A szentáldozás előtti „Krisztus teste” – „Amen” hitvallást már több mint négy évtizede bevezette az Egyház. Ennek ellenére még ma is akadnak, akik nem mondják az „Amen”-t, hanem némán várják az Eucharisztiát. Szentmiséimen ebbe nem szoktam belenyugodni; nem egyszer ilyenkor derül fény arra, hogy az illető nincs fölkészülve a szentáldozásra, vagy nem is katolikus. Legtöbbször azonban nem erről van szó. A leggyakoribb eset az, hogy az áldozásra készülő a „Krisztus teste” másodszori elhangzására már magától értődően válaszolja az „Amen”-t. Vagyis tudta jól, hogy ezt a szót mondani kell, de megpróbálta „megspórolni”, „megúszni nélküle”. Ez megdöbbent. Ennyire terhesnek érezzük az aktív részvételt a szentmisén, még a legszentebb pillanatokban is? Vagy ennyire jelentéktelennek véljük saját szerepünket? Lehet, hogy csak szórakozottság – de hogyan lehetséges erről megfeledkezni?

Az áldozó „Amen”-je nem mellékes. A világi hívő szerepe a szent liturgia eseménysorában kezdettől nem a passzív „misehallgatás”, hanem aktív együtt-imádkozás és önmagának felajánlása az isteni Báránnyal együtt. A „communio”, a Báránnyal való valóságos egyesülés pillanata ennek az eseménysornak a csúcsa. Az Ige hallgatásától lángra gyújtott hittel, a kenyérrel és borral mindenünket Istennek ajándékozva, az átváltozás misztériumában a dolgok mennyei rendjébe lépve, most megpecsételjük a folyamatot azzal, hogy az önmagát közlő Istennel táplálkozunk.

Ez lényegileg a hit aktusa. Ha csak úgy vennénk a szentostyát, mint egy tablettát, semmit sem használna nekünk, sőt megsértenénk az isteni szentséget. A kegyelem állapotában kell lennünk, megfelelően előkészülve. Ha aktívan résztvettünk a szentmisén, föl vagyunk készülve, és ezt most összefoglaljuk az „Amen” hitvallással.

Gyerekkoromban én is azt tanultam, hogy az „Amen” jelentése: „Úgy legyen.” Csak később fedeztem föl, hogy bár kérő imák végén ez a fordítás sem lehetetlen, az „Amen” elsődleges jelentése mégsem ez, hanem „Úgy van”, „Bizony”, „Biztos”. A héber nyelvben a megfelelő szógyök a sátorcövekkel való alátámasztottságot, a szilárdan állást jelenti. A héber „hit” szó az „Amen” gyökéből származik; az „Amen” a hitbizonyosság szava.

Mégsem helyeselhető azok gyakorlata, akik magyarra fordítják az „Amen” szót, és a „Krisztus teste” hitvallásra azt válaszolják: „Hiszem”. Nem helyeselhető mindenekelőtt azért, mert a liturgikus imák szövege kötött, azokat nem változtathatjuk önkényesen. Az Egyház azt kívánja, hogy ezt a szót Jézus anyanyelvén mondjuk, s aki az Egyháznak a Jézussal való egyesülés pillanatában nem engedelmeskedik, ugyancsak furcsán jár el. (A gyakorlatban persze föl szoktam tételezni, hogy csak jóhiszemű tévedésről van szó, s nem ítélkezem.) Másodszor pedig azért nem helyeselhető ez az eljárás, mert a magyar „Hiszem” szó jelentéstartalma lényegesen bizonytalanabb, gyengébb, mint a héber „Amen”-é. Ha a magyarban valamire azt mondjuk: „Azt hiszem...”, ez azt jelenti, hogy úgy véljük ugyan, de nem vagyunk benne százszázalékosan biztosak. A héber „Amen” viszont azt mondja: ez masszívan bizonyos, ez úgy áll, mint az oszlop. S a hitbizonyosság ilyen, mert Isten abszolút igazságára épül.

Amikor Jézus azt mondja: „Bizony mondom nektek...”, a „bizony” szó helyén a héber-arám „amen” áll. Jézus isteni bizonyossággal beszél. Az Újszövetség görög szövege nem fordítja le ezt a szót, hanem megtartja a héber-arám eredetit. Tartsuk meg mi is Jézus eredeti szavát, és abba építsük bele elkötelezettségünket, hálaadásunkat, Isten iránti bátor bizalmunkat, életünk tervét, föltámadásunk reményét, mindenünket. Hiszen az Úr, akit a kenyér alakjában magunkhoz veszünk, nem csupán Isten abszolút bizonyosságával beszél, hanem ő maga Isten abszolút bizonyossága. Ő „az Amen, a hűséges és igaz tanú” (Jel 3,14). Ha „Amen”-t mondunk, őt valljuk. Ez az „Amen” a világ tengelye.