Roma locuta

A boldogult Antalóczi Lajos atya, aki könyvet írt a magánkinyilatkoztatásokról és szakértő hírében állott, bár ezt szerényen szabadkozva elhárította, akkor tette közzé Vassula próféciáiról szóló véleményét, amikor a Hittani Kongregáció még nem nyilatkozott a kérdésben. Bátor cselekedet volt, ami után a Vassula-rajongók majd széttépték. Amikor a Kongregáció Közleményéről szóló sajtóbeszámolók megjelentek, a témáról szóló zárszavában végleg lezártnak minősítette az ügyet. Optimistának bizonyult, a téma tovább húzódott, és húzódik még ma is.

A Közleményről először azt állították, hogy nem érvényes, mert nincs aláírva. Ezért adta ki a Kongregáció Sajtónyilatkozatát, amelyben leszögezte, hogy a Közlemény „teljes érvényben van. Az illetékes hatóságok jóváhagyták, és meg fog jelenni az Acta Apostolicæ Sedisben, a Szentszék hivatalos lapjában, a Kongregáció prefetusának és titkárának aláírásával.” Meg is jelent. Saját szememmel láttam az Acta Apostolicæ Sedisben [AAS, vol. LXXXVIII, N. 12 (5 Decembris 1996), 956-957].

Másodszor azt állították, hogy Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció akkori prefektusa, egy nyilatkozatában visszavonta a Közleményt. Ez az állítás nevetséges. Magánkijelentésekben nem lehet hivatalos dokumentumokat visszavonni. A Sajtónyilatkozatban a bíboros prefektus kénytelen volt tiltakozni szavainak elferdítése ellen. Ha jól emlékszem a történtekre, még később is előfordult, hogy barátságos fogalmazású Ratzinger-interjú(k)ra hivatkozva próbálták a Közleményt semmisnek tekinteni. Az erős óhajtás eltompítja a realitás-érzéket, avagy: éhes disznó makkal álmodik. Vassula támogatóinak ez az elvakult közönye a nyilvánvaló tényekkel szemben olyan jelenség, amelyre még érdemes lesz visszatérnünk.

Fölerősödött a Közlemény érvénytelenségét állítók hangja, amikor a Hittani Kongregáció – Vassula kezdeményezésére – párbeszédbe bocsátkozott Vassula Rydénnel. Jól emlékszem, amellett kardoskodtak, hogy már maga a párbeszéd ténye Róma álláspontjának megváltozását jelenti, ami ismét ijesztő naivság. Ám amikor a párbeszédet követően a Kongregáció egyes országok püspöki karához írt levelében fölhívta a figyelmet arra, hogy Vassula „hasznos megvilágításokkal” szolgált, ezt aztán végképp Vassula teljes tisztázásának tekintették. A Kongregáció levelének magyar szövegében félre is fordították a ha formito utili chiarificazioni kifejezést, azt a benyomást keltve, hogy Vassula mindent tisztázott, holott ez nincs a levélben.

A lelkendezések ellenére rideg tény marad, hogy a Kongregáció nem vonta vissza a Közleményt. A helyzet megváltozott, de a változás nem a Közlemény visszavonásában, hanem a „hasznos megvilágítások” létrejöttében állt. Vassula Megvilágításai kifogástalan katolikus teológiát képviselnek (a prófétahölgy nyilván igénybe vette teológusok segítségét), ezért segíthetnek abban, hogy az üzenetek olvasói elkerüljék a hitbeli tévedéseket. Más kérdés azonban, hogy az üzenetek tartalmát helyesen adják-e vissza. A Kongregáció nem nyugodott meg abban, hogy valóban mindenben ez lett volna az Igaz Élet Istenben üzenetek eredeti jelentése. A püspökkari elnökökhöz intézett, 2007. január 25-én kelt levelében a Kongregáció leszögezi, hogy „az 1995-ös Közlemény a megvizsgált írások tanbeli megítélését illetően érvényben marad”.

Értsük meg, miről van szó. Tegyük föl, megírom az újságban, hogy a magyar zászló piros-fehér-kék színű. Ezt az állításomat kétségbevonják. Erre írok egy tisztázó nyilatkozatot, melyben kijelentem: amikor azt mondtam, „kék”, a fű és a falevelek színére gondoltam. Lehet, hogy ezt elhiszik nekem, de ettől még az, amit leírtam, téves marad. A „kék” és „zöld” szavaknak ugyanis megvan a jól definiált jelentése, és ha ezeket összecserélem, félrevezetem olvasóimat.

1987 április 4-én Vassula azon tünődik: Jahve beszél hozzá vagy Jézus. Ezt a választ nyeri: „Vassula, én Egy vagyok, Egy vagyok, én vagyok az Isten, aki életet adott neked. Valóra váltottam Szavamat. Testben jöttem a Földre. Egy vagyok. Megáldalak Vassula. A Szentháromság Egy. Egy vagyok.” Eszerint tehát Jahve és Jézus ugyanaz, nincs köztük tényleges különbség? A Szentháromság Egy, tehát azt is mondhatjuk, hogy az Atya jött testben a földre? Ez a szabellianizmus eretneksége. A Megvilágításokban Vassula kijelenti, hogy mindig tudta, melyik isteni személy beszél hozzá, és az üzenetek nem sértik a személyek különbözőségét, csupán az egylényegűséget hangsúlyozzák. Csakhogy amikor Jézus a János-evangéliumban azt mondja: „Én és az Atya egy vagyunk”, az „én” szó, a nyelv törvényei szerint, a beszélő személyt jelenti. Az Atyáról harmadik személyben beszél. Ez szabatos. Amikor Vassulánál azt mondja: „én Egy vagyok”, akkor az „én” névmás mindhárom személyt jelenti. Talán még világosabbá teszi ezt az 1987. február 17-én kelt üzenet: „Én vagyok az Atya és a Fiú, most már érted? Egy vagyok.” Ez szabelliánus állítás, akármit nyilatkozik is utólag Vassula.

