A fekete arc tulajdonosa nem tartott fegyvert a kezében. Ellenkezőleg, szélesen mosolygott, és ez a mosoly valamilyen rejtélyes asszociációval ismét Jane-t juttatta eszembe. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy egyelőre megint csak nem öltek meg.
— Bocsánat, hogy zavarom, kérem. Nevem Donald Fisher. Kevin McLane hadnagy bízott meg, hogy adjak át egy üzenetet Miss Gladys Bernie-nek.
— Ő nem itt lakik.
— Tudom, uram, de jelenleg itt tartózkodik. És az üzenet sürgős.
— Ön rendőr?
— Igen, Mr Garstone. Őrmester a bűnügyi rendőrségnél.
És kezembe adott egy rendőrségi igazolványt. Vajon nehéz az ilyet hamisítani? Látszatra rendben volt.
— Honnan tudja, hogy Gladys Bernie nálam van?
— Láttam bejönni a házba, uram.
— Ön kémkedik utánam, kérem?
— Nem ön után, Mr Garstone. A bűnözők után, akik meggyilkolták Mr Matthew Cunningot, és kis híján meggyilkolták Mr Marvyn Dolanót is.
Mit csináljak? A pasas olyan megnyerően vigyorgott. Fiatal ember volt, és egyáltalán nem látszott gyilkosnak.
— Rendben van, szólok Gladysnek. Fáradjon beljebb.
A fekete őrmester átadta McLane üzenetét, aztán udvariasan köszönt, és fénylő mosollyal eltávozott.

Gladys nem volt elragadtatva az üzenettől, mert McLane azt kívánta tőle, hogy még a délután menjen be hozzá a rendőrségre, nem hivatalos kihallgatásra.
— Azért nyaggat, mert azt a Gozugát letagadtam — mondta dühösen. — Azt mondtam, nem emlékszem ilyen képre. El akartam kerülni a faggatást, és éppen ebből lett az állandó macerálás. Hol élünk, a középkorban?
— Már mondtad neki, hogy mégis láttad?
— Persze, tizenötször legalább. De mindig újra kérdez.
— Erről nem tudtam semmit.
— Bár én se tudnék.
— Gladys... — próbáltam megmenteni a jól indult együttlétet. — Azonnal menned kell?
Elmosolyodott.
— Van még egy kis időm. A délután hosszú.
Bementünk a szobámba, de ekkor megint csöngettek.
Ezúttal nem volt kedvem végigjátszani az előző jelenetet. Kimentem ajtót nyitni. Táviratot hoztak az én címemre. Fölbontottam. Ez volt benne:

G. veszélyes. Őrizkedj tőle. D.

Nem volt nehéz kitalálni, hogy a D. Douglas, és a G. Gladys. Kedves Douglas, hiába táviratozol nekem. Tudom, hogy jót akarsz, de nem törődöm vele. Nem vagyok hajlandó őrizkedni G.-től. Zuhanok feléje.
Bementem a nappaliba, és hallottam Gladys hangját a szobámból:
— Ki az, Ad? Még egy rendőr?
— Csak a postás. Mindjárt jövök.
Széttéptem a táviratot, eldobtam a szemétgyűjtőbe, aztán az ajtó felé fordultam, és...
... és az ajtóban egyszerre ott állt a szörnyeteg.
Gozuga. A nappaliban. A kísértő rém. Az ördög, személyesen.
Ott állt, egész húsos-szőrös-undok-intelligens mivoltában. Ijesztő vigyorral nézett rám. Megnyalta az ajkát, mint annak idején, amikor Gladyshoz készültem fölmenni.
És most is Gladyshoz készültem bemenni.
Az összefüggés szinte elkábított. Földbe gyökerezve, halálos rémületben álltam.
A következő pillanatban a látomás eltűnt. Gladys hangját hallottam:
— Adrian, kedves, mi van veled? Egész sápadt vagy. Nem hallottad, hogy kiabáltam?
— Ne haragudj — dadogtam. — Kicsit rosszul érzem magam.
Gladys vállat vont.
A következő pillanatban a folyosóajtó csukódását hallottuk. Jane jött haza, és én már tudtam, hogy Gladys soha nem lesz az enyém.

