mr Garstone, mit akar azzal az ágyúval? — kérdezte kedélyesen Mrs Hooker, a szomszédasszonyunk. Valamit dadogtam, és zsebrevágtam a műszert. Egy tüzérségi zászlóalj, félárbocra eresztett lobogóval.

Jane nem volt otthon, de egy tálcán süteményt és kávét készített nekem. Ez a ritka figyelmesség csak azért nem hatott meg, mert tudtam, hogy cserébe előbb-utóbb meg kell hallgatnom a sztoriját. Húzódtam ettől; valóban, mintha kimondottan féltem volna tőle. Mi az, gondoltam, én már mindentől félek?
Csöngettek, és a tigrisketrecet járt Adrian Garstone megrezzent a csöngő hangjára.
— Jobb bátran meghalni, mint gyáván élni — győzködtem magamat, és ajtót nyitottam, készen a halálos golyóra.
Megkönnyebbülésemre nem a fekete arc tulajdonosa állt a küszöbön, hanem a kedélyes Mrs Hooker, aki kóstolót hozott a fia által termesztett körtéből. A jó lélek eldiskurált volna félórát is a lépcsőházban, de nem voltam rá kapható. Megköszöntem, aztán visszavonultam.
Gladysszel akartam lerendezni a dolgaimat. Tárcsáztam, de nem vette föl, és már megszólalt az üzenetrögzítője, amikor letettem a kagylót, mert ismét csöngettek.
Örömmel állapítottam meg, hogy már rutinnal rendelkezem a halálfélelem leküzdésében. Rezzenés nélkül néztem szembe a következő látogatóval. Ez is fehér bőrű volt. Nyakkendős, szemüveges gentleman. Hol is láttam?
— Jó napot, Mr Garstone. Kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzam. Ernest Todbye vagyok, művészettörténész, a Thinker-kiállítás rendezője.
Persze, persze. Ezt az urat láttam Mandighanben McLane társaságában. És ővele találkoztam az utcán a Gozuga-látomás előtt. Továbbá ő az, akit bizonyos gyanúval illetek.
— Néhány percig szeretném igénybe venni az idejét, Mr Garstone.
— Kérem — mondtam. — Fáradjon be, és foglaljon helyet.
Szinte jólesett a látogatása. Legalább egy darabig nem talál egyedül a fekete rém, ha megjelenik.
Todbye hallatlanul úri modorú férfiú volt, e tekintetben még McLane-t is messze fölülmúlta.
— Kedves Mr Garstone, a barátja, Mr Atkinson fölhívta rá a figyelmemet, hogy személyem gyanússá vált a kiállításon történt sajátos eseményekkel kapcsolatban.
— Nem is tudtam, hogy Douglas beszélt önnel erről.
— Igen, beszélt. Fölkeresett, és szememre vetette, hogy elhallgattam egy fontos tényt.
— Azt, hogy a Gozuga című képet, amely egy napra váratlanul megjelent a kiállításon, nem Thinker festette? Erre én jöttem rá, kérem. Említettem Douglasnak, de azt nem tudtam, hogy ő megkereste önt ebben az ügyben.
— Megkeresett, és modora gyanakvó, ellenséges volt. Kedves Mr Garstone, én érzékeny ember vagyok. A skorpió jegyében születtem, és a skorpiók túlérzékenyek. Meg kell vallanom, nagyon rosszul esett a gyanakvása.
A zsebébe nyúlt, mint aki a zsebkendőjét keresi. Az volt a benyomásom, hogy a kifogástalan modorú úriembert nyomban elfogja a zokogás.
— De kérem, Mr Todbye, miért nem mondta egy szóval sem, hogy a Gozuga nem Thinker műve?
— Becsületszavamra állítom — jelentette ki a szemüveges művészettörténész — , hogy a Gozuga igenis Thinker műve. Méghozzá talán a legjobb, legzseniálisabb alkotása.
— De uram — ellenkeztem — , ha ez így van, miért nem sorolta ön a Gozugát a kiállítás anyagába?
— Miss Carol Hyland az oka, uram, a Thinker-hagyaték gondnoka. Valóságos sárkány az a hölgy. Ő ellenezte, hogy a Gozuga a nyilvánosság elé kerüljön. Azt mondta, hogy a kép rontást hoz nézőire.
— Rontást?
— Rontást. Szellemi ártalmat. Negatív, destruktív erőket.
— Ön hisz ilyesmiben, Mr Todbye?
— Én tudok ilyesmiről, Mr Garstone. De a szellemi világban a pozitív erők uralkodnak, és én, személy szerint, a Gozuga című festményt nem tartom általmasnak. Ellenkezőleg, erőt adó áramlások indulnak ki belőle.
— De hát babonás ön, uram?
— Egyáltalán nem. Babonák csak a régi, kirekesztő vallásosságban fordulnak elő. A Metafizikai Festőiskola, amelyet én alapítottam, a legfelvilágosultabb intézmények egyike.
— Valaki mintha említette volna előttem ezt az iskolát.
— Mi tudjuk, hogy az igazság, amely minden vallásban közös, harmóniában áll a modern tudo-mánnyal. Az iskola festői ezt az igazságot fogalmazzák meg a művészet nyelvén. Nagy alkotóink vannak, Mr Garstone, igazi nagy művészeink.
— Thinker is ehhez az iskolához tartozott?
— Nem, az ő idejében az iskola még nem alakult meg. De Thinker szellemi örököseinek tekintjük magunkat.
Látszott, hogy elemében van. Már nem kereste a zsebkendőjét. Gesztikulált, mint egy tüzes szónok. Ezek után megvolt az őszinte reményem, hogy mégsem fog sírva fakadni.