Vagy nézzük az Antalóczi atya által kifogásolt kijelentést „Bármikor eljöhetsz hozzám, és bármelyik templomba. Ne tégy különbséget, mint a többiek! Mindegyik hozzám tartozik.” Ez a felekezetek egyenértékűségét jelenti. Később, a Megvilágításokban, Vassula tiltakozik a pánkeresztény egységtörekvés vádja ellen, és nem vallja magát az egyházak felett állónak. Az idézett üzenetnek azonban ilyen az értelme, bármit is mond vagy gondol Vassula később.

A Kongregáció tehát kitart amellett, hogy az üzenetekben dogmatikai tévedések vannak. Persze ez csak a Közlemény kiadásáig (1995) megvizsgált írásokra vonatkozik – de egy dolog ebből is világosan következik: az üzenetek nem jöhetnek közvetlenül Istentől. Isten szavában nincs tévedés. Ezért „a Kongregáció arra szólít fel minden hívőt: ne tekintsék természetfölöttinek Vassula Ryden asszony írásait és beszédeit, hogy megőrizhessék annak a hitnek tisztaságát, amelyet az Úr Egyházára bízott”. A Közleménynek ez a felszólítása máig érvényben van, és minden katolikus hívőt kötelez.

Szabad olvasni Vassulát. De, mint a püspökökhöz írt levél mondja, „okos kiértékelést tanácsos végezni, esetről esetre, azzal a céllal, hogy a szóbanforgó írásokat a hívők képesek legyenek az adott magyarázatok fényében olvasni”.

A boldogult Antalóczi atya túlbecsülte a Közlemény dogmatikai súlyát. Nem dogma; nem tévedhetetlen; nem is ítélet, csak figyelmeztetés. Ám gyakorlati (erkölcsi) bizonyossággal, lelkiismeretben kötelező. Aki figyelmen kívül hagyja, még nem eretnek, de a vakmerő vélekedés bűnét követi el a hit ellen.

Vassula angyala

„Amikor tizenéves voltam – írja Vassula – , lelki szemeimmel azt láttam, hogy sok lélek vesz körül. Mikor annakidején megpillantottam ezeket a lelkeket, azt mondtam magamnak: «Á, ismét itt vannak a halottak.» Megtelt velük a szoba, ahol voltam. Úgy tűnt, szorosan egymás mellett ülnek a padlón. Úgy éreztem, élvezik jelenlétemet. Mindegyikük egyformának látszott. Vékonynak tűntek, nem volt hajuk, külsejük szürkés volt. Szürke volt egész lényük, mint a hamu. Nem adtak semmiféle hangot, sőt úgy tűnt, nem akarnak zavarni. Ez néhány éven keresztül nagyonis mindennapi jelenet volt.”

Az asszociációk váratlanok. Nekem erről a találkozásról egy másik jut eszembe, amit Ron Cohen Egy zsidó jógi c. tanúságtételében olvastam (In: ROTH, Sid: Akiknek volt bátorságuk. Messianic Vision, 1999. 102. o.). „Fiatal srác koromban nagyon sok barátom volt. Összejártunk és beszélgettünk. Ismertek engem, és én is ismertem őket. Az egyedüli probléma csak az volt, hogy barátaimnak ... nem volt hús-vér testük! Szellemek voltak.”

A két jelenség persze nem teljesen azonos, Vassula látogatói nem beszéltek. (Gyermekkorában. Később igen.) Mégis, a testetlen társasággal való találkozás közös. Ron Cohen médium volt. Fölmerül a kérdés: vajon Vassula is médium? Vagy úgy van, ahogy állítja, hogy misztikus vízióban a közbenjárására váró szenvedő lelkeket látta?

Mindenesetre rendkívüli gyermekkora volt, titokzatossággal és rettegéssel tarkított. „Talán hat éves lehettem – írja. – Egy éjszaka, amikor ágyban voltam, pontosan magam előtt, éppen a torkom fölött, egy öreg ember két ijesztően csúnya kezét láttam. A következő, amiről tudtam, az volt, hogy valami hátrahúzta a fejemet, kiszolgáltatva torkomat. Aztán semmi. De ettől reszketni kezdtem.”

„Amikor körülbelül tíz éves voltam, álmomban Jézust láttam. Valamilyen folyosó végén volt. Azelőtt csak arcképét láttam. Itt derékig látszott, mosolygott, és azt mondta: »Gyere, gyere hozzám.« Hirtelen ismeretlen áramlás ragadott meg, amely mind közelebb és közelebb húzott hozzá. Féltem ettől az ismeretlen áramlástól, és Jézus, miközben mosolygott rám, észlelte félelmemet. Ez az áramlás egészen Jézushoz vont, mígnem arcom az ő arcához szorult.”

„Körülbelül tizenkét évesen volt egy másik misztikus élményem is. Ez pedig lelki házasságom volt Jézussal. Ismét álomban, menyasszonynak voltam öltözve, és Jézus volt a vőlegényem. Nem láttam ugyan őt, mégis tudtam, hogy ott van. A jelenlévők vidáman üdvözöltek minket, kezükben pálmalevelekkel. Vártak bennünket az esküvői menetre. Mihelyt a házasságkötés végbement, beléptem egy szobába. Ott volt a Szűzanya Szent Mária Magdolnával és két más szent asszonnyal. Szűzanyánk nagyon boldog volt, odajött és átölelt. Mindjárt elkezdte újból igazgatni ruhámat és hajamat, és megértettem, hogy a Fia előtti megjelenésre készít elő.”

„A sátán zsenge koromtól üldözött, mert körülbelül hat éves koromban majdnem minden éjszaka megjelent, hogy ijesztgessen, nagy fekete kutya képében. Az álom mindig ugyanaz volt. Homályos folyosón jártam, és a végén ott volt ez a kutya, vicsorogva, készen arra, hogy rámugorjék és darabokra tépjen, én pedig rémülten menekültem.”

