Sörözni Mansonnal

A katolikus karizmatikus megújulás információs levelezőlistáján, a Karinform listán, felhívás jelent meg közös imára (gitáros dicsőítésre, majd szentségimádásra) Sopronban, abban az időpontban, amikor a sátánista Marilyn Manson fog koncertezni a városban.

Röviddel ezután „a a” feladóval másik levél érkezett, amelyből két jellemző bekezdést idézek.

Egy bölcs testvér azt mondta, hogy nem Krisztushoz méltó, ahogy bánunk mondjuk Mansonnal. Krisztus odament a legbűnösebb bűnöshöz és démonoktól megszállt emberhez. Azt mondta ez a testvér, hogy keresztény zenészeknek kéne venni a bátorságot, odamenni Mansonhoz, meginni vele egy sört, és elmondani neki, hogy Isten mennyire szereti őt és elfogadja.

Ne feledjük, egy ilyen hisztériakeltő hozzáállás és híresztelés megannyi embert stigmatizál csak azért, mert elmegy egy koncertre, amin jól szeretnék magukat érezni. Nyilván, féltjük őket, mégis, a vád, hogy egy sátánista „szeánszon” vesznek részt, őket is megbélyegzi. Dehát ők is Isten szeretett gyermekei.

Ezzel kapcsolatban szeretném a következőket kijelenteni.

1.) A tudatosan vállalt gonoszság, a sátánnal kötött szövetség halálosan komoly dolog.

2.) A sátánt nem lehet kibékíteni.

3.) Azokért a szerencsétlenekért, akik tudva a sátán szolgálatába szegődtek, legtöbbet akkor teszünk, ha Jézus megváltó Vérének erejével szembeszállunk a sátánnal.

4.) Küzdelmünk nem emberek ellen van, hanem „a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen” (Ef 6,12).

5.) Amikor Pál megvakítja a varázslót (Csel 13,8-12), nem gyűlöletből teszi, hanem azért, hogy megmutassa a prokonzulnak és mindenkinek a szabadulás útját: Jézust.

6.) A dicsőítés és szentségimádás a leghatékonyabb fegyver a sötétség hatalmai ellen, amelyek a sátánista koncert idején körüljárnak. Nem helyettesíthető sörözéssel.

7.) Mindezt lehet minden hisztéria nélkül csinálni.

Ritkán érzem úgy, hogy beszélnem kell, de most szólnom kellett.

[Rokon témák: Démonfelhő Suriname fölött, Ha szombat, akkor Manson]

Válasz a Kígyónak

A kígyó azonban ravaszabb volt, mint a föld minden állata, amelyet az Úr Isten alkotott. Azt mondta az asszonynak: „Miért parancsolta meg nektek Isten, hogy a kert egyetlen fájáról se egyetek?” (Ter 3,1)

A Kígyó ravasz. Úgy teszi föl a kérdést, hogy könnyűnek tűnik a válasz, és már benne is vagyunk a magyarázkodásban...

Az asszony azt felelte neki: A kertben lévő fák gyümölcséből ehetünk. Hogy azonban a kert közepén levő fa gyümölcséből ne együnk, és hogy ahhoz ne nyúljunk... (Ter 3,2-3) Stb. Az asszony magyarázkodik.

De Jézus nem így válaszol a kísértőnek a pusztában (Mt 4,1-11). Egy-egy jól választott szentírási idézettel lesöpri az asztalról a Kígyó csábító ötleteit. Válaszai csattannak, mint egy – pofon.

A Kígyónak nem magyarázat kell, hanem pofon. Nem beszédből áll az Isten országa, hanem erőből  (1Kor 4,20). Az Egyház nem vitakör, hanem a győzelem helye. Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek (Lk 10,19).

Győztes válaszunk nem magyarázat, hanem az Ige maga. A Megfeszített és Föltámadt Jézus.

Szálljatok szembe a sátánnal, és elfut előletek (Jak 4,7).

A győztesnek az élet fájáról adok enni, amely az Isten paradicsomában van (Jel 2,7).

A Zsinat Szentlelke

Amikor a II. Vatikáni Zsinat 1962-ben megnyílt, a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karának hallgatója voltam. Miközben a kémiai laboratóriumokban egészen sajátos dolgokat műveltem (pl. egy preparátum készítése során, ahol a forgatókönyv szerint zöld csapadéknak kellett volna jelentkeznie, nálam lila csapadék jelent meg – igazán, máig se tudom, hogyan csináltam), én kedves költőim mellett Schütz Dogmatikáját olvasgattam otthon. A katolikus hit mivoltát és tartalmát ebből és hasonló könyvekből fogtam föl. Ez volt papi hivatásom pünkösdje. Olvadó gyönyörűséggel olvastam Adyt és Babitsot, de a hit misztériumaiban valami mélyebbet találtam, egy félelmetes és vonzó izzás bontakozott ki előttem, amelynek nem lehetett nemet mondani. Csak az volt a gondom, alkalmas vagyok-e a papságra (később plébániáim híveinek ugyanez volt a gondja), de tanácsadóim biztatására a mérnöki diplomát nyomban megszerzése után sutbavágtam, és amikor a Zsinat 1965 őszén befejeződött, már elsőéves papnövendék voltam Szegeden.

Amit a Zsinat jelentett az Egyháznak, akkor még aligha fogtam föl. Számomra a Zsinat minden tanítása magától értődőnek tűnt, szervesen illeszkedett abba, amit Schützből mint katolikus tanítást megismertem. Hallottam kritikákat a Zsinatról, de ezeket képtelen voltam komolyan venni. A Zsinat szövegeiben a misztériumnak ugyanazt az izzását érzékeltem, mint Schütz Dogmatikájában vagy Prohászka naplóiban. Prohászka a Tanácsköztársaság idején hosszan elmélkedett naplójában arról, hogy az Egyháznak egy olyan államberendezkedés esetén is meg kell találnia helyét a társadalomban, amely nem támogatja többé intézményesen. Mi éppenséggel ilyen helyzetben voltunk, méghozzá tartósan, az istengyűlölő diktatúra vörös zászlaja lengett fölöttünk, így készültünk hirdetni a hitet. Számunkra természetes volt, hogy a Zsinat egy pluralista társadalomban helyezi el az Egyházat. Prohászkának még nem volt természetes, neki ki kellett lépnie fiatalsága szemléletéből, mely szerint az állam elvben katolikus és elvben a lakosság is katolikus, más világnézeteket legfeljebb tolerálni lehet. A Zsinat, mikor a vallásszabadságról nyilatkozott, radikálisan kilépett a középkorból és a vallási pluralizmus problémáját újkori kontextusban tárgyalta. Később, amikor már a történelem teológiájáról tartottam előadásokat, megvilágosodott előttem, hogy az Egyház csak a II. Vatikáni Zsinat teológiájával hagyta végképp maga után a középkort. Éppen ez volt a Zsinat szerepe, és ez a magyarázata annak, hogy a Zsinat ekkleziológiai téren tudott annyi újat mondani.

A Zsinat újdonsága azonban sehol nem jelenti az Egyház önazonosságának feladását. A hit, melyet az Egyház hirdet, abszolút igényű igazság volt és marad. Ám ez az igény az igazság igénye, amelyet a lelkiismeretnek kell követnie, nem pedig az államhatalom igénye, amelyet az állampolgárokon behajt. Az objektív igény az egyetlen és változatlan igazság tulajdonsága, miközben a szubjektív lelkiismeret esetleg jóhiszemű tévedéssel más utakon jár. Husz János a máglyán szubjektív lelkiismerete szerint épp olyan mártír lehet, mint Jeanne D’Arc. Ez nem relativizmus és nem liberalizmus, hanem az emberi személy méltóságának tisztelete, amire a kinyilatkoztatás az ember istenképiségével szólít föl bennünket. Ha valaki őszintén keresi az igazságot és közben objektíve tévedésben van, az igazság iránti elkötelezettségének bennfoglalt, burkolt, nem tudatos tartalma arra az igazságra irányul, amelyet tételesen nem ismer. Ez az alapja a Zsinat tanításának a nemhívőkkel, nemkeresztényekkel és nemkatolikus keresztényekkel folytatott párbeszédről és az ökumenikus törekvésekről. A Szentlélek fényében a katolikus Egyház fölismeri azokat az értékeket, amelyek a nemkatolikusok lelkében bontakoznak ki. Változatlanul elutasítja a tévedést és a bűnt, de ahol értéket lát, az értékre igent mond. „A megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja el, míg győzelemre nem viszi az igazságot” (Mt 12,20).

Az ökumenizmus nem azt jelenti, hogy Krisztusnak több egyháza van. Társadalmi, szociológiai értelemben beszélhetünk evangélikus vagy református egyházakról, de teológiai értelemben csak egyetlen Egyház létezik, és ez katolikus. Aki Jézus Krisztusban igazán hisz, annak meggyőződésében burkoltan és nem tudatosan jelen van a teljes igazság, az összes katolikus hittétel és a hit egész fogalmilag kimeríthetetlen mélysége és magassága. Közben tudatával talán tagadja egyik-másik igazságot, de ez a tagadás, ha jóhiszemű, nem változtat azon, hogy mélyebben van elkötelezve az igazság teljessége mellett. A tagadás a felszínen van. Akik a katolikus Egyháztól elszakadt közösségben kapták keresztény hitüket, azokat az Egyház nem tekinti eretnekeknek. Teljes befogadásuk az Egyház közösségébe nem jár a kiközösítés alóli feloldozással, mert nem estek kiközösítésbe.  

Tradicionalista részről azzal az állítással találkozom, hogy a II. Vatikáni Zsinat tanítását el kell utasítani, mert ellenkezik az Egyház korábbi tanításával, és el is lehet utasítani, mert nem tévedhetetlen. Nos, az Egyház korábbi tanításával egyáltalán nem ellenkezik, annak logikus továbbgondolása és alkalmazása a pluralista társadalom viszonyaira. Nem „modernizmus”, jóllehet a Zsinat után valóban keletkezett egy liberális neomodernista teológia, de ez nem hivatkozhat jogosan a Zsinatra. Ugyanakkor az sem igaz, hogy a Zsinat tanítása nem kíván engedelmességet. Nemcsak tévedhetetlen bizonyosság létezik, hanem gyakorlati bizonyosság is (ilyennel tudjuk pl., hogy kik a szüleink), és ezt a gyakorlati bizonyosságot az Egyház megköveteli tőlünk akkor is, amikor nem tévedhetetlenül, de kötelezően tanít. (Vallási hozzájárulás, assensus religiosus.) Sem a Zsinat, sem a Katekizmus nem kérdőjelezhető meg a katolikus lelkiismeret sérelme nélkül. Egyébként pedig a Zsinat, bár új dogmát nem hozott, tanításának jelentős részében a katolikus dogmákat fejti ki, vagyis tévedhetetlen.

