|
A KŐ
KIÁLT |
| |
| A képzeletnek hallgatnia kell, |
| mert ott jársz, ahol nem jár képzelet. |
| A gondolaton túl van az a hely, |
| a csönd, amelyben egy vagyok veled. |
| |
| Téged ölelni nincsen mozdulat. |
| A biztonság tömör bástyája megdől, |
| ahol te jársz. Úgy hallgatsz, mint a Nap, |
| és úgy patakzol, mint a vér a sebből. |
| |
| Szívem szerelme, tajtékzó szabadság! |
| A kő kiált, a szomjas kő kiált. |
| Kutass át minden szögletet, kutass
át |
| minden távolt, hogy titkom föltaláld. |
| |
| Mert vulkánmélyek szerelmed csodái – |
| nem én lellek föl, te fogsz rámtalálni. |
