Recept? – „Dicsőség neked, Uram!” – Apátfalvi kirándulás – Elvi fenntartások – Boldog robbanás – Szent Ignác szabálya – Belénk öntött szemlélődés – Olyan muris ez

1978 elején két könyvet kaptam egy teológiai tanártól. Dennis Bennett: Nem részegek ezek c. könyve volt az egyik; egy episzkopális lelkész találkozása a pünkösd-mozgalom­mal. A másik Dennis és Rita Bennett műve: A Szentlélek és te; összefoglalás a Szentlélekben való élet gyakorlatáról. Teológiai háttere protestáns, de nem tartozott a szélsőséges írások közé. Könnyű volt elkülöníteni azokat a téziseket, amelyeket egy katolikus nem fogadhat el, azoktól, amelyek minden további nélkül a katolikus hit kereteiben is értelmezhetők. Ez később sem esett nehezemre, bár meg kell vallanom, hogy sok „katolikus” karizmatikussal találkoztam és találkozom, akik ezt nem képesek megtenni. Ugyanakkor semmiféle kételyem nem volt arról, hogy a leírt Szentlélek-megtapasztalás hiteles. Teljesen egybevágott saját teológiai meggyőződésemmel és személyes várakozásaimmal. Látható és hallható pünkösdben hittem, látható és hallható pünkösdre vágyakoztam, és ezekben a könyvekben látható és hallható pünkösdről olvastam.

A Szentlélek és te c. könyv mintegy receptet is adott. Tartalmazott egy imát, amellyel elfogadhatom Jézust, mint megváltómat. Adott egy másikat is, amely azt kéri, hogy Jézus kereszteljen meg a Szentlélekben. Hittem abban, hogy a keresztség szentségében már elnyertem a megváltást, s vallottam azt is, hogy a bérmálás szentségében valóban megkaptam a Szentlélek erejét; de egyszersmind nagyon jól tudtam azt is, hogy Isten kegyelmét föléleszthetjük, „fölszíthatjuk” magunkban. Semmiféle hitbeli nehézséget nem okozott tehát, hogy ezeket az imákat elimádkozzam. El is imádkoztam mindkettőt. De ürességben maradtam, nem történt velem semmi. Nem tapasztaltam meg a pünkösdöt. Mégsincs kizárva, hogy valami mégiscsak történt velem, mert kiléptem tehetetlenségemből és végre elmentem gyónni. Szeretetteljes gyóntató fogadott; ebben Isten biztatását láttam.

Nem sokkal később meglátogattam Kilián barátomat, aki korábban azzal biztatott, hogy majd csak eljön a Tűz. Es­te gyóntatnia kellett, én is átmentem, és ott az ő gyóntatószékében kimondtam: egész életemet átadom Jézus Krisztusnak. Este együtt imádkoz­tunk a szobájában. Örömet éreztem, és – életemben először – szabadon dicsőítettem az Urat mások előtt. „Dicsőség neked, Uram!” Új volt az élmény, fölszabadító. Mind lelkesebben, mind bátrabban jöttek ajkamra a szavak. Most, gondoltam, most – mind­járt nyelveken kezdek imádkozni! Ijedten abbahagytam a hangos imát. „Nem jársz messze” – dicsért meg Kilián, akinek szintén meg­voltak a maga tapogatózásai és információi. – „Folyamatosan kell dicsőíteni az Urat.”

Másnap reggel elhatároztam: megpróbálom egyedül. Letér­deltem szobámban, azzal az elszántsággal, hogy bármi jön a nyel­vemre, kimondom. EIőször egy énekelt „ó” jött, aztán más szótagok is. Nemsokara folyamatosan sikerült mondanom egy érthetetlen szöveget. Próbálgattam, gyakoroltam, sűrűn imádkoz­tam így. Igen – de hol maradt az öröm, pünkösd öröme? Nem érez­tem semmit. A Szentlélek és te c. könyv világosan mondja ugyan, hogy a nyelvek adományának semmi köze az érzelmekhez, én mégis többet vártam. Hogyan újítja meg Isten az életemet, ha a Szentlélekben való megkeresztelkedésem csak ebből a közömbös „nyelveken szólásból” áll? Lassanként abbahagytam.