Nem mindennapi gyermekkor, valóban! Serdülő- és hajadonkoráról nem ír Vassula. Egy ideig nem járt templomba. „Templomban sem voltam elsõ fiam keresztelõje óta, 15 éve” – írja 1987. május 10-én. Első férjétől két fiúgyermeket hozott a világra, elvált, majd újra férjhez ment. Manöken volt, festőművész és Bangladesh teniszbajnoka.

És ott, Bangladeshben, jelent meg neki az angyal, aki Dánielnek és Vassula angyalának nevezte magát.

The Approach of my Angel című írásában Vassula elbeszéli, hogyan látta belső látással az angyalt, milyen nagy öröm volt ez számára, hogyan hozott az angyal magával egész angyali kórust, hogyan tanította bűnbánatra, hogyan készítette elő Isten látogatására; továbbá hogyan támadta és gyötörte őt a sátán, aki szintén egy sereg démont hozott magával. Közben Vassula elkezdett írni. Mindez nagy gonddal úgy van elbeszélve, hogy megfelel a misztikusok lelki tapasztalatainak, nevezetesen annak, amit a lélek sötét éjszakájáról, a tisztító szenvedésekről tudunk.

Miközben ezeket olvastam, arra gondoltam, hogy Vassula misztikája talán mégiscsak hiteles. Hogy nem médium, nem gonosz lelkek vezetik félre. Hogy angyala valódi őrangyal, a szent angyalok közül való.

Csakhogy –

„Angyalom helyett – írja Vassula – az Úr jött hozzám, és így szólt: »Én vagyok«, s mikor látta, hogy habozom, világosan mondta: »Én vagyok, Isten.« Ám ahelyett, hogy ujjongtam volna, boldogtalan voltam. Borzasztóan nélkülöztem angyalomat. Mélységesen szerettem az én angyalomat, és a puszta gondolat, hogy nem jön el többet, mert Isten foglalja el a helyét, megzavart engem ... Isten újból arra kért, hogy szeressem. Azt kérte, legyek olyan bizalmas vele, mint angyalommal voltam, értve ezen azt, hogy beszéljek vele szabadon, de nem voltam képes erre. Még mindig idegennek éreztem Őt, nem barátomnak. Angyalom emlékeztetett arra, hogy ő csak Isten szolgája, és hogy nekem szeretnem kell Istent és dicsőítenem Őt. De minél inkább Isten felé tolt engem, annál inkább pánikba estem, hogy elhagy.”

Zavarbaejtő ez az Isten/angyal dilemma. Isten az angyal helyén? Versenytársak? Istennek meg kell győznie a látnokot, hogy van ő annyira szeretetreméltó, mint az angyal?

Minden rendkívüli misztikus jelenség a Szentlélek műve. Ha valaki angyalt lát, az Isten felé való nagyobb megnyílást jelent. Az angyalok „Istenről szólnak”. Lényük áttetszően nyitott a Végtelen Szentségre. Aki szereti angyalát, rajta keresztül összehasonlíthatatlanul jobban szereti és kívánja Istent. Isten szeretetének tűztengere átüt az angyal lényén, s ha ez a tűztenger közelít, az angyal mintegy eltűnik saját lobogó eksztázisában.

Ha az angyal olyan Istenhez vezette Vassulát, akit nem volt magától értődő összehasonlíthatatlanul jobban szeretni, akkor elháríthatatlan a gyanú, hogy az a másik nem volt Isten, hanem véges lény.

A Jelenések könyvében megtörténik, hogy János imádni akarja az őt vezető angyalt. „Leborultam az angyal lába előtt, aki nekem ezeket megmutatta, hogy imádjam. De ő azt mondta nekem: »Vigyázz, ne tedd! Hiszen én szolgatársad vagyok, és testvéreidé, a prófétáké, és azoké, akik megtartják e könyv jövendölésének igéit. Az Istent imádd!«”(Jel 22,8-9) Ez azonban egyrészt didaktikus részlet, amelynek célja az Isten és teremtménye közötti végtelen különbség világos megmutatása; másrészt a látnok itt nem válogat, hogy az angyallal legyen vagy Istennel, hanem olyan erővel üt át az angyal valóján Isten szentsége, annyira lenyűgöző fönségű lény már az angyal is, hogy ez a hódolat túlzására ragadja a látnokot. Vassula mást tesz: azt óhajtja, hogy ne Isten látogassa meg, hanem az angyal. Elutasítja Istent az angyal kedvéért. Hiteles misztikában nincs példa erre.

Kénytelenek vagyunk arra gondolni, hogy aki Vassulát látogatta, hamis isten volt. Akkor pedig nem lehetett más, mint bukott angyal, aki Isten szerepét játszotta. Ebből természetesen az következik, hogy Vassula angyala se tartozik a szent angyalok sorába, hanem megtévesztő szellem, bukott angyal, démon. „Hiszen maga a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14). S jól játssza szerepeit.

És akkor Vassula sem hiteles misztikus, hanem médium. Azért látott halottakat.

Nem jóhiszeműségét vagy keresztény hitét kérdőjelezem meg. Ezeket feltételezem, nincs is jogom kétségbevonni. Rendkívüli élményeinek mennyei eredetét tagadom. Elutasíthatatlannak látszik a feltevés, hogy itt az ördög, Isten majma, létrehozott egy misztikát, amely emlékeztet a valódira, de nem valódi.

Mindez személyes véleményem. A Hittani Kongregáció csupán annyit kíván meg, hogy ne tekintsük Vassula megnyilatkozásait mennyei üzeneteknek, hanem csak Vassula elmélkedéseiből származóknak. Hogy aztán ezeket az „elmélkedéseket”, Vassula gondolkodását mi motiválta, az további kérdés. Mint fentebb láttuk, a motivációban rendkívüli misztikus élmények szerepelnek. Ha ezek nem isteni eredetűek, akkor háromfélék lehetnek: kitalálások, beteges képzelgések vagy démoni megtévesztések. Én nem tartom Vassulát sem hazugnak, sem pszichotikusnak. Marad a harmadik lehetőség.

