ÉLIJAHU

Tűzvészed a lakásom, földrengésed a párnám,

szeráf- és medvelábnyom látszik a dermedt láván,

pusztán, poklon, parázson megyek a Hang után,

hegyomlásodban élek, falatom fa és féreg,

viharként tép a Lélek, hazám a hurrikán.

Tűzvészed a lakásom, földrengésed a párnám,

ó hogy mindenki lásson, világgá kiabálnám,

de nincsen maradásom, kard éle torkomon,

futva futok, mint Káin, fű vagyok, mint atyáim,

tüzes homok buckáin tűz rám az Irgalom.

Tűzvészed a lakásom, földrengésed a párnám,

kutam szívedben ásom, velődbe fúrom tárnám,

halálmély hallgatáson hegy épül, földje fény,

szellő leng, tiszta ózon, barlangból hallgatózom,

mély csöndbe burkolózzon, ki hallja, amit én.

Tűzvészed a lakásom, földrengésed a párnám,

túl a sok bölcs tanácson, a jó emberek jármán

forgatag fényed átfon, láng tombol nyugtalan,

útján galaxisoknak égő küllők forognak,

izzó mének nyihognak, az embert hívni szoktad –

lásd az elragadottat, Elisa, én fiam.

Minden jog fenntartva. Copyright © Kovács Gábor, 1996.