1965-ben ért véget a Zsinat, azóta ez jelenti a katolikus hívő és teológus számára a szellemi talajt – több mint negyven éve már. Fölidézem VI. Pál pápa római arcélét, nemes vonásait. Hányszor avatkozott be (akár függeléket is fűzve a Zsinat dokumentumaihoz), hogy a Zsinat félreérthető tanítást ne fogadjon el, milyen bátor következetességgel hajtotta végre lépésről lépésre a Zsinat rendelkezéseit, mennyire magáévá tudta tenni a kor követelményeit a népnyelvű liturgia bevezetésével, s hogy ki tudott állni, támadások kereszttüzében és vérrel verejtékezve is, a papi celibátusnak vagy a házasélet termékenységének védelmében! Ifjúkorom hőse ő, a Lélek embere. Boldoggá avatása folyamatban van. Legjobban a keresztény örömről adott tanítását szeretem (Gaudete in Domino), mert ezt az örömöt Getszemáni éjszakájában is jól ismerte.

VI. Pál halálának évére esik személyes pünkösdöm. Ez mélyebben tett katolikussá, és ahhoz vezetett, hogy jobban megértettem a Zsinat jelentőségét. A Zsinat dokumentumait olvasva, érzem a Szentlélek működését. Ugyanannak a misztériumnak jelenlétét élvezem, amely megmutatkozik egy (akár szabadegyházas) karizmatikus hívő tapasztalataiban, vagy a csodálatos orthodox liturgiában. Egy a Lélek.

Galaxis

Most hagytam ott a hi5 portált, ahol a világ legkülönbözőbb részeiről lehetett kapcsolatot teremteni emberekkel. Kétségtelen, hogy zsúfoltsága túlzottan igénybe vett, de nem ez volt a fő okom a távozásra. Bántónak találtam a szex-partner kereső programok hirdetéseit is, de még ezzel is meg tudtam volna valahogy alkudni (mondván, hogy a hirdetés nem az én művem, s ahogy nem tehetek róla, ha az utcában, ahol lakom, prostituáltak is laknak, ugyanígy ez se az én felelősségem). Végeredményben az oldalak tartalmától idegenedtem el. Egymásután jöttek a  „hozzászólások”, amelyek zenéből, videóból, web-trükkökből álltak, szöveg helyett. Nem éreztem magam otthon. Profilomra kiírtam, mit akarok, kikkel keresek kapcsolatot, de – ez volt az, ami elgondolkodtatott – nem olvasták el, semmibevették. Egy olyan generáció vett körül, amely nem olvas.

Túl a Gutenberg-galaxison? Ez az, amit tagadok, ez az, ami ellen lázadok. Az írott szó varázsát lehetetlen mással helyettesíteni. A fiatalok ma videófelvételeket készítenek a mobiltelefonjukkal és ezeket teszik föl nagy büszkén a You Tube-ra, sokszor minősíthetetlen minőségben. Nem olvasnak, csak ha muszáj. De mit veszítenek ezzel? Tessék ezt videón visszaadni:

Döbbenet által a szív ere fagy. 

Vagy ezt:

Fagy és fátum fogja a számat.

Vagy ezt: 

Terólad száll a dal, zivatarverte líra,
lantverte zivatar, lírai szerelem.

Vagy ezt, a kreatív és csodálatos nyelvtani ficammal:

Hiányod átjár, mint huzat a házon. 

Vagy, hogy prózát is idézzek, Jókai És mégis mozog a föld c. művéből azt a jelenetet, amikor a gyáva Aszályi menekül a  „medve” elől:

Aszályinak sem kellett több, futott amerre medvét nem látott. A túlsó oldalon volt egy vadászbozót, azt megúszta kegyetlenül, s levetve magát a földre, úgy tett, mint aki halott. 

Tessék videóban kifejezni, hogy „lantverte zivatar”, vagy hogy Aszályi megússza kegyetlenül a vadászbozótot. A szavaknak karaktere van, hangulata van, története van, szemantikai zónái vannak, jelentésárnyalatai vannak, mindegyikük egy összefüggő kapcsolatrendszert hoz mozgásba, mély gyökereket tapint ki fantáziánkban. Nem a kép értékét becsülöm le,  nem vagyok képromboló. A szó lebecsülése ellen tiltakozom. Játsszatok csak a videóval, gyerekek, de ne dobjátok el a könyvet, mert a meggyilkolt szó az égre kiált.

Az Ige vére váltotta meg a világot

Máglyára őket?

„Isten dicsére, a máglyára őket!” – mondja az eretnekégető pátriárka Az ember tragédiája bizánci színében. Nem olyan régen rátévedtem egy (angol nyelvű) tradicionalista weboldalra, ahol egy katolikus állam utópiája volt kifejtve, mely legyen ámbár kicsi, de gazdasági tevékenységével vívjon ki rangot magának. Jobban kedvelem a beszámítható eszméket, így nem mélyültem el a szerző koncepciójában. Utólag azonban fölmerül bennem a kérdés: vajon mit csinál az utópia megálmodója, ha katolikus államában megtelepül egy zsidó üzletember vagy egy mormon apostol? Máglyára küldi őket (Isten dicsére persze), száműzi őket, avagy fogcsikorgatva tolerálja őket? S mi garantálja, hogy az ügyes üzletemberek nem fogják katolikusnak hazudni  magukat, hogy államában előnyökhöz jussanak – amikor aztán csakugyan fölállíthat egy inkvizíciót, mint annakidején a színkatolikus Spanyolország?

Minden keresztény kurzus tragédiája, hogy – mint Prohászkának kellett keserűen megállapítania – látszat-keresztényeket termel ki, ők úsznak a felszínen, a hiteles istenkapcsolat rovására. Ez így volt Nagy Konstantin óta. A középkor Európájában kialakult államideál, a katolikus monarchia ideálja, a gyakorlatban egymással, sőt a pápával is hadakozó katolikus királyságokat termelt ki. A protestáns reformáció még bonyolultabbá tette a helyzetet. 1527-ben a katolikus V. Károly császár csapatai elfoglalták Rómát, „fölgyújtották a házakat, kínozták a lakosokat, megerőszakolták és lemészárolták az asszonyokat férjük szemeláttára, a lányokat apjuk szemeláttára. Egyes városi embereket bezártak és halálra éheztettek. Miután egy szamarat felöltöztettek püspöknek, egyes katonák megpróbáltak kényszeríteni egy papot, hogy tömjénezze meg az állatot és részesítse szentáldozásban. Minthogy ezt megtagadta, darabokra vágták. Számtalan művészi alkotást tettek tönkre; sírokat nyitottak föl és kutattak át; nyilvános tereken apácákat árultak néhány dukátért.” Úgy tűnik, a katolikus monarchia igen távol került az ideáltól...

A reformáció során számos katolikus királyság helyébe protestáns királyság került, de ami még sokkal fontosabb, a vallásháborúk olyan békeszerződésekhez vezettek, amelyek a vallási kisebbség jogait is biztosították. A katolikus monarchia toleranciára kényszerült. A szabadkőműves liberalizmus aztán sorra megdöntötte a katolikus monarchiákat. A pápák adhattak tanítást a katolikus igazság kötelező voltáról és arról, hogy a tévedésnek nincsenek jogai (ami persze tökéletesen igaz), de a történelmi talaj, amelyen egy ilyen tanításnak gyakorlati érvényt lehetett volna szerezni, kigyalogolt alóluk. Amikor az utolsó Habsburg-trónhoz fűzött katolikus reménységet Horthy ágyúi lerombolták, egy olyan Európa (és Amerika) maradt vissza, amelyben a liberális demokrácia uralkodik, még olyan országokban is, ahol a királyság intézménye fennáll. A katolikus belga uralkodó, akinek alá kellene írnia a parlament által elfogadott, hitével ellenkező abortusztörvényt, egy napra lemond, hogy az ideiglenes államfő aláírhassa az okmányt, aztán visszavonja lemondását és bizonyára feloldozást is nyer gyóntatójától (Isten dicsére) – de ez már csak paródiája a katolikus királyságnak. [E pontban kaptam egy olyan korrekciót, hogy nem a király mondott le, hanem a parlament függesztette fel egy napra a király jogait. Köszönet a javításért, éppen ez a liberális demokrácia.]

Az Egyház, szembenézve a világnézeti pluralizmus tényével, új megközelítést keres és talál. A II. Vatikáni Zsinat Dignitatis humanae  nyilatkozata, miközben fenntartja az igazság kötelező erejéről szóló tanítást, az emberi személy jogairól (és nem a tévedés jogairól) tesz megállapításokat. Az ember ugyan tévedhet, de még tévedés esetén is megmarad a joga, hogy vallási meggyőződését külső kényszertől mentesen alakítsa ki s egyénileg és közösségileg érvényesítse, a „jogos határokon belül”. „A vallásszabadság joga nem erkölcsi engedmény a tévedésre, vagy felhatalmazás egy téves jogra, hanem az emberi személy természetes joga a polgári szabadsághoz, azaz a politikai hatalom részéről vallási ügyekben jogos határokon belül felmentést ad mindenfajta külső kényszer alól” (KEK 2108).

Példának okáért a katolikus Egyház taníthatja és kimutathatja, hogy Jehova Tanúinak elvei hamisak és ártalmasak. Ám ha katolikus kommandók fölgyújtanák Jehova Tanúinak királyság-termeit, vagy meglincselnék a tanítás követőit, az már nem volna a „jogos határokon belül”. Az a kívánatos, hogy mindenki kövesse Jézus Krisztust és fölismerje, hogy az evangélium teljességét a katolikus hitben találja meg. Csakhogy ez történjen a lelkiismeret szabadságában, abban a tudatban, hogy ha valaki nem ért egyet a katolikus tanítással, senki nem akarja „Isten dicsére” máglyára vetni érte. Mindez egyúttal elutasítása az egyháztörténet egy szégyenletes mozzanatának, az inkvizíció máglyáinak.

Az Egyház hitvallása a vallásszabadságról nem csupán „tolerancia”. Az emberi személy belső szentélyének elismerése, ahol a végső felelősség lakik. Ugyanakkor nem is relativizmus. Nem rendeli alá az igazságot az egyén tetszésének. Ellenkezőleg, annak követelése, hogy az egyén meggyőződése egyedül az igazságnak legyen alávetve.

Máglyára őket? A tévedés égjen el a lelkiismeret máglyáján. A tévedő ember még mindig Isten képmása. Nem fűtőanyag.

Oszlik Lefebvre árnya?

