„Sok isten van” – mondta egy Down-kóros hajdani hittanosom. – „Otthon az ágy fölött is van egy, meg a sarkon is, és a Kissék előtt is...” Különben Laci aranyos fiú volt, és természetesen egyáltalán nem volt politeista. Csak éppen nem tudott különbséget tenni a láthatatlan istenség és a látható jel, a feszület között. A monoteizmus archaikus fázisában ezért volt szükséges a képtilalom. Isten transzcendenciáját egy alacsonyabb absztrakciós szintű kultúrában csak az ábrázolás tilalmával lehetett kifejezni. Ma is tudatában kell lennünk annak, hogy az „istenábrázolások”, például egy Szentháromság-szobor vagy ikon, nem valódi „ábrázolások”, hanem szimbólumok. Sokféle szimbólum lehetséges, de a kifejezett valóság egyetlen.

„Helyesen mondtad, hogy egy az Isten, és nincs más rajta kívül” – mondja egy írástudó Jézusnak (Mk 12,32). Ma égetően időszerű tudatosítanunk, hogy a kereszténység monoteizmus, egyistenhit. Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét vallja (Kiv 3,6; Mk 12,26), a politeizmus isteneit pedig tagadja. „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, kövessétek azt” – mondja Illés próféta a népnek (1Kir 18,21). Nem lehetséges olyan – vallások fölött álló – szupervallás, amelyben Vishnu, Buddha, Jézus stb. jól megférnek egymás mellett. A Bibliában 1Sám 5,2-5 fejezi ki drámaian az igaz Isten és a hamis istenek viszonyát: a filiszteusok Dágon isten templomába viszik a zsákmányul ejtett frigyládát, és másnap reggelre Dágon szobra arcra borulva fekszik az Úr ládája előtt. A vallásokat keverő szinkretizmus tarthatatlanságát a Hittani Kongregáció 2000-ben kiadott Dominus Jesus dokumentuma nyomatékozta legújabban.

A keresztény Szentháromság-hit nem politeizmus. Egyetlen Istent vallunk, aki végtelen tökéletességében magában hordja a személyi közösség Én - Te - Mi dimenzióit. Ezek valóságosan különböznek egymástól, mégse teszik Istent háromtagú csoporttá. Ez antropomorf elképzelés volna. Az isteni személyek különbsége a relációk szembenállásában rejlik, nem léttartalmukban. A léttartalmi egység kifejezésére találta alkalmasnak a nikaiai (niceai) zsinat 325-ben a homousziosz kifejezést, amelyet a latin szertartású magyar liturgia egylényegűnek fordít, a bizánci szertartású magyar liturgia pedig – talán még szerencsésebben – egyvalóságúnak. Isten egyetlen valóság, ugyanakkor háromszorosan személyes, és ez a háromféle személyesség valósan különbözik egymástól, mégpedig Istenben magában, nem csupán a mi tudatunkban. Ennek módja felfoghatatlan misztérium; de az egyháztörténet és a liturgia tanúsítja, hogy az Egyház sohasem így szólítja meg a Szentháromságot: „Ti”, hanem mindig csak így: „Te”. A triteizmus (háromistenhit) kísértésének az Egyház mindig ellenállt. A kereszténység monoteizmus.

Nem szabad azonban a monoteizmusból monizmust csinálni. A monoteizmus azt tagadja, hogy volnának Istennel egyenrangú más lények. A monizmus viszont azt tagadja, hogy volna bármilyen lény, amely az egyetlen abszolút valóságtól különbözik. Panteista formájában a monizmus egynek vallja az embert az istenséggel. Szerinte felszíni különbözőségünk csak látszat, mögötte egy olyan „igazi valóság” rejlik, amely – nevezzék bár nagy Énnek, egyetlen szubsztanciának, isteni fénynek, atmannak vagy taónak – minden emberben azonos, és azonos az Abszolútummal is. Az embernek tehát nem kell mást tennie, csak saját igazi mivoltának tudatára ébrednie, hogy az istenségre rátaláljon. Ez a nézet összeférhetetlen a bibliai hittel, mely szerint Istennek teremtményei vagyunk, mindenestül tőle függő, hozzá képest relatív lények: úgy viszonyulunk hozzá, mint véges a végtelenhez. Ő számunkra transzcendens, „megközelíthetetlen világosságban lakik” (1Tim 6,16). Nem létezik olyan ősi bölcsesség vagy meditációs technika, amelynek révén Istent elérhetnénk. Ő azonban saját szabad tetszéséből úgy döntött, hogy lehajol hozzánk Jézus Krisztusban, akinek halála és föltámadása emberi beteljesedésünk kulcsa. Az ember boldogságvágya és Isten önmagát közlő szeretete a húsvéti eseményben találkozik. Ha ezt hittel befogadjuk, beléptünk Isten titkába.

Nem vagyunk istenek. Nincs önmegváltás. Van azonban Irgalom, és az mindenre túláradóan elég.