SZEPTEMBERI SÉTA

A lombok őszi tűzvésze a fákon

s az imádás tűzvésze bennem —

lobogj, lobogj, gyönyörűm, boldogságom,

tüzedben jó pihennem.

Lobogj, lobogj, határtalan szabadság,

emésztő tűzfolyam.

Folyosóról folyosóra szakadsz át

lényem tárnáiban.

Mi voltam én, mielőtt összeomlott

magányom vára, és

föllobbantál, szebben az őszi lombok

máglyáinál, lángoló ölelés?

Hogy mondjam el, milyen mocsokban éltem,

milyen sötét iszapban,

micsoda szívszorító rettegésben

kuksoltam és kutattam,

milyen volt a pokollal kergetőzés,

a lét mélyén a fagy,

az örvénylő jég? Lobogj, tiszta tűzvész!

Hogy mondjam el, ki vagy?

Szív újulása, ki beszél terólad?

Beszél a déli szél,

amely új szomjat hoz a szomjazónak,

nem érzik, mégis él,

beszélnek a Duna vizén a fodrok,

fölszólalnak a szétszórt

vadvirágok, hírt ad a betonoszlop,

beszél az őszi égbolt,

beszél a liget, hol minden bokorban

titkos fészkeden ülsz,

a lombkoronák a gesztenyesorban,

s bennem, ki a fagy martaléka voltam,

beszél a benti tűz.

Minden jog fenntartva. Copyright © Kovács Gábor, 1995.