Vassula Jézusa

Egy mélyen hívő katolikus testvér írja:

„Vassulát a Városmajori templomban láttam. Valahogy éppen arra jártam, amikor láttam, hogy rengetegen mennek a templomba. Kiderült, hogy ő jön. Úgy gondoltam, hogy megnézem. Nem tudtam róla semmit addig. Később vettem meg a könyvét, de nem tudtam elolvasni, mert annyira nem az Úr Jézus stílusa. De így vagyok más írásokkal, kinyilatkoztatásokkal is. Ha nem az Úr Jézus hangja, akkor képtelen vagyok tovább olvasni.”

Ez a lelkek megkülönböztetésének adománya. Az élő hitű keresztény felismeri a Jó Pásztor hangját. „A juhok pedig követik őt, mert ismerik a hangját. Idegen után pedig nem mennek, hanem elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik” (Jn 10,4-5).

Talán 1995-ben történt. Ugyanazon a napon, egymástól függetlenül, ketten fejezték ki megdöbbenésüket és zavarukat egy prófécia fölött, amely Vassulától származott és a Marana Tha havi folyóirat legújabb számában jelent meg: reggel egy gyónóm, délelőtt édesanyám, akit meglátogattam. Én akkor még nem olvastam az írást, mert a magánkinyilatkoztatások nem túlzottan érdekelnek. Ezekután azonban nekiültem és elolvastam. Tartalma zavaros volt és olyan jövendöléseket tartalmazott, amelyek azóta se teljesedtek. Hangjában pedig volt valami nyugtalanító vibrálás, valami idegenszerű pátosz és érzelmesség. Megirtam egy rövid cikkben, hogy ezt a próféciát nem tudom elfogadni Jézustól származónak. Ez nem annak a Jézusnak a hangja, akit ismerek az evangélumból, ismerek a hiteles misztikából és ismerek személyes imáimból. Elküldtem megkülönböztetésemet a folyóirat szerkesztőjének. Vonakodott közölni. Tartalmi aggályaimat eloszlatni igyekezett, és hangoztatta Vassula hitelességét. Akkor már megjelent magyarul és meg is volt nekem az Igaz Élet Istenben első kötete. Vállaltam, hogy mielőtt határozott véleményt alkotnék, elolvasom a könyvet. Nyitottan igyekeztem hozzáállni, de pirossal megjelöltem azokat a pontokat, ahol fenntartásaim voltak. Feléig se jutottam, amikor megjelent a Hittani Kongregáció Közleménye, amely a hitbeli tévedések miatt arra szólította fel a hívőket, hogy ne tekintsék Vassula üzeneteit természetfölötti eredetűnek. A felsorolt tanbeli tévedések ugyanazok voltak, amelyeket piros tollal megjelöltem a könyvben.

Azt hittem, ezzel vége az ügynek, de akárcsak a boldogult Antalóczi atya, én se számoltam a Tanítóhivatalnak való engedetlenség olyan fokával, amilyen ebben a kérdésben megnyilvánult. Hosszú évekkel később valaki beküldött levelezőlistámra egy névtelen próféciát, amely állítólag Jézustól származott, azzal a kéréssel, hogy mondjunk róla véleményt. A lelkek megkülönböztetését gyakorolva, az az álláspont alakult ki, hogy ez nem jöhetett Jézustól. Én ismételten a stílusra, a hangra hivatkoztam: Jézus nem siránkozik. Előfordul, hogy sír, de nem nyavalyog; előfordul, hogy panaszt emel, de nem sopánkodik. Hangja érzelemgazdag, de férfias. Urunk élő személy, rá lehet ismerni. A küldött szöveg nem Jézus személyiségjegyeit mutatta.

Ezután jött az információ: a szöveg Vassulától származik. Mi ezt nem tudva, elfogulatlanul vizsgáltuk meg, nem a Hittani Kongregáció álláspontja miatt mondtunk nemet. A juhok ismerik a Pásztor hangját. Idegen után nem mennek.

Egészen különös Vassulánál a Jézus-jelenések érzéki légköre. Bármilyen jóhiszeműen olvassuk, a „Hajolj rám”, „Megcsókolnád a lábamat?”, „Csókold meg a kezem”, „Megcsókolhatlak?”, „Légy a menyasszonyom” sehogyse illik a bibliai Jézus ajkára.

Mint Antalóczi atya megállapítja: „Az érzelgős, a már-már enyelgő írás émelyítő stílusa zavarja az olvasót. Jézus olyan szavakat mond ki Vassula írásaiban (szerelmem, kedvesem, szeretlek virágom), amelyek tőle teljesen szokatlanok, s amelyek egyszer sem fordulnak elő az Újszövetségben. A szavak pedig minősítenek. Itt nem az a Jézus szólal meg, aki meghalt értünk a kereszten, s akit a Bibliából megismerhetünk ... Nem félek kimondani véleményemet: az idézetek mögött a világosság angyalának öltözött megtévesztő szellem húzódik meg, aki félrevezeti a nemzeteket. A sok enyelgés, a szeretet egyoldalú hagsúlyozása pedig a méz, amelyben a mérget kívánja beadni. ”

Mitchel Pacwa S.J., a chicagói Loyola Egyetem professzora írja: »Különös, hogy Jézus azt mondja: „Gyermekem, gyere és tapintsd Szívemet, Szívem arra vágyik, hogy szeressék. Gyere és tapintsd meg szívemet elméddel. Vassula, készen vagy? Érezz engem.” Hogyan tapint valaki az elméjével? Ugyanazon az oldalon „Jézus” így beszél: „Nem kell szégyelned megtapintani Szívemet, én Istened vagyok, aki ezt kéri tőled, engedd, hogy használjalak, ahogy nekem tetszik. Engedd, hogy megcsókoljalak.” Vassula reakciója: („Gyanakodni kezdtem, gondolva, hogy a gonosz bűnbe próbál ejteni.”) „Jézus” állhatatos marad vágyában, hogy megcsókolja őt. Később „Jézus” azt mondja: „Szeress engem, szeress engem, érezz engem, érezd kielégíthetetlen szeretetem irántad, szomjazom szeretetedet, több szeretetet kívánok tőled, Vassula, hallgasd, hogy ver a szívem.” Amit Vassula hozzáadott saját kézírásával: „Jézus szenvedélyes volt”, bántóan szexuálisnak hangzik. Hasonlóképpen „Jézus” azt írja: „Vassula, félénkséged elbűvöl (infatuates) engem.” Lehet, hogy Vassula korlátozott szókincse a probléma ennél az utóbbi állításnál, mindenesetre egészen sajátságos, szexuális felhangjaival. Ez arra is áll, amikor „Jézus” azt mondja: „Gyere, érezz Engem, szinkronizálódj Velem, légy Egy, semmisülj meg Bennem, engedd, hogy teljesen birtokoljalak és uralkodjam fölötted, engedd, hogy a szívemhez szorítsalak”.«