— Egy kérdés, Mr Todbye. Miss Carol Hyde megmutatta nekünk Thinker műveinek teljes katalógusát. A Gozuga című festmény nem szerepel benne. Meg tudja ezt magyarázni?
— Kézenfekvő a magyarázat. Miss Hyde szándékosan kihagyta a művet, hogy letagadhassa létezését. Így akarja elkerülni, hogy bárki is érdeklődjék a kép után. Ennyire fél a belőle áradó állító-lagos rontó erőktől.
— De akkor hogy került a kép a kiállításra? És hogy tűnt el onnan újból?
Todbye széttárta a karját.
— Meg kell vallanom önnek, Mr Garstone, hogy teljes zavarban vagyok. Százszázalékos zavarban. Miután a képet fölfedeztem, el kellett utaznom egy konferenciára, és visszatérve azt láttam, hogy a kép megint eltűnt. Valaki rossz tréfát űzött. Nem akarom Miss Hyde-ot gyanúsítani, mert semmit sem tudnék bizonyítani, még a kép létezését sem. Nem engedte, hogy lefotózzam. Nagyon erőszakos hölgy.
— Barátunk, Matt Cunning, azon a napon tűnt el és fulladt a Garroway Riverbe, amikor a kép ott volt a kiállításon. Méghozzá a kép megtekintése után.
— Ez a destruktív erők elméletét látszik igazolni. De én nem hiszem, hogy a rontó erők ilyen hatalmasak volnának. Ha rajtam múlt volna, a kép kezdettől végig ott lett volna a kiállításon, és ezrek tekintették volna meg, minden káros következmény nélkül.
— És vajon hol van most a kép?
— Senki sem tudja. A rendőrség tisztázta, hogy nincs a Thinker-házban, és nincs Miss Hyde lakásán sem. Ő pedig makacsul tagadja a kép létezését.
— Én tudom, hogy Gozuga létezik.
— Mármint a kép, Mr Garstone?
Éreztem, hogy elszóltam magamat. A szörnyeteg látásáról nem akartam mesélni ennek az érzékeny lelkivilágú úriembernek.
— Mármint a kép — feleltem sietve. — Én láttam a kiállításon, amikor Matt Cunning még életben volt.
— Én is láttam. Miss Hyde-ot nem akarom semmivel sem vádolni, de a kép létezik. Örülök, hogy megismerhettem, kedves Mr Garstone, és örülök, hogy megértettük egymást. Tisztáznom kellett magamat, uram, nem tudtam elviselni, hogy ön esetleg rosszat gondoljon rólam. Ez volt látogatásom kizárólagos célja, és köszönöm, hogy volt szíves időt áldozni személyemre.
Barátságos meghajlással búcsúztunk egymástól.
Csak miután elment, hasított belém a gondolat: honnan tudta a lakáscímemet? Douglas nem olyan gondatlan, hogy elárulta volna neki, és a rendőrség nem ad ki személyi adatokat.

Újból tárcsázni akartam Gladyst, de ismét csöngettek.
Ezúttal nem úszom meg, gondoltam végzetterhesen. A fekete gentleman lesz. Kibiztosított pisztolyt tartottam a zakóm jobb zsebében, amikor ajtót nyitottam.
Gladys volt, a kiismerhetetlen.
— Adrian, drágám, nem bírtam ki, hogy ne találkozzam veled!
Csókok vihara. Ez volna a lány, aki nem akart hallani felőlem? Mi történt? Gladys nem adott semmilyen magyarázatot. És bennem minden fenntartás kialudt elektromos közelségétől.
Minek mentegetőzni? Nemrég még azzal áltattam magam, hogy bármikor vissza tudok vonulni ebből a kapcsolatból, de ez nem volt igaz. Nem kerestem logikát, magyarázatot a lány maga-tartásában. Zuhantam egy szédítő mélységbe, de gyönyörűséggel. Tudtam, hogy nem kellene, és tudtam, hogy mégis akarom.
— Gladys, kedvesem... Mindig erre a pillanatra vártam.
— Egyedül vagyunk?
— Egyedül.
— Menjünk a szobádba.
— Menjünk.
És ekkor megint megszólalt a csöngő. De én Gladysszel akartam lenni, és nem érdekelt az egész világ.
— Nem nyitok ajtót.
— Oké.
A csöngő ismét szólt. Bosszankodva ráztam a fejemet.
— Ne törődj vele, majd abbahagyja.
Bementünk a szobámba, és egy fogasra akasztottam a zakómat. Megint hangzott a csöngetés, hosszasan. Gladys a szemembe nézett.
— Nem akartam hozzád jönni, de egyszerűen nem tudtam meglenni nélküled.
A csöngő szaggatottan, idegesítően csöngött.
— Kimenjek, elintézzem?
Gladys gombolni kezdte a ruhámat.
— Maradj. Előbb-utóbb majd elmegy.
Ekkor már dörömbölés hallatszott az előszobaajtón.
— Nyissák ki! Rendőrség!
Hiába, ki kellett mennem. Rá kellett döbbennem a valóságra. Egyik barátomat meggyilkolták, a másik túlélt egy golyót a fejében... Visszagomboltam az ingemet. Benne van a játszmában, hogy olykor kapcsolatba kell lépnem a hatóság közegeivel.
Vagy talán McLane a fejébe vette, hogy mégis én lőttem le Marvynt? Attól a kékszemű óriástól minden kitelik.
Ajtót nyitottam, de a rendőr-egyenruha helyett meglepetés várt. Civil ruha és fekete arc.
Az a férfi állt a küszöbömön, aki kocsin követett, és a fa mögül lesett rám.
És a pisztolyom a zakóm zsebében maradt.