Amikor a II. Vatikáni Zsinat 1962-ben megnyílt, a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karának hallgatója voltam. Miközben a kémiai laboratóriumokban egészen sajátos dolgokat műveltem (pl. egy preparátum készítése során, ahol a forgatókönyv szerint zöld csapadéknak kellett volna jelentkeznie, nálam lila csapadék jelent meg – igazán, máig se tudom, hogyan csináltam), én kedves költőim mellett Schütz Dogmatikáját olvasgattam otthon. A katolikus hit mivoltát és tartalmát ebből és hasonló könyvekből fogtam föl. Ez volt papi hivatásom pünkösdje. Olvadó gyönyörűséggel olvastam Adyt és Babitsot, de a hit misztériumaiban valami mélyebbet találtam, egy félelmetes és vonzó izzás bontakozott ki előttem, amelynek nem lehetett nemet mondani. Csak az volt a gondom, alkalmas vagyok-e a papságra (később plébániáim híveinek ugyanez volt a gondja), de tanácsadóim biztatására a mérnöki diplomát nyomban megszerzése után sutbavágtam, és amikor a Zsinat 1965 őszén befejeződött, már elsőéves papnövendék voltam Szegeden.

Amit a Zsinat jelentett az Egyháznak, akkor még aligha fogtam föl. Számomra a Zsinat minden tanítása magától értődőnek tűnt, szervesen illeszkedett abba, amit Schützből mint katolikus tanítást megismertem. Hallottam kritikákat a Zsinatról, de ezeket képtelen voltam komolyan venni. A Zsinat szövegeiben a misztériumnak ugyanazt az izzását érzékeltem, mint Schütz Dogmatikájában vagy Prohászka naplóiban. Prohászka a Tanácsköztársaság idején hosszan elmélkedett naplójában arról, hogy az Egyháznak egy olyan államberendezkedés esetén is meg kell találnia helyét a társadalomban, amely nem támogatja többé intézményesen. Mi éppenséggel ilyen helyzetben voltunk, méghozzá tartósan, az istengyűlölő diktatúra vörös zászlaja lengett fölöttünk, így készültünk hirdetni a hitet. Számunkra természetes volt, hogy a Zsinat egy pluralista társadalomban helyezi el az Egyházat. Prohászkának még nem volt természetes, neki ki kellett lépnie fiatalsága szemléletéből, mely szerint az állam elvben katolikus és elvben a lakosság is katolikus, más világnézeteket legfeljebb tolerálni lehet. A Zsinat, mikor a vallásszabadságról nyilatkozott, radikálisan kilépett a középkorból és a vallási pluralizmus problémáját újkori kontextusban tárgyalta. Később, amikor már a történelem teológiájáról tartottam előadásokat, megvilágosodott előttem, hogy az Egyház csak a II. Vatikáni Zsinat teológiájával hagyta végképp maga után a középkort. Éppen ez volt a Zsinat szerepe, és ez a magyarázata annak, hogy a Zsinat ekkleziológiai téren tudott annyi újat mondani.

A Zsinat újdonsága azonban sehol nem jelenti az Egyház önazonosságának feladását. A hit, melyet az Egyház hirdet, abszolút igényű igazság volt és marad. Ám ez az igény az igazság igénye, amelyet a lelkiismeretnek kell követnie, nem pedig az államhatalom igénye, amelyet az állampolgárokon behajt. Az objektív igény az egyetlen és változatlan igazság tulajdonsága, miközben a szubjektív lelkiismeret esetleg jóhiszemű tévedéssel más utakon jár. Husz János a máglyán szubjektív lelkiismerete szerint épp olyan mártír lehet, mint Jeanne D’Arc. Ez nem relativizmus és nem liberalizmus, hanem az emberi személy méltóságának tisztelete, amire a kinyilatkoztatás az ember istenképiségével szólít föl bennünket. Ha valaki őszintén keresi az igazságot és közben objektíve tévedésben van, az igazság iránti elkötelezettségének bennfoglalt, burkolt, nem tudatos tartalma arra az igazságra irányul, amelyet tételesen nem ismer. Ez az alapja a Zsinat tanításának a nemhívőkkel, nemkeresztényekkel és nemkatolikus keresztényekkel folytatott párbeszédről és az ökumenikus törekvésekről. A Szentlélek fényében a katolikus Egyház fölismeri azokat az értékeket, amelyek a nemkatolikusok lelkében bontakoznak ki. Változatlanul elutasítja a tévedést és a bűnt, de ahol értéket lát, az értékre igent mond. „A megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja el, míg győzelemre nem viszi az igazságot” (Mt 12,20).