Tudom, hogy a misztika használja a szerelem képeit. Ismerem és nagyon szeretem az Énekek énekét, írtam is egy könyvet, amelyben ennek sorait használom föl az imádás misztériumának kifejtéséhez. Azt is elismerem, hogy szorosan vett szexuális cselekmény nincs az üzenetekben, Jézus Vassulának csak a homlokát csókolja meg, amitől a látnoknő két napig lebeg. Néhol az eredeti angol szöveg kétértelműségét is figyelembe kell venni: feel = érez vagy tapint, love = szeretet vagy szerelem. Mégis – az atmoszféra érzéki. Mint Pacwa professzor fogalmaz, „szexuális felhangjai” vannak. A „lelki eljegyzés” pedig egészen más valami, mint amit Vassula leír.

Mintegy kontroll-kísérlet gyanánt, Vassula olvasása közben elővettem Szent Fausztina Naplóját. Mindketten Isten feltétel nélküli szeretetének üzenetét fogalmazzák meg. Mégis, miért van, hogy Fausztina olvasása közben sírás fojtogat, Vassulától pedig viszolygok?

Más a hang. Más az atmoszféra. A stílus az ember. A juhok ismerik a Pásztor hangját, idegen után nem mennek. Fausztina Jézusa valódi, Vassuláé nem.

Az igazi Jézusból biztonság árad. Hangja nyugodt és barátságos, de mélységesen mély, titokzatos tudást sejtet. Személyiségében Libanon cédrusainak fönsége együtt van a Genezáreti tó habjainak játékos fodrozódásával. Barátja a kisgyereknek, és szóra se méltatja a zsarnokot. Békés és fenséges, amikor a bűnös asszony megcsókolja a lábát, s békés és fenséges, amikor arculütik a Főtanács előtt. Nem fél kimutatni érzelmeit, de amikor emberi rajongással közelednek hozzá, azt azonnal tovább irányítja a transzcendenciába. Ő a Bárány, aki nem nyitja meg száját nyírója előtt, és ő az Oroszlán Júda törzséből, aki győzött. Emésztő tűz lakik benne és transzformáló fény, túlvilági ragyogásba öltözik az imádság hegyén és egy lehelete elég, hogy fölperzselje a világ bűneit. Sebeiből az Atya irgalma ömlik ki az emberiségre, s ezek a sebek egészen szívéig érnek, ahol Isten dicsősége lakik.

Vassula epedő trubadúrja nem Jézus.

Vitustánc

Joggal merül fel a kérdés, hogy amennyiben a Vassula-üzenetekben nem az igazi Jézus szól, miért fogadják el őket komoly keresztények is, köztük számos pap és püspök, miért mennek az „idegen hangja” után? Miért születnek az üzenetek nyomán pozitív gyümölcsök, megtérések?

Nos, meg kell fontolnunk, hogy az üzenetek túlnyomó része tartalmilag kifogástalan. Ezt távolról sem kívánom tagadni. Olvassunk el egy részletet a 2001. május 5-i üzenetből:

- Boldogok, akiknek szíve nyitva áll a megtisztulásra és akik felkészültek a Szentlélek fogadására, hogy átalakuljanak. Át lesznek isteniesítve. A Magasságbeli fiainak és leányainak, a részesedés által isteneknek fogják hívni őket.

- Boldogok, akikbõl a kegyelem illata árad, miként a kevert tömjénbõl, jelenlétükkel megillatosítják képmásaimat. Ők fogják örökölni országomat.

- Boldogok, akik megkapták Szentlelkemet és országom társörököseivé váltak. Szavammal és tudásommal megvilágosítanak másokat és lehetõséget nyújtanak a világ maradékának arra, hogy megértsék az Egyház dogmáit. Országom munkatársainak fogják nevezni őket, mert velem fognak uralkodni.

- Boldogok, akiknek hite a felebaráti szeretet cselekedeteiben és a Magasságbelinek nyújtott szolgálatban nyilvánul meg. Házamat dicsérő dallamként csendül a hangjuk. El fognak telni énvelem, és beborítja őket a Szentlélek kegyelme.

Ez a szöveg szép, összhangban áll a Szentírással, alkalmas arra, hogy lelkesítsen. Hasonló üzeneteket olvasva, érthetőek a pozitív nyilatkozatok. A megkülönböztetés adománya nem mindenkiben egyformán erős. Még a megtérések is érthetőek, ha valaki Vassula üzeneteiben találkozott először Isten feltétel nélküli szeretetének meghirdetésével.

Ha azonban valaki beleesik abba az illúzióba, hogy az igazi Jézust hallja, magába szívja a „tányér levesben feloldott egy csepp mérget” is. Mint Michael Prabhu írja Vassuláról: «Semmit sem számít, hogy tanításának 99.99999 %-a jó, segítő, sőt „hitépítő”. Az a 0.00001 % tévedés az, ami számít.»