A II. Vatikáni Zsinat után Marcel Lefebvre érsek nyíltan szembefordult a zsinat egyes tanításaival és az azt követő liturgikus reformmal. Az általa alapított Szent X. Piusz Testvériség, Lefebvre tanítását követve, elutasította a VI. Pál pápa által bevezetett misekönyvet, és bírálta a zsinat tanításait (főképpen ekkleziológiai kérdésekben, a vallásszabadság, az ökumenizmus, a nemkeresztény vallások témáiban). A zsinat után bekövetkező teológiai és hitéleti krízis elől papok és világiak közül is számosan menekültek Lefebvre tanaihoz, ezekben látva az egyházhűség megőrzését. Lefebvre sose ment el olyan szélsőségekig, mint VI. Pál érvényes pápaságának kétségbevonása. Legszélsőségesebb cselekvése az volt, hogy utódlása biztosítására 1988. június 30-án a Szentszék engedélye nélkül négy püspököt szentelt, Bernard Fellay, Bernard Tissier de Mallerais, Richard Williamson és Alfonso de Galarreta személyében. A kánonjog intézkedése szerint ezzel önmagától beálló kiközösítésbe estek, mind ő maga, mind a négy újonnan fölszentelt püspök. A kiközösítés beállását a püspökszentelés másnapján a Püspöki Kongregáció prefektusa dekrétumban deklarálta, de a kiközösítés magával a püspökszenteléssel állott be. Ez nem jelenti azt, hogy az új püspökök nincsenek érvényesen püspökké szentelve. Mindezideig azonban kiközösítés alatt álltak.

Lefebvre érsek kiközösítésben halt meg. Bernard Fellay püspök maga és három társa nevében 2008. december 15-én kelt levelében (immár második alkalommal) kérte a kiközösítés feloldását az illetékes pápai bizottság elnökétől, arra hivatkozva, hogy ők katolikusok akarnak lenni és elfogadják Péter primátusát, ezért a jelenlegi helyzet sok szenvedést okoz nekik. A Szentatya úgy döntött, hogy felülvizsgálja a helyzetet, és engedélyt adott a Püspöki KOngregációnak, hogy feloldozza a négy püspököt a kiközösítés alól. Egyúttal kifejezte azt a reményét, hogy ez a lépés, amely a kölcsönös bizalom erősítésére szolgál, alkalmat fog adni a Szent X. Piusz Testvériségnek, hogy „intenzívebbé tegye és stabilizálja kapcsolatát a Szentszékkel”, és így eljusson az Egyházzal való teljes egységre, jelét adva a Tanítóhivatal és a pápai tekintély valódi elismerésének. Ebben nyilvánvalóan ki van fejezve, hogy még nincs minden rendben. Az, hogy a négy püspök már nincs a kiközösítés állapotában, nem jelenti, hogy a Szent X. Piusz Testvériségtől nem vár a Szentszék további lépéseket. A háttérben tárgyalások folynak, az eredményt később fogjuk látni. Sajnos, a zsinat utáni liturgikus és egyéb visszaélések sok hívőben keltik azt a benyomást, hogy csupán a szekularizmus és a tradicionalizmus között választhatnak. Mint Dietrich von Hildebrand megállapítja, az igazság nem a végletek között fekszik, hanem a végletek fölött. Van katolikus út, amely nem szekularista és nem tradicionalista. És van az emberi vélekedések káosza...

Tu autem, Domine, miserere nobis.

Bizonyosság

A szentáldozás előtti „Krisztus teste” – „Amen” hitvallást már több mint négy évtizede bevezette az Egyház. Ennek ellenére még ma is akadnak, akik nem mondják az „Amen”-t, hanem némán várják az Eucharisztiát. Szentmiséimen ebbe nem szoktam belenyugodni; nem egyszer ilyenkor derül fény arra, hogy az illető nincs fölkészülve a szentáldozásra, vagy nem is katolikus. Legtöbbször azonban nem erről van szó. A leggyakoribb eset az, hogy az áldozásra készülő a „Krisztus teste” másodszori elhangzására már magától értődően válaszolja az „Amen”-t. Vagyis tudta jól, hogy ezt a szót mondani kell, de megpróbálta „megspórolni”, „megúszni nélküle”. Ez megdöbbent. Ennyire terhesnek érezzük az aktív részvételt a szentmisén, még a legszentebb pillanatokban is? Vagy ennyire jelentéktelennek véljük saját szerepünket? Lehet, hogy csak szórakozottság – de hogyan lehetséges erről megfeledkezni?

Az áldozó „Amen”-je nem mellékes. A világi hívő szerepe a szent liturgia eseménysorában kezdettől nem a passzív „misehallgatás”, hanem aktív együtt-imádkozás és önmagának felajánlása az isteni Báránnyal együtt. A „communio”, a Báránnyal való valóságos egyesülés pillanata ennek az eseménysornak a csúcsa. Az Ige hallgatásától lángra gyújtott hittel, a kenyérrel és borral mindenünket Istennek ajándékozva, az átváltozás misztériumában a dolgok mennyei rendjébe lépve, most megpecsételjük a folyamatot azzal, hogy az önmagát közlő Istennel táplálkozunk.

Ez lényegileg a hit aktusa. Ha csak úgy vennénk a szentostyát, mint egy tablettát, semmit sem használna nekünk, sőt megsértenénk az isteni szentséget. A kegyelem állapotában kell lennünk, megfelelően előkészülve. Ha aktívan résztvettünk a szentmisén, föl vagyunk készülve, és ezt most összefoglaljuk az „Amen” hitvallással.

Gyerekkoromban én is azt tanultam, hogy az „Amen” jelentése: „Úgy legyen.” Csak később fedeztem föl, hogy bár kérő imák végén ez a fordítás sem lehetetlen, az „Amen” elsődleges jelentése mégsem ez, hanem „Úgy van”, „Bizony”, „Biztos”. A héber nyelvben a megfelelő szógyök a sátorcövekkel való alátámasztottságot, a szilárdan állást jelenti. A héber „hit” szó az „Amen” gyökéből származik; az „Amen” a hitbizonyosság szava.

Mégsem helyeselhető azok gyakorlata, akik magyarra fordítják az „Amen” szót, és a „Krisztus teste” hitvallásra azt válaszolják: „Hiszem”. Nem helyeselhető mindenekelőtt azért, mert a liturgikus imák szövege kötött, azokat nem változtathatjuk önkényesen. Az Egyház azt kívánja, hogy ezt a szót Jézus anyanyelvén mondjuk, s aki az Egyháznak a Jézussal való egyesülés pillanatában nem engedelmeskedik, ugyancsak furcsán jár el. (A gyakorlatban persze föl szoktam tételezni, hogy csak jóhiszemű tévedésről van szó, s nem ítélkezem.) Másodszor pedig azért nem helyeselhető ez az eljárás, mert a magyar „Hiszem” szó jelentéstartalma lényegesen bizonytalanabb, gyengébb, mint a héber „Amen”-é. Ha a magyarban valamire azt mondjuk: „Azt hiszem...”, ez azt jelenti, hogy úgy véljük ugyan, de nem vagyunk benne százszázalékosan biztosak. A héber „Amen” viszont azt mondja: ez masszívan bizonyos, ez úgy áll, mint az oszlop. S a hitbizonyosság ilyen, mert Isten abszolút igazságára épül.

Amikor Jézus azt mondja: „Bizony mondom nektek...”, a „bizony” szó helyén a héber-arám „amen” áll. Jézus isteni bizonyossággal beszél. Az Újszövetség görög szövege nem fordítja le ezt a szót, hanem megtartja a héber-arám eredetit. Tartsuk meg mi is Jézus eredeti szavát, és abba építsük bele elkötelezettségünket, hálaadásunkat, Isten iránti bátor bizalmunkat, életünk tervét, föltámadásunk reményét, mindenünket. Hiszen az Úr, akit a kenyér alakjában magunkhoz veszünk, nem csupán Isten abszolút bizonyosságával beszél, hanem ő maga Isten abszolút bizonyossága. Ő „az Amen, a hűséges és igaz tanú” (Jel 3,14). Ha „Amen”-t mondunk, őt valljuk. Ez az „Amen” a világ tengelye.

Jóvoltáról gondolkodom...

Ismeretes az ének:

Az Úristent magasztalom,
jóvoltáról gondolkodom...

Nem emlékszem pontosan, de úgy vélem, hittanórán történhetett, hogy a második sor szövegét ismételten javítanom kellett. Ugyanis azt énekelték: „Jóvoltáról gondoskodom.” Valakinek jól-voltáról, jólétéről gondoskodni értelmes ötlet volt az éneklők számára, de hogy mit jelent Isten jó-volta és hogyan lehet arról gondolkodni, az teljességgel túlesett láthatárukon.

Pedig ez teszi az imádság lényegét. Érintkezésbe kerülni Isten végtelen jóságú lényével, figyelmünket feléje irányítani. Bensőnk ünneppé alakul ilyenkor. A napfáklyaként lobogó isteni jóság forradalmasítja értékrendünket, a lét gyönyörűségét szemléljük. Alig hihető, de még az embereket is szépnek látjuk.

A megbocsátás és ellenségszeretet parancsa súlyosan próbára teheti a keresztényt. Nehezen értjük meg, hogy a feltétel nélküli szeretet evangéliumi követelménye azokra is vonatkozik, akik nekünk fájdalmat okoztak – sőt még a történelem élvonalbeli szörnyetegeire is, Nerótól Robespierre-en át Oszama bin Ladenig (hogy aktuálisabb példákat ne mondjak, hiszen ez nem politikai cikk). Őket is saját képére alkotta Isten, őket is megváltotta Jézus a kereszten, őróluk is remélnünk kell, hogy Isten irgalmából egymásra nevethetünk a mennyben. Isten jósága képtelenséget súroló, vérlázítóan nagyvonalú, a földkerekség alapjait megrendítő irgalom. (Anélkül, hogy ez bármit is elvenne az ítélet komolyságából.)

Akik lehetetlennek találják a megbocsátást, Istennek ezt a jóságát nem ismerik. Sőt gyakran visszahárítják a teremtésben található bajokat a Teremtőre, és az isteni jóságban sem tudnak hinni. Vádolják Istent, zúgolódnak ellene. Nem veszik tudomásul a bibliai teremtéstörténet üzenetét, miszerint Isten mindent nagyon jónak alkotott, és csak a bűn választ el bennünket a gyönyörűség kertjétől, – sem pedig a Lukács haldokló gonosztevőjének szóló ígéretet (Lk 23,43), hogy amennyiben megtaláljuk a Királyt a Megfeszítettben, „ma” fölfedezhetjük a paradicsomot. Nem ismerik a jóban-rosszban Istent dicsőítő lelkületet. Istenben inast látnak, akinek az a dolga, hogy csöngetésre tálcán behozza a megoldást. Minden imádság meghallgatást nyer, de az ilyen „csöngető” ima egyáltalán nem imádság. Hiányzik belőle az imádás, a feltétlen meghódolás a Végtelenül Szent előtt.