Bár több alázat lett volna bennem, és több bizalom! Isten nem dolgozik sablonok szerint. Dennis Bennett örömet élt át és Isten közelségét, amikor nyelveken kezdett szólni. Hasonlót vártam, csakhogy bennem erősebbek voltak a gátak. Azonban még így is: ez a hónap a bontakozó remény hónapja lett. If­júsági körömben nőtt a várakozás. Prédikációimban is több lett az erő. Újabb gyónást végeztem azzal a megújított szándékkal, hogy életemet mindenestül a megfeszített és föltámadt Jézusnak szolgáltatom ki. E gyónás másnapján, 1978. április 4-én Budapestről Apát­falvára mentem egy volt szemináriumi társam meglátogatására. Ifjúsági csoportomból négy lány jött velem. Emberi dolog, hogy akkor a lányok voltak fogékonyabbak, de később Isten megadta, hogy többségében fiúkból álló csoporttal is hasonló tapasztalatokra tegyek szert.

Útközben betértünk Salamonhoz, mert most már kíváncsiak voltunk az ő tapasztalatára. Isten nem engedte el nekem, hogy megalázzam magam és engedjem, hogy a teológus éveinkben a tudományokban nem túlzottan jeleskedő paptestvérem tanítson. Kérdéseinkre Salamon részletesen beszélt saját új életéről a Szentlélekben. Óriási lelkesedés volt benne, és az imádság állandó vágya. Egy-egy bibliai helyen keresztül érezte a Lélek vezetését. Cigarettázásomra az volt a megjegyzése, hogy az Úr elveszi tőlünk ezeket a dolgokat. Tovább kellett haladnunk, de Salamon, meglepetésemre, szintén be­szállt kocsijába, és velünk tartott. Gondoltam, ő is meg akarja lá­togatni egykori közös társunkat. Később lett világos, hogy igazából más célja volt: ránk fente a fogát. Apátfalván a meglátogatott atyát egy ideig elszólította a köte­lesség. Ez kapóra jött Salamonnak. „Ki akarja átadni az életét Jézus Krisztusnak?” – tette föl a kérdést. Habozás nélkül jelentkez­tem. Megemlítettem, hogy előző nap ezzel a szándékkal gyóntam, de Salamonnak megvolt a saját menetrendje. Megkívánta, hogy egész életem bűneit megvalljam, és a kereszt elé tegyem. „Adok egy feloldozást” – mondta mellékesen. Ki könnyebben, ki nehezeb­ben, mind a négy útitársam végigcsinálta ezt a forgatókönyvet.

Volt valami zavaró az egészben. Talán nem is kellett volna belemennem, amíg nem tisztáztuk, mi is történik. Mentségem, hogy nagyon vágyódtam a megúju­lásra, a Szentlélek megtapasztalására. De tény az, hogy bizonyos jelenségek nem tetszettek nekem. Salamon kötelezőnek tekintett egy olyan életátadási sémát, ami a katolikus teológia és gyakorlat szerint ajánlható ugyan, de semmi esetre sem követelhető meg. A papi hatalommal adott feloldozást mintha nem tekintette volna a bűnöktől való megtisztulás lényeges mozzanatá­nak, elégtételt pedig egyáltalán nem adott. Továbbá, ami nagyon nem tetszett, „ötösikreknek” nevezett el bennün­ket, mintha nem a keresztségben, hanem az általa képvi­selt megtérési formában születtünk volna újjá. Az is nyugtalanított, hogy protestáns lelkiségi írások tömegével árasztott el, amelyek egészen kritikátlanul voltak kivá­lasztva. Végképp elfogadhatatlannak tartottam és tartom, hogy arról beszélt: „Az Úr megtart” – mintha megtérésünk után már nem térhetnénk le a jó út­ról és nem kárhozhatnánk el.

