„Isten dicsére, a máglyára őket!” – mondja az eretnekégető pátriárka Az ember tragédiája bizánci színében. Nem olyan régen rátévedtem egy (angol nyelvű) tradicionalista weboldalra, ahol egy katolikus állam utópiája volt kifejtve, mely legyen ámbár kicsi, de gazdasági tevékenységével vívjon ki rangot magának. Jobban kedvelem a beszámítható eszméket, így nem mélyültem el a szerző koncepciójában. Utólag azonban fölmerül bennem a kérdés: vajon mit csinál az utópia megálmodója, ha katolikus államában megtelepül egy zsidó üzletember vagy egy mormon apostol? Máglyára küldi őket (Isten dicsére persze), száműzi őket, avagy fogcsikorgatva tolerálja őket? S mi garantálja, hogy az ügyes üzletemberek nem fogják katolikusnak hazudni  magukat, hogy államában előnyökhöz jussanak – amikor aztán csakugyan fölállíthat egy inkvizíciót, mint annakidején a színkatolikus Spanyolország?

Minden keresztény kurzus tragédiája, hogy – mint Prohászkának kellett keserűen megállapítania – látszat-keresztényeket termel ki, ők úsznak a felszínen, a hiteles istenkapcsolat rovására. Ez így volt Nagy Konstantin óta. A középkor Európájában kialakult államideál, a katolikus monarchia ideálja, a gyakorlatban egymással, sőt a pápával is hadakozó katolikus királyságokat termelt ki. A protestáns reformáció még bonyolultabbá tette a helyzetet. 1527-ben a katolikus V. Károly császár csapatai elfoglalták Rómát, „fölgyújtották a házakat, kínozták a lakosokat, megerőszakolták és lemészárolták az asszonyokat férjük szemeláttára, a lányokat apjuk szemeláttára. Egyes városi embereket bezártak és halálra éheztettek. Miután egy szamarat felöltöztettek püspöknek, egyes katonák megpróbáltak kényszeríteni egy papot, hogy tömjénezze meg az állatot és részesítse szentáldozásban. Minthogy ezt megtagadta, darabokra vágták. Számtalan művészi alkotást tettek tönkre; sírokat nyitottak föl és kutattak át; nyilvános tereken apácákat árultak néhány dukátért.” Úgy tűnik, a katolikus monarchia igen távol került az ideáltól...

A reformáció során számos katolikus királyság helyébe protestáns királyság került, de ami még sokkal fontosabb, a vallásháborúk olyan békeszerződésekhez vezettek, amelyek a vallási kisebbség jogait is biztosították. A katolikus monarchia toleranciára kényszerült. A szabadkőműves liberalizmus aztán sorra megdöntötte a katolikus monarchiákat. A pápák adhattak tanítást a katolikus igazság kötelező voltáról és arról, hogy a tévedésnek nincsenek jogai (ami persze tökéletesen igaz), de a történelmi talaj, amelyen egy ilyen tanításnak gyakorlati érvényt lehetett volna szerezni, kigyalogolt alóluk. Amikor az utolsó Habsburg-trónhoz fűzött katolikus reménységet Horthy ágyúi lerombolták, egy olyan Európa (és Amerika) maradt vissza, amelyben a liberális demokrácia uralkodik, még olyan országokban is, ahol a királyság intézménye fennáll. A katolikus belga uralkodó, akinek alá kellene írnia a parlament által elfogadott, hitével ellenkező abortusztörvényt, egy napra lemond, hogy az ideiglenes államfő aláírhassa az okmányt, aztán visszavonja lemondását és bizonyára feloldozást is nyer gyóntatójától (Isten dicsére) – de ez már csak paródiája a katolikus királyságnak. [E pontban kaptam egy olyan korrekciót, hogy nem a király mondott le, hanem a parlament függesztette fel egy napra a király jogait. Köszönet a javításért, éppen ez a liberális demokrácia.]

Az Egyház, szembenézve a világnézeti pluralizmus tényével, új megközelítést keres és talál. A II. Vatikáni Zsinat Dignitatis humanae  nyilatkozata, miközben fenntartja az igazság kötelező erejéről szóló tanítást, az emberi személy jogairól (és nem a tévedés jogairól) tesz megállapításokat. Az ember ugyan tévedhet, de még tévedés esetén is megmarad a joga, hogy vallási meggyőződését külső kényszertől mentesen alakítsa ki s egyénileg és közösségileg érvényesítse, a „jogos határokon belül”. „A vallásszabadság joga nem erkölcsi engedmény a tévedésre, vagy felhatalmazás egy téves jogra, hanem az emberi személy természetes joga a polgári szabadsághoz, azaz a politikai hatalom részéről vallási ügyekben jogos határokon belül felmentést ad mindenfajta külső kényszer alól” (KEK 2108).

Példának okáért a katolikus Egyház taníthatja és kimutathatja, hogy Jehova Tanúinak elvei hamisak és ártalmasak. Ám ha katolikus kommandók fölgyújtanák Jehova Tanúinak királyság-termeit, vagy meglincselnék a tanítás követőit, az már nem volna a „jogos határokon belül”. Az a kívánatos, hogy mindenki kövesse Jézus Krisztust és fölismerje, hogy az evangélium teljességét a katolikus hitben találja meg. Csakhogy ez történjen a lelkiismeret szabadságában, abban a tudatban, hogy ha valaki nem ért egyet a katolikus tanítással, senki nem akarja „Isten dicsére” máglyára vetni érte. Mindez egyúttal elutasítása az egyháztörténet egy szégyenletes mozzanatának, az inkvizíció máglyáinak.

Az Egyház hitvallása a vallásszabadságról nem csupán „tolerancia”. Az emberi személy belső szentélyének elismerése, ahol a végső felelősség lakik. Ugyanakkor nem is relativizmus. Nem rendeli alá az igazságot az egyén tetszésének. Ellenkezőleg, annak követelése, hogy az egyén meggyőződése egyedül az igazságnak legyen alávetve.

Máglyára őket? A tévedés égjen el a lelkiismeret máglyáján. A tévedő ember még mindig Isten képmása. Nem fűtőanyag.