Jézus, az egyetlen közvetítő, helyre tudja állítani bennünk az imádást. Az ő sebeibe helyezve éled valósággá a kereszténység, amely nem puszta tradíció, hanem virág és gyümölcs. Ha működésbe lép a Főparancs első része, abból levezetve működik a második rész is. Ha szívünk befogadja a Szeretet-Ősvalóság mérhetetlen, felfoghatatlan és személyes jóindulatát, ez tüzet lobbant bennünk, amely embertársainkra is átterjed, nagylelkűség, ajándékozás, irgalom formájában. Fordítva nem megy. A szeretet gravitációja felülről lefelé érvényesül. „Senki sem jó, csak az Isten” (Lk 18,19). Ha szüntelenül „jóvoltáról gondolkodom”, mások mint tükörben fogják szemlélni bennem az ő jóságát.

Kreativitás

A mindenség forrása a teremtő „legyen”. A szó szoros értelmében kizárólag Isten „kreatív”, teremtő; csak ő tud semmiből valamit létrehozni. A „teremtés”, „kreativitás” szót gyakran használjuk emberi valóságokra is, pl. „Kepler megteremtette a modern csillagászatot”. Ilyenkor is olyasminek a létrehozására gondolunk, ami azelőtt nem létezett. Művészi kreativitásról beszélünk, ha valaki feltűnően újszerű alkotásokat hoz létre, kreatív tevékenységről, ha valaki munkájában új szempontokat fedez föl. Az internetes programokban gyakran szerepel a „Create” gomb, egy új fiók, mappa stb. létrehozására. De az emberi kreativitás soha nem jelent teljes előzménynélküliséget. Aki fizikailag alkot, anyagból alkot, aki szellemileg alkot, mások gondolatait gondolja tovább. Kepler jól kidolgozott csillagászati észlelésekre támaszkodhatott; a magyar lírát forradalmasító zseninek, Ady Endrének is voltak halvány előzményei Vajda, Reviczky, Komjáthy, Kiss József költészetében. Bolyai János azt írta apjának, hogy semmiből új világot teremtett; de igazából az ő korában a matematika tudománya annyira érett volt már a nem-euklidészi geometria megalkotására, hogy egyidejűleg Gauss és Lobacsevszkij is fölfedezte azt. A szó szigorú, filozófiai-teológiai értelmében az ember nem „teremt”, hanem „változtat”, bármilyen meglepő legyen is ez a változás.

Ebbe a bölcseleti-teológiai háttérbe robban bele az új teremtés eszméje. Jel 21,5-ben Isten így szól: „Íme, újjáteremtek mindent!” Ez a beteljesedést, „minden dolog helyreállításának idejét” (Csel 3,21), az „új eget és új földet” (Jel 21,1; 2Pt 3,13; vö. Iz 65,17) jelenti, de a kifejezés csak visszhangozza Iz 43,19 görög fordításának szövegét, amely viszont a babiloni számkivetésből való hazatérésre vonatkozik – az pedig a megváltás előképe. A megváltás, az újszövetség ideje még nem a végső állapot, de a beteljesedés, az eszkaton csiraszerűen már ott rejtőzik benne. Az új teremtés megkezdődött. Jézus megdicsőült teste már az új ég és új föld anyagához tartozik, ehhez csatlakozik a mennybe fölvett Boldogságos Szűz megdicsőült teste, s csatlakozni fog majd az összes szentek megdicsőült teste Jézus második eljövetelekor.

Az új teremtés, ellentétben az első teremtéssel, nem a nemlétezőből indul ki. Valamit fölhasznál, ami természetes értelemben nem semmi; semmi viszont a természetfölötti rendben. A világra jött ember a semmihez képest már valami; a természetfölötti rendben azonban még nem bír léttel addig, amíg a keresztvíz és a keresztelési szavak újjá nem teremtik. „Aki Krisztusban van, új teremtmény” (2Kor 5,17). Az új teremtés létet ajándékoz az isteni természetben való részesedés rendjében (2Pt 1,4), az eljövendő megdicsőült univerzum rendjében.

A szentek azért kreatív emberek, mert az új teremtésben vannak otthon. Péter új Rómát teremt, Justinus új „filozófiát”, Mónika könnyei újjáteremtik Ágostont. Domonkos szerzetesei pénz nélkül utaznak és nem látnak hiányt, Avilai Teréz, aki soha teológiát nem tanult, a Belső várkastélyban megteremti a misztika maradandó elméletét, s amikor Don Boscót éjszaka késsel támadják meg, a semmiből tör elő egy hatalmas szürke kutya és földre teríti a merénylőt. Batthyány-Srattmann László az első világháború idején megnyitja kórházát saját betegein kívül a háborús sebesülteknek is, sőt kórházi munkáján túl nyakába veszi a körorvos feladatait – s mindamellett nem szenved kárt a családra és az imádságra fordított ideje sem. „Hány hadosztálya van a pápának?” – kérdezi megvetően a szovjet diktátor, s íme, a semmiből elődübörgő láthatatlan hadosztályok erőszak nélkül megdöntik a szovjet kommunizmust, a fatimai Szűz ígérete szerint.

Ővele, a Szűzzel kezdődött az új teremtés műve. Mint Isten ajkáról a teremtés hajnalán a „legyen”, úgy hangzott el a Szűz ajkáról a kreatív „legyen” az új teremtés hajnalán. S a megistenülés kapuja kitárult, egy női petesejtből lett Valaki, aki valóságos Isten.

Megjegyzések egy megjegyzéshez

Az élelmiszerboltot nemrégiben átépítették. Fölszámolták a kávézót és az egyik bejáratot, több lett a pult, a polc, az áru. Özönlenek a vásárlók, alig férünk egymástól. A megváltozott elhelyezésű kasszáknál bámulatos kitartással és türelemmel dolgoznak a pénztárosok. A nyüzsgésben alig-alig találok meg némely árut, mert a pultrendszer struktúrája átalakult, a lelőhelyeket újból föl kell fedezni. Mellettem egy bácsi megszólal, amúgy sajátmagának dörmögve ékesszólóan (bocsánat): „Rohadt állatok, tönkretettek egy jó boltot.”

Nemcsak a keresztény szeretetet, az embertársaink iránti köteles tiszteletet, a kulturáltságot hiányolom ebben a megjegyzésben. Hiányolom az ésszerűséget, az elemi tárgyilagosságot is. Persze kellemetlen, hogy az ember nem a megszokott helyen találja az árukat, magam is viharos tengeren iránytű nélkül hányódó hajónak érzem magam a bevásárlókosarak forgatagában. De nyilvánvaló, hogy az új állapotokat néhány héten belül megszokjuk, és az is nyilvánvaló, hogy a boltot nem ok nélkül alakították át tetemes költséggel és a vásárlók véleményét is előzetesen kikérve. Korántsem tették tönkre, ellenkezőleg, használhatóbbá tették, bővítették a férőhelyet.

A bácsinak persze, hogy őt is megértsük, az hiányzik, amit megszokott. Koros embereknél nehezen megy a környezet megváltozásának földolgozása. Jártam egy idős nénihez, aki már nehezen mozgott, olykor elesett. Lakhatott volna unokahúgánál, de néhány hét múlva hazakívánkozott saját lakásába. Olykor eszméletlenül, a földön fekve találták meg, de kitartott beidegzett környezete mellett. Végül aztán szociális otthon lett a dologból. A megszokotthoz való ragaszkodás emberi vonás. Nem csoda, hogy az Egyházban is föllép hasonló jelenség.

Minden plébános szembesül ezzel, ha a rábízott templomban valamit változtatni szeretne. Egy nagyon kis kápolnában két Mária-szobor állt. Bár ez az egyházi előírásokkal is ellenkezik, tudtam jól, hogy nem nyúlhatok a fennálló állapotokhoz, ha nem akarok palotaforradalmat. De bántott az egyik szobor elhelyezése, mert kifejezetten akadályozta a tabernákulumra való rálátást, márpedig az Oltáriszentség imádása mégiscsak fontos. Többször is beszéltem erről a híveknek. Megmagyaráztam, hogy a szobor átkerülése a szentély másik oldalára semmit se gyöngít helyzetén, viszont szabadon hagyja a Legszentebb felé irányuló tekintet útját. Aztán bejelentettem a változást. A következő vasárnap a szobor már a második oldalon volt. Azt hittem, ilyen bőséges indoklás után mindenki megérti, miért volt szükség erre a lépésre, a palotaforradalom mégis kitört. Egy hölgy magából kikelve követelte tőlem a szobor visszahelyezését. Bátorkodtam megkérdezni, mégis, miért. Tartalmas választ kaptam: „Azért, mert annak ott a helye!”

Nem említeném ezt a bájos epizódot, ha nem volna annyira jellemző. Ismert magatartás, hogy valaki rendszeresen jár szentmisére, amíg vidéken lakik, de mihelyt városba költözik, sok egyéb megszokásával együtt a szentmisét is elhagyja. Hasonló jelenség, hogy egy hívő külföldre költözik, de gyónni csak akkor megy, amikor hazalátogat szülőföldjére, pedig egy imakönyvben talált lelkitükör segítségével megoldhatná a gyónást az idegen nyelven is – noha ez bizonyára szokatlan volna kezdetben. Nyilvánvaló, hogy mindkét esetben a megszokás játszik döntő szerepet. Hasonló a helyzet azoknál, akik elveszítik „bejáratott” lelkiatyjukat, s utána hosszú ideig nem merészkednek el a gyóntatószékbe.

Emberileg érthetők ezek az esetek, de egyet jól szemléltetnek: hogy a megszokás képes a hit helyébe lépni. Pedig nem a megszokás üdvözít. Vallási szokásaink jók lehetnek, de csak addig, amíg a hitet szolgálják. Tertullianusnak van egy mondata: „Krisztus igazságnak nevezte magát, nem szokásnak.” Az igazság lehet megszokott, de lehet forradalmian újszerű is. Jézus magatartása felháborította a farizeusokat, mert nem hagyományaik szerint kezelte a munka szombatnapi tilalmát. Pál apostolt árulónak tekintették, mert az Ószövetség rituális előírásaitól való függetlenséget hirdette. Katolikus fiatalok megdöbbennek azon, hogy az Egyház erkölcsi tanítása szerint nem szórakozhatnak és nem udvarolhatnak ugyanazon a módon, amit e világ gyermekei között megszoktak. Köztünk élnek azok, akik a kézbeáldozást (amire Magyarországon pápai engedély van) az ördög művének tartják – mert szokatlanságával botránkoztatja őket.

A hit, az erkölcsi törvény, a tanító Egyház tekintélye fölötte áll a szokásnak. Isten végtelen, és aki befogadja, annak zárt határai szétrobbannak. A robbanás az ismeretlenbe, a mindig újba vezet. Istent szeretni kaland. Nem fér a rutin keretei közé. Lesz egy pillanat, amikor megszokott világunk teljesen széthullik körülöttünk, és belőlünk is az lesz, amit az Úr átrendezett.

Új ég lesz és új föld.