Az idézet harmadik bekezdésében szerepel az „Egyház dogmái” kifejezés. Ha az itt említett „Egyház” a Katolikus Egyház, akkor nem áll, amit Vassula a Megvilágításokban hangoztat, hogy t.i. hűséges az Orthodox Egyházhoz. (Ezt vonja kétségbe Abba Seraphim Glastonbury orthodox metropolita is Vassuláról szóló memorandumában.) Ha a szóbanforgó „Egyház” az Orthodox Egyház, akkor a katolikus hívő nem azonosulhat az üzenettel. Ha pedig egy „felekezetek fölötti” Egyházról van szó, akkor Vassula nem mond igazat, amikor a Megvilágításokban elhatárolja magát az Egyház egységének pánkeresztény koncepciójától. Íme, a csepp méreg. Ezért mondja a Hittani Kongregáció, hogy Vassula üzeneteit csak esetről esetre mérlegelve szabad olvasni.

De másról is szó van. Az idézet hangja (s ez áll a többi üzenetre is) szép és lírai, de van benne valami egészségtelen pátosz, valami túlfeszített vibrálás, valami mesterkélt, csavart vonalú, parfümös túldekoráltság. Ez nem Jézus hangja. Ő egyszerűen, tisztán, lényegretörően beszél.

Az üzenetek parttalan óceánjában könnyen szem elől lehet téveszteni a tanbeli problémákat, de ez az érzelmesen vibráló stílus áthatja az egészet. Akik engedik, hogy hasson rájuk, azokat könnyen rabulejti, s akkor viselkedésükben jól érzékelhető változás lép föl. Maria Laura Pio írja, hogy abbahagyta az evangélium olvasását, és kizárólag az üzenetekből táplálkozott. Édesanyja elmondja, hogy lányának személyisége a szektásodás irányában módosult. Tárkányi Ákos szociálpolitikus írja: „Egy ilyen egyetlen személy köré épülő, zárt, túlfűtött, és lényegében felekezetközi, tehát kívülről nemigen kontrollálható mozgalom szociológiai szempontból a legrosszabb értelemben vett szektának tűnik.” A stílus vitustánca a személyiség vitustáncává válik, az evangéliumért való rajongás átalakul a felforgató szellemért való rajongássá, aki a lüktető pátosz mögött áll. Az eredmény lélektani túlfűtöttség és az értékrend eltorzulása.

Vassula támogatói az ellenségszeretet elvét vallják: „IéI követők! Tudatosítsuk, hogy az üldözés ajándék ... Gyűlölni fognak minket néhányan azok közül, akik Jézus nevét hirdetik, de mi ne gyűlöljük őket, hanem imádkozzunk üldözőinkért...” Ha értem is imádkoznak, az örvendetes, de részemről biztos vagyok benne, hogy nem gyűlölöm Vassula híveit. (Sőt, az idézett mondatban önzetlenül, társadalmi munkában kijavítottam a helyesírási hibákat.) A lelkek megkülönböztetését hivatásomnak érzem, de ezt gyűlöletnek vagy üldözésnek nevezni érzelmi ficam, mint ahogy a jellegzetes fenyegetések, Szentlélek elleni bűnnel, halálos bűnnel való vádolások, vagy akár a lényeget elfedő hosszú idézetekkel való érvelések is azok. Egy barátom írja: „Az Egyház első fokon rám bízza, hogy mit higyjek el a magánkinyilatkoztatónak. Csak annyit mond (ha mondja!), hogy elhiheted vagy ne hidd el. Ehhez képest átkozódni, ha valaki nem hiszi el ... hát itt baj van. Nagy baj.” Idézek Horváth András cikkéből: «Csak annyit kértem a ... testvértől, hogy legközelebb ne írja fölé Vassula szövegének, hogy „Jézus szavai”, hanem hogy „Vassula szavai”, igazodva a Szentszék döntéséhez. Ami ezután jött, azt nem részletezem. A „Lélek kioltása”, a „Szentlélek elleni bűn”, az igazak üldözése meg sok hasonló került elő.» Polémiának nincs értelme, észérvekkel bajosan lehet hatni azokra, akikbe a vitustánc-démon már befészkelte magát. Amit közlök, a keresők, a tájékozódni óhajtók kedvéért közlöm. Hadd idézzek egy levelet: „Nyomon követtem írásaid, Gábor atya, és nagyon hálás vagyok neked, hogy rendbe tetted ezt a Vassula-ügyet. Végtelenül megkönnyebbültem, hogy nem kell őket elolvasni/elfogadni, engem ugyanis mindig szorongással töltöttek el az üzenetek, de ezt az én hibámnak tudtam be és ez tovább növelte a szorongásom. Ettől ezennel megszabadultam, köszönöm neked.”

A vitustánc-démonnal egyébként magam is találkoztam. Amikor beláttam, hogy nem kerülhetem el a Vassula-témával kapcsolatos munkát, nagy energiával kezdtem dolgozni. Könnybelábadt a szemem a monitor figyelésétől, és néhány napig kárt szenvedett személyes imaéletem. Nem lett volna szabad ennyire sietni, de túl akartam esni a szükséges oldalak elkészítésén, mert nem szívesen foglalkozom magánkinyilatkoztatásokkal. A mára (2007. szeptember 9.) virradó éjszaka azt álmodtam, hogy egy nagyon távoli férfirokonom. akit nem ismerek, megszólít, bemutatkozik, feljön a lakásomra. Minél tovább beszélgetünk, annál kétesebb személyiségnek mutatkozik. Közben babrál a tárgyaimmal, felforgatja őket. Mire elmegy, alig győzöm rendbetenni a szobát. Hajnalban másodszor is vele álmodtam, most egy kisgyereknek (ártatlan énem?) mutogatta tárgyaimat, és ismét felfogatta őket. Ekkor már rászóltam, de nem törődött vele. Erre elfogott a harag, és rákiáltottam: „Menj a fenébe innen!” Élőben nem szóltam ilyen durván évtizedek óta. A kiáltás, azt hiszem, hangos volt, felébredtem rá, félig fölemelkedtem fektemből és majdnem kiugrottam az ágyból.