Az ökumenizmus nem azt jelenti, hogy Krisztusnak több egyháza van. Társadalmi, szociológiai értelemben beszélhetünk evangélikus vagy református egyházakról, de teológiai értelemben csak egyetlen Egyház létezik, és ez katolikus. Aki Jézus Krisztusban igazán hisz, annak meggyőződésében burkoltan és nem tudatosan jelen van a teljes igazság, az összes katolikus hittétel és a hit egész fogalmilag kimeríthetetlen mélysége és magassága. Közben tudatával talán tagadja egyik-másik igazságot, de ez a tagadás, ha jóhiszemű, nem változtat azon, hogy mélyebben van elkötelezve az igazság teljessége mellett. A tagadás a felszínen van. Akik a katolikus Egyháztól elszakadt közösségben kapták keresztény hitüket, azokat az Egyház nem tekinti eretnekeknek. Teljes befogadásuk az Egyház közösségébe nem jár a kiközösítés alóli feloldozással, mert nem estek kiközösítésbe.  

Tradicionalista részről azzal az állítással találkozom, hogy a II. Vatikáni Zsinat tanítását el kell utasítani, mert ellenkezik az Egyház korábbi tanításával, és el is lehet utasítani, mert nem tévedhetetlen. Nos, az Egyház korábbi tanításával egyáltalán nem ellenkezik, annak logikus továbbgondolása és alkalmazása a pluralista társadalom viszonyaira. Nem „modernizmus”, jóllehet a Zsinat után valóban keletkezett egy liberális neomodernista teológia, de ez nem hivatkozhat jogosan a Zsinatra. Ugyanakkor az sem igaz, hogy a Zsinat tanítása nem kíván engedelmességet. Nemcsak tévedhetetlen bizonyosság létezik, hanem gyakorlati bizonyosság is (ilyennel tudjuk pl., hogy kik a szüleink), és ezt a gyakorlati bizonyosságot az Egyház megköveteli tőlünk akkor is, amikor nem tévedhetetlenül, de kötelezően tanít. (Vallási hozzájárulás, assensus religiosus.) Sem a Zsinat, sem a Katekizmus nem kérdőjelezhető meg a katolikus lelkiismeret sérelme nélkül. Egyébként pedig a Zsinat, bár új dogmát nem hozott, tanításának jelentős részében a katolikus dogmákat fejti ki, vagyis tévedhetetlen.

1965-ben ért véget a Zsinat, azóta ez jelenti a katolikus hívő és teológus számára a szellemi talajt – több mint negyven éve már. Fölidézem VI. Pál pápa római arcélét, nemes vonásait. Hányszor avatkozott be (akár függeléket is fűzve a Zsinat dokumentumaihoz), hogy a Zsinat félreérthető tanítást ne fogadjon el, milyen bátor következetességgel hajtotta végre lépésről lépésre a Zsinat rendelkezéseit, mennyire magáévá tudta tenni a kor követelményeit a népnyelvű liturgia bevezetésével, s hogy ki tudott állni, támadások kereszttüzében és vérrel verejtékezve is, a papi celibátusnak vagy a házasélet termékenységének védelmében! Ifjúkorom hőse ő, a Lélek embere. Boldoggá avatása folyamatban van. Legjobban a keresztény örömről adott tanítását szeretem (Gaudete in Domino), mert ezt az örömöt Getszemáni éjszakájában is jól ismerte.

VI. Pál halálának évére esik személyes pünkösdöm. Ez mélyebben tett katolikussá, és ahhoz vezetett, hogy jobban megértettem a Zsinat jelentőségét. A Zsinat dokumentumait olvasva, érzem a Szentlélek működését. Ugyanannak a misztériumnak jelenlétét élvezem, amely megmutatkozik egy (akár szabadegyházas) karizmatikus hívő tapasztalataiban, vagy a csodálatos orthodox liturgiában. Egy a Lélek.