Pofonok

„Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is!” (Mt 5,39).

Azt akarná Jézus, hogy meghunyászkodó férgek legyünk? Mint tudjuk, ő szokott keleties túlzásokban beszélni. Például: „Ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el!” (Mt 5,29). Mivel az öncsonkítás bűn, Urunk azt bizonyosan nem kívánja, de igenis kívánja a radikális leszámolást a bűnre vezető alkalmakkal. Vajon a másik arc odatartásának mi a reális jelentése?

Jókai Mór Szerelem bolondjai című regényében Böske, a cselédlány, volt cselédtársait mint nazarénusokat látja viszont. A nazarénus közösségnek az író, aki a Schmerling-érán óhajt ütni egyet, inkább karikatúráját vázolja föl; később tárgyilagosabban írt róluk Eötvös Károly (A nazarénusok), majd a múlt század végén Kardos László és Szigeti Jenő (Boldog emberek közössége). Azt azonban Jókai is méltányolja, hogy a nazarénusok számára szentek a hegyibeszéd követelményei. Böske képen teremti lánykérőjét, Marcit, az egykori kisbérest, mert sértőnek érzi ajánlatát, s Marci, bár tudja, hogy nem szabad verekednie, közel van hozzá, „hogy minden názárénusi erénye összeomoljon”. Ekkor azonban közbeszól Mihály bácsi, azelőtt öregbéres, most pátriárka: „Ne bántsd ez ifjút, leányom! Ő még újonc; ha valakin tölteni akarod haragodat, íme, itt vagyok én: a pátriárka. Tartom ütésed elé az arcomat.” Miután ő is megkapja a pofont, a nagy izmos ember, korábban híres verekedő, így reagál: „Köszönöm, édes leányom! Ez ütés által megkönnyítetted a magad lelkét s diadalt szereztél az enyimnek. Legyen neked megbocsátva.”

Van ebben valami természetellenes, Jókai is annak szánta. Csakugyan erre gondolt volna Jézus? Az evangéliumban egy helyen őt magát láthatjuk, amikor arculütik Annás főpap előtt. „Az ott álló poroszlók egyike arculütötte Jézust, és így szólt: »Így felelsz a főpapnak?« Jézus azt felelte neki: »Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha pedig jól, miért ütsz engem?« (Jn 18,22-23).” Jézus a megaláztatásban is tárgyilagos. Nem hunyászkodik meg, nem köszöni meg a pofont, nem tartja oda arcának másik felét. Másfelől azonban, bármilyen vérlázító az arcra mért ütés, nem jön indulatba, nem fenyegetőzik bosszúval. Egyszerűen rámutat, hogy a közeg hibásan járt el.

Don Bosco Szent János diákkorában fölfigyelt egy osztálytársára, akit Aloisio Comollónak hívtak. Késett a tanár, a fiúk vadul kergetőztek a padok között. Comollo nyugodtan ült a helyén, a leckét ismételve. Egy fiú belekötött, ki akarta rángatni a padból, hogy bomoljon velük ő is. Mivel Comollo nem volt hajlandó, kétszer pofonvágta. A megütött fiú vérvörösen ugrott föl, de aztán leküzdötte haragját, és nyugodtan ennyit mondott: „Most boldog vagy? Én megbocsátok, de hagyj békén.” Vegyük észre, hogy amit belső küzdelem árán követett, az teljesen a jézusi minta volt. Nem köszönte meg az ütéseket, nem tette magát nevetségessé, másrészt azonban úrrá tudott lenni indulatán, nem ütött vissza, nem szitkozódott és nem fenyegetőzött. Egyszerűen kifejezésre juttatta, hogy a másik értelmetlenül viselkedett. Pedig ugyanazok az ösztönös reakciók működtek benne, mint akármelyikünkben.

Bosco barátságot kötött Comollóval, akitől sokat tanult Jézus követése terén. Együtt lettek papnövendékek. Megállapodtak, hogy amelyikük előbb távozik az életből, értesíti a másikat, üdvözült-e. Aloisio Comollo megbetegedett, és még mielőtt pappá szentelték volna, fiatalon meghalt. A halálát követő éjszakán Giovanni Bosco ébren feküdt a hálóteremben, ahol húsz társával együtt aludni szokott. Az éjszakában egyszerre dübörgő zaj hallatszott, mintha robogó szekér közeledett volna a folyosón a háló ajtajához. Mindenki fölébredt, a terem megingott, és rémülten látták, hogy fölpattan az ajtó. Aztán megszűnt a zaj, vakító fényesség töltötte be a termet, anélkül, hogy alakot lehetett volna látni. A fényből Comollo hangja szólt: „Bosco, Bosco, Bosco, üdvözültem!”

El is hiszem.

Cécó?

„Pap elvtárs, mennyibe kerül ez a cécó?” – tette föl a kérdést a plébánosnak egy férfiú, aki templomi esküvőt szeretett volna „megrendelni”. Az illető, azóta Istenben boldogult atya gyakran emlegette ezt az esetet. Kirívó példája ez annak, hogy az egyházi házasságkötések a hit és a hitetlenség érintkező felületéhez tartoznak. A plébániai gyakorlatban viszonylag ritka az olyan esküvő, amelyben mindkét fél hívő katolikus és aktív résztvevője az Egyház életének. (És még az ilyen házasságkötések se problémamentesek...) Ma már ugyan nem fenyegeti a lelkipásztort, hogy elvtársnak szólítják, ám annál inkább fenyegeti az, hogy hit nélkül, társadalmi vagy családi elvárások alapján ragaszkodnak a templomi szertartáshoz olyan jegyesek, akiket szíve szerint nem esketne meg.

Amikor a Teremtő embert alkotott, „Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27). A szexuális bipolaritás istenképiségünk része és az élet termékeny forrása, természeténél fogva szent valóság. A pogány rituális kéjelgés lealacsonyította emberségünknek ezt a misztériumát, a kegyelem viszont a természetfölötti rendbe emeli. Isten szövetsége az emberrel már az Ószövetségben gyakran öltözik a házasság képébe: „Maga Teremtőd lesz a hitvesed” (Iz 54,5). A Megtestesülés pedig, az isteni természet násza az emberi természettel, betetőzi Isten önközlését. „Böjtölhet a násznép, míg vele a vőlegény?” (Mk 2,19) – kérdezi Jézus, akinek személyében az istenség végtelen gazdagsága egyesül korlátozott, ám Isten képére alkotott emberségünkkel. Amikor Jézus meghal a kereszten, a Vőlegény vérével pecsételi meg a jegyeséhez való hűséget. „Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte, hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje” (Ef 5,25-26). Beteljesülése ez az Ószövetség gyönyörű szerelmi énekének: „Erős a szerelem, mint a halál, és könyörtelen a féltés, mint az alvilág” (Én 8,6). Amikor Jézus föltámad, kapcsolata az Egyházzal mennyei dicsőségbe öltözik. A férfi és nő életszövetsége, amely ennek a kapcsolatnak eleven és termékeny szimbóluma, részesül a mennyei dicsőségben. „Az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz. Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom” (Ef 5,31-32). A természetfölötti rendben a házasság kegyelmi szinten áll fönn és kegyelmek forrása. Nagy titok, a hét szentség egyike.

Két megkeresztelt fél között ezért minden érvényes házasság szükségképpen szentség. Vagy szentségi házasságot kötnek, vagy nem kötnek érvényes házasságot. A lekipásztornak tiszteletben kell tartania a felek házasságkötéshez való jogát. Mint Isten szolgája, II. János Pál pápa mondja Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdításának 68. pontjában: „A pásztoroknak meg kell érteniük azokat az okokat, amelyek az Egyházat arra indítják, hogy azokat is házasságkötésre bocsássa, akik nincsenek tökéletesen felkészülve. A többi szentséggel szemben a házasság szentségének sajátos jellemzője az, hogy egy olyan valóság szentsége, amely már a teremtés rendjében létezik. ... A férfi és nő elhatározása, hogy ... életüket visszavonhatatlan megegyezésükkel, felbonthatatlan szerelmükkel és hűségükkel feltételek nélkül összekötik ... , magában foglalja az Isten akarata iránti szüntelen engedelmes lelkületet, amely kegyelem nélkül lehetetlen. Így tehát igazán és sajátosan az üdvösség útjára léptek.” Ezzel a tanítással a pápa magáévá teszi és a pasztorális gyakorlatban is ajánlja az „anoním kereszténységről” szóló felfogást.

Ugyanakkor a pap vagy diakónus nem asszisztálhat kifejezett szentségtöréshez. „Amikor minden törekvés zátonyra fut – olvassuk ugyanott – és a házasulandók kifejezetten és nyíltan megvallják, hogy elutasítják, amit az Egyház akar a házasság szentségének kiszolgáltatásával, a lelkipásztoroknak nem szabad esküvőre bocsátani őket.” Itt nem kizárólag a természetfölötti jellegre kell gondolni, hanem a házasság természetadta lényegére is, amelynek elengedhetetlen vonása az egység, a felbonthatatlanság és a termékenység. Ezek kötelezettségének vállalása szükséges a házasság érvényességéhez. Ha valamelyik fél kifejezett akarati aktussal elutasítja a házasság lényeges tulajdonságainak egyikét, a házasság természetjogi alapon érvénytelen. Sokkal jobb, ha ezt a jegyesvizsgálat során a plébános felismeri és megtagadja a szertartást, mint ha utólag kell a házasság érvénytelenségét tanúkkal bizonyítani a püspöki bíróságon folyó perben. „Nyílt házasság”, „próbaházasság” nem házasság Isten előtt.

Nem „cécó” ez. Szövetség utolsó vérig, a halálnál erősebb szeretet ünnepe, a mennyei dicsőség kicsordulása, szent misztérium.

Álarc

Boldogult édesanyám legutolsó éveiben szinte teljesen visszavonult a valóságtól. Először csak az tűnt föl nekünk, hogy erősen romlik az emlékezőtehetsége, folyton ismétli ugyanazokat a kérdéseket, és azonnal elfelejti a választ. Később már akkor se kaptunk koherens válaszokat, ha mi kérdeztük őt, s végül önmagát se tudta ellátni többé. Még észlelt minket, de csak valami merev maszk mögül, amivé a szeretett anyai arc az évek jártával átalakult. Ennek az álarcnak közönye ma is kísért, a tehetetlenség érzésével együtt, hogy nem tudok mögéje hatolni.

Van azonban hitem, hogy az álarc mögött akkor is ott élt a személyesség, az anyai szeretet, az imádság. Most is él, nem az urnában őrzött csekély hamu alatt, hanem abban a transzcendenciában, amit Isten az emberi személy horizontjául rendelt. „Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra?” (Jn 14,2).