Hasonló élményem akkor volt, amikor a Sir Hasirim c. könyvet elkezdtem írni. Akkor ténylegesen kiugrottam az ágyból, s hossztengelyem körül 180 fokban megfordulva, a padlóra meg az éjjeli szekrénynek estem, és kegyetlenül megütöttem magamat, még ma is viselem a nyomait. Utána az a közös vélemény alakult ki testvéreimmel, hogy ez a démon merénylete volt, aki haragszik az Isten szentségét tárgyaló könyv miatt. Úgy gondolom, most is valami ilyesmi a helyzet. A felforgató démon behatolt. No, nem valami „nagy álomról”, isteni kinyilatkoztatásról van szó. Az érzékeny mélypsziché fedte föl, hogy idegen entitás jelent meg belső világomban. Azóta már szembeszálltam vele Jézus Vérének erejével. Nélküle szándékozom leélni életemet.

Túl sokat foglalkoztam az IÉI üzenetekkel.

 

Hogyan ír Vassula?

«1918-ban – írja egy testvér – nagymamám tizennégy éves volt, meghalt az édesanyja diftériában, az apja háborúban, egyedül maradt három kisebb testvérével, a legkisebb három éves volt akkor, Marosvásárhelyen éltek. Megjelentek a vándor médiumok, lehetett érdeklődni a férfi családtagok iránt este 10 és reggel 5 óra között. Az egyik húgával s nagynénivel elment, de nem hitte, hogy ez igaz. A médium kísérője kilépett s néhányukat kiküldött, mert nem hittek!!! Nagymamámat is a húgával. Pontosan öt háznyira laktak, idézem szó szerint: „De az ördögök úgy meghordoztak minket, hogy a városon kívül, a Maros holtpartján találtuk magunkat az első kakaskukorékolásnál.” A médium a kérdésekre automatikus írással válaszolt, a kezét használták a szellemek. Mint Vassula esetében. Ha mégis Istentől való lenne az IÉI, akkor kérem Isten bocsánatát, ne essék ítéletemre.»

Ez a levél azonosítja Vassula – állítólag Istentől származó – kinyilatkoztatásait az írómédium tevékenységével. Hasonló az álláspontja Antalóczi Lajos atyának is: „Megítélésem szerint Vassula Ryden írómédium. Áldozat, akit félrevezetnek, s akinek jószándékát és adottságait igénybe veszik. Nem világos, milyen erők használják őt írásra, de tartok attól, hogy a megtévesztő szellem (1 Tim 4,1) működéséről van szó. Erre utal az íráskényszer (van olyan nap, hogy kilenc órát is kell írnia), ami teljesen szokatlan a misztikus irodalomban. Amíg a misztikusok – legtöbbször feletteseik parancsára – engedelmességből írják le élményeiket, addig Vassula – saját bevallása szerint – egyszerűen nem tud nem írni, amikor írnia kell. Olyannyira használják a kezét, hogy tollából teljesen idegen, más személyiségi vonásokról árulkodó (s ez grafológiailag is bizonyított) írás származik. Az íráskényszer az akarat szabadságának megbéklyózására utal, amit Isten soha nem tesz meg teremtményeivel, de a spiritiszták esetében ez természetes.”

Ugyanez a véleménye Mark Waterinckxnek, 2007. február 16-án írott Vassula Ryden's Evil Spirit c. cikkében: „A grafológus Meunier is médiumnak tekinti Vassulát, aki ismeretlen erőkkel van kapcsolatban. Vassula tipikus példája a channellingnek is, amely a spiritizmusból származik. Misztifikáció segítségével manipulálja olvasóinak tudatlanságát, ami kollektív megtévesztéshez vezet.”

Mint már korábban is említettem, számomra nem annyira egyértelmű, hogy a kéz vezetésével történő írás kizárólag gonosz szellemek műve lehet. Amit a démon meg tud tenni, azt Isten is meg tudja tenni. Azt az érvet, hogy Isten nem foszt meg bennünket szabadságunktól, nem tudom döntőnek látni. A misztikában ismeretes a levitáció (lebegés) jelensége, amely gyakran a misztikus szándékától teljesen függetlenül következik be. Erre Vassula is hivatkozik Megvilágításaiban:

«Hogy üzeneteinek leírására miért választotta az Úr ezt a különös formát, amelyben még a kezemet is fogja? Valójában nem tudom. Az Úr csak ennyit mondott kérdésemre: „Mert ily módon tetszik nekem.” Ezért nem tudom, hogyan történik. Megjegyezném még, hogy grafológiában is jártas teológusok, akik megvizsgálták az írást és „hieratikusnak” nevezték, több alapvetõ különbséget találtak az én írásmódom és az úgynevezett automatikus írás között. Késõbb jutott tudomásomra, hogy ismert misztikusok – mint például Avilai Szent Teréz – megtapasztalták testüknek vagy testük egy részének elragadását. Úgy gondolom, hogy kezem elragadása enyhébb formája az elragadásnak, és bízom benne, hogy az Úrnak megvan a saját célja ezzel.»

Vassula vezetett, hieratikus kézírását, alatta normál írásával, szemlélni lehet a következő linken:

http://www.tlig.org/images/global/article/wrtng-lg.jpg

Egy levélíró a következőt mondja róla: „Megnéztem azt az oldalt, amin rajta van a ,hieratikus' kézírás. Nem vagyok grafológus, csak szerény tipográfiai ismereteim vannak, de meglepően jólszerkesztettnek, egyenletesnek tűnik az írás. Ergo a műviesség érzetét kelti. A betűk nyúltsága, főleg a lefelé haladó hurkok és szárak igen zavarossá és idegesítővé teszik mégis az írásképet. Az alatta található kurzív írás sokkal kellemesebb a szemnek.”

