Valahányszor a hegyek közt megyünk misére, mindig megérint valami. Nem emlékszem, hogy például a hegyi tűzoltók miséjéről írtam-e blogot, majd megnézem.

Most Obertauernben mentünk misére, merthogy itt vagyunk. Egyetlen mise van itt a hétvégén, mégpedig 5 órakor. Maga Obertauern egy hágó tetején levő falu Salzburg tartományban, 1750 m-en, úgy 500 lakossal és 5000 turistával, és ide viszonylag gyakran jövünk síelni, mert Guidó nagyon szereti. Most is kijöttünk 4 napra, ebben az idényben lehet, ez lesz az egyetlen síelésünk.

Vasárnap este lévén elmentünk misére. A templom előterében álldogált egy férfi, aki kedvesen köszönt és amikor visszaköszöntünk és beléptünk a templomba, utánunk jött, majd előrement és elkezdte megnyújtogatni a gyertyákat, majd bement a sekrestyébe és beszélt a pappal. Azt hiszem, nem tévedek, hogy ez a férfi azért állt ott, hogy egyáltalán jön-e valaki, aki miatt gyertyát kell gyújtani. Már ez iszonyúan szíven ütött. Istenem, itt áll a templom vasárnap este és arra vár, hogy valaki odatévedjen… 5- órakor elkezdődött a mise és azon aggódtunk, hogy ha csak mi leszünk, hogyan fogunk válaszolgatni a papnak. Szerencsére az első éneket Mackóka rögtön tudta (éljen a nemzetiségi iskola) így büszkén fújta a pappal. Közben szerencsére beesett egy másik háromgyerekes család, meg egy helyi bácsika és valamikor az evangélium magasságában egy cseh fiú és lány.

Ezzel együtt is a mise alatt végig csak arra tudtam gondolni, hogy Isten odaadta a Fiát értünk, vár minket a templomba, és senki sem jön. Bezzeg az éttermek tele vannak!  Vérzett a szívem Istenért és az emberekért is. Ez a hülye jólét! Ausztriában eddig nem voltak ilyen tapasztalataink, mint akár Londonban, akár Stockholmban. A hab a tortán az, hogy pont előző este az ORF híradójában a ZIB-ben Cristoph Schönborn érsek arról beszélt, hogy idén 80 000 léptek ki a katolikus Egyházból a papi visszaélések miatt és hogy a II. világháború óta nem volt ilyen nagy a kilépések száma.

Hát aki kilépett, az bent sem volt igazán! Az nem értette meg, hogy az Egyház mi vagyunk. Egyrészt azt érzem, nem is baj, „hulljon a férgese”, inkább, mint hogy hit nélkül, megszokásból menjenek misére, Szentáldozzanak szentségtörő módon, és közben éljenek egy istentelen életet, megbotránkoztatva ezzel másokat, akik azt mondják, ha ez a kereszténység, akkor köszönöm szépen, nem kérek belőle. Jöjjenek majd akkor, ha megtértek és megértik, miről szól ez az egész! Másrészt viszont megszakad a szívem, mert látom a nyomorúságokat magunk körül, ami a „mi jobban tudjuk, hogyan kell csinálni” feliratú életeknek a végeredményei.

És megint az jutott eszembe: jót tett nekünk a kommunizmus, jót tett nekünk a nyomorúság, az elnyomás, a szegénység, a katasztrófák: Magyarország ébredőben van. A Nyugat meg elalvóban.  Miért kell ahhoz valami szörnyűség, hogy ébredés legyen? Miért nem értünk a jó szóból? Miért esünk bele ugyanabba a csapdába újra és újra: mi mindent jól tudunk, lám, mindenünk megvan, nincs szükségünk Istenre?