Az ember nem annyi, amennyi látszik belőle. Vianney Szent János ezt hangsúlyozta azzal, hogy saját arcát „álarcnak” nevezte. Az emberi személy igazi távlata a valóság legmélyebb kiterjedésében rejlik, az Abszolútumhoz tartozásunk összefüggésében. Minden emberi lény új dimenzió a teremtés struktúrájában, visszavonhatatlan adottság, helyettesíthetetlen érték, transzcendens tény. Lisieux-i Szent Teréz gyermekként úgy látta, hogy neve föl van írva az égre. Mindannyiunké föl van írva.

Ezért beszél az Egyház olyan sokat az emberi személy méltóságáról. Ezért van értelme, hogy a magukkal tehetetlen öregek, az értelmi fogyatékosok, a torzszülöttek közöttünk éljenek. A művi abortusz vagy az eutanázia a személy önértékének tagadása. Az álarc torzulása miatt visszautasítja a mögötte rejlő személy helyettesíthetetlen valóságértékét, durva és illetéktelen kézzel szakítja szét a transzcendens összefüggések hálóját, amelyekből emberi egzisztenciánk fölépül. A személy szellemi alany, amelyben van képessége a befogadásnak (értelem) és az adásnak (akarat): a személy tud megismerni és szeretni. Hitünk szerint minden ember arra van teremtve, hogy a határtalan boldogság és túlcsorduló szeretet végtelen misztériumával, amit – mondjuk inkább: akit – Istennek nevezünk, végérvényes elfogadásban és odaadásban egyesüljön. Ennek az egyesülésnek a földön kell kialakulnia és a transzcendencia kapuját átlépve kell beteljesülnie. A transzcendencia kapuja pedig Jézus: „Én vagyok az ajtó a juhok számára” (Jn 10,7).

Ez a folyamat nem személyiségünk álarc-szintjén megy végbe, hanem rejtett mélységeinkben, de ugyanakkor szerves kapcsolatban a felszínnel, testi valóságunkkal. Akkor is történik, ha a szokásos agymechanizmusok nem működnek, még ha letompítva, takartan, számunkra ismeretlen módon is. Egzisztenciánk földalatti barlangrendszerében, a leglényegben, ahol senki nem tudja manipulálni, ítélni pedig egyedül Isten ítélhet róla. De egészen biztos, hogy az ilyen „letompított” személyekre vesztegetett szeretet sem vész el. A személyt hasznossági szempontokból elutasítani annyi, mint elutasítani a transzendenciába torkolló mélységet, amely Istenre nyílik. Aki mérget ad be egy gyógyíthatatlan betegnek vagy vákuummal szétszaggat egy magzatot az anyaméhben, az emberi lény végső irányulását tagadja meg, az Abszolútumot magát. Nemet mondani az emberre annyi, mint nemet mondani Istenre. „Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos. És jól tudjátok, hogy egy gyilkosnak sincs örök élete” (1 Ján 3,15).

A hívőnek látnia kell a töredék-valóság álarcai mögött az önmagát felajánló Teljességet.

Hiszek az egy Istenben

„Sok isten van” – mondta egy Down-kóros hajdani hittanosom. – „Otthon az ágy fölött is van egy, meg a sarkon is, és a Kissék előtt is...” Különben Laci aranyos fiú volt, és természetesen egyáltalán nem volt politeista. Csak éppen nem tudott különbséget tenni a láthatatlan istenség és a látható jel, a feszület között. A monoteizmus archaikus fázisában ezért volt szükséges a képtilalom. Isten transzcendenciáját egy alacsonyabb absztrakciós szintű kultúrában csak az ábrázolás tilalmával lehetett kifejezni. Ma is tudatában kell lennünk annak, hogy az „istenábrázolások”, például egy Szentháromság-szobor vagy ikon, nem valódi „ábrázolások”, hanem szimbólumok. Sokféle szimbólum lehetséges, de a kifejezett valóság egyetlen.

„Helyesen mondtad, hogy egy az Isten, és nincs más rajta kívül” – mondja egy írástudó Jézusnak (Mk 12,32). Ma égetően időszerű tudatosítanunk, hogy a kereszténység monoteizmus, egyistenhit. Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét vallja (Kiv 3,6; Mk 12,26), a politeizmus isteneit pedig tagadja. „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, kövessétek azt” – mondja Illés próféta a népnek (1Kir 18,21). Nem lehetséges olyan – vallások fölött álló – szupervallás, amelyben Vishnu, Buddha, Jézus stb. jól megférnek egymás mellett. A Bibliában 1Sám 5,2-5 fejezi ki drámaian az igaz Isten és a hamis istenek viszonyát: a filiszteusok Dágon isten templomába viszik a zsákmányul ejtett frigyládát, és másnap reggelre Dágon szobra arcra borulva fekszik az Úr ládája előtt. A vallásokat keverő szinkretizmus tarthatatlanságát a Hittani Kongregáció 2000-ben kiadott Dominus Jesus dokumentuma nyomatékozta legújabban.

A keresztény Szentháromság-hit nem politeizmus. Egyetlen Istent vallunk, aki végtelen tökéletességében magában hordja a személyi közösség Én - Te - Mi dimenzióit. Ezek valóságosan különböznek egymástól, mégse teszik Istent háromtagú csoporttá. Ez antropomorf elképzelés volna. Az isteni személyek különbsége a relációk szembenállásában rejlik, nem léttartalmukban. A léttartalmi egység kifejezésére találta alkalmasnak a nikaiai (niceai) zsinat 325-ben a homousziosz kifejezést, amelyet a latin szertartású magyar liturgia egylényegűnek fordít, a bizánci szertartású magyar liturgia pedig – talán még szerencsésebben – egyvalóságúnak. Isten egyetlen valóság, ugyanakkor háromszorosan személyes, és ez a háromféle személyesség valósan különbözik egymástól, mégpedig Istenben magában, nem csupán a mi tudatunkban. Ennek módja felfoghatatlan misztérium; de az egyháztörténet és a liturgia tanúsítja, hogy az Egyház sohasem így szólítja meg a Szentháromságot: „Ti”, hanem mindig csak így: „Te”. A triteizmus (háromistenhit) kísértésének az Egyház mindig ellenállt. A kereszténység monoteizmus.

Nem szabad azonban a monoteizmusból monizmust csinálni. A monoteizmus azt tagadja, hogy volnának Istennel egyenrangú más lények. A monizmus viszont azt tagadja, hogy volna bármilyen lény, amely az egyetlen abszolút valóságtól különbözik. Panteista formájában a monizmus egynek vallja az embert az istenséggel. Szerinte felszíni különbözőségünk csak látszat, mögötte egy olyan „igazi valóság” rejlik, amely – nevezzék bár nagy Énnek, egyetlen szubsztanciának, isteni fénynek, atmannak vagy taónak – minden emberben azonos, és azonos az Abszolútummal is. Az embernek tehát nem kell mást tennie, csak saját igazi mivoltának tudatára ébrednie, hogy az istenségre rátaláljon. Ez a nézet összeférhetetlen a bibliai hittel, mely szerint Istennek teremtményei vagyunk, mindenestül tőle függő, hozzá képest relatív lények: úgy viszonyulunk hozzá, mint véges a végtelenhez. Ő számunkra transzcendens, „megközelíthetetlen világosságban lakik” (1Tim 6,16). Nem létezik olyan ősi bölcsesség vagy meditációs technika, amelynek révén Istent elérhetnénk. Ő azonban saját szabad tetszéséből úgy döntött, hogy lehajol hozzánk Jézus Krisztusban, akinek halála és föltámadása emberi beteljesedésünk kulcsa. Az ember boldogságvágya és Isten önmagát közlő szeretete a húsvéti eseményben találkozik. Ha ezt hittel befogadjuk, beléptünk Isten titkába.

Nem vagyunk istenek. Nincs önmegváltás. Van azonban Irgalom, és az mindenre túláradóan elég.

Nem kell félned

„A lelkem ódon, babonás vár” – írja egyik versében Ady. – „...Árnyak suhognak a sötétben – S elátkozott had nyöszörög” (A vár fehér asszonya). Egy másik Ady-versben „nagy, kék fülű uhu-madár” röpköd a költő szobájában éjszaka.

Szárnya veri az ablakot:
Magam vagyok és én vagyok,
Így nem éreztem soha még
S nem láttam az életemet.
(A rém-mesék uhuja)

Nem szabad ezeket a kísérteties képeket annyival elintézni, hogy „minden költő flúgos egy kicsit”. Sík Sándor mondja, hogy Ady az az ember, aki, ha éjjel fölébredve újnak és különösnek látja az egész világot, nem fordul a másik oldalára, hanem fölkel és elmondja nekük, amit látott. Mindnyájunkban lakik borzadás és rémület. Jézus, akinek emberi lelke kezdettől mentes volt minden diszharmóniától, a Getszemáni kertben vérrel verejtékezve szembesült a rá váró iszonyattal. Mi, akik hordozzuk bensőnkben az áteredő bűn romboló következményeit, a tudattalan mélyvizeiben ott találjuk az éjszaka rémeit és szorongásait. Nappalaink non-stop akciófilmje eltakarja ezeket, de miközben álmatlanul bámuljuk egy kórterem mennyezetét, előjönnek.

Amikor Urunk a bűnös emberiséggel azonosulva alámerült a Jordán vizében, az emberi sors minden borzalmával farkasszemet akart nézni. A kereszten, ahol a halálba szállott alá, megváltott bennünket a Rettegés Fejedelmének hatalmától. Az ókori ember a vizek mélységeit szörnyek lakóhelyének tekintette, így amikor a régi keresztények a megkeresztelendőket megkenték a katekumenek olajával, mintegy arra a küzdelemre kenték föl őket, amelyet a víz mélyébe alámerülve a sötétség erőivel meg kell vívniuk. Aki harmadszor is diadalmasan kiemelkedett a keresztelő medence vizéből, az már a húsvéti győzelem napfényébe lépett.

Ám a küzdelem, amire föl vagyunk kenve, tart egy életen át. A „rém-mesék uhuja” nem változik át egy pillanat alatt bájos kiscsibévé. Jézus győzelme nem olcsó idillbe vezet, hanem egy olyan békességbe, amilyenről XVI. Benedek pápa Jézus-könyve beszél, amikor a nyolc boldogságról van szó. A galileai dombok békét árasztanak, mondja a pápa, minden háborúság ellenére, amit az a terület ma kiáll. Jézus békéje nem a világ békéje. Nem a körülményekből fakad. Nem is a pszichéből. A megdicsőült Jézus harmóniája árad át az emberi lélekbe, mindaddig, amíg annak mélységeit is átjárja – s ha ez megtörtént, ha az isteni Nap átvilágítja a lélek zavaros lápvilágát, megtisztítva azt minden torz árnyéktól, akkor vagyunk érettek a beteljesülésre.