Jane melegen üdvözölt bennünket, Gladys hűvösen viszonozta, én még kábult voltam egy kicsit. Gladys hamarosan el is távozott, azzal, hogy túl akar lenni a McLane interjún. Nem volt mit mondanom neki. Köztem és közte egy láthatatlan rém állt, és túl minden logikán valami hatodik érzék világosan fölfogta bennem, hogy éppúgy nem fogok vele újból próbálkozni, mint ahogy nem megyek be másodszor az anyatigris ketrecébe. Fájt a dolog, de az a szellemi gravitáció, amelynek erejében Gladys felé zuhantam, a második Gozuga-vízióval kézzelfoghatóan véget ért.
Szeleburdi húgom olyan volt, mint a tavaszi napsütés. Ezt különösnek találtam, mert Marvyn betegágyától jött.
— Addy, csinálok neked egy teát.
Persze, kedvemben akar járni, hogy végre meghallgassam, amit el akar mesélni nekem, mint ahogy Marvynnak is elmesélte a merénylet előtt... De úgy éreztem, a saját sztorim elsőbbséget érdemel.
— Köszönöm, Jannie. De inkább ülj le előbb. Valami történt, amiről tudnod kell. Ismét láttam Gozugát.
— Mikor?
— Tíz perce sincs.
— Hol? Itt?
— Itt a szobában. Az ajtóm előtt.
— Gladys itt volt? Ő is látta?
— Nem látta. Ő benn volt a szobámban.
— Szerelmeskedni akartál vele?
Ez a kócos lány milyen egy-kettőre fején találta a szöget. De miért is tagadtam volna?
— Igen, azt akartam. Azt hiszem, ő is benne volt. De nem tudtam bemenni a szörnyeteg miatt.
Jane gyöngyözően nevetett. Azt hittem, tragikusabban fogja venni Gozuga megjelenését szerény otthonunkban.
— Mi az, nem találod ezt félelmetesnek?
— Ad, megnyugtatlak, Gozuga Gladysszel eltávozott.
És ismét nevetett, mint aki jó hírt kapott.
— Honnan tudod? Hogy lehetsz olyan biztos ebben?
— Amikor bejöttem, gozugás volt a levegő. Amióta Gladys elment, a levegő tiszta és gozugátlan.
— Persze, a megérzéseid...
Csöngettek.
Lovagiasan kimentem ajtót nyitni. Ha már lelőnek valakit, ne Jane legyen az.
Douglas volt, a jeles táviratozó.

Teáztunk. Douglas a kocsikulcsával játszott.
— Nem akarom figyelmen kívül hagyni az érzelmeidet, Adrian. Tudom, hogy szerelmes vagy Gladysbe.
— Rosszul tudod. Már nem vagyok.
— Annál jobb. Egy idő óta gyanúsítok valakit Matt meggyilkolásával. Nem árulom el a nevét, mert az életedbe kerülhet, ha tudod. Feltevésem szerint ugyanez az ember lőtte le Marvynt is. És, őszintének kell lennem: tudomásomra jutott, hogy Gladys ennek az embernek a szeretője.
— Ezért táviratoztál?
— Ezért.
— Nem hallgattam volna rád, mert nem tudtam ellenállni Gladys vonzásának. De amikor utána akar-tam menni a szobámba, az ajtóban megjelent Gozuga.
— Megint?
— Megint.
— Hihetetlen.
— Hihetetlen, de megtörtént.
— Vajon a szuggesztió távolról is lehetséges?
— Nem szuggesztió volt — szólt bele csöndesen Jane.
— Honnan tudod?
— Csak. Érzem.
Doug bosszúsan csettintett.
— Érzésekre nem alapozhatjuk a nyomozást.
Húgomra pillantottam, de úgy látszott, nem vette szívére a letorkolást.
— Doug — kérdeztem — , okvetlenül szükséges, hogy te nyomozz? Nem lehetne ezt már a rendőrségre hagyni?
— A rendőrség csak tegye a dolgát, és én is teszem az én dolgomat.
— Egyszóval most már Gladysre is gyanakszol.
— Adrian, az a lány velejéig romlott, hamis és gonosz. Nemcsak szerető, bűntárs.
— Honnan veszed az adataidat?
— Csak annyit közlök veled, amennyiből láthatod, hogy valóban nem dolgozom hiába. Rájöttem, hogy miért lőtték le Marvynt. Brilliáns agyú barátunk szóba ereszkedett valakivel, mialatt én a professzor szobájában időztem a geológiai tanszéken. Részemről negatív eredménnyel zárult a beszélgetés: a professzor biztosított, hogy Matt nem volt kényes adatok birtokában. De Marvyn közben, egészen véletlenül, fontos információkhoz jutott. Nyomra vezető információkhoz. És egy olyan személy, aki szintén ott sündörgött, észrevette ezt, és habozás nélkül akcióba lépett.
— Túl rejtélyes vagy.
— Önző vagyok. Nem akarom minden időmet kórházlátogatással tölteni.
Nem mondtam ki, de végig az a gondolat kísértett, mialatt Douglast lekísértem a kocsijához: őt ki védi meg a veszélyes információk következményeitől?