Később megtudtam, hogy Salamon a szentesi református lelkésznél „tért meg”, aki további pályája során a pünkösdi szabadegyházhoz csatlakozott, s aki talán református ébredési körökből hozta magával a „megtérés”, „életátadás” fenti gyakorlatát, egyedül ezt tekintve igazinak. Salamon teológiailag megkérdőjelezhető viselkedése ebből a forrásból származott. Sze­gény Salamon, évek múltán elhagy­ta nagy buzgalmát, majd a papi szolgálatot is... Talán szólnom kellett volna, hogy vigyázzon. Nem tudom, lett volna-e foganatja. De akkor még túl gátlásos voltam ehhez. Nem is láttam a veszélyeket ilyen világosan. Fenn­tartásaimat csak óvatosan tettem szóvá, viszont – mivel hitünk és megtérési szándékunk igazán őszinte volt – együtt örültem a négy fiatal lánnyal, akik fölszabadulást és új lelkesedést tapasz­taltak. Abban biztos voltam, hogy a magam csoportjában nem engedek meg teológiai elhajlásokat. Az előző előadás végén szereplő vers ennek az apátfalvi látogatásnak emlékét őrzi, persze nem minden költői túlzás nélkül. A bennünk végbement változások érezhetők voltak ugyan, de fokozatosabbak annál, ahogy a vers leírja.

Ettől kezdve áradt észak és dél szele, kavarogtak közöttünk a pünkösdi ébredés áramlatai. Csak éledező sze­relemhez hasonlítható az a boldog várakozás, ami kialakult cso­portunkban. Az apátfalvi kaland után újból elkezdtem nyelveken imádkozni, először magamban, majd – legyőzve gátlásaimat – mások előtt is. Nekem nem jelentett ez különösebb élményt, de lelkesítően hatott a többiekre. Teológiailag nem láttam akadályt. Rég világos volt előttem, hogy pünkösd nem egyszeri esemény, hanem permanens az Egy­házban. Tudtam, hogy mindaz, ami velünk történik, a keresztség és a bérmálás szentségében gyökerezik. Azt is magától értődő­nek tartottam, hogy a Szentlélek ajándékai minden kor számára szólnak, amint a II. Vatikáni Zsinat is tanítja.1 Salamon protestáns elhajlásait természetesen nem vettem át. Az általa és mások által képviselt „egyszeri és megismételhetetlen” megté­rés, „életátadás” eszméje persze gondot okozott; világos volt, hogy a katolikus felfogás ismer visszaesést és újbóli megtérést is. Ké­sőbb azonban, ahogy a nyugati – elsősorban amerikai – iroda­lom egyre jobban kezembe került, ez a gond is eltűnt, mert láttam, hogy a katolikus karizmatikus megújulás nagyon jól meg­van e kétes gyakorlat nélkül.

Nem tudtuk megállni, hogy újból el ne menjünk Salamonhoz, aki zordonan szemlélte, hogy megtért ember létemre még mindig képes vagyok cigarettázni. Ez alkalom­mal együtt imádkozhattunk csoportjával. Földön ülve dicsőítették az Urat, egy valaki hangosan, magyarul, a többiek halkabban, nyelveken. (Ez is protestáns hatás: fundamentalista módon bármely helyzetre szó szerint vonatkoztatták Pál apostol előírásait, amelyeket a korabeli ko­rintusi egyházközségnek adott.) Mikor imádság közben elvon­tabb teológiai kifejezéseket használtam, ima formájában rendre­utasítottak: „Add, Uram, hogy egyszerű szavakkal dicsérjünk téged”. Nem tudtam teljesen azonosulni a csoporttal, de tény, hogy volt egy pillanat az ima során, amikor váratlan, misztikus öröm öntött el. Nem voltam egyedül élményemmel, sőt könnyen lehet, hogy csoportomból másoknak még pozitívabb benyomásaik voltak. Utólag látva, éretlen és teológiailag pontatlanul orientált közösség volt Salamoné, de a Szentlélek igenis működött benne. Sokan nem értik meg ezt. Azt gondolják, vagy minden korrekt egy jelenség­ben, vagy pedig egyáltalán nem Isten Lelkétől való. A karizmati­kus megújulás sok ellenkező példát nyújt. Igazi lelki események keverednek nagyon is „testi”, emberi megnyilvánulásokkal.

Másnap – 1978. április 13-án – este benyit a sekrestyébe egy lány és lelkesen újságolja: „Dicsőség az Úrnak! Elvira tegnap megkapta a Szentlelket”.