Írásszakértő én sem vagyok, az írás módjából döntő következtetéseket levonni nem tudok, bár a „lefelé haladó hurkok és szárak” elgondolkodtattak. Van azonban Vassula fenti – kezének elragadásáról szóló – sorainak egy olyan előzménye, ami alapvetően homályossá teszi, milyen módon fogalmazódnak meg Vassula üzenetei. Idézem ezt az előzményt a Megvilágítások magyar fordításából:

«Isten Szavát én erőfeszítés nélkül fogadom, más szavakkal, anélkül, hogy bármivel előmozdítanám, egyszerűen csak megérkezik. E beszélgetéseket (belső szavakat) kétféle módon kapom. Egyáltalán nem akarom azt állítani, hogy tökéletesen tudom, miként írjam le e jelenséget, és azt, hogy Isten hogyan visz végbe ilyen dolgokat, de a következő magyarázatot legjobb tudásom szerint adom:

1.) Belső szavak, vagyis lokúciók közvetítésével. A szavak, amelyeket hallok, határozott szavak, sokkal világosabban észlelem őket, mintha a fülemmel hallanám. Egyetlen szó a jelentések sokaságát foglalhatja magában, így jelentését sem lehet gyorsan átültetni emberi nyelvre. Egyetlen isteni szót vagy tanításomra adott magyarázatot sem kapok az iskolai tanítás módszerével, amit talán az idő behatároltsága miatt nem lehet azonnal teljesen megmagyarázni, emberi gyengeség miatt el lehet felejteni vagy nem lehet teljesen megérteni. Az isteni tanítást vagy a tanításomra adott szót pontosan annyi idő leforgása alatt kapom és oly módon rögződik elmémben, hogy nehéz legyen elfelejteni. A belőle áradó világosság olyan, mint az erős fényé, ami messzire hatol, és ez a világosság pillanatok alatt gazdag tudást ad, sokkal többet, mint a szó. Az így adott szó olyan, mint a széles folyó, amely kisebb patakokra ágazik szét, elvezet mindenhova, különböző helyekre, de ugyanabból a folyóból ered. Hónapokba telt volna, míg bármely szokásos iskolai tanítást elsajátítok. A szavakat ugyan igen határozottan tapasztalom, de tudatában vagyok annak, hogy az írott forma és a mód, ahogy a kapott szavakat formába öntöm, az én nyelvi és kifejező képességem határaitól függ.

2.) Isten szavait a másik módon kimondott szavak nélkül, az értelmembe öntött megértés világossága által kapom. Mintha Isten áthelyezné gondolatait az én gondolataimba. Azonnal tudom, mit akar Isten, vagy mit kíván mondani. Ezután, ahogy tudom, saját szavaimmal le kell írnom ezt a „ki nem mondott” üzenetet.»

Ezek szerint az üzeneteket Vassula vagy olyan szavak formájában kapja, amelyeket neki kell „átültetni emberi nyelvre”, „formába önteni”; vagy az „értelmébe öntött megértés” formájában, amelyet „saját szavaival” kell leírnia. Mindkét esetben Vassula fogalmaz. Közvetlen ezután viszont következik egy újabb forma (fentebb idézett) leírása, amely „kezének elragadásán” alapul; Vassula itt nem fogalmaz, csak kezét kölcsönzi az Úrnak az üzenetek leírásához. Szerintem ez messzemenően nem mindegy. Az első esetben a Hittani Kongregációnak van igaza, amikor azt állítja, hogy az üzenetek Vassula elmélkedéseinek gyümölcsei. Az utóbbi esetben Vassula képviselheti azt az állítást, hogy közvetlen kinyilatkoztatásokat kap.

Csakhogy –

Vassula javít. Mint Mark Waterinckx írja: „Vassula mindenféle hibát figyelemreméltó módon javított. Bizonyos szavak meg lettek változtatva, bekezdések ki lettek hagyva, teljesületlen próféciák szimbolikusnak lettek nyilvánítva. És a naiv rajongók lenyelték mindezt a képtelenséget.”

Waterinckx ugyanott elbeszéli, hogy egy ausztráliai fiatalember, Kim Davison, átadott a ferences Filip Pavic atyának egy kópiát Vassula naplóiról, amelyet ő az osztrák Erwin Schlachertől, Vassula kiadójától kapott. Kim észrevette, hogy Schlacher és Vassula megváltoztatta az üzenetek eredeti szövegét. Sok szó és mondat piros tintával ki volt húzva, és átírva „Jézus kézírásával” – Erwin Schlacher által... Pavic atya fölfedezte, hogy Vassula támogatói védelmükbe veszik a hamisításokat, s ezután szétküldte szerte a világba a manipulációt bizonyító kópiákat. Fentebb Tárkányi Ákos hoz példát az ilyen korrigált szövegre.

1986. október 12-én Vassula – Waterinckx szerint – a következő üzenetet kapta az „Örök Atyától”: „Minden olyan szónál, amelyről azt érzed, hogy nem korrekt vagy megzavar téged, szabadnak tekintheted magad, hogy kijavítsd. Én, Isten, adom neked ezt az érzést.” Az üzeneteknek a weben közölt szövegében ezt nem találom, de mindenképpen alkalmas arra, hogy föltárja Vassula dilemmáját: vagy elismeri, hogy az üzeneteket ő fogalmazza, vagy azt ismeri el, hogy korrigálja Istent.

Mohamednek egy írnoka elveszítette hitét Mohamed üzeneteiben, amikor fölismerte, hogy a próféta korrigálja a „Gabriel angyaltól kapott” szavakat. Vassulának szabad a Mennyei Atyát korrigálni?

Valami nem stimmel.

Egy levélből, amely közvetlenül e cikk megjelenése után érkezett:

«„Valami nem stimmel” – összegzi Gábor atya a Hogyan ír Vassula? cikke végén. Ezt vallom én is. Az Istennel való kapcsolatot, azzal együtt, hogy mélységes misztérium, jellemzi az egyszerűség, a tisztán egyértelműség, az a bizonyos áttetszőség. Ez a jelleg beszél, még akkor is, ha a kapcsolatban megnyilvánuló isteni cselekvéseket nem lehet egyszerűen leírni, elmondani. Vassula írásaiból és a körülötte kialakult közeg megnyilvánulásaiból ezt hiányolom. Bennem a megkülönböztetés lelke eldöntötte, hogy Vassula nem Isten prófétája.»