Siettethető ez a folyamat? Feltétlenül. Itt ennek csak egyik eszközét említem: a gyakori gyónást. A bennünk élő félelmek megzavarják viselkedésünket, passzivitásba, önvédelmi reakciókba, hibás döntésekbe kergetnek bennünket. Ha ezeket a gyóntatószékben, az önsajnálatot félretéve, mint bűnöket – általában csak bocsánatos bűnöket – valljuk meg, a dicsőséges Krisztus békessége balzsamként hatol belső sebeinkbe. Gyógyulunk.

A 91. zsoltár 5. verse mondja: „Nem kell félned az éjjeli rémtől.”

A. Zsiga temploma

Az álmok viccesek. A minap azt álmodtam, hogy bizonyos templomról egy hölgy azt állítja: „A. Zsigának van szentelve”, de ezt „elég nehéz volt elintézni”. Persze, gondoltam (még mindig álmomban), bizonyára egy A. Zsiga nevű hozzátartozó emlékére építette egy család, és addig kilincseltek Rómában, amíg találtak nekik egy Zsiga nevezetű szentet. (Minden félreértés kizárására: nem „a Zsigáról”, hanem „A. Zsigáról” volt szó, az A. a vezetéknév rövidítése.)

Nos, utána kerestem kissé (már ébren, szellemi képességeim teljes birtokában). Szent Zsigmond valósággal létezett, Burgundia királya volt 516 és 523 között. Még neki szentelt templom is akad szép hazánkban, a pécsi egyházmegyében, Sumonyban (ezen információért köszönet a főszerkesztő úrnak, mert erről sejtelmem sem volt, amikor a cikk első fogalmazását nyélbe ütöttem). De nem egy szamár álomról szándékozom beszélni, hanem a szelíd felháborodásról, amit még álmomban is éreztem, s melyet az váltott ki, hogy a védőszent csak ürügy volt egy családtag emlékének ápolására, vagyis Isten imádását alárendelték az emberi kegyelet szempontjainak. Ez pedig nemcsak álomban fordul elő. „Isten dicsőségére állította” – olvassuk kis betűkkel egy útmenti feszületen, s utána óriási betűkkel: „X.Y. és neje”. Gyerekkoromban sokáig jártam egy olyan templomba, ahol minden keresztúti állomás alá gondosan föl volt festve, kinek az adományából készült. Akkor eszembe se jutott ezt kritizálni, de ma már szinte szentségtörésnek érzem. Persze ez még nem az; emberileg nagyon is érthető, hogy a plébános, aki a templomot tető alá hozta, miközben úgy koldulta össze a szükséges pénzt, hogy még az amerikai magyarokhoz is kiutazott adományokat gyűjteni, így akarta kifejezni háláját, és ismerve az emberi természetet, így próbálta további adakozásra serkenteni a híveket. Mégis groteszk ilyeneket olvasni: „Jézus vállára veszi a keresztet – N. N. és neje adománya”. Bármennyire igaz is, hogy a keresztet bűneinkkel mi raktuk az Úr vállára, legalább ne dicsekedjünk vele. Egy vidéki plébános mesélte: valaki, aki nagy költséggel emelt egy feszületet „Isten dicsőségére”, utána azzal kérkedett, hogy most már „nincs az az Isten, aki őt elkárhoztassa”. Nagyon elhallgatott volna, ha láthatja, mennyire hidegen hagyta az igaz Istent az egész feszület-ügy. Azokról, akik emberi dicsőséget keresve imádják Istent, Urunk így nyilatkozott: „Megkapták jutalmukat” (Mt 6,5).

Amiről bolond fővel álmodtam, „A. Zsiga temploma”, annak a jelenségnek jelképe, amikor az emberi szempontok háttérbe szorítják Istent. Jól emlékszem egy cikkre, amelyben (úgy tizenöt évvel ezelőtt) egy katolikus újságíró arról számolt be, hogy itt és itt szentmisét mutattak be egy hajdani államférfi tiszteletére. Valakinek tiszteletére misézni csak akkor lehet, ha az Egyház a szentek vagy legalábbis a boldogok közé sorolta. Másoknak csak a lelki üdvéért lehet szentmisét fölajánlani, vagyis – szabatosan – azért, hogy lelkük kiszabaduljon a tisztulás kínjaiból és eljusson Isten színelátására. Ez még akkor is így van, ha a szóbanforgó szentmisén az illető személy tisztelői gyűltek össze. Egyszer egy vidéki plébánián előfordult az is, hogy „Pio atya tiszteletére” kellett volna miséznem, akkor, amikor Pio atya még sem szentté, sem boldoggá nem volt avatva. Egy pillanatig se kételkedtem abban, hogy a szentéletű kapucinus a mennybe jutott, ám akkor még nem volt az Egyház hivatalos tiszteletének tárgya. Az irodás hölgy gyanútlanul fölvette a miseszándékot, én azonban korrigáltam, és „Pio atya boldoggá avatásáért” miséztem, megmagyarázva, hogy ilyenkor ez a megfelelő fogalmazás. Mára persze megszűnt a nehézség, Padre Piót a szentek között tiszteljük, emléknapja is van szeptember 23-án. A szentté avatás természetesen nem Isten előtti helyzetén változtatott, hanem a földi Egyház kultuszában adott neki helyet.

Vannak, akik már azt is bántónak érzik, ha a szentek tiszteletére misézünk. „Jézus Krisztus keresztáldozata – Szűz Mária tiszteletére?” – kérdezte botránkozva egy kántor. Ez a kifogás azonban félreértésen alapul. A miseszándék nem a szentmise elsődleges céljának megnevezése. Az elsődleges cél mindig Isten dicsősége és az ember üdvössége. Ezen nem lehet változtatni, természetesen nem is akarunk. A konkrét szándék, amelyre a szentmisét a miséző fölajánlja, egészen speciális gyümölcse a szentmisének, amely az elsődleges célon belül helyezkedik el; sőt a résztvevők és a szentmise bemutatója számára elnyert speciális gyümölcsökön is belül; olyan kegyelmi érték, amely nem csökkenti, hanem erősíti a szentmise általános értékét. A szentek tiszteletére fölajánlott szentmise még inkább Isten dicsőségére és az ember üdvösségére szolgál, hiszen szorosabb egységbe von bennünket a megdicsőült Egyházzal, az üdvözültek közösségével. Éppúgy nem sérti Isten abszolút fönségét és elsőbbségét, mint az, hogy a szentmisét valamilyen üdvös kérés támogatására – mondjuk, halottainkért – ajánljuk föl.

Természetesen csak olyan kérésért szabad misézni, amely Isten üdvösségtervébe beleillik. Madame Curie életrajzában olvastam, hogy az orosz birodalom által elnyomott Lengyelországban egy iskola diákjai misét akartak fölajánlani „egy szándékra”. A plébános ragaszkodott hozzá, hogy a gyerekek elárulják a szándékot. Mint kitűnt, az orosz iskolaigazgató leánya beteg volt, és az iskolások azt kérték Istentől, hogy az orosz lány haljon meg. Hasonló az az eset, amikor a veszprémi zsidók elhurcolása után egy nyilas ügyvéd Te Deum-os szentmisét „rendelt meg” a veszprémi ferences templomban, az igazi szándék megnevezése nélkül, majd falragaszokon hívta meg a lakosságot a zsidóktól való megszabadulásért tartandó hálaadó misére. Csak hát a város püspöke határozottságáról ismert ember volt. „Hivattam a tájékozatlan, jámbor házfőnököt és a szentmisét és a Te Deum-ot a meghirdetett szándékkal megtiltottam. Természetesen el is maradt” – beszéli emlékirataiban Isten szolgája, Mindszenty József bíboros, akkori veszprémi püspök.

Ez utóbbi esetekben a vicces A. Zsiga megmutatja igazi arcát. Gyilkos ő kezdettől fogva (Jn 8,44). Ha az emberi szempontok háttérbe szorítják Istent, az ördög van a játékban.

Ige

Néhány éve történt. Valaki hozzájárulásomat kérte, hogy egy írásomat weblapján közölje. Nem volt ellene kifogásom, hiszen föltételeztem, hogy változatlanul, kihagyás és betoldás nélkül jelenteti meg. Egyszer azonban oda találtam tévedni, és megdöbbenve láttam, hogy a szövegben előforduló „nyilvános kinyilatkoztatás” kifejezéshez a webmester lábjegyzetet fűzött. A lábjegyzet így hangzott: „A nyilvános kinyilatkoztatás a Szentírás.” Mivel ez nem igaz, és én ilyet sosem állítottam, tiltakoztam. A szerkesztő kérésemre levette a lábjegyzetet, de saját álláspontjának védelmére hivatkozott a Hittani Kongregáció egy dokumentumára, amely a nyilvános kinyilatkoztatásról azt mondja, hogy „írott formában a Szentírásban áll rendelkezésre”. [Jelen írásban magánkinyilatkoztatásokról nem lesz szó, csak a nyilvános kinyilatkoztatásról. Ezért a „kinyilatkoztatás” kifejezés mindig „nyilvános kinyilatkoztatást” jelent.] Csakhogy ez nem ugyanaz. Először is: az „írott formában” határozó megkülönbözteti a Szentírást a kinyilatkoztatás nem-írott formában való fennmaradásától, a Szenthagyománytól. Másodszor: a „rendelkezésre áll” nem ugyanaz, mint az „azonos”. Ez utóbbi szempont bővebb kifejtést érdemel.

Joseph Ratzinger Életutam c. könyvének egyik legizgalmasabb része az, amely a II. Vatikáni Zsinat éveiről számol be, jóllehet nagyon vázlatosan. Jelenlegi Szentatyánk akkor fiatal, ígéretes professzor volt, a modern teológia egyik úttörője, zsinati szakértő. Mégis igen érdekes, hogy már a lelkesedés éveiben is fölismerte azokat a tendenciákat, amelyek a zsinat utáni évtizedek teológiai és hitéleti kríziséhez vezettek. Ezek közül egyik a kinyilatkoztatás azonosítása a Szentírással. [RATZINGER, Joseph: Életutam. Szent István Társulat, Bp. 2005. 129-136. o.] Ratzinger már korábban, Szent Bonaventuráról szóló doktori tézisének kidolgozásakor meglátta, hogy a kinyilatkoztatás nem információhalmaz, amely betehető egy könyvbe, hanem élő esemény, amelynek egyik oldalán az önmagát kinyilvánító Isten áll, másik oldalán az Isten előtt megnyíló ember. „A kinyilatkoztatás nem egy Földre hullott meteor, ami valahol becsapódik, majd kőzetmintát vesznek belőle, laboratóriumba viszik és ott analizálhatják. A kinyilatkoztatásnak vannak eszközei, amik azonban nem választhatók el az élő Istentől; Isten közeledéséhez mindig élő embert követel.” [Uo. 134. o.]

