KLASSZIKUS

Ábrándos koranyár, tündér kora reggeli órák!

Lebben a kósza lidérc, rebben a rezge homály.

Morpheus ellépvén, öltök föl örömteli stólát,

sejtelmek szele száll, tárul a távoli táj.

Hűs harmat lepi el negyvenhatos ócska cipőim,

hallgat a hajnali rét, hívnak a méla hegyek.

Szellemek arca dereng a hegyoldal üres legelőin,

imhol, akármi legyek, őseim árnya hetyeg.

Föllebeg egy dali rém, nemtője az emberiségnek,

míg rózsák, violák balzsamos illata dől,

és mond: Honfi, mit ér epedő gyertyák tövig égnek –

Műhiba. Elnézést kérek a Kölcseytől.

Szóval: e rémteli árny följajdul a földnek, az égnek,

míg az ezernyi virág illata körbesöpör,

s nyögdeli, mígnem az égve hagyott gyertyák tövig égnek – :

„Poklok szomja gyötör. Kellene egy pofa sör.”

Minden jog fenntartva. Copyright © Kovács Gábor, 2005.