Elvira nagyon fiatal lány volt, egyike azoknak, akik Apátfalván megtértek, és most is velem jártak Salamonnál; mielőtt otthon kiszállt a kocsiból, nyelveken kezdett szólni. Persze, a nyelveken szólás nem azonos a Szentlélek elnyerésével, hiszen Isten Lelke hatalmas erővel működött és működik olyanokban is, akik nem szólnak nyelveken. De talán érthető, hogy akkor engem sem a bejelentés szabatossága érdekelt elsősorban, hanem az, hogy a Szentlélek megtapasztalása átterjedt csoportomra.

Az Elviráról szóló híradás csak bevezetője volt egy boldog rob­banásnak, amit a pünkösdi Lélek azon az estén előidézett közöt­tünk.

Az Énekek énekében a vőlegény így kínálja barátait:

Egyetek, barátaim, és igyatok,
ittasodjatok meg, kedveseim!
(Én 5,2)

Ez történt meg velünk ezen a csütörtöki estén. Megittasodtunk.

Átmentünk a szobámba imádkozni. Más valaki is megkívánta a Lélek kiáradását. Nagy várakozással tettük rá a kezünket. Mint mélyből fakadó forrás, feltört belőle a nyelvima! Ugyanakkor mindnyájunk szívét elborította a lobogó öröm hulláma. Ujjong­tunk, nevettünk, magasztaltuk az Urat. A mátyásföldi káplánszo­bát mennyei tűz árasztotta el. Pünkösd megtörtént velünk. A lángoló Isten megérkezett!

Ki tudná leírni a dicsőítés örömét? Semmi kézzelfogható okunk nem volt, hogy örvendezzünk – egyszerűen Istennek örültünk. Egy fiatal házaspár, kimaradván korábbi megtérés-él­ményünkből, megütközve bámult ránk, holdkóros egzaltáltakra. Nem egyszerűen „jó hangulat” volt ez, hanem felülről jövő esemény, Isten cselekvése, amelyben ma is a kariz­matikus megújulás hitelesítő jegyét lelem föl.

Nehéz ezt megmagyarázni azoknak, akik az egészben csak pszichológiai jelenséget látnak. Nagy segítség itt Loyolai Szent Ignác egyik szabálya a lelkek megkülönböztetéséről: „Egyedül Is­ten, a mi Urunk képes arra, hogy előzetes ok nélkül vigaszt ad­jon a léleknek".2 Az a tény, hogy Elvira néhány érthetetlen szót mondott, még nem ok az örömre. Magam is imádkoztam nyelve­ken napokon át, anélkül, hogy ez örömet szabadított volna föl bennem. Milyen boldog tűz öntött el bennünket hirtelen? Miért támadt vágy bennünk Isten szeretetére és szolgálatára? Mi kö­tött össze egymással oldott, meleg, tiszta testvéri szeretetben? Jé­zus, akinek igáját komoly elhatározással magunkra vettük, megmutatta, hogy ez az iga édes (Mt 11,30). Nincs más magya­rázat. Isten cselekvése teljesen szuverén volt, nem számítottunk rá, korábban nem tudtuk produkálni, később nem tudtuk repro­dukálni. Minden lélektani értelmezés elégtelen.

Kétségtelen, hogy a Szentlélek öröme akkor inkább lényünk felszínén mutatkozott. Sokat nevettünk; volt, aki az asztalt verte örömében. Ezek éretlen jelenségek voltak. Kicsit naiv módon azt vártuk, hogy az áradó öröm egyre fokozódni fog – jóllehet eszünkkel tudtuk, hogy megpróbáltatások is következnek, s úgy is lett. De az a tény, hogy a pneumatikus jelenségek pszicholó­giai tényezőkkel keveredtek, még nem szól az előbbiek hiteles­sége ellen. Éretlenségünkből ki kellett gyógyulnunk, és ez fájdalmas folyamat volt. De Isten emésztő tüzének édes égetésé­ből azóta sem gyógyultam ki.