Ratzinger, mint a katolikus egyetemek teológiai műhelyének részese, ezt mindenekelőtt a történetkritikai módszer kizárólagossága ellen mondja; de ugyanúgy elmondhatjuk a szabadegyházas fundamentalizmussal szemben is, amely egy-egy bibliai kijelentést önmagában boncol és alkalmaz, mintha nem csupán töredékes rögzítése volna az isteni önkinyilvánítás élő egészének. A végletek összeérnek, a szélsőséges szupernaturalizmus éppúgy rombolja a hitet, mint a naturalizmus. A katolikus karizmatikus megújulást igen károsan érintette a szabadegyházak rajongó fundamentalizmusa. Olyan föltételezés bújkál mögötte, mintha a bibliai szövegek kivétel nélkül mind prófétai elragadtatásban születtek volna, az emberi szerző ismeretanyagának és képességeinek teljes felülírásával. Ez messzemenően irreális szemlélet. Amikor Izrael szent könyveinek gyűjteménye az évszázadok során kikristályosodott, mindinkább normatívnak kezdték tekinteni, olyan gyűjteménynek, amely definitív Isten önkinyilvánításának szempontjából, s amelyet hosszú fejlődéstörténet után végülis az ember csak őrizhet, de nem változtathat meg. Ez a mérvadó jelleg egyúttal azt jelentette, hogy a Szentírás nem lehet pusztán emberi mű, hiszen az ember nem szolgáltathat mércét a hit számára; ami mérce, az a Szentlélek műve, isteni sugalmazás eredménye. Ebből azonban nem következik, hogy a sugalmazó tevékenység nem öleli föl az ember teljes személyiségét valamennyi képességével, ismereteivel, kulturális begyökerezettségével és korlátaival együtt. Az önmagát közlő Isten engedte az embert a maga módján beszélni, akkor is, amikor azt gondolta, hogy a Nap kering a Föld körül, hogy a nyúl kérődző állat, vagy hogy Nabukadnecár asszír király volt. Az ókori erkölcsök fogyatékosságait a Szentlélek nem pótolta ki valami rendkívüli módon; így kerül a Szentírásba a polgári lakosság kiirtása, a többnejűség vagy a válás. Akik az ószövetségi erkölcs tökéletlenségéből az Ószövetség isteni eredete ellen érvelnek, nem fogják föl, hogy az emberi szóval történő kommunikációnak több síkja van. Judit szépségével elbűvöli, hazugságokkal megtéveszti, majd lerészegíti s végül orozva meggyilkolja Holofernészt; az ókori ember nem látta be, hogy mindez megengedhetetlen; Judit a Szentírásban dicséretet kap, de a mai olvasónak meg kell értenie, hogy a dicséret Judit Istenbe vetett bizalmának szól, nem a csábításnak, hazugságnak, részegségnek vagy orgyilkosságnak. Előbbit a Szentírás tanítja, utóbbiakat csak tükrözi.

Hasonló a helyzet az Újszövetséggel. Azok a keresztény generációk, amelyek már nem álltak személyes kapcsolatban az apostolokkal, magától értődően választották ki az őskeresztény iratok közül azokat, amelyeknek apostoli hitele van, ezért a hit számára mércéül szolgálhatnak (kánon = mérővessző, mérce, törvény). Így kristályosodott ki az újszövetségi szent könyvek gyűjteménye, amelyeket aztán az Egyház hittudata az Ószövetség könyveihez sorolt. Szó sincs azonban arról, hogy ezek a könyvek mind prófétai eksztázisban születtek volna. Sugalmazottságuk abban áll, hogy a Szentlélek irányította azt a folyamatot, amelyben hitünknek ezek a dokumentumai írott szöveggé lettek – az emberi szerző képességeinek nem kikapcsolásával, hanem maradéktalan működtetésével. Ami mércéje a hitnek, az magátólértődően természetfölötti, isteni eredetű, de megvan a földi, emberi jellege is. Az egyházatyák aztán a kánoni iratokra hivatkoznak mint a hit biztos mércéjére, de szó sincs arról, hogy ezt a XVI. századi sola scriptura értelmében tennék. Amikor azt jelentik ki, hogy kizárólag ezek a könyvek képviselik a hit normáját, nem a hagyománnyal vetik össze a szent könyveket, hanem az apokrif könyvekkel. Érdemes megfigyelni például Nagy Szent Bazilnak A Szentlélekről szóló művében, mekkora alapossággal elemzi a liturgikus hagyománynak a Szentlélekkel kapcsolatos beszédmódját, hogy abból az Egyház hiteles hitét kiolvassa.

A hagyomány megelőzi a Szentírást. Kezdetben volt az Ige, Isten tiszta kommunikációja, az abszolút és végtelen Igazság, a Fiú az Atya ölén, mindöröktől örökre. Amikor az Ige testté lett, megtörtént a végleges kinyilatkoztatás, megszületett az ember számára hozzáférhető Ige, akiben Isten teljesen kimondja önmagát. „Mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek” (Jn 15,15). Ez nem azért van így, mert létrejött a Szentírás, hiszen Jézust nem lehet emberi szavakkal maradéktalanul elmondani. „Van még sok egyéb is, amit Jézus tett, amelyeket ha egyenkint mind megírnának, úgy gondolom, az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene” (Jn 21,25). A kinyilatkoztatás azért teljes, mert Jézus maradéktalanul jelen van az Egyházban, márpedig őbenne az istenség egész teljessége lakozik. Az Egyház élő ölébe fogadta az élő Igét, és ez a mindig jelenlevő Ige a hagyomány. A Könyv szent; a Könyv szükséges; a Könyv nélkül nem tudnánk megőrizni az Igét; a Könyv valóban Isten igéje; de az Ige több a Könyvnél. A sola scriptura információhalmazzá fokozza le az Igét, s ezzel megfosztja életétől a Könyvet is. A Könyv azért él, mert az Ige él az Egyház ölén.

Examen particulare

A részleges lelkiismeretvizsgálat (examen particulare) Loyolai Szent Ignác találmánya. Alapgondolata az, hogy mindazon hibáink közül, amelyektől meg akarunk szabadulni, válasszunk ki egyet, amelyik ellen különösképpen küzdünk. Így koncentráltabb az erőfeszítés, éberebb a kontroll, különösen ha napi lelkiismeretvizsgálatunk mellett délben még külön tartunk egy részleges lelkiismeretvizsgálatot is, amelynek csak ez az egy tárgya van. Nem kell félnünk attól, hogy a többi hibáink elleni harcot emiatt elhanyagoljuk. Ahogy a kéz öt ujja együtt nő, az erények is együtt fejlődnek ki bennünk. A részleges lelkiismeretvizsgálat nem akadályozza, hanem éppenséggel elősegíti egyéb gyarlóságaink leküzdését.

Nem mindenki Szent Ignác lelkiségének követője. Van azonban az examen particulare gondolatában valami, ami mindenkire vonatkozik. Mindnyájunknak van egy (vagy talán több) alapvető hibája, amelyből mint talajból nőnek ki a többi hibák. Emlékezzünk A zarándok elbeszélései papjára, aki azt mondja gyónójának: „Ugyan mit gyötröd magad ezekkel a dolgokkal. Nincs neked más bűnöd, mint hogy nem szereted Istent, nem szereted embertársaidat, és nem hiszel Isten igéjében.” A zarándok felháborodottan tiltakozik, míg végül belátja, hogy a bátyuskának tulajdonképpen igaza volt.

Más szóval: mindannyiunk belső világában vannak kritikus pontok, amelyeket a lelkiismeretvizsgálatnak elsősorban kell célbavennie. Ha valaki rendszeresen megszólja embertársait, hiába határozza el, hogy ezentúl mindennap öt tized rózsafüzért fog imádkozni. Isten nem törődik imateljesítményével, hiszen ítélet alatt áll, az Úr szava szerint: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.” Lelkiismeretvizsgálatában a mások hibáinak kitárgyalását kell célbavennie mint kritikus pontot. Amikor aztán látja, hogy bűne a fejére nőtt, menekülnie kell az irgalom Istenéhez, hogy irgalmas tudjon lenni mások gyarlóságaihoz. Ez az imája már kedves lesz Isten előtt, és – fokozatosan – meghallgatásra talál. Ítélkező gőgje gyógyulni kezd, és ahogy megtanul gyermekként odabújni a szeretet Istenéhez, lelke kivirul a megtalált új szabadságban, amelynek alázat a neve.

Jellegzetes hibáink általában egy-egy úgynevezett „főbűnben” gyökereznek. Ezek voltaképpen nem bűnök, hanem a mindnyájunk lelkében ott fészkelő rendetlen alaphajlamok. (Kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség.) Előfordul, mint a fentebbi esetben, hogy először valamely külső hibát kell célbavennünk és később derül fény annak rejtett gyökerére. Mindenképpen szükséges azonban, hogy választásunkat a lelkivezető ítélete alá bocsássuk. Önismeretünknek ugyanis vakfoltjai vannak, külső szemlélő többet lát. Egy keresztény közösség véleménye is sokat segíthet, ehhez azonban nagyfokú tisztelet szükséges egymás belső világa és kényes pontjai iránt. Ha a közösségben nincs megfelelő légkör, nem szabad erőltetni. Részleges lelkiismeretvizsgálatunk tárgyát gyónásainkban is emeljük ki. Mindaddig maradjunk egy célpontnál, amíg eredményt nem érünk el, vagy ki nem derül, hogy a kritikus terület máshol fekszik.

Visszatérő problémája lehet például valakinek az önkielégítés bűne. Ez azonban nem jelenti azt, hogy okvetlenül a bujaság (kéjvágy) rendetlen hajlamát kell célbavennie mint fő ellenséget. A lelkivezető hozzásegítheti, hogy fölismerje: a visszaesések alapja pszichológiai depresszió, ami a főbűnök között „jóra való restség” néven szerepel (latin neve acedia). Ennek gyógyszere pedig mozgás, aktivitás, társasélet, szabad levegő. Az illető kritikus hibája ebben az esetben a tétlen tespedés, ez ellen kell küzdenie elsősorban. Hosszú imák és nehéz önmegtagadások helyett, amiket előbb-utóbb úgyis abbahagy, sokkal bölcsebben jár el, ha azt teszi részleges lelkiismeretvizsgálat tárgyává, hogy rendszeresen járjon pingpongozni, sétálni, jó társaságba.

Mégse becsüljük le az imádság szerepét. A mondottak csak az imaélet részeként hatékonyak. Imádságban kapjuk meg a Szentlélek világosságát, hogy a kritikus területet meglássuk magunkban. Imádságban nyerjük el a Lélek indítását, hogy a célt ne csupán kitűzzük, hanem be is vessük ellene akaraterőnket. Imádságban hívjuk segítségül Jézus megváltó vérét a gonosz lelkek béklyói ellen. Imádságban találjuk meg a vigasztalást, hogy Isten – mindinkább felismert – bűnös voltunk ellenére is kimondhatatlanul szeret bennünket.

A bűnbánat az ajtó, de az imádság a kulcs.