Ha Doug biztonsága felől nem is lehettem nyugodt, a magam számára valami nagyon nagy hasznot merítettem látogatásából: miután egész délután vártam a gyilkost, ráébredtem, hogy valószínűleg nem is akarnak megölni. Aggódtam barátomért, de mégis jó érzés volt, hogy nem kell minden látogatómban killert föltételeznem.
Jane csupa derű volt. Vártam, hogy előhozakodik a történettel, amit mindenáron el akar mesélni nekem. De semmi ilyen nem történt.
— Imádkoztam, hogy Gozuga ne zaklasson többet — mondta vacsora után, aztán megrázta barna fürtjeit, és dalolva belibbent a szobájába.
Végre békén hagy, gondoltam. Ráérzett húzódozásomra.
Amikor lefeküdtem, békességet éreztem, pedig minden okom meglett volna, hogy föl legyek dúlva. Matt meghalt, Marvyn súlyosan megsebesült, Doug életveszélybe került, a húgom szektás rajongó lett, és nekem egy szörnyeteg jelent meg a nappaliban. Mégis, nem tudom, miért, könnyű szívvel húnytam álomra a szememet. Mintha valami rám ragadt volna Jane meglepően napsugaras kedélyéből.
Nem sokáig alhattam. A telefon riasztott föl. McLane hadnagy volt a hívó.
— Engedelmet kérek a késői zavarásért, Mr Garstone. Kérem, ne vegye rossz néven, de okvetlenül szükségem volna egy adatra. Hány órakor távozott önöktől Mr Atkinson? Kérem, próbáljon vissza-emlékezni. Fontos.
— Valami baj történt a barátommal?
— Semmi, legyen egészen nyugodt. Otthon van a lakásán, és a házat egy civilruhás emberünk őrzi.
— Fekete, és Donald Fishernek hívják?
McLane nevetett.
— Nem, nem ő. Fisher őrmester önt őrizte, amíg föl nem váltottuk. Reméljük, nem sokáig szorulunk ilyen biztonsági intézkedésekre.
— Hadnagy, ön maga a gondviselés.
— Sajnos nem, Mr Garstone. Kérem, adja meg nekem a kért adatot. Hány órakor távozott ma önöktől Mr Atkinson?
— Talán úgy fél kilenc körül.
— Köszönöm. Ne haragudjon, hogy alkamatlankodtam. Számunkra ez igen lényeges volt. Jó éjszakát.

Nem értettem McLane kérdését, és azt sem, hogy vajon mikor alszik ez a kékszemű, udvarias óriás. Első álmomban megzavarva, nem tudtam rögtön elszenderedni. Arra gondoltam, olvasgatok, amíg elálmosodom, de nem volt hozzá igazán kedvem. Csak feküdtem a sötétben, és engedtem, hogy elborítsanak az asszociációk. Furcsa módon nem a förtelmes Gozuga látogatása, hanem a fekete Fisher őrmester mosolya tért vissza állandóan, mintha ez lett volna a nap legfontosabb eseménye. Sajátos derűt, vidámságot, örömet éreztem, biztonságot és békét.
A különös öröm egyre fokozódott bennem, miközben sejtelmem se volt arról, hogy honnan származik. Annyira úrrá lett rajtam, hogy fölnevettem. Gyerekesnek tűntem önmagam előtt, de nem törőd-tem vele, és hangosan nevettem az éjszakában. Az volt az érzésem, hogy minden rendben van, hogy a világ szeretettel és békességgel van tele. A gyilkosság, a merénylet, a Gozuga-vízió valamiképpen jelentéktelennek, irreálisnak tűnt a mindent elöntő öröm masszív realitásához képest.
Nevettem és nevettem és nevettem.