Találkoztam már olyanokkal, akik a Szentlélek örömének alábbhagyása után megkérdőjelezték pünkösdi tapasztalatuk hite­lességét. Arra gondoltak, hogy merőben emberi, pszichikai tüne­ményt éltek át. Velem ez sohasem esett meg. Később voltak szakaszai életemnek, amikor fájóan nélkülöztem a Lélek kiáradásának boldogságát, de tudtam, hogy amit annyira óhajtanék, már megtörtént velem: a boldogság for­rása valóság és hozzáférhető. Azóta hirdetem is ezt a tapasz­talatot. Olyan személlyel pedig még egyáltalán, soha nem találkoztam, aki átélés közben vonta volna kétségbe a Szentlé­lek-megtapasztalás valódiságát. Csakis utána, amikor már meg­szűnt! Arra emlékeztet ez, amit Avilai Szent Teréz misztikájából ismerünk: az aktuális élmény folyamán a misztikus nem tud ké­telkedni abban, hogy tapasztalata Istentől származik, utána azon­ban gyakran kétségek gyötrik, amíg Isten meg nem nyugtatja valamilyen módon.

Szent Teréz egészen éles különbséget tesz pszichológiai és pneumatikus örömök, contentos és gozos között.3 Utóbbit, amit szakkifejezéssel contemplatio infusá-nak, belénk öntött szemlélő­désnek nevezünk, nagyon nehéz annak elmagyarázni, aki szemé­lyesen nem élte át. „Ha valakinek e téren nincs tapasztalata, csak nagyon homályos fogalmat képes róla alkotni.”4 Emiatt so­kan nem értik a különbséget, ami az emberi képességek – ér­zelmek, fantázia – fölajzott működése és a Szentlélektől létrehozott istenélmény között van. Ez a különbség azonban ma­gától értődő annak, aki az utóbbit tapasztalja, – legalábbis amíg a tapasztalat el nem halványul. Isten jelenlétében úsztunk. Nyilvánvaló volt a rajtunk kívülál­ló hatalom beavatkozása. Szeretet és békesség volt bennünk. Hi­tünk új dimenziót kapott: erőlködés nélküli lett, mint a boldog szerelem. Attól kezdve lelkesen összejártunk imádkozni. Hogy vártuk a közös estéket! Az imádság élvezet volt, álmosságunkról, fáradságunkról megfeledkeztünk. A Szentírás betűi életre keltek. Értettük egymást, összetartoztunk.

Lapot menesztettem Kiliánhoz: „Április 13-án megérkezett a Tűz!" Megkapta híradásomat, hamarosan fölkeresett. (Előző nap ő is megtette saját kísérleteit a Lélek-hívással és a nyelvek adományával, de megerősítést akart.) „Tíz évet fiatalodtál” – mondta mosolygó arcom láttán. Ott ült a mátyásföldi káplánszo­bában, hosszú imában hívta a Lelket, aztán rátettük kezünket – ezt mindig a magánima fakultatív, szimbolikus járulékának tekin­tettük csupán, egyáltalán nem a püspöki kézföltétel kiegészítésé­nek vagy helyettesítésének -, és lehívtuk rá a pünkösdi Tüzet. Milyen boldogság, hogy Isten meghallgat! Kilián ült a kanapén, és nyelveken dicsérte az Urat. Szép, jellegzetes, különös hangzású szavak törtek föl belőle. Mosolygott, örült, mint a gyermek. „Bo­csáss meg, Uram, de olyan muris ez” – imádkozta. Igen, megtörtént, megittasodtunk. Az itt következő vers, bár későbbi, jól érzékelteti ezt a szent részegséget.

Ha szerelmed kertjébe léphetek
és láthatom imádott arcodat,
majd új éneket dalolok neked,
amit nem tud senki az ég alatt.

Bűvölőbb lesz, mint egy gyönyörű álom
és részegítőbb, mint a bájital –
törtből egész, túllépve a halálon,
rajongó szívem dallamaival

énekelek és táncolok előtted,
teremtő titok, csorduló csoda,
és angyalaid mind körém verődnek,
mert ezt a dalt nem hallották soha.

Mert ezt a dalt te álmodtad magadnak,
s boldog leszel, hogy tőlem visszakaptad.